Még ennyi idő után is képes volt meglepni, bár ezt általában annak a számlájára írtam, hogy Ő egy teljesen más világban élt előtte, mint én, és míg az engem körülvevő emberek viselkedését már volt időm megszokni, vagy inkább átformálni olyanra, hogy nekem is tetszen, Iris-nál esélyem sem volt ilyesmire. Már régen lemondtam arról, hogy bármilyenné is formálni akarjam, pedig az elején minden követ megmozgattam volna annak érdekében, hogy letörjem a magabiztosságát, és bebizonyítsam, hogy Ő sem kivétel, de végül mégis kiderült, hogy de. Kurvára kivétel minden alól, és ezt mára már egy kicsit sem bántam. Viszont most, hogy lényegében időt ugrottunk a fejében, tényleg biztos votlam abban, hogy nem fog ide lejönni, és ha egyszer be is teszi majd a lábát ide, az csakis olyan időpontban történhet, mikor a közelben sem vagyok. Emlékeztem még erre a gyermeteg bújócskára, minden feszültségére és izgalmára, de az eddig eltöltött közös nap után kicsit sem volt ínyemre, hogy holnaptól netán újra bújdosva éljünk egymás mellett.
Én inkább Őt figyeltem, miközben végighordozta tekintetét a berendezésen és az itt helyet kapó eszközökön, ekkor viszont már jóval kevesebb volt a bennem dolgozó, korábban felgyülemlett feszültség. A súlyok és a beleölt energia, az adrenalin megtették a hatásukat, ezt pedig a verejték és a feszülő izmok bizonyították leginkább. - Meglehet - vontam meg egy vállaimat egy halvány vigyor társaságában, mikor hangot adott annak, hogy talán nem is voltam mindig olyan messze tőle, mint azt gondolta, és ezzel nem is nagyon akartam vitatkozni. Akkoriban is dolgozott bennem a frusztráció, amit másképp aligha tudtam levezetni, de legalább valami azóta sem változott. - Már bánom, hogy nem jutott eszembe térképet osztogatni, mikor beköltöztél - vigyorodtam el szemtelenül, bár elég vicces volt elképzelni, ahogy ott várom a bejárati ajtóban, kezemben egy részletes alaprajzzal, hogy a kezébe nyomjam, amint belép a házba. Egy fejrázással el is oszlattam a fejemben kibontakozó röhejes képet, majd megköszörültem a torkomat, és tovább folytattam a megkezdett műveletet, eltűntetve a nagyobb súlyokat. Néha viszont ugyanúgy felsandítottam rá, valahol mondjuk egész vicces volt, ahogy próbálta minden figyelmét a gépekre fordítani, csak hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. Addig, míg szóba nem került a vacsora. - De rendelj mellé valami desszertet is - vigyorodtam el pofátlanul, szándékosan a súlyzót bűvölve magam előtt, pedig szívesen végignéztem volna, vajon mi vonul végig az arcán. Eszébe jut-e arra gondolni, ami az étteremben történt azzal a krémmel, bár erre talán nekem sem kellett volna gondolnom, mert még netán újraéled a frusztrációm. Egyelőre nem is akartam végigzongorázni magamban a nap hátralévő részét, mert tudtam, milyen pokoli érzés lesz úgy lefeküdni, hogy nem lesz mellettem, és hogy ma jószerével csak akkor ért hozzám, ha feltétlenül muszáj volt. Ez mind olyasmi volt, amitől már régen elszoktam.
Végül mégis megállt előttem, bár elég tisztes távolságot határozott meg, tekintetem pedig a lábától indult, úgy haladva felfelé, végigmérve teste minden apró kis centijét, míg meg nem találtam szemeit, majd ezen a ponton már inkább én is felegyenesedtem, ismét véve pár jó mély levegőt. - Hát, súlyzoznod nem kell. De van itt jó pár olyan gép is, ami nőknek is való. Talán még egy ugrókötelet is előáshatok neked - hordoztam körbe tekintetemet, ajkam szélében egy sunyi vigyorral, nem is rejtve véka alá, hogy mindez csak pimaszkodás. - Viszont nem vagy úgy öltözve - mértem végig ismét, lassan újra megvonva a vállaimat, de ahogy ismét csípőmre kúszott mindkét kezem, tettem felé egy lépést, leginkább mikor az egyik sérülésemről kezdett elmélkedni, miután leült az egyik géphez. Pont arról a hegről, amit Ő látott el, mikor egy félresikerült akció után vérben úszva hazatántorogtam. Azt gondoltam, a vodka miatt nem fogok emlékezni semmire, de minden részlet tiszta maradt. - Talán... egy-két hónapos lehet - bólintottam, ahogy lenéztem a saját mellkasomra, de szemügyre vettem a többit is. - Minden heg egy emlék. Ezeket nem felejted el csak úgy - fűztem tovább a gondolatot, megintcsak rántva egyet a vállamon, mert bár tény, hogy mindegyikhez kötött valami, de nem akartam épp most nosztalgiázni. Nem is nagyon hagyott belesüllyedni a gondolatokba, szavait hallva még szélesebb vigyor kúszott arcomra, de mielőtt bármit is mondtam volna, ajkamba harapva megvontam a vállaimat. - Attól függ. Lehetnék olyan, mint az apám, járhatnék minden nap öltönyben, és talán Ő is ezt várná, de abban nincs semmi izgalom, és én szeretem a veszélyes helyzeteket - léptem felé még egyet, de továbbra sem szakítottam meg közöttünk a szemkontaktust. - De ez bármelyikünkkel megtörténik, és pont azért, mert több közünk van a főnökhöz, mint másnak - folytattam tovább, igaz, én sosem tartottam magam főnöknek, csak mert az apám rám bízta az egyik üzlete irányítását. - Van, hogy a semmiből ránt elő valaki egy kést, vagy elhalad melletted egy autó, te pedig már csak azt hallod, hogy elsül egy fegyver és érzed, hogy fáj - merültem bele talán a kelleténél jobban, de mikor kapcsoltam, inkább sóhajtottam egyet, és legyintettem. - Kötöttél életbiztosítást, mielőtt visszajöttél? - vigyorodtam el, próbálva egy erőtlen poénnal oldani az előbb felvázoltakat. Azt sem tudtam, mi vett rá arra, hogy ilyesmit mondjak neki, mert mindig is óvni akartam ettől a világtól, de talán a feszültségem mellett a maradék józan eszemet is kiedzettem magamból. - És veled mi a helyzet? - álltam meg a gép előtt, amelyikhez leült, könyökkel megtámaszkodva a gép kijelzőjében, ezzel lényegében teljesen megszüntetve az általa kialakított távolságot kettőnk között. - Van valami izgalmas heg rajtad? Mondjuk a ruhád alatt - szemtelenkedtem vele tovább.

Az egyik legfurcsább mindig is az volt a rám boruló, néha már egyenesen kínzó magányban, hogy egyáltalán nem fogtam fel az idő múlását. Nem tudtam megmondani, hogy mennyi időt töltöttem el a zsámolyon görnyedve, közben azon tanakodva, hogy mégis hová vezessen az első utam, ki lehet segítségemre ebben az új helyzetben. Arra egyelőre nem is akartam gondolni, hogy amúgy utáltam bárkire is támaszkodni, nem szívesen kértem mások segítő kezét, mert hozzászoktam ahhoz, hogy mindent magam oldok meg. Még ha ez az apámnak az esetek többségében nem is tetszett, de Ő akarta, hogy ennyire önállóak és életrevalóak legyünk, mi pedig egy pillanatra sem akartunk csalódást okozni neki Nadia-val, legalábbis ezen a téren, mert amúgy nagylelkűen jutalmaztam olyan pillanatokkal, amik kapcsán azt érezhette, hogy átok dolog szülőnek lenni. De bárhogy is vélekedtem az apámról, nem tudtam és nem is akartam megkerülni, pedig kicsit sem fűlött a fogam ahhoz hogy újra beleszóljon a dolgaimba. Bárhogy is gyűlöltem a ránk erőltetett helyzetet, ez a lány mégis miatta került ide, neki fűződtek hozzá érdekei, és valahol halványan bíztam abban, hogy azokkal a kapcsolatokkal, amikkel ő rendelkezik, talán közelebb vihet a megoldáshoz.
Hátat fordítottam a saját szokásaimnak, mikor mindenféle bemelegítés nélkül léptem a súlyok után, kicsit sem kímélve magam a nehezék kiválasztásakor, miközben egy halk, lemondó sóhaj bukott ki belőlem. Reggel óta gyűlt bennem ez a furcsa, nevenincs érzés, nem tudtam behatárolni, ahogy megfogalmazni sem, csak azt tudtam, hogy amíg mások összeroppannak, vagy könnyekben törnek ki a teher alatt, én inkább a saját határaim feszegetését választottam, mert ahogy minden erőmet és energiámat abba fektettem, hogy képes legyek megemelni a súlyokat, eltörpült minden más. A fogaim néha összekoccantak, míg máskor az egész állkapcsom ellazult, a vérem gyorsított iramban rohangált bennem fel és le, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, mindkét karomon kidagadnak az erek és az izmok az erős terheléstől. Egy pillanatra átrobogott a fejemen, hogy szeretnék Iris helyében lenni, és elfelejteni mindent, mert a félelem már úgy lüktetett bennem, hogy bármit megadtam volna, csak szűnjön meg. Fülemben visszhangzott a nevetése, a gyengéd, szerelmes pillantásai minden porcikámba beivódtak, akárcsak az édes illat, ami amúgy is belengte az egész házat. Éreztem forró bőrét a tenyerem alatt, a mámortól ittas nyögései egészen a fülemig kúsztak, míg meg nem hallottam Őt valójában, fejemmel szinte rögtön a hang felé fordulva, jó pár pillanatig ledermedve a már rutinszerű mozdulatok közben. Eddig fel sem fogtam, hogy mennyire izzadok, hogy a szívem úgy ver, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, a fájdalom pedig, ami végigbizsergette minden végtagomat a szokatlanul nagy súly alatt, édesen tompította azt az érzelmi kavalkádot, ami amúgy bennem tombolt. Nem is tudom, melyikünknek okozott nagyobb meglepetést a jelenlétével, nekem vagy saját magának. - Szóval unatkoztál - ismételtem el szavait, némileg kapkodva az oxigén után, de annak ellenére, hogy lényegében folytatásra bátorított, nem mozdultam be újra. Helyette azt figyeltem, hogyan is méricskéli a berendezést, úgy követve lépteit, mintha kötelező lett volna, majd a földre engedtem a súlyt, és a közeli törülközőért nyúltam, hogy beletöröljem a verejtékes arcomat. - Egy-két naponta. Változó, mikor hogy hozza az időm - válaszoltam segítőkészen, mintha nem vettem volna észre, hogy leginkább csak zavarában próbál kérdések mögé bújni, de egyelőre még mindig harcot folytattam azért, hogy csillapítani tudjam a zihálásomat.
A bekészített víz után nyúltam, hogy jó pár kortyot leküldjek a torkomon, majd az órára pillantottam, mikor rákérdezett a vacsora időzítésére. - Hát, durván fél óra alatt szokták kihozni. Szóval ráérsz még - nyeltem egy mélyet, leguggolva a nemrég lerakott súlyzó mellé, kicsit könnyítve rajta egy kis súllyal. - És eldöntötted már, hogy mit akarunk vacsorázni? Mert szerintem farkaséhes leszek addig - vigyorodtam el, bár kivételesen csak egész halványan villantva felé ezt a gesztust, miután még mindig harcot vívtam a levegőért, ráadásul újra le kellett törölnöm magamról a verejtéket. Szándékosan kerültem a kérdést, hogy megtudakoljam, milyen késztetést érzett, ami végül lecsalta ide, bár vitathatatlanul örültem a jelenlétének, csak... őszintén, nem számítottam rá. Jólesett húzni vele az agyát, de mérget vettem volna arra, hogy már csak azért sem fog lejönni utánam. - És te szoktál edzeni, vagy nincs szükséged rá? - kérdeztem némi pimaszkodás társaságában, elég élethűen játszva a tudatlant, mert azt azért nehéz volt elfelejteni, hogy az amnéziája előtt Kirill folyamatos edzésben tartotta, amire Ő momentán nem emlékezhetett. Valamiért mindig is hatalmas hálát éreztem, amiért Kirillhez fordult a kérdésben, mert túl nyilvánvaló volt, hogy mi lenne abból, ha velem akarna edzeni. - Bár, bizonyára leszakadnának szegény karjaid - kezdtem el úgy igazán szemtelenkedni vele, méghozzá egy terebélyes vigyor kíséretében, utalva az előttem tartott súlyzóra, amit időközben sikerült viszonylag normális súlyokkal megpakolni.  

Amúgy is számoltam azzal, hogy előbb-utóbb engedményeket kell majd tennem neki, már ami a ház otthonosabbá tételét illeti. Csak arra nem készültem fel, hogy ez ilyen korán fog megtörténni, ráadásul úgy, hogy a megenyhülésem miatti babérokat még le sem tudtam aratni. Pedig, pontosan tudtam, milyen az, mikor a feleségem éreztetni akarta velem a háláját, habár soha nem éreztettem vele, hogy bármit is honorálnia kellene, de mi tagadás, már a puszta gondolatba is belefeszült a gyomrom. Amin csak kicsit tompított az, hogy közvetve ugyan, de a hátsómat fenyegette, méghozzá a kis vakarcs miatt. - Nem lesz mindig ilyen kis aprócska - jegyeztem meg vállat vonva, és annak ellenére, hogy éppen komoly veszély leselkedett a hátsófelemre, egész jól szórakoztam az elképzelésen, hogy tényleg megpróbál fenéken rúgni. Mintha csak úgy hagynám neki.
Ahogy átadtam neki az utolsó nálam maradó növényt is, még tett egy megjegyzést arra, hogy a szexrabszolgáim mennyire elfoglaltak lehetnek, de ezzel csak azt érte el, hogy a mai nap talán egyik legpofátlanabb vigyora rajzolódjon ajkaim köré, kiegészítve ezt egy komótos, laza vállvonással. - Ha egyszer belelendülök, nehezen hagyom abba - válaszoltam ártatlan pislogással, szemtelenül végignyalva alsó ajkamat, csak hogy szándékosan ingereljem, pedig Ő volt az élő tanúja annak, pontosan milyen is az, ha a bennem tomboló vágy egyszerűen csak nem akar csillapodni. Újra és újra, mint egy vad, amit űz az ösztöne, és ha róla volt szó, néha még a könyörgés is kevés lett volna ahhoz, hogy tényleg le tudjak állni.
Tekintetem a lépcsőfokokra siklott, ahogy elkezdett felfelé haladni, én viszont továbbra sem mozdultam, csípőre tett kézzel fürkésztem tekintetét, mintha arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon egyedül hagyhatom-e, de egy ilyen zsúfolt nap után valószínűleg mindkettőnknek szüksége volt némi egyedül töltött időre. Nem is azért, mert annyira borzalmas lett volna mindaz, ami történt, hanem mert... még magam sem tudtam, hogyan és mit kellene csinálnom. Vagy hogy meddig mehetek el, kihez fordulhatok, vagy hogy egyáltalán mi idézte elő ezt az egész állapotot. Arról már nem is beszélve, hogy muszáj volt valahogy kioltanom azt a frusztráltságot, amit apránként okozott bennem, és amit végül az étteremben koronázott meg, mikor Ő is nyalogatni kezdte azt a kibaszott krémet, mert azóta a vérem mintha folyamatos száguldásban lett volna. - Azért ha mégis lejönnél, próbáld meg csukva tartani a szád - kacsintottam rá pajzánul, egyetlen ziccert sem hagyva ki, hogy húzni próbáljam az agyát, de ahogy folytatta az útját felfelé, egy kósza kis sóhaj kíséretében én is erőt vettem magamon, és zsebre vágott kezekkel lebaktattam a lépcsőkön.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és ahogy rám borult a magány, egy olyan hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, mintha egész nap nem vettem volna levegőt. Ahelyett, hogy nekifogtam volna valaminek, csak lerúgtam a cipőimet, és leültem a közeli kis zsámolyra, majd előre dőlve görnyedtem össze, feszülten masszírozva ujjaimmal az államat. Éreztem, hogyan tör utat magának az érzés, amit egész nap fojtogattam, a kicsit sem könyörületes kétségbeesés, a zavarodottság és a mérhetetlen düh, de még mindig ott akadtam el, hogy hol is kellene kezdenem. A legjobb megoldásnak az tűnt volna, ha rögtön az apámnál kezdek, bár Őt kicsit sem azért érdekelné ez az egész, amiért engem. Neki tényleg nem jelentett mást ez a lány, csak holmi befektetést, és az utóbbi időben egyre gyakrabban futott át rajtam, hogy nemcsak Iris, de én, a tulajdon fia is ezt a célt szolgálom az életében. Mégis, milyen segítségem lenne ebben? Mégsem tudtam elképzelni mást, muszáj lesz beszélnem vele. Holnap...
Azt sem tudtam, mennyi időt töprengtem ott ücsörögve, mielőtt lemondóan csóválni kezdtem a fejemet, majd belekapaszkodtam a pólóm szegélyébe, csak hogy kibújtassam magam belőle. Mintha az, hogy már nincs a közelemben, megbénított volna, nem éreztem többé sem a biztonságot, sem a reményt. Tényleg a szívemet szorongatta, már-már majdnem ki is tépte, de nem hagyhattam, hogy teljesen eluraljon ez az érzés. Muszáj volt küzdenem az ismeretlen ellen, küzdenem kell érte, mert bárhogy is nézzük, minden más színtelen és szürke nélküle. Erőt vettem magam annyira, hogy átöltözzek, ekkor már mindkét karom izmai feszültek a bújkáló idegességtől, így minden bemelegítés nélkül, már indultam is a súlyzók után, nem sajnálva a nehezebb súlyokat is rájuk pakolgatni, de csak percek múlva vált világossá, mikor az első verejtékcseppek megjelentek szerte a testemen, az izmaim pedig még erősebben feszültek, hogy jelenleg csak egy mérges verekedésben tudnám úgy igazán levezetni magam.

Látványosan megforgattam szemeimet a pimasz kis megjegyzése hallatán, bár ha úgy vesszük, neki volt igaza. - Tényleg nem. Az ebéd egyértelmű barátzóna - vontam meg a vállamat vigyorogva, bár vicces volt olyasmiről elmélkedni, amiben amúgy soha nem volt részem. Sem barátzónában, sem randikban, mert voltaképpen Iris előtt minden ilyesmit úgy kerültem, mint a tüzet. Vagy még annál is jobban, mert nem volt szükség randikra ahhoz, hogy megkapjam, amit meg akarok kapni. Azt már nem is szívesen hangoztattam, hogy ezen a téren is igaz volt az egyik korábbi megjegyzésem. Általában nem kértem, hanem kiszolgáltam magam, és ez túl sok területen volt érvényes az életemben.
Elég röhejesnek éreztem magam, ahogy kiszállva rögtön a növények után nyúltam, és azokkal együtt próbáltam egyensúlyozni, de ahogy megszólalt, kezdtem elbizonytalanodni. - Hát, most hogy így kérdezed... - válaszoltam, mintha tényleg azon törném a fejemet, hogy képes lenne-e szándékosan úgy navigálni, hogy nekimenjek valaminek, de talán belátta, hogy ha én ütközöm, akkor a virágainak is lőttek. Nem biztos, hogy megérte volna a kockázatot. Arra azonban még ennek tükrében sem számítottam, hogy szó szerint veszi az irányításomat, tenyere gyengéden a karomra simult, így kezdett a ház felé terelgetni, én pedig, ugyan aljas módon kiélveztem az érintést, de testem ezúttal is úgy reagált rá, mint bármikor. Szinte teljesen felvillanyozódtam tőle, és kicsit sem olyan volt, mint amihez hozzászoktam, de a semminél még ez is több, és leginkább ebbe próbáltam kapaszkodni. A növényeknek köszönhetően viszont nem látta, hogyan forgattam a szemeimet, mikor szándékosan cukkolni próbált, bár ha valamiből biztos nem engedek, az az, hogy a dolgozószobám növény-mentes övezet maradjon.
Átvette tőlem az egyiket, hogy a zongorához tegye, én pedig lemondóan felsóhajtottam. - Hát ilyen, mikor egy nő beköltözik a házadba... - jegyeztem meg mímelt csalódottsággal, de legalább úgy, mintha nem is egy virágról lenne szó, hanem egy egész szoba átrendezéséről és rózsaszínre festéséről. A pimasz megjegyzésem ellenére azonban kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg kölcsönzött némi hangulatot az a virág ott, de ahogy a kis vakarcs előkerült, már világossá vált, hogy nemcsak Irisnak tetszik a helyiség új kiegészítője, de a fenyegetése hallatán tágra nyíltak a szemeim, a következő pillanatban pedig meg is forgattam őket. - Hát persze. A hátsóm épsége bizonyára nagyon meghatja a kutyádat - csóváltam a fejemet, viszont meglepő volt, hogy még ezen pimaszkodások után is őrizgettem a jókedvemet. Nem tudom, minek kellett volna történnie ahhoz, hogy letörje a szarvamat, bár nem kételkedtem benne, hogy képes lenne rá.
Csak az utolsó növény maradt nálam, lassú léptekkel követve Őt a dolgozószobájáig, de épp csak bekukkantottam az ajtón, azt nézve, hogy hol találja meg a virág végleges helyét, majd torokköszörülve visszasétáltam a nappalihoz, megállva a lépcső mellett. - A szexrabszolgáimnak nincs ideje virágokat nézegetni - vontam meg a vállamat szemtelen csillogással tekintetemben, de amúgy is nyilvánvaló volt, hogy nem az én szobámba szánta, hanem a sajátjába. Ami az elmúlt hetekben mindkettőnk hálószobája volt, de ettől most megpróbáltam elvonatkoztatni. Kicsit sem esett jól ezen gondolkodni. - Hét körül szoktam vacsorázni - adtam át neki az utolsó növényt is, majd csípőre vágtam mindkét kezemet, és felsóhajtottam, mintha így akartam volna kifújni magamból a virágok súlyát. - Akkor... - fordultam körbe tétován, majd megköszörültem a torkomat. Azt nyilván nem akarta, hogy a szobájába is kövessem, érthető okokból, így jobb híján el is távolodtam a lépcsőtől. - Bizonyára vágysz már egy kis magányra - folytattam, közben tekintetemmel újra megkeresve íriszeit. - Én odalenn leszek - böktem állal az alagsor felé, amiről most már tudta, hogy egy saját edzőtermet rejtett. És más lehetőség híján, muszáj volt így levezetnem a bennem gyülemlő stresszt, még mielőtt felrobbanok a bennem tomboló, kétes érzelmektől.

Kicsit sem hibáztattam azért, hogy hátsó szándékot vagy valami ostoba, aljas tréfát látott a viselkedésem mögé, tekintve, hogy az Ő utolsó emlékei szerint tegnap még nem voltam egyéb, csak egy gőgös, veszélyes bűnöző, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy éreztesse, hol is van a helye. Legalábbis próbálkoztam, mert arra tisztán emlékeztem, hogy már akkor sem a behódolásáról volt híres, és nem húzta be fülét-farkát, ahogy a helyében mindenki tette volna. Furcsa volt belegondolni, hogy milyen távolra jutottam attól az éntől, pedig ugyanúgy itt élt bennem, csak Iris jelenlétében mintha tudta volna, hogy neki nincs itt keresnivalója. És ha visszagondoltam, akkor sem egyik napról a másikra történt a változás, lépésről lépésre tört felszínre ez a Dimitry, és talán életem legnagyobb csatáját kellett megvívnom érte, de egy pillanatát sem bántam meg. Még most sem, pedig az élet ismét büntetett és próbára akart tenni, de nem voltam hajlandó kudarcot vallani. Az valahogy soha nem is volt az én asztalom.
Ahogy Ő is a hátsó ülés felé sandított, egy pár pillanatra az én szemem is megakadt az igencsak körülményesen, de nagyon gondosan összeválogatott liliomokon, az pedig, amilyen gyengéden Iris mosolygott közben, valami hasonlót csalogatott elő belőlem is, de még azelőtt észbekaptam, hogy rám nézett volna. - Úgy körülbelül a következő két évtizedre elég volt a virágvásárlásból - vigyorodtam el, csak hogy végre hallassam is a hangom, de a már megszokott szemtelenséget sem spóroltam ki. - Ott minden túl színes, és szűk a hely, és... áh - grimaszoltam, bár elég erősen rájátszottam a fintorgásra, ennek ellenére tényleg nem vágytam arra, hogy minden nap ilyen helyekre kelljen járnom. Bár ki tudja, talán egyszer-egyszer meg tudna győzni egy-két aljas merénylettel, de amíg nem kapja vissza az emlékeit, kétlem, hogy bármi ilyesmit is tervezett volna ellenem. Az az Iris pedig, aki épp mellettem ült, még jó ideig le fogja foglalni magát azzal, hogy küzd ellenem, de nagyon is jól tudtam, hogy milyen érzés ez. Hisz én is olyan sok ideig próbáltam kitartani, még emlékeztem arra, hogyan számoltam vissza a napokat, és hogy mennyire vártam, hogy eltűnjön az életemből, pedig végül már kicsit sem akartam, hogy elmenjen. Miért is lett volna egyszerű bármi?
Már nagyban magam elé bámultam, mikor meghallottam pimaszkodó szavait, reakcióként pedig szinte rögtön vigyorogni kezdtem, de csak pár pillanat elteltével sandítottam felé, miközben elfordítottam a kulcsot. - Ha nem tudnám, hogy nem, most azt hinném, hogy randira hívtál - vigyorogtam teli szájjal, nem bírva ki, hogy végül ne kacsintsak rá egyet pimaszkodva, de a további szemtelenkedést inkább megtartottam magamnak. Furcsa volt belegondolni, hogy egyetlen nap alatt milyen messzire jutott a reggeli közömbös hangulat, bár azért kivételesen nem én voltam a felelős. Volt egy pár hónapnyi előnyöm. Menet közben néha, pár másodperc erejéig próbáltam észrevétlenül felé sandítani, de ha Ő nem szólalt meg, én sem nagyon erőlködtem a beszéddel, mert ez a csend ezerszer másabb volt, mint mikor a düh vagy ingerültség miatt voltunk csendben egymás mellett. Nem, ez a hangulat békéről árulkodott, és ugyan szívesebben bámultam volna Őt az út helyett, de az túl feltűnő lett volna. Pedig szerettem volna egyszerűen csak hátradőlni, és belefeledkezni a látványába, közben nem szólni semmit. Csak... nézni és gyönyörködni.
Egy kis sóhaj kíséretében parkoltam le a ház elé, viszont a kiszállást követően ezúttal nem sétáltam át az oldalára, helyette a hátsó ajtót nyitottam ki, és elkezdtem ismét magamhoz gyűjteni a virágokat. - Most te leszel a szemem, mert ezektől semmit nem fogok látni - mondtam, bár hangom továbbra is jókedvről árulkodott, arról nem is beszélve, hogy amúgy szavaim enyhe túlzásba estek, mert ha nagyon akartam volna látni, megoldottam volna. Megküzdöttem a hátsó ajtó becsukásával, majd megkerültem a kocsit, hogy mellé érkezzek. - Hová is vigyem őket? - kérdeztem, de szinte kapásból folytattam. - Már azon túl, hogy a dolgozószombába biztosan nem - jelentettem ki határozottan, mellé csapva egy halk nevetést. Csak reméltem, hogy nem gondolta komolyan a korábbi viccelődését a dolgozószobámról és valami hülye virágról.

A kutyáról folytatott eszmecsere elég jól hűtötte a kedélyeket, és mi tagadás, erre valószínűleg mindkettőnknek szüksége is volt. Nem láttam a fejébe, de nem is kellett ahhoz, hogy el tudjam képzelni, vajon mi minden játszódott le benne, az én testem pedig nem maradt adósa, sőt. Ennyire nyilvánvalóan talán még soha nem fejeztem ki magam, a pikáns kis megjegyzésemnél pedig csak a testbeszédem lehetett őszintébb. Muszáj volt valahogy kiszakadnom a bűvköréből, mielőtt túlságosan is elragadtatnám magam, mert eszem ágában sem volt összebalhézni vele, elrontani ezt a napot meg pláne nem. - Nem kell hozzá nagy tapasztalat. Látszik a szemén, hogy sunyi. És komisz, igen - bólogattam, mintha annyira értettem volna a kutyákhoz vagy épp a viselkedésükhöz, arról már nem is beszélve, hogy tartottam magam az eredeti elképzeléshez, miszerint a kis vakarcs Iris kutyája, nekem nincs közöm hozzá. Még ha próbált is levenni a lábamról azokkal a hatalmas szemekkel, nem hagyhattam, hogy még a kis dög is a szívembe férkőzzön. Meg még mit nem. - De a gazdája majd figyel rá. A kis mázlista fenevadat talán még az ágyába is beengedi majd - sóhajtottam fel drámaian, ismét megvillantva egy jó nagy adag pimaszságot, és ezt őriztem is az arcomon, míg elő nem hozakodott azzal, hogy Ő akarja fizetni a számlát, legalábbis a felét. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mihez szokott, vagy hogy egyáltalán milyen ficsúrokkal hozta össze eddig az élet, a férfi-női egyenjogúságról már nem is beszélve, de a számla közelébe sem engedtem.
Csak akkor kínáltam fel némi kompromisszumot, mikor a pincér már magunkra hagyott, én pedig kászálódni kezdtem az asztaltól, felajánlva neki, hogy ha ennyire fizetni akar valamit, a vacsorában hajlandó vagyok kiegyezni. Már ha addig nem szól közbe valami, legyen szó akár munkáról, akár egy kósza, nem túl átgondolt megjegyzésről. Pedig tényleg mindent kétszer átrágtam, még azelőtt, hogy kimondtam volna, csak hogy megkíméljem magunkat, vagyis, leginkább Őt, az pedig, hogy néha nem tudtam csomót kötni a nyelvemre egy-egy pikáns megjegyzés előtt, már olyasmi volt, ami belém van kódolva. Iszonyúan meg kellett volna bántania ahhoz, hogy ne úgy nézzek rá, bár kétségtelen, hogy minden lehetőség adott is volt ehhez. Csak... mintha nem akart volna élni vele. - Ezzel nem tudok vitatkozni - bólogattam egyetértően, mikor a lenyűgözésemről beszélt, bár nehéz volt nem kiemelni, hogy a formás hátsója is nagy szerepet játszott abban a bizonyos lenyűgözésben, de ezt inkább megtartottam magamnak. Még ha nehezen is álltam meg, hogy ne képzeljem el csupaszon, ahogy előttem sétál, megvillantva azt a szexi domborulatot. - Oké, majd rendelünk - ismételtem meg, mintegy ráerősítve, hogy amúgy sem gondoltam komolyan a konyhában gubbasztást, ez korábban sem volt a kedvenc elfoglaltsága. - Ezúttal viszont te fogsz dönteni. Azok után, hogy én döntöttem a reggeliről és az ebédről, így igazságos - adtam meg magamat, bár nagyon nehezen tudott volna mellé lőni bármivel is. Ha bevágott volna két szelet kenyeret a pirítóba, és megkente volna lekvárral, még azt is megenném.
Valamelyest lassítottam a lépteimen, miután nekiszegeztem egy kérdést, bár magam sem tudtam, mit is akarok hallani. Vagy hogy miért akarnám hallani, tekintve, hogy bármit is mondana, az távol áll mindattól, amit ismertem, és amihez hozzászoktam. Nem tudtam rendet tenni a fejemben, mert nem tudtam, mire számíthatok tőle holnap vagy azután, mi marad meg belőlem a fejében, és hogy vajon ami volt, az teljesen eltűnt, vagy még vissza tudjuk csinálni. Raádásul még azelőtt, hogy apám a remek időzítésével bejelentené, hogy immáron szabadok vagyunk mindketten, Iris pedig, bárhogy is próbáltam kapaszkodni a közös emlékeinkbe, de tudtam, hogy jelenleg, ebben a helyzetben gondolkodás nélkül sétálna ki az életemből, és soha eszébe sem jutna visszafordulni. - Majd igyekszem jobb lábbal felkelni holnap is - válaszoltam vigyorogva, csak hogy oldani próbáljam a kínlódást, amit látni véltem rajta, majd megköszörültem a torkomat, és inkább a csendet választottam. Ez amúgy is mindig közelebb állt hozzám, de nem tudtam olyasmit mondani neki, ami ne váltana ki belőle gyanút.
Visszaérve a kocsihoz, szokásomhoz híven kinyitottam neki az ajtót, majd én is beültem, és egy sóhajjal dőltem hátra az ülésben. - Más biztos nem kell? Ebéd és virágok pipa. Mást nem akartál? - kérdeztem, végigmérve a hátsó ülésre besorakoztatott növényeket, majd újra felé pillantottam.

Valamilyen szinten elég hihetetlennek tűnt, hogy ezt az egész napot egy véletlennek köszönhettük. Arról fogalmam sem volt, hogy milyen változásokon ment át egyetlen éjszaka alatt, de még most sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, amit az ágyból kikelve éreztem. Hogy... nem is mertem rájönni. Nem akartam vele találkozni, hosszú idő után először fogadva meg, hogy inkább elkerülöm, és még azelőtt elhagyom a házat, hogy felébredne. A sors viszont közbeszólt, és bár sosem hittem a sorsban, de ezt már valami kibaszott játéknak éltem meg. Az egyik kezével elvett, a másikkal adott valamit, most például azt, hogy történjen bármi, nézzen rám bárhogy, nem vagyok képes egyedül hagyni benne, még ha nem is emlékszik rám, vagy nem is nézi ki belőlem, hogy jót akarok neki. Ennél tovább nem is akartam merészkedni, és ugyan nem sok okom volt rá, de bizakodni próbáltam, hogy még azelőtt visszaáll a világ rendje, hogy ennél radikálisabb döntéseket kelljen meghozni.
Így viszont, hogy kora reggel óta szinte szünet nélkül a társaságát élveztem, alkalmam sem nyílt arra, hogy kicsit is gondolkodni tudjak. Elég hamar kiderült, hogy jelenleg mi az utolsó emléke rólam, ez jó volt kiindulási pontnak, ehelyett én learagadtam mellette, néhány kényelmetlen, fájó pillanaton kívül élveztem ezt az ismerős érzést, de ahogy most az ujját nyaldosta, ajkai körül azzal az ördögi vigyorral... kicsit sem bántam volna, ha korábban valami bölcsebb döntést hozok, és tényleg távol tartom magam tőle, amíg meg nem találom, vagy találjuk a megoldást. Nem éreztem bűntudatot, amiért ugyanúgy reagált rá a testem, mert sem a szerelmet, sem a vágyat nem ölte ki belőlem ez az új helyzet, mégsem voltam biztos abban, hogy a jó utat választottam. Minden porcikám bezsongott tőle, az ereimet feszíteni kezdte a tóduló vér, a torkom pedig szinte fájt attól, ahogyan elkezdtem kiszáradni, és ebben a pillanatban tényleg az volt az egyedüli szerencséje, hogy a környező asztalok mind foglaltak voltak, mi pedig túlságosan is szem előtt voltunk. Nem is fukarkodtam megosztani vele, hogy mi történne, ha nem vennének körül minket ezek az emberek, de valahol még én is hálás voltam azért, hogy nem ronthattam csak úgy neki. Legalább nem adtam esélyt arra, hogy elrontsam mindazt, amit eddig építgettem, az elutasításról már nem is beszélve, mert ezen a ponton nem tudtam eldönteni, vajon mit lépett volna, ha tényleg róla akarnék desszertet enni. Ahogy végiggondoltam a lehetséges forgatókönyveket, még egy istentelen nagy pofon lett volna a legenyhébb jutalmazás.
- Szerintem azóta is a dolgozószobádban héderel, mint aki jól végezte dolgát - vigyorodtam el, utalva a kutyájára, bár úgy őszintén, nem is nagyon tudott mást kezdeni magával a kis vakarcs egyedül. Már azon kívül, hogy fel-le szaladgál, netán megpróbál feljutni a lépcsőfokokon, de abból kiindulva, hogy múltkor még nem volt erőssége a lépcsőzés, nem hiszem, hogy újra próbálkozott volna vele. - Elég komisznak tűnik - vontam meg a vállaimat, utalva arra, hogy talán nem is árt nevelésen gondolkodni, még mielőtt tényleg leigázza a fél házat. - Már nem szerénykedik. Amikor hazahoztam, még az orrát sem merte kidugni a kabátom alól - jegyeztem meg vigyorogva, szándékosan hagyva ki Őt a meséből, elvégre... Ő volt az első, aki szembekerült a kis jövevénnyel, és látta Ő is, hogy úgy remegett, mint valami kis falevél. Ezúttal viszont valószínűleg a kis vakarcs lesz az első, aki szeretné majd megcsodálni Iris új növényeit.
Ahogy lassan Iris tányérjáról is eltűnt a tiramisu, nem is nagyon adtam neki lehetőséget a döntésre, mert szinte rögtön felajánlottam, hogy hazaviszem, még ha sikerült igencsak hülyén is megfogalmazni. Ő pedig le is csapott rá, amire egy pimasz szemforgatás volt a reakcióm. - Pedig ha tovább pimaszkodsz, ki foglak tessékelni a kocsiból - vigyorodtam el grimaszolva, majd előredőltem, leintve a pincért, hogy fizetnénk, Iris kérdését hallva pedig akaratlanul is kibukott belőlem egy sóhaj. - Ne csorbítsd jobban a büszkeségemet - vágtam rá mímelt felháborodással, mintha amúgy egy pillanatra is komolyan gondoltam volna, és elég egyértelműen húztam magam elé a számlát, hogy én is fizessem ki. - De ha annyira fizetni akarsz, a vacsorát majd te állod. Szerintem rendelhetnénk  valamit. Hacsak nem a konyhában akartad tölteni a fél délutánodat. Te és a formás hátsód - szúrtam oda neki, ekkor már nagyban sétálva kifelé az étteremből, viszont egy pillanatra sem voltam hajlandó visszafogni a vigyorgásomat. Ismét zsebrevágtam a kezeimet, még mielőtt újabb ingert éreztem volna, hogy megérintsem a hátát - vagy voltaképpen bármijét -, és szedni kezdtem a lábaimat abba az irányba, ahonnan érkeztünk, de ezúttal sem vettem túl sietősre a figurát. - Szóval...  attól félsz, hogy holnap megint minden visszaváltozik a régi kerékvágásba? - kérdeztem végül, pár pillanatnyi néma csend után, hol a járdát, hol a mellettem lépkedő alakját figyelve.

- Hátha rád hallgat - vontam meg vállamat egy kis pimaszkodás társaságában, mikor valami emlékeztetésről beszélt. Az arcom ugyan meg sem rezdült, pedig iszonyúan bele kellett harapnom a saját nyelvembe, hogy ne valami olyasmi csússzon ki a számon, ami miatt jogosan vonna kérdőre. A beszélgetésünk ezen pontján szívesen megosztottam volna vele, hogy emlékeim szerint eddig soha, egyszer sem bánta, hogy Ő az enyém, bár valószínűleg azért, mert nem is a szó hagyományos értelmében akartam birtokolni. Eszembe sem jutott Őt megváltoztatni vagy a magam képére formálni, sőt. Ettől az utóbbitól inkább védeni próbáltam, és megőrizni azt a nőt, aki úgy hozta ki belőlem a legjobbat, hogy közben azt sem tudtam, létezik ilyen oldalam is. Úgy volt az enyém, hogy nem láncoltam magamhoz, nem tartottam börtönben, mégis, bárki, aki látott minket, tudta, hogy Ő hozzám tartozik. Ezen pedig nem tudtam és nem is akartam változtatni, mndjuk a fejében bizonyára valami egészen más játszódott le, ahogy azt mondtam, hogy ragaszkodom ahhoz, ami az enyém.
Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy már nem reagált vérmes komolysággal egy-egy igencsak pikáns megjegyzésre, sőt mi több, úgy állt beléjük, mintha világ életében ezt csinálta volna. Pár pillanag erejéig szinte el is felejtettem, hogy ma reggel azért jó párszor védekezett azzal, hogy nem ápolunk olyan közeli kapcsolatot, hogy megengedjek magamnak... bizonyos dolgokat, de mintha lazulni látszódott volna ez a bizonyos határvonal, még ha a szó szerinti értelemben nem is szándékozott átengedni rajta. És ez nem feltétlenül volt baj, mert legalább egyikünk keze rajta volt a stop gombon, és annyira nem is kellett volna meglepnie annak, hogy az az Ő keze volt. Pedig a helyzet azt követelte, hogy komolyan vegyem, de bárhogyan is tűntek el az emlékei, azt senki nem várhatta el tőlem, hogy ne kívánjam lépten-nyomon, annak ellenére, hogy tudtam, benne nem ugyanaz játszódik le, mint bennem. A vágyon nincs sok ragoznivaló, de mindaz, ami a vágy mellé társult, bennem kiolthatatlan tűzként lobogott, míg Ő... valószínűleg nem érzett semmit, már a vonzalmon túl, mert ez volt az egyetlen, amivel soha nem akadt gond.
Az, hogy időközben elénk rakták az édességet, valószínűleg jó alkalom lett volna arra, hogy visszatérjünk a nullára, ehelyett viszont inkább folytattam a pimaszkodást, úgy mártva ujjamat a krémbe, mintha tényleg valami gyermeteg csínyt készülnék elkövetni, de csak ezután vált nyilvánvalóvá, hogy kicsit sem akar adósom maradni ebben. Nem tudtam levenni róla a szemeimet, először íriszeit fürkésztem, majd ujját, ahogy megközelítette ajkait, a forróság pedig már valahol itt, ezen a ponton elindult bennem. Úgy áradt szét az ereimben, mintha soha nem is tűnt volna el, éreztem, hogyan szárad ki a torkom, és az eddig bátran pimaszkodó hangom sem akart együttműködni velem. Pontosan tudta, hogy milyen hatást gyakorolt rám, nem is nagyon tudtam leplezni, mert ott ült az arcomon, a tekintetetemben, ahogy követtem minden mozdulatát, mint akit megbabonáztak, pedig ezen a ponton szerencsésebb lett volna az abroszt bűvölni, semmint azt vizionálni, hogy mi mindent vehetne még a szájába az ujján kívül.
A gondolat hatására újra átsuhant rajtam a melegség, valami isteni csoda kellett ahhoz, hogy ne ütközzön ki homlokomon némi verejték, ezen a ponton pedig imádkoztam egy kis hűsítő szellőért, hátha az kibillent a látottak hatása alól, de ehelyett csak megköszörültem a torkomat, és próbáltam nagyobb figyelmet szentelni annak a desszertnek, ami sajnos a fantáziaképek ellenére nem rajta volt szétkenve. De legalább ezzel a kis megjegyzéssel sikerült visszaadnom neki egy keveset, arca pedig szinte rögtön árulkodni is kezdett azokkal a pírfoltokkal, amik rövidesen beborították. - Miért, annyira mégsem jön be a tiramisu? - kérdeztem, végighallgatva az elmélkedését, amiről egyértelmű volt, hogy mire is gondol, én mégsem voltam hajlandó komolyan reagálni rá, inkább egy vicces megjegyzéssel toltam odébb, mintha a desszertről folyt volna az eszmefuttatása, rakoncátlan vigyort villogtatva felé. Valószínűleg azért sem akartam komolyra venni, mert nem tudtam volna olyat mondani, amivel nem árulom el magamat rögtön, nem akartam ecsetelni, hogy én hányszor féltem attól, hogy megbánom a döntésemet, és hányszor rettegtem attól, hogy majd Ő bánja meg a sajátját.
Tovább kanalaztam az édességet, a vérem úgy tűnt, hogy kezd csillapodni, és lassan visszataláltam a hangomhoz is, de már most tartottam attól, hogy innentől kezdve ilyen napok várnak majd rám. - A kis vakarcsnak is akarsz vinni ebédet? - vigyorodtam el fejcsóválva, szándékosan nem téve szóvá, hogy elég látványos a témaváltás, de talán nem is baj. Ez az egész olyan volt, mint egy kibaszott kínzás, és bármennyire is akartam húzni az agyát, nekem éppen annyira volt nehéz visszafogni magam, mint neki küzdenie ellenem. De már megszoktam, hogy soha nem tudtam csak Őt kínozni, vele együtt szenvedtem én is. - Én inkább remélem, a virágokat viszont nem szereti - jegyeztem meg vállat vonva, bár fogalmam sincs, hová akarta pontosan rakni a vásárolt növényeket, de remélhetőleg olyan helyre, ahol nem eshetnek a kutya áldozatául. Sem így, sem úgy. - Ha végeztél - böktem a tiramisu-ja felé. -, hazavihetlek - tettem hozzá teljesen normális hangvételben, bár azok után, ami az előbb történt, mellé figyelembe véve, hogy eddig nagyjából a körülöttünk lebzselő emberek jelentették a mentsvárat, talán jobbnak tűnt, ha a délutánt nem a társaságában töltöm. Az edzőterem és egy jéghideg zuhany talán megteszi majd a hatását.

Erőltetett mosolya láttán tudatosult bennem, hogy sikerült kissé durván megfogalmaznom az ittlétének okait, és azt, hogy miért is nincs veszélyben az élete. Pontosabban, nem az apámtól kellett félnie, mert Ő fizikailag soha nem bántaná, és az, ahogy az én kezemet is megkötötte még annak idején, leginkább azt sugallta, hogy erről is van valami kitétel abban a nyamvadt papírfecniben. Nem mintha azóta egyszer is megfordult volna a fejemben, hogy kezet emeljek rá, de a nyers megfogalmazás helyett választhattam volna valami szebb csomagolást ezekhez a szavakhoz. Ez olyasmi volt, amin a régi Dimitriy egy pillanatig sem bánkódott volna, mert Ő aztán nem törődött a szavak valódi súlyával, és nem is kellett sokat erőlködnöm, hogy eszembe jusson egy-két olyan emlék, amiben Őt romboltam porig pár ilyen kíméletlen eszmefuttatással, de bármit is mondtam, Ő valahogy végül mégis... átlátott rajtam.
A beszélgetés egy része kísértetiesen emlékeztett arra, mikor lefektettük az első szabályokat, köztük azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem próbálom majd megalázni Őt, nem járatom le azzal, hogy más nők után csorgatom a nyálamat vagy másokkal mutatkozom nyilvános helyen, bár én éppen a szöges ellentétét kommunikáltam annak, amit akkor mondtam. Eszembe sem jutott hagyni, hogy motelekben múlassa az idejét idegen ficsúrokkal, pedig még visszhangoztak a szavak a fejemben. Azt csinál, amit akar és azzal, akivel akar. Meg még mit nem, ez nem a Máltai szeretetszolgálat. - Még szép. Elvégre a felesége vagy, nem? - kérdeztem vissza, kicsit sem fogva azt a pimasz somolygást, bár közben már nagyban gondolkodtam azon, hogy vajon ezzel átlépek-e valamilyen határt. Mert egyetlen szavam sem volt hazugság, ragaszkodtam ahhoz, ami az enyém, pedig távol álltam attól, hogy tárgyiasítsam Őt, mégis, azon a szinten, ahol Ő állt jelenleg, és amennyire emlékezett rólam, könnyen hihette ezt. Mindenesetre elrejtettem némi viccelődést a hangomban, csak hogy biztosra menjek, mert ötletem sem volt, miként is fog reagálni arra, hogy képes lennék ilyen nyíltan kisajátítani, és a humor némileg tompított a mondanivalóm élén. - Én nem tenném próbára a helyedben - vontam egyet a vállamon úgy, mintha tényleg tanácsokat akarnék osztogatni, de szinte kapásból folytattam is. - Ha feltétlenül gyűrni akarod a lepedőt, inkább gyűrd vele - jelent meg szám sarkában egy pimasz, incselkedő vigyor, de szinte rögtön hátra is dőltem, védekezésképp magam elé tartva a kezeimet. - Tudom, emlékszem, nem kell még egyszer elismételned - sóhajtottam fel, utalva arra, hogy felesleges elmondania ismét a nem vagyunk ennyire jóban-monológot, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg készült-e ilyesmire. Jelenleg nemcsak én leptem meg Őt, hanem Ő is engem, és ki tudja, talán készen állt arra, hogy ismét szolgáltasson valami ilyesmit. Talán ha tényleg így indult volna minden... de nem, nem indulhatott így. Akkor még nem álltam készen rá, annyi kétely és félelem kövezte ki a hozzá vezető utat, hogy hiába tudtam magamról, milyen erős vagyok, még én is meglepődtem, hogy képes voltam végigsétálni rajta. De megérte, mert az út végén Ő várt rám, és ezt az egészet senki más kedvéért nem csináltam volna végig.
El is vigyorodtam, ahogy valami csupasz nőről beszélt, tetőtől talpig tiramisu-val borítva, mire lazán vontam egyet a vállaimon. - Hát magasabb borravalót hagytam volna - vált ártatlanná az arckifejezésem, jó pár pillanatig teljes hétköznapisággal pislogva felé, majd gondoltam egyet, és ahelyett, hogy a kiskanállal közelítettem volna meg a desszertet, inkább az ujjamat mártottam a sűrű krémbe. - Nem rossz - nyaltam le szinte egyből, de továbbra is Őt fürkésztem, arra viszont, hogy felveszi a kesztyűt, nem sokat tettem volna. Pedig így történt, már-már gyermeki ártatlansággal pislogott rám, miközben hozzám hasonlóan belenyomta ujját a krémbe, majd jó lassan nyalta le onnét. Szinte ösztönösen nyeltem egyet, pislogni pedig egyenesen elfelejtettem, nyelvem végigszaladt alsó ajkamon, végül pedig rá is haraptam, miközben ismét félrebillent a fejem. Őt bámultam, de közben már iszonyúan messze jártam, újra és újra látva magam előtt, ahogyan bekapja az ujját, a forróság pedig, mint derült égből villámcsapás, úgy lett úrrá minden testrészemen. Kibaszott bestia. - Pontosan - biccentettem egyet lassan, komótosan, de továbbra sem sikerült teljesen visszatérnem a valóságba. Ahogy felrémlett, hogyan térdelt előttem, hirtelen minden izmom belefeszült a gondolatba. - Ez egy étterem - ismételtem el szavait, jóval rekedtebben, mint azt először terveztem, emiatt meg is köszörültem a torkomat, majd kézbe fogtam az evőeszközt, de mielőtt bekaptam volna az első falatot az édességből, ismét ránéztem. - És hatalmas mázlid van, hogy emberek között vagyunk, különben most te lennél az a pucér nő, tiramisu-val bekenve - vágtam vissza, szinte végig sem gondolva, hogy mi csúszik ki a számon. Annyira ösztönből jött, mint bármi a kettőnk hétköznapjaiban, jó pár pillanatra megfeledkezve arról, hogy valószínűleg nem fogja annyira értékelni ezt a kibaszottul felajzott utalást, mint mondjuk az amnéziája előtt tette, de visszaszívni már úgysem tudtam. Az pedig, ahogy rám nézett, elárulta, hogy tisztában van a tettei következményével, azzal, hogy mi minden futott át az agyamon már pusztán attól, ahogyan leszopogatta a krémet a saját ujjáról, én pedig azon kaptam magam, hogy hatalmas levegőt veszek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy fordult a kocka, ezúttal Ő játszott velem és Ő húzigálta az oroszlán bajszát, mintha próbára akart volna tenni, pedig... nem álltam készen arra, hogy harcoljak a vággyal, amit iránta éreztem. - De az élet nem kívánságműsor - szólaltam meg aztán, bár még nem sikerült teljesen visszanyernem a hangomat, ugyanúgy rekedt maradtam, de ekkor már sikerült előcsalnom magamból egy szemtelen vigyort.

Túl későn tudatosult bennem, hogy a megjegyzésemmel inkább magam alatt vágtam a fát, mert ahogy szóba hoztam a kis vakációját, Ő pedig pimaszul az orromra kötötte, hogy nemcsak a hasát süttette, akaratlanul is megjelent lelki szemeim előtt, mi minden tudott még rajta barnulni, főleg ha... alig takarta a testét valami. A már-már teljesen csupasz testének gondolata soha nem hagyott hidegen, nem véletlenül használtam ki minden alkalmat, hogy csodálhassam és belefeledkezhessek a látványba, próbálva elvonatkoztatni attól, hogy ha tényleg bikiniben feküdt a parton, valószínűleg mások is megcsodálhatták a szépségét. Így fordítottam magam ellen a saját incselkedésemet, de minden erőmmel azon voltam, hogy ennek semmilyen nyomát ne lássa az arcomon. Tényleg kész szerencse volt, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban, mert nagy eséllyel már a bokájáig pirult volna, bár azt sem tartottam kizártnak, hogy ha egyszer olvasni tudna a szemeimen keresztül, és valami ilyesmit látna, azon nyomban felpattanna és itt hagyna. Talán még egy üveg jeges vizet is a képembe borítana búcsúzóul, bár ki tudja, még meg is köszönném neki, hogy megpróbál lehűteni.
Nem tudtam visszatartani egy jóízű nevetést, mikor az apámról beszélt, de csak egy heves fejrázással válaszoltam először. - Nem hiszem, hogy kockáztatta volna a testi épséged. Az apám mindig is vigyázott a befektetéseire - tettem hozzá, némi keserű szájízzel ejtve ki a szavakat, mert amúgy kicsit sem esett jól így tekinteni rá. Legalábbis, már nem. Annak idején kénytelen voltam, mert egyedül emiatt voltam képes szinten tartani az indulatokat, tisztában voltam vele, hogy az apám haragját kockáztatom azzal, ha rosszul cselekszem, ma viszont már... mindent láttam benne, csak azt a kibaszott befektetést nem. Nem is akartam arra a nyavalyás papírdarabra gondolni, mert semmi jóra nem számítottam. - Megmondom őszintén... - hajoltam kicsit közelebb, némileg halkítva a hangomon, bár nem féltem attól, hogy bárki is kihallgat minket. - Ha rajtam múlott volna, senki nem cibált volna vissza - vallottam be őszintén, de volt egy olyan kósza emlékem, hogy talán ezt vele is megosztottam már. Talán pont azelőtt, hogy felült volna az asztalomra... - Bár azóta is nyalogatom a sebeimet. A megtépázott önbecsülésemről már nem is beszélve - grimaszoltam ekkor már inkább viccelődve, mert ezt már tényleg poénnak szántam, de vele ellentétben nem akartam neki bevallani, hogy mennyire nem tudtam mit kezdeni az eltűnésével. Dühösnek dühös voltam, de volt, ami csillapította, és ahogy Ő sem érzett irántam akkoriban semmit, úgy bennem sem tolongtak az érzések.  
Miután lassan elfogyogatott a lasagne a tányérról, először hátradőltem, és csak utána lendültem előre, hogy meg tudjam támasztani könyökeimet az asztal lapján, így fürkészve Őt tovább, az iménti furcsa érzéseket szinte teljesen magam mögött hagyva. Ráértem még tajtékzani és dühöngeni, vagy éppen őrültségeken agyalni, nem ezt az ebédet akartam tönkretenni az ostoba szélmalomharcommal. - Igen, azt mondják róla - bólogattam, mintha tényleg nem rólam, hanem a férjéről beszélgetnénk. - És állítólag nagyon ragaszkodik ahhoz, ami az övé - folytattam az eszmefuttatást, így csepegtetve felé még egy apró kis információ morzsát, bár nehéz volt megállapítani, hogy tényleg érdekelte-e. Amíg még voltak emlékei, tisztában lehetett vele, hogy mennyire féltékeny tudok lenni, ezt az oldalamat akkor villantottam meg először, mikor a munkahelyén rajta kívül egy rózsacsokrot is találtam, bár az egyszerű véletlen volt, hogy végül nekem lett igazam. - Szerintem félteném tőle a törhető testrészeimet - pimaszkodtam tovább, de ahogy némileg komolyabban reagált arra, hogy kicsit sem tart visszataszítónak, a szemtelenkedő mosolyomba vegyült némi gyengédség is.Még ha tudtam is, hogy amúgy bizonyára nem így vélekedik rólam. Akkor nem ült volna fel az asztalomra, és nem lenne itt velem most sem.
Azt mindenesetre még legalább kétszer át kellett gondolnom, hogy hivatalos eseményre vagy partira magammal akarom-e vinni azok után, ami épp történik körülöttünk, mert kicsit sem akartam tudni, hogyan reagálna arra, ha valaki elfecsegne neki valami... félinformációt erről az egészről. És talán nem lettem volna képes lenyugtatni. Sőt. - Nem hiszem. Bár ki tudja, ez a sok hirtelen változás hogy is érinti a drága jó bébiszitteredet - húztam el a számat megjátszott kétkedéssel, ahogy ismét Kirillre terelődött a szó, jólesően kortyolva a borból ismét, de félúton megakadtam a mozdulatban, mert alig nyeltem le, máris előhozakodott valamivel, amiről nem gondoltam, hogy meg fogja kérdezni. Még ha nagyjából sejtettem is, hogy létezik a fejében egy ilyen forgatókönyv is. - Mi okom lenne ilyen tréfát űzni veled? - kérdeztem vissza kíváncsian, visszatéve a poharat az asztalra, de tekintetem ekkor már egy másodpercre sem engedte az övét. - Nekem nem származik előnyöm belőled - tettem még hozzá az egyértelmű tényt, csak hogy megerősítsem benne, mennyire nem azok az érdekek vezérelnek, mint ami például az apámat, azt pedig már nem is tettem hozzá, hogy ha nőre lenne szükségem, ennél jóval egyszerűbben is szerezhetnék magamnak, ebéd, vacsora és reggeli nélkül, a virágcipelésről már nem is beszélve. - Bár, sok múlik azon, hogy melyik lábbal kelek fel - vigyorodtam el aztán, tompítva kicsit a komolyabb hangvételen, de mielőtt folytattam volna, a pincér remek időzítéssel újra megjelent, és letette elé, majd elém is a rendelt tiramisu-t. - Az előbb emlegetett nasik után ez most csalódás - biggyesztettem le ajkaimat pofátlan vigyorgás mellett. - Nem mintha ez a krém nem lenne finom - mártottam bele először az ujjamat a kis kehelybe, mint valami komisz gyerek, magamhoz véve egy kicsit az édességre locsolt szirupból.