Szavai gondolkodásra késztettek. Oly keveset élt, még is volt valami abban amit mondott. Valami, amit meglehet sokkal jobban járnék ha elengednék a fülem mellett, s nem tenném fel rá a voksom, hogy igaz lehet minden egyes szava.
De mi van akkor, ha a mélyben meghúzódó baj, harag, vagy gonoszság, nevezzük akármiképpen is, mi van, ha sokkal nagyobb, mint amilyennek a felszín felett látod? Lehet akár olyan mint a jéghegyek. Aprónak hatnak a felszínen, ám még is a mélyben, a víz óvó sötétjében, sokkal jobban lenyúlnak a mélybe. Sokkal jobban, mint azt ember eltudná képzelni.
Mondhatnám, hogy nem érdekel. Akár fel is kelhetnék mellőle, és hessegethetném el a gondolat szilánkokat, ám még is ülve maradva szemléltem az embereket, rengeteg irányba kavargó gondolatokkal, fontolgatva, vajon mennyit fogadna be abból, mit mondani szándékozok válaszképpen, ám végül még is a mély hallgatás mellett döntöttem.
Legalább is egy darabig.
-A rossz mértékét felbecsülhetjük rosszul, ahogy a jóét is. Meglehet jót akarnál cselekedni, vagy úgy hiszed, ennél szerencsésebb már nem is lehetnél, ám egy óvatlan pillanatban, mint egy semmiből érkező sugallat, rá kell döbbenned semmit sem láttál helyesen. – megvontam a vállam, s ismét éreztem, hogy talán távoznom kellene, ám olyan szinten odakötött maga a tudat, s az őszinte „szeretet” a tenger iránt, hogy nem moccantam.
-Ismerős az érzés, mikor szól egy sugallat a távolból, és érzed indulnod kell? Mikor minden más elveszti fontosságát, és csak a távolság a lényeg? Mindig valami ujjat, és mindig valami távolit felfedezni. Elveszni a messzeségben, és nem nézni többet vissza. – tekintetem elrévedt egy pillanatra, s eszembe jutott, nem is oly régen, mennyire vágytam el, s mennyire hívott a messzeség. Mennyire eggyé akartam válni a vizeimmel, hogy ott legyek, ahol a helyem van eme világban. -De van mikor még is vissza visz az a bizonyos út. Oslo nem a szülőhelyem, de éltem ott egy ideig. Gyakran visszajárok. – tettem még hozzá, miközben tekintetem ráemeltem, s kis idővel később mikor ismét megszólalt végighallgattam, szinte észre sem véve, mikor költözött halvány mosoly az arcomra.
Meglehet kedvemre való volt, ez az új helyek felfedezése után való „vágyakozása”.
Közben persze beszélgettünk, s említést tettem a vízesésről, mi felkeltette a lány érdeklődését.
-Van. Szép hely. Szent hely, de ha kellő tisztelettel közelíti meg, nem képez akadályt, hogy meglátogassa. – feleltem, miközben lassanként felkeltem a helyemről, s ráemeltem kékjeim. – Mostanában nem voltam egyik helyen sem. Inkább a hegy tetején, vagy itt. De lassan eljön az idő, hogy ismét tovább álljak. – ezt még Aaron-nak sem mondtam. Nem mondtam, hogy menni akarok, hogy tovább akarnak vezetni a lábaim. Nem mondtam, hogy egyre jobban éreztem a hivogatást a messzeségből,  s hogy már nem érdekel mi is rejtezik a mélységekben, hisz nem élt szívemben rettegés.
Meglehet a mérget kiűzte belőlem a szertartás, és némiképp megtisztultam, ám a gondolatok, mikor emberek közelébe kell mennem, még előkeveredtek.
Nem veszett el a gondolat, a hálátlan népségről, kik kihasználnak minden jót, mit e bolygó kínál a számukra. Nem veszett el a gondolat, hogy miattuk szenved minden, s bizony még ott égett a gondolat, hogy el kellene árasztanom mindent.
Egy pillanatra lehunytam szemeim, miközben arcom az ég felé emeltem, s igyekeztem visszatalálni a béke útjára.
Talán ennek az útnak volt köszönhető az is, mikor sétára invitáltam, s vállamra kanyarítottam egy szőnyeget, s néhány füstölőt is tettem oda, s ha velem tartott arra a sétára, hát elindultam.
-Mikor indulnak vissza a csoporttal? – tettem fel a kérdést séta közben.
Hiába jártam arra rég, lábaim szinte maguktól vezettek el a vízesés felé.
-Sok látnivaló akad erre, de nem olyan barátságos a táj, mint amilyennek elsőre tűnik. Tigrisek, majmok...-megvontam a vállam, hisz ez utóbbi annyira nem vonzott, de tiszteletet így is megadtam ezen teremtményeknek. Annak ellenére is, hogy egy tigris majdnem végzett a fiammal balgasága nyomán.
-Ha gondolja, elkísérhet a vízeséshez...

Első pillanatban, nyugalmasan hallgattam szavait, majd szemöldököm egyre magasabbra szökött fel, míg végül már össze is ráncoltam homlokom.
Nem voltunk tökéletesek, ez tagadhatatlan, de hogy önzőn viselkednénk, az sosem fordulna meg fejemben, hisz mennyi áldozatot hoztunk értük, s bármiért is, mi körülöttük zajlott.
Védeni akarjuk mindazt, mit felépítettünk, mit a magunkénak tudhattunk, s még is volt valami, ami annyira bökte a csőröm, abban amit mondott, hogy egy pillanatra szusszantottam, majd összepréseltem ajkaim.
Talán tisztán látott? Talán olyannak gondolt minket, mint amilyenek valójában voltunk? De nem! Az emberek gyarló önzősége nem enged tovább látni az orruknál, s meglehet ő is ugyan olyan mint a többi, hiába a nyugalmas kék lélektükör.
Ám még is inkább hallgattam. Figyeltem csendes merengésemben a távolt, s végigfutott elmémben, lehet az lenne a legjobb ha magára hagynám, és nem ejtenék több szót, ezzel megkímélve apró lényét, de mégsem vitt el onnan az utam. Ott maradtam, s csak azután szólaltam meg, miután befejezte elmélkedését.
Jobbnak láttam, ha inkább nem emelek szót, hisz védelmére nem kelhettem sajátjaimnak, sem az emberek ellen beszélni, hol ott oly’ szívesen vetettem volna fejéhez sértett bántó szavaim, hogy mennyire nem vigyázik a midgardi a világára, hogy csak rombolni, s pusztítani tud. Véget vet mindannak, mi valaha szép volt.
-Valóban így gondolja? – végül csak ennyit kérdeztem, s közben ismét nyugalmat sugároztak arcvonásaim.
-Béke uralná? – ismét felszaladt szemöldököm, tekintetem felé fordítása közben. -Sajnos nem olyan egyszerű rálelni arra a békére. Mint derült égből a villámcsapás kavarodhat elő valami, ami fenekestül képes felforgatni mindent, hogy aztán örök időkre megváltoztasson bennünket. – kicsit jobban helyezkedtem el, mellkasom előtt összekulcsolt kezekkel, s igyekeztem uralkodni magamon, s azon, hogy ne akarjak aképp beszélni vele, mint általában fiammal szoktam, ám mire észbe kaptam, épp olyan hangot ütöttem meg, épp olyan türelmesen magyaráztam, mint neki szoktam. -Olykor elég egy kósza pillanat, egy pillantás… egy találkozás, egy csata...és amit elképzeltünk hajdan, arra örök időkre másként tekintünk majd.
Bár meglehet igaza volt, s békesség pusztán akkor létezik, mikor mindent elfogadunk magunk körül. Elég ha csak arra gondolok, én magam mennyire nyugalmas voltam hosszú ideig.
Meglehet elfogadni sosem fogadtam el semmit igazán, ám még is ott élt bennem a nyugalom, a béke, mi talán a csata óta végleg elveszni látszott.
-Sehol és mindenhol egyszerre a legjobb lakni, és létezni. Mindenhol meglelni egy cseppet a magad helyét, a legtökéletesebb érzés a világon. Oslo egy olyan hely, ahol egyszerre lesz hatalmas, és túl kicsi a világ. Egyik pillanatban még úgy véled, ott vagy a legjobb helyen, mert odaköt minden. Aztán egy nap arra eszmélsz, hogy megakarod ismerni az egész világot. Talán valahogy így lehetett ezzel. Nem igaz? – hangom meglehet egy pillanatra megváltozott, másabb, lágyabb tónust kapott, miközben elmerengve fürkésztem a messzeséget, s állapodott meg tekintetem a hegyek vonalain.
Hiányoztak a vizeim. A hullámok játéka, a bálnák éneke a fülemben. A szabad messzeség, mi oly csábító volt, mint a legédesebb csók a legédesebb ajakról.
Aztán persze a csésze lassan visszakerült, s köszönetére csak bólintottam egyet, aztán egy arra járó szerzetes kezébe nyomtam a poharat, s megkértem vigye be a konyhába azt, majd megkérdeztem lenne e kedve sétálni, bár magam sem tudom miért is tettem ezt, de nem is olyan sokáig kerestem rá magyarázatot.
-Ha másként fogom gondolni, észre fogja venni. – azt már nem tettem hozzá, hogy akkor pillanatok alatt lépek le, és hagyom magára, mintha ott sem lettem volna. – Szóval igen. Jelenleg, társaságra vágyom.
Következő kérdésére körbepillantottam, mintha csak keresném a megfelelő útirányt, aztán zsebeimbe ejtettem kezeim.
-Folyó, vagy a nagy kékség? A folyót hamar elérheti, van itt egy szép vízesés, nem olyan mint odahaza a Hét nővér, de ez is gyönyörű a maga módján. Ha a másik érdekelné, a leggyorsabb helikoptert hívni a völgybe. – mintha mi sem lett volna természetesebb, még akkor is, ha legszívesebben már a kérdés közben rávágtam volna, hogy helikopterrel, hisz én magam is vágytam a vízhez, annak ellenére, hogy tudtam, Ő ott van. Ő ott van valahol, még akkor is, hogyha nem éreztem jelenlétét.

-Itt különleges megközelítést kap. A városban, csak egy tea, amit nem tud senki sem igazán értékelni. – pillantásom a csészére emeltem, s egy darabig azt fürkésztem, aztán hátradűlve kicsit kényelmesebben helyezkedtem el, s figyeltem az embereket, a színes ruháikban, táskáikkal, s talán kérdésekkel teli elméjükkel.
-Nem. Távol áll tőlem. Itt és most főleg. – nem állt szándékomban flörtölni, sem nem nőt szerezni magamnak. Egyszerű apró gesztus volt ,mit valóban a nyugalmat sugárzó kékségért tettem.
Oly’ sok tapasztalás éghet benne, s tekintete egyik pillanatban sem inog meg. Ott a nyugalom, a békesség, s nem kell megjátszania magát hozzá.
Nem is olyan régen, még én is képes voltam ilyesmire, hisz megtanultam, hogyan legyek békés. Most már pedig már csak a vizeim közelében lelhetem meg a békém, még akkor is, hogyha ő ott van benne. Ő ott van a vízben, talán nem oly’ haragvón, nem oly’ lüktetőn vadul, de ott van. A csontjaimban érzem.
Még is békét jelent mindannak a közelsége.
-Mikor volt önzetlen az ember? Mikor cselekedett úgy, csak azért, mert az volt helyes? Önzetlennek lenni jó dolog… de hosszú út vezet odáig, s valójában senki sem önzetlen igazán. Ám ez itt… - a teára pillantottam. – Ez itt csak egy tea, mit itt a legjobb elfogyasztani ezen falak között.
Volt igazság szavaiban, ám még is éreztem némi ellentmondást is, ám azt, hogy magam miatt, vagy épp szavai révén, arra vagy nem tudtam, vagy nem akartam válaszolni.
-Mit jelent a béke? Mi az, ami arra ösztökél, hogy békében bandukolj keresztül egy úton, minden haragvó pillanat nélkül? Mindenki keresi. Még a legbékésebb emberek is. – tekintetemmel követtem az egyik lámát, kivel mikor pillantásunk találkozott, fejet hajtott, majd tovább sietett a dolgára.
-Szóval azt mondja haza kellene mennem...-bólintottam párat, aztán grimasz költözött kis időre arcomra. -Kösz nem. Na és maga? Menekül, vagy csak keresi a tökéletes kalandot az életében? – tettem fel a kérdést, bár az igazat megvallva, nem is értettem, miért is álltam le ilyen kedélyesen beszélgetni, hol ott mélyen legbelül még mindig úgy éreztem, minden ember egyforma, s semmiféle különbség nincs közöttük.
Jó darabig nem pillantottam felé, s kezdtem elengedni fülem mellett is talán szavait, ám mikor ismét megszólalt, választ adva az én szavaimra, lélektükreim egy pillanat erejéig megvillantak a messzeséget fürkészve, miközben cirógató jóérzéssel, s némi elégedettséggel töltöttek el szavai.
Jó érzés volt hallani, még akkor is, hogyha nem csak az enyém volt az a környék. Még ha a tengert nem is én magam uraltam egyedül, ám még is...ego simogató pillanatokat hoztak magukkal szavai, s elnyerte ismét, hogy felé forduljak, s meglehet kékjeim néhány pillanat erejéig kékebbnek hatottak.
-Nem untatott. – mosolyodtam el pár pillanatra. – Manapság ritka ha így beszél az ember. Tisztelettel...alázattal. – eszembe jutott, mit is tettem nem is olyan régen. Partra mostam a sok szemetet, mit beledobtak vizeimbe. A rengeteg műanyagot, minek nincs keresnivalója ott. A sok olajat, miből köszöntem szépen nem kértem, s ott volt a harag, hisz úgy éreztem nem érdemlik meg jó szándékomat.
Elcsendesedtem, hisz nem akartam újra és újra ugyan azt a verklit fújni. Épp elég, ha Aaront nyúzom ezekkel a dolgokkal, s tömöm a fejét a saját elképzeléseimmel, azokkal, miket várok el mint istenség, vagy minek hogy kellene lennie.
De ez a szemernyi hit, ez az apró szikra, adott egyfajta löketet, s jó érzéssel töltött el.
-Akar egyet sétálni? Akár felkísérhetem a hegyre...-ajánlottam fel, miközben felkeltem. Sétálni akartam, s mivel fiam nem volt itt, így akartam valakit magam mellé.

-Bérmikor. -megvontam a vállam. – Éjszaka óvatosnak kell lenni...akadnak errefelé tigrisek. – magyaráztam, mintha tök természetes dolog lenne összefutni eggyel.
Igaz nem mostanában esett meg, és nem épp a kolostor közvetlen közelében, de még elevenen égett bennem a kép, mikor Aaron-t és az egyik szerzetest megtámadta egy tigris. Hogy épp melyikük is hibázott, vagy épp hogyan is esett meg, de a lényeg az volt, hogy megúszták, életben maradtak, és nem lett komolyabb bajuk. Bár égett bennem egy darabig a késztetés, hogy elmondjam mi is történt, mégis inkább elhallgattam az eseményeknek ezt a részletét, mondván, nem kell mindenről tudni.
A szemem elárul. Mindent elmond rólam. Mindent amit valaha is palástoltam, egy ideje kirajzolódik benne. Ott ég a lelkem legrejtettebb zugaiban, és sosem akar elhalványulni.
Sóhajtás, mely talán mindent elárul, vagy épp mindent leplezne is egy tökéletes napon, ám itt és most, mikor annyira belém látnak, a világ legárulkodóbb cselekedetének látszhatott.
-Békében élek. -jegyeztem meg úgy, olyan ember módjára, mint aki tökéletesen komolyan gondolja minden szavát, ám a lélektükrök árulkodóak lehetnek, talán még olyannak is, kik nem ismernek igazán.
A nyugalom, és a béke megtalálása egy jó ideje lehetetlennek hatott. Olyan dolgok összességének, melyeket egymagam meglelni, lehet nem is tudnám.
Annyi minden kavarog végig az ember fejében, hogy kihátrálni egyik elől sem lehetséges. Belegondolsz egy pillanatra, s mire feleszmélsz, a következő pillanatban már azon vagy, hogy kiadd magadból a rengeteg dühöt, haragot, mi egyre inkább felemészt, a hosszú évek óta tartó palástolásban.
Azonban, hogy nem megfelelő helyen keresném… meglehet egy cseppet vágyakozó pillantással emeltem tekintetem a messzeségbe, arrafelé, merről a tenger zúgott. Igaz oly távol voltam tőle, még is éreztem, s tisztában voltam vele, hogy minden távol töltött pillanattal gyengébbnek, s türelmetlenebbnek fogom érezni magam.
-Meglehet.-bólintottam, s több szót nem is akartam pazarolni arra, hogy hol is vagyok jó helyen, vagy épp merre nem kellene lennem.
Szóval a szó elterelődött, s maradt a tény a hajamról, hogy nem engedtem levágatni. Most nem.
Megjegyzésére, miszerint kivételes személy vagyok, már majdnem büszkén kihúztam magam, mintegy jelezve, hogy igen, igaza van. Valóban az vagyok.
Benedvesítettem alsó ajkam, elmosolyodtam, s ráemeltem tekintetem.
A személyes varázsom jelenleg a béka segge alá volt száműzve, legalábbis egy falatnyi darabkája létezett a felszín közelében.
Aztán egy idő után magára hagyva vittem magammal a mosolyom, és mindent mit ez a néhány pillanat váltott ki belőlem, s maradt a hiány érzet. A megszokás távolra keveredett, hisz Aaron nem volt a közelben.
Meglehet, én voltam kinek itt sem kellene lennie, s meglehet az itt eltöltött idő egy falatkája épp elég volt ahhoz, hogy a szerzetesek valami úton módon visszavegyék azt a mérget, s a pergamen talán magába szívhassa.
Gondolkodtam egy jó darabig, talán még szemmel is tartottam az embereket, kik látogatóba érkeztek, vagy épp azt a kék szempárt ott az imafal tövében üldögélve, egészen addig, míg le nem telepedett egy padra.
Akkor aztán elmentem egy bögre teáért, mit odaadtam neki.
-Ehhez senki sincs hozzá szokva. Legfeljebb csak ők. – tekintetemmel végigkövettem az előttünk elhaladó lámákat, miközben hátam nekidöntöttem a pad támlájának. Ők elvoltak ezzel a teával, s az idő elteltével, én magam is kezdtem hozzászokni, bár az otthon ízeit, nem pótolhatja.
Meglehet a lánynak igaza van, és tényleg haza kellene mennem? Hazamennem, és otthon próbára tennem magam újfent? Megbirkózni a történésekkel? Visszamenni oda, ahol minden elkezdődött? Szembenézni a… a félelmekkel?
De nem akartam erre gondolni. Itt és most, nem.
– Miből gondolja, hogy kiérdemelte? Miből gondolja, hogy ki kell érdemelni? Mi van akkor, hogyha az egészet csak úgy teszem. Önzetlenül. Kiérdemlés nélkül… a nyugalmat árasztó kékségért, mi ellensúlyozza az én haragos pillantásom. -csendes hallgatásba burkolózva pillantottam az épületre, mi ott magasodott a hegy oldalban, a felette úszkáló felhőket, a tova suhanó madarakat.
Meglehet kezdtem cseppet megérteni Njörd-öt, miért is nem szereti a hegyeket, s miért érzi olyan utálatos helynek, ám még mindig volt bennem egy fajta csodálat velük szemben. A hatalmas hegyekkel szemben.
-Nincs különösebb oka. A hely. A kilátás. Odafentről minden más. Madártávlatból, gyönyörű a világ...bár a tengerek szépségével nem ér fel. – ha tudná ki is vagyok hiúnak is gondolhatna, ám a tudatlanság, olykor édes áldásnak bizonyul...bár a mi esetünkben, nyakunkon az átokkal, mit nem szeretnék megkapni… az átokkal, mi az édes tudatlanságon túl, a legkegyetlenebb dolog lehet, mit hátán hordott ez a világ.
-Ez a hely maga a csoda...

Felpillantottam a hegy irányába, s egy darabig szaladt rajta szemem, aztán megvontam fél vállam.
-Elég gyakran. Szép a napfelkelte onnan. Látni, ahogy a völgyben úsznak a felhők. – magyaráztam, s közben lelki szemeim előtt láttam a jelenséget.
Nyugalmas, s egyben még is olyan pillanatok voltak azok, mik vegyes érzelmeket keltettek bennem, hisz még is csak odafent töltöttem el úgymond száműzetésem jó idejét, mikor nem tehettem be ide a lábam, bár Isten mivoltomból adódóan, akár azt is megtehettem volna, hogy semmibe veszem a tiltást, és belépek a kolostor falai közé.
Ám valamiért még sem tettem. Ott karadtam, s tűrtem, talán dac, és makacsság is ott játszott bennem.
Aztán valamiért megemlítettem a fiút, s bólintottam. Igaza volt. Valóban mindenki lenne a fiú helyében, bár az is tény, hogy egyszer magam is megtettem. Kiáltottam, s Aaron csatlakozott hozzám. Része lett a dolognak, s nem nézett furcsa szemmel miatta.
De még is, azokban a pillanatokban úgy éreztem, közelebb kerültünk egymáshoz.
Ha tudná hányszort... még is inkább beleittam teámba, s igyekeztem másfajta választ adni. Valami olyat, ami egy cseppet elhatárol attól, hogy mire is kellene gondolnom, vagy épp kanyarodnom, hogy olyan választ adjak, mi az emberi füleknek is megérthető, s elviselhető.
-Meglehet, sosem találtam meg igazán. Meglehet, csak jól tudom leplezni. – halványan elmosolyodtam, miközben ráemeltem pillantásom némi időre.
Egy év hosszú idő, s rengeteg minden lefolyt azóta a vizeken, s történt pár olyan dolog is, amin nem tudtam változtatni, s olyan is akadt, amit bizony más sem befolyásolhatott.
Hogy majdnem eljött a vég, hogy … de erre nem szabad gondolnom.
Nem szabad azt mondanom, hogy benne ragadtam egy eseményben, és nem látom belőle a kiutat. Nem szabad azt mondanom, hogy ennyi volt. Tovább kell lépni, s lehet ezt itt kell elérnem. Itt, ezen a helyen, s nem visszavágyni egy olyan pillanatba, mikor még ősi csarnokaimban léteztünk, hatalmas lakomákat tartva, az én csodás hullámaimmal. Egy olyan vidéken, hol minden másképpen működött talán.
-Még sosem voltam kopasz… -elgondolkodva túrtam meg hajam, kicsit beleborzolva, majd elmosolyodtam. – Már pár alkalommal le akarták vágni a hajam, mondván, az úgy szokás, de sosem engedtem.- leengedve karom pillantottam felé.
A béke megtalálásával magam is úgy voltam. Jó lehet, ha az ember képes megtalálni, és meg is tartani a békéjét.
Aztán beajánlottam az imatermet, hisz valóban szépek voltak a szobrok.
Az tipikusan az a hely, hová a nyugalom miatt jártam. Letelepedni egy sarokba, hol nem zavarom a többi istenséget, hol minden gondolatom a sajátom, hol nem kell attól tartanom, bárki is megszólítana. Ott azon a helyen, valóban a nyugalom szigete várt azokra, kik bemerészkednek oda.
Sokáig üldögéltem az imafal mellett, figyelve az embertömeget, a lányt, a kék szemekkel, s közben kortyolgattam a teám, majd egy idő után, mikor már sokadjára kanyarodtak felém léptei, felvontam szemöldököm, s felkeltem addigi helyemről.
Jönne is, meg nem is, tenne is valamit, meg nem is. Mintha keresné az utat, mit be kell járnia.
Aztán elsétáltam mellette, visszavittem immár üres teásbögrémet a konyhára, megköszöntem, s hamarosan újfent letelepedtem az imafal közelébe, annak árnyékába, tovább figyelve az embertömeget, magam sem értettem miért, de keresve a kék szemeket.
Végül megpillantottam az egyik padon üldögélve, szóval újfent felkeltem helyemről, szereztem még egy csésze teát, s annak társaságában telepedtem le mellé az üres helyre, s felé nyújtottam.
-Hiba lenne kihagyni… de azt is megértem, ha esetleg nem fog ízleni. – ha elvette, hátradűlve ejtettem kezeim ölembe, s pillantottam fel az égre.

-A magaménak mondhatom. – feleltem mintegy félvállról, hisz valóban úgy gondoltam, vagy meglehet még Aaron is ezen a véleményen lenne. A rébuszok, az istenek kiváltságai, s meglehet, én sem vagyok különb őnáluk.
Meglehet, mind ugyan olyanok vagyunk. Makacsok, önfejűek, lobbanékonyak, haragosak, akár csak Thor maga.
Nem maradtam a közelében sokáig. Helyette eloldalogtam, elvettem a teámat, mit nekem szántak, hisz újra itt lehettem közöttük. Figyeltek rám, visszafogadtak, s nem kerültek démoncsapdák lépten nyomon oda, ahol felbukkanhattam.
Végül teámmal karöltve tértem vissza a nőhöz, s meg kell vallanom, leginkább a tekintete volt az, mi felkeltette a figyelmem. Kékjei, mik a tenger színeiben játszottak, s egyfajta nyugalmat sugároztak, vagy csak én voltam eltájolódva azóta, hogy a mérget végleg eltüntették belőlem.
A helyem még sem leltem.
Pimaszsága arra késztetett, hogy teám felett felvonjam szemöldököm, majd pillanatok erejéig eljátszottam a gondolattal, talán ez a fajta pimaszság nem megengedhető. Talán ez a pimaszság olyan, ami magával sodorja az embert, s haragra lobbanthatja, szóval mielőtt még zsigerből válaszoltam volna, inkább újabb kortyot ittam a teámból.
Ám mondandójának második fele, arra késztetett, hogy meggondoljam magam, s bólintsak egyet.
-Vannak hívogató pillanatok, s olyan lépések, amiknek nem szabad ellentmondani. Ide kellett jönnie. Látni ezt a helyet. A csodálatos kilátást. Ajánlom a hegytetőt! És hallgassa meg a mesét az öregektől, a fiúról, ki világgá kiáltotta a haragját. – magam sem tudtam miért mondtam, talán épp azért, mert kedvem lenne felmászni a hegytetőre, s világgá kiáltani haragom, hogy belerezdüljenek a hegyek. Hogy a harcot óhajtó óriások is meghallják. Hogy minden visszaállhasson a maga medrébe. Hogy én ugyan olyan legyek.
-Én visszatérő vendég vagyok. – futó pillantást vetettem a fontoskodó lámákra, kik lelkesen készülődtek a bemutatójukra. Láttam már az odakészített edényeket, a vízmerő versenyhez, és egyéb gyakorlatokhoz, miket beakartak mutatni a nagyérdemű számára, s míg őket figyeltem, addig feleltem a lánynak. -Nem vagyok szerzetes. – feleltem őszintén, hisz nagyon odavaló sem voltam. – A békét a lelkemben. – jobban nem is tértem ki rá. Helyette inkább újfent beleittam a teámba, majd tekintetem ráemeltem az elhaladó emberekre, s néhány pillanat múlva letelepedtem egy helyre, s végigmértem magam. -Van ideillő öltözékem is. Ajándékba kaptam.
Azt nem ajánlottam fel, hogyha nagyon zavarja, akkor átöltözök, hisz nem voltam olyan hangulatban. Ahhoz még elég gyakran támadtak rám haragvó gondolatoka az emberekkel kapcsolatban.
-Lassan egy éve. – feleltem ismét, miközben figyeltem a harci bemutatót, mit a lehető legkönnyedebben hajtottak végre, még is olyan erővel sújtottak le a célpontjaikra, hogy azoknak esélyük sem maradt.
-Magnus. – egy ideig kellett gondolkodnom, vajon miként is mutassam be neki magam. Vajon mi lenne a megfelelő, hisz oly’ rég nem szólított már senki sem ezen a néven. Aegir vagyok, a Tengerek Istene. Aegir vagyok a kegyetlen…
Futólag odapillantottam a kapu felé, várva fiam érkezését, aztán újra a lányra, és a kék szemeire.
Nem ajánlottam fel tegeződést. Még nem láttam benne akkora bizodalmat, hogy megengedjem felé.
Erőm visszafogva, visszatartva energiáim figyeltem, hisz nem akartam több figyelmet azon kívül, mint amit alapból kaptam.
-Jó szórakozást! Az imatermet ajánlom. Szépek a szobrok.- azzal felkeltem, s átvágtam a tömegen, de nem mentem olyan messze, pusztán a szokásos helyemre telepedtem le, egy árnyékot adó fa alá, az egyik Imafal közelébe, s onnan tartottam szemmel az eseményeket, és a kék szemeket.

A medence partján üldögélve figyeltem a felbolydult szerzeteseket, miképp készülődnek már hajnal óta. Takarítanak, seprűt ragadnak, igyekeznek mindent úgy hagyni, mintha élet is alig akadna ezen a helyen. Mintha az egész hely csak azért állna, hogy a turisták kedvükre nézelődhessenek, ha már egyszer megengedték számukra, hogy ott töltsenek el némi időt.
Nem kellene, de én is segítettem nekik egy keveset. Kitettem a táblákat, hova nem lehet belépés, s bíztam benne, hamar eltelik majd a nap, és nem kell azzal foglalatoskodni, hogy még este is kerülgessük őket.
Lehunyt szemmel üldögéltem a sarkamon, kezeimet combjaimon pihentetve, s kivételesen nem volt rajtam a szerzetesi gúnya, mit ajándékba kaptam. Hétköznapi viselet, farmer, póló, s a hiányérzet. Hiányérzet, hisz eltüntettük a tengervizet a medencéből. Üresen kongott, mintha csak takarításra várna. Én pedig, nos jobb híján előző nap eltettem magamnak egy palackkal, hogy szükség esetén kéznél legyen.
No meg persze Aaron. Aaron sem volt itt. Valamerre el kellett mennie, s én hagytam, hogy nélkülem tegye. Talán a történtek után bíztam benne annyira, hogy elengedjem egyedül. Még is készen álltam arra, ha kell, utána mehessek, s segítsek ha kellek.
Hamarosan aztán nyíltak a kapuk, feltűntek a turisták, én pedig otthagytam a medence partját, besétáltam az imaterembe, füstölőt gyújtottam, kis időre letelepedtem egy olyan helyre, hol nem hordozta rajtam kíváncsi tekintetét egyik helyi istenség szobra sem, s mikor visszanyertem nyugalmam, kiléptem, s mire feleszméltem, már emberek vettek körül.
Azt latolgattam, vajon miért is engedik be őket ide.  Miért jöhet ide bárki a szerzeteseken, s rajtunk kívül.
Épp elmerengtem gondolataimban, mikor valaki nekem ütközött. Bocsánatot kérő hangja felé fordultam, előbb csak fejemmel, aztán egész testemmel, s megingattam fejem.
-Semmi gond! – feleltem végül mosollyal arcomon, még akkor is, ha kedvem alig volt mosolyogni, még is kellett valami, ami eltünteti a mogorvaságom.
Következő kérdésére körbepillantottam, aztán a cellák irányába fordult pillantásom, majd a szőke fürtökre, a kék szemekre.
-Meglehet...de az is lehet, hogy csak vendég vagyok. – megvontam a vállam, megengedtem magamnak egy mosolyt, s néhány pillanattal később cseppet komolyabb lettem.- A lámák fogják körbevezetni magukat. – tekintetemmel a lámákat keresve fordultam cseppet, s mikor láttam őket közeledni, egy pillanatra elgondolkodtam, vajon ezt csak a pénz bevétel végett teszik e.  Vajon akarják e, hogy legyen belőle valami. Vajon a felújításokra költik e majd, vagy ételt vesznek belőle.
Pillanatok alatt léptem el a nőtől, s vágtam át a tömegen egészen a szerzetesig, hol aztán megálltam előtte, ő üdvözlésképp meghajolt, s én magam is hasonlóképp tettem, majd lapogattam meg vállát.
Mindegy jelezvén, minden rendben lesz, s én magam is odafigyelve meghúzom magam. Elrejtve énem egy részét, nem elvonva a figyelmet a helyi Istenségekről.
Aztán visszafordulva kékjeim a lányra emelve fürkésztem pár pillanatig, majd megálltam egy épület mellett, karba font karokkal egész addig, míg nem kaptam egy bögre teát, mihez már egészen hozzá szoktam, de a lány és a kék szemei lefoglalták figyelmem, így lassan visszasétáltam hozzá.
-Miért pont  ide jött? – tudakoltam, gőzölgő teámmal kezemben.