Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

Összehúztam magamon a kabátot, miután beléptem a helyiségbe, és a furcsa, fülledt meleg megcsapta arcomat. Csak egy sóhajtásra futotta, a gondterheltség meglátszódott rajtam, pedig nem gyakorta voltam kapható az ilyesmire. Legalábbis mások előtt nem gyakran produkáltam ennyire látványos érzéseket. A düh és a csalódottság háborút vívott bennem, közben Thompson vérét próbáltam eltüntetni a kezemről. Nem gyakran fordult elő, hogy az, aki megpróbál kicsempészni tőlem valamit, még feljebbvalónak is képzeli magát, és ahelyett, hogy meghúzná magát, még verekedést vív ki. Nem voltam barátságos ellenfél, és ugyan felrepedt a szám széle, de pár nyelvmozdulattal szinte másodpercenként eltüntettem a nyomokat.
- Idebenn minden oké? - fordultam Maia, a pultos lány felé. Nem volt nyoma balhénak, pedig néha előfordult. Kevésbé díjaztam, mikor a berendezésemet tették tönkre, általában ilyenkor én is beszálltam, és cserébe a balhézó kis pajtás arcát dekoráltam ki. Ide nem jártak olyan arcok, akik annyira tisztességes életet éltek volna, éppen ellenkezőleg: akik illegális ügyletet akartak véghez vinni, annak ez a bár maga a paradicsom volt. Senki nem bámulta meg őket, ha borítékokat cseréltek, vagy fegyver került az asztalra. Bár szerencsére vért ritkán kellett pucolni a padlóról, külön szabály volt, hogy kinn öljék meg egymást, még ha csak a sikátorig is jutnak. Túl sokat járt a nyakamra a rendőrség, de ez inkább szórakoztatott, mintsem megijesztett. Ki tudtam őket játszani, soha egyetlen terhelő bizonyítékot sem találtak ellenem, és általában én vigyorogtam, mikor a bilincset nagy szájhúzással, de le kellett szedniük rólam. Ők csak kispályások, egy amúgy velejéig romlott rendszer katonái, a hatalmuk csak képzelt jelenség, a pénzemmel amúgy is bármikor kivásárolnám magamat, de eddig még ilyesmire sem kellett költenem. Pedig azt gondolná az ember fia, hogy az itt állomásozó hasonló nyomozók vannak annyira profik, hogy megtalálják a fogást, és egy életre bevarrnak. Nem mintha nem dobta volna fel az estéimet, mikor becsörtettek ide, és már vártam a pillanatot, hogy elém tegyék a parancsot.
Ujjaim a pulton felejtett üveg nyaka köré csavarodtak, majd belekortyoltam. A telefonom pár perce már kitartóan rezgett a zsebemben, de eddig nem volt egy másodpercem sem, hogy ezzel foglalkozzak. Volt tippem, hogy ki keres.
- Smolensky. - Úgy ejtettem ki a nevemet, mint valami robot, meg sem nézve a kijelzőt. Sejtettem, hogy ki fog beleszólni. Az apám. Aki szerint mostanában túl heves természettel tettem tönkre emberek életét egy törött gerinccel vagy szétharapott nyelvvel. - Nincs szükségem gyerekfelügyeletre. - Hangom némi felháborodást sugallt, viszont valójában ez csak valami gyermeki dac volt az apám irányába. Így negyvenen túl mellre szívtam, hogy még mindig bébi-csőszködni akart felettem. A vele való packázás mondjuk nem egy kellemes végkifejlettel járó dolog. Mind tudtuk, milyen sorsra jutottak azok, akik megpróbálták. Nem voltam szívbajos típus.
Letette a telefont, kellemes, ám fenyegető hangon közölve, hogy ha tiszteletemet teszem otthon, vár rám a dolgozószobájában.

***

Apám volt a legkisebb gondom, mióta Alexej hozta a hírt: megtalálták Iris-t. A saját bárszékemen ültem, a saját bárpultomnál italoztam, sorra ürültek a poharak. Olyan volt ez, mint egy rossz válás, azzal a különbséggel, hogy hivatalosan sosem váltunk el. Mondjuk abban is volt már tapasztalatom, igaz, elég régen történt. Dühöt éreztem a gyomromban, mikor eszembe jutott. Ha ismét a szemeim elé kerülne, meg tudnám Őt fojtani. Tönkretette az életemet. Az életünket. Makacs nőszemély, aki elfelejtette, hogy mindent csak és kizárólag érte tettem.
Mire felocsúdtam, egy kezembe akadt pohár már rég a kárát látta visszaemlékezésemben. A gyűrű pedig, amit megtaláltam az utolsó doboz legalján, olyan ívben repült a nappali túlsó sarkába, hogy a szemeimmel nem is tudtam követni.