Sokszor nem értem a logikát még mit apa tanítani akar. Vödrözgetni akar, holott 2 méternyi távolság sincs a célig és még kíváncsi szemek sem voltak, hogy azért tenné meg. Miért nem az erőt használja, ha már megadatott neki? Miért akar emberi mód cselekedni, holott megveti őket? Miért akar humánus módszerekkel cselekedni? Miért nem jó a víz ott ahol van? Ki sejthetné hogy hónapok óta itt van mindez? Lehet persze ma hajnalban érkezett a gép vele...senki sem tudna semmi. Persze a kérdéseim utol érik, így a feladat ezúttal rám hárult. Letelepedett és kiosztotta a parancsot. A vödröt eleve nem is akartam használni, feleslegesnek tűnt, így kis ideig figyeltem őt, ahogy kényelembe vágta magát, majd a víz felé fordultam, hogy elé hajoljak, guggoljak. Tenyeremet a víz felszínére helyeztem, rövid ideig némaság honolt, míg próbáltam kiüríteni az elmémet a sok szartól. A víz fodrozni kezd, megmozdul, életre kell, ám túl hirtelen minden, szinte összecsap a fejem felett hatalmas hullámként. Szóval újra állhatok neki, de most már tudom meddig nyúlhatok el. Újabb fodrozás, újabb lassú mozdulat, ám ezúttal már sikerül és egy vastagabb csápként emelkedik ki egy adag víz. Mire kiér a kavicsos részig, addig sok kanyart és hurkot megírt, de nem engedtem ki az irányítást és hagytam, hogy míg a medencében van, azt egy szuszra vihetem. Nem akartam két fordulót, vagy épp hármat. Elsőre akartam az egészet, még ha csak egy csáppal is. Többre nem voltam képes és azonnal akartam, ezért is ekképpen jött létre. Menni fog! Apa hisz bennem. Már látta mire vagyok képes! Ezzel bíztattam magam. Nem aggódtam, szinte a nyugalom szigete voltam, azzal a kitérővel, hogy a szívem nyomás alatt volt, ám kivételesen nem foglalkoztam vele. A testemről is a korábbi csata lenyomata is a kövekre folydogált, s mikor az utolsó csepp is a kövekre került, akkor szusszantam csak meg. Nehéz volt, de nem annyira, mint a kezdetekkor. Talpra is álltam, fel is egyenesedtem, kifújtam a levegőt. Nem voltam magamra büszke, hiszen második neki futásra sikerült csak eredményt elérni. Meglapogatta a testem, majd a szavaira elmosolyodtam, fáradtas nyögés szakadt fel belőlem. - Remélem nem a parttól gondoltad... - szólaltam meg végül mikor már megtudtam és a figyelmem is végül visszatért. Az számomra lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy a partoktól egészen ide fel eljutassak ide ilyesmit. De ha meg sem próbálom, akkor sosem tudjuk meg, sikerülne-e. - De nem tűnik lehetetlen feladatnak. Jó. A következő harcigyakorlatom az lesz. Oké. - csaptam össze a tenyereimet az izgatottságtól és ha akart volna sem tudhatott innen már erről lebeszélni. A látogatás ideje, nos fogalmam sincs mit kellene tennem... még mindig nem bízom meg (én sem) magamban, nem bírom a tömeget, a hangzavart és úgy semmit sem, amit régen elviseltem magam körül. - Nem tarthatnék veled? - kérdeztem, bár azt is tudom, hogy neki isteni dolgai is akadhatnak és nem lóhatok rajta állandóan. Nincs apakomplexusom, vagy ilyesmi, (de, csak ő létezik számomra) csak ha tanítani akarna, akkor kéznél vagyok. Persze azt is megértem, ha szabadságot akarna, mert túl sok vagyok számára. Bár az is meglehet, hogy elvonulok a körletembe és ki sem mozdulok addig, míg akad itt bárki turista. Bár Armenivel még való igaz, lóghatnék...edzhetünk, bár azt megint nem lehet ketten, mert múltkor is elszált az agyam és alig tudtak róla letépni. Talán ki tudnám csalni a városba... ez egy jó ötletnek tűnik... bár biztosan tiltakozna. Ahogy ismerem őt, tuti mindenért tiltakozni fog... és biztos a fejemhez vágja, hogy hozzám "erősebb felügyelet" kell. Ő nem elég hozzá, ha begőzölnék...de mi van ha ez is egy feladat lenne kettőnknek? Ő figyel rám, én meg magamra... - Akkor míg itt vannak a látogatók, nem is megyünk le? - kérdezek rá a partra, mint gyakorló hely, vagy pihenésre szánt időtöltés, hiszen ha most elnappolja ezeket a dolgokat, akkor valahogy meg kell oldanom a száguldozó tenni akarásomat. Lekell adnom a felesleges energiáimat...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Júl. 08, 2024 6:30 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Megtehetném, hogy egyetlen mozdulattal eltüntetem onnan a vizet. Megtehetném, hogy egyetlen apró mozdulattal eltüntetem, mintha ott sem lenne, s akkor, abban a pillanatban már kint is lenne, ám abban nem láttam semmi rációt. Még is a következő pillanatban felegyenesedtem, s kiléptem a vízből, mit sem foglalkozva azzal, még is mit fog hozzá szólni. Szóval letelepedtem a medence szélére, s kitártam karjaim. -Akkor intézd el. Tedd ki a kavicsra. – ráemelve tekintetem, lassanként kényelmesebben elhelyezkedtem, miközben kihúztam lábam a medencéből, s megtámasztottam magam derekamnál, majd leheveredtem a felfújt matracra, fejem alá hajtottam balomat, majd a víz visszakígyózott a vödrökből, egyenest a medencébe. -Tüntesd el onnan. Nem használhatod a vödröt.- rápillantottam, aztán lehunytam szemeim, ám annak ellenére figyeltem minden rezdülését. Tudtam, nem lesz boldog a feladattól, főleg, hogy én magam olyan látványosan heveredtem el a felfújt matracra. Ha nekilátott a feladatnak, fél szemmel figyeltem, s igyekeztem megtartani magam ott fekve, s nem beleavatkozni abba, amit esetlegesen művelt. Bár ha emlékezett még arra amit tanítottam neki, akkor nem okozhatott fennakadást, és a víz hamar kikerülhetett a partra, a kavicsosra, hogy aztán a semmivel legyen egyenlő. De nem hagyhattam ott a vizet. Nem lenne rá észszerű magyarázat, miért is van ez a víz idefent, és miért nem látszódik rajta a kora. Egy idő után felültem, megtámasztottam karjaim térdemen, s ha közben esetleg nem járt sikerrel, hát akkor sem avatkoztam közbe. Az egyik indok, mi meglehet tökéletes magyarázatot adott, hogy nem oldhatok meg mindig mindent helyette, a másik pedig, hogy nem álltam készen arra, hogy segédkezet nyújtsak, még akkor sem, ha ő volt az aki úgymond megmentette az életem. Igaz nem volt mellettem végig, s magamra is hagyott, elutazott valahova, hol már nem éreztem energiáit, de egy idő után visszatért. Az én gyönyörű hullámom, a hercegnőm velem volt. Vigyázott rám. Ott volt, s igyekezett a lelkemre beszélni, ám még mindig ott éreztem elmémben a Kraken kaparászó hangját, mi azt súgta az emberek gyarlóak, s nem érdemelnek kegyelmet. Mindent tönkretesznek. Semmi sem jár nekik, csak a szenvedés, hogy visszakapják, mit ellenünk.. ellenem elkövettek. A bosszú oly közel égett, s oly egyszerűnek hatott egy apró kézmozdulattal, vagy még anélkül is eltörölni mindent mit ismernek. Véget vetni az egésznek, ha már a szemetük visszadobása nem hatotta meg őket. Ha sikerrel járt, felkeltem helyemről, s mellé lépve lapogattam meg lapockáját. -Remek! Alakul! Ha vége ennek a cécónak, te hordod tele...de nem a vödörrel… ám ha nem sikerült, akkor sem keseredtem el, pusztán mellé lépve fúrtam tekintetem az övéibe, már ha rám figyelt, ha nem, nos az esetben a víz elkezdett polipcsápokhoz hasonló módon kifelé emelkedni onnan, elevenedve meg, körülfonva néhány pillanatig testét, hogy aztán a kavicsosra érve váljon semmivé. Kicsit hosszabb mutatvány volt, de sikerrel végződött. -Itt maradsz a látogatás idejére, vagy elmész segíteni a lámáknak?Armeni is megy majd.-mutattam a fiatal szerzetes felé. Én nem akarok emberek közé menni… elmenni innen… -morogtam az orrom alatt, bár az is tény volt, lehet nekem kellene elmennem erre az időre, és neki itt maradni. Elvonulni a vízeséshez, néma meditációba merülve, hogy aztán talán tiszta elmével térjek vissza, de már démoncsapdákkal kirakott út nélkül. -Kétélű a dolog. Mindketten tanulunk némi önfegyelmet ezáltal….
Nem nyugtat meg vele, hogy csak pár nap alatt levonulnak a turisták, a civilek a kolostor területéről. Mit meg nem adtam volna, ha egy sem teszi be ide a lábát. De a helynek is meg van a maga kultúrája, a maga csodája, így az itt élők beengedik bizonyos időközönként őket. Adomány, együttes imádkozás, beszélgetés...ez mind nekik könnyít a lelkükön, de a szerzeteseknek nem sok minden kell. Így nem sokszor érthetem meg ezeket, régen sem tettem be a lábam ilyen helyekre, így ezt a részt már fel sem fogom, hogy egyetlen életed alatt 1-2 napra minek akarsz eljutni ide? Megérteni a szerzeteseket? Hónapok óta itt vagyok és fingom sincs sokszor mi is a helyzet, mert mindig van valami, így aztán már letettem arról, hogy rejtélyeket fejtegessek meg. Fárasztó sokszor, de nem adtam még fel. Okulni akarok, mi roppant nehéz és elmét merítő feladat. Számomra legalábbis. Hiszen felborul egy működő rend, amit megszoktam és ha ez felborul, mint otthon, mikor Aegir megjelent...hát ki fogok akadni. Inkább elvonulok napokra a szobámba, de ne kelljen kerülgetnem egyet sem. Aegir szerint jobban járnék, ha távol maradnék tőle. Kinek lenne jobb? Ezt kimondani volt csak könnyű. Tudom, sok minden átkot vágtam már a fejéhez, de mikor kimondtam, talán kicsit könnyebb is lett, de nem lett jobb tőle a lelkem...de helyette megsértettem egy istent. Nem szólok semmit, hiszen ilyen közelről tisztán megérzem a haragját, melyre én is reagálok; csupán megszívom az orrom, semmi extra. Visszaszívtam a ki kívánkozó extra káromkodást... inkább lapozott a témában, hiszem, hogy mindketten jobban járunk ezzel, ám úgysincs lezárva a téma. Mindig kilyukadunk itt mióta bevette a maszlagot. Elgondolkodtam a vizet illetően, persze egyből felállított egy már kész stratégiát vele kapcsolatban, így hol a vízre, hol pedig az öregemre néztem. Figyeltem, ahogy a víz forrni kezd, a szám eltátva, a tekintetem csodálkozó volt, ahogy figyeltem a művét. Számára mindez nem tetszett, hiszen elvetette az ötletet, de majd később megmutatja mindezt, csak nem mostanában. Persze mindezzel nem segített ki, de megelégedtem vele. Amikor abbahagyta a képessége használatát, akkor térdeltem le hamarjában, hogy bele nyúljak, hogy a hője megmaradt-e, vagy visszaállt amaz is a rendbe. A bőrömet majd nemhogy csak a forróság érte, ám nem kaptam ki belőle a kezemet azonnal, hiszen a döbbenet, meg a tudat, hogy erre is képes az apám...csak később tudatosult bennem mindez, így lassan ki is emeltem onnan. Hátra pillantottamm, miközben az ötletét vetítette fel, felvontam szemöldökeim és meglepetten kérdeztem vissza. - Merni? És mi van azzal, hogy egy karcsapással az egészet kilöttyinted a kavicsokra...? - érdeklődtem meg, hiszen ez tanulásnak elég ódivatú, meg hát izomerősítésnek is gyér...bár az egyensúly érzékelésemnek még segítene is, de biztos, hogy nem emiatt dobta fel az emberi munkát. Nem nyúltam a vödörért, választ vártam, hogy miért a munka forgott az elméjében és nem pedig az, hogy mi is valójában és egy pillanat alatt megcsinálhatná maga. Vagy én gyakorlásképp... nem tudtam értelmezni, illetve hát azt pont tudtam, de az értelmet kerestem ebben a feladatban. Nem volt, most még, senki sem a környezetünkben ide nem való, így totál homályosnak tűnt mindaz, amit most előadott. Jó persze, nem mindig a képességeinkre kell hagyatkozni, megértem és azt is, hogy tanulni jöttünk ide, de ebben, mit lehet tanulni? Ebben a feladatban? Vagy miért lett fontos pont most kimerni mindezt? Megértem, hogy az emberek kíváncsi népség.... vagy attól fél, hogy ártani akarna nekik? De hiába öntözzük ki...a földbe szívott vizet is kiképes emelni...vagy tévednék? Mozdulok, hogy a mellém (?) rakott vödörért nyúljak, hogy a vízbe merítsem és össze dolgozzak az öregemmel... Öltözet
_________________
Aaron Bergström
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Júl. 02, 2024 5:22 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
-A döntéseik megcáfolása, nem az én részem.-sóhaj szakadt ki mellkasomból, miközben a vizet fürkésztem, mintha bármi is történhetne benne azon kívűl, mit én magam generálok. Magam sem igen értettem, ám ők még is erre jutottak, hogy épp most van itt hozzá a megfelelő idő. -Jönnek és mennek. Pár nap lesz az egész. Utána minden visszaáll a megszokott rendbe.-ráemeltem tekintetem, majd a következő pillanatban már a medence mellett térdepeltem, az örvényeket fürkészve, kétségek között, hisz nem voltam és nem is vagyok benne biztos, hogy én kellek igazán a fiam mellé. Lehet egy olyan tanító mellett mint Njörd, sokkal jobb kezekben lenne. Lehet, hogy akkor és ott minden mehetne a maga tökéletes medrében tova, egész addig, míg tudatában van önmagának. Emlékei talán már nem is olyan stabil lábakon állnak, s kitudja mikor talál meg másikunkat, mielőtt elkaphatnánk azt, kinek mindezt köszönhetjük. Persze aggodalmaskodhatnék az óriások végett is, de valahogy még sem visz rá a lelkem. -Mit sem ér. Semmi ahhoz képest mikor nem voltam ott.-morogtam az orrom alatt, mintha csak annyira istenséghez méltó lenne morgásom, s nem úgy hatna, mint egy hisztis gyermek, ki nem kapja meg azt, mit igazán áhítana. Meglehet mi mindannyian olyanok voltunk mint a gyermekek? Mint a Mitgardiak? Olyanokká váltunk mint a gyermekek, kik akaratosan szajkózzák mit akarnak, de nem tesznek érte semmit. Ezen gondolatra pillanatok erejéig harag lobbant szívemben, s tekintetem haragvón villant. Véve pár nagyobb levegőt keltem fel, majd elfordítva tekintetem az örvénylés, mi eddig a vízen játszott, abbamaradt. -Pedig meglehet jobban járnál.-újabb sóhajtás hagyta el mellkasom, míg azon gondolkodtam, hová is tehetném ezt a vizet, hisz ha növénynek adom, a só végetvet életének, s meglehet a helyi istenségek annyira nem vennék jó néven. -Elsőnek is, tüntessük el innen ezt a vizet. Növény nem kaphatja, és bizony annyira meleg sincs, hogy hagyhatnánk elpárologni. Bár...- ismét letérdeltem mellé.- Fagyasztottunk már...de vajon a forralás is megy?-nem igen tetszett ez a gondolat. Nem tetszett, hogy felforralnám, bár tudtam, ebben nincs akkora élet, minek kárt tehetnék, de még is akkora fájdalmat okozott maga a gondolat is, s a tudat, higy a sok szennyezés, nem odafigyelés mit művel vizeimmel... Lehunyt szemekkel ültem egy darabig, majd elfordítva tekintetem, keltem fel mellőle, s a víz lassanként bugyborékolni, majd forrni kezdett, majd hirtelen abbamaradt, hisz maga a gondolat is borzalmas volt, hogy egyszer majd, ha csalódást okozok, az eddigieknél hatalmasabbat, így állna bosszút, vagy bosszantana fel. Nem volt jó ötlet. Aztán még is intettem a víz felé. -Ez egy olyan dolog, aminek még nincs itt az ideje. Ne próbálkozz. Túl haragvó hozzá még az elmém.De egy nap, ennek is eljön az ideje.-mellé lépve veregettem meg a vállát, s engedtem magamnak egy mosolyt, miközben igyekeztem kitalálni mi is legyen a vízzel. -Kimerjük. Szétlocsoljuk a kavicson.- a vödrökhöz lépve vettem le felsőm, majd felvéve kettőt, egyiket fiamnak nyujtottam, s belépve a medencébe munkához láttam.
Az apámmal való séták mostanság ajándékok, adományok. Hiszen nem tűrt meg maga mellett senkit, sokáig került mindenkit. Mindenért is morgott, szóval...nem, nem menekültem előle, sokkal inkább voltam mellette, mint ellene. Hogy őszinte legyek nem tudom, hogy mióta létezem a szerzetesekkel. A mobilomat már nem is tudom mióta nem néztem. Nem csippant. Nem érdekelt. Ellenben apám annál inkább, az hogy tanulhassak, hogy mellette legyek, hogy csiszoljam magamat, az erőmet, magunkat, hiszen az események közbe avatkoztak, de apám csak tűrt és büszke vagyok rá mostanában is. Itt tartózkodásom közben megtanultam fókuszálni apám hollétében, hogyha nem tartózkodott a közelben és a képességét sem használta. Megtudtam találni, így aztán ezzel nem dicsekedvén hallgattam inkább szavait. A medence szélénél álltunk meg. Turiták érkeznek majd és kellene egy takarítás... - De miért? A turisták erre a területre nem jöhetnek, ha mégis, hát itt van egy medence...amely nem algásodik... na és. - vontam vállat és figyeltem a mozgolódó vizet. Értetlenség állt a mondandómban, hiszen felesleges volt eltüntetni a vizet, abban viszont egyet tudtam érteni, hogy frisset kell majd hozatnunk. A tanulás során sok mindent elsajátítottam már, de még mindig kevés a tudásom és eléggé ingatag vagyok, hogy turistákkal találkozzak. Rég volt már, hogy érkeztek volna, de a jelenlétük talán nem akadályozza meg majd a taníttatásomat. Szükség volt rá az én érdekemben. Ingatag lábakon állt még mindig a türelmem és ha el is szakadt a cérnám, nem sokáig maradtam csendben és nyugton. Apa szavait hallgatva csendben maradtam, figyeltem magam elé, a vízre és emésztettem a szavait. Vajon mi történhetett? Jó persze, az eddigieken túl, vajon milyen gondolatok kerítették hatalmában? Rápillantottam, ahogy a víz közelébe telepedett, s újra más felé pillantottam, de visszanéztem rá. Hiszen folytatta a szónoklatot. Én pedig ittam minden szavát akármit is mondott. Maga a hangja volt az, ami engem pihenőútra vitt. Tévútra sosem vitt, ezért pedig hálás is lehetek neki. - Mindig segítesz. Nem volt olyan, hogy nem történt volna meg. Akkor is segítettél, mikor fingom sem volt róla, hogy az apám vagy. Akkor is ott voltál, mikor ide jöttünk és most is itt vagy. - azt már meg sem említem neki, hogy a legszarabb helyzetben is velem volt és segített. Érzékeny téma mindkettőnk részéről és nem kellene felhozni. Mindketten tudjuk, hogy elfogadtam azt, hogy nem emberként kezelem magam, hanem sokkal közelebb vagyok istenhez. Félisten vagyok. Vannak emberi gyengeségeim, sok más erősségem, de... a halált nem tudtam becsapni. - És nem. Nem fogok távozni. Ott van jó helyem, ahol te is vagy. Amíg te létezel, számomra az a legjobb dolog. Történjék bármi...sosem lesz olyan, hogy szarul tanítasz és távol maradnék tőled! - feleltem erélyesen őt figyelve, szinte farkasszemet fogva az istennel. Némi hatásszünetet tartva fordultam csak felé. Történt már összemarakodás köztünk az első ide úton, de hosszas negatívitás után, talán örök béke lesz most már közöttünk. Bár erre nem lehet inni... - Hadd segítsek én neked. Hogy segíthetnék? Mire lenne most szükséged? - kérdeztem kissé a végére kétségbeesetten, de nagy levegőt véve rendeztem az érzelmi kitörésemet és kifújtam a levegőt. Néha még előfordul.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jún. 17, 2024 7:25 pm
To Aaron
Némi lazítás, némi pihenés, nyilván nem árt senkinek, talán még a magamfajtának sem, ám még is akadtak olyan pillanatok, mikor tényleg sokkal jobb hangulatba keveredik az ember, hogyha akad egy olyan pillanat, mikor szükség van némi lazításra az elmének, s ahhoz ez a fajta mozgás jeleni a legjobb megoldást. Miután végeztünk, odaléptem fiamhoz, s sétára invitáltam. Hamar belement, nem kellett győzködnöm, s meglehet nélküle is jártam volna egyet, ám még is úgy éreztem, sokkal jobb lesz, ha csatlakozik mellém, s akkor talán elkerülnek a rémes gondolatok, hogy mennyire feleslegesek az emberek ezen a világon. Felesleges kártékony lények, kik nem tisztelnek, s nem becsülnek semmit, és senkit sem, még saját magukat sem. Oké, meglehet általánosítok, és meglehet nem mindegyik olyan, de az utóbbi idők tapasztalata, és a sustorgás, és egyéb apróságok arra ösztökéltek, hogy ne akarjam a létezésüket sem. Jó, persze akad pár kivétel, kikre más szemmel tekintettem, de azok elenyésző számot képeznek. Séta közben zsebembe rejtettem kezeim, s fürkésztem a tájat, a kellemes hűs levegőt, a pillanatok múlását, mi inkább ilyenkor volt látható. Az útirányt nem terveztem el, csak mentem amerre a lábam vitt. -A napokban turisták lepik majd el a helyet. Ki kell takarítanunk a medencét. A vizet száműznünk kell onnan. Később, hozatunk bele friss adagot. – magyaráztam, majd néhány pillanattal később rá is emeltem tekintetem, mikor már a medence mellett álltunk,s tekintetem annak vízére függesztettem, miközben lassú örvény jelent meg annak tetején. Olyan üresnek éreztem magam a méreg hiányában. Mintha valamivel kevesebb lennék. Haragom elpárolgott, ám némi rossz érzés, még így is akadt bennem. Olyan apróságoknak tűnő dolgok, miket egy ember meglehet sokkal könnyebben elhessegetne, ám bennem óriási ellenérzést keltett. Zavarosan kavargott minden gondolatom, s nem találtam a helyem. Tudtam, okítanom kellene, odafigyelni rá, tanácsokkal ellátnom, melyek jó hatással lehetnek rá, ám még is olyan volt, mintha nekem sokkal több dühkezelési tréningre lenne szükségem sem mint neki. -Elvesztem. Úgy érzem nem találom a helyes utat. Nyugodtnak kellene lennem, de nem megy… - felsóhajtottam, s néhány pillanat múlva ráemeltem tekintetem, miközben letelepedtem a medence szélére, s leültem sarkaimra, egyre csak az örvényt figyelve. -Segíteni akarnék, de úgy érzem, csak hátráltatlak a fejlődésedben, és még az sem segített rajtam, hogy elvégezték azt a szertartást. – mellkasomra helyeztem kezem, oda, honnan eltűnt a fekete folt, mintha soha nem is foglalt volna ott helyet, én még is pontosan tudtam, hogy ott volt. Hogy ott van a helye. Mintha üres lennék távozása által. -Bármikor mondhatod távozni szeretnél. Nem azt nyújtom, amire szükséged lenne. -felsóhajtva keltem fel, miközben továbbra is rajta tartottam tekintetem, s ha hagyta ismét tovább indultam, hogy talán kitisztuljanak a gondolataim.
A szerzetesek fura szerzetek. A világról tudnak még úgy is, hogy ki sem mozdultak innét sosem. Tudnak a világ minden egyes dolgairól, holott tényleg egyik sem mozdult ki innen. Mobil, internet, tv...csekély, szinte semmi. Am i számomra tök megszokott kütyü...számukra egy semmit érő valami. Többet ér nekik ez a hely, önmaguk és társaik. Az hogy én sok helyen nem jártam az teljesen más...én bezártam magam mások elől, fingom nem volt a világ dolgairól. Ők mások... ami pedig a terveimet illeti... ezen agyalni sem lehet, hiszen valaki mindig közbe lép...szusszanva pillantok apára. -Nincsenek terveim, valaki vagy valami úgyis közbe szól... - vontam vállat, hiszen ezt a részét már feladtam pár órája. Tervek. Lettek volna mára, de a főpap fontossági sorrendet állított fel, így azt kellett követnem. Aegirt figyeltem perifériámból, figyeltem a szerzetest is, ki mozdulatsorok tucatját adta elő. Eltartott egy jó darabig, míg hozzászoktam a mozdulatsorokhoz, már csak látásból is. Hiszen lekövetni jelenleg nem tudtam, nem hogy utánozni a sorokat...a lábamat nem tudom a fejem fölé helyezni, spárgát sem tudok és még csak a levegőbe sem tudok rúgni...szóval végig néztem hogy mit tudok és mit se. Egészen addig, míg apám és eme szerzetes ki nem vonult innen... szóval követtem a párosukat és magam is közelükbe férkőztem. Persze apa nem hagyta abba a gyakorlást, így magam is nekifeszültem. Amit tudtam, hát megtettem, nyújtottam, rúgtam a levegőben a magam kis tempójában és abban a magasságban, meddig felértem. Ütésekkel bombáztam a levegőt, persze lassú mozdulatok voltak mindezek. Nem kapkodtunk el semmit, de előbb abba hagytam, mint ők. Pedzegette az elmémet az, hogy miért nem vagyok hajlékonyabb, rugalmasabb, miért vagyok még ennyire feszes? Mi az, ami visszatart? Elég sokáig elhúzták a dolgot, de a köszöntés után apa kérdésére figyeltem. - Sétáljunk. - ismertem már annyira őt, hogy tudjam, nem csak csendes séta lenne mindez, több van ebben ilyenkor, mint a megszokott. Valami zavarja és ki akarja adni magából. Én itt vagyok... nekem kionthatja a lelkét. A legutóbb is megtette, bár akkor agresszívabb módon, de akkor sem löktem el magamtól. Nem tenném meg. Az utolsó otthon töltött napom óta nem tört rám a honvágy és anyának sem írtam. Lehet hogy ez ideiglenes és az is lehet hogy vissza fog térni majd az érzés, de egyelőre jó ez így. Minden jó, még. Nem érzem magam mérgesnek, pusztán csalódott vagyok, hogy nem tudok több mindent megtenni apámért. Hogy segítsek rajta, benne...hiszen az ő érzelmei nem tünnek csak úgy, hogy hűlt helyük legyen. Még benne ficeg valahol és piszkálják az elméjét. Ahogy az enyémeg is...izzanak és nem hagynak nyugtot.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jan. 18, 2024 6:15 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Nem szerettem ezt a helyzetet. Nem szerettem, hogy nem találtam saját magam, és a haragom egyre inkább kezd maga alá temetni. Olyan volt, mint egy rémes álmodás. Álmodás, mitől menekülni sem lehetett, s rád ragadva egyre nagyobb bilincsbe zárt. Elnéztem a szerzeteseket, kik a szertartás után egy szemernyi bizalmatlanságot sem mutattak irányomba, mintha minden helyreállt volna. Főleg az ő nézőpontjuk szerint. Vágytam rá, hogy olyan helyen legyek, hol nem háborgat senki, hol egyedül lehetek a haragommal, ám miközben elnéztem fiamat, miképpen járkál egyik helyről a másikra, s teszi a maga dolgát, rá kellett döbbennem, meglehet nekem is az ő útját kellene járnom. Türelmet tanulnom, s megtenni mindent, amit tennem kellene. Útján kísérni végig, s közben nem feladni egy pillanatra sem. Hagytam, had menjen arra amerre akart, hisz még magam sem voltam tisztában azzal, mit várok el, vagy épp a történtek után akad e elvárás, mit jogom lenne követelni, vagy épp csak számonkérni. Végül úgy döntöttem, elmegyek az edzőterembe, s majd csendben meghúzom magam valamelyik sarokban. Felöltöttem a köntöst, mit még ideérkezésünkkor kaptam tőlük, s abban léptem be oda, majd telepedtem le egy kicsit eldugottabb helyre. Jobb lábam felhúzva üldögéltem, hátam a falnak vetve. -Nem… valóban nem mennek el, de minden hatással van mindenre. Sosem tudhatni, mikor kell elhagyniuk a kolostort, felkeresni valakit, kitől segítséget kérhetnek. - Aaron-ra pillantva néhány pillanatra feleltem kérdésére, aztán tovább ültem csendesen a fal mellett. Gondolatok nem kavarogtak bennem, pusztán egyetlen egy. Hogyan? Jó persze van varázslat. Van különleges erő, de eddig ilyesmit nem tettek. Eddig ez a szertartás mélyen eltemetve maradt. Hatásos, ha az ember hisz benne, ám a kérdés az volt, én vajon hiszek e benne. -Neked is számít sok minden, pedig annyi helyen még te sem jártál. Meglehet akkor is érdekelt, mikor még ki sem tetted a lábad Osloból. - sóhajtottam. -Miféle terveid vannak mára? - magam nem mondhattam el, hogy akadtak terveim, a csendes üldögélésen kívül, szóval reméltem, hogy a véleményem nem fogja kikérni. Nem volt kedvem sétálni, nem volt kedvem semmihez. Kiroppantottam a nyakam, majd felkeltem a földről, s úgy is tettem pár mozdulatot, mikor a többiek kimentek onnan, s alig néhányan maradtunk. Egyszerű mozdulatokat követtem, utánozva az egyik szerzetest, ki tőlünk kicsit távolabb állt, majd mikor észrevette, elmosolyodva indult meg kifelé, intve, hogy kövessük, vagy kövessem, majd odakint folytatta a lassú, megfontolt mozdulatokat, néhány pozíciót hosszan kitartva, van mit kicsit gyorsabban ismételve. Nem figyeltem mennyi ideig tartott, csak emlékeztem rá, egyszer régen, milyen jó hatással volt rám. Ha közben Aaron is csatlakozott hozzánk, hát elmosolyodtam, igazán őszintén, talán hosszú idő óta első alkalommal, s közben megjelentek körülöttünk mások is. A mozdulatsorok végén, összeérintette két kezét, egyik ökölben ért nyitott tenyeréhez, s hasonló mód hajoltam meg magam is, majd Aaron-ra pillantottam, ha ő is ott volt. Ám ha nem tartott velem ez idő alatt, akkor elmentem megkeresni. -Sétálunk?
Nem tudom merre járnak apám gondolatai, de sokszor hiszem azt, hogy már hazatérne a vizeihez. Hívogatja a gondolat, hogy végre eggyé váljon vele. Hogy haza térjen. Elmesélte már hogy miért is vándorolt hosszú időn át, hogy meglelje a békét. Amit még ma is kutat. Vajon, ha megint útra kelne, most megtalálná? És örökre az oldalára állítaná? Bármi is lesz, rám mindig számíthat. Élményeket akartam és azt meg is kapom egy haragvó isten személye mellett. Való igaz, fordult a kocka egy részt, de attól ő még az apám marad. És még így is képes vagyok vele maradni, a történtek ellenére, hogy tanítson. Nem riaszthat el semmi... nagyjából. Igyekszik eleget tenni a kívánságomnak... ahogy ellépett tőlem, úgy pillantottam utána. Ez nem óhaj sóhaj volt, nem is adtam parancsba, egyszerűen csak lebeg a szemünk előtt, mint valami cél. Amit meg kell valósítani, de nem csak az én óhajaimat, hanem a számára kedvezőbbeket is megteremtjük. Mert nem lehetek önző, nem igaz? Visszafordultam a medencéhez, figyeltem a mozdulatlant, majd letérdeltem elé, hogy a kásásba nyúljak, hogy érezzem a hideget, még ennél is jobban. Vajon lenne bajom, ha most mezítelenül belemásznék? Félisten vagyok, bírnom kellene ezt a hideget is, bár már ugrottam bele a hideg vízbe, úgyhogy...kivettem a kezem belőle, össze érintettem két tenyerem imádkozáshoz. - A jó szerencse kísérjen utadon Aegir. - motyogtam érthetően, majd felkeltem onnan és magam is bevonultam a kolostor falain belülre. Aegir az asztalnál étkezett már, egy idősebb szerzetes az én kezembe is nyomott egy tányér kását és teát, de ahogy jött, úgy távozott i, hogy ne legyen időm ellenkezni. Aegirhez léptem és elé helyeztem mindkettőt, tudtam jól, hogy neki nincs szüksége ilyenekre hogy életben maradjon, de bármihez jó lehet. És hát nem voltam irigy sem. Egy mosolyt villantottam, ha rám figyelt, de már ott sem voltam, levettem a pulcsimat, majd megindultam kifelé az étkező helyről. Ám nem a szobák felé vettem az irányt, sokkal inkább kifele a levegőre. Edzésidő volt részemről, ám ezúttal nem akartam a négy fal között, kint tökéletesnek bizonyult a dolog, frissítő idő volt. De mindez volt levezetés, bemelegítés, hogy az igazi páros, vagy tripla edzésre felkészüljek. Van rá fél órám. Szóval pár ütés a levegőben és a rúgások is elérkezettnek látták az időt, hogy előmerészkedjenek. Gyors volt mind, ezt az egyik szerzetes tanította lassított felvételben és magyarázott is, szóval hamar eltanultam. Pár mozdulat után tértem vissza a falak közé, hogy egy pohár tea miatt még bemerészkedjek a kajálda részbe. Egy pohárral kaptam is, minden finnyákolás nélkül elfogyasztottam, visszaadtam a bögrét, majd igyekeztem be a harcterembe. S ha Aegir is ott volt, akkor mellé araszoltam. Hideg voltam, a bőröm, a ruháim, mind átvették a kinti hőmérsékletet, ám nem zavart. Jól éreztem magam ebben a közegben, ebben az időben, rövid ideig biztosan. A Fő láma érkezése elcsitította az itt lévőket, híreket szavalt a nagy világból, melyek mostanában érkeztek hozzá és tudomására jutottak. Páran összesúgtak ezek hallatán, az én fejem felett pusztán kérdőjelek csillogtak meg. - Miért számít számukra, hogy mi történik a külvilágban, mikor innen ki sem mozdulnak soha? - kérdezem halkan apámtól, ám a szerzeteseket figyelve, miképpen összesúgtak és fejeket ingattak. Még egy szerzetest sem láttam lemenni a faluva bármiért. Azt se sűrűn láttam, hogy a túristákon túl jött-e hozzájuk bárki. Nem nagyon elegyedtek szóval akárkivel, így nem is igazén tudtam hová tenni a dolgaikat sokszor. Külön világ, oké, de akkor is.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jan. 01, 2024 11:52 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Megtudnám cáfolni, ezt a jobb helyen is lehetne dolgot, bár Aaron elég határozottan közölte, neki itt tökéletes, s itt van a megfelelő helyen, hol éppen lennie kell. Nem kezdtem el ellenkezni, puszán ráhagytam mindent, miközben belekortyoltam a kellemesen meleg teába, mi jóleső melegséggel öntötte el bensőmet. Jó érzés volt visszatérni, s bent lenni a kolostor falai között, még akkor is, hogyha az egészet igazán nem is akartam, de legalább a tudat megmaradt, s jöhetett az elhatározás is mellé, hogy nekem itt van a helyem, még akkor is, ha esetenként elönti elmémet a végtelennek tetsző harag. Ám a nyugalom még maradni akart, s hűséges vendégnek látszott. Legalább is ebben bízott mindenki. -Élmények...az. Igen. Egy haragvó Isten mellett valóban élménydús lehet.- enyhén szarkasztikus voltam, bár ez inkább saját magamnak szólt, sem mint neki. Ő semmiről sem tehetett, hisz magam hiúságának köszönhetem, mibe belekeveredtem, már ha nevezhetem az egészet híúságnak. A csodák. Csodák, melyek körbevesznek ezen a helyen. Szavai nyomán körbehordoztam tekintetem -Valóban csodás itt.-ám utolsó szavai szinte el sem jutottak hozzám. Közel maradni, s tanításaim fogadni, hol ott nálam labilisabb személyt nem is találhatna maga mellé, s erre az elmúlt néhány nap, hét, hónap döbbentett rá. Ő még is velem jött. Eljött, s tanításom akarja. Okulni mindabból, mit megtudhat tölem. Okulni, hogy bánjon haragjával. Ezen gondolatsorra csészém félúton megàllt a levegőben, s rá emeltem tekintetem. Kezelni a haragot, irányítani, visszafogni. Akkor döntöttem el, hogy mindazt közössen fogjuk megtanulni újra. Együtt megyünk végig a kijelölt úton, s végén majd győzelmet aratunk. Elfeledni egyikünk sem fogja, de legalább felkészűlhetünk az Óriások mozgolódására a háttérben. Annak ellenére, hogy nem figyeltem oda látszólag a körülöttem zajló eseményekre, tudtam mindenről szinte. -Igyekszek eleget tenni a kívánságodnak fiam.- szólaltam meg végül, s elléptem a medencétől, hogy aztán megindulhassak az étkezde felé, hol egy pillanatra megfagyott a levegő, mikor beléptem, majd szinte pillanatok alatt újra sürgés forgás lett, majd csak a kanalak csörömpölését lehetett hallani, a kásák felett. Mikor én magam is kaptam egy adagot, a lehető legnagyobb tisztelettel vettem át, majd telepedtem le vele egy asztalhoz, hogy elfogyasszam.
Mikor apám a függőágyra telepedett, megértettem néma kérését. Pihenésre zavarta magát, melyet csak magányában tudhatott megtenni. Magára hagytam néhány eltelt perc után. Odabent azonban már semmit sem akartam kezdeni, csupán a vacsorát vettem magamhoz és elvonultam a helyemre, hogy pihenhessek. Apán jártak a gondolataim, hogy vajon meddig fog tartani ez az állapot. Kitart-e sokáig, vagy rövidesen újra a morc lesz. Fekvőtámaszt csináltam elalvás előtt, majd ittam egy pohár teát és alvásra tettem el magam, hogy másnap időben kelhessek fel. A gondolataim miatt későn sikerült alvásra ítélni magam, de legalább most Dora nem tartózkodott sehol sem, nem űzött vadvízi tájakra. Csend honolt az elmémben. Pihenésre tudtam ítélni magam, a szervezetem, a gondolataim is elpihentek. Ébredésem izzadós volt, nem sokkal ébredésem előtt Dora hangját véltem felfedezni az elmémben. Riadt, zakatoló szívverésemet próbáltam elnyomni, végül felöltöztem, miután az időt is megpillantottam. Nadrág, póló, pulóver, majd a ipő és indultam is kifelé, hogy újra narancsos látványban legyen részem. Ám mikor kiértem, apámat éreztem meg...nem fent, hanem odakint, hol elfeküdt. Így lassú mozdulatokkal léptem a kertbe, hogy feltűnjön a hideg és a leheletem. Hűvös volt. Ami azt illette elég csípős volt ez a reggel. Ugyanolyan lehetett mint a többi, csak épp nem tudtam erről, mert nem engedtek ki a kolostor falain kívülre. Apámat kutattam szemeimmel, majd figyeltem miképpen veszi át a másiktól a poharat és az én mellkasomat is elöntötte ezzel a nyugodtság. Elmosolyodtam és közelebb mentem. Mellette álltam meg, figyeltem a medence kásás vizét, milyen mozdulatlan hever ott. Ilyen nyugodt lehet most Aegir is? Kérdésére ráemeltem a tekintetem, éreztem az érintést, jólesett a kérdése, a törődése. Fejet ingattam. - Nem, nem lenne most jobb otthon. Itt felfedeztem sokféle gyöngyszemet, melyet odahaza sosem találnék. A honvágyam majd elmúlik, de ez ezerszer jobb, mint hogy egy nagyvárosban lógjak. - hálás szavakkal adóztam irányába, hiszen neki köszönhettem mindezt. Az előzmények már nem érdekelnek, meg az sem érdekel, ha soha sem bízik meg bennem azok után amit elkövettem ellene, de már annak is örülök, hogy nem lépett le a haragját követően méreggel az elméjében. - Itt ezernyi meg egy csoda rejlik, mit még felkell hogy fedezzek. - mosolyodtam el a vizet figyelve. - A Te útmutatásaiddal. - és persze bölcselkedéseivel...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 30, 2023 12:33 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Csend, s némaság, mi szép lassan rám telepedett. Nyugalmat éreztem, mit már rég nem. Körülölelt nyugalmat adó karjaival, s óvón ölelt hűtlen keblére. Meglehet pillanatok varázsa lenne az egész, s hűtlen szerető lesz, ám abban végletekig biztos voltam, hogy a következő alkalommal majd talán tovább marad. Ám pihenni, s végre kicsit őszintén nyugton maradni, felemelő érzés volt. Lehunyt szemekkel térdeltem ott, s Aaron szavai után felkeltem a földről, majd letelepedtem egy függőágyba a hűvös idő ellenére. Nem fáztam. Nem érintett rosszúl a hideg, mi a napokat jellemezte idefent, ám hogy ne rémiszek meg senkit sem, terítettem egy plédet magamra, s úgy pihentem egy ideig. Én magam igaz nem voltam fáradt, ám elmémnek még is kellett némi nyugalom. Nyugalom, mely messze taszított a harag kitaposott útjától. Hogy mennyi idő telhetett el, míg ott hevertem, nem esküdnék meg rá, de abban biztos voltam, hogy ember fiának már képére fagyott volna a mosoly, egy olyan zúzmarás ködös reggelen, mi ránk köszöntött. A medencében a víz teteje kásásra dermedt, s moccanni sem igen akart. Hűvös felhőpamacsként tűnt elő leheletem, miközben felültem, s figyeltem a távolban narancsosvörösre festett égalját. Újabb reggel, újabb napkelte, s akkor és ott, abban a pillanatban nem éreztem azt a mérhetetlen haragot magamban, mintha csak a gyógyító szertartás, valóban hatásos lett volna. Mire kikeltem onnan, a fiatal szerzetes már ott állt elöttem, kezében egy bögre gőzölgő teával, mit elvettem tőle. Jóleső melegsége elöntötte mellkasom. Egy bólintással köszöntem meg, s ő is hasonlóképpen távozott. Tekintetemmel Aaront kerestem, ám nem mentem semerre sem. Belekortyoltam a gőzölgő nedübe, majd megállva a medence mellett bal lábammal finoman megérintettem a víznek tetejét, ám nem olvasztottam fel. Nem tettem vele semmit. Meghagytam ugyan olyan kásás állapotában. Nem érdekelt. Ha közben megtaláltam Aaront odaléptem hozzá, s érintettem meg karját. -Nem hiányzik az otthonod? Elviseled még az itteni környezetet egy ideig? -nem feszegettem nagyon a témát, ám hogy kicsit tisztàbban láttam, megfordult a fejemben, mi van akkor, ha ő sokkal inkább lenne odahaza. Otthon, a barátaival, az anyjával.
Mióta itt vagyok a szerzetesek között, sok mindent megtanultam az itt létem alatt. Volt mit sokadjára fogadtam csak be elmémbe, hiszen olyan dolgok voltak, melyek első blikkre nevetségesen hatottak. Így van. De ez az idő múlásával átváltozott és a magam véleményével és tudásával használom fel, alkalmazom. A most látottak is megfogtak, főleg hogy elsőre azt hittem, hogy ártani akarnak Aegirnek, de nem. Pont ellenkezőleg, ezért is figyeltem mozdulatlan az egészet. A végén léptem csak oda a szótlan tengeristenhez, hogy felsegítsem és átadjam az őt megillető szigonyt. Megmarad. Mertem remélni. Furcsa volt tőle a mozdulat, a keze, melyet a mellkasán pihentetett hosszú ideig. Nem tettem fel zavaró kérdéseket és nem szövegeltem feleslegesen. Elfogadtam a csendet a bennem felszökő kérdések kavalkádja ellenére is. Aegir elsétállt, mintha semmi sem történt volna, ám ezúttal már a szerzetesek köreit tisztelte meg. Persze hogy követtem, tisztes távolságból, figyeltem a hátát, a mozgását és azt ahogy megáll a medencénél. Kérdésére nem tudtam mit válaszolni, ám nem kapott egy vállvonást sem, hiszen fontos kérdés volt. Bennem is lezajlott már, de jobb esetben ezt tőle kellene megérdeklődni. Többet tud erről és róla van szó. Tőlem hiába kérdez ilyesmit és ehhez hasonlót, választ remélve...nem tudok szolgálni vele. Végül csend telepedett rá, így ezúttal sem zavartam meg belső világát. Nem akartam emlékeztetni semmire sem, mik akkor nap történtek. Amiket akkor nap mondott. Amilyen veszekedést megejtett velem...mindenki a maga igazába temetkezett. Nem akartam felidézni. Elég volt. Hagytam had sodródjon maga medrében minden, amig lehet mindezt hagyni. Mellé léptem, majd a vizet fürkésztem, azt a nyugodtságot, mely bennem is helyet fészkelt magának. Már szükségem volt rá az eddigi napok eltelte végett. Semmi sem volt olyan megnyugtató, mint az öregem hangját hallani. Kellemes volt ez a fajta csend, mint a meditálás a teremben. Tekintetem a víztől a fákra suhant, az ottani megnyugtató árnyékkavalkád is könnyed volt, ám a hang, mely engem szólított...már kevésbé. Közelebb léptem Aegirhez és lógó kezemmel –mely közelebb volt hozzá- fogtam meg a vállát és markoltam rá finomabb mozdulattal. - Nem megyek el. Pihenj csak. - szólaltam meg ezzel együtt, próbáltam nyugtatóul szolgálni számára, őt fürkésztem, nem akartam, hogy egyedül érezze magát. Nincs egyedül, vele vagyok. - Nem kell kapkodnod. A szellő lágyan cirógatja a bőrödet, nem siet sehová sem. Te se tedd hát. - nehéz napok állnak mögötte, nem akarom, hogy bármiért is nehezteljen, vagy azt higgye, hogy megfeledkeztem a dolgokról. Ez nem így van. A szerzetesek tanításai nem érnek fel az övéivel, ám mióta visszajöttünk és ő fent ragadt, azóta nem nyúltam az erőmhöz. Csak a harag öntött el újfent, de ez érthető volt, ha nem volt meg a kellő lefárasztásom és a figyelmem sem ott volt, ahol kellett.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 28, 2023 7:34 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Nem gondoltam rá aképpen, mint valami rettenetes dologra. Nem gondoltam, hogy ezt nekem meg kellett volna tennem, de tisztában voltam vele, ha nem teszem, soha az életben nem tehetem be a lábam erre a helyre, és fiammal sem találkozhatok falai között. Mondjuk annyira nem is érdekelt a dolog, de ez az egész… ez az ősi lapok közé illő szertartás, amivel körbedongtak, s a gyógyító pergamenek, miket mellkasom köré csavarva űzték ki belőlem a rosszat, a gonoszt, mi felemésztené lelkem… meglehet, csak káprázat volt az egész. Meglehet, hogy nem is értek el vele semmit, s csupán az elme hozadéka volt mindaz, mit látni véltem. Ám még is puszta tény volt, hogy nem volt ott a folt. Vagy én magam lettem rá vak, vagy tényleg hatott a varázslat, mit alkalmaztak rajtam. Ősi tibeti szertartás, mikről kevesen tudnak bármit is, s csak azokon hat, kik hisznek benne. Olyan ez, mint azok a démonok, miket ők vélnek látni a sötétségből előbújni. Ha hiszel benne, valódiak. Ám ha nem… akkor az egész meg sem történt. Egy darabig még üldögéltem ott a földön, aztán felemeltem tekintetem egy időben Aaron megszólalásával, ám szót nem ejtettem, csak megdörgöltem mellkasom, s lepillantottam a szavait vesztett pergamenre, mit olyan feketeség töltött be, mit eddig kevesen láthattak csupán. Elfogadtam a felém nyújtott kezet, s felkeltem általa, pedig nélküle is simán megtudtam volna tenni. -Megmaradok… - feleltem végül, továbbra is mellkasomon nyugtatva egyik kezem. Az érzést, mintha elvágták volna. Elveszett. Hová tűnt? Ám az idős láma már nem volt a közelben, hogy hozzá intézhessem szavaim, s kérdéseimmel bombázzam. Helyette csak átvettem fiamtól a szigonyt, s annak társaságában indultam meg befelé. Szót nem ejtettem, s ezúttal a szerzetesek sem kerültek el. Ott maradtak, s végezték dolgukat, én pedig meg sem álltam a vizes medencéig, hol aztán földbegyökerezett a lábam. Víze nem moccant, nem háborgott, hisz lelkemben csupán kérdések lobbantak fel, mik ismét arra késztettek, hogy térdre ereszkedve engedjem combjaimra a szigonyt, s lehunytam szemeim. -Megmaradok, de… - fiam felé fordítottam tekintetem, ha követett odáig. Ha nem, akkor csak magamnak jegyeztem meg. -Eddig miért nem tette meg? Annyiszor feljött hozzám… oly sokat beszélt hozzám…. És most… - de nem moccantam, csak lehunytam lélektükreim, s csendes imádság nélküli meditálásba fogtam. Gondolataim nem cikáztak, nem ugráltak vissza oda, ami megtörtént. Némaság honolt, s lassan magába temetett. Rám nehezedett, akár egy fekete fátyol, s nem mozdult rólam, pedig tudtam, továbbra is ott van bennem a harag. Továbbra is bennem ég, ám még sem bukik a felszínre. Vajon meddig tart majd ezen csoda? -Aaron… - suttogtam, ám szemem nem nyitottam ki, s nem is fordultam felé, csak ültem ott tovább. Hisz mi van, ha az egész pusztán a méreg okozta delíriumos álom, s semmi sem valóságos? Mi van, ha még mindig odafent vagyok a hegy tetején, haragomtól fűtötten, segítő kéz nélkül. De vajon egy Istennek miért kell a segítség?! Miért nem tud tovább lépni? Miért jó a sértődés?
Az öreg szerint az öregem odafent maradt volna. Nem ment volna el miattam, de le sem vonult volna...sokáig. De felmentem hozzá, szóval részben ez miatt is történtek lépések. Ez nem tudom, hogy most jó avagy sem, de megtörténik. Hogy mi? Hát...Valami történik ez biztos. Hogy micsoda hát azt még emésztem. Mert fingom sincs. Hogy megnyugodtam-e ettől most? Egy kicsit sem...látnom és éreznem kell, hogy annak a vénségnek nem esik baja. Visszamentünk felpakolva Aegirhez, ki még mindig ugyanott ücsörgött és nem is szándékozott láthatóan mozdulni. Aggódó szempárjaim rávetültek, ám ez nem sokáig tartott, figyelnem kellett a főlámára, hiszen segítséget kellett neki nyújtanom. Ráadásul a figyelmem is elterelődött, ahogy a többiek mozgásba lendültek. Mi a picsa folyik itt? A kezembe megragadtam a kapott füstölőt és ahogy meggyulladtak, az orromat is elérte a szaga ennek a rengetegnek. Büdös volt, másabb volt mint az eddigiek és csípte a szemem is. A szerzetes után néztem, ahogy megindult kivéve a kezemből ezt az egészet, de jómagam a helyemen maradtam, nem mozdultam, szinte levegőt is elfelejtettem venni. Csak figyeltem az eseményeket és nem tudtam behatárolni, hogy létezhet-e ehhez hasonló akármi, vagy mindez csak a képzelet szüleménye. Vártam hogy Aegir mindent félre téve majd küzdeni fog ellenük, de nem így volt, hagyta had csinálják végig ezt az egész szertartást. Mormogást hallottam, ám érteni belőle semmit sem. Talán jobb is. Szapora lélegzettel figyeltem a megvillanó szemeket, majd ahogy a tekercselést is elkezdték. Amikor Aegir teste hirtelen megmozdult, akkor léptem egyet előre, ám meg is torpantam, szinte odafagyva néztem végig a jelenetet, ami a szemeim előtt végbe ment. Nem tudtam mi ez, hogy mit tesznek vele, féltem, hogy épp ebben a pillanatban a szemeim előtt végeznek vele és én nem teszek semmit sem ellene. DE ő nem küzdött. Valami biztos történt, hogy ő ily nyugodtsággal kezelte ezt az egészet. Csak figyeltem az egész jelenetet az elejétől a végéig. Mikor Aegir lefejtette magáról a tekercset, mikor lassan abba maradt a kántálás, csak akkor nyugodtam meg, csak akkor kezdtem normálisan lélegezni. Figyeltem őt hogy még most sem kezdett őrjöngeni, hogyan tudta helyén kezelni ezt az egészet. És ami a legfeltünőbb volt...nem maradtak itt a fegyveres szerzetesek sem...elvonultak. Talán beengedik őt? Otthont adnak neki ahogy azt korábban tették? Léptem párat, egész végig őt tartottam szemmel, nem azért hogy szemmel tartsam, hanem hogy lássam és tudjam, nem esett baja. A szigony előtt féltérdre ereszkedtem és felvettem, hisz távol volt a gazdájától. Attól, aki ezerszer jobban megérdemli mindezt. Az, aki a világot jelenti számomra. Az, aki a kezdetektől megnyitotta számomra a világot. Felkeltem egy mozdulattal a fegyverrel, majd az öregem elé léptem, ki elfoglalt volt a testének felfedezésével. Változhatott valami? Ezt csak ő tudhatja, érezheti. Max tudathatja velem. Ha kellett, hát nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de akkor is, ha nem kellettem hozzá. Csak akkor kapta vissza két kezemből a fegyverét, amint talpon volt. De akkor is úgy, hogy minden tiszteletem benne volt az átadásában. Az isten, az apám, a mesterem, akire felnézek. - Hogy érzed magad? - kérdeztem rá mégis, hátha akadnak fájdalmai, azokról tudni akarok mindig.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 4:10 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
A szerzetes mindenttudó kosolyt költöztetett arcára, s úgy tekintett Aaron-ra. Csendesen fogott hozzá a beszédhez, miközben keresgélt még pár dolgot. -Segíteni akarunk. Nehezen hiszed el, látom rajtad, ám önmagától nem jött volna le. Odafent marad, végtelen konokságàban.- megindult kifelé, finoman behajtva maga mögött az ajtót. Csendben haladt, miközben odakint a lámák rohangáltak egyik helyről a másikra, készítve elő a terepet körülöttem. Fülemben a távolban hullámzó tenger hangja dobolt, az olvadozó fagyos cseppek, mik pattogtak lefelé a fák ágairól, s mellkasom heves emelkedése egyre jobban csillapodott. Közelebb voltam. Ott voltam, hol lenni akartam. Füstölők illata hatolt tüdőmbe, miközben a nyüzsgést átváltotta a néma csend, majd a főláma érkezése, s szobrok elhelyezése körém, halk, majd egyre hangosodó mormigást váltott ki belőlük. -Foglald el helyed Aaron mellettem. Te fogsz segédkezni nekem.-magyarázta, s kezébe nyomott egy köteg füstölőt, majd tibeti nyelven imádságot mormogva gyújtotta meg, aztán elvette, s elém sétált vele. Nem nyitottam fel szemeim, csupán eltöltött annak illata, egyre jobban töltve el tudatom, kisöpörve onnan a bántó gondolatok ezreit, miközben körbeért, s átadta másnak a füstölőt, átvéve egy tekercset, s megállt mellettem. Felnyitottam kéken megvillanó szemeim, s figyeltem rezzenéstelen arcát, midőn gyógyító szavakat mormoval tekerik kifelé a tekercset, majd mozdítottam karomon, s hagytam, hogy betekerjen vele. Közben a többiek buzgón mormolták gyógyító imádságuk, távol űzve a harag démonjait. Magam sem tudtam miért, de testem ívben megfeszűlt, kihullott a szigony a kezemből, a tekercs alól pedig fekete sötét valami folyt lefelé mellkasomon. Hogy bekenték e valamivel, ami aztán a hőtől megolvadt, vagy hatott ama varázslat, s gyógyító varázsuk hatásosnak bizonyúlt, nem akartam megválaszolni. Ám még is éreztem, midőn az ősi szavak belevésődnek tudatomba, s lassanként megtisztul a testem, s mintha mázsás súlytól szabadult volna meg mellkasom, s testem elhanyatlott a fagyos földre. Lezáródtak lélektükreim, s míg ők füstölőkkel további gyógyító szavakat mormogva körbejártak körülöttem, mintha más helyen jártam volna. Odahaza. Csarnokaim csodás termeiben, miközben oly békésen ringatóztak vizeim. Éreztem a tenger sós illatát, a szél békés motozását, sirályok szálltak az égen, bálnák éneke hasított át a messzeségen. A lámák épp komondták utolsó szavaikat, mikor kéken villanva kinyiltak szemeim, s jobbommal fejtettem le magamról a tekercset, s simítottam végig meztelen mellkasomon. A feketeség, mi eddig ott volt, eltünt, mintha ott sem lett volna. Csak a heg árulkodott róla, valóban volt ott valami. A láma Aaron mellé lépve emelte rá tekintetét, mindenttudó mosolyával indulva meg befelé, a többi szerzetessel a nyomában, kik eltakarították mindazt, mi a szertartás hagyott maga után. Nem szóltam. Némán figyeltem a földön heverő üres pergamen lapot, s a testem elöntő nyugalmat.
A kihívásoktól sosem féltem, mindig álltam elébe, ám most Aegir volt a kihívásom egyik jelentkezője. Nem tartottam tőle, tiszteltem, de ugyanúgy megmondtam neki is mindig az igazam, ugyanúgy az arcába tudom köpni a szavaim, ha elgurulnak otthonról. Nem a félelem miatt tartok vele ezúttal sem lefelé a hegyről. Makacsul szajkózta, hogy visszatér, bár szerintem el sem kellett volna hagynia a helyet. Amilyen konok...nem fog tágítani. Elmosolyodva figyeltem a hátát, majd az alattunk elterülő területet figyeltem. Még mindig csodálatra méltó a hely és annak nagysága. Szerettem itt lenni, olyan más volt..sokkal másabb mint egy városban, vagy otthon. Időközben meg már rájöttem, hogy az én otthonom ott van, ahol Aegir van. Ha meg eltszít magától, nincs már miért léteznem. Iriszeimmel figyeltem, miképpen szed elő egy szigonyt, felszaladtak szemöldököm, kérdő pillantással néztem végig az egész mutatványt. - Nem elvette a Láma ezt? - kérdeztem, de hát Aegirről van szó, így semmi sem képes meglepni. Persze hogy érdekel, hogy miképpen keveredett hozzá és hogy miért van rá szükség, hogy nála legyen. Tovább lépdeltem utána, leérve pedig a kapu is kitárulkozott és őrök érkeztek elénk. Merev tartásuk az én tartásomat merevítette be miközben apa mellett álltam meg, pár lépéssel haladva előre tőle...azért reméltem, hogy nem akarnak semmi meggondolatlant csinálni és én sem leszek számukra ellenség, mert szükségem van apámra. Tartottam azért egy kitörő háborúra, nem akartam viszályt sem és azt sem, hogy bárki megsérüljön. Aegir letelepedett, fejem enyhén fordult felé, de szemmel tartottam az őröket is. Aegir beküldött, ám nem moccantam. Azt tudtam, hogy a szerzetesek nem fognak rám mozdulni, ha elmegyek mellettük, ám mégis a helyemen maradtam, figyelve az előttünk állókat. Végül a főszerzetes is megérkezett, ki beinvitált, ám mégis hezitáltam. Rövid ideig, míg az öreg meg nem indult beljebb, de utána is visszatekintettem Aegir irányába, majd vissza magam elé. A kolostor felbolydult, jöttek mentek, siettek az itt lévők és kezdtem aggódni... - Mi a szar folyik itt? - mormogtam az orrom alatt az öregebbre pillantva, aki a helyére indult és kotorászott pár helyen. - Mi a szar folyik itt?! - kérdeztem már mérgesebben és hangosabban, ám ahelyett hogy elmondta volna, csak mosolygott. Ima szobrot nyomott a kezembe, melyre rápillantottam, ám hiába jött a rengeteg kérdéssel, hogy biztos akad...hát ebben biztos is lehet. Kérdések, aggódás, harag. Fingom sincs hogy mi a terve és ez zavart. Nem akartam apa ellen fordulni! Olyan nem lehet, hogy ők ezt tervezik. - Nem fogok segédkezni ebben a hülyeségben. Mégis mi a nagy terv? Nem hagyom, hogy ártsatok neki! - léptem az öreg után, kezemben néhány tekerccsel és szoborral, amit a kezembe nyomott. Tudni akartam mit akar ezzel az egésszel, de féltem, hogy ebből csak baj lesz. Nem akartam senkinek sem ártani. A bennem dúló eddigi nyugodtság lassan fordulni kezdett és nem fog tetszeni a kimenetel sem...nagy levegőt kellett vennem, hogy elnyomjak egy káromkodást és egy kifakadást. Nagy erőre van ilyenkor szükségem, hogy ne essek neki azonnal.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 2:14 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Elég volt az egyedüllétből, a magányból, és abból mi körbevett idefent. Tudtam, semmi sem maradhat ugyan olyan, s mindennek változnia kell, s egynapon majd az egész nem lesz több egy rossz gondolatnál. Ám úgy gondoltam, s éreztem, az a pillanat nem most fog elérkezni. Kellett valami, mi megtart ezen a vilàgon, s nem akar arra az ösvényre terelni, mi egyre inkább sarkall a bosszúra, s szónoklatra, hogy enyéim felnyissák szemeiket, s ne legyenek tovàbb vakok. Cselekednünk kell. Cselekedni, hogy mindaz mit véghezvittek világunk, s mi ellenünk, megbosszúljuk végre. Figyeltem a nap által vörösre festett fellegeket, s egy pillanatra nyugalom árasztotta el bensőmet. -Kihívásban akad bőven. Főleg a közelemben. Főleg most...ezen feledékeny időkben. Itt vagyunk. Mindannyian közöttük, s mégsem teszünk semmit... Csalódunk, még is hallgatunk. De most ebből elég volt. Kell valaki, aki megtöri a csendet.- vetettem még egy utolsó pillantást az égre, majd megindultam lefelé a hegyről. Tovább nem tarthatnak távol. Tovàbb nem tűröm, hogy egyszerű démonnak tartsanak. Nem tűröm a lekezelést, s cselekvésre szántam el magam. -Visszamegyek. Nem vertek láncra, mint egy vad kutyát. Nem parancsol senki és semmi. -határoztam el majdam, majd elfordítottam tekintetem az égről. Csendben indultam, s hang nélküli lépteim lassanként egyre sebessebbek lettek. Aaron ha követett, hát együtt haladunk lefelé. Útközben előszedtem egy szikla tövébe elrejtett szigonyomat, s azzal kezemben indultam ismét tovább, párat koppantva vele a földön. A medencében a víz csobbant párat, majd magasra emelkedve hullott vissza, s tárult fel a kolostort elzáró kapu, s ajtajában pár szerzetes állt, botokkal karjaikban, hangnélküli merev tartással, s lépteim lassan lelassultak. Nem pillantottam fiamra, csak megálltam egy szikla mellett, s hiába is gondoltak másra, vagy váltott félőn fenyegetővé testtartásuk, letelepedtem egy helyre, térdeimmel támasztva meg tagjaim, karjaimba fogva szigonyom fektettem lábamra. Az ajtóban álló szerzeteseket figyeltem, várva, vajon miképpen cselekednek. -Menj be fiam. Nem fogják becsukni a kaput. Vagy ha még is, én itt leszek. Míg meg nem unják jelenlétem...menj be, és majd a Láma megteszi mit jónak lát.- duruzsoltam, s közben végig a kapuban állókat figyeltem. Elhatároztam bármi is legyen, nem fogok elmoccanni onnan. Nem csak Aaron miatt, hanem magam miatt is. Ott maradva megmakacsolva magam, készen állva bármire. Lehunytam szemeim, s imádság nélküli meditàcióba kezdtem, miközben a fő Láma csoszogott fiam elé. -Jöjj velem Aaron! -összefonta mellkasa elött karjait ruhája alatt, s hátatfordítva indult meg újfent befelé, hogy visszamenjen saját lakrészére, bízva abban Aaron követni fogja, és a nyüzsgő hangyabolyként felbolyduló kolostor lakói fákjákkal, s füstölőkkel felpakolva indultak el körém. A láma pedig ősi tekercseket szedve össze, ima szobrokat, s párat fiam kezébe nyomott. -Sok kérdésed akad... Tudtam, higy kilógsz majd, és hogy egyszerű dolgod legyen, küldtem másfelé az őröket. Le kellett csalnod onnan., és ím itt van.-elmosolyodott.-Jöjj hát! Sok dolgunk van! Ám ha Aaron nem ment vele, hát egy másik szerzetessel szedte össze a számára fontos kellékeket.
A kérdése valóban elgondolkodtatott, hiszen tártam fel olvasnivalót, amig ő lábadozással töltötte a napjait a kis kunyhójában. Olvastam róla dolgokat és egészen addig a napig eszembe sem jutott több mindent olvasni róla. Hiába kaptam infókat róla, nem érdekelt. Tudtam mennyi gyereke van és ki az exe és most már azt is tudom, hogy ki az ellenfele. De egész idáig nem tudtam a valódi létezését. Hogy ketten vannak, hogy ő a szilajabb. Talán eddig csak miattam tette amit, miattam volt az, aki...de amit korábban mutatott magából? Anya mellett? Az már mit sem számít? Vagy csak elérte a határait és elege volt... mindenből. Apró mosolyra húztam a szám. Mégis mit kellene mondanom? Hogy így is elfogadom? Hogy nem fogom a tenger mélyére száműzni ez miatt? Nem akartam haza menni, mert ott csak az örök magányosság maradna számomra. Az pedig nem kell. És neki milyen van rajtam kívül? Több mindene van attól tartok...Kilenc lánya, kik mindennél fontosabbak számára. A Tengerek végelláthatatlan vizei. Sokkal több ez, mint én magam. Tapasztalat vagy sem, van pár hónapnyi vele töltött időm, melyből volt okulásom bőven. Tapasztalatokat kaptam és rengeteg tanulnivalót. Gúnyos szavaira nem feleltem, inkább próbáltam ezzel nem foglalkozni, mert csak több kés kerül belém általa, mint az illendő lenne. Próbálkozik legyűrni a haragját, de odalent mindenki a kiszámíthatatlanságáról kuruttyol. Elhiszem, hogy kellemetlen lehet neki idefent és azt is, hogy vannak dolgok, amiket nem tehet meg...pedig annyira szeretné. A rengeteg csapda idefent, a türelmetlensége és haragja, melyet bennem akart elfolytani, megtudom érteni. - Nem csalódtam. - apró mosoly bukkant elő ajkamon. -Ez veled jár...megszoksz vagy megszöksz. - vállat vontam. - Nincs hová mennem, így ezzel az éneddel is tudnom kell mit kezdeni. Szeretem a kihívásokat...- vallottam színt neki, ám arra már nem számítottam, hogy a vállamra ejti kezét és meglapogatja azt. Figyeltem a napot, ahogy életre kelti a tájat és egyben a mosolyom is lágyabb lett, csodálattal tekintettem erre az eseményre és azzal a lendülettel apára is feltekintettem. Nem sűrűn jártam fel hozzá...ennek oka volt. Nem engedtek. Hárman álltak mindig az utamba és egyiket sem tudtam legyőzni...így nem mehettem. Pedig rettenetesen hiányzott és ez megőrjített lassan, de imákat suttogtam hozzá. De most itt vagyok, beszélhetünk, érezhetem őt, sokkal jobb ez így, mint magányosan éldegélni a falak között. És igaza van...nehezen viselem a kettőnk közt felálló távolságot, mely ez az egész harc ékelte közénk. Távol volt, de mégis oly közel. Szüksége volt rám, hát nem tágítottam. Se akkor, mikor kiakart nyírni, sem akkor, mikor veszélyben volt az élete. És ez kölcsönös volt. Amikor közölte, hogy nem marad ide fent...egy ezaz kézmozdulattal jutalmaztam, újra és újra, hiszen örültem hogy vissza térne a napjaimba. Ha már nem tudtam átszabadulni az őrizetemen...három egy ellen, akkor sem fair. Mellette voltam, örültem a lényének. Végre visszatér, aminek csak én örültem...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 27, 2023 9:02 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Én voltam a gondolataiban. Miattam nem tudott figyelni, ami lássuk csak be, kissé visszásan hatott a dolgokra. Eddig én voltam az, ki figyelmet adott neki, ki összpontosításra sarkallta, és most, én magam vagyok az, kinek ugyan arra lenne szüksége. Összpontosításra, hogy ne csak arra gondoljak, mi magába ránt, s eltemet. Szerettem volna azt mondani, hogy egyszer ebből biztos kilábalok, s hamar túlteszem magam, ám a gondolatok, s érzések oly törést keltettek, melyek mérges fúriaként egyre jobban kavarogtak feltűzelve viharukat. -Küzdeni...de vajon mi ellen? Mi van, ha ez vagyok valójában, s eddig tagadtam meg önön magam?- egy pillanatra széttártam karjaim. Oly régóta nem adtam át magam igaz érzéseimnek, hogy lassan azt se tudtam igazán, melyik lennék én. A türelmes, nyugalomban gázoló fickó, vagy a haragvó kegyetlen istenség, ki nem tűri el az arcátlanságot. Végül csak összeszaladt szemöldökkel emeltem égnek pillantásom, majd le a ködben úszó kolostorra. -Tapasztalatból mondod tán? Hmm? -felé fordulva vált kérdővé tekintetem. Meglehet kicsit gúnyosabb volt hangom, mint azt akartam volna, s ennek hatására el is kaptam tekintetem róla. Nem akartam ilyen lenni. Főleg nem vele. Felsóhajtottam, aztán egy pillanat műve alatt keltem fel, s indultam meg. Le akartam menni a hegyről. Elegem vol már az egészből, ám azt is tudtam, ezt nem csak magam miatt csinálom végig. -Próbálok visszatalálni a helyesnek vélt útra, és nem fuldokolni a haragban. Próbálom elérni, hogy megváltozzanak a dolgok, de nem megy olyan egyszerűen, mint azt szeretnétek.-visszafordulva felé torpantak meg lépteim.-A fő Láma, és odalent mindenki kiszámíthatatlanságomtól retteg... Nézz csak körbe.-lemutattam a rengeteg démoncsapdára.-De nem megy. Folyton eszembe jut az a rengeteg szemét, és hogy milyen hosszú ideig tartottam csukva a szemem. Hogy meddig tűrtem, és elönt a harag. -elnevettem magam, s mellkasomra böktem.- Én akartalak türelemre, és higgadságra okítani, miközben nekem lenne rá szükségem! Elhallgatva végül letelepedtem arra a sziklára, ahol szoktam üldögélni az elmúlt napokban. Éreztem az előbukkanó haragot, csalódottságot, bánatot egy cseppet sem, gyűlöletet, mi körbelengett, s vizeim haragos zöld hullámai lebegtek lelki szemeim előtt. -Tudom hogy csalódott vagy, és nem erre számítottál, de...ez is a csomag része...-oly hírtelen keltem fel, s léptem elé, hogy még gondolkodni sem volt idő. Másodpercek alatt váltottam haragból gúnyba, gúnyból szeretetbe, s nyugalomba. Átkaroltam finoman vàllát, meglapogatva azt, s érdeklődtem tovább. -Lassan telnek a napok! A napfelkelték nem olyan szépek mint a vízeken, és te sem gyakran jössz ide. -ekkor már a nap átszakította a horizont fátylát, vörösnarancs fényével borítva be az ég alját.-Ha megszoksz valamit, a változást nehezen viseled... Hiányzott a társaság, Aaron társasága, a szerzetesek duruzsolása, a békés közeg, mi oly ragadós, hogy a legdurvább zivatar is apró cseppeknek hat csupán. -Nem maradok ide fent a hegyen. Nem tudom világgá kiáltani azt, ami én magam vagyok...Elég volt a magányból-elengedtem. Ám ha közben nem moccant utánam, csak ült a szirt szélén, mindezt azon mozdulatok nélkül mondtam végig, s végén visszamentem hozzá. Ám ha utánam mozdult, minden a fentiek alapján zajlott le.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
