Mohón nyaltam végig saját alsó ajkamat, beismerve, hogy egyelőre kénytelen vagyok beérni ennyivel, mert Ő nem fog megkönyörülni rajtam, úgy büntetve, ahogy én is tettem Vele az imént, és csak így fogtam fel, hogy mennyire kínkeserves szenvedés minden csók nélkül eltöltött pillanat vagy épp perc. Egyedül az tartotta bennem a reményt, hogy tudtam, hová is tart, és mi a célja, ezt pedig ostobaság lett volna megvétózni vagy felülírni, még ha szavaimmal meg is próbáltam szemtelenkedni, úgy tenni, mintha csak és kizárólag rajtam múlna mindez, pedig még Ő is ismert annyira, hogy tudja, ebben a jelenlegi helyzetben nem fogok tenni semmit. Legalábbis olyat nem, amivel meghiúsulnának a tervei, hisz már szinte éreztem magam körül ajkai szorítását, azt, ahogy nyelve finoman végigsiklik rajtam, pedig valójában még csak a mellkasom körül tevékenykedett, aprólékos figyelemmel tisztítva meg a már-már elfolyt tejszínhabtól, és még ez a felfokozott állapot sem volt elég ahhoz, hogy ne vigyorogjak pofátlanul, így üzenve neki, hogy nagyon is jól tudom, hová tart és mi a célja. Tényleg nála volt a gyeplő, és elég keményen szorította, közben pedig szavai is elárulták, hogy tudja, mennyire nem akadályoznám meg még abban a kibaszott bilincsben sem, ha épp úgy döntene, hogy most beveti ellenem.
A gyomrom megfeszült, ahogy eszembe jutott a hideg fém, főleg mikor elképzeltem, hogyan simulna csuklóm köré, még keményebben lüktetve alatta, és talán engem lepett meg a legjobban, hogy mennyire felizgat már pusztán a gondolata is, hogy az alárendeltje legyek, pedig egész életemben az irányításnak éltem, és mindenkit, akivel valaha dolgom akadt, rögtön szembesítettem azzal, hogy mire is számíthat tőlem. Nem volt értelme azon gondolkodni, hogy változik-e bármi, ha nem kapja vissza az emlékeit, mert ha rajtam múlott volna, soha, egyetlen kibaszott perc nyugta sem lenne, és bármennyire is keserédes egy-egy pillanat, tudtam és láttam, hogy akár a végletekig is képes lennék ostromolni azzal a forró, türelmetlen és szenvedélyes szerelemmel, ami ott lobogott kettőnk között, és ami csak arra várt, hogy újra és újra beteljesedjen, függetlenül attól, hogy emlékszik-e rám vagy sem. Soha nem volt késő új emlékeket teremteni, és ha azt hitte, hogy csak úgy túladok rajta az első akadálynál, hát... még nem ismert igazán. Éppen ezért tudtam olyan könnyen elengedni a holnapi nap miatt érzett feszültséget - hisz bármi is fog kiderülni, bármit tudok majd meg Fredriktől, nem fogja megkérdőjelezni a szerelmemet, és azt az elköteleződést sem, amit akkor ígértem meg neki, mikor az ujjára húztam azt a gyűrűt Barcelona-ban.
Testem úgy feszült, hogy szinte teljesen a matracba préselődtem, már nem is ujjai, hanem ajkai közé feszülve, ahogy nyelve után tűzforró szájával kezdett kényeztetni, én pedig ösztönösen markoltam a hajába, szabadon engedve testem minden reakcióját, beleértve azokat a hangokat is, amiket kicsalt belőlem, a nevével együtt, ami ebben a felfokozott pillanatban még izgatóbban csengett, mint eddig bármikor. Nem is voltam képes kinyögni mást, bár vigyorra rándultak ajkaim, mikor ezt szóvá is tette, és ha szavakkal nem is, de finoman újra rámarkoltam tincseire, csípőm pedig ösztönösen mozdult, ajkai közé ringva, olyan keményen harapva saját alsó ajkamra, hogy már szinte már éreztem a vér kesernyés ízét nyelvemen. Légzésem teljesen lelassult, miközben újra felkutattam pillantását, egy-egy szenvedő nyögést engedve a csendbe, és bár futólag eszembe jutott, hogy most kellene Őt megragadnom, és újabb gyönyörhöz hajszolnom, de nyelve és ajkai olyan rutinosan vettek kezelésbe, hogy mást sem kívántam, csak azt a kibaszott beteljesülést. Ami el is ért, méghozzá olyan hirtelen és olyan váratlanul, hogy felkészülni sem volt időm, egyre szaporábban kapkodva a levegőt, megfeszültem ajkai között, izmaim pedig pattanásig feszültek a mámor pillanatai alatt. Fel sem fogtam semmit a külvilágból, egyedül Őt éreztem, minden mást elmosott a köd, és bár mellkasom megállás nélkül hullámzott, de csak néhány pillanat elteltével vettem észre, hogy mennyire vehemensen simultak ujjaim hajába. Csípőm még mozdult néha, finoman rángva ajkai közé, majd tekintetem a mennyezet felé fordult, kapkodó levegővételekkel várva az édes megnyugvást, fél kézzel a homlokomat érintve, hogy eltüntessek onnét egy kevés verejtéket.

Egyetlen józan gondolatom sem maradt, és bár ajkaim néha szóra nyíltak, de voltaképp még én sem igazán fogtam fel, hogy mit is beszélek, vagy hogy épp mivel sikerült cukkolnom. Mert ennyire már ismertem magamat, tudtam, hogy nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem, és bármennyire is volt éppen az Ő kezében az a bizonyos gyeplő, nem voltam hajlandó úgy tenni, mint aki teljesen megadta magát, újra és újra megfeszülve alatta, keményen dörgölőzve ölének, amire rendszerint hasonlóan reagált Ő is, nem egy vehemens, mohó nyögést szakítva fel torkomból, amiket próbáltam sóhajokba fullasztani, nem mintha lett volna értelme titkolnom, mit is vált ki belőlem. Elég volt nyilvánvaló volt, mert bárhol is ért hozzám, a bőröm egyetlen pillanat múlva már lángolt is, én pedig tényleg csodálkoztam azon, hogy még nem gyulladt fel alattunk a lepedő. És Ő sem volt hidegebb, hisz bárhol is simult egymáshoz bőrünk, szinte azonnal reagáltunk egymásra, de az elégedetlenkedő morranásomat még így sem úszta meg, főleg mikor újra és újra megfosztott attól a bizonyos csóktól, amire testem-lelkem vágyott. - Lehetne eper - mormoltam halkan, a hang viszont alig szűrődött ki fogaim között, már-már erőlködve, hogy képes legyek egyáltalán bármit is válaszolni, fogaim felsértették saját ajkaimat, már-már érezve nyelvem alatt a saját véremet, de ezt is csak azután, hogy lenyalta számról a szétkent tejszínhabot. Szándékosan táncolt az idegeimen, nem is tudta volna titkolni, én pedig egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy valahogy visszavágjak, szavaimmal be is lebegtetve, hogy ha így halad tovább, kénytelen leszek tönkretenni a saját maga által készített kis ösvényt.
Minden porcikám arra vágyott, hogy végre megérintse bőrömet nyelvével, kőkeményen feszülve meg alatta, ahányszor csak eszembe jutott, hogy hová is vezet az a bizonyos út, amit Ő maga készített a tejszínhabbal, de ahelyett, hogy inkább az én bőröm alkalmazkodott volna a tejszín hűvösségéhez, inkább a kence kezdte el átvenni az én hőmet, nem egy helyen finoman elfolyva, még mielőtt eltüntette volna rólam. - Csak akkor tudnál bilincsbe verni, ha hagynám magam - közöltem egyszerűen, szinte tényként, bár, ez nem is állt messze a valóságtól. Vele minden más volt, olyan dolgokat hagytam neki, amit másnak soha, és ezt Ő is nagyon jól tudta. Vagy legalábbis sejtette, mert nem állt rendelkezésére annyi emlék, de rajtam nem múlott az emlékeztetés. Mocskosul akartam Őt a nap minden kibaszott pillanatában, és nem tudott volna olyat tenni vagy olyat mondani, ami akár egy pillanatig is elbizonytalanított volna. Ha volt is rá példa, én magam köptem volna szembe saját magamat, amiért egyáltalán eszembe jutott feladni, hisz túl drága volt az ár, és túl sokat veszítettem volna, ha hagyom Őt is elveszni.
Megfeszültem, ahogy ajkai egyre lentebb vándoroltak, kíváncsian fürkészve az utat, mert arra még így is volt lélekjelenlétem, hogy kövessem Őt tekintetemmel, ahogy apránként végigvesz minden sérülést, minden heget, ami mellkasomat borította, köztük azt az egyet is, amit épp Ő látott el, nagyjából egy évvel ezelőtt. Még csak nem is emlékezett rá, nem tudta, hogy ha azon az estén nem fekszik be mellém, talán soha nem látja meg egy igazán emberi oldalamat, és ahhoz kellett is az a vodkamennyiség, ami ott, akkor legurult a torkomon. - Ha kicsit lentebb keresgélsz... - szólaltam meg, de nem is volt lehetőségem befejezni, talán nem is volt rá szükség, mert először ujjaival markolt rám, és mire felfogtam volna a forró, őrjítő érzést, már folytatta is, nyelvével simítva végig rajtam, én pedig nem tudtam magamban tartani egy mohó, türelmetlen nyögést, ami végül rekedt morranásba torkollott. Ujjaim ösztönösen nyúltak utána, gyengéden túrva a szőke, hosszú tincsek közé, miközben hátrahajtottam a fejemet, és néhány pillanatra még a szemeimet is lehunytam. - Iris - szakadt ki belőlem a neve hirtelen, magam sem tudtam volna megmondani, hogy épp miért, összeszorítva ajkaimat, mintha legalább ezer éve nem ért volna hozzám, pedig néhány perccel ezelőtt éltünk át egy nem is akármilyen gyönyört, ez a mostani érzés mégis felülmúlt minden eddigit, talán mert már kibaszottul felizgatott, mielőtt a lényegre tért volna.

Eleinte csak cukkolni akartam azzal a süteménnyel, tekintve, hogy mindketten tudjuk, mennyire ügyetlen a konyhában, legalábbis saját elmondása szerint, amire egyszer-egyszer sikerült már rácáfolnia, csak sajnos emlékek híján ezt nem tudhatta. Ha az elején megkérdeztek volna arról, hogy szerintem fogunk-e valaha együtt főzőcskézni a konyhámban, azonnal röhögni kezdtem volna, mert akkor még a gondolat összes eleme nevetségesen távol állt tőlem. Soha nem volt túl sok keresnivalóm a konyhában, még azt sem tudtam, hogy hol tartom az evőeszközöket vagy épp az edényeket, így egyenes úton következett, hogy nem vagyok konyhatündér, a legmeglepőbb tényező mégis Ő volt ebben a képletben, főleg ha visszagondolok arra, hogy miként is indult ez az egész. A házamban sem akartam látni, nemhogy a konyhámban, sőt, az elején még azt is kinéztem volna belőle, hogy megpróbál megmérgezni, szóval ha főzőcskézett volna sem hiszem, hogy kóstoltam volna a specialitását. Ami vagy tényleg valami mérget tartalmazott volna, vagy olyan mennyiségű chili port, hogy még az én fejem is felrobban tőle, és nem volt annyi tej a hűtőben, ami csillapította volna azt a forró zubogást a fejemben.
A tejszínhabot és egyéb édességeket azonban szívesebben adtam a keze ügyébe, szinte megsemmisülve ajkai alatt, ahogy végigkente rajtam a hűvös, egyelőre dermedt édességet, de Ő is tudta, hogy ha nem kezd majd el igyekezni, az egész elfolyik, és oda a móka, de nagy eséllyel nem arra készült, hogy rám keni, aztán itt hagy, mintha nem is akarna kezdeni velem semmit. Bár, talán megérdemeltem volna az előbbi, aljas kis játékom után, de belőle még mindig nem néztem ki ezt a fajta kegyetlenséget, pedig nem egyszer lepett már meg egy-egy furcsa húzással, elültetve bennem azt a gondolatot, hogy igenis ott lakozik benne az a kibaszottul vad és megszelídíthetetlen macska, ami kíméletlenül birizgálta a fantáziámat. És ahogy eszembe jutott, máris keményebben feszültem alatta, megpróbálva ölének feszülni, már amikor engedte, de a csókot továbbra sem kaptam meg, ez pedig már tényleg a bosszú első felvonása volt. - Semmi mást nem árulsz el arról a nagyon tejszínhabos süteményről? - kérdeztem elszoruló torokkal, hangom alig szűrődött át az apró kis résen, érezve, hogy ekkor már a hangszálaim is feladják a küzdelmet. - Milyen gyümölcs lesz rajta? - folytattam mégis, ezt már olyan rekedten, hogy talán nem is értette a szavakat, közben próbálva elkapni csípőjét, hogy újra hozzá dörgölőzhessek, és bár volt néhány pillanatnyi sikerélményem, de ismét vesztésre álltam, mikor ajkamra kent egy keveset a habból. Alig bírtam ki, hogy ne nyaljak rá ösztönösen, és ne kapjak ujja után, főleg mikor évődve lesett rám, emiatt pedig olyan erő összpontosult minden izmomban, hogy alig bírtam ki mozdulatlanul. - Már bánom, hogy felülre engedtelek - mormoltam halkan, hangos morranással tűrve, ahogy nyelve finoman eltüntette rólam az édes krémet, és bár kezem mozdult, hogy haja után kapjak, és a tincsek közé túrjak, de nem voltam elég gyors, és nem tudtam kivívni azt a kibaszott csókot, amire igenis rászolgáltam, és amit megérdemeltem volna. - Gyorsan kell döntened. Mielőtt még valaki tönkretenné ezt a gondosan felrajzolt térképet - tettem hozzá, szándékosan hergelve, mert annyira azért ismert már, hogy tudja: képes vagyok bármibe beletenyerelni, csak hogy végre megkapjam, amire vágyom.

Az eltúlzott ügyetlenségéről jutott eszembe, hogy mára már mennyivel ritkábban csodálkoztam rá arra, hogy Ő mennyire más azokhoz a nőkhöz képest, amikkel azelőtt összehozott az élet. Vagy inkább a kényszer, mert az apám üzlete nem arra épült, hogy ezeknek a lányoknak minél több önállóságot adjon, éppen ellenkezőleg, és talán nem is véletlenül próbáltam minél jobban védeni Iris elől a múltamat, vagy azt, hogy mi mindent tettem meg, csak azért, hogy jól menjen az a bizonyos üzlet. Nem is feltétlenül azért, mert szégyelltem volna, mert hozzám tartozott, az életem része volt, ahogy bizonyos értelemben most is az, de manapság már nem abban lelem örömömet, hogy minél jobban és minél kíméletlenebbül törjem be ezeket a lányokat, akik a testükkel járultak hozzá az üzlet sikeréhez, de nem akartam megingatni a belém vetett bizalmát. Az nem volt kérdéses, hogy az elejétől kezdve tisztában volt a híremmel, és hogy általában nem a jó cselekedetek miatt emelnek ki, de Vele más akartam lenni. És képes is voltam más lenni, mert valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon egyedül Ő volt képes elérni, hogy jobb akarjak lenni. Hogy keserű szájíz legyen ajkaim között, mikor az életem eddigi részére gondoltam, de mindeközben végig hittem abban, hogy ennek az egésznek egyszerűen csak most jött el az ideje. Vagyis, egy évvel ezelőtt, mert bár neki minden frissnek tűnt, én már benne éltem több hónapja, megannyi kétellyel indulva neki az egésznek, most pedig ott tartottam, hogy bármivel farkasszemet néznék Miatta, ha úgy hozná a kibaszott élet. Más volt, mint a többi nő, és mellette én is más voltam, egy olyan férfi, akinek a létezésében sem hittem, és akit hiába próbáltam kitessékelni, maradni akart. Miatta.
Mindenesetre, a hideg, kellemetlen érzés gyorsan eltűnt, a helyét pedig forróság vette át, ahogy nyelve serényen eltűntette bőrömről a tejszínt, szinte kezesbárányként hajtva feljebb a fejemet, hogy még jobban hozzám férjen, de testem minden más része inkább azt igyekezett jelezni, hogy bármit is gondoljon, továbbra is börtönben van, és ezt nem is féltem a tudtára hozni azzal, hogy megjegyeztem, továbbra is Ő van alul, így piszkálva fel kicsit azt a vadmacskát belül. Nem is maradt tétlen, újra és újra nekem feszült, mindannyiszor előcsalva belőlem egy halk, némileg türelmetlen sóhajt vagy épp nyögést, de ekkor már szinte képtelenség volt elkapnom ajkait, hisz a nyakam után rögtön a kulcscsontomhoz terelte őket. - Annak a sütinek így is, úgy is járnia kéne - mormogtam halkan, még egy utolsó próbálkozást téve, hogy elkapjam ajkait, de feleslegesnek bizonyult ezúttal is, mintha csak azt akarta volna tudatosítani bennem, hogy amíg én aljasul játszom, addig Ő is úgy fog. Fájón ajkamba haraptam, így próbálva elfojtani minden belőlem kibukó hangot, azokat a nyögéseket is, amik ösztönösen készültek felszínre törni, ekkor már nem várva meg, hogy Ő feszüljön nekem ismét, mert én dörgölőztem öléhez, de ahogy néhány másodpercre lehunytam szemeimet, akaratlanul is elém kúszott a kép, ahogy az imént ajkai közé vette ujját, úgy nyalva le onnét a krémet, mint ahogy velem tette volna, ettől pedig újra görcsbe rándult a gyomrom. Szinte küzdenem kellett a saját ösztöneim ellen, hogy ne vessek véget ilyen korán a játszadozásnak, lényegében megadva magamat, és csípőjére markolva fordítottam meg magunkat, így gördülve át az ágy másik felére, kezeimet rögtön a combjaira simítva, és egy halk, feszült sóhaj bukott ki belőlem, miközben lassan elvigyorodtam. - Lesz rajta tejszínhab is? - kérdeztem kíváncsian, mintha a süti érdekelne, de valójában már kurvára nem az kötötte le a gondolataimat, és ezt Ő maga is érezhette, ahányszor csak ágyékomnak feszült.

Testem-lelkem nem kívánta, hogy Fredrik-kel találkozgassak, de ezt szándékosan nem kötöttem Iris orrára, így próbálva elkerülni, hogy még jobban aggódjon emiatt a találkozó miatt vagy éppenséggel miattam. Amit még mindig ízlelgetnem kellett, elvégre jó ideje nem láttam rajta hasonlót, és talán ezzel adta tudtomra, akár szándékosan, akár nem, hogy tényleg nem közömbös többé velem kapcsolatosan. Mintha az nem lett volna elegendő bizonyíték, ami ma történt, kezdve az étteremben megejtett affértól, egészen addig a kibaszott bilincsig, burkoltan szembesítve azzal, hogy bízik bennem, és ez valami olyasmi volt, amibe jólesett belekapaszkodni. Nem úgy, mint az elmúlt napokban, hogy csak egy távolinak tűnő emléket szerethettem, aki talán újra az enyém lesz egyszer, talán nem, próbálva megemészteni, hogy ami néhány nappal ezelőtt történt, arra rászolgáltam hosszú, hosszú hónapokkal ezelőtt, de mégsem tudtam elhinni róla, hogy szándékos revansnak szánta azt, ahogy magamra hagyott a dolgozószobában. Volt egy sarkalatos különbség közöttünk, és amíg én nem törődtem az Ő érzéseivel vagy önbecsülésével az autóbalesetét követően, csak hogy védelmezhessem saját magamat, az Ő fejében valami teljesen más volt a néhány nappal ezelőtt történtek után, és nem a megszégyenítés miatt hagyott hátra. De már nem is volt jelentősége, hisz ha végre rátalálunk a megoldás kulcsára, már nem lesz több ilyen. Nem lesz több kellemetlen beszélgetés, nem fog megsajdulni a szívem, mikor közölnöm kell vele, hogy amúgy egy teljes évet elfelejtett, és azidő alatt a semmiből olyan forró, szenvedélyes és mohó szerelem született közöttünk, ami tényleg csak a mesében létezik. És ahogy elmeséltem neki már legalább kétszer, tényleg az volt. Egy kibaszott mese, néhány emlék mentén, amiket egyedül én tudtam táplálni jelenleg.
Nem is volt véletlen, hogy mielőbb terelni akartam a témát, inkább hozva szóba azt, hogy akár le is ellenőrizheti majd, mennyire nem lesz rajtam egyetlen karcolás vagy hajszálgörbület sem, és meg is lepődtem volna, ha nem kap rögtön a lehetőségen, közben próbálva egy palackba eldugni azt a sejtést, hogy ha holnap talán megtudok valamit, akkor talán... kicsit sem lesz kedve azon morfondírozni, hogy a mellkasomon friss sérülést lát-e, vagy csak egy régi heget. Bár, ezt gondoltam a ma estéről is azok után, amit elhintettem neki az étteremben, majd azután, hogy hazértünk, és csak a legpofátlanabb reményeim között élt, hogy ma estére mégsem fog a hálószobám magányába száműzni. Szavak helyett inkább dőltem utána, karjaimmal teste mellett támaszkodva, folyamatosan ajkait és szemeit ostromolva pillantásommal, majd kapkodva csókoltam szájára, úgy, mintha sietnék valahová, pedig valójában még mindig miénk volt az egész éjszaka. És bármennyi idő telt is el, még biztosan volt hátra jó pár óra belőle. - Tele vagyok energiával - mormoltam ajkaira szemtelenül, finoman cirógatva combját, falánk mosolyt villantva, mikor a saját éhségéről ejtett szót, orrommal finoman cirógatva arcélét, testem azonban megfeszült a meglepetéstől, mikor hirtelen valami hideget éreztem nyakamon.
Kibukott belőlem egy kellemetlen sóhaj, ami egyszerre szólt a hidegnek és a meglepődöttségnek, de az egész csak pár másodpercig tartott, míg nyelve rutinosan a krémre nem hajolt, ekkor már újra a forróságtól bizseregve, halk, jóleső sóhajt engedve ki ajkaim közül. - Szörnyen ügyetlen vagy - mormogtam halkan, még jobban felemelve fejemet, hogy könnyebben hozzám férhessen, szinte engedve neki, hogy kiszolgálja magát, de most éppen kurvára nem érdekelt, hogy melyikünknél van az irányítás. Egyelőre. - Mondjuk,onnan lentről én is ügyetlen lennék - húztam tovább az agyát, jobb híján azzal, hogy most Ő volt alul, szándékosan feszítve meg kissé a térdelő lábaimat, hogy ne tudjon olyan könnyedén változtatni ezen. - Mit szeretnél, mit adjak neked enni? - kérdeztem kíváncsian, és anélkül, hogy elfordítottam volna tekintetéről a szemeimet, a gesztenyemassza után nyúltam, egy keveset szerezve mutatóujjamra, azt érintve utána ajkaihoz.

Tudatosan és szánt szándékkal akartam áttolni ezt a beszélgetést holnapra, de ennek ellenére mégsem bántam, hogy kibukott a kérdés, vagy inkább az aggodalom. Valójában esélyt sem akartam adni neki, hogy megpróbáljon lebeszélni a szándékaimról, és annyira már ismertem, hogy tudjam, úgyis ez lesz az első, amivel sarokba szorít. Már azok után, hogy velem akar majd jönni, és nem is tévedtem, de ha nem is adtam szavakkal a tudtára, valahol mégis megértettem az okait. Hisz bármennyire akartam egyedül megoldani, valójában még mindig nem dönthettem helyette az életéről, és volt is joga, hogy beleszóljon, még ha néha nem is tűnt úgy, hogy szívesen hagynám. Így festhetett ez most is, ahogy szikla szilárd elképzeléssel elé tártam a terveimet a holnapi napot illetően, remélve, hogy meg tudom győzni az itthon maradásról, bár, azzal tisztában voltam, hogy tűkön fog ülni, és jó ideig szinte biztosra vettem, hogy csakis maga miatt, mert tudni akarja végre, hogy mi történt Vele, vagy hogy mi az oka ennek az egész katyvasznak, ami újra és újra megismétlődik, de ahogy megcsillant tekintetében némi aggodalom, hirtelen nyelnem kellett egyet. Magam sem tudom, hogy miért, hisz legalább ezerszer láttam már íriszeiben hasonlót, vagy épp ugyanezt, most érthető okokból mégsem számítottam rá, mert ha aggódik, az azt jelenti, hogy... igazából fogalmam sincs, hogy mit jelent. És talán nem tudtam volna nevén nevezni, de a kellemes, megnyugtató melegség még ennek ellenére is elöntötte tőle a mellkasomat, közben pedig egyre biztosabbá váltam abban, hogy ha nem is lesz végleges megoldás az amnéziájára, ha azok az emlékek örökre el is vesztek, még mindig itt vagyok, hogy emlékeztessem, és hogy újra és újra életre hívjam benne azokat az érzéseket, amikről megfeledkezett. Ő soha nem adott volna túl rajtam, bármilyen akadályt is gördített volna elénk az élet, és bármit is mondjon, még mindig hittem abban, hogy ez a szerelem képes bármit elsöpörni kettőnk útjából. Még ezt is.
- Csak rá tudok gyanakodni - vallottam be viszonylag csendesen, bűnbánással a hangomban, és bár nem hangoztattam lépten-nyomon, de még mindig saját felelősségemnek tartottam, amiért ide jutottunk. Ami Vele történik, az minden ízében az én hibám, és nekem is kellett jóvá tennem. - Nem fogunk egymás torkának esni - tettem végül hozzá egy bizakodó mosollyal, finoman érintve ujjammal ajkát, szándékosan nem téve megjegyzést arra, hogy észrevettem rajta az aggodalmát. - Annál sokkal kreatívabbak vagyunk, minthogy csak szimplán egymást öljük - mondtam, közben egy csibészes vigyort villantva felé, miközben kibukott belőlem egy halk, viszonylag nyugodt kis sóhaj. Próbáltam mielőbb elkanyarodni a témától, hogy legalább az esténk hátralévő részét ne árnyékolja be a holnapi nap, és inkább a süteményen kezdtem gondolkodni, a nevetés miatt pedig, ami felszakadt belőle, már megérte elviccelni a helyzetet. - A joghurtos-gyümölcsös cucc nem is hangzik rosszul - biccentettem egyet, még közelebb csúszva hozzá, de szándékosan nem mozdultam be és nem követeltem ki magamnak az irányítást. Helyette gyengéd évődést tűztem ki célul, és ahhoz minden eszköz rendelkezésemre is állt. - Egyetlen karcolás sem lesz rajtam - emeltem fel védekezésképp az egyik kezemet, mintha így akarnám nyomatékosítani szavaimat, majd szemtelenül végignyaltam ajkamat, mikor alig érezhetően, de hozzájuk ért, majd hanyatt is dőlt az ágyon. - De akár Te magad is meggyőződhetsz majd róla - vontam meg a vállamat, burkoltan utalva arra, hogy akár közelről is szemügyre veheti majd. - Ha megszegem a szavamat... hmmm - kezdtem hangos gondolkodásba, inkább arrébb lökve a szendvicset és a tálcát, semmint hogy most kezdjek nassolásba, így hajolva ismét fölé, karjaimmal zárva börtönbe csípőjét, hasonló pózban támaszkodva meg tenyereimmel. - Már nem vagyok éhes - hajoltam ajkaira, rövid csókokkal bombázva Őt, szinte már kapkodva, pedig ahogy eddig, úgy most sem siettünk sehová, de ahogy egyik kezemet felemelve végigsimítottam combja külső oldalán, leheletfinoman érintve selymes bőrét, úrrá lett rajtam a türelmetlenség.

Túl jól ismertem már ahhoz, hogy szinte lássam előre a reakcióját, és nem is cáfolt rá magára, hisz az első mondatom után közölte, hogy nem akar itthon ülni, és mégis mit is kéne csinálnia itthon, amíg én intézkedek. Már a gyűrű miatt is pokoli félelem és aggodalom burjánzott bennem, és kicsit sem hiányzott, hogy miközben próbálok egyről a kettőre jutni Fredrik-kel, még arra is figyeljek, nehogy valami bántódása essen az oroszlán barlangjában. Én nem vettem be azt a dumát, amit Fredrik magáról híresztelt, nem hittem abban, hogy Ő a békés együttélés híve, mert nem egyszer mutatta már ki a foga fehérjét, és ahogy Ő, úgy én se felejtettem el, mi mindenben volt már részünk az elmúlt két évtizedben. És épp emiatt voltam biztos benne, hogy ennek nem fogom kitenni Iris-t, még akkor sem, ha az anyósüléshez szíjazza magát, vagy épp a csuklómhoz bilincseli magát, ha már rájött, hogy ebben a házban még ilyen is van. Mondjuk tény, hogy nem épp külső használatra szántam, hanem idebentre, és nem is okozott csalódást, de elsősorban mégis azt tűztem ki célul, hogy meggyőzzem, mennyire nem jó ötlet, hogy velem tartson. Magam sem értettem, miért agyalok ilyesmin, mikor kerek-perec megmondhattam volna, hogy nem, nem jön velem, és nem érdekel, mivel köti le magát, de ezt a látogatást egyedül viszem véghez, ezt azonban egy olyan énem mondatta volna velem, amit már régen eltemettem, ha épp Iris-ról van szó.  
Próbáltam elviccelni az egészet, mikor bedobtam, hogy süssön valamit, ezzel legalább kicsalva belőle egy halk nevetést, ami táplálta az én megjelenő vigyoromat is, közben végig szemmel tartva, olyan gyengéden cirógatva ujjaimmal arcát, hogy azzal talán még saját magamat is megleptem. Nem maradt más, nyílt lapokkal kellett játszanom, mert ez volt az egyedüli, amivel talán le tudom beszélni, hogy mindenáron velem akarjon tartani, és valljuk be, ennek a működésében jobban hittem, mint a masszív és elhatározott agresszióban. - Én tudom kezelni - vontam meg a vállamat halvány mosollyal, elsöpörve egy hajtincset az arcából, még egy kisebb sóhajt is megejtve. - Fredrik soha nem támad szemből, alattomos, mint... - Mi, oroszok, szólt volna az eredeti monológ vége, de inkább elvigyorodtam, és ajkaihoz hajoltam, mintha csak azt keresném, hogy maradt-e ott egy kevés abból a tejszínből, amit az előbb nassolgatott. - Azon sem lepődnék meg, ha köze lenne ehhez - billentettem fejemet a gyűrű irányába, de úgy, hogy közben egy pillanatra se fordultam el tőle. - Néha tényleg a legegyszerűbb magyarázat a megoldás - tettem még hozzá, de már csak azért téptem a szavakat, hogy addig se azon gondolkodjak, mennyire lenne éles váltás most azonnal csókkal fojtani belé minden szót vagy gondolatot. Magam sem tudtam, mivel nyugtathatnám meg, de annál jobb ötletem nem volt, mint amit előadtam, és ha visszaemlékeztem, tényleg, egyszer sem fordult elő, hogy szemtől szemben egymásnak mentünk volna Fredriknek. Mindketten alattomosabbak voltunk ennél, egymás emberein töltve le a dühünket, és éppen ezért volt példátlan a legutóbbi húzása, mikor elrabolta Yelena-t. Ezzel átlépett egy olyan határt, amit az apám helyében azonnal megtoroltam volna, nem sajnálva senkit és semmit, de úgy tűnt, ezzel a gondolatommal egyedül maradtam. - Milyen sütit fogok kapni? - kérdeztem aztán, ajkaim szélében egy szemtelen vigyorral, hol íriszeit, hol száját fürkészve.

Szándékosan húzta az agyamat azzal, ahogy majszolni kezdte a tejszínhabot, egy ideig azt lesve, hogy hogyan tünteti el ujjairól az édességet, és hiába, hogy mindössze néhány perc telt el az átélt gyönyör óta, nem tudtam szabadulni annak a gondolatától, hogy magam körül érezzem azokat az ajkakat. Nem tudtam megunni a közös kis játékainkat, mostanában amúgy is több jutott a véresen komoly helyzetekből, mint az ilyen kis pimaszkodásokból, és volt is mit bepótolni, bár, emlékek híján talán nem is gondolta volna, hogy mennyire hozzászoktunk már az állandó incselkedéshez és szemtelenkedéshez. Sőt, valójában már az első percben is igényeltem, mert amint betette ide a lábát, rögtön az orra alá toltam, hogy mire is számíthat tőlem, és ahogy kiharcoltam azt a csókot, ékes példaként szolgált mindarra, ami engem jellemzett. Bár, akkor még csak sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom Vele, és hogy tényleg minden követ megmozgat majd, hogy ne álljon be abba a bizonyos sorba a többi nőcske után, de azt, hogy mikor döntöttem az új játékszabályok mellett, már nem tudtam volna felidézni. Talán az első közös éjszakánk jelentette azt a bizonyos mérföldkövet, ami után már semmi nem volt ugyanolyan, az osztálytalálkozót követően pedig... már nem is volt más választásom. Úgy állított döntés elé, mint előtte soha senki, mérlegre téve az addigi életemet azzal a lehetőséggel, amit Ő biztosított volna. És végül nem bántam meg, hogy az ismeretlent választottam. Vagyis, csak néhányszor, és akkor sem tartott sokáig, de ez már inkább büszkeség-játék volt. - Szóval még vannak tartalékaid - jegyeztem meg, mintegy összegezve azt, amit az elhangzott szavak valójában jelentettek, pofátlan vigyort küldve felé, miközben eltüntettem a felvágottat, és végre haraptam egyet a szendvicsből, de mikor elkomorodott, és kibukott belőle egy kisebb sóhaj, tekintete pedig a gyűrűt kezdte méregetni, én sem bírtam ki, hogy ne üljek fel még jobban, és ne kutassam tovább arcának váltakozásait. Mert valójában most épp olyan volt, mint egy nyitott könyv, és ha más nem is, én már tökéletesen tudtam olvasni ezekről a lapokról, és ami fontosabb, hogy már a sorok között is jól feltaláltam magam. - Süthetnél valami finom süteményt a férjednek - bukott ki belőlem a gondolat, egy tréfás grimasszal ajkaim körül, bár talán rossz eszközt választottam, és nem épp ezzel kellett volna viccelődnöm, főleg hogy simán a fejemre tudta volna borítani a keze ügyében heverő tálcát. És azt ugyebár... most kicsit sem akartam volna elérni. - Nézd, az a régi ismerős egy kibaszottul veszélyes bűnöző - köszörültem meg a torkomat, miközben letettem a szendvics maradékát, és közelebb csúsztam hozzá, tenyeremet finoman arcára simítva, így kapva el pillantását, még azelőtt ajkaira simítva hüvelykujjamat, hogy bármit is reagálhatott volna. - És elég sok van a számlámon, ha úgy vesszük, szóval nem szívesen adnék még egy eszközt a kezébe ellenem - vallottam be elhúzott ajkakkal, lemondóan sóhajtva egyet. - Ő rabolta el a húgomat, és szabályos vérfürdőt rendezett, mikor apám emberei elmentek kiszabadítani - mondtam, lényegében az utolsó űtőképes kártyámat tolva az orra alá, hátha ezzel lebeszélhetem arról, hogy eszébe jusson velem tartani. - Hagyd, hogy elintézzem. Nem fogsz lemaradni semmiről, ígérem - hajoltam közel hozzá, szinte pislogás nélkül tartva tekintetét, remélve, hogy ha mással nem is, de ezzel legalább meggyőztem.

Már ezerszer végigrágtam magam azon a napon, amikor mindkettőnk neve rákerült arra a kibaszott papírra, és ami elindította ezt az eleinte nevetségesnek és dühítőnek tűnő lavinát. Mert normális keretek között valószínűleg soha nem futottunk volna egymásba, és ha a szüleink hasonló körökben is mozogtak, mégsem láttam esélyét annak, hogy néhány kóbor pillantáson túl bármi közünk is legyen egymáshoz. Nyilván nem vesztünk volna össze azon, ha elismerjük, hogy egyikünk sem arra vágyott akkoriban, amit a másikunk megtestesített, de nem hagytak más választást, és bár évek óta kinőttem abból, hogy féljek a saját apámtól, de még így is jobbnak tűnt nem packázni vele. Neki pedig még annyi esélye sem volt ellenszegülni, mert ha az apjának épp ellen is állt volna, de ugyanezt nem tehette meg az én apámmal, akiről mindenki tudta, hogy nem kegyelmez a lázadóknak. Azt gondoltam róla, hogy legalább a saját gyerekei életét nem viszi vásárra, de nagyon úgy tűnt, hogy tévedtem, és túlzás lett volna azt állítani, hogy egy pillanatig is megbocsájtottam volna. A munka az munka, nem szegültem ellen a parancsainak, de apránként elfelejtettem, hogy valójában egy húsból és vérből származunk, mert bár néha felülmúltam apám hidegvérű és kegyetlen döntéseit, de soha nem pécéztem volna ki magamnak a gyerekeimet haszonszerzés céljából. És talán éppen emiatt nem érdekelt már, hogy Yelena kapja-e meg a hőn vágyott megbizatását, ha az apám meghal. Régen ölni tudtam volna már pusztán a gondolattól is, hogy ne én vigyem tovább a családi örökséget, mára viszont... talán tényleg nem is volt szükségem Iris-on túl másra. Nem kellett sem a hatalom, sem a név, mintha tényleg teljes egészében kifordította volna a világomat. - Késő bánat - szólaltam meg végül, jólesően sóhajtva, miközben állával megtámaszkodott mellkasomban. - De így sem mondanám, hogy rosszul sült el - tettem hozzá, bár, azért hagyott némi kívánnivalót maga után az én viselkedésem is, már ami a kapcsolatunk legelejét illeti, főleg mikor az apám emberei visszacibálták az életembe. Nem mintha akkor nem döntöttem volna szívesen az asztalra, ezt pedig nem is fukarkodtam megosztani vele ott, szemtől szemben. És végül egy csókig el is jutottam.
Fél kézzel nyújtózkodni kezdtem a tálca után, de mire sikerrel jártam volna, megszánt és Ő ült fel érte. Fentebb tornáztam magamat én is, de rögtön el is vigyorodtam, ahogy elém tartotta a megszerzett tálcát, én pedig első nekifutásra kézbe kaptam egy szendvicset, ahelyett viszont, hogy tisztességesen falatozni kezdtem volna, inkább a feltétekkel kezdtem, ujjaimmal lecsippentve a tetejéről, de a pofátlan vigyoromat nem is tudtam volna eltüntetni. - Azzal nem fogsz jóllakni - böktem a tejszín felé, amit időközben ismét megszerzett, nem is fecsérelve az időt, mert szemtelenül eszegetni is kezdtte, mire megjátszott rosszallással megcsóváltam a fejemet, elrágcsálva némi felvágottat is. - Főleg nem ad elég energiát - tettem hozzá sejtelmesen, de mindezt egy ártatlan mosoly kíséretében, mintha épp arról beszélnék, hogy milyen sötét lehet kinn az égbolt, de mikor tekintete az ágy másik felére tévedt, ahová nem is olyan régen leejtettem a gyűrűt, felszakadt belőlem egy kis sóhaj. Tapinthatóvá vált a hangulatváltás, az, hogy nyomasztani kezdte a holnapi nap gondolata vagy a kérdések armadája, ami felgyülemlett benne egy aprócska ékszer miatt. Ami valószínűleg olyan galibákat okozott, amire egykünk se számított volna korábban. - Meglátogatok egy nagyon régi ismerőst - szólaltam meg, mikor elhangzott kérdése, lassan vonva egyet a vállamon, de ez még nem állított meg az evésben, néhány másodpercig évődően bűvölve a mennyezetet. - Aki talán tudja majd, hogy merre tovább. És hogy ki képes létrehozni egy ilyen gyűrűt - tettem hozzá, de szándékosan nem említettem Fredrik nevét. Így is elég megalázó lesz a legnagyobb ellenségemtől segítséget kérni, de már ez sem érdekelt, ha tényleg válaszokat szolgáltathat a kérdéseimre. - De egyedül megyek - tettem hozzá szinte azonnal, elkapva pillantását, szavaimmal egyértelműen jelezve, hogy ebben nem tűrök ellentmondást.

Minden ujjammal fenekébe kapaszkodtam, olyan határozottan markolászva a formás domborulatokat, mintha tényleg egyedül ez tartana ebben a világban, főleg miután fölém gördült, és úgy folytatta a nemrég felvett ritmust, hogy abba minden porcikám beleremegett. Jól ki is használta a meglepetés erejét, mert nem számítottam arra, hogy majd kiköveteli magának az irányítást, de egy kicsit sem bántam, hogy végül így alakult. Próbáltam ajkai után kapni, olyan édes és forró csókban forrva össze Vele, amitől reményeim szerint még holnap is bizseregni fognak ajkai, nem mintha nem akarnám újra és újra megcsókolni, és Ő még csak nem is sejtette, hogy milyen eszközeim vannak, ha épp fel akarnám ébreszteni reggelente. Vagyis, talán sejtette, hogy a reggeli lehetőséget sem hagyom ki, ahhoz viszont szükségem volt arra, hogy ne bánja meg ezt az egészet, márpedig arra már volt nem is egy példa. Nem vártam el tőle, hogy egyetlen nap után azt mondja, hogy szeret, azt főleg nem, hogy egyetlen nap után azt érezze, amit én érzek, de abban legalább már biztos lehettem, hogy jó úton haladok, és ha netán olyan válaszokat kapunk majd a kérdéseinkre, amik azt súgják, hogy soha többé nem kapja majd vissza az emlékeit, már tudni fogom, hogy a remény ugyanúgy ott pislákol, mint egy éppen éledező gyertyaláng, és addig éljek, nem fogom hagyni, hogy egy pillanatig is elaludjon vagy elgyengüljön. Szükségem volt Rá, és ezt testem minden porcikája megüzente neki, ez pedig már többről szólt holmi testi vágynál, mert a szívem nemcsak a vad mozdulatoktól lüktetett ilyen keményen, nemcsak a fizikai vágy késztetett lihegésre, vagy reszketésre, és nem is ez táplálta azt a tűzforró érzést, ami ólomsúlyként nehezedett mellkasomra. És amiről egy pillanatig meg is feledkeztem, mikor utat tört magának a mámor, olyan hirtelen kanyarodva a befejezéshez, hogy még időm sem volt észlelni, de már a markába kapott, vehemens mozdulatokkal lüktetve testébe, hangosan felnyögve először a saját gyönyöröm miatt, majd ahogy izmai maguk közé szorítottak, jelezvén, hogy Ő is épp azt éli át, amit én, ismét nyögnöm kellett. Kapaszkodtam, ahogy csak tudtam, ajkai közé engedve minden buja hangot, ami kikívánkozott, miközben újra és újra mozdultam, míg testem el nem ernyedt, elégedetten döntve homlokomat az Övének.
- Én sem így gondoltam a házasságra előtte - válaszoltam vigyorogva, jólesően megborzongva, mikor finoman végigcirógatta ajkaival arcom élét, és bár kicsit sem a szép emlékek közé soroltam volna azt a pillanatot, mikor kikényszerítették belőlünk azt a bizonyos "igen"-t, de most már egészen más jelentőséggel bírt. - Bár, legszívesebben már akkor az asztalra döntöttelek volna, hogy kicsit... levezessem a dühömet - vontam meg vállamat finoman, nem árulva el túl nagy titkot azzal, hogy a fizikai vonzalom az első perctől kezdve ott pattogott közöttünk, de a düh, amit Rá is kivetítettem, jó ideig nem is engedte, hogy ilyesmin gondolkodjak. Bár tény, hogy jócskán le tudott volna lazítani azzal, ha eldobja a dacos kislány szerepét, de mára már egy kicsit sem bántam, hogy nem tette. Egy halk sóhajt követően kezdtem az éjjeli szekrény felé nyújtózni, ahová nem is olyan régen a tálcát tette, érezve a gyomromban, hogy már igencsak ennem kellene valamit, hisz a tejszín és némi gesztenyemassza nem volt túl tápláló vacsorára.