Egy szempillantásnyi idő telt csupán el az istenek számára, mégis ez a bő másfél midgardi év őket nyomorította meg a legjobban. Számolatlan istenről és istennőről derült ki, elérte őket a legrosszabb: a Felejtés átka beférkőzött a zsigereik közé, és álcaként használt halandó testüket sejtről sejtre falja most fel. Mindeddig azonban alig néhányan lehettek tudatában annak, valójában honnan ered ez a “kórság”. Mindenek Atyja hiába kereste a megoldást, mindeddig a sötétségben tapogatózott, mindent látó, egyetlen szeme elől tökéletesen elrejtőzött az elkövető. Ám néhány nappal ezelőtt Odin és az istenek látszólag megkapták a feloldozást…

2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.

A fehér éjszakák* mindig nagyon különösek és különlegesek, de Hildr igazán egyedivé tette ezt a mostanit mindenki számára ebben az új korban, ahol a halandók  ugyan megfeledkeztek a mítoszok hőseiről, ám az istenek már mind Midgardon éltek, hogy emlékezésre bírják az embereket. A sötét norna titokzatos üzenettel hívta össze Mindenek Atyját és a főnornákat, hogy a fehér éjszakák kezdetén világosságot gyújtson a sötétségben és leleplezze az óriások kegyetlen tervét, amelyben segédkezett Alvisszal, a törpével.
Mindent elmondott a jelen lévőknek, milyen alkuért cserébe segített Thrymnek, hogyan alkotta meg az átkot és ültette a különleges karperecbe azt, miképpen szedte áldozatait az elmúlt időben, és hogy Loki segített a számára, hogy felismerje az isteneket halandó alakjukban. Elmondta azt is, a nornák mágiája meg tudja törni az átkot - ő maga nem tudja elmulasztani az átok hatását, igaz arra nem tért ki, pontosan miért nem -, s hogy ehhez a karperecet is tönkre kell tenni, ebben azonban Alvis elmondása szerint csak Elof tud segíteni, mert a törpék közötti testvéri kötelék, mint a jó és a rossz egyensúlya lehet a megoldás.
Mindenek Atyjának dühe nem a nornára irányult elsőre, hanem vértestvérére, Lokira, aki oly sok idő után ismét elárulta őt és az isteneket. A főnornák azonban nem láttak a haragtól, hiszen Urd, az örök Múlt az átok miatt teljesen legyengült már. Verdandi, mindannyiunk Jelene, elkeseredettségében és dühében neki akart rontani Hildr-nek, azonban a sötét norna számított erre, s mielőtt a csapás elérhette volna, köddé vált, csak a karperec maradt utána.

A fehér éjszakák végükhöz közelednek, ám Hildr-ről azóta sem lehet tudni, merre jár. A főnornák és Odin mielőbb meg akarja szüntetni az átkot Midgardban, hogy Urd és az istenek felszabadulhassanak, azonban ez nem egyszerű feladat, hiába fogtak össze Eloffal. A karperec nem akarja megadni magát, s minél több csapást mér a törpe a különleges tárgyra kalapácsával, az átok egyre erőteljesebben fejti ki hatását minden érintetten. Mindeközben pedig az istenek és az óriások közötti ősi viszálykodás ismét kiélesedett Hildr leleplezése után, Thrym pedig menekülni kényszerült, de ki tudja meddig futhat ő és Loki is, az istenek haragja elől.
Skuld, a reményteli Jövőnk, most először nem látja tisztán a történéseket egy szállá fonódni, oly sok lehetőséget rejtenek a történések magukban. Mindezzel eljön az újabb Ragnarök? Az óriásokkal leszámolnak az istenek? A halandók emlékezni fognak az egykor imádott isteneikre? A Múlt elveszhet?

*Fehér éjszakák = “Az északi félgömbön nyári napforduló előtti és utáni néhány hét alatt a napnyugták igen késői, a napkelték pedig igen korai órákra esnek az északi vidékeken. A magasabb, 60. szélességi fok felett a Nap sehol sem süllyed 6°-nál mélyebben a látóhatár alá, ezért a nappali világosság nem oszlik el egészen, így ez idő alatt még éjszaka sem teljes a sötétség; ezeket a világos éjjeleket nevezzük fehér éjszakáknak.”
Az oldal cselekményére, és az egyszerűségre való tekintettel a fehér éjszakák június 20. és június 30. közötti időszakra vonatkoznak.

Annak idején a skandináv térségben kérdés nélkül áldoztak fel majdnem bármit a halandók, hogy védelmet, jó termést, erőt, szerelmet vagy hatalmat kérhessenek az isteneiktől. A mítoszokból ismert alakok pedig kedvüknek megfelelően vagy megadták mindezt az embereknek, vagy nem. Mostanra azonban kifordult a világ a négy sarkából, az emberek pedig már csak egyszerű mesebeli hősökként és gonosztevőkként emlékeznek az istenekre, az Ázok és a Vánok küzdelmére, a valkűrökre, a Világfára és a kilenc birodalomra. De valójában csak mese lenne mindez?

Réges régen, emberemlékezet előtt nem volt semmi, csak az Üresség, amelyből életre kelt két birodalom: a tűzé és a jégé. Egyik sem volt megfelelő az Életre, ám a kettő között húzódó Káprázó Űrben, ahol a lángnyelvek melege megolvasztotta a jégvirágokat, megszületett Ymir, az első óriások egyike. Ymir egyetlen társa sokáig egy tehén volt csupán, aki a sós jeget nyalogatva megformálta Búrit. Ymir pedig - aki egyszerre volt nő és férfi is -, gyermekeknek adott életet, így született meg Bölthor. Búri fiának, Bornak és Bölthor lányának, Besztlának nászából született meg az első három isten: Odin, Vili és Vé. A három testvér pedig nemsokára rájött, hogyan teremtsenek életet a Káprázó Űrben.

Minden élet halálból fakad - ezt előbb utóbb mindenki megtapasztalja.
Odin, Vili és Vé megölték Ymir óriást, hogy aztán testét felhasználva új birodalmakat teremtsenek: Ymir húsa a föld, vére a vizek és a tengerek, csontjai a sziklák, fogai a kövek, hajából lettek az erdők, a koponyájából a égbolt, agyvelejéből a felhők. Hogy ne legyen sötétség, a tűz birodalmából kipattogó szikrákból csillagokat és bolygókat szórtak az égre az istenek, majd megformálták a Nappalt és az Éjszakát, két óriást, kiknek neve: Dag és Nott. Ezután megteremtették a Napot és a Holdat is: Solt és Manit. Az Ymir testéből előbújó férgeknek tudatot adtak, testet és értelmet, így született meg az első négy törpe is, kik a világ négy sarkát jelölték meg. Végül az első istenek megteremtették a halandók birodalmát, Midgardot, melyet fallal vettek körül, amihez Ymir szemöldökét használták fel. Ám hiába volt mindez csodálatos, üres volt, így a tenger partján talált két uszadékfából megteremtették az első emberpárt: Odin életet adott nekik, Vili testet, Vé pedig ruhát; valamint nővé és férfivá tette őket. Ask és Embla lettek hát Midgard első lakói, s ők népesítették be a halandók világát.  

Az emberek azért léteznek, hogy imádják isteneiket; az istenek azért léteznek, hogy az emberek imádhassák őket. Ám a szó elszáll, az istenek feledésbe merülnek - ezt ma már ők maguk is tudják.

2021. ősz; Norvégia, Oslo
A nappalok egyre rövidebbek, az idő fokozatosan hűvösebbre fordul a norvég fővárosban, de ez nem állítja meg a lakosságot, hogy önfeledten járják az utcákat, kávézókban és pubokban ücsörögjenek, nevessenek, élvezzék a mindennapok felszabadító pillanatait. A halandók már csak ilyenek ebben az új korban, amelyben elfeledkeztek mindenről, ami felettük áll. Alig emlékeznek már azokra az istenekre, akik teremtették a világot, melyben élik a színes mindennapokat, nem idézik fel az Első Háborút, az óriásokat, a törpék különleges munkáit. Nem is igazán törődnek azzal, mi a Világfa vagy kinek az ereje tartja egyben a kilenc birodalmat. Ebben az új korban, ahol megfeledkeztek a mítoszok hőseiről, az istenek visszatértek Midgardba, hogy emlékezésre bírják a halandókat. Sokaknak még nem tűnt fel a változás, míg másoknak már nyilvánvaló, és most, ebben a kegyetlen korban - melyet Skuld, a jövőbelátó norna megjósolt, s melyre már csak testvére, Urd, a múlt emlékszik -, az a kevés ember, és az ő gondolataik tartják életben az isteneket.
Azonban a jelenben nem csak a felejtés oly veszélyes az istenekre. Odin és társai már észrevették a jeleket, azonban még nem találták meg a megoldást a problémára: az Elátkozottak egyre többet felejtenek el önmagukból, s így szép lassan nem marad más belőlük, csak egyetlen üres porhüvely, hús és csont, emlékek és értelem nélkül. Márpedig ebben az új és kegyetlen korban semmi más nem számít olyan nagyon, mint az emlékezés… Mindenek Atyja tudja ezt és igyekszik az istenekkel együtt megakadályozni, hogy bármelyikük is ily’ szörnyű sorsra jusson.