Kolga & Aegir

Nem gondolni valamire, olykor nehezebb, mintsem cselekedni. Gondolatokat ébreszteni odabent, vagy éppen mélyen eltemetni magunkban, elég hatalmas káoszt képesek szűnni, s valahogy sosem tudhatod igazán, mi lesz veled később, vagy épp merre vezet el az utad.
Nem gondolkodni… nehezen ment nem megtenni, főleg mikor hívott a messzeség, s hiába égett mellkasomban a fájdalom, s elmémben a tudat, hogy egyszer, s mindenkorra véget kell vetnem mindennek, tudtam, hogy valami nincs rendben. Valami egyre hajtotta, s ösztökélte elmém, hogy haragom fent maradva minduntalan egyre beljebb, és beljebb csaljon, hogy aztán a következő pillanatban teljes kimerültségben rogyjak össze.
Nem érdekelt sok minden a haragomon kívül, ám mikor feltűnt, hogy Aaron nincs sehol, nos akkor és ott bizony feltettem a kérdést, mire Kolga sem tudott választ adni.
Még is engedelmesen nyúltam el a kanapén, bár magam sem tudtam miért nem vonszoltam el magam az ágyig.
Inkább csak elfeküdtem, lehunytam szemeim, s hagytam, had nyeljen el a sötétség, hogy végre tegye a dolgát a bennem rejlő „mágia” , s minden visszakerüljön az eredeti kerékvágásba.
Meggyógyulni, és utat engedni mindannak, mi körbevett. Meggyógyulni, hogy aztán ujjult erővel vessem bele magam abba, mit elkezdtem, hogy senki se képezhessen akadályt a számomra.
A szigony ott pihent mellettem a földön, kartávolságba, s ha megpróbálná elvenni bárki is, nos azt bízvást nem hagynám figyelmen kívül.
Végig pulzált bennem az erő, éreztem, midőn halad a méreg testemben, s lassanként talán ebből a csatából is győzedelmesen fogok majd kikerülni.


Éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, hogy végigsimít az arcomon. Éreztem a csókot a homlokomon, az aggódó remeg kezet, mi ráfeküdt mellkasomra, ám annyi erő sem volt bennem, hogy kinyissam szemem.
Érzések. Érzések, melyek minduntalan körbelengtek, ám a gyógyulásnak végre utat engedtem.
Aggodalom, talán leheletnyi harag, s a gondolat, hogy elveszíthet, mind ott úszott a levegőben.
Nem tudnám megmondani, ki is volt mellettem akkor, s kitől érkeztek az aggodalmas érintések, a csók a homlokomra, de ott, a nyugalmas semmiben, hol lebegtem, nem is igen érdekelt.


Kékjeim kinyíltak, s a plafont kezdtem el fürkészni. Bántó volt a világosság, mi beszűrődött az ablakokon.
Lassan felültem, körbepillantottam merre is vagyok, majd kezem akaratlanul is mellkasomra siklott. Nem volt a fájdalom sehol.
Felkelve, szinte körbe sem néztem, csak átléptem a szigony felett, bementem a mosdóba, megnyitottam a zuhanyt, majd ruháimat ledobva magamról, csak álltam ott a vízsugár alatt.
Ürességet éreztem, nem volt egy apró gondolat sem fejemben, még is kilépve a zuhany alól, felöltöztem, tiszta ruhát húztam, majd kimentem a nappaliba.
Kolga ha még a közelben volt, vagy épp elment valamerre, odabent nem fog megtalálni.
Kiballagtam a móló végébe, s fürkésztem a távoli messzeséget, mintha az elmúlt napokban történt események, álom tárgyát képeznék.
Egy álomét, mely magába szívott mindent.
De még is oly eleven volt az egész… a harapás, az éles fájdalom, a harag, a visszacsengő szavak...és ami megmaradt, azaz utálat. Árulás...s semmi bűntudat.
Ha közben leányom megkeresett, akkor ugyan úgy a mólón állva talált rám, hosszú idő elteltével is, miközben a halászhajók tovasiklottak, vagy jöttek épp visszafelé.
-Vajon létezik megfelelő megoldás? - morogtam a távoli messzeség felé.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Segítséget kérni sosem egyszerű dolog. Mondhatod, hogy erős vagy, és kemény, s úgy érezheted minden a legnagyobb rendben van, ám mikor beüt a baj, s minden problémád ezerszer erőteljesebben csap vissza, mint amit még épp ésszes, s gondolatokkal felfoghatnál, nos akkor érkezik el az a pillanat, mikor segítséget kell, és fogsz is kérni.
Persze lehetnék én továbbra is makacs, s őrűlt fúriaként vagdalkozhatnék, ám meglehet, az nem oldana meg semmit. Semmit az ég világon.
Szívesen vettem volna, hogyha mindez meg sem történik, hogyha az egész úgy alakul, hogy egy villámcsapásra megoldódik minden, ám ilyen elég ritkán történik meg.
Persze nem azt mondtam, hogy átjár a nyugalom, s nem pusztítanék tovább, úgy ahogy azt a kedvem tartja, de legalább nem folytogatna bentről a visszatartott harag, s viszketeg módon nem égetné elmém,az sem, hogy allúl maradtam.
Fájt az igazság, s mellé ezredekkel csatlakozott az újabb gondolat, a rengeteg szarságról, mit elkövetnek ellenem...ellenünk, és ott lapul még valami .. valami,aminek nem tudok parancsolni. Valami, ami mázsás súlyként nehezedik tudatomra, s lényem egész valójára.
Félelem...félni a bukástól, az elmúlástól, félni attól, hogy elveszíthetünk mindent, és mindenkit, mi valaha fontos volt a számunkra.
Sosem vallanám be... Így nem. Pedig mennyire igazi volt. Emberi, de még is igaz.
A lányommal a karjaimban álltam, s öleltem őt magamhoz lehunyt szemekkel, fuldokolva az általa nyujtott mentőövért, mit jelenléte képezett.
Hatalmas sértetségemben eddig vagy nem akartam, vagy csak nem tűnt fel, hogy Aaron nem volt meg. Szóvá mêg sem tettem. Vagy az egész csak fáradt elmém delíriuma volt, s egymagam adtam elő a hattyú halálát?
Mikor újra megszólalt, ellépett tőlem, s rám emelte tekintetét.
Lélektükreimben érzelmek armadája égett.
-Nem... Nem kell semmi.- hangom csendes volt, ám odabent tomboltam. Nem akartam pihenni. Nem akartam úgy érezni, hogy magaalá temet valami, s gyengeségem elnyel, akár a világosság a csodásan ragyogó csillagokat. Még is akadt valami...valaki... Aki miatt megálljt parancsoltam. Aki olyan viselkedést mutatott felém, kinek azt láttam szemeiben, mit eleddig sosem.
Örült, hogy nem tettem meg. Örült, hogy nem bántottam az embereket, hogy nem zúdítottam rájuk mérhetetlen haragom. Oh ha tudná mennyire vívódok, hogy mennyire nehéz volt segítségetkérnem. Hogy legszívesebben meg sem tettem volna. De ott voltam. Megtettem...és akkor...akkor megemlítette Kat-et.
Akarom vajon? Akarom, hogy eképpen lásson gyenge összezavarodásomban? Akarom, hogy megrémíszem? Hogy az ő szemében is azt lássam, mit lányoméban? Gyűlölet, harag...utálat...félelem...
-Nem...nem akarom.-közben odasétáltam a kanapéhoz, letettem magam rá pár pillanatra, aztán még is felkeltem.-Megrémülne...jobb ez így. Nem árthatok neki...
Akartam látni. Akartam magamhoz ölelni, mindennél jobban karjaimban tartani, hogy elveszhessek karjaiban, ám tudtam, s éreztem pillanatok alatt változó ingó hangulatom, mint mikor vihar tombol valamerre. Másodpercek. Ennyi választ el csupán.
Felkeltem a kanapéról, kisétáltam a füdőbe, megeresztettem a csapot, lemosva arcom hidegvízzel, majd felegyenesedve felhúztam pólómat, hogy megszemléljem mi a helyzet.
Tisztán emlékeztem rá, hogy ott volt a seb. Oda vájt bele borotvaéles kemény csőre.
Hozzáértem, végughúztam helyén az ujjam, majd felpillantottam a tükörre, s mintha mi sem történt volna engedtem le pólómat, léptem ki, majd telepedtem le a kanapéra, tekintetem lányomra emelve.
A bánák, s minden élőlény, mi ezen tengerekben él, csodálatosak voltak. Elveszíteni valamiét... Elfogadhatatlan.
-Pusztítanak...az utolsó pillanatban kapkodnak, s próbálnak helyrerántani mindent...-morogtam az orrom alatt, miközben ő még beszélt, majd sóhajtottam.
Velem marad.
-Hol van Aaron?-nem volt a közelben. Ajkaim vékony vonallá préselődtek. Nem lehet, hogy az egészet csak képzeltem!!
Nagyobb hullám csattant a mólón, szívem hevesen dobbant, majd megingattam fejem. Nincs baj...
Végül elfeküdtem, alkarommal eltakarva szemeim, de nem aludtam.
-Gyenge vagyok...Sosem voltam gyenge...hová lett a seb? Hová lett Aaron?-szinte csak magamnak morogtam újra szavaim, miközben újfent felültem. Mi van ha ezútal ő lépett le, és mondott egy viszlátot? Mi van ha ő hagyott magamra, a mozdulatlan tengeren?
De nem... Nem voltam egymagam.
Gyönyörű hercegnőm mellettem marad...nem hagy el...
S lecsukódtak szemeim,egy pillanatra. Csend lett. Mitévő legyek? Mi lenne a helyes lépés? Mit tegyek?
-Köszönöm...

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

A tenger kegyetlen. A tenger haragos. A tenger elpusztít, és nem nézi ki vagy. Nem kérlel, és nem zeng ódákat. Erőt fitogtat, és visszacsap ha nem tiszteled eléggé. A tenger haláltól bűzös...a tenger életet vesz el, és ad. A tenger...egoista... Kegyetlen önzőségemben meglehet csak magamra gondoltam, és arra, mi mindent követtem el, hogy valamiféleképpen jóvá kellene tennem, s nem engedni újra a vágynagy, hogy másféle legyek, mint amit való énem diktál.
Meglehet, egykor meguntam a rengeteg viaskodást. Meguntam a sok harcot, és a vége annyi lett, hogy feladva mindent hátatfordítottam az egésznek, s magasról tettem rá mit is tesznek. Legalább is egy ideig.
Olykor megesett, hogy kegyetlen felem győzedelmeskedett, s Njörd maradt a békebíró, én azonban negezen jutottam el arra a szintre, hol ő létezett.
Békesség, és nyugalom. A hideg fej, és a szelidebb oldal. Én magam pedig... Nos ebbe nem akartam jobban belegondolni.
Kolga szavai azonban olyannyira mély találatot értek el, hogy elsőre meglepett pillantást vetettem felé, hisz ilyesfajta bátor szókimondásra nem számítottam, majd ajkaim összeszorúlva vékony csíkká préselődtek össze.
Hogy miért is örülne annak, hogy befagyasztom a tengereket, oceánokat, nem adtam rá vàlaszt, pusztán sétrett gyermekként kaptam el felőle kékjeim, fürkészve a messzeséget, csendes sértett valómban.
Meglehet, már azt sem tudtam mit miért teszek. Fáradt elmém pihenésért kiáltozott, s úgy éreztem belepusztulok, ha nem tehetek valamit.
Visszamenni nem akartam, hisz taszított az újabb vereség gondolata, de ott égett bennem a harag is. A harag a hazug ígéretekről, arról, hogy minden rendben lesz majd, hogy megvédik a tengereket, és... De vajon kellett volna mindez ha tényleg jelen vagyok? Vajon kellett volna mindez, ha felvállalom magam, és nem akarok annyira megfelelni? Kellett volna mindez, ha képes vagyok úgy viseltetni, ahogy az méltó lett volna hozzám?!
Teljes tekintetem, s fejem másfelé fordítottam. Nem jöttek a szavak. Nem tudtam mit is mondhatnék, mivel vághatnék vissza, s mivel bizonyíthatnak, hogy valóban az én igazam itt a mérvadó, és nem az övé az, mi mindent megdönteni látszik.
Nem kellett messzemennem ahhoz, hogy eltudjam képzelni az olajban fuldokló lényeket. Nem kellett messze mennem, hogy tudjak viszonyítási pontot nyújtani, s elgondolno mindazt, mi szavai mögött az igazságot hordozta.
Vajon különb lennék náluk? Vajon egy nagyobb katasztrófa felnyitná a szemük? Vajon cégiggondolnák, hogy igazi mételyei ennek a csodás világnak, és megbánnák bűneiket?
Megbánnák...meg...pár napig...pár hétig, s hónapig...majd minden kezdődne elölről. Újra és újra, mégnem mindent elpusztítanak.
Nem tudtam lányom szemébe nézni, hisz szavai elevenembe tapostak.
Nem az vagyok kire egykor felnézett csillogó gyermek szemmel. Nem az vagyok kiről példát vehetet. De vajon mi az mi más lett? Hisz egykor nem ilyennek ismert! Kegyetlen, s haragos voltam, ki kegyelmet ritkán adott. S vajon a változás, min végbementem...az pusztán a látszat volt, egy önámítás? Vagy mi magunk is képesek vagyunk rá? Képesek vagyunk végleg levetkőzni a multat, s olyannak lenni, amilyeneknek látni akarnak?
Vajon az a változás is jó? Vagy az is csak bizonyos ideig tartana?
Nem feleltem szavaira. Azonnal nem. Tekintetem messze révedt, hisz gondolatban a multban jártam.
A múltban, hol csillogó tudásvágytól égő szerető szemekkel nézett rám, hol én képeztem a mindent, s itta minden szavam. Hol tudni akarta legnagyobb titkaim, érteni a világot, s minden képességünk. Hol szeretete izzóbb volt a legragyogóbb csillagnál.
Ez az imádat, ez most elveszett. Elhagyott. Nem létezett. De vajon kinek a hibájából?! Ki miatt nem láttam tekintetében az odaadást, s szeretetet mi körbevett? Ki tehet arról, higy megszűnt létezni, s minden elkövetett bűnöm egyszerre csapódott nyakamba? Kinek hibàja, hogy erőszakkal csapnék vissza akár egy sebesült vad?
Kékjeim elfátyolosodva meredtek a messzeségbe, s elmélkedve gondolataimközt hánykódtam, mintha semmi más nem létezne. Ott izzott bennem a kétej, a harag, a tombolás, a rettegés, a bánat...
Gondolataimból keze érintése rántott vissza, s kaptam felé tekintetem.
Visszamenni...
Szabak szonban még mindig nem jöttek ajkaimra, hisz még mindig annak a kicsi lánynak láttam ki egykor volt.
Szívem vad dobbanással szinte kiakart ugrani mellkasomból, balom remegve nyugodni próbált testem mellett, miközben figyeltem bánatos, csalódástól izzó lélektükreit.
Végül lehunytam szemeim pár pillanatra, s megráztam a fejem.
Remegő balommal megnyomkodtam orrnyergem, majd a kép kitisztult, s újfent csarnokaim helyett ott álltam a mólón, kezemben a szigonnyal, mellettem lányommal. Lányommal, kinek csalódást okoztam. Ki elveszítette hitét bennem.
-Mond csak... Mennyi ideig tartana egy csoda? Mennyi ideig gondolnák azt, valóságot látták, s nem csupán egy illúziót? Miért jó, hogy nem olyannak mutatom magam mint amilyen egykor voltam? Miért kell másnak lennem ahhoz, hogy elfogadtassak? Megmutathatom kivagyok, kiemelkedhetek a tengerből hatalmas Isteni valómban... De vajon rettegésen kívűl születne e más belőle? Lenne e értelme...-felsóhajtottam. lehajtottqm fejem, leengedtem jobbom miután elengedte kezem, vagy ezen szavaim is távozása után hagyták el ajkaim? A szigony hatalmas koppanással ért padlót, s pillanatok múltán térdeim is ott koppantak mellette.
Hátam meggörnyedt, arcom kezeimbe temettem, majd tehetetlenndühömben csaptam egyet a pallókra.
Lélektükreim elhomályosodtak. Eszembe jutott a hegy, s Aaron, miként egymás mellett állva világgá kiáltottuk bánatunk, hogy a fiú vigye messze tőlünk. Eszembe jutott, mily csodákat éltünk át, s mennyire boldog voltam, mikor Kat igent mondott. Mekkora bánat mardosta lelkem, mikor elkellett őt hagynom, s hogy tomboló haragom csak Logi tudta megfékezni, mikor nem lehettem mellettük, s úgy hittem aladt más az életében.
Minden érzésem egyszerre kerített hatalmába, s remegés futott végig karjaimon. Több pihenésre lett volna szükségem, ám makacs sértett önteltségem nem engedte.
Jobbom elsiklott a szigonyhoz, makd ràkulcsolódott. Megtámaszkodva rajta felállásra kényszerítettem remegő tagjaim, s a következő mire feleszméltem, hogy odabent àllok, Kolgát ölelve, elhomályosodott tekintettel, ezer meg egy gondolattal elmémben, hol múlt keveredett a jelennel. Pusztítani akartam,ám higy elveszítem őt, hogy eltàvolodik tőlem... Hogy nem néz többet fel rám... hogy Kat rémülettel vegyes gyűlölettel nézzen rám...
-Segíts!-suttogtam, s egy árva könnycsepp szökött tova arcomon, s ha hagyta, immár mindkét karommal öleltem magamhoz, mint fildokló az utolsó légvételt.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Az olajfúrók nem jutottak eszembe. Azzal, ha ott állnak a víz közepén kihasználatlanul, talán nem zavarnak senkit sem, s egy idő után, talán belehet tömni azokat a hatalmas lyukakat, melyeket az emberek okoztak.
Szavaira azonban összepréselődtek ajkaim, s kicsit jobban szorítottam rá a szigony nyelére.
-Akkor persze egy szavad se lenne, ha jégbe borítanám a tengereket. Nem igaz? Nem is olyan régen, még féltékeny gyermekként tekintettél felém. - finoman álla alá nyúltam mutatóujjammal, s emeltem rajta, hogy egyenesen szemeibe tekinthessek. - Túl régóta vagyok másmilyen, mint amit való énem diktál! Túl régóta vagyok olyan, amilyennek mások akarnak látni. - morogtam elfordítva róla tekintetem, majd ismét koppantottam párat a szigony nyelével a pallókon.
Nem akartam, de szavai még is csak elgondolkodtattak.
Arra gondoltam, talán itt lenne az ideje annak, hogy végre valóban felnyíljon a szemem, és olyan legyek, amilyennek lennem kell. Amilyen egykor voltam.
De a bálnáknak, és a tenger többi teremtményének nem akartam rosszat. Nem akartam ártani nekik, hisz mennyivel boldogabban úszkálnak a messzeségben a rengeteg műanyag nélkül?!
Vajon csak össze akart zavarni, hogy aztán már magam se tudjam mit akarok igazán? Hogy elterelje a figyelmem, és úgy legyek ismét kíméletes? Hogy elfeledjem, nem azon az oldalon álltam éveken keresztűn ahol állnom kellett volna?!
-Megmutatni magam… chhh… - megingattam a fejem, hisz eszembe jutott, miféle technológiákat dolgoztak ki az emberek, s miféle látványelemekre képesek.  - Akkor sem vennének észre egy valós isten, ha a képükbe nyomnám a komplett arzenálom! De tudod mit? Bármit eltudnak kapni… bármit kitudnak használni, és nekem akad gyenge pontom….- csattantam fel.
Hitetlenek voltak. Hosszú éveken keresztül, talán vannak azok évszázadok is mióta megjelent azaz egy Isten, kinek nevében gyilkolásztak, s áttérítették azokat is, kik a valós Isteneket éltették. Kékjeim felragyogtak, s haragvó hullám kezdte meg útját a part felé.
Lényem egy része tisztában volt igazával, s tudta, hogy Kolga csak jót akar. Csak a segítségnyújtás az, ami vezérli, és nem az önző érdekek.
Valamiért még sem tudtam racionálisan gondolkodni.
Megingattam fejem, leengedtem kezem, mivel eddig állát tartottam. Gyenge voltam még, hisz túl sok energiát pazaroltam el a szemét kiszórására, a hullámok generálására, miközben még a gyógyulásra kellett volna gondolnom. Ám még sem ment. Nem voltam rá képes.
Megingattam fejem, majd hátat fordítottam a víznek.
-Megmutatni valós alakom. - megingattam fejem újfent, vágtam egy haragos fintort is, hisz ahhoz még nem volt elég energiám. Pihenni kellett még. Pihenni, és erőt gyűjteni. Erős akartam lenni, hogy végre megmutathassam kivel állnak szemben. Hogy elárasszam az egész világot, feledve, mintha azok kik egykor fontosak voltak számomra, mára már nem is léteznének. Mintha soha nem is léteztek volna.
Egy darabig elsétálta, aztán megtorpantam, s tekintetem a szigonyra emeltem.
-Érvek, és ellenérvek… önző okok arra, hogy megkíméljek egy olyan fajt, akik meg sem érdemlik… nézd az erdőket. Nézd a hegyeket...majd hallgasd meg a tengert! Figyeld az éneküket, mit sugallnak feléd, és akkor majd rádöbbensz, hogy igazam van! Rádöbbensz arra, hogy felnyílt a szemem, mit eddig csukva tartottam.
Csendbe burkolóztam. Egyszerűen nem tudtam feledni, hogy mennyi ideig voltam békében, s mennyi ideig hagytam, azt tegyenek amit csak akarnak. Önző önön céljaim vezéreltek, és megfeledkeztem a feladatomról… megfeledkeztem, ahogy mindannyian így tettünk. Szemet hunytunk,csendben maradtunk.
Régen elég volt a bosszú is. Régen elég volt revansot venni ahhoz, hogy meghunyászkodjanak, és ismét a hit vegye át a szerepét.
-Meglehet igazad van, és adnom kellene valamit ahhoz, hogy ismét higgyenek az emberek… - visszafordultam a víz felé, aztán odasétáltam, ahol a jó előbb álltam.  

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Van ami semmit sem változik. Van ami csak álarcot visel, s rejtezik hosszú ideig. Nem fedve fel magát, figyelve a homàlyból, míg egy nap...míg egy nap akad valami mi előcsalogatja, s minden addigi rossz a felszín felé iparkodik. Egyre jobban haladva, tolva maga elött mindent, míg végűl robban, s mindent magával ránt.
Úgy éreztem, ha nem teszek semmit a felgyülemlett harag lesz az, mi vesztemet okozza.
Haragzdtam a világra, haragudtam az emberekre, haragudtam magamra, amiért utat engedtem szavainak. Meglehet, pusztán sértett hiuságom minden bajnak okozója, vagy tényleg csak ez az "apróság" volt az, mi kiváltotta belőlem a végfelé vezető útra való fordulást.
Ott álltam a móló szélén, miközben a távoli messzeséget fürkésztem, próbálva átrágni magam még egyszer az egész mindenségen, aztán koppantottam párat a szigonyommal.
A tenger még akkor sem moccant, mikor Kolga odalépett hozzám, s arcomra tette kezét, kényszeritve rá, hogy rá emeljem tekintetem.
Torkom egy pillanatra kiszáradt, de nem kaptam el róla tekintetem, helyette csak újfent koppantottam párat. Menni akartam. Menni, hogy kiadjam magamból, mi hosszú ideje lappangott. Utat engedni a haragnak, a tombolásnak, mi nem szerepelt a régebbi terveim között.
A víz, akár a legszebb tükör, visszaadta az ég képét, a rajta megbúzó csillagokat, a hold csodás alakját, a felhők lágy vonulásával. Akár tökéletes este is lehetett volna. Ám még is valami más volt. Az a valami pedig én voltam.
Vártam, s hallgattam szavait, felszaladt szemöldökkel, miközben szorosan markoltam a szigony nyelére.
-Ha nincsenek sem szorúlnak védelemre. Szabadok lesznek. Boldogok... Nézz körbe! Hunyd be a szemed, és érezd gyermekem! Mind hogy nem érzed azt amit én! Mond hogy nem bosszant ami körülöttünk történk! -nem emeltem fel a hangom, pusztán kékeim villantak néhány pillanatra, aztán megszaladtak a gondolataim, de nem fordultam el tőle.
Végiggondoltam, vajon mi történne? Vajon hagynák, hogy elpusztítsam a világot? Vajon Odin végignézné némán? Tűrné, egyetlen szó nélkül mindazt, mit elterveztem, s véghez akartam vinni? Vajon a Mindenek mindenható atyja csendben karbatett kézzel tűrné cselekedetemet?
Gondolataimból Kolga hangja rántott ki, s húzott vissza a valóságba, a tükörsima víztükörhöz.
Az ötlet mivel előállt nem volt butaság, s talán kivitelezhető is lenne, ám még sem szólaltam meg azonnal, a szavába vágva, hisz folytatta. Volt még mondanivalója.
-Nem!-haragos lett tekintetem.-Ha felfedezik, elakarják majd fogni! Kísérleteznek rajta, vagy talán meg is ölik! Ide tartozik!-közöltem a puszta tényeket. Nem akartam felfedni a létezését, elmondani, hogy ott él a vizekben, és talán épp egy újabb halászhajóra vadászik, mert fűtti a vérszomj. Mikor megfogta kezem, majd hozzám bújt, egy pillanatra kizökkentett.
Összeszaladt a szemöldököm, szívem hevesen dobbant.Nem löktem el magamtól, nem léptem odébb, csak szívem vad dobbanásait érezhette igazán, míg ölelt, s minden gondolkodás nélkül öleltem vissza magam is.
A szavak végűl csak kibujtak belőlem.
-Oly hatalmas az elfolytott indulat! Oly sok ideig csak tűrtem némán, és most azt mondod, pusztán magamutogatással az egészet megtudnám oldani? Azt mondod, mutassam meg létezem? De azt tudod e mit is tennének velem...velünk? Pontosan ugyan azt, mint amit azokkal, amiket nem tudtak ép ésszel felfogni! Elpusztítanának mindent...-elhallgattam, aztán megingattam fejem. Vajon mit kellene tennem? Vajon az tényleg hatásos lenne amit elmondott? Vajon tényleg az lenne az egyetlen esélyem?
-Védelmükre kellsz, pedig te magad mondtad, egyre többen vannak, és pusztítanak. Én meg... Én meg elfirdítottam róla tekintetem.
A víz nem moccant. Mozdulatlan simasággal tükrözte az égboltot, én meg... Nos viszonoztam az ölelést, ha lehetett mêgjobban, aztán fejemet fejére hajtottam, s lehunytam szemeim oár pillanatra.
Szükségem volt rá, ám bevallani nem akartam

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Csendben feküdtem, lehunyt szemekkel, s lassanként elcsihadtak a gondolataim. Elnyomta testem s elmém szinte pillanatok alatt a fáradtság, mi rám tőrt, s csak a sötétség maradt. Csend, és nyugalom, ami pusztán pillanatokig tartott.
Meglehet féltem. Féltem attól, hogy többet nem nyitom fel a szemem. Hogy az egész pusztán a semmi játéka. Ott válok eggyé az enyészettel, s feledik el nevem. Feledik, hogy valaha is léteztem, és ki is voltam én. Féltem a gyengeségtől, mely körbevett, s rettegtem attól, hogy ismét legyőzetek, de a következő alkalommal végleg, s mindent elveszíthetek.
Féltem, hogy egy nap, majd nem nyerek több csatát. Féltem, hogy eljön az a pillanat, mikor a semmibe vész amit addig tettem.
Hogy az emberekre miért is haragudtam meg? Nos remek kérdés volt, bár bízvást észszerű, és racionális választ, nem adhatok. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljő majd a pillanat, mikor valaki valahol fölényeskedik felettem, de nem ily körülmények között.
Gondolataim nem akörül forogtak, hogy harcba indulok, egyszerűen csak egy békés hetet akartam azokkal, kik fontosak voltak nekem. Meglehet, az emberek miatt lettem gyengébb. Meglehet, az emberek okozták, mert annyira olyan akartam lenni mint ők. Annyira szabad… De még is ártanak mindennek, és mindenkinek. Sorra árulják el a fontos dolgokat, s tesznek ellenük.
A fájdalom hirtelen tőrt a felszínre, és hasított át testemen, mi ívben megfeszülve emelkedett el a kanapé lapjától, majd dőltem vissza, aztán fájdalmas nyögés hagyta el ajkaim, s arra eszméltem, hogy legurultam a kanapéról, s puffantam egyet a padlón.
Némi nehézség árán feltornáztam magam négykézláb, majd visszatettem testem a kanapéra, s kezem sebem helyére emeltem. Remegtek az ujjaim, a karom. Nem akartam azt az érzést. Nem akartam a fájdalmat! Legyen vége!! Tűnjön el, hogy többet sose érezzem! Nem akartam!
Mellkasom hevesen emelkedett s süllyedt, s közben odakint a hullámok ismét táncra kelve lejtették dinamikus táncukat.
Nem aludtam olyan sokat, mint kellett volna, legalábbis első körben. Pár perc elteltével ismét magával ragadott a sötétség, melyből hatalmas csápok kúsztak elő, testem köré fonva tapadókorongjaikat. Kavarogtak, s ha megpróbáltam elsöpörni magamról, mintha ott sem lettek volna.
Félelem… a félelem egy olyan dolog, mi lassan eszi be magát az elmébe, s szép lassan egyre mélyebbre rágja magát, hogy a józan észnek csírája se maradjon. Félni, sok mindentől lehet, ám mikor ez párosul némi haraggal, nos az veszélyes kombináció lehetett.
Régóta érett már bennem, hogy cselekednem kellene. Cselekedni, és nem tűrni tovább a szemetelést, az olaj szennyezéseket, a kizsákmányolást.  Még is hosszú ideig tűrtem, és szenvedtem, s akárhányszor eszembe jutott, mindig dühös lettem, ám valami visszatartott.
Ám ez a valami… ez elpattant. Talán az utolsó húr volt az, mit szavaival keresztülvágott, s megadta a kellő lökést a cselekvésre,.vagy ha úgy tetszik, elvesztettem a reménysugarat arra, hogy változhatnak. Hogy az emberek, akikre oly’ sok ideig felnéztem valóban nem képesek változásra. Kiálltam mellettük, és láss csodát mit műveltek vizeimmel?! Mit műveltek a lényekkel, kik benne éltek?! Mennyi mindent kellett elviselni, és semmi sem volt elég! És ha nem teszek valamit...sosem lesz vége.
Hogy meddig feküdtem ott, nem tudtam volna megmondani, de mikor felnyíltak szemeim, odakint sötét volt már.
Gépies mozdulatokkal keltem fel. Kezem még akkor is remegett, s talán lábaim sem voltak még a legstabilabbak. Hogy pontosan mennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen rendben legyen a szervezetem, azt nem tudtam.
Gondolkodás nélkül léptem ki a ház ajtaján, végigmentem a kis úton, mi a mólókig vezetett, s elsétáltam egészen a Tavirózsáig. Nem néztem körbe, nem kerestem lányomat, csak felléptem a fedélzetre, le a fedélközbe, s mikor megtaláltam pont ott, ahová tettem, felsétáltam vele a fedélzetre, majd el a móló végéig, s ott, mintha csak egy álomból ébredtem volna, két kezembe fogva emeltem magam elé behajlított karokkal, s néztem végig rajta.
Végül magam mellé engedtem, végét hozzákoppantottam a móló padozatához, s csak figyeltem a távolt, miközben szorosan markoltam jobbommal a szigonyt. Aztán ütemesen koppantottam párat, mintha csak kopogtam volna.
Elült a tenger. Egy hullám se rezdült, ahogy én sem moccantam.
Ha Kolga még ott volt, vagy esetleg követett, akkor nem emeltem felé tekintetem, pusztán a mozdulatlan messzeséget fürkésztem.
Balom ökölbe szorítva lógott testem mellett, így nem látszódott remegése.
-Miért érdemelnének kegyelmet? - suttogtam végül a kérdést, ha lányom mellettem volt, akkor tőle, ha nem, nos, akkor csak magamnak tettem fel eme talán költői kérdést.      

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Belém mart. Megharapott, és még is ott ültem a padlón, összeforrt sebekkel, amikből nemsokminden maradt. Hogy lehetetlen volt e? Igen. De még is ott voltam. Egyben, sértetlenűl, annyi szépséghibàval, hogy nem ért véget ennyivel a folyamat.
-Aaron...-közöltem, magamelé meredve, le sem véve tekintetem egy pontról. Egész addig nem tudatosúlt bennem, hogy ez volt az Első alkalom, hogy a fiam ilyet tett. Az első alkalom, hogy használta a víz erejét. Az első hogy... Nem gondoltam bele, de meglehet hasonló élmény lehetett az egész a számára, mint mikor én tartottam élettelen testét karjaimban.
Ha morbid lennék, mondhatnám hogy nesze neked! Kölcsön kenyér visszajár, és ugye milyen szar érzés?! De nem voltam az! Morbid humorral, sosem rendelkeztem.
Nem akartam, hogy eképpen lásson bármelyikük is, még is már ketten is akadtak gyermekeim közűl, akik elém kerűltek, és egy olyan oldalam fedezték fel, amiről talán tudniuk sem kellene.
Gyengeség...vajha mit jelent ez a szó igazán? Miért érzem úgy, higy belepusztulnék ha még egy alkalommal át kellene élnem? Miért érzem azt, hogy az egész mindenség fenekestől felfordúlt, és csak azért mert rossz időben voltam rossz helyen.
Hallhattam lányom szavait, s miután begyógyította tenyerem sebeit emeltem fel tekintetem, s vesztem el az övében.
Igaza volt.
Fájt bevallanom, de igen is igaza volt. Tisztában voltam vele, s eme felismerésre vékony vonallá préseltem össze ajkaim, s szabad kezem ujfent ökölbe szorúlt, majd ernyedt el, mikor fejét a vállamra hajtotta.
Ott ült mellettem, s nem engedte el a kezem. Ott ült, s magyarázott, akár egy gyermeknek, s meglehet aképpen is viselkedtem.
Gyermekként, akitől elvették a legkedveltebb játékát, mit talán sosem kaphat vissza.
Felsóhajtottam, majd morogtam pár dolgot az orrom alatt, aztán szólaltam csak meg rendesen.
-Igazad van...pihennem kellene...-fepillantottam a kanapé irányába, aztán megingattam a fejem. Meglehet, kind a ketten tudtuk, hogy nem fogom azt olyan könnyen megtenni.
-Gondoljak magamra? Gondoljak magamra...-ismételtem meg, majd hümmentettem párat.-Ha magamra gondolok, nem képezek megállást! Hallgasd a távolt! Hallgasd az elégedett hangokat! Hallgasd a felszabadúlt énekeket a távolból! Boldogok! Fellélegeznek!-lélektükreim újfent villantak, miközben az ablak felé emeltem tekintetem.
-Pihenni... Magamra gondolni...-megingattam a fejem. Önző dolog lenne a gondolat is, bár meglehet abban a pillanatban nálamnál képmutatóbb ember nem létezett a világon, hisz folyamat magam sajnáltam, piszkálva fel ezzel elmém, ujra és ujra végigzongorázva a szavakat, miket fejemhez vágott, a haragos hangjával, s úgy éreztem, minden szava igaz volt! Csontomig hatolt,s talán olyan méllyen ültette el a kétely magjait elmémben, hogy lassanként utat találtak maguknak, s kezdtek kitőrni a felszínre, miközben cselekvésre buzdítottak.
"Hittél egy polipnak!" Csattant fel bennem Aaron hangja, s szívverésem meglódulásával egyetemben, hatalmas hullám csattant egy közeli sziklának. Nem hazudott! Minden szava valóság volt!
Aztán rá kellett eszmélnem, nem vagyok egymagam, s Kolga még mindig ott ült mellettem, kezemet fogva, fejét vállamra hajtva, miközben szívverésem lassan csitulni kezdett, s kezdett elhatalmasodni az érzés... Fáradt, és gyenge voltam. Lányomnak pedig igaza volt. Pihennem kellett.
Elengedtem kezét, majd feltornáztam magam állásba, ám ha segített, akkor belé kapaszkodva indultam meg a kanapéhoz, hogy aztán oda letegyem magam.
Eszembe jutott, valóban igaza volt. Erő nélkül, nem sokra mennék, hisz olyan messzire nem érnének el a hullámaim. De ha pihenek... A test regenerálódik, és...
Akkor és ott, úgy gondoltam, nem fogom meggondolni magam. Megfogom tenni, mit elgondoltam.
-Emlékszem... Mindenre emlékszem.-morogtam.-Mi lenne jobb megoldás annál, mint ami azonnali megoldást kínál? -ráfüggedztettem tekintetem némi ideig, majd felsóhajtva emeltem kezem sebem hült helyére, mit ugyan úgy éreztem. Ott volt... Hiába tűnt el, valami még is ott volt. Ottmaradt, s nem távozott.
Szemhélyaim egyre nehezebbek voltak, ám haragom fel-felrémlett, s vad hullámok képében nyaldosta a parti sziklákat.
-Nincs más út...-suttogtam, miközben leragadtak szemeim. Kimerűltem, s szervezetem feladta a küzdelmet, s inkább a pihenést választotta. Ha állva kap el ez a kimerűltség, bizony összeestem volna,ám így a kanapén üldögélve pusztán eldőltem, s nyugtalan álom nélküli álomba merűltem.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Harag, félelem, tombolás. Egyszerre ég odabent, s együtt rémes dolgokra képes. Oda akartam figyelni arra amit mondott, elterelni a figyelmem, és a gondolataim valahivá másfelé vinni. Tenni valamit annak érdekében, hogy megnyugvást találjak, de higy a sértett ego volt e mi diktálta az iramot, vagy tényleg ennyire elegem lett e mindenből, lehet nem lettem volna képes racionális vàlaszt adni az egészre.
Nem érdekeltek a szárazföldi állatok, nem érdekeltek az ártatlanok, pusztán a fékezhetetlennek hitt harag vakította el elmém, megfosztva attól, hogy átláthassak mindenen.
Meglehet túl makacs voltam. Meglehet elhittem minden egyes szót mit a fejemhez vágott. Meglehet, hibát követtem el azon a napon, s ráadásnak még büszkélkedtem is vele hajdanán.
Nem is emlékeztem igazán hànyszor meséltem el a történetet, s hány alkalommal büszkélkedtem. Elvégre erős voltam. Hitet kaptam, s tiszteletet. Még akkor is, ha...
A gondolatmenetem megszakadt, mikor letérdelt hozzám, s kezét a kezemre csúsztat a megpróbálta szétnyitni ujjaim.
Eleinte nem engedtem. Kellett a fájdalom, hogy érezzem élek, és nem pusztán a sötét semmiben játszik velem elmém. Kell az érzés, hogy tényleg élek, hogy dobban mêg a szívem.
Ám azt sem akartam, hogy gyengének lásson. Nem akartam, sosem, hogy megtudja bármelyikük is, lehetek én is sebezhető.
Tekintetem pillanatok tört részére tisztult ki, majd újfent felvillanva emeltem rá leányomra.
Megingattam fejem.
-Hibát követtem el, amit helyre kell hoznom! Olyan úton jártam, ami nem volt helyes, és nézd meg mi lett a kedvesség ára!-megvetés, és gúny égett szavaimban, ám ujjaim lassan még is engedtek. Szétnyíltak, ezzel felfedve véres tenyerem. Hagytam, had fogjon rá kezemre.
Egy pillanatra lehunytam szemeim, egy pillanatra kiakartam zárni mindent, s közben odakint a tenger megszűnt hullámozni, majd ujjult erővel vágott neki, midőn Kolga feltette a legégetőbb kérdést, s rényként villogott szavaiban, vagy csak az én elmém küldött téves információt, de kárörvendő gúnyként éreztem szavai súlyát.
Legyőzött! Megrágott, és kiköpött, csak mert gyengeségemben megfutamodtam.
Vajon tényleg megfutamodtam? Vajon valóban élek még? Vajon nem mart belém mégjobban, hogy aztán már csak a sötétség s némaság maradt meg társamnak.
-Belémmart, megrágott, majd... Igaza van. Olyan úton járok, ahol nem lett volna szabad! Hagynom kellett volna mindent a maga medrében!-mellkasom hevesen emelkedett és sűlyedt, miközben tekintetem kezeinkre révedt.
Emlékeztem még milyen volt mikor ketten sétáltunk, mikor meséket mondtam, mikor minden tökéletes volt látszólag.
Emlékeztem, mennyire szerettem, s most is mennyire szeretem. Én gyönyörű Hercegnőm! Hercegnm, kit cserben hagytam!
"Hitszegők mellé álltál!" "Elárúltad sajátjaid!" Zúgtak a szavak tudatomban, s lelki szemeimmel újra és újra láttam a pillanatot, mikor megmart.
-Áldozatokat... Halomra gyilkolják egymást a béke nevében. Halomra öldöklik azokat, akikkel együtt kellene élniük! Arcátlan felfuvalkodott barmok, kik azt hiszik ők a mindenhatók, s ők állnak mindenek felett!-haragom ismét lángralobbanni látszott. Ám Kolga szavai nyomán, ott égett bennem a gondolat. Vajon tényleg az emberekre haragszom? Vajon tényleg ők voltak a főszereplői ennek az egésznek? De racionális választ nem igazán kaphattam rá.
A hullámok odakint újfent járták vad táncuk, s örjöngeni támadt volna kedvem.
-Békés meholdást? Miért érdemelnének békét?!-hangomba ugyan úgy kiült a megvetés, de tekintetem a kezeinken pihent.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Megint kérdéseket kaptam. Megint válaszokat akarnak. Megint meg kell felelnem, megint engedelmesen kell cselekednem? Megint nem tehetem azt mit elképzeltem? Ám ott égett az is, lehet másoknak van igaza? Lehet az én utam a rossz?
Ám még a gondolatom végére sem érek, máris fellobbant bennem a harag szikrája, s a fülemben csengő szavak.
Kékjeim felvillantak, mikor magafelé fordított, s újabb kérdéseket intézett felém.
Összepréselt ajkakkal figyeltem arcvonásait, ám elmém képtelen volt a tiszta gondolatokra.
Még is bebotorkáltam utána, miközben ő a kezem fogta, s az egészhez hatalmas önuralom kellett, hogy ne ràzzam le magamról Kolga kezét.
Nem akartam érintéseket, nem akartam szànalmat. Nem akartam kérdéseket. Tombolni akartam.
Sértett önérzetemmel, megtépett földbetiport egómmal, s fülembe ültetett gondolatokkal, mik egyre járták vízhangzós táncukat tudatomban, betapadva, tapottat se mozdúlva, ujra és újra róva ugyan azokat a szàmomra igazságnak csengő szavakat.
-Soha? Mesebeszéd...-morogtam befelé menet, hisz emlékeztem még milyen is voltam egykor.
Emlékeimben elevenen élt a pillanat, mikor kiléptem a partra, s alakot öltöttem,s mennyit bosszankodtam már akkoriban is a rengeteg szemét miatt. A rengeteg vérontás végett... De nem tettem semmit. Én gyönyörű Tavirózsám....
A hullámok amilyen hírtelen keletkeztek olyan hírtelen adták meg magukat, visszahullva, mintha eleddig ott sem lettek volna.
Megsemmisülés. Csend, mely csak a vihar elötti baljóslatú hallgatást szimbolizálhatta. Hallgatás, s néma csend. Még egy egész apró hullám sem játszott a felszínen.
Figyeltem miképpen vette elő a sört, de nem érdekelt. Nem vettem el azt sem mit felém nyujtott, csak kipillantottam az ablakon, s a víz lassan ismét ringatózni kezdett.
Úgy visszavágtam volna! Odavágva ezer meg egy szitkot, elküldve messze innen, hogy ne akadályozzon abban amit elképzeltem, ám még sem tettem meg. Nyakamon kidagadt az ér, kezem ökölbe szorúlt, lábaim egy pillanatra megadták magukat, ám még időben támaszkodtam meg a kanapé támlájában.
Kezem önkéntelenűl siklott oda, ahol nem is olyan régen a hatalmas vérző seb tátongott. Rászorítottam a pólómra, majd felhúztam, s magam is megszemléltem a feketeséget, mi ott uralkodott, mint ezernyi polip csáp ölelve körbe testemet.
Nem álltam készen. Elterelhető volt a figelmem. Gyenge voltam. Nem oly erős mint egykoron.
Szólásra nyitottam ajkam, ám még is néma maradtam jóideig.
Nyakamon lüktetve dobolt az ér, jobbom leeresztettem, s ökölbe szorúltak ujjaim. Kékjeim tüzes villanással ragyogtak fel újra, s a víz hullámokkal táncoltatta meg a hatalmas hajókat.
-Nem most kezdték... És nézd meg hová jutottak! A hibákat pedig helyre kell hozni! Azt hiszed ez zaklatott fel?- lepillantottam mellkasomra, oldalamra. -Vagy az emberek gyarló pazarlása, hitük elhagyása,s az elfolytott haragom mi eddig nem talált utat magának?-megingattam fejem.-Ezt már Rég meg kellett volna tennem! Réges rég! Visszaköpni mindent amit cserébe adtak! Sosem tartják be a szavukat! Igérgetnek, hitegetnek... Nézz végig a parton! A negyede az egésznek, mi a vizeink mentén partot értek...-hangom haragos volt, ám még sem kiabáltam.
Szavaimnak gátat pusztán az szabott, mikor lábaim elhagyták magukat, s térdemre rogyva huppantam földre, majd ültem le rendesen hátam a falnak vetve.
-Mit ér a megbocsájtás, ha csak hazug hitegetést kapsz vissza? -hullámok hangos tánca szakította meg a békét, mi pusztán néhány percig tartott. -Mit érnek a hazug szavak?- testem megfeszűlt, mellkasom hevesen járta maga táncát, szemeim lecsukódtak, s lelki szemeim előtt ismét felrémlett a harapás pillanata.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir

Kolga & Aegir

Aaron hiába tartott kiselőadást, egyszerűen nem akartam, vagy nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mind az a szarság, talán meg sem történik, vagy kevésbé zajlott volna le drámaian, ha én azon a napon nem cselekszek aképpen, hogy az emberek pártját fogjam. Nem tudtam arra gondolni, hogy jót tettem, hogy a szemükben akkor egy ideig én voltam a megmentő, ahogy az sem hatott meg, hogy akad köztük olyan, akik jót tesznek. Akikkel én magam is együtt dolgoztam.
Nem érdekelt.
Tomboltam, akár egy fúria. Tomboltam, akár a leghatalmasabb vihar, mi elsöpörni készűl a világot.
Lehunytam egy pillanatra szemeim, ám minnél többet gondoltam fiam szavaira, annál haragosabb lettem, annak ellenére, hogy egy részem, biztosan tudta, igaza van. Mégsem érdekelt.
Szívem vad táncának ritmusára robbantak partnak a hullámok, s újfent egyre nagyobb távolságra vonultak vissza, miközben az emberek olykor riadtan kapták tekintetük a víz felé, s húzódtak odébb a nagy hullámok elől, de továbbra is szedték a szemetet óriási konténerekbe, én meg undorral vegyes haraggal figyeltem őket kis ideig, aztán csak a messzeséget kémleltem.
Hallgattam a bálnák távoli énekét, mik fülemben csengtek, a boldog fickándozásukat, hogy megszabadúltak mindentől, ami odabent kerítette őket körbe.
Minnél jobban igyekeztem, annál inkább éreztem, ez nem fog csak úgy elmúlni. Haragom talán végleg velem marad, s csak akkor szűnik megteljesen, ha csillapítom azt a mérhetetlen fájdalmat, és csalódottságot, mi lelkemben égett.
Vajon mi lenne a megoldás? Elmenni? Itthagyni mindent, és elpusztítani azokat kik ellenünk vétettek? Kik elárúltak minket? Kik megszegték igéreteiket? Halált érdemelnének? Bosszút? Özönvízet?
Hatalmas hullám csapott a part felé, majd oszlottszét egy nagyobb szikla peremén, s már-már olyannyira szorúlt ökölbe kezem, hogy vér serkent ki ujjaim között. Kékjeim vad csillanással tartották fogva a tenger mozgását. Baljóslatú kedvem szerint cselekedett.
Menni készűltem, kibotorkálni a hajók közé, hogy majd elintézzem az egész mindenséget, mikor egy kéz siklott a vállamra.
Pislogás nélkül emeltem a kézre tekintetem, majd végigsiklottak kékjeim a karon, mi hozzá tartozott, aztán felfedeztem a hozzá társuló arcot is a hang után. Dühös voltam, mi nem múlik el egyetlen érintés után.
Ha kicsit jobban megnézett magának, láthatta a nyakamon felfelé ívelő sötét csíkokat, ereket ha úgy tetszik, mik egyre jobban vettek hatalmukba.
Alig álltam a lábamon. Nem a haragomnak kellene mozgatnia, inkább gyógyulnom, de még sem az volt a fontos. Akkor és ott nem.
Kérdésére sem feleltem azonnal, csak elfordítottam tekintetem visza a messzeségre, ahol a víz eggyéválik az éggel.
-Nézz körbe! Nézd meg ezt a rengeteg szemetet! A kizsákmányolás... nem tisztelnek semmit, és senkit!Még saját magukat sem! -vékony vonallá préselődtek ajkaim, kékjeim ismét felvillantak, s a víz visszavonulót kezdett fújni, hogy újfent megrekedjen egy időre egy bizonyos ponton, majd egy sziklán újra hatalmas erővel csapódjon szét.
-Pusztítás... Amihez csak nyúlnak...elég volt!
De vajon ők pusztítottak, vagy én voltam balga?Én nem cselekedtem?Én fordítottam hátat enyéimnek, és most vezekelnem kellene?Én voltam az, aki nem akart tovább viaskodni! Én voltam az, akinek elege lett a könyörgésből, és olyasvalaminek ártottam, aki hozzám tartozott! Hibáztam!
-Helyre kell hoznom a hibámat! - hangom rideg csendülésével egyetemben ostromolták meg a hullámok a partokat, löködték a hajókat, s még a Tenger Tavirózsáját sem kímélte. Akkor és ott, nem számított. Akkor és ott nem érdekelt, hogy azaz én hajóm. "Hitszegők mellé álltál!" "Elárúltad a tieidet!"
A hullámok abba maradtak egy pillanatra, mikor lábaimból kiment az erő, s megkellett kapaszkodnom a korlátban, véres tenyérnyomot hagyva magam után. Mellkasom, s felsőtestem ott, ahol az éles csőr belémmart, lüktetve égett, ám a haragom, hatalmasabb volt mindennél.

- 577 szó  // zene: Davy Jones //...
-ℤ -

      to Aegir