Iris & Dimitriy

Pillanatok alatt elmèrgesedik a hangulat, na nem, mintha előtte nem lett volna már így is épp eléggé kièlezett, mint valami kibaszott vihar előtti csend, aztán most elèrkezett a vihar, mert úgy ahogy bennem, benne is feltörnek az indulatok. A feszültség, szinte tapinthatóvá válik, ami nagy eséllyel nem most, nem itt a kocsiban vert gyökeret bennünk, hanem már jóval előbb, napokkal ezelőtt, amikor ott hagytam a dolgozó szobában. Épp olyan undorító és aljas módon, mint ahogy Ő tette velem egykor, csak míg nekem a büszkeségemet tépázta meg azzal a húzással, én most lehet, hogy a szívèn gázoltam át.
Hiába kerültük azonban egymást napokig, mindketten tudtuk, hogy előbb vagy utóbb úgyis vége szakad annak a nevetséges játéknak, bár számomra valahol egyértelmű volt, hogy ez nem önszántunkból lesz, nem fog egyikünk se a másik elé állni, hogy kezdemènyezzen valami beszélgetés-fèlèt, hanem valami hasonló apropóból kerülünk szemtől szembe, mint most ez a parti. Én legalábbis, nem igazán tudtam volna, hogy mit mondhatnék és most se nagyon tudom, mikor a viselkedésemet nehezmènyezi, de bármennyire is durran el az agyam és bármennyire húzza fel magát Ő is, mégis sikerül olyasmit mondania sértő, gonosz megjegyzések helyett, amivel pillanatok alatt elfojtja a tüzet, megakadályozva ezzel, hogy tényleg mindent porig ègessen.
Nem tudom, hogy tudatosan, szándékosan csinálja-e, de ahelyett, hogy a köztünk lévő szakadékot még jobban elmèlyítenè azokkal a megjegyzésekkel, amit az általam ismert férfitól várnék, inkább megpróbál közelebb férkőzni, a karját nyújtja felém és a képembe vágja, hogy benne bíznom kellene, hogy Rá számíthatok, mint ahogy eddig is, ez pedig úgy hat rám, mintha nyakon öntene egy vödör jeges vízzel. Én pedig nem tehetek mást, mint bocsánatot kérek, amiért még mindig úgy viselkedek, mintha ugyanaz az aljas, pofátlan rosszfiú ülne mellettem, aki minden alkalmat megragadott ahhoz, hogy aláássa a büszkeségemet, pedig ismét bebizonyítja, hogy Ő már mennyire nem az a férfi.
Tágra nyílt szemekkel bámulok rá, mikor a nem létező bizalmammal kapcsolatban megemlíti a korábbi döntésemet, azt az Irist, aki úgy látta, hogy méltó rá, bár ez a megjegyzés sokkal mélyebbre mar, mint eddig bármi, de akárhogy is nézzük, igaza van. Egyszer már rá bíztam magam, elhittem, hogy már nem bántani, hanem inkább óvni akar és talán, ezt ideje lenne tudatosítani magamban.
El is merülök kicsit a gondolataimban, már jóval lazább testtartást véve fel, ahogy kezeimet az ölembe ejtem, hogy ujjaimmal babráljak, de amikor lassítani kezd, felkapom a fejem és értetlen arccal körbe nézek, mintha csak azt vizslatnám, hol is a cèlállomás, de ahogy az út szélére húzódik, az nem épp úgy fest, mint egy parti helyszíne. -Micsoda?- kapom felé tekintetem, ahogy megszólal, de mielőtt még felhozhatnám a legnyomósabb indokot, miért is kell megjelenni azon a partin, Ő már előre le is szögezi, mennyire nem érdekli, én pedig a szégyen mellett, amiért tudom, hogy most miattam fog az apjával szembe menni, mérhetetlen megkönnyebbülést és hálát is érzek, ami egy apró, kissé szomorkás mosoly formájában nyilvánul meg az arcomon. -De...- kezdenèk bele halkan, tanácstalanul, de időm sincs rá, hogy egyáltalán összerakjak egy értelmes mondatot, mert már vázolja is az újabb tervet, hogy mit évők legyünk, ha már így kicsíptük magunkat.
Végig pillantok rajta, a nyakkendőjèn és a zakón is, amiben egyébként szívdöglesztően néz ki, de ez megint olyasmi, amiről próbáltam nem tudomást venni, majd lassan lenèzek a ruhámra is, amivel egyszerre próbáltam elnyerni a tetszését -ami sikerült is-, meg valami páncélt magamra ölteni ellene.-Ès, mégis hova akarsz vinni?- sóhajtok végül egy nagyot, szinte közölve ezáltal, hogy már amúgy is beadtam a derekamat, mert bármennyire is lenne bölcsebb döntés, ha azt kérném, hogy inkább vigyen haza, mégis felpezsdít a kíváncsiság, hogy mi más juthatott eszébe. Tagadni sem tudnám, mennyire érdekel ez a Dimitriy, hogy mennyire szeretném megismerni, miközben még mindig tartanom kellene inkább a két lépés távolságot. -Apád szét fogja rúgni a hátsónkat, ugye tudod?- kérdezem végül halovány mosollyal ajkaimon, de a hála, amiért épp most akar megmenteni attól, hogy kitegyen ennek az egész parti dolognak és az azzal járó idegeskedésnek, ott ragyog a tekintetemben.

Iris & Dimitriy

A dühöt, amit ez az egész helyzet szült bennem, amit az amnéziám tènye és úgy az egész ébresztett bennem, eddig egész ügyesen fojtottam el, még csak apró jelét sem adva annak, hogy egyébként mennyire feszèlyez ez az egész, hogy mennyire bizonytalan vagyok mindenben és, hogy mindezt a félelem szüli, mert olyasmi történt velem, amire még mindig nincs magyarázat. Most viszont mindez kitör belőlem, mintha Dimitriy tényleg kiszabadítaná a palackból a gonosz, csúnya szellemet és, már képtelen vagyok visszafogni magam, eltitkolni, hogy milyen rohadtul nem érzem magam készen arra, hogy hülye partikra kísérgessem, de az végképp beteszi a kaput, amikor úgy vázolja a helyzetet, mintha egyáltalán lenne döntésem ezzel kapcsolatban. Mintha nyugodt szívvel mondhatnám, hogy "menjetek a fenébe, én kiszálltam", holott ez megint csak rám zúdítana egy olyan lavinát, amire sem most, sem máskor nincs szükségem. De most pláne nem.
A legszebb az egészben, hogy miközben az én indulataim elszabadulnak, az Övéi is előtérbe kerülnek, bármilyen ügyesen is próbálja felvenni velük a harcot, így amikor az ajtóra bök állával, ismét az orrom alá tuszkolva a választást, amit egyébként ép eszű ember nem választ, már az Ő tekintete is szikrázik a dühtől. Én meg durcásan az ülésbe süppedek és szorosabban fűzöm össze a karjaimat, mintha az bármitől is megóvhatna.-Nyilván nem és épp ezért nem tudom, hogy mit vársz tőlem?- tárom szét a karjaimat tanácstalanul, tovább ecsetelve, most már teljesen őszintén, hogy miféle, hányfèle aggályom van a mai parti miatt, de amikor elhangzik a válasz, nyomatékosítva, hogy a felesége vagyok, elakad a szavam, és vele együtt minden további gondolatom is és összeprèselem ajkaimat.
Pár pillanatig, csak csendben bámulok kifelé a szélvédőn, miközben újra és újra visszajátszom az elhangzott szavakat, de azt már végképp nem vágom az arcába, hogy fogalmam sincs, hogy bízhatok-e benne, hogy nem hagyna kellemetlen helyzetbe kerülni, mert nekem még mindig új ez az egész, hogy mennyire megváltozott és, hogy mostantól aljaskodás helyett, inkább védelemre és támaszra számíthatok benne. Fogalma sincs róla, milyen nehéz teljesen átprogramoznom mindazt, amit az első pár hónapban betanultam annak érdekében, hogy megóvjam magam Tőle, hogy ne hagyjam, hogy szórakozzon velem, mikor még igazán fel sem fogtam, hogy miféle érzelmeket táplál azóta irántam.
Egész addig csendben vagyok, míg el nem indul, majd felém sandít a mosolygással kapcsolatos megjegyzésèvel, mire szemet forgatok és sóhajtok egy nagyot, de egy mosolyt azért még magamra erőltetek, csak hogy láthassa, hogy próbálkozok, ami után ajkam szegletèben marad egy halovány nyoma is a mutatványnak. Már csak azért is, hogy valamiképp oldjam azt a robbanáshoz közeli hangulatot, amit generáltam, mert akármennyire is feldühített, az azért még a dühön keresztül is pokolian kedves volt, amit mondott. Hogy bízzak benne, mert mellettem lesz, ahogy eddig is volt, de épp ez a baj, hogy én nem emlékszem, hogy eddig is mellettem volt és nem csak a duzzogó, kamufèrjemkènt, hanem igazán. -Sajnálom.- szólalok meg végül halkan, továbbra is az utat bámulva, de végül egy hatalmas sóhajt követően felé sandítok.-Olyan zavaros ez az egész és fikarcnyit sem segít rajta most ez a parti.- folytatom még mindig iszonyúan halkan, csendben tanulmányozva profilját és most, még akkor sem pillantok el Róla, ha közben Ő is felém néz esetleg. Ennyit arról, hogy távol tartom magam Tőle. -Ès nem tudom, hogy bízhatok-e benned, Dimitriy. Vagyis tudom, csak ez nem így megy.- motyogom halkan, most már inkább az oldalüvegen bámulva kifelé, nyelve egy nagyot, mert tudom, hogy minden ilyen mondat fájdalmat okozhat neki, mégis tisztában kell lennie azzal, hogy nekem semmi sem egyértelmű, ha Rólunk van szó.

Iris & Dimitriy

Nincs kedvem ehhez az egészhez, feszengek, dühös vagyok és bizonytalan és lassan úgy érzem, hogy felrobban a fejem ettől a sok baromságtól, ami percről percre zakatol benne. Nem, mintha sokkal jobb lett volna egyedül kuporogni a szobámban és nyilván, ha nem arról lenne szó, hogy egy bűnözőkkel teli partira menjek a kamu férjemmel, akivel idő közben egymásba habarodtunk, amire én már sajnos nem emlékszek, de ettől függetlenül végig szeretkeztem vele a múltkori éjszakát...hát igen. Ezek nélkül, talán még fel is dobna kicsit a gondolat, hogy végre kiszabadulok a friss levegőre, hogy emberek közé megyek és kiszakadok a hétköznapokból, de ez már ott megbukik, hogy míg ilyesmit azért tenne az ember, hogy fellèlegezzen, hogy lazítson, én inkább még jobban stresszelek tőle.
Mert itt van mellettem Ő, aki egy olyan nőt szeret, aki nem is én vagyok és ott a tény, hogy miféle alakok közé megyünk vagy épp, hogy mennyire nem tudom, hogyan fogom tudni ezt az egészet kezelni, amikor kis híján így is az idegösszeroppanás szélén állok. És még van képe azt mondani, hogy kapóra jön az amnéziám, amit meg végképp nem tudok hova tenni, de nem is kapok rá érdemleges választ, ezek után pedig nem róhatja fel nekem, hogy Ő sem.
Mert amikor azt kérdezi, hogy meddig akarom ezt játszani, pontosan tudom, hogy mire gondol, hogy miféle játékról beszél, mert épp egy olyan szerepet öltöttem magamra, amitől azt várom, hogy megóvjon, hogy távol tartsam magam Tőle, de most nagyon úgy fest, hogy inkább bosszantom vele. Sőt. Nagyon bosszantom, mert amikor közli végül, hogy nem muszáj vele mennem, hiába nem ordibál és nem tajtèkzik a dühtől, tisztán érzem, hogy mennyire kihoztam a sodrából, de a jó hír az, hogy most már Ő is engem.
Elképedve fordítom felé az arcomat, összeszűkült szemekkel méregetve pár pillanatig, mintha nem is akarnám elhinni, hogy ezt mondta és valójában tényleg így van. Kiszállhatok, persze, vissza is mehetek a házba, csak épp azzal még két mázsa bajt borítanèk magamra és arra egyáltalán nincs szükségem, hogy a másik Smolenskyt is felhúzzam.-Ne próbálj meg manipulálni, mert fogom magam és tényleg kiszállok.- közlöm végül halkan, hiszen tudom jól, hogy ezt cseppet sem gondolja komolyan és, hogy pontosan azt várja, hogy már büszkeségből se hátráljak ki, se most tényleg kedvem lenne feltèpni az ajtót és ígéret ide vagy oda, bemenni a házba és elbújni a biztonságos kis tornyomban.-Kibaszottul nincs kedvem az egészhez, amikor azt se tudom jelenleg, hogy ki a franc vagyok ebben a játékban.- fakadok ki végül lelkesen mutogatva közben hol magamra, hol minden másra, amire a "játék" jelzővel utalok. -Nem tudom, hogy ki ismer, mennyire ismer, hogyan kellene viselkednem, hogy láttak minket legutóbb és ez kibaszottul frusztrál, szóval kérlek , ne haragudj, ha nincs kedvem épp mosolyogni.- sóhajtom végül, majd közelebb helyezkedek a kocsi ajtajához, könyökömmel keresek valami támaszt magamnak és újra előre bámulok az útra, amin remélem, végre el is indulunk. -Ne aggódj. Mire odaèrünk, összeszedem magam.- morgom végül halkan, és annak ellenére, hogy milyen csábító gondolat kiszállni tényleg a kocsiból, már csak azért is maradok, mert ha meg akarom ismerni, miként zajlott eddig az életünk, részt kell vegyek benne. Én pedig tudni akarom, mert baromi kíváncsi vagyok.

Iris & Dimitriy

Tudom, hogy nem feltétlenül így kellene távol tartanom magam Tőle, vagy épp Őt magamtól, de ez még mindig kevésbé fájdalmas, mintha megpróbálnèk úgy tenni, mintha nem lenne hatalmas nagy katyvasz a fejemben és tudnék bármit is kezdeni az érzéseivel. Amit én jelenleg nyújtani tudnék neki, az piszok kevés ahhoz képest, mint amire vágyik, mint amilyen ezelőtt lehetett és talán, egyébként sem árt, ha hagyunk magunknak időt, hogy szokjuk ezt a jelenlegi helyzetet. Nem, mintha bármelyikünk is tudná, hogy mi ez vagy, hogy meddig fog tartani, de ahogy Ő is mondta, addig is motiválja valami arra, hogy megoldást keressen.
De addig is játszom a rám rótt szerepet, mert az még mindig érvényben van, még mindig a felesége vagyok és, még mindig él az ígéretem, hogy amikor ki kell tennünk a lábunkat a házból, nem alázom meg vagy tépázom meg a méltóságát azzal, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis kislány. Magam miatt se, mert a büszkeségem még azt sem bírta elviselni, hogy bárki is lássa és tudjon arról, hogy nem az érzelmek, hanem egy nyamvadt szerződés miatt vagyunk egymás mellett. Na nem, mintha elhinnè Róla bárki is, aki ismeri, hogy tényleg a szerelem miatt házasodott össze egy magamfajta nővel, de végtére is, igaza van. Azóta elég sok minden történt, így én már azt se tudhatom, nem-e tudják az ilyen parti résztvevői is, hogy mennyire megváltozott. -Ettől még az ígéret, ígéret marad.- sóhajtom halkan, ahogy beülök a kocsiba, miután kinyitja előttem az ajtót, ami viszont ismerős gesztus, nem újkeletű, hiszen az udvariasságára, már az első perctől kezdve nincs okom panaszkodni.
Érzem, hogy az arcomat fürkészi, amint beül mellém, de én annál inkább próbálom mással lefoglalni a figyelmemet, tekintetem végül mégis rávillan, ahogy az amnéziámat említi. -Ezzel most mire célzol?- kérdezem értetlen arccal, de végül inkább az övnek szentelem a figyelmemet és bekötöm magam, majd karjaimat összefűzöm magam előtt, amit még mindig simán foghatok a hidegre is, pedig ez már inkább a védelmemet szolgálja. Mintha így el tudnék zárkózni Előle, pedig napok óta nem került olyan közel hozzám, mint most, a kocsiban ülve.
Nyelek egy nagyot, ahogy elhangzik a kérdése, kipillantok az oldalüvegen, ahol még mindig ugyanaz a látvány fogad, mert hiába jár már a motor, nem indultunk el és valószínűleg nem is fog, amíg nem válaszolok, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Pedig, érzem a hangján, hogy mennyire feszült, hogy az idegein táncolok azzal, ahogy próbálom tartani a tervezett távolságot, még ha nem is az most a konkrét tervem, hogy idegesítsem. De megértem. Nekem is szarul esne, ha az, akit szeretek, hirtelen így viselkedne velem és mit sem segítene ezen a tudat, hogy nem emlékszik ránk.-Nem értem, mire gondolsz. Nem játszadozom.- sóhajtom végül halkan, ahogy felé fordítom tekintetem, de borzasztó érzés látni a fájdalmat a szemeiben, úgyhogy gyorsan el is fordítom az arcom. -Csak essünk túl ezen a partin minél előbb.- közlöm végül halkan, továbbra is a házat és a feljárót vizslatva, próbálva elnyomni magamban a félelmet, amiért megint a hiénák közé indulunk és a haragot, amiért ilyen baromságokkal kell töltenem az időmet, miközben az életem fenekestül felfordult. És még, csak nem is Ő tehet erről, hiszen az elején is az apja várta el tőlünk, hogy mosolyogjunk kedvesen a barátaira, de a fenébe is.

Iris & Dimitriy

Nem igazán tudom, hogy mire számíthatok, amikor kilèpek végül az ajtón és a lépcső felé veszem az irányt, mert napok óta, még csak futólag sem láttam Dimitriyt és őszintén elképzelni se tudom, hogy mit okozhatott benne az, ahogy távoztam akkor éjjel. Nem tudom, hogy haragszik-e, hogy mennyire bántottam meg, netán tönkre is vágtam mindazt, amit az "elődöm" olyan gondosan felèpítgetett, előcsalogatott, azt meg végképp nem tudom, hogy ennek örülnék-e vagy sem. Számomra sokkal ismerősebb volt az a Dimitriy, aki ellen fel kellett vèrtezzem magam, akiről mindent feltételeztem, csak jó szándékot nem és, aki úgy hagyott ott engem az első éjszakánkat követően, mint ahogy én hagytam ott Őt napokkal ezelőtt. Ez az új férfi, számomra idegen, nem tudom, hogy miként kezeljem, hogy hogyan idomuljak hozzá, mert nyilván az idő alatt, míg Ő változott, én is változtam, de most mindez elveszett és csak bizonytalanságot meg félelmet érzek a mindent elsöprő szerelem helyett, amit egyébként kellene. Még mindig bizalmatlan vagyok Vele szemben, még mindig nehéz felfognom, hogy nem az a hátsó szándék minden tette mögött, hogy valamiképp nevetségessè tegyen és úgy általában, szerintem fel sem tudtam még fogni, hogy Ő mennyire nem az a Dimitriy, mint akit én ismerek.
Ez pedig most is, csak még inkább bebizonyosodik, mert ha Ő ugyanolyan lenne, mint az elején, most valószínűleg szóvá tennè, hogy mennyire nem kapkodtam el a készülődést vagy, hogy halálra unta magát, míg rám várt, de Ő nem mond ilyesmit. Csak szolidan bókol a ruhámat illetően, mire látványosan végig pillantok magamon és finoman vállat vonok.-Köszönöm.- közlöm halkan, de nem fűzök hozzá többet, mert egy részem akarta, hogy elégedett legyen a választással, hogy tetsszen neki a ruhám, de a másik részem pont, hogy nem akarja még csak véletlenül sem éreztetni Vele, hogy ezt egy pillanatig is miatta választottam volna.
Ő a kulcsok felé indul és már nyitja is az ajtót, míg én a fogashoz lépek a kabátomèrt, amit sietve magamra is kapok, de miközben megigazítom és begombolom, már indulok is kifelé, mintha bármit is megoldana az, ha végre a friss levegőre érünk. Pedig, semmi sem válik könnyebbé, hiszen az újabb szavaival ismét csak azt sikerül éreztetnie, hogy mennyire nem ismerem ezt a Dimitriyt, mert a régi inkább valami olyasmit mondott volna, amivel az orrom alá dörgöli, hogy ez az egész mennyire nem az én döntésem. -Maradunk, amíg kell.- közlöm végül, ahogy elhaladok mellette, majd egy pillanatra megállok, míg Ő is a kocsi felé indul és összèbb húzom magamon a kabátot. -Arra azért még emlékszem, hogy mit ígértem.- sandítok felé tétován, talán most először kísérelve meg, hogy rápillantsak, de rögtön utána, inkább csendben figyelem, ahogy ajtót nyit majd egy biccentèst követően beülök az anyósülésre.
Odabentről figyelem, míg a saját oldalához sétál, de amint beül, már a műszerfalnak szentelem a figyelmemet, vagy épp az oldalüvegen bámulok kifelé, de végül egy sóhaj kíséretében kényelmesen hátra dőlök.-Azèrt remélem, nem fog tragédiába torkollni.- dünnyögöm halkan, mert ha csak belegondolok, hogy hány ilyen partin vehettem már részt és, hogy hányszor kell ma úgy tennem majd, mintha tudnám egyes emberekről, hogy kicsodák, görcsbe rándul a gyomrom. Talán, még most vissza kellene bújnom a kis tornyomba, ott legalább nem történhet semmi gond.

Iris & Dimitriy

Ijesztően ismerős a jelenlegi helyzet, még úgy is, hogy cirka egy évvel nem tudok elszámolni, hiszen épp így kezdődött az egész. Ugyanezt csináltam akkor is, amikor először engedtem Őt közel magamhoz és most sem tudtam jobbat kitalálni, miután ez a nyamvadt vágy átvette az irányítást a testem és az elmém felett, mint hogy kínosan ügyelek arra, hogy elkerüljem. Ki se dugom nagyon az orrom a biztonságos kis tornyomból, ugyanakkor magam sem tudom eldönteni, hogy örömmel tölt-e el, amiért Ő is érezhetően ugyanehhez a taktikához folyamodott, mert ha nem is mászkálok sokat, azt azért tudom, mikor sétál ki a bejárati ajtón vagy, hogy mikor érkezik meg. Akkor is, ha mindezt a lehető legkorábban valamint a lehető legkésőbb teszi, mert az idő nagy részében, csak álmatlanul fetrengek vagy agonizálok és valahányszor csak hallom, hogy megèrkezik, bármelyiket is műveljem épp, felerősödik.
Most meg jön ezzel a party dologgal, amit még csak nem is Ő közölt személyesen, helyette Kirillt küldte inkább el hozzám, konkrét utasítással, hogy mikorra legyek indulásra kész, de az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy hol a sértettsègemet próbáltam leküzdeni, hol valami értelmes ruhát magamra, mert az alku, mégis csak alku. Ha pedig azt akarom bizonyítani, hogy mennyire nem szègyellem mindazt, ami a múltkor történt, hogy képes voltam a feszültségemet Vele levezetni és kihasználni az érzelmeit, melyeket jelenleg cseppet sem viszonzok, akkor annál inkább össze kell kapnom magam és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Ennek fényében kezdtem el végül készülődni, többször is változtatva az öltözékemen, mert mindamellett, hogy csinos akarok lenni, mert azért Dimitriy Smolensky felesége mégse akármiben jelenjen már meg, próbáltam a lehető legszolidabb ruhát választani, hogy Őt se hergeljem se akarva, se akaratlanul. Ha most kitipegnèk innen egy olyan ruhában, amiből kis híján minden porcikám kilenne, aligha nem venné úgy, hogy ez felhívás keringőre és bármennyire is érzek még mindig ugyanolyan vágyat iránta, ha nem még erősebbet a múltkori éjszaka óta, nem akarok mindent megnehezíteni azzal, hogy míg Ő szeret, én az ágyában hempergek, de talán nem is tudom már soha viszonozni. Nem tudom.
Zavaros ez az egész és hiába hoztam magammal azt a naplót, nem volt merszem belelapozni, azóta is ugyanott hever, ahol hagytam, a komód tetején, érintetlenül. Félek mindattól, amit láthatnèk benne és attól is, amit belőlem kiválthatna, de a mai este előtt, talán okosabb lett volna, ha mégis beleolvasok, mert akkor valószínűleg nem úgy zakatolna a szívem, amikor kilèpek a kijelölt időpont előtt két perccel, mint egy ijedt kanárinak. Nyelek egy nagyot, ahogy a lépcső tetejéhez érek, majd egy hatalmas sóhajt követően elindulok lefelé, de közben sehova máshova nem nézek, csak a bejárati ajtóra. Pedig tudom, hogy Ő ott ül a fotelben, hogy tökéletesen látja, hogy érkezek és valószínűleg kibaszottul elégedett önmagával, amiért behódoltam az akaratának és azt teszem, amire utasított, de lenyelem ezt a kurva békát, mert azt végképp nem akartam, hogy besètáljon esetleg a szobámba, ahol amúgy is minden Őt juttatja eszembe és azt az átkozott első éjszakát. -Indulhatunk.- szólalok meg az utolsó lépcsőfokok környékén, hanyag mozdulattal ejtve le kezemet a korlát végénél, majd a fogashoz sétálok, hogy magamra kapjam a kabátomat, mindvégig kínosan kerülve pillantását.