Iris & Dimitriy

Furdal a kíváncsiság, hogy vajon Ő miként szembesült ezzel a dologgal, hogy létezik olyan erő, ami fölöttünk áll, még ha az ember eredendően biztos is abban, hogy ilyesmi nem létezik, mint ahogy az is borzasztóan érdekelne, hogy Ő hogyan viselte ezt a terhet, bár van egy olyan tippem, hogy semmiképp sem pánikolt úgy, mint én. Amúgy se tudnám elképzelni, ahogy fel-alá járkál, miközben a sírás fojtogatja, maximum csak, hogy Ő is próbált minden erejével a kis valóságnak hitt világába kapaszkodni, amit aztán végül mégis el kellett engednie. Már, ha lehetséges ez egyáltalán, mert én még most is azon kapom magam kerül-fordul, hogy próbálok valami elfogadható választ kreálni a gyűrűvel kapcsolatos igen különös jelenségekre, de mindazok után, amit mondott, már esélyem sincs erre.
Ennek ellenére tiszteletben tartom, hogy most érezhetően nem akar belemerülni a részletekbe, így végül csak bólintok egyet a gyengéd mosolyommal az arcomon és, hogy ezzel is tereljem Vele együtt a komor gondolataimat, inkább beszállok a kis pimasz játékába, mely során nosztalgiázunk is egy picit. Vagyis, számára nosztalgia, nekem viszont olyan, mintha pár nappal vagy héttel ezelőttről beszèlnènk, amikor azt ecseteljük, ki mennyire nem akarta ezt az egész házasságosdit. Tényleg tervezgettem minden este, hogy újra megpróbálok lelèpni, valahányszor csak úgy mentem fel a szobámba, hogy előtte kellőképpen vérig sértett vagy épp megbántott, de nem tettem, mert egyszer már amúgy is felsültem és, mert talán bizonyítani akartam, főleg Neki, hogy azért sem adom fel. A dac különös dolgokat képes kihozni az emberből és kellő erőt is adott ahhoz, hogy túl tegyem magam a sértéseken. -Nem bírom a képmutatást. Te legalább őszinte voltál.- vonok vállat finoman, hiszen megtehette volna, hogy megjátsza magát és megpróbál úgy a közelembe férkőzni, az ágyába csalni, ahol egyébként szívesen látott volna, már akkor is és ezt előszeretettel dörgölte az orrom alá, de nem úgy történt. Egy percig sem rejtette véka alá, hogy mennyire nem díjazza Ő sem az apáink által ránk erőszakolt szerepet és ez, számomra többet ért, mint a megjátszott kedvesség.
Nem akar ma már a gyűrűvel foglalkozni, én pedig egy pillanatig sem vitatkozom emiatt, mert mára már épp elég volt ennyi izgalom és egyébként sem vágyom újra átélni mindazt, amit neki köszönhetően magam mögött hagytam, de már a gondolat is, hogy most elvonuljak a szobámba egyedül, félelemmel tölt el, mert tudom, hogy képtelen lennék elaludni, hogy az elmém újra elkezdenè az aljas játékát, míg végül ott gubbasztanèk rettegve az ágyamon. Leginkább ez ösztönöz arra, hogy olyasmit kérdezzek tőle, ami egyértelműen meglepi, de talán az is közre játszik, hogy túlságosan élvezem a közelségét és azt az èvődèst, amit most finoman visszacsempèsz közénk, miután az étteremben olyan hirtelen elvesztettük.
Mosolyogva lesek fel rá, ahogy találgatni kezd, hogy is fog mindez zajlani, de tekintetében már látom felcsillanni azt a tüzet, amit az apró raktárban is láttam benne, keze pedig gondoskodik arról, hogy mindenem libabőrössé váljon, ahogy felsimít a karomon és a ruha egyik pántját lecsúsztatja vállamról. -Pontosan így képzeltem.- bólogatok pimasz mosollyal, finoman ajkamba harapva közben, akaratlanul is ajkaira pillantva néha, melyek máris olyan csábítóvá válnak, hogy alig tudok ellenállni nekik. -De azért lehet, hogy néha kicsit közelebb engedlek magamhoz. Mondjuk, ha fáznèk vagy ilyesmi...- suttogom halkan, két kezemmel finoman megkapaszkodva a nyakkendőjèben, amin aztán lassan lazítok is picit, de végül ugyanúgy abba kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, vagy épp én ágaskodok fel hozzá, már magam sem tudom igazán. -Pontosan, mi is motivál?- súgom halkan ajkaira, épp úgy pimaszkodva Vele, mint korábban, miközben homlokom az Övének támasztom, de a megnyugvástól, hogy nem kell egyedül maradnom és, hogy nem használja ki az alkalmat arra, hogy bosszút álljon a múltkorièrt, kiszakad belőlem egy halk sóhaj. -Nem akarok ma éjjel egyedül lenni.- suttogom végül, bár ettől megint eltölt az érzés, hogy kihasználom, hogy önző vagyok, de már abban sem vagyok biztos, hogy ha nincs ez a pánik, ne akartam volna ugyanúgy mellette elaludni. Tényleg a feje tetejére állt minden.

Iris & Dimitriy

Amilyen pánik uralkodott el rajtam percekkel ezelőtt, elképzelni se tudtam volna, hogy ma este még sikerül majd normálisan lélegezni vagy gondolkodni és, ha Ő nincs, ha nem ölel magához ilyen szorosan és nem dörgöli ezzel egyértelműen az orrom alá, hogy a világért sem akar most magamra hagyni ezzel, még most is a hajamat tèpve járkálnèk fel-alá, felidèzve magamban az összes létező mitikus figurát, amiről valaha hallottam. Neki köszönhetően azonban, ha lassacskán is, de sikerül valami nyugalomra lelnem, elűzni a rémisztő gondolatokat, bár nyilván mától nem fognak már soha békén hagyni, mindig ott lapulnak majd elmèm egy sötét zugában, de a gondolat, hogy Ő viszont itt lesz és segít ebben az egészben, hatalmas erőt nyújt ehhez az egészhez.
Kételkedve szemet forgatok, mikor azt állítja, hogy Ő is épp így reagált volna, mert valahogy nehezemre esik elképzelni Őt olyan állapotban, mint amilyenben én voltam percekkel ezelőtt, ennek kapcsán azonban felmerül bennem a kérdés, hogy vajon Ő miként fogadta, amikor tudomást szerzett erről. -Te hogy tudtad meg ezt az egészet?- csóválom a fejem elképedve, titokban talán, még reménykedve abban, hogy egyszer csak közli majd, hogy ez egy hülye vicc volt és ennél sokkal normálisabb válasza van a gyűrű viselkedésère, de tudom, hogy erre már hiába várok. Egyébként is durva lenne azt feltételezni Róla, hogy ilyen morbid viccel akarna kiborítani, főleg, hogy napok óta inkább azon van, hogy a szerelmét bizonyítsa és azt, mennyit változott az érzés miatt, ami most még bűntudatot is ébreszt benne, mert pár pillanatnyi néma csend után, már azzal hozakodik elő, hogy ez miatta van. Mintha kifejezetten Ő kérte volna bárkitől is, hogy ilyen kibaszottul ijesztő és mágikus gyűrűvel vegye el az emlékeimet és hozza rám a frászt.
-Valld be, hogy azért imádkoztál minden este, hogy megszabadulhass tőlem.- cukkolom jókedvűen, a vigyorom pedig egészen ellágyul, mikor tudatosul bennem, hogy milyen profin változtatta meg a hangulatomat pár perc alatt, mert az elég nyilvánvaló, hogy kicsit szándékosan is próbálja talán elterelni a figyelmemet és megnevettetni. -Igazság szerint csodálkozom is, hogy senki sem rabolt el, bár akkor még magamtól is mentem volna. Ingyen.- pimaszkodok mosolyogva, átkarolva közben a nyakát, még jobban elmerülve a kellemes érzésekben, amiket a közelsége okoz vagy az érintése, ahogy karját a derekam köré fonja, így végül vissza is hajtom fejem a mellkasára és pár hosszú pillanatig csendben tovább őrizgetem ezt a törékeny, illèkony nyugalmat, ami most eltölt. Így, hogy magam mellett érzem Őt, mintha könnyebb lenne távol tartani a szörnyeket, melyekkel az elmém próbál riogatni, bár azt nem mondanám, hogy eltűntek volna nyomtalanul. Ott vannak, csak a háttérbe húzódtak, nekem pedig előbb vagy utóbb szembe kell majd néznem velük. Mondjuk holnap reggel, tiszta fejjel, ahogy Ő is mondja, a javaslat hallatán pedig tétován bólintok is egyet és felpillantok rá, ahogy tenyerét az arcomra simítja. -Bár, azt nem merem megígérni, hogy többé nem fogok kiborulni emiatt az egész miatt.- sóhajtom halkan, bocsánatkèrő tekintettel, finoman nyakára simítva egyik kezemet, de ahogy eszembe jut, hogy most majd újra magamra maradok a gondolataimmal, egyedül, a szobámban, akkorát nyelek, hogy valószínűleg Ő is tisztán hallja. -Nem aludnál ma velem?- kérdezem végül suttogva, talán olyan halkan, hogy meg sem hallja, de az is lehet, hogy csak a szívem vad dübörgèsètől gondolom úgy, hogy halkan beszélek, mert az már az egyedüllèt gondolatától is zakatolni kezd mellkasomban. Vicces, hogy a zavar azért, még a félelem ellenére is dolgozik bennem, mert érzem, hogy az arcom felforrósodik, valószínűleg eléggé el is pirulok, de félek egyedül lenni ma éjjel. Pedig, hiába idèztem a pár nappal ezelőtti kérdését, minden joga meg van ahhoz, hogy nemet mondjon, mint ahogy én is tettem, már csak amiatt is, amivel elfogadta végül a választ és ösztönözte magát. -Vagy szükséged van még a motivációra?- kérdezem végül magamra erőltetve egy kínos mosolyt, próbálva leplezni, hogy mennyire be vagyok tojva, de valószínűleg így is tisztában van vele. Hiszen, jobban ismer már, mint bárki más.

Iris & Dimitriy

Utálatos dolog, amikor az ember elmèjèt teljesen eluralja a rettegés, a józan gondolatok pedig elvesznek valahol a ködben és helyettük csak a mérgező, fojtogató társaik kerülnek előtérbe, amik ahelyett, hogy segítenének a helyzeten, még inkább rontanak rajta. Pedig tudom, hogy nem kellene sodródnom ezekkel, hagyni, hogy minden mást kizárjanak számomra, mintha szándékosan akarnának ebben az őrjítő állapotban tartani, amitől zakatol a szívem és minden porcikám reszket, mintha valami rohamom lenne, amin képtelen vagyok felülkerekedni.
Először a segítséget is el akarom utasítani, ahogy szorosan magához ölel, egyértelműen éreztetve a mozdulattal, hogy esze ágában sincs elengedni, bármennyire is próbálom eltolni magamtól, de amikor tudatosul bennem, hogy egyébként mennyire jó érzés érezni Őt, hogy mellettem van és támaszt nyújt, a pattanásig feszült idegeim és izmaim szép lassan elkezdenek felengedni. Olyan megnyugtató a forróság, ami belőle árad, szívének kissé feszült, de annál erőteljesebb dobogása és az illata, ami a múltkori éjszaka óta képtelen kikúszni az orromból, hogy végül már én magam is szorosan hozzábújok, mintha valami biztonságos óvóhelyre találtam volna a káosz közepén. Soha nem gondoltam volna, hogy majd épp Ő fog valaha egy ilyen helyzetben megnyugtatni, most mégis elkezd lassan átjárni az érzés, hogy minden rendben lesz, mert Ő itt van és vigyáz rám, ettől pedig, ha meg is erednek a könnyeim némán, ezek legalább már inkább a megkönnyebbüléstől potyognak, nem pedig a félelemtől.
A hangja olyan gyengéden és finoman csendül fülemben, hogy szinte hipnotizál vele, finoman tuszkolva odébb a tébolyt, a fejemben zakatoló gondolatokat, míg végül tekintete az enyémre talál és ebben a pillanatban, igazából tényleg őszintén elhiszem, hogy ki fogjuk deríteni, mi ez az egész. Olyan elszánt és őszinte a tekintete, hogy esélyem sincs arra, hogy kètkedjek abban, amit mond, mikor pedig eszembe jut, hogy mit érez irántam, hogy miről tett tanúbizonyságot már jó párszor az elmúlt napokban, biztosan tudom, hogy így lesz. -Okè.- sóhajtom halkan, bólogatva, nagyokat nyelve továbbra is, miközben igyekszem nagyokat és mèlyeket lélegezni, hogy valamiképp felül kerekedjek végre ezen az egészen, de továbbra is Őt figyelem, ahogy beszél. -Soha nem hittem volna... Ez egyszerűen...- csóválom a fejem elképedve, tekintetem pedig a nyakkendőjère szegeződik, bár valójában a gondolataim közt veszek el épp és próbálok rájönni, hogy korábban éltem-e meg olyasmit, amiről sejtenem kellett volna, hogy léteznek olyan dolgok, mint mágia meg még ki tudja, hogy mi. Hiszen, konkrét válaszokat Ő sem tud, csak ismer valakit, aki talán adhat pár jó választ néhány kérdésünkre, ami már így is jóval több, mint a semmi.
Végül újra megszólal, halkan és finoman, ahogy a sajnálatát fejezi ki, de egész addig nem igazán tudok reagálni, míg nem folytatja a mondandóját úgy beszélve erről az egészről, mintha az Ő hibája lenne. Pár pillanatig, csak csendben, elgondolkodva a nyakába temetem az arcomat, majd megköszörülöm a torkomat és sóhajtok egy nagyot. -Csak, mert a feleséged vagyok te pedig a város egyik maffiózója?- dünnyögöm elgondolkodva, majd egy újabb sóhaj kíséretében elhúzódok tőle picit, de épp csak annyira, hogy ismét tekintetère leljek és ahelyett, hogy a derekát ölelnèm továbbra is, inkább elhúzom tőle karjaimat és átkarolom a nyakát.-Eszembe se jutott emiatt Téged okolni.- közlöm végül keserű mosollyal, bár magamban folyamatosan küzdök, nagyokat nyeldesek, hogy a kavargó érzelmeket ott tartsam, ahova most nagy nehezen visszakerültek, azaz a kontrollom alá, a mágiával és minden egyébbel kapcsolatos gondolataim pedig, így már jóval szelídebben piszkálják elmèmet. -Tudtam, hogy mire vállalkozok, hiszen te magad mondtad az első estén, amikor visszahoztak ide, hogy ezen a táblán én volnék a királynő.- idézem fel szavait, melyek az akkori Dimitriy száját hagyták el és, bár egy cseppnyi romantika sem volt még akkor ebben a mondatban, valójában már akkor őrülten jól esett, hogy így tekint rám. -Ès a királynőt is érhetik támadások, szóval...- akadok el egy pillanatra, tétován ajkamba harapva, mintha az segítene megtalálni a megfelelő szavakat. -Okè, igazából erre rohadtul nem voltam felkészülve.- rázom meg a fejem ismét, majd kezeimet lentebb csúsztatom a mellkasára, így bújva végül vissza picit a kellemes menedèkembe, hogy legalább pár percig még úgy érezhessem, hogy minden rendben.

Iris & Dimitriy

Nem kell különösebben zseninek lennem ahhoz, hogy értsem abból a pár, rövid szóból, hogy mit akar mondani, hogy mire akar finoman rávezetni, hiszen a gondolat, már korábban megfogalmazódott bennem, még ha jó mélyre el is fojtottam abban a pillanatban, hogy kicsírázott. Visszatuszkoltam a palackba, mert egyszerűen nem akartam olyasmivel magyarázni ezt az egészet, amit igazán el sem hiszek és, amiről egész eddigi életemben tudtam és hittem, hogy csak mese, csak az ember fantáziájának szüleménye és ennyi. Hogy van, amit nem lehet ésszerűen megmagyarázni és, ami teljesen irányíthatatlan számunkra, épp emiatt pedig okkal fèlhetünk is tőle, már pedig ez a nyamvadt gyűrű, ami most is ott ragyog az ujjamon, a tökéletes példa erre.
Nem, hogy irányítani, még levenni se tudom, pedig az első dolgom rögtön az, amint Dimitriy szavai eljutnak az elmèmig, hogy újra megpróbáljam levenni, már-már könyörögve azért, hogy lejöjjön és meghazudtolja a szavait, de nem történik semmi. Nem mozdul, nem jön le és kész, ebben a pillanatban pedig, egyszerűen elreccsen az a vékonyka határvonal, amit egész úton hazafelé gondosan rajzolgattam a béna magyarázatommal, hogy aztán úgy omoljon rám minden, mint egy kibaszott lavina.
Felhagyok a gyűrű és az ujjam tèpkedèsèvel, egyrészt azért is, mert már belátom, hogy felesleges az egész, hogy bármennyire is szeretném, ez rohadtul nem egy hétköznapi gyűrű, másrészt pedig Dimitriy hangja is eljut a tudatomig, ahogy arra kér, hogy fejezzem be, így inkább végül a hajamba markolok kétségbeesésemben. Mintha az egyébként segíthetne a helyzeten vagy bármiben, mert semmivel sem jobb vagy könnyebb ez az egész attól, hogy fájdalmat okozok magamnak, de nem is tudom túl sokáig csinálni, mert Dimitriy oda lép hozzám és egyszerűen véget vet az önmarcangolós, őrült jelenetnek azzal, hogy rám förmed. Tisztulni mondjuk, ettől még nem tisztul a kép, de legalább már tényleg tudok Rá is figyelni a záporozó gondolatok mellett. -De én...nem akarom ezt. Én ezt nem tudom...- makogok, keresem a szavakat, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnèk, mert még felfogni sem sikerült igazán az egészet, hogy ezt a tárgyat most tényleg valamiféle varázslat köti hozzám, valami idegen erő tartja rajtam és a gondolat, hogy lényegében bármit megtehet velem, mert azt sem tudjuk, hogy mi mindenre képes, csak még inkább rettegéssel tölt el. Mintha egy idegen lény fészkelte volna magát a bőröm alá -vagyis inkább rá-, amitől lehetetlen megszabadulni.
Hirtelen ölel magához én pedig, bár rögtön próbálom eltolni magamtól, szinte önkéntelenül, reflexből, mintha már attól is tartanék, hogy Ő sem az, akinek képzelem, végül egyszerűen elernyednek az izmaim és, csak erőtlenül hagyom, hogy magához szorítson, némán zokogva temetve arcomat mellkasába, de igazából az is lehet, hogy a sokktól reszketek inkább. Magam sem tudom, de még a rémületen keresztül is érzem, hogy az ölelése milyen erővel hat rám, hogy ha nagyon halványan és lassan is, de megnyugvással tölt el, mert ez legalább az ismerős, az illata még mindig ugyanolyan és a hangja, ahogy a fülembe duruzsol, pontosan úgy hangzik, mint korábban. Mintha a káosz közepén egy biztos pontra találtam volna, így végül ha tétova is először a mozdulat, de finoman átkarolom, fokozatosan egyre erősebben szorítva magamhoz. -De hát épp ez az. Ennek az egésznek nincs semmi értelme így már.- nyögöm a mellkasába összezavarodva, kétségbeesetten, szorosan összeprèselve szemhéjaimat, hátha úgy majd sikerül csakis Rá koncentrálni és arra, amilyen hatással van rám az ölelése, ahogy magához szorít, mert ez valahogy tényleg visszarángat a valóságba. -Hogy a fenébe került ez hozzám? És, hogy fogok tőle megszabadulni?- motyogom továbbra is a könnyeimmel küszködve, kisebb-nagyobb sikerrel, mert bár nem akarok neki állni bőgni sem, az legalább annyira haszontalan, mint megbolondulni, mégsem tudok teljesen uralkodni az érzéseimen, melyek közé azért alig észrevehetően oda kúszik a megkönnyebbülés, hogy legalább Ő itt van és számíthatok rá, mert egyedül tényleg végképp nem tudom, hogy mihez kezdenék.-Ha ez igaz, akkor minden más is az? Ez kész őrület.- pillantok fel rá végül tanácstalanul, abban reménykedve, hogy a határ nem a csillagos ég és nem kell most már tényleg minden árnyéktól megijednem, de ez megint csak oda vezet, hogy az elmém minden erejével tiltakozni akar, én pedig hitetlenkedve a fejemet csóválom.

Iris & Dimitriy

Nem  igazán van kedvem ücsörögni, sokkal jobban esik állva maradni, mintha így megadnám magamnak az esélyt arra, hogy ennyivel is gyorsabban húzhassam fel a nyúlcipőt, ha szükségesnek ítélem, de mikor a barátnőm iránt érzett háláját kezdi emlegetni, már azt a kevés nyugalmat sem tudom megőrizni, amit nagy nehezen megszereztem magamnak. Fel-alá kezdek járkálni, talán már nem is igazán tudatosan, egyáltalán nem rejtve véka alá, mennyire nem érdekel jelenleg, hogy mit érez a barátnőmmel kapcsolatban, pedig egyébként az is, csak még inkább feldühít, hogy van képe most Agnesről beszélni, majd némi felesleges próbálkozást követően elég egyértelműen emlékeztetem arra, mi is a fel-alá járkálásom oka.
Mert az viszont nem tetszik neki, rám is szól elég erélyesen, hogy hagyjam abba, én pedig megtorpanok és cserébe rávillantom szúrós tekintetemet, de a kínált italt elfogadom tőle. Nem is rá haragszok igazán, csak ez a nyomorult helyzet borít ki, mikor pedig ez tudatosul bennem, sóhajtok egy nagyot és megpróbálok lágyítani a vonásaimon. Nem, mintha sokat számítana, mert ekkor már nem is az arcomat, hanem az ujjamon díszelgő gyűrűt kezdi nézni, előre felkészítve közben arra, hogy talán nem fogok neki hinni. Általában, amikor valaki ezt mondja, utána olyan eget verő baromságot mond, amit tényleg nem hinne el amúgy senki, de még mielőtt csípőből neki állnék tiltakozni, inkább visszanyelem a kikívánkozó szavakat és megköszörülöm inkább a torkomat. -Fogalmam sincs, hogy mit készülsz mondani, de egyre inkább aggódom.- sóhajtom halkan, figyelve közben, ahogy az ablakpárkánynak dől, a mozdulatot pedig, ahogy kortyol a poharából, én is leutánzom. Nem, mintha sokat segítene az alkohol, de azért jól esik az a kis bizsergès, amit hagy maga után a nyelőcsövemben.
Vele együtt én magam is az ékszerre pillantok, mikor felé biccent és megemlíti, hogy nem létezik más magyarázat a gyűrűre, ami ott virít az ujjamon, ki tudja már mióta és még, csak le sem tudom venni, mert valami megmagyarázhatatlan...
Megakad a gondolatmenetem, mikor meghallom a szavait, tekintetem pedig úgy villan arcára, mintha azt kutatnám épp, hogy viccel-e vagy konkrétan azt várnám, hogy mikor kezd el nevetni, de olyan véresen komoly az ábrázata és olyan feszülten néz rám, hogy nyelnem kell egy nagyot. Kurvára nem viccel, nem valami beteg poént mondott épp, hanem az egyetlen magyarázatot, minek hallatán, szinte hallom is, miként törik bennem ripityára valami, ami eddig olyan stabil lábakon állt, hogy biztos voltam benne, soha nem tudja majd senki és semmi ledönteni. Neki sikerült, még akkor is, ha lényem egy része kétségbeesetten próbál kapaszkodni az igaznak hitt világába, mert a másik tudja, talán már eddig is tudta, hogy ez a gyűrű nem egy vicc, nem egy trükk része, hanem egy...-Hát akkor kiè?- bukik ki belőlem élből a kérdés, de a folytatást, amiben tèbolyult röhögéssel tippelgetni kezdek és felsorolom az erdő összes lakóját, inkább visszanyelem, vagy legalábbis próbálom, de a nevetést nem teljesen sikerül.
Kapaszkodok, annyira kapaszkodok a világomba, hogy tényleg képes vagyok még úgy is hangosan nevetni, hogy Ő véresen komoly arccal áll előttem, de mégis, mi mást tehetnék? -Ez egyszerűen nevetséges.- csóválom a fejemet nagyot sóhajtva, mikor valamennyire sikerül abbahagynom a röhögést, azt viszont magam sem tudom, hogy a könny, amit épp letörlök, attól csordult-e ki vagy inkább a félelemtől. Mert hiába nevetek, testem minden porcikáját elönti a rettegés, kérdések armadája, melyeket jobbára soha, senki sem szeretne feltenni, végül aztán felhajtom inkább a maradék italomat és leteszem az üres poharat a zongorára.
A korty még a számban van, mikor feltartom mutatóujjamat, mintha arra kérném épp, hogy várjon, a következő pillanatban pedig ismét neki esek annak a rohadt gyűrűnek, próbálom lehúzni magamról, mert az legalább azt jelentené, hogy semmi alapja nincs annak a baromságnak, amit Ő mondott. Le kell jönnie. Egyszerűen nem történhet másképp, mert ha nem jön le, ha tényleg rajtam marad, mint valami élősködő, amitől lehetetlen megszabadulni, el fog menni az eszem. -Ez...baromság. Le fog jönni mindjárt, csak...- küszködök erősen, de igazából már fájnak az ujjaim is, melyekkel a gyűrűre fogok és az is, amiről próbálom letèpni azt a szart, míg végül dühösen fújtatok egyet és elfordulok a hajamba túrva, már-már fájón markolva tincseimre, mintha a fájdalom a racionalitás talaján tarthatna. -Ezt nem...nem teheted velem, Dimitriy. Nem mondhatsz ilyet, a fenébe is. Kell, hogy legyen valami értelmes , hihető magyarázat, az istenèrt!- nyögöm küszködve a szavakat, de a hangomat már teljesen eltölti a rettegés, a kétségbeesès, a kétkedés és még ki tudja mi minden, miközben újra és újra a fülemben csendülnek a szavai: nem emberi kéz munkája.

Iris & Dimitriy

Így visszagondolva nem is tudom, hogy mit gondoltam, mi más okból történhetett velem ilyesmi, amikor Dimitriy közölte, hogy az egészségemmel nincs probléma, pedig akkor legalább egy kicsit is felkészülhettem volna arra, ami most történik. Vagyis nem. Erre képtelenség felkészülni, ép eszű embernek meg sem fordul a fejében, hogy valami olyasmi munkálkodhat a háttérben, amit nem, hogy irányítani nem tud, de még csak tenni se ellene. Már pedig, ez a gyűrű esélytelen, hogy egy egyszerű, hagyományos ékszer lenne, amit csak úgy kiválaszt egy boltban, mert megtetszik neki és potom összegért megveszi, hogy aztán bizonyos alkalmakkor viselje. Egy ilyen gyűrű rohadtul lejött volna az ujjamról, amikor elkezdtem lehúzni, főleg, ha még csak nincs is rám szorulva, de ez olyan makacsul ellenállt a próbálkozásomnak, mintha külön életet élne. És ez a gondolat az, ami igazán megrèmiszt, ami miatt a csontomig hatol a félelem, mert az elmém racionális része zsigerből tiltakozik az ilyesmi ellen. Ha elhinnèm, hogy ezt a gyűrűt valami különleges erő tartja az ujjamon, az olyan lavinát indítana bennem, olyan sok más gondolat zúdulna rám hirtelen, amit most képtelen lennék kezelni, kezdve a Mikulással, eljutva egészen az ördögig.
Ez csakis valami nevetséges trükk lehet, valami beteg őrült poénos húzása, csak még nem sikerült rájönni, hogy mi a titka az egésznek, de minden trükk, csak addig tűnik varázslatnak, míg rá nem ébredünk, hogy tök egyszerű egyébként a válasz és szinte kibökte amúgy a szemünket. Ezért csavargatom ujjam körül a fémet még a kocsiban ülve is, miközben Dimitriy ígéretet tesz, hogy el fogja árulni, mi a trükk megoldása, ez pedig egy rövid pillanatra, még talán meg is nyugtat. Pillanatragasztó nem lehet, hiszen akkor meg sem mozdulna ez a hülye ékszer az ujjamon, de talán... talán valami egész más, furfangos húzással oldották meg az alkotók, hogy ne tudjam olyan könnyen levenni. Legutóbb pedig, amikor megszabadultam tőle, talán épp úgy húztam le, úgy fogtam meg, hogy engedett a kényszernek és simán levettem. Csakis ez lehet a megoldás, a válasz, minden más elképzelés ki van zárva és, csak a hülye mesék meg filmek miatt fordul meg egyáltalán az agyamban.
Dimitriy most is, mint ahogy mindig -kivève az iménti feszült pillanatot-, kinyitja nekem a kocsi ajtaját, én pedig gondolkodás nélkül indulok meg a ház felé, majd miközben megszabadulok a kabátomtól, bólintok egyet a szavai hallatán és egy fáradt sóhajjal a nappali felé indulok. Ekkorra, már egészen sikerül lenyugodnom, hiszen kellőképpen bebeszèltem magamnak, hogy semmi mágikus, unikornisos, boszorkányos hülyeség nem létezik, nevetséges is, hogy egyáltalán eszembe jutott egy pillanatra is és Dimitriy mindjárt megossza velem, mi áll az egész mögött. Persze, a cinikus gondolatok most sem maradnak el, melyekkel az elmém kínoz, mert felvetődik bennem a kérdés, hogy miért is nem húzta le akkor Ő az ujjamról, ha tudja mi a trükk megoldása, de ezt inkább gyorsan elhessegetem, ahogy karjaimat összefonva megállok a zongora mellett. Valamiért, most épp az a hely szimpatikus és nem is igazán van kedvem leülni, amikor a feszültség és az adrenalin, még mindig jócskán dolgozik bennem.-Most jó így.- teszek egy laza kèzmozdulatot, ezzel jelezve, hogy ezt a témát, akár el is engedhetjük, mert most egyáltalán nem áll szándékomban leülni, helyette inkább Őt figyelem, ahogy magához vesz két poharat, majd az italokhoz sétál vele.
A megjegyzése hallatán magasba szöknek a szemöldökeim, de mindebből ugye Ő mit sem lát, hiszen háttal áll még mindig, de talán az a kétkedő, prüszkölő hang, amit kiadok magamból jelzi számára, mennyire nem értem, mire is utal.-Ez fantasztikus, de mi lenne, ha a problémára koncentrálnál Agnes helyett?- kérdezem megrökönyödve, továbbra is karba tett kezekkel ácsorogva, miközben akaratlanul is járkálni kezdek, egyértelműen jelezve a türelmetlensègemet, ami mellé most társul némi bosszankodás is, amiért Dimitriy tényleg képes ilyesmiről beszélni ahelyett, hogy végre megadná a válaszokat. -Mert egyébként, ez a hülye gyűrű, még mindig nem jön le az ujjamról.- jegyzem meg, mint valami mellékes információt, miközben újfent megpróbálok megszabadulni az ékszertől, de most is épp annyira hiábavaló az erőlködésem, mint fél órával ezelőtt. Ez csak egy trükk. Akkor is, csak egy kibaszott trükk.

Iris & Dimitriy

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon, ha most Agnes nem sétál az asztalunkhoz és nem hívja fel Dimitriy figyelmét a gyűrűmre, vajon mikor vettem volna észre, hogy valami nem stimmel ezzel a hülye ékszerrel? És vajon, akkor hogyan reagáltam volna, ha mondjuk egy este levetkőzök és miközben leveszem az ékszereimet, rádöbbenek, hogy ettől az egytől valamiért nem tudok megszabadulni? Valószínűleg épp ugyanígy kiakadtam volna, mint most, épp ennyire eltöltött volna a pánik, mert az nyilvánvaló, hogy ez cseppet sem normális dolog, hogy egy gyűrűt egyszerűen nem tud valaki lehúzni az ujjáról. És még, csak azt sem tudjuk, hogy egyáltalán hogyan, mikor és hol került hozzám először vagy másodszor, mert egyszer már megszabadultam tőle, el lett rejtve előlem, most mégis ott virít a kezemen. Kész téboly az egész és hiába is próbálok megnyugodni, nem igazán sikerül, talán csak pár pillanat erejéig, míg kizökkent Dimitriy azzal, hogy megállít és megfogja a kezemet.
Megèrthetnèm, átèrezhetnèm azt, ami most benne megy végbe az új felfedezés kapcsán, hogy ez akár válasz is lehet arra, ami velem történt és történik, hogy meg lehet a baj forrása, az egész őrület kiváltó oka, de valahogy mégis sokkal erősebb bennem az érzés, hogy ez valami olyan dolog, ami felettünk áll, ami teljesen természetellenes és cseppet sem érthető. Hiába sétálok be ezzel a problémával a kórházba vagy épp az egyik ékszer üzletbe, nagy eséllyel, csak még több pánikoló ember lenne az eredménye, vagy egy eldugott kis szoba, ahol aztán döngicsèlhetnèk magamban életem hátra lévő részében. Nem tudok erre jó hírként tekinteni, vagy most legalábbis biztos nem, a pánik pedig tovább sodor inkább a kocsi felé, mintha azzal elmenekülhetnèk a helyzet elől, de jelenleg, talán már az is nagy segítség lesz, ha csak haza megyünk.
Hallom, ahogy mögöttem morog, miközben utánam indul, mert a megjegyzésem, ami inkább a saját keserűségemet igyekszik tükrözni, túlságosan eleven sebet érint benne, mégsem állok neki sem magyarázkodni, sem bocsánatot kérni. Ő is tudja, hogy akármennyire is félek most, nem akarnék holnap megint úgy ébredni, hogy fogalmam sincs semmiről, mert ez a gondolat, csak még jobban megrèmiszt, sőt, nagyban hozzájárul a jelenlegi rettegésemhez, mert ha eszembe jut, hogy ez a gyűrű lehet az egésznek a kiváltó oka, legszívesebben itt a helyszínen lefűrèszelnèm magamról. -Mièrt nem lep meg, hogy te erről is többet tudsz, mint én?- pillantok az ég felé a fejemet csóválva, ahogy beülök a kocsiba, hiszen épp az imént mondta, hogy mindent el fog mondani, ami arra enged következtetni, hogy velem ellentétben tudja vagy sejti, hogy mi folyik itt, miközben én azt se tudom már eldönteni, hogy normális vagyok-e még.
Úgy szállok be az autóba, mintha tényleg valami óvóhely lenne, ahova betèrve majd végre megnyugodhatok, ennek örömére pedig szippantok is egy nagyot a levegőből, de azon túl, hogy legalább már ezzel is közelebb kerültünk az otthonhoz, más változást nem igazán érzek. Még mindig ki vagyok borulva, a gondolatok pedig olyan vadul cikáznak a fejemben, hogy lassan már fizikai fájdalmat okoznak, de legalább már annyira sikerült lenyugodnom, hogy csendben maradjak ahelyett, hogy épp a hozzám legközelebb álló személyt bántsam, aki jelenleg a szó minden értelmében a legközelebb áll és azt kéri, hogy bízzak benne. -Ha nem bíznèk benned, már nem lennék itt de ...- dünnyögöm halkan, majd fájdalmasan felsóhajtok, mert őszintén nem tudom, hogy mit vár tőlem. -Nem értem, hogy mi történik épp.- szólalok meg végül magam elé bámulva, miközben az autó végre elindul én pedig, csak ekkor veszek erőt magamon és pillantok újra Rá, a benne keltett feszültség miatt pedig, egy pillanatra eltölt a bűntudat. Még most is itt van mellettem, mindazok után, amit át kellett velem élnie az elmúlt napokban, hetekben vagy épp hónapoban, pedig most cseppet sem érzem úgy, hogy megèrdemelnèm.
Nem szólalok meg végül, pedig akár újra el is mondhatnám, hogy bízom benne, hogy jelenleg rajta kívül nem is bízhatnèk másban, de valahányszor csak tudatosul bennem, hogy még mindig érzem az ujjamon azt a gyűrűt, kész gondolat lavinát indít be bennem, de talán, csak most jut el az én agyamig is igazán a felismerés, miközben Dimitriy leparkol a ház előtt, hogy ha tényleg ez a gyűrű lehet a válasz egy csomó kérdésünkre, akkor végre legalább tudjuk, hogy merre indulhatunk el. Vagyis, Ő talán tudni fogja ez pedig, most épp annyira nyugtat meg, hogy a ház felé legalább, már ne úgy induljak el, mint valami eszelős, csak mint akit mardos a szégyen és fojtogatja továbbra is a pánik.

Iris & Dimitriy

Őrültségnek tűnik, ahogy rám parancsol, hogy vegyem le azt a gyűrűt és igazából nem is tudom hova tenni a dolgot, nem értem, hogy mitől feszül be, már megint ennyire, de nem állok neki akadèkoskodni, mert nem egy olyan eget rengetően nagy kérés. Legalábbis, amikor a gyűrűre fogok és húzni kezdem lefelé az ujjamról, még így gondolom, de a jókedv egyetlen pillanat alatt válik köddé, helyét pedig a pánik veszi át, mikor rádöbbenek, hogy az a nyamvadt gyűrű, egyszerűen nem akar lejönni a kezemről. Nem fér a fejembe, de nem is tudok tisztán gondolkozni a rémülettől, na nem, mintha ez épp olyasmi lenne, amire találhatnèk ésszerű magyarázatot akár higgadtan, akar pánikolva, mert ilyen egyszerűen nincs. Pedig az a hülye gyűrű sokadjára is makacsul ellenáll a kényszernek, akármilyen erősen is próbálom lehúzni az ujjamról, Dimitriy pedig amellett, hogy szemmel láthatóan ugyanúgy összezavarodik, mint én, még képes azzal foglalkozni, hogy legalább ne itt boruljak ki teljesen, a kibaszott étterem kellős közepén.
Felhagyok végül a küzdelemmel, igyekszem megőrizni a nem létező hideg véremet, míg a pincér végre megèrkezik a számlával és elindulhatunk, de még így is kapkodóak a mozdulataim, ahogy felveszem a kabátomat és a kijárat felé indulok. Mintha az étteremmel együtt magam mögött hagyhatnám ezt a hülye gyűrűt is, vagy az amnéziámat, ezt az egész zűrzavart, ami alig egy hét alatt a nyakamba szakadt és ami már önmagában kész őrültség. Eddig sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy akármi is történt velem, arra nincs ésszerű magyarázat, de most, hogy itt virít az ujjamon egy egyszerű ékszer, ami valahogy mégsem olyan egyszerű, mert képtelen vagyok levenni, már végképp nem tudok összeszedett maradni. Hiába is várná tőlem akár Dimitriy, akár bárki más, egyszerűen nem megy, mert a félelem a csontomig hatol, amiért folyamatosan olyasmi történik velem, ami ellen nem tudok tenni.
Megtorpanok, ahogy Dimitriy a kezemèrt nyúl, pedig elég lendületesen veszem célba  a kocsiját, holott az sem nyújt különösebb védelmet, most mégis szívesen bújnèk el ott a lehető legkisebbre húzva össze magamat, bízva abban, hogy talán mégis biztonságosabb hely lehet, mint egy étterem vagy egy parkoló, de már Dimitriy érintése is elég jó alapnak tűnik. Rászegezem riadt pillantásomat és úgy nézek rá, mintha azt remélnèm, hogy most majd konkrét válasszal szolgál arra, mi ez az egész, hogy miféle gyűrű lehet ez és, hogy miért nem tudom levenni, de nyilván ez őrültség, hiszen Ő is elég zaklatottnak tűnik, bármennyire is igyekszik megnyugtatni. Mondjuk nem a legjobb taktikával teszi, mert már attól is megfeszül az állkapcsom, amikor azt mondja, hogy tudja, hogy félek, mert akaratlanul is az az első gondolatom, hogy kibaszottul nem tudja. Nem az Ő ujján van ez a baromi ijesztő gyűrű, ami valami érthetetlen okból le sem akar kerülni rólam, akkor sem, ha még Ő is megpróbálja lehúzni rólam. -Ès ez most meg kellene nyugtasson?- kérdezek vissza megrökönyödve a szavai hallatán, mert nem kerüli el még így sem a figyelmemet, hogy míg én itt azon igyekszem, hogy ne essek össze a rémülettől vagy, hogy valami racionális magyarázatot kreáljak, amibe kapaszkodhatok, hogy megőrizzem az aránylag még ép elmèmet, rajta majd', hogy nem valami megkönnyebbülés-fèlèt látok. -Nem tudom magamról levenni ezt a szart!- tèpem ki a karomat a kezéből, csak hogy feltarthassam elé a kézfejemet, hogy Ő is jól láthassa ismét azt a rohadt gyűrűt, miközben olyan adrenalin tölt el, hogy most már, talán amiatt reszketek, nem is a pánik miatt. -Ès nem értem, hogy miért vagy, hogy egyáltalán, hogy történhet ilyesmi, a fenébe is.- tárom szét a karjaimat tanácstalanul, majd elfordulok és arcomat két tenyerem mögé rejtve próbálok sóhajtani párat, hogy úrrá legyek a bennem dúló káoszon, de mit sem ér mindez, miközben érzem, hogy a gyűrű az arcomhoz ér, mert még mindig rajtam van. -Meg se próbálom felfogni, hogy miféle gyűrű lehet ez, abba meg végképp nem gondolok bele, hogy mit művelhet még velem.- suttogom végül halkan, bár már a hangomon is hallatszik, hogy a sírás fojtogat, hogy a torkom elszorul a kétségbeesèstől, amit igyekszem némi nyeldesèssel orvosolni. -De nem baj. Ha mázlim van, amit kétlek, holnapra majd ezt is szépen elfelejtem.- vonok hanyagul vállat, mintha beletörődnèk az egészbe, pedig valójában rettegek, mert nem tudom, hogy mi folyik itt és talán jobb is, amíg nem tudom, mert erre csakis olyan magyarázat lehet, ami végképp megrengetnè az egész kibaszott világomat. Inkább beharapom végül alsó ajkaimat, így szabva gátat a további szavaknak és újra a kocsi felé indulok.

Iris & Dimitriy

Valamiért abban a hitben voltam, hogy ha Agnes odébb áll, akkor ennek a feszült hangulatnak is búcsút inthetünk majd, talán sikerül visszacsepegtetni egy kicsit a korábbi kellemes légkörből is, ehelyett azonban leragadunk a gyűrűmnèl, amiről nem csak az derül ki, hogy egyáltalán nem az a gyűrű, mint aminek a barátnőm gondolta, de még csak nem is Tőle kaptam. Még csak nem is lenne szabad nálam lennie, mert gondosan -vagy legalábbis azt hitték, hogy elég gondosan- elzárták előlem Kirillel, ez az információ pedig, már végképp megmèrgezi a hangulatomat. Nem konkrétan az, hogy ezt tettèk, hiszen nyilván ezzel is nekem akartak segíteni, hogy kevésbé durván csapódjon le ez az egész, hanem az, hogy ilyesmivel kell foglalkozniuk, hogy ezzel töltik az idejüket miattam, mert csak úgy egyik napról a másikra eltűnnek az emlékeim. Úgy érzem magam, mintha megőrülnèk, mintha az elmèm szép lassan beadná a kulcsot és ezzel nem is lenne semmi baj, ha közben nem rántanèk magammal másokat is.
De mégis olyan édesen morzsolgatja a kezemet, hogy nem létező érzelmek ide vagy oda, egészen megnyugtat vele, mert a gondolat, hogy mennyire nem akar ezzel magamra hagyni, iszonyúan jó érzéseket kelt bennem. Küzdve azzal a halom másik érzéssel, ami viszont önző dolognak tartja, hogy ahelyett, hogy inkább eloldalognèk és megszabadítanám a kínoktól, amit a puszta jelenlétem okozhat, inkább itt ülök és hagyom, hogy reménykedjen újra és újra.
Sóhajtok egy nagyot, próbálok megszabadulni a komor és iszonyúan zavaros gondolatoktól, melyeknek igazán az vet véget, mikor nemes egyszerűséggel közli, hogy vegyem le a gyűrűt. Sőt, nem is közli, hanem inkább parancsolja, de a vonásai láttán meg sem próbálom kérdőre vonni, inkább neki látok lehúzni magamról a gyűrűt, mikor azonban az nem enged a kényszernek, egyetlen pillanat alatt elönt engem is a pánik és az értetlenség. Újra és újra neki veselkedek, tekergetem az ujjamon, ami bizonyítja azt is egyben, hogy még csak nem is szoros, mégsem akar lejönni, egyszerűen makacsul ellenáll, mintha valami különös erő az ujjamon tartaná, de ez a feltételezés egyszerűen nevetséges úgy, ahogy van. -Mi a fene folyik itt?- nyögöm halkan még egy utolsó próbálkozást követően, de aztán az ajkaimat rágcsálva körbe pillantok, kezeimet pedig az ölembe rejtem, de még öntudatlanul is azzal a nyamvadt gyűrűvel próbálkozok mindvégig, míg a pincért várjuk. -Ezt nem hiszem el.- sutyorgok feszülten, leginkább a körülöttünk lévő embereket fürkészve, hogy feltűnt-e bárkinek is bármi furcsa, mert azt azért én sem akarom, hogy felfigyeljenek rám, aztán tényleg azon kapjam magam egy nap, hogy egy gumi szobában ücsörgök csorgó nyállal.
Próbálom erőszakkal lenyugtatni magam, másra koncentrálni, ennek érdekében pedig, még a két kezemet is elszeparálom egymástól, mert az egyiket az asztalra helyezem, a másikkal pedig inkább a ruhámat gyűrögetem a combomon, de az a pár perc, míg a pincér megèrkezik és végre átadja a számlát, olyan keservesen lassan telik el, hogy szinte sebesre rágom közben a számat, a lábam alatt meg lehet, hogy már elkopott a padló a sok dobolástól. Valószínűleg épp ezért pattanok fel a helyemről, amint lehet és kapom magamra a kabátomat, de tudatosan próbálok lassítani a mozdulataimon, hogy ne úgy fessen, mintha épp menekülnèk vagy ilyesmi, mégsem vagyok biztos benne, hogy el tudom rejteni az idegességemet és igazából, annyira már nem is érdekel, hogy látszik-e rajtam bármi, mert már a könnyeimet nyeldesem a feszültségtől és a félelemtől, hogy ez a rohadt gyűrű még mindig rajtam van. Hiszen, az már rohadtul biztos, hogy nem egy hétköznapi ékszer, mert még egyetlen kibaszott bizsum se viselkedett így, könnyedén lejött mindegyik az ujjamról, ha épp le akartam húzni, a gondolat pedig, hogy ez mennyire nem természetes, a frász hozza rám.

Iris & Dimitriy

Talán, a benne díszelgő vörös kő az oka, hogy valami romantikusabb üzenetet tulajdonítottam idáig neki, de Dimitriy kerek-perec kimondja, hogy nem ilyen gyűrűvel kérné meg a kezemet, sőt. Még csak nem is tudja, hogy honnan van, ez pedig még inkább összezavar, pedig már amúgy sem tudom percek óta, hogy mi a fene történik. Egész pontosan azóta, hogy megzavartak minket, mert addig legalább tisztában voltam vele, hogy épp incselkedünk egymással, de a jelenlegi helyzetben, már inkább csak feszültség van jelen és egyre több olyan kérdés merül fel, amire nem csak Én, de még Ő sem tudja a választ.
Ha az ékszer eredete titok is, az hamar kiderül, hogy arról viszont pontosan tudja a férjem, hogy hol is lenne jelenleg a helye, bár kétlem, hogy ennek hallatán eltűnne az arcomról az értetlensèg, mert ez most inkább, csak hab a tortán. Na nem, mintha nem érteném, hogy mi lapul az egész mögött, hogy mi miatt kellett előlem eltenni bármit is, de egy röpke pillanatig azért újra sokkol a felismerés, hogy milyen kibaszott sok mindenről nem tudok. -Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből...- sóhajtom kissé fáradtan, pár pillanatra lehunyva szemeimet, de hiába is nyomkodom az orrnyergemet vagy épp a halántèkomat, ettől még nem érzem kevésbé nevetségesnek és kiborítónak ezt az őrületet, ami velem történik. Vagyis Velünk, hiszen Ő is ugyanúgy részese, csak velem ellentétben, Ő legalább emlékszik dolgokra. Leszámítva ezt a kibaszott gyűrűt.
Mintha csak pontosan tudná, mennyire szükségem van épp erre az aprócska érintésre, felém csúsztatja a kezét, majd finoman megszorítja, mintha csak így akarná jelezni, hogy mellettem van, hogy számíthatok rá ebben a nevetségesen őrült helyzetben, ami jelenleg megnyugtat ugyan, de a kíváncsiságomat nem csillapítja. Túl sok a kérdés ebben az egészben és az, hogy bizonyos részletekre, sőt, elég fontos részletekre Ő sem tudja a választ, cseppet sem megnyugtató.
Nagyot sóhajtok, ahogy újra megszorítja finoman a kezemet, majd elgondolkodva magam elé bámulok, az asztal egy jelentèktelen pontját fürkészve, mintha eszembe juthatna bármi is, ami segít a válaszok keresésèben, pedig kettőnk közül még mindig én vagyok az, aki tényleg nem emlékszik semmire és nem azért, mert elsiklottam volna apró részletek fölött. Na nem, mintha egy pillanatig is hibáztatnám, amiért nem tartja fejben az összes ékszerem hollétét vagy beszerzési idejét.
Megrökönyödve pillantok fel rá, mikor végül megszólal, mert ami elhangzik, az nem egy kérés vagy tanács, hanem egy konkrét utasítás, de mielőtt még kikèrhetnèm magamnak, hogy parancsolgat, olyasmi feszültséget látok kiülni az arcára, ami egy egész picit megrèmiszt, így pár pillanattal később inkább, csak bólintok egyet. -Okè.- sóhajtom halkan, majd elhúzom tenyerèből a kezemet és egy kissé kelletlenül ugyan, de a gyűrűre fogok, hogy lehúzzam magamról. -Bár nem nagyon értem, hogy ez most miért olyan fontos...- jegyzem meg a fejemet csóválva, talán kissé nevetségesnek is érezve a helyzetet, de amikor a második próbálkozásra sem akar lecsúszni az ujjamról az ékszer, elakad a lélegzetem.
Lepillantok a kezemre, újra és újra megpróbálom lehúzni az ujjamról, de mindannyiszor sikertelenül, pedig egyáltalán nem szoros, még körbe is forog az ujjamon, levenni azonban mégsem tudom. -Mi a franc? Ez...- sziszegem halkan, egyre erősebben próbálkozva, ahogy a pánik és az értetlenség elhatalmasodik rajtam. -Nem akar lejönni.- nyögöm végül halkan, kétségbeesett arccal pislogva Dimitriy-re.