Megadtam neki a távozás lehetőségét, mégis, az utolsó másodpercig bíztam abban, hogy visszakozni fog, meggondolja magát és nem lépi át a ház küszöbét. Valahol mélyen viszont bennem is tudatosult, hogy erre hiába várok, és nem is hibáztathattam azért, hogy menni akart. Már nemcsak szemei, de a teste is árulkodott arról, hogy jobb szeretne inkább máshol lenni, nyilván bárhol, csak én ne legyek ott, ez pedig minden zsigerében összerántotta a mellkasom. Túl törékeny volt az, ami kettőnk között bontakozott, bár egy ehhez hasonló szituációra valószínűleg később is így reagált volna. Mondhattam volna azt, hogy jobb még az elején tisztán látni és elfogadni, hogy ez egyszerűen nem megy nekünk, lehet, hogy soha nem is fog, túl rögösnek tűnt ez az út, túl fájdalmasnak, és most, hogy láttam, milyen őt majdnem szó szerint ripityára törni, hát nem vágytam arra, hogy újra át kelljen élnünk.
Elsuttogott egy sajnálom-ot, aminél egyértelműbben nem tudta volna jelezni, hogy meghozta azt a döntését, közben elhaladt mellettem, kilépett az ajtón, én pedig megálltam a bejáratnál, onnan figyelve, ahogy beteszi a bőröndöt, majd ő is beült. Vissza sem nézett, bár ennek az okát is megértettem, elvégre ki tudja, milyen ingatag talajon állt a meghozott döntése.
Közben hallottam Kirill lépteit a hátam mögül, amint mellém lépett, egy halk sóhaj bukott ki belőlem, tekintetemmel követve a kigördülő kocsit, de reflexszerűen nyomtam a kezem Kirill mellkasára, mikor készült volna Iris után indulni. A tenyerem alatt éreztem megrökönyödését, ahogy váratlanul lefékezett, majd felém fordult. - Mi van, ne menjek utána? - kérdezte, mire lassan felé fordítottam a fejem, lassan elhúzva az akadályozó kezemet. Kicsit sem tűnt jó ötletnek felügyelet nélkül hagyni a lányt, mert habár nem az kötötte le egyikünk figyelmét sem, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek rá egyedül, de ettől a kockázat még ugyanúgy ott lebegett a fejünk felett. - Ne, most ne - válaszoltam, még tőlem is meglepően színtelenül, a tekintete azonban éppen ugyanazokat a kérdéseket sugallta, amik az én fejemben is megfordultak, valószínűleg azért nem feszegette tovább a témát, mert tökéletesen kiolvasta a tekintetemből, hogy nem járna jól vele. - Te tudod - fűzött hozzá ennyit, jól láthatóan éreztetve, hogy nincs meggyőződve a döntésem helyességéről, de így voltam ezzel én is. Az előbb azt mondtam neki, hogy hagyom elmenni, így legalább a ma estére nyugtot ígérve neki, engedve, hogy távol legyen tőlem, de nem hagyhattam csak úgy egyedül, hosszú hónapok után először. És végül is, amiről nem tud, az nem zavarja, nem? - Majd én megyek - mondtam Kirillnek, miután úgy tűnt, hogy megszületett a végleges döntés. Talán kényelmesebb lett volna, ha ő megy utána, én pedig lehetőséget kapok ezáltal, hogy a sárga földig leigyam magam, aminek köszönhetően talán nem éreztem volna annyira szúrónak a rideg magányt, de amúgy sem lettem volna nyugodt, amíg nem tudom biztonságban, közben pedig reménykedtem, hogy tényleg nem messzire indult, mert bármilyen erős nő is volt, ilyen állapotban más körülmények között vezetni sem hagytam volna.
Csak annyira léptem vissza, hogy a komód tetejéről felmarkoljam a másik kulcsot, közben egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mikor indultam utoljára bárki után, de annak már sok-sok éve. Kinőttem ebből a szerepből, de az ember mit meg nem tesz egy átkozott nőért és a biztonságáért.

Talán csak az emlékezet szépítette meg azokat az eseteket, mikor követnem kellett valakit, ráadásul úgy, hogy ne vegyenek észre, bár eleve beleringathatta magát abba a hitbe, hogy nem jövök utána, ebből pedig meg tudtam kovácsolni a saját magam előnyét. Éppen elkaptam a pillanatot, mikor a bőröndjével együtt bevonult egy hotelba, én pedig csak hátradőltem, feszülten megtördelve az ujjaimat. Az eredeti terveim között ennyi szerepelt, Kirillnek is ennyi lett volna a dolga. Megtudni, hogy hová jött, hol tartózkodik jelenleg és itt maradni addig, míg a lány is itt van. Nem is értem, Kirill hogy tudta ezt napjában több órán keresztül csinálni, mert én tíz perc alatt eluntam magam, bár itt lett volna a tökéletes lehetőség arra, hogy kicsit magamba nézzek. Amúgy sem láttam semmi gyanúsat, a tudat viszont, hogy ha szó szerint nincs is mellettem, de legalább tudom, hogy hol van, megnyugtatott. Dolgozott bennem az ösztön, hogy kipattanjak és a hotelba is utána menjek, tényleg sutba vágva a meggondolatlan szavaimat, amikkel azt sugalltam felé, hogy szabadon távozhat. Kurvára nem hagytam kibontakozni, és amúgy sem voltam biztos abban, hogy megáll egy városi hotelban. Mehetett volna... tudom is én, Párizsba is, még ha eddig ezt csak élcelődésre is használtam. Akár még jelenthetett is valamit, hogy nem ment ennél messzebb, pedig most tényleg előtte lett volna a lehetőség - már szerinte -, és ahogy teltek a percek, egyre inkább éreztem magamon eluralkodni azt a pánikszerű félelmet, ami már nemcsak az ujjaim tördeléséhez vezetett, hanem ahhoz, hogy szinte szó szerint belevájjam körmeimet a tenyerembe, miután ökölbe szorultak a kezeim. Csakhogy ez a düh magamnak szólt, és ugyan képes lettem volna egyetlen döntéssel kivégeztetni azt az átkozott nyomozót, amiért előidézte ezt, valójában még csak nem is ő volt érte a felelős, hanem én. Mondjuk ettől még továbbra is szívesebben láttam volna holtan, mint élve, de ez legyen a holnapi nap problémája.
Hajamba túrtam, közben az órámra pislogva, még magam is megrökönyödve azon, hogy a látszat ellenére milyen gyorsan telt az idő, már több, mint egy órája néztem farkasszemet hol a műszerfallal, hol a hotel épületével, közben saját magam ostorozva, mikor az a bizonyos ösztön elkapta a végtagjaimat, és arra sarkallt, hogy kiszálljak és a bejárat felé induljak. Nem szívesen ismertem volna be, csomó más mellett, hogy képtelen voltam úgy nyugodt maradni az éjszaka kellős közepén, hogy nincs mellettem, bár a recepciónál ülő nőnek egészen más sztorit tálaltam, csak hogy elárulja nem kis unszolás és burkolt fenyegetések kíséretében, hogy melyik szobában is találom a feleségemet. A kitartást végül siker koronázta, a szobaszámon túl még egy kulcsot is kaptam, az odáig vezető utat pedig gyalog tettem meg a lépcsőkön. Mintha csak ez az egyedül töltött idő kellett volna ahhoz, hogy eldöntsem, mit is akarok, és hogy mit vagyok hajlandó beáldozni érte. Őérte bármit, mindent.
Megálltam az ajtó előtt, kézbe vettem az odalenn kapott kulcsot, ezzel újra csak bizonyítva, hogy a kopogás egyszerű intézményét egyszerűen nem ismerem, és egy bezárt ajtó meg tényleg nem tudott volna elválasztani tőle, bár örültem, hogy végül nem szó szerint kellett betörnöm. Azt nehezen oldottam volna meg csendben.
Ahogy azonban lenyomtam a kilincset, mindent beborító sötétség fogadott odabenn, nem is tudtam kivenni semmit, még az sem volt tiszta, hogy hol kezdődik az egyik helyiség, és hol ér véget a másik. Valahol arra számítottam, hogy még nem alszik, nekem sem jött volna csak úgy álom a szememre, mert szüntelenül zakatolt az agyam.

 Jól ismertem az erőt, ami arra sarkallt, hogy elálljam az útját, még ha nem is szó szerint sétáltam elé, hanem egy nagyobb erőt kifejtve megakadályoztam, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Ahhoz képest, hogy mikor felment az emeletre, még eszem ágában sem volt lebeszélni, pláne nem utána jönni, elég élesnek tűnt a váltás, de ez árulkodott a legjobban arról a bizarr kavalkádról, ami éppen tombolt bennem neki köszönhetően. Az a férfi, aki a fotelba préselte, szó szerint az arcába mászva és fenyegetve, porig alázva, túl büszke volt ahhoz, hogy bármit is kimutasson a világ felé, ő uralt, mikor jeges, merev tekintettel fürkésztem a világot, ő volt a szörnyeteg, aki megijesztette, és talán még soha semmi ellen nem küzdöttem annyira, mint ellene. Nem volt más út, választanom kellett, és annál egyértelműbben, hogy utána jöttem, az ajtóban állva útját, már aligha tudtam volna kifejezni magam.
Arcát fürkésztem, de ő először nem nézett rám, inkább összeszorította szemeit, mintha megpróbált volna kizárni, és meg sem hallani azt, ami elhagyta a számat. Tényleg nem akartam, hogy elmenjen, képes lettem volna bármit félretenni annak érdekében, hogy jóvátegyem, amit most elbasztam, még ha már az első perctől tisztában is voltam a kockázatokkal. Felkészültem arra, ami várt rám, de azt nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni, és ennyire vissza akarom majd csinálni. Vele nem akartam rideg és kegyetlen szörnyeteg lenni, őt akartam kivételnek, az egyetlen kivételnek. Az egész már régen nem arról szólt, hogy bíztam-e benne, vagy hogy elhittem-e a meséjét. Ha kételkedtem volna az emlékeiben, abban, ami szerinte történt, még mindig abban a nyavalyás fotelban ülne, mert abban biztos lehet, hogy nem hagytam volna fel a gyötrésével, tegyen bármit is a szabadulása érdekében. - Értem - fordítottam el egy pillanatra a tekintetem, bár ha nem mondta volna ki is egyértelmű lett volna. Amióta csak megvádoltam, ott időzött a szemében ez a fájdalmas félelem, ami még engem is képes lett volna megbénítani, pedig félt már tőlem korábban is, de... ez most más volt. Sokkal közelebbi, és sokkal erősebb.
Lassan elhúztam kezem az ajtóról, főleg azután, hogy láttam ujjainak reszkető szorítását a kilincsen. El akartam engedni, ekkor már beérett az elhatározásom, nem volt értelme itt tartanom, miközben ennyire egyértelműen a tudtomra hozta, mit is érez, de egy pillanat múlva újra visszanyomtam az ajtót, mintha szándékosan szórakoznék vele. Pedig kivételesen nem játszadoztam, nem volt jó az időzítés hozzá. - Én is féltem, Iris - szólaltam meg újra, bár azon bizonyára nem vesztünk volna össze, hogy az én félelmemet egészen más szülte, én nem tőle féltem vagy a benne rejlő erőtől és agressziótól, bár valószínűleg képes lett volna átgázolni a szívemen azok után, amit ma tettem vele. - Minden kibaszott pillanatban hinni akartam neked, csak abban bízva, hogy soha nem tennél ilyet velem. Ha már benned sem bízhatnék, semmim nem maradna - éledt fel ismét a hangom, de már nem az előbbi harag beszélt belőlem, inkább a most tudatosuló néma kétségbeesés. - És soha... soha nem öltelek volna meg - zártam le a szavaimat, testem minden porcikája megfeszült, közben újra elengedve az ajtót, ekkor már én nyomva le a kilincset, hogy kinyithassam előtte az ajtót. Nem volt értelme marasztalnom, és talán tényleg jobb ötletnek tűnt, ha máshol tölti el ezt az estét.

 Bizonyára mindketten jobban jártunk volna, ha inkább meg sem szólalok, nem kellett volna erőlködnöm a beszéddel, mert aligha tudtam volna olyat mondani vagy reagálni, ami tetszik neki. Vagy amit jelenleg elhitt volna, bár ezt minden bizonnyal orvosolni tudnám azzal, hogy végre tisztán és érthetően elmondok neki mindent, de egyszerűen képtelennek éreztem magam arra, hogy egy kicsit is megnyíljak előtte. Kurvára el kellett volna mondanom mindent, azt, amit jelentett, és hogy még soha senki iránt nem éreztem ezt, de mintha alapjaiban véve hiányzott volna belőlem az a képesség, hogy beszélni tudjak az érzéseimről. Helyette a régi modoromban szólaltam meg, mintha lesöpörtem volna az asztalról mindent, ami közöttünk történt, szavakkal is egyértelműsítve, hogy úgyis az lesz, amit én akarok, mert ő az enyém, még ha jelenleg nem is volt elragadtatva tőle. Nem is késlekedett sokat a válasszal, mintha emlékeztetnie kellett volna arra, hogy csak egy papír miatt jött ide, és most úgy tűnt, hogy ezután is egy papír miatt fog maradni. És először éreztem azt, hogy nem én próbálok előle menekülni, hanem ő tőlem. Szerepet cseréltünk, a tény pedig ismét mardosni kezdte a zsigereimet.  
Ismét mély levegőt vettem, végighallgatva azt, amit tudtam, hogy vissza fog idézni. Én is kristálytisztán emlékeztem arra, amit mondtam, mert soha nem készültem utána indulni, vagy éppen felkutatni, de azóta már semmi nem volt annyira fekete és fehér, mint akkor. És ezt neki is be kellett volna látnia. - Miért akarsz próbára tenni? - sóhajtottam fel lemondóan, nem is bizonygatva tovább a szavaim mögött megbúvó komoly szándékot. Inkább nem kerestem a szemkontaktust vele, mert komoly esélyt láttam rá, hogy végül nem hagyom neki megtenni, amire amúgy lehetőséget adtam, és bezárom a kibaszott hálószobába, amíg le nem higgad. Nem vitattam el az érzéseit, a félelem, ami benne dolgozott, még így, ekkora távolságból is felfalta minden porcikámat, de volt rá oka, rászolgáltam minden érzésre, ami most benne tombolt, még ha nem is kezdett bele mérföldes fejtegetésbe. Talán ha megtette volna...
Nem várt újabb megerősítésre, kisétált a helyiségből, hallottam a lépcsőn felfelé siető lépteket, mire a kanapé támlájára hajtottam a fejem. A pokolba ezzel a nővel, a kibaszott hullámvasúttal, amire állandóan rákényszerít, és most megtörve a hagyományt, ő készült kiugrani, nem pedig én. Ezt pedig nem tudtam, hogyan kezeljem. Nem akartam elveszíteni, és még ennyi dac és bizonytalanság után is készen álltam arra, hogy nekimenjek a falnak, amit visszahúzott maga köré, de mégis felütötte a fejét a már jól ismert önbecsülésem és hiúságom, ami elvből tagadta meg azt, hogy akár egy pillanatra is akadályozni akarjam a távozásban. Mert abban azért biztos voltam, hogy nem marad itt.
Lassan felemelkedtem, elsétáltam a dolgozószoba bejáratáig, majd egy sóhaj kíséretében megtámaszkodtam az ajtófélfában. Ismét megmasszíroztam az arcomat, mintha ez bármilyen feszültséget is eltüntetett volna belőlem, de nem késlekedett sokat, úgy ahogy számítottam rá, egy bőrönddel a kezében jelent meg. - Hát, ez elég kevés cucc Párizshoz - jegyeztem meg, bár kétlem, hogy jelenleg díjazta volna az amúgy egész pimasznak ható humoromat, inkább nem is erőlködtem.
Az egész már-már groteszk volt, főleg amikor megragadta az én kulcsaimat, lassan elrugaszkodva az ajtófélfától, vele egy ütemben indulva az ajtó felé, és mikor rámarkolt a kilincsre, én tenyeremmel visszalöktem a nyíló ajtót, lassan rátalálva a tekintetére. Az előbb még jó ötletnek tűnt, azonban időközben elmúlt a mozdulat heve, nem tudtam, mit kellene mondanom neki, mivel tehetnék jóvá bármit is abból, ami ma este történt, de talán nem is kellett volna beszédekben gondolkodnom. Egyetlen ötletem volt, de ki gondolta volna, hogy kimondani egy szeretlek szót ilyen nehéz? Főleg nekem, akinek még soha nem volt dolga ilyesmivel. Talán csak... el kellett volna engednem, ahogy mindig is szerepelt a tervekben. - Ne menj el - szólaltam meg végül rekedten, sutba vágva mindent, ami voltam, teret engedve annak, aki lenni akartam vele és általa. Csak most tudatosult bennem igazán, milyen nyomorult életem volt előtte, nélküle.

 Ahhoz képest, hogy néhány nappal ezelőttig hozzá voltam szokva ehhez a merev távolságtartáshoz, most egészen máshogy hatott rám, valószínűleg azért, mert ennél már sokkal közelebb álltunk egymáshoz, a szó legszorosabb értelmében. Már tudtam, hogy a gyomromban időző érzés nem harag, hanem félelem, az is a legrosszabb fajtából, mégsem egy rettegő férfi látszatát keltettem, helyette fel és alá járkáltam, mintha ezzel bármilyen feles energiát is le tudnék vezetni. Pedig tomboltam, és valahol mélyen gyűlöltem, ahogy végignézi a mélyről jövő háborgást, a csatát saját magammal szemben, közben tudtára adva, mi is történt a szüleimmel sok-sok évvel ezelőtt. Ebben gyökerezett minden, az anyám megbízhatatlansága és árulása ültette el a fejemben azt, hogy ennek mindig ugyanaz a vége. Halál. De Iris megközelítőleg sem, egyetlen porcikájában és jellemvonásában sem hasonlított rá, mégis, nagyjából vetettem rá magam, mintha tényleg képes lennék bántani. És a helyében én magam is elhittem volna, minden eddigi ígéretem ellenére, hogy meg tudnám tenni.
Vettem egy nagy levegőt, téve egy kísérletet arra, hogy elmúljon a szívem zakatolása, kísérletet téve arra, hogy a kínzó gondolatokat is száműzzem, próbálva felkutatni azt a férfit, aki fél órája tűkön ülve várta haza a feleségét. Azok után, hogy egész nap az érintésein és orgazmusok sorozatán járt az eszem, ez a mostani valóság kicsit sem tetszett, a legkínzóbb mégis az volt, hogy mint mindig, ezúttal is én teremtettem a kettőnk közötti távolságot, és ezt már akkor tudtam, mikor az arcába mászva aláztam meg szavaimmal és két lábbal tapostam bele a szívébe.  
A kérdésével mégis kizökkentett, egy pillanatra éreztem, hogy megmerevednek a végtagjaim, a gyomrom pedig összerándult. Ahhoz kétség sem fért, hogy aljas voltam és kegyetlen, miközben vallomásra akartam bírni, és ki akartam deríteni, hogy mi köze van ahhoz a nyomozóhoz. Ha hitte, ha nem, nemcsak neki fájt a jeges közömbösség, az, hogy pontosan tudtam, hogy darabokra fogom cincálni vele, mégis megtettem, mert inkább választottam ezt az utat, amiben életben hagyhatom, semmint a másikat, ahol már esélyem sem lenne jóvá tenni semmit. Mégis szíven talált kérdésével, mert ugyan fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében, vagy hogy mit akart tenni, de ezekkel a szavakkal voltaképpen kétségbe vont mindent, ami az elmúlt időszakban történt közöttünk, azt, ami közöttünk van. Nem álldogáltam tovább, ekkor már lassabb léptekkel húzódtam vissza a kanapéra, innen fürkészve tekintetét, közben újra meghúzva az üveget, de már aligha éreztem a vodka jólesően égető hatását a torkomon. - El kell szomorítsalak, bébi - vontam egyet a vállamon, majd megköszörültem a torkomat, de továbbra sem eresztettem a tekintetét. - Ha tetszik, ha nem, ugyanúgy az enyém vagy, mint tegnap vagy tegnap előtt - válaszoltam végül, de már nem volt erőm eltüntetni a hangomból a furcsa csalódottságot, amiért egyáltalán eszébe jutott kétségbe vonni engem. Vagy inkább, kettőnket, bár talán én sem tettem volna mást a helyében. Meg kellett volna értenem, el kellett volna fogadnom, hogy most távol akart lenni tőlem, mégis csak halállal fenyegettem, ez pedig... már azt is csodaként kéne értelmeznem, hogy egy helyiségben van velem. - Szökj el, ha akarsz, de abban biztos lehetsz, hogy előbb talállak meg, mint az apám emberei, még ha a kibaszott világ végére is kell utánad mennem - folytattam végül, lecsúsztatva az üveget a dohányzóasztalra. Ahhoz képest, hogy pár héttel ezelőtt még én magam mondtam neki, hogy szökjön el, én aztán nem fogom keresni, közben pedig a napokat számoltam visszafelé, csak hogy megszabaduljak tőle, most éppen ennek az ellenkezőjéről biztosítottam, ez pedig valahol még engem is meglepett. De már nem vágytam olyan életre, amit nélküle kellene élnem, és talán ez volt a legsúlyosabb tanulsága ennek az estének. És talán az, hogy hiába akarnám magamhoz láncolni, ha ő már nem fogja akarni, mert bármennyire is próbáltam szavaimmal azt a látszatot kelteni, hogy ezúttal is az enyém minden irányítás, neki is volt beleszólása, majdhogynem több, mint nekem.
Masszírozó mozdulattal nyúltam az állam alá, mintha a feszültségemet ennyivel is oldani tudnám, de nem hagytam ki a kínálkozó alkalmat arra, hogy újra tetőtől talpig végigmérjem, fejben már a háta mögötti íróasztalra ültetve, csak hogy a szokásos módon könyörögjek a bocsánatáért, újra rátalálva a hozzá vezető útra, de a helyiség fagyott légköre arról árulkodott, hogy felesleges lenne ilyesmivel próbálkoznom. Amúgy sem tudtam kiverni a fejemből a tekintetét, azt, ahogyan félelemmel követi minden mozdulatomat, és itt, ebben a pillanatban beláttam, hogy ha most el akar menni, akkor hagynom kell neki. Nem akartam látni ezt a félelemtől reszkető tekintetet, nem bírtam elviselni, hogy így nézzen rám valaki, aki olyan közel került hozzám, mint még soha senki, és ezen a ponton már nem volt bennem kétség, hogy tényleg beleszerettem. - De ma még kivételt tehetek - fordítottam el aztán a fejem, inkább a dohányzóasztalra letett üveget bűvölve tovább, ezzel adva meg magam, bár nem tudtam eldönteni, vajon mi járt a fejében. Bezárkózik a hálószobájába vagy tényleg kisétál a ház ajtaján, vagy netán tényleg megszökik.

 Kezdett feszíteni a mellkasom, ahogy egyre szorgosabban dolgozott bennem az indulat, a józan ész majd' szétmarta a másik bestiát, ez pedig olyan érzelmi kavalkádot eredményezett, amire eddig talán még soha nem volt példa. Bár tény, hogy soha nem is éreztem még hasonlót sem, nem lebegett a fejem felett egy ekkora döntés mázsás súlya. Megölni valakit, aki már túl sokat jelentett, már túl fontossá vált számomra, és többet éreztem iránta, mint amire valaha is képességet gondoltam, ehhez képest mégis úgy bántam vele, mintha soha nem értem volna hozzá, mintha nem Ő jelentette volna az egyetlen menekvést, mintha nem az ölelése oldozott volna fel egy nehéz nap után minden bűnöm alól. Túl egyértelműek voltak a szabályok, én pedig aligha tehettem volna kivételt vele, nem mentegethettem volna azzal, hogy ő a feleségem, mert tudtam, hogy ez nem számít kifogásnak. Tényleg nem akartam az apám lenni, jeges brutalitással megölni a nőt, akit... a picsába az érzelmekkel. Bármit megadtam volna azért, hogy valaki megmondja, mit kellene tennem, higgyek-e neki vagy sem, hagyjak-e neki időt a bizonyításra, vagy ez már egy lejátszott meccs, és nem volt mit mentegetni.
Szavai végül mégis pozitív irányba billentették a mérleg nyelvét, miután dühödten kifakadt, lépésről lépésre elmondva mindent, közben egy másodpercre sem szakítva meg a szemkontaktust. Volt már annyi rutinom ilyen téren, hogy tudjam, mikor hazudik valaki, és talán valaki, aki már hozzászokott a hazudozáshoz, remekül elő tudta volna adni ugyanezt a színvonalat, de ő nem volt ebben sem jártas, sem profi. Ő egyszerűen az életéért küzdött, ezt kellett tennie, mert tudta, elmondtam már neki, milyen sors várt itt az árulókra. Bár úgy tűnt, hogy talán már jelentőségét vesztette az, mit gondolok a hűségéről. Ahogy egy pillanatra újra elmerültem a tekintetében, kezdtem azt hinni, hogy valójában már minden oda, és bármit mondtam vagy tettem, már nem szívhatom vissza. De mit várt tőlem azok után, amit történt? Amilyen kétségek között vergődtem a megjelenése előtt, már az csodával határos volt, hogy egyáltalán nem pattant el az agyamban egy ér. Kirill jelentése egyetlen pillanat alatt rántotta ki a kártyavár alsó lapját, és éppen most omlott össze az egész, méghozzá a két szemem előtt, én pedig már nem tehettem semmit. Azon kívül, hogy megpróbáltam visszafogni magam, nem támadni rá újra sem szavakkal, sem fizikai fölénnyel, talán éppen ezért kezdett el enyhülni a szorításom a karfákon, amikor pedig karjával érintette a vállaimat, már tudtam, hogy vissza kell vonulnom. Félt tőlem, elsuttogott szavai is erre engedtek következtetni, bár azt, ahogyan befejezte a mondatomat, szívesen kitöröltem volna az emlékezetemből. - Mással megtettem volna - válaszoltam, de már csak akkor, mikor kiengedtem a fotelból, tekintetem pedig egy ideig figyelte a hátát, miközben méretes távolságot alakított ki kettőnk között. Mást tényleg zokszó nélkül öltem volna meg, bár ez nyilván nem lepte meg, és nem is vigasztalta, ahogy engem sem.
Eleinte meg sem próbáltam értelmezni a szavakat, amik elhagyták a száját, helyette inkább a vodkás üveg után nyúltam, felismerve, hogy ide a pohárnyi mennyiség már kevés lesz. Az egész el volt baszva, már nem is erőlködtem azon, hogy ránézzek, próbáltam leküzdeni a tomboló indulatot magamban, a mellkasom azonban továbbra is hullámzott a furcsa, csillapíthatatlannak tűnő haragtól, bár talán nem is harag volt. A félelem próbált más formában megmérgezni, és jól is sikerült neki. - Emlékszel, mikor elmeséltem, hogy volt egy áruló a családomban? - kérdeztem, szinte tökéletesen semmibe véve a szavakat, amikkel amúgy a legelbűvölőbb megfogalmazással tette ki éppen a szűrömet. A szakítós drámához egyelőre még nem jött meg az étvágyam, helyette a vodkás üveget húztam meg, jobb híján. - Az anyám volt - fordultam szembe vele, egyetlen másodpercre összefonódva tekintetével, de most nem is bántam, hogy kialakította azt a bizonyos távolságot. Meg sem tudtam állni egy helyben, fel-le járkáltam, az agyam végig zakatolt, újra és újra megélve annak a gondolatát, hogy meg kell majd őt ölnöm, és hogy mennyire nem akartam megtenni. Ötletem sem volt, mivel csillapíthatnám a feszültséget, mert még soha nem történt velem hasonló. Bár mondjuk, szakítani sem szakítottak még velem soha. - A fegyver másik végénél pedig az apám, mikor... hát, érted - vigyorodtam el zavarodottan, már tényleg nem uralkodva semmin, ismét belekortyolva az üvegbe, de továbbra sem készültem őt megközelíteni, vagy akár egy mozdulatot tenni felé. A tekintete éppen elég volt ahhoz, hogy ne csak feszültséget, de szégyent is érezzek azért, amit tettem és amit mondtam neki, vagy hogy egyáltalán feltételezésekbe bocsátkoztam valamivel kapcsolatban, amire soha nem szolgált rá. - Szóval, ha jól értem. Mi most éppen... szakítunk? Te meg... mit is csinálsz? - vontam fel a szemöldököm, küzdve valami jobb belátásért, mert talán még egy halvány remény pislákolt volna, hogy megmentsem, ami éppen darabokra hullott közöttünk, én pedig hiába emeltem vissza magam köré ezt az átkozott falat, és hiába viselkedtem úgy, mint aki két korty vodkától elvesztette a józan eszét, továbbra sem akartam senki mást, nekem csak ő kellett. Úgy, ahogyan tegnap és előtte, most mégis olyan távolinak éreztem, mintha soha nem simult volna a karjaim alá dorombolva.

 Eddig azt gondoltam, hogy nem rendelkezik egyetlen áruló porcikával sem. Még mindig nem adtam fel, hogy megtaláljam azt a bizonyos, mindent felülíró mentséget, ami mindkettőnket megkímélhetne a folytatástól, de nem volt elég annyi, hogy ő mondott valamit. Én is mondhattam volna, attól az még nem lett volna igaz,és az egésznek ez adta a legkegyetlenebb élt. Mintha tényleg nem létezett volna jó forgatókönyv, bármi is történjék, mert az egyik szerint meg kellene ölnöm, míg a másik szerint porig kellene rombolnom, de az legalább közös pont volt, hogy mindkét esetben elveszítem. Ez pedig kíméletlenebb volt minden igazságnál, még talán annál is, hogy áruló-e vagy sem.
Ahogy fölé magasodtam, karjaimmal börtönbe zárva a fotelben, szó szerint az arcába hajolva, próbáltam nem túl mélyre tévedni a tekintetében. Az esélyét sem akartam megadni annak, hogy elterelje a figyelmemet az egyre pulzálóbb haragról, a néma, már-már őrjítő bizonytalanságról, a kételyről, amit elültetett bennem. Mégis, ahogy állta a tekintetem, bátran és felszegett fejjel, miközben jól érezhetően eluralkodott rajta a félelem, még az éppen jéggé dermedő szívemet is megsajdította. Tényleg rábíztam volna az életemet is, és isten volt rá a tanúm, hogy soha többé nem akartam a félelmeinek forrása lenni, most mégis úgy viselkedtem vele, mintha a következő pillanatban készülnék puszta kézzel végezni vele. Valószínűleg ez lett volna a követendő út, esélyt sem szabadott volna adnom arra, hogy belekezdjen ebbe, de a picsába, belőlem hiányzott az az erő, ami az apámat képessé tette anyám megölésére.
Szavaimmal a lelkébe gyalogoltam, bár ahhoz tökéletesen értettem, hogy mikor hová kell szúrnom, ha valakit le akartam rombolni, egyértelmű volt a váltás, minden érzelem kiült az arcára, a megjelenő pírfoltok árulkodtak a feléledő dühéről, amit akár még jó jelnek is betudhattam volna. Szinte farkasszemet nézett velem, egy pillanatra megdöbbentett az erő és a bátorság, amit összeszedett ahhoz, hogy képes legyen így állni a tekintetem, majd újabb szavak kezdtek záporozni belőle, amik ugyan mind eljutottak hozzám, mégsem mozdultam, ugyanúgy börtönbe fogtam a fotelban, és ugyanúgy méregettem, mintha tényleg ki lett volna írva a homlokára, hogy most éppen hazudik vagy igazat mond. Azok alapján, ahogy tette, ahogy az egyértelmű nyomás súlya alatt beszélt, már-már teljesen meggyőzött arról, hogy nem hazudik.
Aztán elcsitult, miután elmondott mindent, ami szerinte történt, de továbbra sem húzódott hátrébb, állta a sarat, és más helyzetben, más körülmények között ez lett volna az a pillanat, ami kimondatja velem, hogy pontosan egy ilyen nőre van szükségem, és hogy mennyire kibaszottul sokat jelent nekem. De nem volt jó az időzítés, sőt, tekintetéből olvasva, talán már soha nem is lesz az, és fogalmam sincs, hogy mennyi ideje hallgatott el, és állt be csend kettőnk között, mikor érezhetően összekoccantak a fogaim. Mintha nem maradt volna veszítenivalóm. - Kibaszottul fel kellett volna hívnod - csendült fel ingerülten a hangom, ekkor már esélyt sem látva arra, hogy bármi visszatérít minket a normális kerékvágásba. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, és ami túl szép, hogy az legyen, az általában nem is igaz. - Szerinted mi mindent fordult meg a fejemben azóta, hogy Kirill elmondta? - emeltem még feljebb a hangom, ekkor azonban már a kontrollálhatatlan harag öltött testet, semmint a kétely. - A picsába, Iris, azt hittem, hogy meg kell... - elakadt bennem a szó, hirtelen csendesülve el, hosszú idő után először szakítva el tekintetem az övétől, de kezeim szorítása továbbra sem enyhült a karfákon. Hirtelen túl sok lett bennem az érzelem, csapongtak ide-oda, mint egy kibaszott kosárlabda, és nem tudtam volna eldönteni, mi tombol bennem erősebben, miközben éreztem a megfeszülő ereket a nyakamban.

 Ahhoz képest, hogy nagyjából húsz perccel ezelőtt még egész más okból szorult össze a gyomrom Iris puszta közelségének a tényétől, és attól, hogy végre itthon van, nekem pedig az vált a fő motivációmmá, hogy minél előbb lerázzam az apám embereit, most egészen más hangulat uralkodott rajtam, és nem a jól ismert, émelyítő vágytól zsugorodott borsóméretűvé a gyomrom. Főleg miután becsukta maga mögött az ajtót, majd felém fordult, szinte azonnal meg is torpant. Tényleg nem kételkedtem abban, hogy vág az esze, bár még így sem tudtam volna megjósolni, hogy mi lesz a reakciója minderre. Tudja-e, mit akarok hallani, vagy elmondja-e magától, mi történt, egyáltalán van-e fogalma arról, hogy ez kurvára nem egy játék, nem holmi apró volt a tét egy pókerasztalon, hanem a kibaszott élete. És ahogy az ő reakcióját, úgy az enyémet sem tudtam volna megmondani, bár azon kívül, hogy már legalább ezer kifogást és mentséget gyártottam le neki, ami talán egy kis esélyt is ad arra, hogy ez az egész csak egy tévedés, még mindig nem tudhattam, mi is történt valójában.
Tekintetem néha találkozott az övével, miközben leült a közeli fotelba, de aligha tudott belőlem bármilyen reakciót előcsalogatni, ismét magamra öltöttem a jeges, rideg és kimért álarcot, még ha mögötte majd' szét is hasadtam a tomboló érzelmek sokaságától, de ennek egyelőre még nem adtam jelét. Jelenleg ez tűnt a legjobb megoldásnak, mert ha szabadon engedném a kétségek között vergődő, elbizonytalanodott és egyre dühösebb valómat, valószínűleg arra sem lenne lehetősége, hogy válaszoljon. A gondolatba pedig még a kezem is beleremegett, éreztem, ahogy ujjaimon átfut az ideg, a félelem egy olyan formája, amit eddig még nem ismertem, így inkább ökölbe szorítottam őket. Szavait hallva ismét megkerestem íriszeit, tekintete jóval beszédesebb volt az enyémnél, bár a helyében minden bizonnyal én is így érezném magam. Azt sem tudtam, mit várok tőle. Mondhatott bármit, ahogy én is, akár a csillagokat is lehazudhattam volna az égről, attól még nem vált volna holnaptól valósággá. - Ó, hogyne sejteném - reagáltam lassan, a fejem egy pillanat erejéig oldalra billent, így fürkészve tovább arca minden mozdulatát, és tényleg, most először életemben bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, valaki hazudik-e vagy sem. Főleg ha az a valaki a feleségem.
Egyetlen pillanatig még meg is könnyebbültem, mikor befejezte, állítva, hogy otthagyta a kíváncsiskodó nyomozót, és annyira görcsösen hinni akartam neki, benne, hogy nem húztam el reflexszerűen a kezem, mikor rám simította az ujjait. Készültem beleesni abba a hibába, amibe minden kibaszott amatőr belesétálna, de egy helyzetben, ahol nem létezett jó válasz, ki mondta volna meg, hogy mi a jó döntés? Ha azután, hogy kisétált a megbeszélt helyszínről, rögtön felhívott volna, és elmondja, hogy mi történt, fikarcnyi kétségem sem lenne benne. Egyszerűen nem hagyhattam neki, hogy megvezessen, és azzal is tisztában voltam, hogy mik lennének az apám utasításai, de nem terveztem hazaszaladni és kikérni a véleményét, mert Iris már régen az én felelősségemmé vált. - Igazán? - kérdeztem végül, újult erővel visszatérve önmagamhoz, elhúzva kezemet az érintése alól, majd felemelkedtem, letettem az üres poharat, az általa elfoglalt fotel elé sétáltam, két tenyerem a fotel két karfájára markolt, és ahogy lentebb ereszkedtem, behajolva elé, valószínűleg kénytelen volt hátrébb dőlni, de még így is túl közel került  arcom az övéhez. - Előtte nem sztorizgattatok egyet a finom kávétok mellett? - kérdeztem felvont szemöldökkel, a hangom némi ingerültségről árulkodott, de nem álltam meg ennyinél. - Egyáltalán most találkoztál vele először? Vagy tegnap, mielőtt hazajöttél dugni egyet a legújabb haverod fő célpontjával, még ebédeltél is vele egyet? - telt meg egyre több erővel a hangom, szorosabban markolva a fotel karjait, kétséget sem hagyva afelől, hogy mi a célom az egésszel. Nyomást akartam rá gyakorolni, kideríteni, hogy tényleg igazat mond-e, hogy mondott-e bármit annak az aktakukac senkinek, készen állva addig gyötörni, míg meg nem törik, kockáztatva ezzel azt, hogy egy életre meggyűlöl és megvet majd, de a pokolba mindennel és mindenkivel, képtelen lettem volna bántani őt. Én nem vagyok az apám.

 Szinte teljesen megszűnt a kapcsolatom a külvilággal, nem fogtam fel az idő múlását, azt, hogy mióta ültem a kanapén a gondolataimba mélyedve, és hogy mikor ürült ki a vodka a poharamból. Általában oldódott tőle a feszültségem, de ahhoz, ami jelenleg bennem tombolt, valószínűleg egy egész hordónyi sem lenne elég, bár ha leinnám magam a sárga földig, legalább nem azon feszengenék, hogy vajon mi is történt ma délután Iris és a nyomozó között. Volt egy félelmem, sőt, nem is egy, mert ismertem a módszereiket, néha rosszabbak és alattomosabbak voltak, mint egy-kettő közülünk, és ki tudja, mit találtak mondani Iris-nak a családomról. Vagy éppen... rólam. Az egyértelmű volt, hogy mindenből és mindenkiből képesek lettek volna eszközt csinálni a céljuk elérése érdekében, egy terhelő vallomás pedig mindig remek alapot adott az ilyen ügyeknek, ha minden másból kifogytak. Én megakadtam a torkukon, ahogy az apám is, mert tudtam takarítani magam után, a legjobbtól tanultam, és ugyanezt vártam el a saját embereimtől is, így más már nem is maradt a kezükben. Csak Ő. A feleségem. Akinek bármit mondhattak, és aki szintén mondhatott bármit, ami rám nézve veszélyes, vagy éppen terhelő. Nem is tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, befészkelődtek az elmémbe, és egy pillanatra sem eresztettek. Túl sok ilyet láttam már, nekem is volt dolgom árulókkal, ismertem a forgatókönyvet, és pontosan tudtam, hogy mit tett az apám azokkal, akik őt árulták el, vagy éppen a családját. Íratlan szabály volt, sosem beszéltünk róla, mégis pontosan tudtuk, milyen sors vár egy árulóra. Apám pedig nem ismert és nem hagyott kivételt, még az anyámnak sem kegyelmezett, ezzel téve nyilvánvalóvá, hogy nem riad vissza semmitől, bármi áron megvédi a családját. Én is meg akartam védeni a sajátomat, pár perccel ezelőttig abban a hitben élve, hogy nekem Ő lesz a családom, mert vele talán nem ismernék lehetetlent, most mégis majd' belefulladtam egyetlen elkerülhetetlennek tűnő gondolatba, ami mázsás súlyként nehezedett a mellkasomra.
Távoli hangnak tűntek léptei, ahogy lesétált a lépcsőn, majd már hallottam is a hangját, tekintetemmel megkeresve az alakját, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Összeszorult a gyomrom, furcsa, émelyítő harag kezdett éledezni bennem, a jeges viszolygás pedig minden porcikámat uralom alá vonta. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, hogy mire számíthatok valakitől, akit éppen csak beengedtem az életembe, és fogalmam sem volt arról, hogy miként cselekszik, ha nyomás alá helyezik. Talán várnom kellett volna, bizonyítékot kellene szereznem, megbizonyosodni arról, amit Kirill látni vélt, de ezzel szembemennék apám szabályaival. Azt bizonyára nem kalkulálta bele a kibaszott szerződésébe, hogy ez a lány bármit hallhat ebben a házban, ezt pedig akár ellene, de ellenem is egyszerűen felhasználhatja. - Nem tudom. Baj van? - kérdeztem vissza, a hangom azonban mellőzött mindent, amihez az elmúlt időszakban hozzászokhatott. Idejét sem tudtam, mikor néztem rá utoljára így. Talán akkor, mikor veszekedést produkálva próbált kihozni a sodromból, csak hogy kiderítse, vajon képes lennék-e tényleg megütni. Abban fikarcnyi kétségem sem volt, hogy okos nőt vettem feleségül, az arcáról lerítt, hogy észrevette a rideg hangulatváltást, de egyelőre nem mozdultam, tekintetemmel követtem őt, megadva neki az esélyt, bár még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán elhinnék neki bármit, amit mondana.

 A saját magamnak tett ígéretem ellenére elég nehéz volt visszatérni a régi kerékvágásba, főleg úgy, hogy az időm nagy részében Iris kötötte le a gondolataimat, még munka közben is. Szívem szerint vele töltöttem volna a nap összes kibaszott percét, fittyet hányva a saját kötelességeimre, az ő munkájára meg pláne, pedig eszem ágában sem volt átadni magam holmi szentimentalizmusnak, elhatározva magamban, hogy márpedig az életemnek mennie kell tovább úgy is, hogy itt van velem. Tényleg próbáltam meghúzni azt a bizonyos határt, ami elválasztja a megszokott életemet attól, amit Iris-szal éltem és ami még kialakulóban volt kettőnk között, de valójában minden erőmet próbára tette. Bár ígéretszegéssel ő sem vádolhatott, nem mintha egy másodpercre is megfordult volna a fejemben, hogy megmásítom az adott szavam. Azóta is minden este mellette hajtottam álomra a fejem, és őt ölelve ébredtem reggel, a nem csillapodó vágyról nem is beszélve, és nem is voltam rest kihasználni minden kínálkozó alkalmat, hogy bizonyítsam neki a szűnni nem akaró vágyódásomat, a szinte már kínzó lüktetésemet, mindahányszor eszembe jutott egy-egy mámoros együttlétünk.
Az órára pillantottam, megállapítva, hogy a nap nagy része már eltelt, bár erről a nap lenyugvó sugarai is árulkodtak, mert egyre kevesebb fény jutott be az ablakon keresztül a dolgozószobába. Túl hosszúnak bizonyult ez a nap, és még nem volt vége, a Papa embereinek gyűrűjében ülve, de még így, a csukott ajtón keresztül is felfigyeltem a bejárati ajtó csukódására, ez pedig elég egyértelmű jele volt annak, hogy a feleségem hazaért. Nem mutattam, de furcsa bizsergés futott át végtagjaimon, szinte számolva vissza a másodperceket, pontosan azt csinálva, amiről megfogadtam, hogy márpedig soha nem fog előfordulni. Próbáltam figyelni a szavakra, amik elhangzottak körülöttem, de hamarosan nemcsak Iris közelségének ténye billentett ki, hanem a váratlanul elhangzó ajtókopogás is.
Tagadni sem tudtam volna a meglepődést, mert szinte biztos voltam abban, hogy kerülni fogja a kapcsolatteremtés minden formáját az ilyen alakokkal, márpedig a csukott ajtó elég egyértelmű jelzésként szolgált, de mikor lenyomtam a kilincset, a várakozásaimmal ellentétben nem Iris tekintetével találkoztam, hanem Kirill-ével, az ő arckifejezése viszont mint mindig, most sem árult el semmit, már ha mindenképp el akartam tekinteni attól a furcsa feszültségtől, amit magából árasztott. - Hacsak nem a lányról van szó, tudod, hogy nem érdekel - szólaltam meg szinte rögtön, bár ha arról lett volna szó, hogy tényleg történt valami, remélem nem várt volna ennyit azzal, hogy szóljon. - Hát attól függ - felelte kurtán, miután megköszörülte a torkát, majd a vállam mögötti trióra tévedt a tekintete, aztán vissza rám. Pár másodpercig gyanús szemmel méregettem, bár semmi jóval nem kecsegtetett az, ami megvillant a szemében. - Mára ennyi volt, befejeztük - beszéltem a hátam mögé, továbbra is Kirill tekintetét fürkészve, majd az emelet irányába pillantva, de hallottam odafentről a mocorgást, így az, hogy Iris-nak bármi baja esett volna, szinte azonnal kizártam.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a három fickó összeszedte magát, majd távozott, ezt követően intettem Kirillnek, hogy inkább négyszemközt beszéljünk, de már csak egy ideges gócot éreztem a gyomrom helyén. Nem szokott ok nélkül zavarni, ismerte a szabályokat, és a múltkori klubos jelenet után még inkább figyelt arra, hogy mikor és mit csinált. Arra persze, amit mondott, egyetlen porcikám sem számított, éreztem a befeszülő testemen, a jéggé dermedő arcomon, hogy egy szavát sem hiszem el. Az egész olyan volt, mintha valaki egyetlen pillanat alatt egy medencényi forró vizet öntött volna a nyakamba, a torkom kiszáradt, a szívem legalább háromszor olyan gyors ütemre kapcsolt, mint ami normális lenne, főleg mikor tovább folytatta a mesét Iris-ról és a nyomozóról, aki napok óta Iris körül szimatolt, és akit Kirill-lel talán már túl jól ismertünk. Beszélgettek... a nyomozó és a nő, akire öt perccel ezelőtt még az életem is rábíztam volna. Mint egy kibaszott vicc, egy lidércnyomás, amiből ébredni akartam, de úgy tűnt, hogy kurvára nem csak álmodom. - És te hol a faszban voltál? Vagy te szolgáltad fel nekik a kávét? - kérdeztem ingerülten, nagy levegőt véve, de a kezemmel jeleztem, hogy inkább ne is szólaljon meg. Bármit is mondott volna, már bezárkóztam, nem jutott el hang a fülemig, az agyamig meg főleg, csak egy gondolat lüktetett bennem, ami jeges szorítással fonta körmeit a szívem köré.
Hátat fordítottam neki, elég egyértelműen a tudtára hozva, hogy most inkább menjen el, amúgy is elmondott mindent, amit tudott, bár ha nem éppen Iris körül zakatoltak volna a gondolataim, bizonyára arra jutottam volna, hogy Kirill szándékosan szabotál. De nem ez érdekelt. Furcsa rémület uralta el a gyomromat, ahogy vodkát töltve leültem a dolgozószobám kanapéjára, szinte azonnal szembesülve a legnagyobb félelmemmel. Azzal, ami gyerekkorom óta bennem élt, amit nem egyszer láttam megtörténni az apám embereivel, majd a saját anyámmal. De tényleg képes lenne elárulni?