Még mindig újdonságnak hatott a ragaszkodás, ami általa, miatta alakult ki bennem, idegennek tűnt az a Dimitriy, aki a képébe vágta, mennyire meg akar tőle szabadulni, és aki arra várt, hogy egyszer tényleg újra elszökik majd, mert legalább annyival kevesebb időt kell ebben a börtönben eltöltenie vele. Nem tudtam megmásítani a múltat, vagy visszaszívni ezeket a mondatokat, csak a rácáfolásra volt lehetőségem, és nem is maradtam adósa egy pillanatra sem, minden kibaszott pillanatban készen álltam bizonyítani, hogy szükségem van rá, és nem tudtam volna csak úgy, egyszerűen elmenni. Még ha hagytam is elsétálni, az is csak egy pillanatra tűnt jó ötletnek, a mellékelt ábra is mutatta, hogy mennyire nem tudtam volna elengedni, és már átkoztam minden pillanatot, mikor arra vártam, hogy kisétáljon az életemből. Már a részemmé vált, nem akartam, hogy nélküle teljenek a napjaim, hogy egy üres ágyban érjen a reggel, nem érezve többé a teste melegét a karjaimban, mikor kinyílnak a szemeim.
Körmei végigszántottak a lapockámon, jóleső, fájó bizsergést okozva, majd fenekemre markolva ösztönözte az újabb mozdulatokat, én pedig hol engedelmeskedtem az általa kapott, egyértelmű utasításnak, hol nem. Nekem is fájt, már majd' szétrobbant a testem, mikor egy-egy erősebb mozdulatsor után újra lassítottam, és így volt ezzel ő is, szavak nélkül könyörgött, a tekintete beszélt helyette, ez pedig még jobban felizgatott, mintha ez egyáltalán még lehetséges lett volna. Émelyítő volt a küszködés, az állandó harc a legőrjítőbb ösztön ellen, a gyomrom újra és újra belefeszült a sajgásba. Az újabb mozdulatlanságot arra használtam, hogy a hasára fordítsam, szinte rögtön a csípője után nyúltam, ekkor már határozottan húzva vissza magamra, teljesen kitöltve a testét. Hallottam vad nyögését, szinte elnyomta az enyémet, és talán ez volt az a döntő pillanat, mikor tudtam, hogy már nem fogok többé megállni. Nem voltam képes tovább uralkodni magamon, hajtott a vérem, a belőle kicsalogatott hangok pedig csak táplálták a lüktető vágyamat. Lehunytam a szemeim, ott csókolva a nyakát és a vállát, ahol éppen elértem, mellkasom a hátának feszült, ekkor már észlelve az összetéveszthetetlen jeleket, amiket a teste produkált. Én sem voltam sokkal halkabb, annak ellenére, hogy általában kordában tudtam tartani a belőlem kibukó hangokat, de ő még engem is túlszárnyalt.
Megfeszült alattam, teste megremegett, fél szemmel láttam a kifehéredő ujjait, ahogy az ágyneműt markolta, teste lüktetése és pulzáló izmai pedig nekem is megadták a kegyelemdöfést, egy utolsó határozott mozdulattal adtam meg magam én is a beköszönő élvezetnek, együtt semmisülve meg vele. Bőrébe fojtottam hangos nyögésemet, kezeimmel megtámaszkodva teste mellett, miközben csípőm még lökött rajta párat, majd szinte teljesen mozdulatlanná dermedtem, csak a mellkasom hullámzott, ahogy küszködtem a levegőért. Másodpercek teltek el, próbálva összeszedni magam, visszatévedni ebből a semmihez sem fogható extázisból, újra és újra csókokat lehelve a nyaka mentén. - Imádom, mikor hangos vagy - súgtam oda neki, miután már képes voltam egyáltalán megszólalni, lassan engedve el testét, hogy mellé feküdjek, egy nagy, jóleső sóhajjal dőljek hátra, de már nyújtottam is felé a karom, hogy magamhoz vonjam. - Még ha emiatt mások ma nem is alszanak túl sokat - vigyorodtam el pimaszul, mintha egy kicsit is érdekelt volna mások álmatlansága. Túl önző voltam az ilyesmihez, és miközben megkerestem a tekintetét, oldalra billent a fejem. - Bár... én sem terveztem túl sok alvást - tettem aztán hozzá, kiegészítve a már jól ismert és megjátszott ártalmatlan pislogással. Csak el akartam felejteni mindazt, ami idáig száműzte tőlem, gondolni sem akartam rá.

 Egész nap ezekre a hangokra és érintésekre vágytam, a tűzre és a leplezhetetlen vágyra a tekintetében, legalább ezerszer elképzelve, hogy ezúttal hol és hogyan fogom magamévá tenni. A hatás, amit gyakorolt rám, már-már nem is eviláginak tűnt, egész eddigi életem során elképzelhetetlennek tűnt így, ilyen mohón vágyni egy nőre újra és újra, mintha soha nem lenne elég, és talán éppen ez a lényeg. Soha nem lesz elég. Megbabonázott, mint egy kibaszott boszorkány, egy ideje viszont már nem is kerestem válaszokat a miértekre, szinte magát adta minden, és bár az este kicsit sem a számításaim szerint alakult, nem terveztem be sem a rideg indulatokat, sem a patakokban folyó könnyeit, mégis, ahogy teste forrósága fogságba ejtett, ő pedig átvette tőlem az irányítást, minden félelem távozott belőlem.
Mellei a mellkasomat súrolták, ahogy hajába kapaszkodtam és ajkaimhoz rántottam, legalább úgy küzdve ezért a csókért, mintha az életem múlna rajta, ha nem kapom meg. El sem akartam engedni, a szájába nyögtem, mikor hevesebben mozdult rajtam, de akárhányszor végigsimított gerincemen a jóleső, közeledő mámor érzése, lassított csípője ringásán. Kínzóan lassú mozdulatai pedig már-már táncoltak az idegeimen, sajgott tőle minden porcikám, miközben még ezt a kegyetlen ritmust is istentelenül élveztem, néha erősebben rántva magamra. Egyre intenzívebben éreztem a késztetést, hogy revansot vegyek a szándékos kínzásért, mert ha valamit még így, egy ilyen felfokozott pillanatban is meg tudtam állapítani, hogy direkt játszadozott velem, ezzel együtt saját magával is, ez pedig egy pimasz vigyort varázsolt a szám sarkába. Leginkább azért, mert én pontosan tudtam, hogy mi fog történni, ha átveszem a gyeplőt, és az egyre erősebbé váló késztetés le is győzött.
Derekára karolva fordítottam a helyzeten, testemmel magam alá préselve, érezve a súrlódást a hullámzó mellkasomon, lábai csípőm köré fonódtak, még mélyebben merülve a testébe. De nemcsak a testében vesztem el egészen, tekintete is rabul ejtett, nyakam köré kulcsolta karját, forró csókban forrva össze vele. Ha nem dolgozott volna bennem ez az émelyítő és csillapíthatatlan vágy, talán ebben a pillanatban találtam volna meg az igazi békét. - Nem is tudnálak elengedni - súgtam a füléhez hajolva, szinte rögtön ráharapva a füle alatti területre, gyengéden, mégis mohón ízlelgetve bőrét, és ahogy a csípőm tökéletesen leutánozta az előbbi lassú ritmusát, belevigyorogtam a bőrébe. Ezúttal én kínoztam őt, fokozva csípőm mozdulatait, majd mikor éreztem magam alatt teste egyértelmű jelzéseit, újra lelassítottam. - Nem kapod meg ilyen könnyen - szólaltan meg, bár abban sem voltam biztos, hogy van-e még egyáltalán hangom. Már teljesen bezsongtam tőle, nekem legalább annyira volt kínzás a mámor késleltetése, mint neki, de még közel sem játszottam ki magam, még ha szinte fájó élvezettel is kecsegtetett ez a kíméletlen játék.
Ajkaim nyakára vándoroltak, végighúzva bőrén a nyelvemet, ekkor újra fokozva a mozgásom ütemét. Belenyögtem a bőrébe, összeszorítva a fogaimat, ahogy a mámor rákapaszkodott gerincemre, saját ajkamba haraptam, már-már majdnem hagyva, hogy eluralkodjon rajtunk a gyönyör, de ehelyett újra megálltam. Már olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha maratont futottam volna, mégis, ahogy újra megkerestem a tekintetét, ajkára könnyed csókot lehelve, az elégedett és sunyi vigyort leplezni se tudtam volna. - Még mindig szeretsz velem játszani? - kérdeztem rekedten, ajkaiba mormolva, közben lefelejtve csípőmről a lábait, és teste alá nyúlva újra, a hasára fordítottam, rögtön nyúlva a csípője után, hogy feljebb tornázzam, és az első adandó alkalmat kihasználva, újra elmerültem a testében, betakarva hátát a mellkasommal. Szinte azonnal ritmusra találtam, a kínzó lassúságot erősebb lökések váltották fel, ujjaim az oldalán zongoráztak végig, gerince vonalát hintve tele apró csókokkal, miközben egyre többször kellett nyelnem, egyre többször reszketett meg a testem, de már nem akartam megállni. Akartam őt, a gyönyörét, azokat az önkívületi hangokat, azt, hogy alattam semmisül meg a mindent letaroló élvezettől.

 Minden irányítást átadtam neki, mikor hagytam magam hátralökni, ő pedig nem is várt túl sokat azzal, hogy fölém másszon, levarázsolta a nadrágomat, és látva a vágytól izzó, buja tekintetét, érezve, ahogy ujjai rám markolnak, alsó ajkamba haraptam. Sejtelmes mosolya szinte kétséget sem hagyott, mivel készül folytatni, már a puszta gondolattal felhúzott, még erősebben vert a szívem, miközben ajkai végigsiklottak rajtam, majd megéreztem a forró, szorító ajkait magam körül. Nem is tudtam magamba fojtani egy elégedett, erős nyögést, élvezve a kegyetlen kínzást, amibe éppen belekezdett, és megmondani sem tudtam volna, hogy éreztem-e ehhez hasonló lüktetést valaha, ahogy ajkai újra és újra bilincsbe zártak, egyre intenzívebb nyögéseket és sóhajokat csalva elő belőlem. Nem is bírtam ki, hogy ne túrjak bele a hajába, újra tombolni kezdett bennem a furcsa kettősség, az agyam egyik fele azt szajkózta, hogy legyek önző, ne állítsam meg, engedjem magam sodródni, és hagyjam befejezni, amit elkezdett, mert olyan mámorító kéjjel kecsegtetett az út vége, amivel talán még soha nem is találkoztam, míg a másik kész volt bármikor kitörni a lüktető pillanatból, csak hogy kezelésbe vegye őt. Ajkainak szorítása kínzóan emlékeztetett teste forró szűkösségére, én pedig már alig tudtam uralkodni a vágyaimon, hogy ne teperjem magam alá, rekedten szólaltam meg, hogy ha így folytatja, nem bírom ki a következő perc végéig, az ördögi vigyor pedig, ami megjelent ajkai körül, furcsa bizsergést okozott bennem. Egyértelműen ő irányított, tagadni sem tudta volna, hogy mennyire élvezi ezt a kapott hatalmat, azt, hogy mi mindent képes kiváltani belőlem, én pedig ezt élveztem, csak még inkább felajzott vele, pedig fizikai képtelenségnek tűnt azok után, amit az előbb csinált.
Csókjai nyomán libabőrös lettem, szinte majdnem a fülem mellől hallottam suttogását. Elképzelni sem tudta, milyen hatással van rám az, ha csúnyán beszél, és ugyan szándékomban állt elkapni ajkait, hogy újra megízleljem őket, de tovább folytatta az elkezdett játékot, és elfoglalta a helyét a csípőmön. Kezeim szinte ösztönösen simultak a derekára, majd rámarkoltam a csípőjére, szinte minden önuralmamat elvesztettem, ahogy megtámaszkodott a mellkasomon. Érezni akartam őt, éppen ezért kezdtem fészkelődni alatta, csípőmet mozdítva ahhoz, hogy megtalálja a tökéletes helyzetet, szinte levegőt sem véve addig, míg meg nem éreztem teste émelyítő forróságát. Nem mozdultam, hagytam hogy saját maga szabja meg a ritmust és a mélységet, de mikor teljesen eltűntem benne, már akarva sem tudtam elfojtani egy erőteljesebb, mély nyögést. Ezerszer érezhetném, akkor is olyan lenne, mintha először történne, és jelenleg elképzelni sem tudnám, hogy valaha is képes leszek megunni. Le sem vettem róla a tekintetem, figyeltem az izmai munkáját, arca minden rezdülését, hallgattam a torkából feltörő hangokat, amik csak még jobban összerántották a gyomrom, de még így is volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy játszadozzon velem és húzza az agyam a váltakozó ritmussal.
Tenyerem lesiklott fenekére, egyre kevésbé érezve az önuralmat magamban, míg nem teljesen elveszítettem a józanabbik felemet, újra és újra magamra rántottam csípőjét, minden mozdulatnál hangosan nyögve egyet, majd összegyűjtve némi erőt, feljebb tornáztam magam, ujjaim ismét a haját túrták, lehúztam magamhoz, hogy egy mámoros csókban forrjak össze vele, de mozdulatai nem kegyelmeztek, a szájába nyögtem, miközben nem tudtam nem tudomást venni arról a kegyetlen játékról, amit még mindig játszott velem, és mikor ismét lelassította csípője mozgását, elszakadtam szájától. - Játszadozunk, játszadozunk? - kérdeztem pimaszkodva, szaggatottan és rekedten, alig kapva levegőt. - Akkor... játsszunk - tettem hozzá suttogva, újra a derekára fogva, hogy a következő másodpercben kihasználva az erőfölényemet, fordítsak a helyzetünkön, és magam alá gyűrjem. Testem nem vált el az övétől, éreztem izmai szorítását magam körül, közben lenyúltam lábaihoz, hogy a csípőmre húzzam őket, szándékosan hergelve őt is és magamat is egy kegyetlenül lassú tempóval, miközben végigcsókoltam álla vonalát, szándékosan nem érintve meg ajkait.

 Nem maradt olyan részem, amit ne adtam volna át magát ennek az észbontó vágynak. Felülírt mindent, ami ma történt, még ha nem is törölhette ki az ehhez fűződő emlékeket, és ugyan egy részem folyamatosan tudatta velem, hogy nem érdemlem meg sem a csókokat, sem az érintéseket, amikkel engem jutalmaz, én minden követ megmozgattam azért, hogy rászolgálhassak. Minden alkalmat megragadtam, hogy ne csak szavakkal, de tettekkel is bizonyítsam az egyértelmű szándékaimat, és talán nem tudtam olyan könnyen elmondani, hogy mit érzek iránta, hogy szeretem, és ha arra kérne, még meg is halnék érte, de a szavak amúgy sem jelentettek semmit a világomban. Ezt nem is kellett volna elmagyaráznom neki.
Szavaira vigyorral reagáltam, közben bízva abban, hogy letisztáztunk mindent és jelenleg esze ágában sincs kereket oldani, de nem voltam jós, és habár minden porcikám tiltakozott ellene, mégis féltem, hogy egyszer netán kivívom a haragját annyira, hogy tényleg elszökjön tőlem. Nem mintha... messzire juthatna, nem is engedném neki. Nem fűztem hozzá további szavakat, helyette hátrálni kezdtem, majd leültem az ágy szélére, közben továbbra is a formás domborulatokat fürkészve, néha elveszve a tekintetében, de még csak leplezni sem tudtam volna a szemeimben csillogó pimaszságot és szemtelenséget. Majd' szétfeszített a vágyódás, már most éreztem teste szűkös forróságát, ez pedig újra korbácsként vágott végig a gerincemen. Csak magamat kínoztam ezekkel a gondolatokkal, azzal, hogy már túlságosan is beleéltem magam, és míg ajkaim a melleivel játszottak, ujjaim pedig a lábait és combja belső felét simogatták, egyre erősebbé vált nadrágom szorítása. Szerettem volna minél előbb megszabadulni a kényelmetlenné váló ruhadarabtól, de jelenleg ez az egy akadály gátolt meg abban, hogy ne rántsam rögtön magamra, mint valami kibaszott függő, aki ismét készült hozzájutni a saját drogjához. Annyi különbséggel, hogy nem akartam leszokni róla, egyre többet és többet akartam, és isten lássa lelkem, ebbe szíves örömest bele is halnék, ha kellene.
Egyre több hang tört elő a torkából, ami csak tovább borzolta a kedélyeimet, jólesően felmorrantam, mikor a tarkómra simított, elhúzódott, hogy lehajolva csókot leheljem a számra, de mire igazán beleéltem volna magam, egy mozdulattal döntött hátra, bár eszembe sem jutott tiltakozni ellene, sőt, még jobban begerjedtem tőle, még hevesebben pulzált a vérem, kezdett elszorulni a tüdőm, elnehezedett a mellkasom, főleg mikor fölém mászott, incselkedő megjegyzésére pedig a fokozódó hangulat ellenére is elvigyorodtam. - Pont jó helyen vagy ahhoz, hogy orvosold ezt a problémát - válaszoltam, hasonlóan pimasz élt megütve, de ahogy végigsimított ágyékomon, bennem akadt a levegő, rögtön nyelnem kellett egyet, és ugyan minden ösztönöm azt sugallta, hogy fordítsak a helyzeten, vegyem át tőle a gyeplőt, én inkább megadtam magam neki. Újra megijesztett ez a nyers, vad sóvárgás, a telhetetlen éhség, mindaz, amit felébresztett és életre hívott bennem, és amiről azt hittem, hogy örökre elveszítettem. Ahhoz képest most a lábaim között térdelt, megküzdött az övemmel, majd a nadrágom eltüntetésével, a csípőmet megemelve segítettem is benne, hálát adva az égnek, hogy végre megszabadított a kínzó, szűk anyagtól. Ahogy tekintetem összekapcsolódott íriszeivel, már kétség sem merült fel bennem, mi a valódi szándéka, ezt csak megerősítette az, ahogy rám kulcsolta ujjait, a bizsergető érzés pedig úgy suhant végig testem minden pontján, mintha villám csapott volna belém. - Ne szaladj úgy előre - nyögtem ki halkan és rekedten, reagálva a hóhéros megjegyzésére, ajkam sarkában buja vigyorgással. Talán most ő volt nyeregben, de mindketten tudtuk, hogy ez bármikor könnyen megváltozhat. Még ha jelenleg nem is állt szándékomban megtörni az édes kínzást. Felemeltem a fejem, hogy tekintetem az övére kulcsolódjon, azonban még a lélegzetem is elakadt, mikor megéreztem magamon kényeztető ajkait, eltűnve a forró ajkai között. Még a szívem is kihagyott néhány ütemet, csak pillanatokkal később tudatosult bennem, hogy nem ártana levegőt vennem, ha nem így akarok megfulladni, ezzel egyidejűleg szabadjára engedve egy jóleső nyögést, majd zsinórban újra és újra, ahányszor újra ajkai közé engedett. Nem tudtam uralkodni magamon, a kezem utána nyúlt, beletúrva a szőke tincseibe, teljesen belefeledkezve abba, amit művelt velem. Azt sem tudtam, mennyi idő telt el, szinte már érzékelve a mámor néhány előjelét. - A picsába - bukott ki belőlem önfegyelem nélkül, megküzdve minden másodperccel, szó szerint a köszöntgető gyönyörrel harcolva, csak hogy ne legyen igaza, és ne ő legyen a hóhérom. Nem tudtam, mit művel velem, hogyan volt képes rá, és hogy miért nem volt még senkivel ilyen jó, de szinte felrobbantam tőle. - Iris, én... nem bírom tovább - szólaltam meg nagyot nyelve, de már alig maradt hangom, és ahogy tekintetem újra összetalálkozott az övével, tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy tovább kínoz-e, vagy engedi, hogy én is megdolgozzam a gyönyörét.

 Talán nem is tudtam volna újra elővarázsolni azt a merev és rideg alakot, aki börtönbe zárta a dolgozószoba fotelében, és már elképzelni sem akartam, hogy tudnék-e vajon ugyanúgy nézni rá, mint akkor, azokban a pillanatokban. Tényleg féltem, de rossz eszközt választottam ahhoz, hogy rájöjjek, mi is történt, pedig már annyiszor rá kellett volna jönnöm, hogy ami másnál működik, nála biztosan nem fog. Mert más volt, eltért mindentől, amit megszoktam, máshogyan kellett bánnom vele, és ezzel a felismeréssel szinte bármit elő tudott volna csalogatni belőlem. Hirtelen már nem érdekelt, hogy mi marad a kemény bűnöző arculatból, mert azzal másokat akartam sakkban tartani, őt semmiképp. Vagyis, már nem.
Miután lelöktem vállairól a köntös nehéz anyagát, magamba ittam a látványát, úgy fürkészve minden porcikáját, mintha legalább először szembesülnék vele, de nem tudtam betelni vele. Elnehezült a légzésem, ahogy újra és újra levegőhöz jutottam, felforrt tőle a vérem, közben jólesően szívva magamba az édes, jellegzetes illatát. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy majdnem elveszítettem mindezt, és ki tudja, talán ha nem jövök utána és nem rontom rá az ajtót, meghozott volna egy olyan döntést, ami lezárt volna egy még alig kibontakozott valamit. A testem ezúttal sem hagyott cserben, mikor hozzám simult, azonnal éledezni kezdett, vitatni sem tudtam volna a hatást, amit közelsége és a puszta látványa gyakorolt rám. - Valami ellentmond a gravitáció törvényeinek is - suttogtam szemtelenül, játékosan hozzádörgölőzve, és míg ő lekötötte magát az ingem gombjaival, apró csókokat hintettem ajkaira. Egyik kezemmel végigsimítottam oldalán, tekintetemmel követve a mozdulatot, ujjaim a bőrén játszottak, de egy pillanatra sem lankadt a figyelmem, és szavait hallva újra megkerestem szemeit. - Amikor azt mondtam, hogy akkor is előkerítelek, ha a világ végére szöksz előlem... nem fenyegetés volt. Ígéret - vigyorodtam el, mellé fűzve egy játékos kacsintást, bár egyetlen porcikám sem kívánta, hogy visszaemlékezzek azokra a pillanatokra. Olyat is mondtam, amit nem gondoltam komolyan, vagy ami ott és akkor jó ötletnek tűnt, mint például elengedni őt, legalább erre az egy éjszakára. Szinte azonnal megbántam, ahogy kimondtam, ő pedig életében először dac nélkül tényleg hajlandó lett volna szót fogadni és minél előbb eltűnni a házból.
Az ing végül követte a köntös sorsát, és ahogy ujjai életre keltek a mellkasomon, libabőrt hagyva minden érintés után, szinte embert próbáló feladattá vált, hogy ne ragadjam meg rögtön és húzzam magamhoz úgy, mintha a kibaszott életem múlna rajta. Talán ez még nem is állt távol az igazságtól, mert egy ilyen nap után aligha akartam elmulasztani egyetlen másodpercet is. Önző módon mindent magamnak akartam belőle, és nem is tudtam sokáig uralkodni magamon, tarkójára simítva vontam közelebb, mohó csókkal bilincselve magamhoz, nyelvem űzött vadként kutatott az övé után. Nem tudtam annyiszor csókolni, hogy elég legyen, ismét a telhetetlenség szúró érzése uralkodott el gyomromon, miközben elkezdtem vele hátrálni, egészen addig, míg lábam bele nem ütközött az ágy szélébe.
A vérem őrült tempót diktált, alig tudtam visszafogni magam, szándékosan lassítva le minden mozdulatomat. Ahelyett, hogy az ágyra fektettem volna, leültem az ágy szélére, és kiterpesztett lábaim közé húztam, kezeim gyengéden végigzongoráztak lábain, nem engedve, hogy leüljön. Felemeltem a fejem, megkeresve a tekintetét, de nem szóltam egy szót sem, beszéltek helyettem a mozdulataim, ahogy kihúzva magamat, még közelebb vontam, ajkaim játékosan kezdte izgatni egyik, majd másik mellét. Mint mindig, most is küzdöttem az ösztönök ellen, hogy ne akarjak mindent rögtön egyszerre, a nadrágom szorítása egyre fájóbbá vált, miközben kezeim egy másodpercre sem álltak meg a testén. Végighúztam ujjaimat combja belső felén, érezve a közelben húzódó forróságot, de szándékosan nem érintve meg teste legérzékibb pontját, így kínozva őt, próbálva kihozni belőle valami rám jellemző állatiasságot, miközben kiengedtem ajkaim szorításából a mellét, csak hogy ismét felnézhessek rá, megosztva vele a bennem tomboló vágyat, amit egyértelműen kiolvashatott a tekintetemből, ezúttal azonban nem kevés szemtelenség is vegyült mellé.

 Nem kellett eltelnie sok időnek, hogy a nyugalom szele végigsuhanjon testem minden porcikáján, elmosva ezzel az ingerültséget, a frusztráló félelmet és úgy tulajdonképpen mindent, amit idáig tologattam magam előtt. Minden, ami eddig kettőnk között történt, legyen szó bármilyen vitáról vagy kételyről, meg sem közelítette azt, ami ma este végbement mindkettőnkben, és talán nem a legjobb módszert választottam - sőt, biztos -, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból, de azt szokták mondani, hogy minden jó, ha a vége jó. Bár, még közel sem voltunk a végénél,  legalábbis erre engedett következtetni a megkönnyebbülés, amit tekintetéből olvastam ki, miközben letörölgettem a könnyeket, és az, hogy gyengéden a mellkasomra simított, majd ő kezdeményezett csókot, ajka pedig olyan szenvedéllyel kutatott az enyém után, mintha tényleg ez lenne rá az utolsó lehetősége. Én is megtettem volna a helyében, bevállalva egy újabb csattanást, de így legalább ő maga adta egyértelmű jelét, hogy ha nem is felejtette el, de megpróbál megbocsátani. Talán meg is bocsátott, de nem hiszem, hogy ez olyan gyorsan megy. Mégis, adott egy esélyt, pontosabban még egyet, de valahol mélyen tudtam, hogy nincs belőle végtelen számú. Vigyáznom kell rá, mert egyszer talán eljut arra a pontra, hogy tényleg nem lesz visszaút. Már a gondolatától is viszolyogtam.
Lassan bontakoztam ki a csókból, alattomos és pimasz játékra invitálva, mikor elkezdtem húzni az agyát egy lehetséges távozással, ami valljuk be, tényleg nevetséges hülyeség volt a jelenlegi körülményekhez képest. Egyrészt nélküle nem mentem volna sehová, másrészt ha ő marad, én is maradok. Ha pedig nem lett volna egyértelmű számára, hát elég gyorsan letisztáztam volna a lehetséges forgatókönyveket. Incselkedő mosolya közben új életet lehelt belém, éreztem a mellkasomban azt a kellemes bizsergést, amit egyedül ő tudott kiváltani belőlem, szavai hallatán viszont nem tudtam visszanyelni egy széles vigyort. Ahogy elmerültem tekintetében, ráeszmélve, hogy mindezt majdnem elveszítettem, egyre erősebben élt bennem egy érzés, hogy bárhol lehet az otthon és a haza, amíg Ő velem van. Akár a házamban, akár egy kis hotelszobában, nem is volt igazán jelentősége. - Tényleg csak ennyi tartana vissza? Hogy kifizetted a szobát? - kérdeztem fejcsóválva, hangomban a megszokott pimaszsággal, miközben végigsimítottam haja vonalán, a nyakán, egészen addig, míg a köntöse lehetővé tette. Nem engedtem túl távol magamtól még akkor sem, mikor körbepásztázta a szobát. Így tettem én is, szinte rögtön megállapítva, hogy szinte mindent érintetlenül hagyott, nem mintha sok ideje lett volna berendezkedni. De amúgy a célnak megfelelt volna ahhoz, amire szánta. És amiben reményeim szerint megakadályoztam. - Mostantól csak így fogok rád nézni - vált suttogóvá a hangom, miután elhúztam homlokomat az övétől, tekintetemmel mélyen elmerülve íriszeiben, meg sem próbálva leplezni azt a merész tüzet, amit fellobbantott bennem és amit iránta tápláltam, közben szándékosan keltve benne a meztelenség érzését.
Apró csókot leheltem homlokára, miközben a nyakamba kapaszkodott, ujjai a hajammal játszottak. Én lassan elengedtem derekát, kezeim a vállára simítottak, de mint eddig, ezúttal is akadályba ütköztem a köntöse által. - Persze, hogy hazaviszlek. Később... talán csak reggel - fűztem hozzá rekedten, miközben kezeim végigsimítottak a köntös elejénél, az anyagon keresztül érezve melleit, és egészen a pántig meg sem álltam. Kioldottam a csomót, hogy utána könnyedén nyissam szét az anyagot, de még ezzel sem elégedtem meg, és miközben tekintetem tetőtől talpig őt pásztázta, ujjaim lelökték a válláról a felesleges ruhadarabot. - Hupsz. Ez én voltam? - kérdeztem ártatlan pillantással, közben még én magam is érzékelve, hogy ez volt életem legrosszabb alakítása, a tekintetem már szinte így is lángolt, ahogy a fedetlen domborulatait csodáltam, a vérem pedig szinte azonnal felforrt tőle.

 Még saját magamat is megleptem azzal, hogy milyen jól tűrtem a kapott pofont, pedig nő még soha nem ütött meg. Aligha lett volna hozzá bátorságuk, de ő már nem először bizonyította, hogy kicsit sem hasonlít a már megszokott ideához, ő más, éppen ezért volt rá szükségem, és ez a másság az esetek többségében az őrületbe kergetett, közben mégis rávett arra, hogy az éjszaka kellős közepén utána induljak, mint valami paranoid, aki nem ért a szép szóból. Talán még ez is benne volt a pakliban, túlzottan ragaszkodóvá váltam, a gondolat, hogy többé már nem érinthetem és egyszerűen csak... megszűnik minden, ami kialakult kettőnk között, vasmarokkal szorította a gyomromat. Közbe akartam avatkozni, eközben pedig még mérlegelni is elfelejtettem a döntéseim súlyát vagy éppen következményeit.
Ha másra nem is, de arra jó volt ez a pofon, hogy felébresszen valamit, aminek köszönhetően mégis beszélni kezdtem. Szorított a mellkasom, de tudtam, hogy most minden ismert eszközöm cserben hagyna, ezúttal nem tudtam kikerülni a szavakat, mert hirtelen túl nagy jelentőséggel bírtak, és semmire nem mentem volna azzal, ha újra megpróbálom bekeríteni és kierőszakolni az újabb csókot. Csak rosszabb lett volna, és ugyan az is a levegőben volt, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy egyáltalán ilyen közel kerülhetek hozzá, de ez csak arra sarkallt, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik. És úgy tűnt, több volt bennem, mint gondoltam. Tenyerem visszasimult arcára, így vonva ismét közel magamhoz, a szavakkal együtt lassan eltűnt belőlem az a bizonyos hevesség is, bár ezt valószínűleg könnyeinek látványa váltotta ki. Elég sok mindent el tudtam viselni, főleg egy ilyen élettel a hátam mögött, ezer dolgot láttam, de azt soha nem gondoltam volna, hogy egy síró nő látványa lesz az a bizonyos pont, aminél meg kell kapaszkodnom. Főleg ha azokat a könnyeket én csalogattam elő belőle. A tehetetlenség zord érzetével emeltem fel a másik kezem, hogy letöröljem őket, közben pedig tudatosult bennem, hogy valami megváltozott. Ugyan kezei a mellkasomra simultak, de ezúttal nem tolt el, az első megkönnyebbülés pedig lassan végigvonult a testemen. - Bízom benned. Sajnálok mindent, amit mondtam és tettem, de... még soha nem féltem ennyire - vallottam be szinte teljesen elcsendesülve, már nem is törődve azzal, hogy ezzel elveszítem a tekintélyem egy részét. Nem egy embert öltem életemben, és nem egyszer próbáltak engem is megölni, és mégis, ilyen pokoli félelem még soha, egyszer sem uralt el.
Keze az arcomra simított, éreztem érintését az ajkamon, eközben már tekintetem hol a száját, hol a szemeit fürkészte, és már készültem újra megpróbálkozni azzal, amiért az előbb egy jó nagy tenyerest kaptam, de ezúttal ő lépte át azt a határt, úgy csókolt, ahogy én tettem az előbb, a mohóságával szinte teljesen elvéve az eszem, én pedig rögtön kaptam is a felkínált ajkai után. Az idegtépő feszültség fokozatosan távozott belőlem, helyét valami egészen kellemes érzés vette át, de szavait hallva nem tudtam visszafojtani egy halvány vigyort, miközben karjaim a dereka köré fonódtak. - Nem ez a fő szakterületem. Külön embereim vannak rá - mormogtam az ajkaira, még szorosabban vonva magamhoz, és csak most kezdett tudatosulni igazán, hogy tényleg őt tartom a karjaim között. Bár ez még távol állt attól, hogy teljesen jóvá tegyem ezt a ma estét. - Akkor most... - szakadtam el ajkaitól ismét egy nagy sóhajjal. - Megyek - tettem hozzá, és ugyan nem vigyorodtam el, de hangomból kihallhatta a pimaszságot, visszautalva az előbbi ígéretemre. Szavaimmal ellentétben azonban még nem engedtem el, továbbra is tekintetét fürkésztem. - Bár remélem nem egyedül - folytattam, bár elég nehéz volt elvonatkoztatnom attól, hogy teste közelsége milyen gyors reakciót vált ki az enyémből, bár ez volt a legnagyobb bűnöm vele kapcsolatban. Még akkor is kibaszottul vágytam rá, mikor éppen veszekedtünk, mikor éppen elhagyott vagy felpofozott. - Vagy te inkább maradnál? - kérdeztem felvont szemöldökkel, szám szélében sunyi vigyorral, közben tekintetemmel végigpásztázva a köntösbe bújtatott testét, de túl sokat takart az anyag. Nem mintha... nem tudnám tökéletesen elképzelni, mit is rejtegetett előlem. - Magadra hagyhatlak... - húztam tovább az agyát, egyik kezemet levéve a derekáról.

 Hozzászoktam ahhoz, hogy minden az én kényem és kedvem szerint történik, hogy nem kellett semmiért könyörögnöm, egyszerűen minden adta magát, mert ezzel a névvel, az apám hátszelével ez volt a dolgok menete. Lehetett véleménye rólam, a viselt dolgaimról, arról, hogy mégis hogy lehet így élni, de még csak tagadni sem állt szándékomban, hogy mennyire szerettem azt az életet, a magam nyers brutalitásával és mocskával együtt, még ha jó ideje nem is adott túl sok újat. Az megvolt benne, amire szükségem volt, nem törődtem a megszokással, belesüllyedtem a saját magam hétköznapjaiba, és történt bármi, soha, senki kedvéért nem dobtam volna el ezt az egészet.
Ahogy itt állt előttem, azok után, hogy jó szokásomhoz híven ezúttal is csak simán rátörtem, kezdett tudatosulni, hogy már semmi nem lenne ugyanaz nélküle. Azok után nem, amit fellobbantott bennem, és amiről olyan sokáig igyekeztem tudomást sem venni. Eleinte azt hittem, hogy ellene, a puszta léte és személye ellen küzdök, pedig én voltam a valódi ellenfél, ő pedig... valami furcsa megtestesítője annak a vágynak, amiről soha nem álmodtam. Leginkább azért, mert nem mertem, soha nem gondoltam magam méltónak az ilyesmire, és abból a pusztításból kiindulva, amire amúgy képes voltam és vagyok, ostobaság megbízni bennem annyira, hogy valaki a szívét adja nekem. Ez a ma este egy kiváló leckét szolgáltatott neki arra, hogy rájöjjön, milyen lehet egy élet mellettem, és miközben minden porcikám az érintése után vágyódott, közben valahol, egész mélyen megértettem, hogy mi űzte ilyen távol tőlem. Nem kívántam neki egy ilyen fájdalmas, kíméletlen életet, de egyszerűen nem tudtam elengedni. Legyinthettem volna, hogy könnyebb lenne nélküle, mert kibaszottul nem akartam állandóan ezt a furcsa kettősséget érezni magamban, és mondhattam volna, hogy jobb lesz így, külön utakon folytatva, és hogy nem tartom majd vissza, ha eljön az a bizonyos pillanat, és levetheti azt az átkozott gyűrűt. De nem akartam. Azt sem, hogy levesse, és azt sem, hogy kisétáljon az életemből.
Egészen a komódig húzódott előlem, de onnan már nem volt számára menekvés, kezem már nyúlt is az arca után, tekintetem bilincsbe zárta íriszeit, és hiába tudtam, hogy nem oldok meg vele semmit, mert nem ebben van a válasz, ez csak egy felszínes eszköz, mégis úgy tapadtam ajkaira, mintha nem lenne másnap. Bár benne volt a pakliban, hogy olyan holnap talán már nem is lesz, ahol ezt újra megtehetném, és egy pillanatra ahogy viszonozta a csókot, átfutott rajtam a megkönnyebbülés, hogy aztán kegyetlenül felüsse fejét a valóság, elszakadt tőlem, eltolt magától, csak hogy lekeverjen egy pofont, amire eddigi életem során még soha nem volt példa. Meg is lepett, annak ellenére, hogy valahol szerepelt a számításaim között, éreztem, hogyan ölti el arcomat a forróság az ütése nyomán, a csípős fájdalom pedig jó pár másodpercig éreztette a hatását, de mire odanyúltam, hogy az állkapcsommal együtt megmasszírozzam az ütés helyét, már felháborodott szavak armadáját zúdította rám. Szokatlan érzés volt, már csak azért is, mert ismertem magam annyira, hogy egy más helyzetben ha másról lett volna szó, már régen a keze után nyúltam volna, hogy minden kibaszott csontot ripityára törjek először az ujjakban, aztán végig a karján, de ehelyett inkább csak nagy levegőt vettem, mintha ezzel csillapítani tudnám az amúgy felébredő monstrumot magamban.
Olyasmit várt tőlem, amire egyszerűen még nem álltam készen, fel kellett volna fednem olyan érzelmeket, amikről eddigi életem során még soha nem kellett beszélnem, és úgy megnyílnom előtte, ahogy arra még nem volt példa. Mélyen tudtam, mi lenne a jó válasz a kérdésére, a testem minden porcikáját átitatta valami furcsa nyugtalanság, az ideg dolgozni kezdett bennem a kényszer idegen nyomása alatt. - Mert szükségem van rád - bukott ki belőlem váratlanul, bár volt egy olyan érzésem, hogy ez ideg még mindig kevés. - A picsába, Iris! Sajnálom, amit mondtam. Amit tettem. De nemcsak megdugni akarlak - folytattam, bár elég okos volt ahhoz, hogy tudja, ha csak erre vágynék, nem utána szaladgáltam volna, hanem magamra rántom az első nőt, akihez kedvem támadt volna. Ehelyett itt álltam vele szemben, égett a tarkóm és az arcom, ahol megütött, de még mindig nem legyintettem rá. Arra talán többé nem is lennék képes. - Veled akarok mindent - költözött ismét hév a hangomba, és ugyan az agyam egy eldugott pontja azt suttogta, hogy nem jó ötlet, de újra felé nyúltam, tenyerem rásimult az arcára, ujjaim a haja alá bújtak, így húztam közelebb magamhoz, már ha egyáltalán engedte. - Haza akarlak vinni. Melletted akarok ébredni és veled akarok elaludni minden kibaszott éjjel. Többé semmit nem akarok nélküled - vált rekedté a hangom nagyot nyelve továbbra is a tekintetét fürkészve.

 Egyre biztosabbá vált, hogy ez az egész egy szörnyű ötlet volt, az agyam minden része azt súgta, hogy hagynom kellett volna, ha más nem, legalább ezt a ma estét. De bármi is történt, bármennyire is gyűlölt vagy fájt neki, még ugyanúgy hozzám kötötte egy átkozott papír, ha mást már nem is akart. És eddig még csak kóstolót kapott abból, hogy milyen, ha a papír miatt akarják megölni, ezt a tényezőt pedig nem vehettem ki a számításaimból. Utána küldhettem volna Kirill-t, ő biztosan nem követte volna a szobájáig, és észrevétlenül tudta volna követni, de... azon már meg sem lepődtem, hogy ezúttal is önző döntést hoztam, figyelmen kívül hagyva az akaratát és a kérését. Pedig az elmúlt napok után már majdnem elhittem, hogy megvan bennem a változás képessége, főleg ha önzőségről beszélünk. Mert bármit a képembe vághatott volna, tényleg hosszú volt a bűneim sora, de azt nem, hogy nem Őt helyeztem a középpontba, még önmagamat is kitúrva onnan. Még mindig vívódtam, annak ellenére, hogy a legjelentősebb döntést már meghoztam, itt álltam a bérelt szobája kellős közepén, tapogatózva a vak sötétben, a halk neszezését hallva pedig biztos voltam abban, hogy nem üres kézzel fogadja a hívatlan vendégeit. Mondjuk tényleg hülye voltam, mert mióta csak velem élt, azzal ijesztgettem, hogy bármikor történhet egy ilyen helyzet, és most én magam keltem benne azt a hitet, hogy valaki rá akar törni és netán bántani fogja. Hová tettem a józanabbik felemet?
A váza szilánkosra tört, másodpercekig visszhangot verve a fülembe, a lábaim gyökeret vertek a padlóba, már nem először véve hasznát a fizikumomnak, mert legalább megakadályozott abban, hogy hanyatt vágódjak. Ettől mondjuk nem fájt kevésbé, ujjaim rögtön a tarkómra simultak, majd egy kicsit feljebb, de mindenhol csak sajgó fájdalom fogadott, ennek pedig hangot is adtam. Talán ez akadályozta meg abban, hogy a soron következő bármiért nyúljon, mert már jól ismerte a hangom színét és élét, de ettől még ugyanúgy sürgetőnek tűnt, hogy megtaláljam azt a nyamvadt kapcsolót. Ez az egész a kelleténél jobban kizökkentett, de nem késlekedtem felé fordulni, amint felgyúlt a fény, továbbra is a fejemet masszírozva, de a fájdalom egyelőre nem enyhült. Mindegy, talán ezt meg is érdemeltem. Végigmértem arca minden vonását, elég egyértelmű következtetésekre jutva, ami először arra akart ösztönözni, hogy elinduljak felé, és ne is nyugodjak addig, míg nem vigasztalom meg, ha már mindez az én művem és bűnöm volt, de egyelőre mégsem mozdultam, talán az életre kelő dühét látva amúgy sem lett volna vevő arra, hogy hozzáérjek. - Arról volt szó - biccentettem helyeslően, a kelleténél erősebben kihangsúlyozva a múlt időt. Kivételesen a másik, józanabbik felemre kellett volna hallgatnom, mielőtt kocsikulcsot ragadtam volna, és ugyan  a gyomromban végig ott időzött az érzés, hogy ez egy borzalmas ötlet, nem fog előrébb vinni, mégis az erősebb ösztönre hallgattam, sutba vágva minden fontossági sorrendet. Már régen nem az volt fontos, amit eddig annak gondoltam. - De nem ez volt az egyetlen olyan, amit nem gondoltam komolyan ma este - fűztem még hozzá, lassan elhúzva a kezem a tarkómról, magam elé nézve, bár így cipőben annyira nem zavartattam magam, ha végig gázolok pár szilánkon. Nagyjából addig jutottam a tervezésben, hogy feljutok a szobájáig, de hogy utána mit akarok, azt már homály fedte. Mégis bontakozott bennem egy érzés, az, hogy most vagy soha, ezért lassan megindultam felé, szinte teljesen figyelmen kívül hagyva a hogylétem felőli érdeklődését. Már önmagában egy visszajelzés volt az is, hogy nem a padlón feküdtem kiterülve, hanem előtte álltam, és valljuk be, sokkal csúnyább sérülések nyomát is látta már rajtam, ahhoz képest egy váza gyerekjátéknak tűnt.  
Elé sétáltam, és ha hátrálni kezdett volna sem hagytam magam, követtem minden mozdulatában, és nem gondolkodtam túl sokat, szinte azonnal emeltem a kezem, ujjaim gyengéden az arcára simultak, ezt a mozdulatot pedig lassan követte a másik kezem is. Tekintetét látva meg sem lepődtem, hogy nemcsak bennem, de benne is valódi kavalkád tombolt, még ha nem is ugyanaz volt a vívódásunk oka, de ugyanaz volt a tétje. - Esküszöm, hogy elmegyek, csak előbb... - sóhajtottam fel gondterhesen, a szívemet szó szerint markolászta a tény, hogy kisírt szemekkel állt előttem, és az, hogy ez mind miattam van, még elviselhetetlenebbé tette az egészet.  
Ujjaim elkalandoztak a haja vonalánál, gyengéd mozdulatokkal simítva végig az arcán, majd halkan felsóhajtottam, és még én is érzékeltem, hogyan telik meg a tekintetem azzal a furcsa, néma kétségbeeséssel. Mintha tényleg ezen állt vagy bukott volna minden, és már tudtam, hogy ezért akartam idejönni, megakadályozni abban, hogy olyan döntést hozzon, amivel kizár engem az életéből. De még mindig hibádzott valami, az, hogy nem voltam a szavak embere. Nem tudtam érzelmekről beszélni, szavakkal elmondani azt a furcsa kavalkádot, ami bennem tombolt, ezen túl pedig már csak egy módszerem volt. Aminek jelen helyzetben túl sok volt a kockázata, de ezt hajlandó voltam bevállalni. - Csak előbb emlékeztetlek - fejeztem be az iménti mondatot, nem is várva arra, hogy hangot tudjon adni az értetlenségnek. Ajkaihoz hajoltam, megrohamozva egy mohó, szeszélyes csókkal, amiben már tényleg ott volt minden. Kétségbeesés, félelem, fájdalom és csalódottság, a felemésztő tűz és a marcangoló szenvedély, és mindaz, amire Ő nem adott engedélyt, de itt, ezen a ponton már vállaltam a kockázatát egy ordas nagy pofonnak is.

 Arra nem hivatkozhattam volna, hogy nem volt elég időm átrágni ezt a döntést. Viszonylag sok időt töltöttem a kocsiban ülve, magam elé meredve és azon vívódva, hogy mi lenne a helyes döntés, bár azt már azzal elbasztam, hogy utána jöttem. Pedig tényleg megígértem, hogy ma nem állom útját semmiben, és ezt akkor még komolyan is gondoltam. Ritkán szoktam megszegni az adott szavamat, de most túl nagy volt a tét ahhoz, hogy becsületbeli ügyet csináljak egy nyamvadt félmondatból, amit egy nehéz, szívszorító pillanat eredményezett. Már amúgy sem tudtam volna visszacsinálni, itt álltam a szoba ajtaja előtt, a nagy nehezen kivívott kulcsot szorongatva, és ugyan nem akartam jóslatokba bocsátkozni, de nem számítottam arra, hogy egy kicsit is megenyhült volna, talán csak jobban felhúzta magát, vagy éppen ellenkezőleg, kezdett lenyugodni, abban mindenesetre nem hittem, hogy a nyakamba veti magát, amint meglát. Sőt, egy sokkal rosszabb forgatókönyv bontakozott ki a lelki szemeim előtt, tele könnyekkel, és ki tudja, mostanra meddig jutott a gondolkodásban. Mintha sok időt hagytam volna neki...  
Benyitottam, a teljes sötétségen egy kicsit sem lepődve meg, bár így nehezebb volt tájékozódnom. Nem tudtam, hogy mit hol találok, egyáltalán hol kellene őt keresnem, alszik-e már, vagy csak ébren forgolódik. Én valószínűleg azt tenném, már ha nem éppen itt munkálkodnék, persze csak azután, hogy eltüntettem az egész üvegnyi vodkát, amit otthagytam a dolgozószobában. Legalább valamiben nem okoznék magamnak csalódást, ha már úgy tűnt, hogy az életem egyetlen normális részét szétbasztam. Voltaképpen nem is lett volna miért józannak maradnom, Iris sem látta volna, és más véleménye meg amúgy sem érdekelt, de az önpusztítás helyett ezt az utat választottam. Még mindig nem tudtam, megérte-e, de aligha maradt más választásom. És ha valamihez még jól értettem az önpusztításon kívül, az az volt, hogy nem adtam fel könnyen semmit.
Beljebb tessékeltem magam, továbbra is a homályban tapogatózva, most már átkozva a hülyeségemet, hogy nem kapcsoltam rögtön villanyt. A legrosszabb, ami történhetett volna, az az, hogy rögtön megpróbál kirúgni innét, esetleg a képembe vágja, hogy nem is várt tőlem mást, mert én csak ennyi vagyok. Bár ezzel nem mondott volna túl sok újat. Megálltam, talán ennek köszönhettem azt, hogy meghallottam valahonnan mögülem a léptek zaját, ekkor már nagyjából tudva, hogy mi lesz a következő lépése.
Összeszorítottam fogaimat és szemeimet, mintha csak készülni akartam volna az elkerülhetetlenre, így érezve, hogy valami törik a tarkómon, majd az a valami - vélhetően egy váza - darabjaiban hullott a földre. Fájdalmas morajlás tört elő a torkomból, de volt bennem annyi fizikai jelenlét, hogy megtartsam magam, annak ellenére, hogy a fejemben még mindig a törés zaja visszhangzott. - Aucs - bukott ki belőlem két fájdalmas nyögés között, kezemmel a tarkómra markolva, de az érintéstől csak rosszabb lett. - Azért ne örülj ennyire a viszontlátásnak - tettem még hozzá rekedten, megropogtatva a nyakam, bár éppen ez volt a fő probléma. Nem is láttam belőle semmit, ezzel nyilván nem voltam egyedül, és mielőtt kedve lett volna még valamit széttörni a fejemen, inkább az ösztönökre hagyatkozva tapogatózni kezdtem az egyik kapcsoló után, rögtön szemben találva magam vele, az arcom még mindig torz volt az amúgy erős ütéstől, és ugyan pillanatokra elvakított a hirtelen fény, de még így sem tudtam nem észrevenni, hogy valószínűleg a fürdésben zavartam meg. A vöröslő szemeit látva viszont ismét elöntött az a furcsa szégyen, amit már korábban is éreztem, miközben éppen a távozásban akartam megakadályozni.