Axel & Aviva

you are the only one I'll ever love
yeah, you, if it's not you, it's not anyone
looking back on my life
you're the only good I've ever done
yeah, you, if it's not you, it's not anyone

Mindketten nagyon sokatmondóan mosolygunk és ugyanarra gondolunk; arra a bizonyos randira, ami ugyanolyan emlékezetes volt, mint az előzőek, csak az kapott némi fűszert is, ami Axelnek nagyon tetszett, a szomszédoknak meg kevésbé. Amikor azt mondja, valami félreesőbb telek lenne a legjobb, mindentudó pillantással nézek rá.
– Mm-hmm, jó... – bólogatok, beharapva egy kicsit az ajkamat. Igaza van egyébként, jobb az ilyesmire is felkészülni, bár ugye addigra már a házon belül is lesz egy extra pár fül. De ezt majd megoldjuk akkor.
Megnyugtat, hogy számára nem teher lenne egy építkezés, sőt, de aztán rávilágítok, hogy a teleknézés előtt lesz majd még egy elég fontos dolgom. A mosolya engem is felvillanyoz, meg persze maga az esküvő gondolata is, hiszen amennyire távol állt tőlem ez a dolog egész életemben, annyira boldoggá tesz az a kis ékszer az ujjamon. Alig várom, hogy a felesége lehessek, de épp ezért aggódom egy kicsit amiatt, hogy el fogják-e engedni. Határozottan megnyugtat, hogy nem lesz ebből baj, hogy az ezredes már a gyerekről is tud, szóval biztos megértőek lesznek, én pedig mosolyogva bólintok, finoman megszorítva a kezét. Remélem, így lesz. Aztán tovább folytatja, én pedig a fantasztikusabbnál fantasztikusabb ötletek végén halkan elnevetem magam.
– Azért mégis az lenne a legjobb, ha velem tudnád tölteni a nászéjszakát, nem fogkefével fugát súrolva, nem? – kérdezem somolyogva. Persze értem én, hogy mire céloz, és hálás is vagyok neki ezért, de akkor is az lenne a legjobb, ha biztosan tudnánk, hogy nem lesz ellenvetés. Egy csillagfényes éjszakába mormolt esküvel is boldogan mennék hozzá, de azért mégis...

Miután aludtam egy keveset, hidratálunk egy kicsit, aztán én felváltva gyönyörködöm a tájban és a sofőrben. Amikor kifejezi, hogy kár, hogy nincs időnk kirándulni is, megnyugtatom, hogy annak is eljöhet még az ideje, és bátorítóan mosolygok rá, de szinte érzem, merre tartanak a gondolatai, ezért nem is engedem el a gondolatok fonalát. Halkan duruzsolva mondom el neki, hogy a hatásán, a létezésén nem csorbít a távolság sem majd, szavaira pedig elmosolyodom.

– Tudom – felelem egyszerűen, aztán áthajolok a kartámaszon, hogy meg tudjam puszilni karját. – Ez is egy a kábé ezer dolog közül, amiért szeretlek – somolygok fel rá. Az a mosoly még túl halvány volt nekem, sokkal élettel telibbet akarok látni, és addig nem nyugszom, míg meg nem kapom!
Megállunk a következő benzinkútnál, ami több okból is jól jön, bár ezek közül az egyik csak akkor körvonalazódik a fejemben, amikor besétálunk. Onnantól viszont már nagyon gyorsan belevágok a megvalósításba; sietek a mosdóba és a mosdóban, és sikerül is megelőznöm Axelt. Persze nem tudja azonnal, hogy miben sántikálok, de ahogy kilövök, azt hiszem, már sejtheti. Felnevetek, amikor utánam szólva üldözőbe vesz, de az azért kicsit gyanú, hogy viszonylag simán be tudok pattanni a vezetőülésbe. Az meg pláne, hogy szinte ráértsen lép az ajtóhoz és támaszkodik a kocsi tetejére. A győzelmem öröme persze ettől még ott ül az arcomon, és amikor kihívó szavakba kezd, felvonom a szemöldököm... aztán az ajkam kissé lefelé biggyen, amikor meglátom a kezében a kulcsot. Oké, ez igaz, de attól még nyertem és én ülök itt! Kinyitja az ajtót, én pedig gyanakodva méregetem őt, majd a felém nyújtott slusszkulcsot is, de persze ahogy érte kapnék, elhúzza azt előlem.
– És mi lenne az ára? – nézek rá némi kihívással, de már látom is a szemeit az ajkaimra kúszni. Elégedetten mosolyodom el, mert ezt nagyon szívesen megfizetem, és még azt a lehetőséget is elvetem magamban, hogy közben sunyiban próbáljam elvenni a kulcsot. Közelebb hajolok hozzá, mutatóujjam az álla alá csúsztatva, édesgetem őt is közelebb, hogy aztán finoman megcsókoljam. Nem spórolok sem az átéléssel, sem az időben, még csak meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem fizetnék szívesen, amikor pedig úgy gondolja, hogy elég volt, és biztosít a győzelmemről, szélesen mosolyogva veszem el a kulcsot.
– Öröm önnel üzletelni, hadnagy – viccelődök vele egy kicsit. Nem mintha nem lett volna tényleg az. Mosolyogva bólintok, amikor azt mondja, hogy Skyggének még ad némi szabadságot, aztán az ülés beállítására megforgatom a szemeimet, de egyben el is nevetem magam, mert igaza van. Mosolyogva figyelem, ahogy a füves területre sétál a két nagyfiú, de aztán tényleg beállítom magamnak az ülést, hogy ne érezzem úgy, mint aki a hátsó ülésről próbálja elérni a pedálokat.
Mire visszaérnek, a kocsi kellemesen visszafűtötte magát - de nem nagyon, tekintettel vagyok másokra is, meg amúgy is elnyomna a nagyon meleg. Kuncogok egy kicsit azon, hogy Axelnek is ülést kell állítania és megrázom kicsit a fejem.
– Szerintem azt így is hagyhatjuk majd. Kényelmesebb lesz aludnom is, csak majd figyelj, hogy Skygge ne akarjon velem csókolózni álmomban – vigyorodom el, mert ugye... akkor már szinte a hátsó ülésen ülnek. Én is bekötöm magam, amikor pedig ásít egyet, gyengéd mosollyal pillantok rá. Szerencsére nem is próbál úgy tenni, mint akinek ne tenne jót egy kis alvás, a kérdésére máris bólintok.
– Pihenj csak – mosolygok rá, és kihasználva, hogy még nem indultunk el, áthajolok hozzá egy apró csókért. – Ugyanaz érvényes, mint rád, felkeltelek, ha kellesz – ígérem meg neki, mielőtt visszaülnek a helyemre és elindulnánk.
Nem okoz gondot a vezetés, szerencsére még pluszban is jót tett az előző kis alvás. Ébren tart a rádió, meg néha Skygge is, amikor épp olyanja van, hogy a fejemnél leskelődik előre. Nézem az utat, a tájat, Axel békés arcát, és pozitív izgalommal gondolok a jövőre. Vagy, legalábbis, csak a pozitív oldalát nézem. Közben persze figyelek Axelre is, ha esetleg nagyon elmélyülne az álma és szükség lenne rám, bár nem tartom valószínűnek, hogy így lesz. Ha viszont magától látom meg ébredezni, akármikor is, akkor nem felejtek el derűsen rámosolyogni.
– Jó reggelt – pótolom be az előző elmaradásomat, bár a reggelt már magunk mögött hagytuk addigra.

Axel & Aviva

you are the only one I'll ever love
yeah, you, if it's not you, it's not anyone
looking back on my life
you're the only good I've ever done
yeah, you, if it's not you, it's not anyone

Nem tudok nem mosolyogni, amikor azt mondja, én hoztam meg a kedvét az építkezéshez, ez a mosoly pedig kiszélesedik a bővülésünk gondolatával. Mosolyogva nyúlok át a kartámasz felett, hogy végigsimíthassak a karján, egyetértőn bólogatva közben, de ahogy folytatja és felemlegeti a szomszédokat, halkan elnevetem magam.
– A lakóközösség egy idő után petíciót indítana, hogy lakoltassanak ki minket onnan – jegyzem meg huncut mosollyal, de cseppet sem szégyellem, hogy ilyesfajta tényezőkkel is számolnunk kellene. Az összes szomszéd csak irigy lenne - rá is rám is, ki ki a maga indokai miatt. Azért rákérdezek, hogy nem lenne ez neki túl sok, túl nagy extra teher, és amikor mosolyogva megnyugtat, nem is vitatkozom ezzel. Ami őt boldoggá teszi, az engem is, és ha ezt szívesen csinálná, bolond lennék visszakozni.
– Akkor legyen ez a terv – mosolygok rá. Nem érzem úgy, hogy bilibe lógna ezzel a kezünk, hiszen csináltunk már ennél sokkal vadabb és megvalósíthatatlan álmodozást is korábban, ez viszont... közelebbi, racionális és kézzel fogható. Az még inkább azzá teszi, amikor felveti, hogy nézegethetnék bergeni telkeket, és ezzel sem vitatkozok, csak emlékeztetem egy fontos ki apróságra, amit előtte meg kell terveznem. A mosolya pedig, még ha volt is egy pillanatnyi félelmem, eloszlat minden kételyt. Boldogan szusszanva, mosolyogva figyelem, ahogy a kezemre csókol.
– Azért majd puhatolózol egy kicsit, hogy nem lenne-e belőle probléma...? – kérdezek rá némi bizonytalansággal. Fogalmam sincs, mennyire lehetnek már túltelve Axel időkéréseivel, és az azért kellemetlen lenne, ha leszerveznék egy közelebbi dátumot, amire aztán el sem akarnák engedni. Márpedig nem akarok sokáig várni; egyébként is ebben egyeztünk meg, de most már végképp nem.

Miután felveti a lehetőséget, szusszanok majdnem két órát az autóban. Ennek persze megvannak a maga kényelmetlenségei, de nem számít, én így legalább már rá tudtam tenni egy lapáttal a kipihentségemre. Gyönyörködöm egy kicsit a sofőrben és a mosolyában, aztán a kívánságát - és a saját vágyamat - követve a vizekért nyúlok. Egy kerülőt mondjuk közbe kell iktatnom, de nem baj, csak nevetek  rajta; még időben szólt, mielőtt tengervizet ittunk volna. Mindketten iszunk, aztán az üveget eltéve követem a korábbi javaslatát és gyönyörködni kezdek a mellettünk elsuhanó tájban.
– Egyszer még lehet, hogy arra is lesz lehetőségünk – mosolygok rá bizakodva, amikor a nemzeti parkokat és az idő hiányát említi. Igaza van, de csak most vagyunk rohanásban; azért gondolom vissza-visszajárunk majd Oslóba, ha egyszer kap elég eltávot, hogy ne kelljen rohanni, még bármi lehetséges. Persze nem tudom nem megjegyezni, hogy itt nem csak a táj csodálatos, elnézegetem egy kicsit a számomra kedvenc lakóját is, a szavaira pedig elmosolyodom.
– Még szép. A létezéseden nem változtat a távolság – duruzsolom egy kicsit közelebb hajolva, játékosan, mielőtt még elkalandoznának a gondolatai a messze leszünk egymástól irányba.
Felváltva csodálom őt és a tájat - és ha előbbin épp rajtakap, csak ártatlanul rámosolygok -, amíg le nem tér a következő benzinkútnál.
– A mosdó nekem is jól jönne. Vehetnénk valami csokit is, csak hogy felébresszen a cukor, ha valamelyikünknek szüksége lenne rá – vetem fel. Mikor megállunk, a csókomat azért bezsebelem, aztán vele együtt kiszállok én is. Nem szaladok előre, megvárom, míg tankol, de addig is ki tudok nyújtóztatni a lábaimat, szívhatok friss levegőt (most még a hideg is frissítő)... és, nos, addig sem kell a hátsómon ülni. De neki erről nem kell tudnia. Miután a kocsit megetette, megfogom a kezét és besétálok vele, az ajtóban adva neki még egy csókot. Rábízom a csokiválasztást, én addig elintézem a mosdót... és igazából ezen a ponton születik meg a tökéletes, ördögi kis tervem. Igyekszem hamar végezni, hiszen a mosdó nekünk hosszadalmasabb művelet, mint azoknak, akik állva is el tudják intézni, márpedig nekem kell az előny, amivel indultam. Sietős léptekkel jövök elő, de még odabentről kikémlelek az üvegen keresztül, hogy nem sikerült-e megelőznie mégis...
Ééés ebben a pillanatban nyílik a férfimosdó ajtaja. Odakapom a fejem, és amikor meglátom Axelt, szélesen elvigyorodom, majd minden szó nélkül nekiiramodok. Szerencsére nincs idebent senki, legfeljebb a kasszások nézhetnek bolondnak, az meg nem érdekel. Egyedül az automata ajtó tart fel két tized másodpercre, de gyorsan kislisszolok a résen, aztán futok. Közben nevetve kémlelek hátra, hogy lássam, leesett-e neki, mire készülök, ha pedig igen, és üldözőbe vett, akkor még gyorsabb iramra kapcsolok. Hiába vagyok apró és fürge, neki nagyon hosszú lábai vannak, szóval csak remélem, hogy elég előnyöm volt és nem képes beérni ezen a pár méteren. Ha nyerek, győzedelmesen tépem fel a volán melletti ajtót és már be is vetem magam a hátsóülésre, onnan vigyorgok rá elégedetten. Ha még idejében elkap - szó szerint - és sikerül megakadályoznia az akciót, akkor is csak nevetek, és ránézek egy ártatlan mosollyal, meg egy amolyan én megpróbáltam tekintettel.

Axel & Aviva

you are the only one I'll ever love
yeah, you, if it's not you, it's not anyone
looking back on my life
you're the only good I've ever done
yeah, you, if it's not you, it's not anyone

Az esti gyorsított összepakolás és vacsora után nem alszunk sokat, de a semminél azért talán ez is több. Az egyetlen pozitívuma a dolognak, hogy sem álmok, sem rohamok nem kísértenek minket, bár nekem néhány egészen rossz emlék valami egészen váratlan helyről azért felbukkan - hogy aztán Axel könnyedén elűzze a képeket a fejemből az ölelésével és a csókjaival. Ezután már nekem is könnyebb felkelnem, hogy nekiindulhassunk a kicsit sem pihentetőnek ígérkező két napnak.
Hármunk közül úgy tűnik, Skygge izgul legjobban, pedig nem is tudja, hová megyünk és miért - azt meg pláne nem, hogy a (kedvenc) gazdája huzamosabb időkre el fog tűnni az életünkből. Ezt a pillanatot persze én sem várom, egyáltalán nem, de inkább nem is erre koncentrálok. Sokkal fontosabb, hogy most előszór egy olyan közös otthonunk, amibe nem a menekülés kerget minket és ahol nem bujkálnunk kell majd. Neki is ezt válaszolom, aztán mosolygok egy kicsit az emlékeztetőn.
– Jó, akkor ez fog a legközelebb állni az otthon fogalmához, amíg Bergenbe nem költözünk? – próbálkozom egy másik megfogalmazással, mosolyogva nézve őt. Azt inkább nem is mondom, hogy én sosem fogok házhoz ragaszkodni, csak hozzá. Amikor viszont elkezd építkezésről beszélni, meglepve vonom fel a szemöldököm, kíváncsi mosollyal fordulva újra felé.
– A kabin felújítása meghozta a kedved? – somolygok, de nem rosszindulattal, hanem vidámsággal, mert én magam is elkezdek álmodozni egy kicsit. Nyilván egy saját építésű ház az, amit teljesen a magunkénak érezhetnénk, főleg most, hogy hamarosan eggyel többen leszünk, de nem tudom, ez mennyire terhelné meg őt... minden téren.
– Nem lenne megterhelő, ha még egy építkezéssel is foglalkoznod kellene? – kérdezem, hangot is adva ennek az érzésnek. Persze az is lehet, hogy a végén nekem kellene foglalkoznom vele, mert ő nem is lesz itthon - ami mondjuk engem nem zavarna, csak tudom, hogy őt ez is érzékenyebben érinthetné. Azon mosolygok egy kicsit, hogy nézzen majd telkeket, mert ugyan ennek semmi akadálya, azért vannak más fontos dolgok is előtte.
– Rendben, de előbb meg kellene szerveznem egy esküvőt, azt hiszem – jegyzem meg somolyogva. Legalábbis remélem, hogy nem gondolta meg magát ezzel kapcsolatban, meg hogy egyáltalán elengedik majd a saját esküvőjére. Az Aaron körüli események miatt az esküvő kérdésével egyáltalán nem maradt időnk foglalkozni, ráadásul további időveszteségeket is jelentett Axel számára, szóval ki tudja. Mondjuk az a gondolat, hogy talán azért kell sokáig várnunk, hogy elengedjék majd, eléggé elszomorít. Azt is sajnálom, hogy a közös tervezgetésnek is lőttek, de talán majd... telefonon, vagy valahogy megoldjuk, ha tudjuk. Meg mindig inkább ezt csinálnám végig egyedül százszor, mint mondjuk az orvost... annak a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom.
Amikor felajánlja, hogy aludjak egy kicsit, természetesen élek is a lehetőséggel, de csak miután tett nekem egy ígéretet. Visszamosolygok rá, arcon csókolom, aztán elhelyezkedek az ülésen egy kis pihenéshez (és fenékkíméléshez).

Szerencsére nem alszok olyan sokat, hogy fel kelljen ébresztenie, és még ha a kocsiban alvás nem is a legkényelmesebb dolog, nem számít. Volt már ennél sokkal rosszabb is, és az, hogy kinyitva a szemem a mosolyával találkozom, egyébként is kárpótol mindenért. Nem is tudok nem visszamosolyogni.
– Mondanám, hogy neked is, de... – somolygok egy kicsit. Kinézek az ablakon és látom, hogy egyébként tényleg kel fel a nap, és azt is, hogy már autópályán vagyunk. Egyelőre viszont nem bámészkodok sokat, hanem megkérdezem, szüksége van-e valamire. Mosolyogva biccentek a szavaira, aztán már nyúlok is a vizes üvegekért, hogy adjak neki is. Épp magamhoz emelném az egyik üveget, ami fel van bontva, és én azt hittem, azért, mert már ivott belőle, de amit mond, az sokkal inkább rá vall. Elnevetem magam, visszateszem az üveget és az egyik bontatlanért nyúlok inkább. Letekerem a kupakot, épp csak egy kicsit leiszok a tetejéből, hogy neki könnyebb legyen majd fél kézzel innia belőle anélkül, hogy magára borítaná, aztán odaadom neki az üveget.
– Amint megadtam a leendő férjemnek, amire csak vágyik – mosolygok rá a nézelődés emlegetésekor. Amint eleget ivott, visszaveszem az üveget, én is iszok még egy kicsit, aztán visszateszem a táskába. Ekkor már kinézek az ablakon, hogy csodálhassam az egyébként tényleg csodaszép tájat, ami mellett elhaladunk éppen.
– Most legalább többet láthatok Norvégiából is – jegyzem meg mosolyogva, hiszen én tulajdonképpen csak Oslót és a hegyeket ismerem innen, pedig csakugyan csodaszép ország. Mint a benne élő félisten hadnagyok, gondolom, miközben a pillantásom megcsodálja a mellettem ülőt is, legalább olyan csillogó szemekkel, mint a tavat, ha nem jobban.
– Szerencsére bizonyos lakói kárpótolnak a hőmérsékleti viszonyok miatt is – jegyzem meg egy huncut mosollyal, még mindig őt figyelve.

Axel & Aviva

there will be days we’re apart
and I’ll long for you
the nights will grow heavy
and dark in solitude
but when we collide we explode in the sky
two stars, we’ll block out the view

Örülök, hogy nem ellenkezik, bár egy percig sem hiszek az ártatlanságában, mert tutibiztos, hogy képes lett volna helyettem is összepakolni. Gyorsan megfürdök, a hatékonyságra koncentrálva még a figyelmemet is elterelem az egyéb zavaró tényezőkről odalent - úgysem tervezek egy darabig leülni, bár a húszórányi kocsikázás izgalmas lesz -, aztán öltözök és csatlakozok a pakoláshoz. Szerencsére egyikünknek sincs különösebben sok cucca - valljuk be, eddig még nem nagyon volt okunk huzamosabb időre berendezkednünk sehova -, úgyhogy gyorsan haladunk. Segítek neki a konyhában is utána... na jó, nem, csak akadályozom, mert míg ő pakol, én elkezdem megetetni, mint egy kisgyereket. Az arcára hamarosan kiülő vidámság és a nevető szemei viszont pláne a cselekedetem helyességét igazolják, szóval csak rávigyorgok, de amikor elveszi tőlem a tányért, hagyom neki.
– Áll az alku – megyek bele somolyogva, és nyúlok is a saját tányéromért. Egyébként is éhes voltam én is, még ha ezúttal nem is korgott olyan hangosan a gyomrom.
Evés után kipakolunk a kocsiba, és én rettentő büszke vagyok magamra, mert sikerül kicseleznem az én szemfüles vőlegényemet és stikában kicsempészek dolgokat, mielőtt még észrevehetné. Már csak a csomagtartónál ér utol, ahol ártatlanul rámosolygok.
– Természetesen – vágom rá. Mondhatnám azt is, hogy "semmi, amit ne bírnék el", de az túl átlátszó lenne. Inkább vissza is spurizok a kabinba, hátha megemeli majd a táskáimat tesztelés gyanánt. Míg ő Skygge cuccait pakolja, én az útravaló szendvicseket dobom össze, és amint mindennel megvagyunk, szinte csak beesünk az ágyba. Sokkal kevesebb időnk lesz aludni, mint szerettem volna, de Axel karjaiba fészkelődve egy nagy sóhajjal nyelem le a lelkiismeret-furdalást.

Nem mondhatnám, hogy akármelyikünk is különösebben kipiheni magát, de így legalább a rémálmok és a rohamok sem tudnak ránk telepedni. Egészen más okból érzem rosszul magam, amikor hirtelen felriadunk az ébresztőre; eszembe jut Indonézia, hogy az az éjszaka is így indult, ilyen felületes alvással és hirtelen ébredéssel... Nem is értem, honnan jön ez most hirtelen, de hálásan üdvözlöm a tényt, hogy Axel a roham elmaradása ellenére sem sajnál egy kis időt azzal tölteni, hogy realizáljuk: itt vagyunk, együtt. A mellkasára hajtott fejjel, vagy épp ajkával az enyémen gyorsan újra normál tempóra szelídül a szívverésem.
Míg ő fürdik, én felöltözök, aztán felmelegítem a lefekvés előtt lefőzött kávéját, és ameddig az melegszik, összepakolom az ágyneműt is. Mikor hallom, hogy Axel elzárja a vizet, odakészítem neki a kávét a pultra, és amikor odajön, mosolyogva lépek mellé. Megcsókolom a vállát és a hátát simogatom finoman, a kimerültség jeleit keresem az arcán, de remélem, hogy nem túl fáradt. Ha mégis, legfeljebb majd hamarabb átveszem a kormányt. Míg ő felöltözik, kiviszem az ágyneműt is a kocsiba, aztán igazából indulhatunk is... bár Skygge úgy pattog, mint egy gumilabda, így neki most nehezebb beszállni a kocsiba. Megmosolygom, hogy mennyire be van sózva, aztán beülök én is... és megint majdnem elfintorodom. Oké, ez tényleg izgalmas lesz, gondolom magamban, de nem mondom vagy mutatok ebből semmit, csak egy kicsit többet helyezkedek, míg találok egy minél kevésbé kényelmetlen ülőhelyzetet.
Hamarosan már úton is vagyunk, a kocsi is felmelegedett, és Axel kérdése nyomán tudatosul bennem, hogy igen, én is be vagyok sózva egy kicsit.
– Nem annyira, mint Skygge – pillantok hátra mosolyogva, ahol a fekete árnyék szerintem legszívesebben pörögne, mint a búgócsiga.
– Inkább csak... várom, és igen, izgulok is egy kicsit. Gyerekkorom óta ez lesz az első ház, amit úgy igazán... otthonnak hívhatok majd – vallom be egy kis mosollyal. Persze a kabin is nagyon közel állt már ehhez, de oda mégiscsak a menekülés űzött minket és kötődik hozzá megannyi kellemetlenség is, szóval... ez tényleg valami új lesz számomra.
– Azt a pillanatot nem várom, amikor el kell engedjelek majd, de legalább együtt lakhatjuk majd be a házat – fogom meg a kezét rámosolyogva. Végülis az is lehetett volna, hogy őt csak "leadom" a bázison, aztán magamra is maradok, szóval ez így még mindig jobb.
– Megígéred, hogy felkeltesz, ha elfáradsz? – kérdezek vissza komolyan a felajánlására. Igazából nem érzem akkora szükségét az alvásnak, de ha le akarom majd váltani, tényleg pihennem kell egy kicsit. Ha megígéri ezt nekem, áthajolok a kartamaszon, megcsókolom az arcát, aztán viszonylagos kényelembe helyeze magam megpróbálok aludni egy kicsit.

Nem alszok sokat, legfeljebb még egy-két órát, és azt is felületesen, de ahogy kidörzsölöm a szememből a kábaságot, azert ennyinek is érzem a pozitív hatását. Axelre pillantok, rámosolygok és megsimogatom a felém eső karját.
– Hogy vagy? Éhes? Szomjas? – kérdezgete azonnal. Én mindenképp előveszem az egyik vizes palackot a lábamhoz helyezett hátizsákból, de ha bármire szüksége van, először neki adok belőle.