“we’re going to war, break us even more,
our hearts are shattered into pieces
 

Axel && Aviva

Az, amit tenni készülök, már előre felőröl. Darabokra töri a szívem, összezúzza a lelkem, mély, tátongó sebet vág a mellkasomba, mert tudom, hogy ezzel el fogom árulni őt. Éppen őt, aki felnyitotta a szemem és a szívem, aki megmutatott nekem egy addig ismeretlen világot, megtanított érezni, megtanított szeretni. Életemben először minden erőmre szükség van ahhoz, hogy fenntartsak egy álarcot, és még így is borzalmasan nehéz, mert számolnom kell a következményekkel. Tudom, hogyan fest majd ez az ő szemében, ahogy azt is: meg fogok érdemelni minden átkot, amit a fejemre szór. Egyetlen döntéssel fogok mindent tönkretenni, és bár remélem, hogy tényleg be tudom végezni a tervem, hogy egyszer és mindenkorra végezni tudok majd Uzival, nincs semmi garancia erre - ahogy arra sem, hogy ha vissza tudok jönni, Axel még kíváncsi lesz rám egyáltalán.
De életben lesz.
Ez az egyetlen dolog motivál. Nincs még egy lövés a ház mögötti erdőben, nincs még egy robbanás, nincs semmi, csak Axel épen és egészségesen. Ez lebeg a lelki szemeim előtt és ez hajt előre, még ha borzasztóan nehéz is tartani magam. Ő pedig bocsánatot kér, mert azt hiszi, ez az egész miatta van, azért, mert az asztalra szorított, pedig ha tudná, mire készülök, valószínűleg ő lenne az, aki láncra verne. Én is bocsánatot kérek tőle, de még csak nem is tudja, hogy miért. Halvány, értő mosollyal biccentek, amikor a saját felelősségét is hozzáteszi egy kicsit a történtekhez, pedig nem értek vele egyet, egyáltalán. A csókját a szívem minden ragaszkodásával viszonzom, egyfajta - talán utolsó - vallomásnak érzem ezt az irányába, olyasminek, amit mélyen elraktározok a szívemben, hogy soha ne feledhessem el.
Miután mindketten érezhetően megnyugodtunk, felajánl nekem egy pohár vizet, én pedig a tudta nélkül kezdek neki az egésznek, míg ő nekem kedveskedik a vízzel. Felfordul a gyomrom, gyűlölöm magam, mégis megteszem, újra és újra hitelt adva Uzi szavainak, a rólam alkotott véleményének. (Fél)hazugságokkal ültetem el a gyanakvását az asztalnál ülve, de miután kiürítettem a poharamat, felállok, hogy újratöltsek, és egyben neki is felajánlom, hogy hozok. Először csak a fejét ingatja, de amikor megemlítem a múltkori teát, arra már rábólint. Elmosolyodva biccentek az útbaigazításra, a felajánlott segítséget elutasítom, mert pipiskedve ugyan, de elérem a teafüvet. Van bennem némi lelkiismeret-furdalás attól, hogy éppen az apja teáját használom fel ehhez, de ez semmi ahhoz képest, amit azért érzek, amit egyáltalán csinálok. Az ampulla tartalmának fele láthatatlanul és érezhetetlenül vegyül el a teában, amit Axel elé teszek az asztalra, ő pedig még a kézfejemre is simít, miközben megköszönni. Legszívesebben elmennék a Berettáért és golyót eresztenék a saját fejembe, mégis mosolygok. Felemelem a kezem, végigsimítok a haján, mély, érzelmektől terhes pillantással nézek rá és iszom magamba a látványát, de nem szólok semmit.
Odahozza a saját telefonját is, de szerencsére ezúttal nem telefonálni akar, csak a térképet nyitja meg rajta. Segítek neki belőni a raktár helyzetét, ebben nem kell improvizálnom, mert tényleg létezik, de ahogy felteszi a kérdését, el kell kezdenem hazudni, mint a vízfolyás. Mivel a raktárban kizárólag régi iratokat tárolnak és még csak nem is őrzik, az egyetlen igazság a bejáratok és ablakok számában, valamint a környéken található térfigyelő kamerák számában és elhelyezkedésében rejlik. Az őrök számát már úgy találom ki, bár iszonyúan nehéz koncentrálni, mert miközben ő mit sem sejtve egyre többet fogyaszt el a teából, az én mellkasomon mintha egyre szorosabbra húzná valaki a láthatatlan vaspántokat.
Én előbb veszem észre az első jeleket, mint ő. Látom az elnyújtott pislogásokat, a lassabb, megfontoltabb mozdulatokat, ahogy ránagyít a térképre, ahogy megpróbálja összeszedni a gondolatait. Nyelek egy nagyot, érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, de nem szólok vagy teszek semmit addig a pillanatig, míg rá nem jön. Látom, hogyan mered a bögrébe, és amikor felém kapja a pillantását, az érzései úgy rohamoznak meg, mint a tompuló tekintetében ülő csalódottság és vád.
– Axel... – suttogom. Zihálni kezdek, mert az érzései mintha elkeverednének az enyémekkel, és ez a gyilkos egyveleg szinte meg akar fojtani, de kizárom az érzést, mert tudom, hogy mi következik most. Hátralöki a székét, mire én is felpattanok, de nm vagyok elég gyors, mert a lábai felmondják a szolgálatot.
– Axel! – kapok utána azonnal. Lesodor mindent az asztalról, de nem érdekel az újra földre repülő telefon, a ripityára törő bögrék - mert ezek egyik sem veszélyezteti őt -, nem érdekel semmi. Letérdelek mellé, segítek neki a hátára fordulni, az ölembe emelem, kétségbeesett szavai a szívem utolsó morzsáit zúzzák szét finom homokká.
– Sajnálom – nyögöm rekedten. Leveszem magamról az álarcomat, hagyom magam összetörni, a könnyek elhomályosítják szemeim előtt az arcát. Érzem, milyen kétségbeesetten kapaszkodik belém, és én is szorosan tartom magamnál, ameddig még velem van. Nem tudom eldönteni, hogy az ő érzései szorítják-e jobban a torkomat, vagy az enyémek, de nem is számít.
– Sajnálom... – suttogom az arcát, a haját simogatva egyik kezemmel. Könnyes, megtört szemeinek látványa újabb és újabb darabokat választ le a mellkasomból, a szívemből, én mégis kitartok. Érzem, hogy szinte meghasad a lelkem kétségbeesett könyörgését hallva, és ahogy a tekintete egyre távolodik, magamhoz ölelem, a fejét a mellkasomra vonom, lehunyt szemekkel, az arcomon csendesen végigcsorduló könnyekkel hallgatom, amint a nevemet ismételgeti újra és újra. Arcomat a hajára hajtom, magamba szívom az illatát, hangtalan sírással ringatom őt olyan álomba, amit nem érdemelt volna meg, főleg nem tőlem.
– Szeretlek – suttogom elcsukló hangon a tincsei közé, pedig akkor már érzem, hogy a teste teljesen elnehezült a karjaimban. Összeszorított szemekkel, hosszan csókolok a hajába, forró könnyek áztatják az arcom, de tudom, hogy mennem kell. Megcsókolom a homlokát, az arcát, az ajkait, kisimítom a haját a homlokából, aztán lassan, óvatosan kiengedem őt a karjaimból. Minden létező istenhez imádkozom, hogy óvják meg őt erre a néhány órára, de stabil oldalfekvésbe helyezem a testét, hogy ha mégsem hallgatnának meg és valami balul ütne ki, ne eshessen nagyobb baja. Kihozom a takarót a hálószobából, betakarom, begyűröm az anyagot a teste alá is, ahol csak tudom, hogy melegen tartsa, amennyire csak lehetséges. Szaggatottan lélegezve simítok végig a fején, suttogva kérek tőle újra és újra bocsánatot, pedig tudom, hogy már nem hall.
Nem viszek magammal semmit. Nem viszem el a Berettát, nem viszem el a tőreimet, a papírjaimat, semmit, mert tudom, hogy felesleges lenne. Remegnek az ujjaim, amikor az asztal mellé lépve elkezdtem levenni a csuklómról a horgonyt, először azóta, hogy Axel a kezem köré csomózta azt. Összeszorított szemekkel szorítom az ajkaimhoz a hűvös fémet, aztán egy óvatos, puha mozdulattal az asztalra helyezem. Felveszem a földről a papírt és a tollat, előbbire pedig most először kerül valami.
Remélem, hogy egyszer majd megérted.
Nagyon sajnálom.
Szeretlek.
A könnyeimtől pöttyökben elázó lapot az asztalon hagyom, ráfektetem a horgonyt, aztán feltakarítom a földről a bögrék és a tea maradványait, nehogy bármibe is belelépjen vagy -tenyereljen, amikor magához tér. Még egyszer letérdelek mellé, fejemet az övéhez hajtom, még ezerszer bocsánatot kérek tőle, aztán belecsókolok a hajába, és az illatával az orromban állok fel, majd viharzok ki az ajtón, mielőtt még meggondolhatnám magam. Nem akarom Axelt csapdába ejteni, de azt sem hagyhatom, hogy amikor magához tér, kábán üljön a volán mögé, ezért nem is fontolok meg más módszert a távozásra, mint hogy beüljek a RAM-ba, de előbb magamhoz veszem a bukósisakot is.
Alig látok a könnyeimtől az út elején, de mire odaérek a garázshoz, ahol ideiglenesen a Ducatit tároljuk, a kétségbeesés helyét átveszi a zsibbadt beletörődés. Kitolom a garázsból a motort, beállok a helyére a RAM-mal, de egyetlen másodpercet sem engedélyezek magamnak odabent ülve, mert tudom, hogy akkor visszamennék. Kiszállok, a kulcsot felakasztom az oldalsó tömbre, aztán bezárom a garázst, a fejembe húzom a bukósisakot, felszállok a Ducatira és célba veszem a repteret.
A zsibbadt beletörődés akkor vált egyfajta küldetéstudatra, amikor odaérek. A lelkem romokban hever, a szívem apró darabokra törve maradt a hegyekben, a mellkasomban ott tátog az ismerős űr, de most már azt kell látnom magam előtt, hogy legalább érje meg. Akárhogyan is, de érje meg. A forgalmas helyeket elkerülve a hátsó hangárokhoz kormányozom a motort, és mire leszállok róla és lehúzom a fejemről a bukósisakot, az egyik vaskos fémajtó már nyitva áll. Kiürítem a fejemet, ha a lelkemet nem is tudom, a motort és a bukósisakot hátrahagyva sétálok be lassú, de határozott léptekkel, míg meg nem pillantom odabent Uzit. Azóta már megtisztította az arcát, bár ez nem sokat segített összevert ábrázatán - és mégis képes elmosolyodni.
– Tudtam, hogy jó döntést hozol majd, Aviva.
Érzem a hátulról érkező támadást, mégsem teszek semmit. Rezzenéstelenül állva várom a bekövetkeztét, mert tudom, ha most küzdeni kezdenék, csak sokkal szélsőségesebb módszerrel intéznék el, hogy nyugodtan el tudjanak vinni magukkal haza. Összeszorítom az állkapcsom, hogy ne harapjam el a nyelvemet, és szinte előre becsukom a szemem, hogy amikor lecsapnak a tarkómra, már csak a testemnek kelljen tehetetlenül a földre zuhanni.

disappear || coded by eirik

“we already know, sinking ship, we both can feel the reaper, we can’t have us nowhere near, we will make us disappear
 

Axel && Aviva

Nem érti a kérdésemet, fogalma sincs, hogy nem Uziról beszélek, hanem saját magamról, én mégsem igazítom ki. Akkor még úgy érzem, nem számít, még van helye és tere az érzésnek, miszerint ismer engem, és minden oldalamról tudja, milyen... de rá kell jönnöm, hogy nem így van. Mintha ő is csak most jönne rá, mintha most bontakozna ki előtte az igazi valóm, és talán így is van. Talán tényleg mindkettőnket téveszmékbe ringattam eddig. Mélyen a lelkemben elkezdek igazán hinni Uzinak, kezdem látni és érezni, mire akart célozni a szavaival. Axel érzéseit soha nem vonnám kétségbe, azt még ő sem tudná belebeszélni a fejembe, ahhoz el kellene felejtenem mindent vele kapcsolatban, de azt igenis megkérdőjelezem, hogy mennyire helyeztük ezeket helyes alapra. Mindig is úgy hittem, elfogad olyannak, amilyen vagyok, de most először fogalmazódik meg bennem, hogy talán nem is tudja, milyen vagyok valójában. Hiszen a visszatérését követően is abból eredt minden egymásnak feszülő pillanatunk, amikor ösztönből cselekedtem, miatta, a bosszúm érdekében, és már akkor sem értette meg, de... akkor még nem hittem, hogy ennek lehet jelentősége. Most viszont kezdem érteni. Ez pedig ráébreszt arra is, hogy mit kell tennem, még akkor is, ha a puszta gondolat is szinte megfojt.
Szorosan és kétségbeesetten ölelem magamhoz, ő pedig hagyja, válaszul úgy szorítva magához, mintha én lennék a legdrágább kincs a világon. Arcomat a nyakába rejtve lélegzek mélyeket az illatából, de a levegőt még úgy is szaggatottan veszem, hogy meghoztam a döntésemet. Sajog a mellkasom, szinte a gyomrom is belefájdul, az az érzés, ami Indonéziában kerített a hatalmába, amikor azt hittem, elveszítettem őt, most nem egyik pillanatra a másikra költözik belém, hanem szépen lassan, kínzóan. Mintha valaki egy kést mártott volna a mellkasomba és most lassan kezdené leválasztani annak egy részét, hogy itt tudjam majd hagyni nekem a szívemet, még akkor is, ha azok után, amit tenni fogok, nem lesz már rá kíváncsi. Bocsánatot kérek tőle, pedig ő még nem érti, miért, lágy, vigasztaló simítása és csókja még tovább mélyíti a szakadékot a mellkasomban. Összeszorítom a szemeimet, megpróbálom összeszedni minden maradék erőmet, de érzem, hogy soha nem volt még ennyire nehéz dolgom. Soha nem kellett még ennyit küzdenem azért, hogy eltüntessem valaki elől a valóságot, még ha csak egy részét is kell.
Elhúzódom tőle annyira, hogy láthassam őt. A szemei elárulják, hogy hisz nekem, én pedig nem engedem, hogy lássa, milyen apró darabokban hever a szívem, amikor szerelmet vallok neki és elmondom, mennyire fontos nekem. A legfontosabb. Az egyetlen, aki számít. Az első napunkon Indonéziában azt mondtam, hogy érte képes lennék önként, fegyvertelenül átsétálni a Cég küszöbén, ha kell, de nem gondoltam volna, hogy ez egyszer tényleg bekövetkezik majd.
– Tudom. Nincs semmi baj, az én önfejűségem hajszolt bele ebbe az egészbe – felelem lágy, megértő hangon, hüvelykemmel az arcát simogatva, figyelve a mozdulatot, ahogy arcát a tenyerembe hajtja. Kétségbeesve raktározok el magamban minden egyes pillanatot, minden érintést, minden szót, a szemében megbúvó apró csillanásokat. A szívem már nem érződik többnek puszta porózus törmeléknél, amikor megcsókolja a kezem, nekem pedig a csuklómon díszelgő horgonyra vetül a pillantásom. Tudom, hogy nem vihetem majd magammal, mert Uzi elpusztítaná, és egyben azt is tudom, hogy ha itt hagyom, Axel számára az egyetlen dolgot fog jelenteni...
Hacsak nem pusztítja majd el ő maga is inkább. De neki legalább lenne hozzá joga.
Szavaira bólogatni kezdek, az ünneplés emlegetésére pedig halk, rekedt nevetéssel nyomom el a valódi érzéseimet, a mellkasomból lassan kihulló darabokat. Én kértem tőle, hogy egyszer menjünk el egy ilyen utazásra... de most már legalább tudom, milyen álomképbe fogom magam ringatni, ha nem úgy sikerül a tervem, ahogy szeretném. Axel akkor is ott lesz velem. Mindig ott lesz velem. Ismét gombóc nő a torkomban, de le tudom küzdeni a szemeimet égető könnyeket, ahogy az ajkaimra hajolva megcsókol. Egyik kezemmel finoman beletúrok a hajába, mert még egyszer érezni akarom az ujjaim között és a tenyerem alatt tincseinek puha érintését, és a csókot sem szakítom meg idő előtt. Elraktározom magamban az érzést, ajkai selymes simogatását, az ízét, az érzést, ahogy egyszerre tölt fel erővel és pusztít el legbelül minden érzés, ami hozzá köt. Még egyszer hagyom magam igazán elveszni szemeinek kékjében is, amikor elengedjük egymást, megélem a finom borzongást, amit a simítása okoz a hátamon, az arcomon.
– Igen, köszönöm – felelem halkan a felajánlására. Rámosolygok, a homlokomra adott csók érzetére egy pillanatra ismét lehunyom a szemeimet, és bár nehéz elengednem őt, megteszem, mert ki kell használnom az alkalmat. Amíg ő vizet tölt, én odalépek a táskámhoz, és bár az ő szemeiben ez az egész csak úgy fog kinézni, mintha a telefonomat venném elő - hátha fel kell majd hívnunk valakit a tervezgetés közben -, elrejtek a ruhámban egy kis ampullát, amit extraként szereztem be ma, azokra az időkre, amikor ténylegesen azután a nyomorult Dora után akartunk menni. Ezredjére is elátkozom magam, amiért nem lehetek majd mellette ebben, de őszintén remélem, hogy a kapcsolataim - amik már így vagy úgy, de az övéi is - helyettem is hasznára válnak majd. Visszasétálok az asztalhoz, leteszem rá a telefont, aztán leülök.
– Köszönöm – veszem el a vizet mosolyogva. Ameddig ő is leül, ki is iszom több mint a felét, a torkom egyébként olyan száraznak érződik, mint a smirgli. A felvetésére először egy apró mosollyal rápillantok, hiszen értékelem azt, hogy kompromisszumot ajánl.
– Az lenne a legjobb. Nem fogják őket bántani, ha egyszer ők az alku tárgya, de ha tényleg csapdát akarunk állítani Uzinak és te velem akarsz jönni, mindenképpen szükségünk lesz valakire, aki vigyáz rájuk. – Nem okoz gondot úgy beszélni, mint aki tényleg tervezget, gyakoroltam már ezt épp eleget, csak attól vagyok rosszul, hogy ezt éppen vele kell most eljátszanom. – Ha holnap reggelre időzítjük a dolgot, akár együtt is elmehetnek otthonról, az anyád elfuvarozhatná Aaront valahova, ami indokolt lehet egy tanítási nap előtt és közel van a kikötőhöz... onnan átvehetné a stafétát az apád. Ha azt mondod, te megbízol benne, akkor én is. – Gyomorforgató érzés a szemébe hazudni, örökre elásni magamat előtte, pedig ez még csak nem is a legrosszabb.
– Az izraeli nagykövetségnek van egy raktárépülete a város szélén, Nordre Akerben. Elég kieső terület, kevés potenciális szemtanúval. A raktárban el is tudnak rejtőzni és felszerelésük is van. – Nem mondok igazat, de nem is hazudok; a raktárépület valóban létezik, de Uzi nem ott fog várni. Nem akarom megkockáztatni, hogy valamit elszámoljak, vagy épp Uzi basszon el valamit, ami miatt nem tudjuk elhagyni a várost, Axel pedig megjelenjen ott. Felsóhajtva iszom ki a maradék vizet is a bögréből, aztán felállok, hogy újratöltsem.
– Te nem kérsz? – emelem meg egy kicsit a bögrét. – Vagy van még az apád teájából? Csináljak egy-egy bögrével? A legutóbb is jót tett az idegeinknek, könnyebb lenne úgy megtervezni a részleteket – teszem hozzá egy kis mosollyal. Egyszerre akarom, hogy a kezem alá játsszon és egyszerre rettegek a gondolattól, de ennek semmi jelét nem adom. Ha pedig bármelyik ötletre is rábólint, egyszerűen csak beletörődök az elkerülhetetlenbe, a konyhába sétálok - mosolyogva utasítva el, ha esetleg segíteni akar -, hogy beleüssem az első szögeket a koporsómba.
– Addig hozhatsz papírt és tollat, ha gondolod – szólok hátra a vállam felett. Nem azért, mert ne tudnám megoldani a dolgokat észrevétlenül, inkább azért, mert így kézenfekvő. Rosszul vagyok attól, hogy az ösztönömet rá kell koncentrálnom, de a biztonság kedvéért azt az időt használom ki, amíg távolabb megy, még ha háttal is vagyok neki. Az ampulla tartalmának a fele egy átlagos embert körülbelül fél napra tud kiütni, ennél többet pedig akkor sem juttatok a bögréjébe, ha tudom, hogy félvérként neki ez kevesebb ideig fog hatni. Nem azt akarom, hogy fél napot ájultan heverjen itt, csak azt, hogy legyen esélyem elmenni innen anélkül, hogy szembeszállnék vele hozzá.
Mire ismét az asztalnál hallom motoszkálni, én már a bögrékbe töltöm ki a teát, egy kicsit mindkettőt átkeverve, hogy hamarabb hűljenek ihatóra, aztán visszasétálok hozzá és lágy mosollyal az arcomon helyezem elé a másik bögrét, mielőtt letenném a sajátomat is és visszaülnék a helyemre.

disappear || coded by eirik

“we already know, sinking ship, we both can feel the reaper, we can’t have us nowhere near, we will make us disappear
 

Axel && Aviva

Parttalan vitába bonyolódunk, tulajdonképpen meg sem tudom mondani egy idő után, hogy miért csináljuk. Nem érti, mit akarok, vagy inkább hogy miért akarom azt, amit, hogy mi zajlik le éppen bennem, miért érzem szükségét annak, hogy ennek most én tegyek pontot a végére, egyszer és mindenkorra. Hiába mondom el neki, hogy ismerem Uzit, hogy a szeme állásából meg tudom mondani, mikor hazudik és mikor nem, inkább a változásokról kezd beszélni.
– Honnan tudod?! Honnan tudod, hogy bármi is változott?! – kérdezek vissza üldözött tekintettel és hangon. Ha igaza lenne, ha megváltoztam volna és nem lennék az, amiről Uzi beszélt, akkor ez az egész veszekedés most meg sem történik. Akkor nem kellene bujkálnunk, küzdenünk, harcolnunk, pláne nem egymással, nem kellene az arcomba vágnia, hogy halott ember, mert miattam annak kellett maradnia. Miattam bele kellett süllyednie egy olyan mocsárba, aminek egyébként soha a közelébe sem ment volna, miattam olyanokkal kellett kvázi üzleti kapcsolatba bonyolódnia, akik ellen korábban még küzdött, miattam tönkrement az egész élete és most is miattam szenved. Mik ezek, ha nem egy szörnyeteg ismérvei? Hiszen kis híján az életébe került, hogy mellettem van.
Az összegzésébe belesajdul a mellkasom, de nem tudok rá mást mondani, mint hogy meg fogom próbálni. Megszakad a szívem attól, ahogy rám néz, mintha nem is ismerne, mintha most látná meg az igazi valómat, ami eddig is ott volt, de ő csak azt az Avivát látta, akibe beleszeretett. Borzalmasan fáj belátnom, hogy Uzinak igaza volt. Soha nem leszek képes megváltozni, mert az a részem, amit ő hozott létre és ami hosszú éveken keresztül válogatás és lelkiismeret-furdalás nélkül ölt, mindig is ott volt és mindig is ott lesz, függetlenül attól, hogy valaki látni akarja-e vagy nem. Elrejthetem, elnyomhatom magamban, de előbb-utóbb ki fog derülni az igazság, és akkor azoknak fogom a legnagyobb fájdalmat okozni, akiknek nem akarok. Márpedig Axelnek soha nem akartam fájdalmat okozni.
Nem tudom befejezni a gondolatmenetet, mert eltereli a figyelmemet, hogy a telefonjával kezd babrálni, és amikor megkérdezem, mit csinál, még csak nem is válaszol. Félek, hogy hülyeséget fog csinálni, hogy ha most elkezd telefonálgatni, még a végén ezt a házat is meg fogják találni, és akkor őt sem fogom soha biztonságban tudni. A kétségbeesés hajt, a fojtogató félelem, az a zavaros hajtóerő, ami arra sarkall, hogy oldjam meg bárhogyan, de őt, őket hagyjam ki belőle; elkapom a telefont, de azt már nem hagyja, hogy el is vegyem tőle, mert rászorít a készülékre. Még mindig nem mond semmit, ezért így is megkísérlem kitépni azt a kezéből, és hiába markol rá a csuklómra, én sem adom fel. A telefon végül egyikünké sem lesz, a földön csattan egyet, de Axel szabad keze addig már a másik kezem után kap. Még csak nem is ellenkezek, a célomat elértem, így szinte csak zsibbadtan hagyom, hogy lefogjon és az asztalra szorítson.
Mit tettem?!
Nem akarok küzdeni vele. Nem akarom, hogy ő küzdeni akarjon velem. Nagyra nyílt szemekkel figyelem őt, érzem, hogy gombóc nő a torkomban, de nem azért, mert félnék tőle, hanem mert csak most fogom fel, hová juttattam magunkat. Hogy hová fogom juttatni magunkat, ha továbbra is ezt csinálom, ha hagyom, hogy belebonyolódjunk ebbe az értelmetlen harcba egymással. Sosem fogunk tudni dűlőre jutni. Sosem fogja hagyni, hogy elmenjek. De nem is maradhatok.
Halkan zihálva nézek fel rá, szemeim a kétségbeesett kékséget fürkészik a tekintetében, és most már sokkal tisztábban látom, mit kell tennem. Akkor is, ha bele fogok pusztulni, akkor is, ha hátralevő életére meggyűlöl, ha soha többé nem akarja majd meghallani még a nevemet sem. Nem mérgezhetem tovább az életét. Most kell megtennem azt, amit már nagyon régen meg kellett volna, azon az éjszakán, amikor visszatért az életembe, de én túl gyenge voltam.
– Én sajnálom... – suttogom halk, szinte alig érthető hangon. Lehunyom és szinte összeszorítom a szemeimet, amikor tenyerét az arcomra simítja, mert ettől a féltő gondoskodástól ismerős fájdalom járja át a mellkasom. Olyan, mint amit az elveszítése után éreztem, pedig most éppen azt készülök bebiztosítani, hogy életben maradjon. Csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor ismét megszólal, hallgatom halk, féltő, gyengéd hangját, és a mellkasomban kezdődő űr még nagyobbra nőve kezd fájdalmasan lüktetni, pedig itt van és még én is itt vagyok. Talán a legszörnyűbb az a pillanat, amikor még az ígéretemet is felrója nekem, mert tudom, hogy igaza van. A szavamat adtam neki, olyan ígéretet tettem, amiről azt hittem könnyedén be tudom majd tartani... de összességében nem vagyok biztos benne, hogy emiatt fog-e igazán meggyűlölni. Én már most undorodom saját magam gondolatától is.
– Tudom – suttogom megremegő, kis híján elcsukló hangon, miközben a fülem mögé simítja a hajamat. Eszembe jut az a pillanat, amikor a házukban ki kellett vennem a vállából azt a golyót, ami végezhetett is volna vele, amikor a fürdőkád mellett térdelve elkezdtem rájönni, milyen fontos nekem. Érzem, hogy szúrni kezd a szemem, de nem akarom, hogy lássa, ezért ha hagyja, felszabadult kezeimet a nyaka köré fonom, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.
– Ne haragudj rám. Sajnálom. Hülye voltam – mormolom a nyakába, miközben a könnyeim ellen küzdök. Fogalma sincs, hogy nem arról beszélek, amiről ő, pedig a bocsánatkérésem nem is lehetne őszintébb. Szörnyű hibát követtem el és még ennél is szörnyűbb dolgot kell megtennem, ha jóvá akarom tenni a hibámat.
Apró darabokra esek szét legbelül, mégis erőt veszek magamon és életemben először igazán magamra veszem mindazt, amit a Cégnél elsajátítottam. Még a hajón sem tudtam vele teljesen őszintétlen lenni Szíria után, és bár most sem leszek az, mert az iránta érzett szerelmemet és az önmarcangolásomat sem kell megjátszanom, nem fogja megtudni, mire készülök, csak amikor már túl késő lesz.
– Kitalálunk valamit, rendben? – suttogom, csak annyira húzódva el tőle, hogy láthassam őt. Végigsimítok a arcán, az elmémbe égetem szemeinek kékjét és a vonásait, hogy soha ne felejthessem el, hogyan nézett rám. Hogy mennyire szeretett.
– Nagyon szeretlek, Axel, ugye tudod? – suttogom kettőnk közé. – Te vagy nekem a legfontosabb – simítom meg az arcát a hüvelykujjammal. Tudnom kell, hogy tudja. Legalább addig, ameddig nem teszem tönkre az egészet.

disappear || coded by eirik

“we already know, sinking ship, we both can feel the reaper, we can’t have us nowhere near, we will make us disappear
 

Axel && Aviva

Nem tudok száz százalékosan megbízni Aegirben és az ő védelmében, ezt pedig neki is elmondom, akkor is, ha nem ért egyet vele, akkor is, ha ő tud ebben hinni. Én örülök, ha esetleg ő eljutott már erre a pontra az apjával kapcsolatban, de nekem ez most édes kevés, és az sem hat meg, amikor megint a saját vállára veszi az összes terhét a történteknek.
– Aaront is állandóan neked kell megmentened, még saját magától is! – vágok vissza. – Lehet, hogy maga a robbanás nem miatta következett be, de hogyan bízzak most rá mindent, ha azt is engedte elfajulni odáig?! Mi van, ha most is csak az utolsó pillanatban reagál? Szeretnéd, ha Aaron is heteket feküdne kómában a tenger mélyén?! Én nem kívánom ezt neked, még úgy sem, ha te tudnád, hogy nem... – megtörik a hangom, mert akármilyen felfokozott érzelmi állapotban vagyok is, ami Indonéziában történt, nem olyasmi, ami ne tudna még mindig beférkőzni a fejembe és teljesen letaglózni. Még akkor sem, ha Axel már itt áll előttem.
Talán ezért is veszek el majdnem, amikor arra kér, hogy maradjak. Ellenkezhetnék, megkérdezhetném, hogy miért zárja ki egymást a kettő, hogy miért kellene választanom a két lehetőség közül, de talán nem is igazán merném megtenni. Ha azt mondaná, hogy ha most kisétálok azon az ajtón, vissza se jöjjek, képes lennék rá? Itt tudnám őt hagyni, ha közben tudom, hogy ha túlélem sem akar majd többet látni? Lenne egyáltalán értelme küzdeni és túlélni, ha ő utána nem kér belőlem? Maradna értelme az életemnek nélküle? Nem. És ez nem a helyes, hanem az egyetlen lehetséges válasz. Tudom, kérte, hogy ne csináljam ezt, hogy ne ő legyen a központja az életemnek, de mit tehetnék ellene? Milyen egyéb lehetőség létezik, ha már attól megszakad a szívem, ahogy a tenyerei az arcom bőrét melegítik, ő pedig olyan vallomást suttog kettőnk közé, aminek minden egyes szavát mélyen átérzem a szívemben?
Mégis menekülök. Menekülök ez elől az érzés elől, az érintése elől, előle, mert ha hagyom magam, gyengévé tesz, és ezt most nem engedhetem meg magamnak. Nem hagyhatom, hogy a szívem irányítson, hiszem amióta újra belépett az életembe, nem is hallgatok másra, csak arra... most pedig látjuk, hová jutottunk ezzel. Egyszer és mindenkorra cselekednem kell, helyre kell hoznom ezt a hibát, hogy utána tiszta szívvel és élettel állhassak újra elé. Ha pedig ő nem kér belőlem... A gondolatra összeszorul a mellkasom és görcsbe rándul a gyomrom, csak úgy, mint amikor a saját halálát emlegeti fel, már megint. Már a puszta lehetőségtől a fülemben kezd dobolni a vérem, a légzésem pedig zihálássá erősödik, de ő nem nyugtat meg semmivel, kifejezéstelen arccal néz rám, mintha nem jelentene semmit a halála. A mondandója első fele el sem jut hozzám, látom és hallom, hogy beszél, de a szavak nem nyernek értelmet a fejemben, csak egy kicsit később csatlakozom vissza a valóságba.
– Miért hiszed azt, hogy bízom benne?! Soha életemben nem bíztam benne, egyetlen pillanatig sem, még akkor sem, amikor neki dolgoztam, de ismerem, jobban mint a tenyeremet, pontosan tudom, mi motiválja, mi dühíti fel, mit enged el és mit nem, miért hajlandó kockáztatni és miért nem, mikor adja fel és mikor nem. Ez az, amiben hiszek, a saját tapasztalataim, és nem Uzi szavai meg üres ígéretei. Neki azt sem hinném el, amit kérdez – rázom meg hevesen a fejem. Elmondom neki, mire gondoltam, szinte már nyugodtan vázolva fel az elképzeléseket, de ezzel láthatóan és hallhatóan csak még jobban feldühítem. Az utolsó rám kiabált szavak hallatán fájdalmasan megrándul az arcom, de nem azért, mert a kiabálás megriasztana; az fáj, amit mond. Az, ami a szavai között meglapul. Egy kibaszott szörnyeteg vagy, Aviva. És őt is lehúztam magammal együtt.
– Ha nem leszek itt, nem lesz többé okod fenntartani ezt az állapotot – felelem elhalkulva, szinte csendesen. – Nem azt akarom, hogy megpróbálj innen segíteni. Magamtól kell visszajutnom, tudom. Azt szeretném, ha te a családodra vigyáznál addig, hátha mégis szükség lesz rá. – Szeretném azt mondani neki, hogy az apám majd segít. Hogy ő majd elintézi neki a neve tisztázását, azt, hogy ne maradjanak lyukak és megmagyarázhatatlan pontok a múltjában, de most még erre sem tudok ígéretet tenni, mert az apám az összes befolyásával együtt szintén egyre távolabbinak tűnik, és ez nem segít nem rajtam, sem rajtunk, sem a helyzetünkön.
A szívem még apróbb darabokra zúzza össze, hogy amikor felé lépek, ő elhátrál előlem. Érzem, hogy valami nagyon mélyen nehezül el a mellkasomban, reszketeg levegőt véve kérlelem, hogy engedjen el.
– Megígérem, hogy meg fogom próbálni – felelem halkan, már-már suttogva. Ennél többet nem tudok neki ígérni; nem ígérhetek olyasmit, amit nem tudok biztosan betartani, és ezt ő is tudja. Ő viszont ahelyett, hogy vitába szállna velem, vagy mondana valamit, akár igent, akár nemet, a telefonjáért nyúl - ismét.
– Mit csinálsz? – kérdezem gyanakodva, még közelebb lépve hozzá, hogy lássam, miben mesterkedik. Az előbb ráhagytam, hogy SMS-ezzen, abban még nincs semmi, ha küldött egy figyelmeztető üzenetet Aaronnak, hiszen az normális reakciónak számítana egy ilyen helyzetben is, azzal nem váltanánk ki belőlük semmit, de minden más kockázatot jelenthet. Éppen ezért, ha nem hajlandó megmutatni, mit csinál, vagy egyenesen azt látom, hogy fel akar hívni valakit, nem gondolkozom, hogy közbelépjek-e; ha nem osztja meg velem, mit forgat a fejében, akkor kész vagyok akár erővel is elvenni tőle a telefont. Így is épp elég kockázatot vállaltunk már velük, talán az vezette el hozzánk őket is, hogy lazítottunk ezeken a szabályokon.

disappear || coded by eirik

“I can feel myself burning alive, trying to still these boiling veins, can’t get this out of my mind, oh you better get away from me
 

Axel && Aviva

Egyáltalán nem értünk egyet, nem ugyanazt az utat látjuk magunk előtt, és ezért még csak hibáztatni sem tudom őt. A helyében én is ugyanezt tenném, én sem hagynám, hogy ő magára vállaljon minden terhet és egymaga nézzen szembe valamivel, de jelenleg nem látok ebből más kiutat. Az óra most kezdett el ketyegni, és ez azt jelenti, hogy mindent pontosan előkészítettek. Megfigyelnek minden fontosnak ítélt helyszínt és személyt - minket nem tudtak megtalálni, ez biztos, mert akkor idejöttek volna, de most már nem is mi számítunk -, és csak arra várnak, hogy valamivel bepróbálkozzunk. Vagy arra, hogy megjelenjek a találkozási ponton. A kettő közül pedig nekem egyértelmű a választás.
– Nem tudom! – kiáltok fel kétségbeesetten. Nem vele kiabálok, hanem egyszerűen nem tudom máshogy kiadni a bennem gyűlő feszültséget, ha nem emelem fel a hangomat. – Nem tudom, hogy egyáltalán hagynák-e őket kimenni a házból, vagy már azt sem kockáztatnák meg. Fogalmam sincs, miben bízhatunk és miben nem, érted? Körbe vagyunk véve istenekkel, de akkor hogyan jutottunk el egyáltalán idáig?! Hiszen téged is elveszítettelek már egyszer, pedig ott voltunk a rohadt óceán kellős közepén! – Elhallgatok, elkapom róla a pillantásomat, mert nem akarok emelt hangon beszélni vele. Ez az egész nem az ő hibája. – Én nem... – Nem akarok még egyszer eljutni oda. Nem akarok senkit eljuttatni oda. Nem akarok másokat büntetni azért, mert az életem olyat utat vett, amilyet. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy ártatlan vagyok az ügyben, hiszen én magam döntöttem emellett, nem igaz? Én választottam ezt az utat, akkor most miért mások fizessenek meg az én hibáimért?
Mégis, ahogy a kezei közé fogja az arcom, homlokát pedig az enyémnek dönti, képes lennék elgyengülni. Csak hallgatom halk suttogását, és tudom, hogy minden szava igaz, hogy nem csak a levegőbe beszél, nem csak azért mondja, hogy marasztaljon. Szeretnék belesüppedni ebbe az érzésbe. El akarom hinni, hogy ennyi elég ahhoz, hogy mindent rendbe hozzunk magunk körül... de aztán Uzi hangja betör a fejembe, fájón emlékeztetve arra, hogy nem magunk körül kell rendbe hozni a dolgokat, hanem körülöttem. Csak körülöttem. Ez az én saram, nekem kell feltakarítani. Elszakítom magam tőle, hevesen kezdek ellenkezni ez ellen az egész ellen, és amikor látom, hogy néz rám, egyszerre szakad meg a szívem és örülök, mert ha nem ért, az kijózanító hatással lehet rá és rájöhet, hogy nekem van igazam.
Gyűjtöm magamban a heves ellenérveket, de hagyom, hogy végigérjen a mondanivalóján - amikor pedig ezt azzal zárja, hogy előbb hal meg, minthogy átengedjen nekik, el is felejtem az összeset.
– Nem! – Oké, lehet, hogy ezúttal tényleg rákiabálok, de én pontosan tudom, milyen érzés az, amit ő most előrevetített és nem fogjuk megismételni. – Nem mondhatsz ilyet, még csak meg se forduljon a fejedben, hogy... Nem. – Mély levegőt veszek, megpróbálok enyhíteni a pánik okozta ziháláson, amit már a puszta gondolat is képes volt elérni nálam, hogy újra tisztán tudjak gondolkodni.
– Nem hozhatsz döntéseket helyettük, Axel. Értem, amit mondasz, de soha nem voltak még ilyen közvetlen veszélyben és egy perccel sem vagyok hajlandó tovább fenntartani ezt az állapotot a kelleténél. Ha elmegyek Uzival, nem veletek fog foglalkozni, ezt te is tudod. Én sem bízom benne, de benned bízom, viszont ha te velem vagy elfoglalva, akkor ki marad a családod védelmére? Igen, tudom, Aegir, de kérlek nézd el nekem, ha rád előbb alapozok, mint rá. Nem tudsz kétfelé szakadni, és ha én megadom Uzinak, amit akar, te biztosítani tudod a családod biztonságát – felelem a végén már szinte nyugodtan, aztán fel is vázolom neki, hogy mire gondoltam. Olyan, mintha azt hinné, fejjel akarok menni a falnak és a saját kardomba dőlni, pedig tudhatná már, hogy nem mártírhalált halni mennék, hanem pontot tenni egy lezáratlan ügy végére.
– Te is tudod, hogy nem lennék végig kiütve. Igen, számolok azzal, hogy az útra ki fognak ütni, ezért sem feltételezem, hogy már akkor végezni tudok vele, de amint célba érünk, magamnál leszek, ebben biztos lehetsz. Talán egy kicsit még húzhatom is az időt, hogy biztosan le tudj számolni minden itt lemaradó kis hajtással, hogy meg se gondolhassa magát később – magyarázom tovább. Tudom, hogy ő nem ezt érti csapatmunka alatt, de valahogy muszáj megoldanunk, hogy a családja védelme is biztosítva legyen! Ő viszont nem érti, ez egyértelmű, mert pontosan ugyanazt csinálja velem, mint amikor én álltam útját a lakásban és nem hagytam, hogy odakint tomboljon. De én nem tombolni akarok...
– Élve kellek neki, Axel, pontosan tudod! – szállok vitába vele azonnal. – Nem öngyilkos küldetésre megyek! Meg kell kapnia, amit akar, és amikor majd ki akarja élvezni, hogy már megint neki lett igaza, miközben önnön dicsőségében fürdik, én szépen elintézem. Ilyen egyszerű – tárom szét a kezemet, bár tartok tőle, hogy ő ezt nem így látja. Olyan határozottság ül az arcán, hogy tudom: képes lenne beállni az ajtóba és szó szerint elállni előlem az utat, megakadályozva, hogy kijussak innen. De miért?! Ezzel is csak fogy az időnk...
– Kérlek, ne kényszeríts erre – szólalok meg halkabban, szinte esdeklőn. – Ne kényszeríts maradásra, ha cselekedhetnék is. Tudod, hogy harcos vagyok, tudod, hogy nem hagyom magam. Pontosan tudom, hogy miért nem akarsz elengedni, de muszáj. Rendbe kell hoznom ezt az egészet, és nekem kell megtennem, mert az én elhibázott életem vezetett idáig, és nem fogom hagyni, hogy ennek mások igyák meg a levét. – Teszek felé egy tétova lépést, szemeim az övéit kutatják, a hangom pedig még lágyabban szólal meg. – Nem akarok veled veszekedni, Axel. Kérlek. El kell engedned, hogy visszajöhessek hozzád...

anger || coded by eirik

“I can feel myself burning alive, trying to still these boiling veins, can’t get this out of my mind, oh you better get away from me
 

Axel && Aviva

Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, és ez most sokkal rosszabb, mint Indonéziában volt, a yachton, amikor már a nyakunkon voltak és tudtuk, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk. Még a hideg is kiráz a gondolatra, mert az is borzalmasan végződött, és én megfogadtam magamban, hogy soha többé nem fogom hagyni egy olyasféle szituáció kialakulását. Egyszerűen nem. Lehet, hogy egyszer kibírtam, egyszer túléltem, de nem tudnám még egyszer végigcsinálni. Ezúttal ráadásul már nem csak a mi életünkről van szó. Azt is borzasztóan nehezen tudtam elfogadni, hogy Axel életét kockára tegyem az enyémért cserébe, de végül megtettem, mert én sem tudok nélküle élni, ez viszont már bőven túlmutat kettőnkön. Emiatt pedig csak egyetlen megoldást látok magam előtt - olyat, amibe Axel nyilvánvalóan nem fog belemenni, de az, amit ő először mond, egyelőre csak megvétózom, nem tárom elé az én verziómat. Látom rajta, hogy érti, és azt is, hogy még mindig ideges, csak úgy, mint én, de ő talán érezhetően jobban tud uralkodni magán. Ezt követően már hasonló vonalon indul el, mint ami az én fejemben is kavarog, de csak az első mondatáig. Lassan rázni kezdem a fejem, mert fogalmam sincs, ez az út járható-e egyáltalán.
– És hol van most Aegir? A városban van egyáltalán? El tudjuk érni? Tényleg vigyáz rájuk? Járt már a háznál? Ők jártak már Aegir házánál? – sorolom a kérdéseket zaklatottan, gyors egymásutánban. Aegir miatt az én apám is eszembe jut, de ettől csak még sokkal rosszabb lesz, mert jelenleg fogalmam sincs, hogy mi van vele. – Nem kockáztathatunk. Huszonnégy órát kaptunk, ez idő alatt ők is ki lesznek élezve mindenre, ami eltér a szokásostól. Ha olyan alak bukkan fel ott, aki addig nem járt még a környéken sem, ha olyan helyre mennek, ahová eddig nem, ha együtt mennek valahova, pedig nem is szoktak együtt menni sehova... Mindennek tétje lehet, Axel, nem fognak szarozni, Uzi nem viccel ilyenekkel... – egyre kétségbeesettebben beszélek, és ez az érzés a szemeimben is tükröződik. Akkor sem hagyom abba a beszédet, amikor elindul felém, csak elhalkulok, és végül akkor hallgatok el, amikor elém lépve a kezei közé fogja az arcomat. Axel szemeinek kékjébe is ugyanolyan kétségbeeséssel kapaszkodok a tekintetemmel, úgy érzem, mintha a mellkasomban ketté akarna szakadni valami, és azt kívánom bárcsak tényleg ketté tudnék szakadni. Akkor az egyik felem elmehetne pontot tenni az Uzival való ügyem végére, a másik pedig itt maradhatna vele.
– Muszáj pontot tennem a végére, jóvá kell tennem ezt az egészet... – mondom elhalkulva, nem is az ő szavaira válaszolva, csak a saját gondolataimat mondva ki hangosan.
Aztán a homlokát az enyémnek dönti azzal a fájóan ismerős mozdulattal, és érzem, hogy a szívem darabokra törik a mellkasomban. Ezek a darabok pedig csak még apróbb morzsákra zúzódnak szét, ahogy hallgatom halk szavait. Lehunyom a szemem, kezeim önkéntelenül emelkednek fel, belekapaszkodva a felsőjébe, szinte megmarkolva az anyagot a hátán, mintha csak az utolsó mentsváramba kapaszkodnék, az egyetlen megmaradt szalmaszálba, amit még józanul tart és itt tart. Szaggatottan szívom be a levegőt, mélyet lélegezve az illatából, és úgy érzem, megszakad a szívem. Bár ki tudnám tépni a helyéről és itt hagyhatnám neki zálogul, hogy elhiggye, bármit is teszek, bármi is történik, azt érte teszem, kettőnkért, azért, hogy most már tényleg, véglegesen befejezettnek tekinthessük ezt az egészet. Sokkal hamarabb meg kellett volna már ezt tennem. Nem szabadott volna eddig várnom. Egy ragaszkodó mozdulattal simítom arcomat még erősebben a tenyerébe, a homlokommal szinte az övéhez dörgölőzve. Talán ha...
Egy kibaszott szörnyeteg vagy, Aviva. Én teremtettelek, ismerlek. Elhitetheted magaddal az ellenkezőjét, de minden nap hallani fogod a hangomat a fejedben, amint emlékeztetlek rá, hogy soha nem leszel képes megváltozni.
Uzi hangja pontosan úgy tör be a fejembe, mint ahogy megígérte. Olyan, mint egy kijózanító mentális pofon, ami rávesz arra, hogy küzdjek a saját gyengeségem, a szívem ellen, akármilyen nehéz is. Valahogy be kell bizonyítanom, hogy nincs igaza, és mi lehetne jobb bizonyíték annál, mint hogy nem hagyok másokban veszélybe kerülni, hanem én teszek pontot a végére?
Szinte kitépem magam Axel kezei közül, erőszakkal kell leválasztanom magam róla, mert tényleg ketté akarok szakadni mélyen legbelül, és az egyik részemnek egyáltalán nem akaródzik ez, nem akar távol lenni tőle, csak el akar veszni a karjaiban, ahol eddig is mindig elhittem, hogy minden rendben lesz. Pedig végül soha nem volt rendben semmi, igaz? Először őt veszítettem el majdnem, és most már az is lehet, hogy mást veszítenénk el mindketten. Ezt már a másik felem mondja, akit a józan eszemnek hiszek, és aki rávesz arra, hogy elengedjem Őt és távolabb is sétáljak tőle, a rám gyakorolt hatásától.
– Tudom, Axel. Tudod, hogy én is bármit megtennék érted, és most éppen ezt kell tennem. Nem keverhetem bele a családodat ebbe, nem kényszeríthetem őket is bujkálásra! – tör ki belőlem újra a kétségbeesés. – Elfogadtam, hogy te mellettem akarsz lenni, velem akarsz küzdeni, hogy képes lennél mindenre, mert én is ugyanezt érzem, de amíg neked ez a saját döntésed volt, addig őket nem kérdezte meg senki. Nem fogom őket is egy ilyen sorsra kárhoztatni, nem fogok még egy életet tönkretenni a sajátommal, pláne nem még kettőt, főleg nem a családodét... – rázom hevesen a fejem. Idegesen túrok bele a hajamba és kezdek mégis fel-alá járkálni, amikor már úgy érzem, nem tudok tovább egy helyben ácsorogni.
– Elmegyek vele és megölöm akár út közben, akár ott, amikor sikerül. Igazad van, fogalmuk sincs arról, hogy mik vagyunk és ezt ki is akarom és ki is fogom használni. Ez volt az eredeti tervem is, ezért akartam elvitetni magam hozzá. Ha megölöm, akkor vége lesz ennek az egésznek, és ha most elmegyek vele, le fog szállni rólatok is, mert azt fogja hinni, hogy vissza akarok menni hozzá, vagy akármilyen hülyeséget is vett a fejébe – árulom el végre én is, hogy mi jár a fejemben.

anger || coded by eirik

“I can feel myself burning alive, trying to still these boiling veins, can’t get this out of my mind, oh you better get away from me
 

Axel && Aviva

Kezdettől fogva volt egy rossz érzés, egy baljós sejtelem valahol az elmém hátsó traktusában. Tudtam, hogy ez nem véletlen, hogy nem történhetett meg csak úgy, Uzi soha nem az a fajta volt, aki puszta szerencséből adódóan találta volna magát ilyen helyzetben. Eleve annak is oka volt, hogy egyáltalán személyesen idejött, de abban is biztos lehettem, hogy nem csak épp erre sétálgatott és meglátott minket az étteremben. Készült erre. Valószínűleg már jó ideje, talán már a január végi támadás is csak a figyelemelterelés része volt a dolgoknak, vagy egyfajta utolsó próbálkozás. Valahogy rájöttek, hogy Axel mégis életben van, a családja után mentek, bebiztosították magukat...
Ez már az utolsó lépés a sakktáblán. Tudom, érzem, miközben ott állunk egymással szemben; Uzi Axel kezei között, én pedig Uzi embereinek kezei között. A pontos stratégia viszont csak akkor válik világossá, amikor megfogalmazza az ultimátumot, a lehető legaljasabb módon szorítva sarokba - még csak nem is Axellel, hanem a családjával. Arra alapoz, hogy ha Axelt is választom, az ő válaszcsapása méltó lesz ahhoz, hogy Axel egy életre meggyűlöljön engem, ami végeredményben ugyancsak visszasodorhatna az ő karjaiba.
Az odabenti küzdelem okozta zihálásom enyhül, a felfokozott érzelmi állapotom viszont a legkevésbé sem, míg Axel utasításának engedelmeskedve az autóért megyek, hogy aztán közvetlenül az étterem bejáratánál álljak meg vele. Már erőlködnöm sem kell ahhoz, hogy az ösztönöm szinte ott maradjon vele az ajtóban, egyszerűen össze vagyok kapcsolódva vele, mintha ez az erő is tudná, hogy ha az életemet akarja védelmezni, akkor őt is védenie kell. Kinyitom neki az ajtót, míg kihátrál Uzival, megvárom, míg ellöki őt, hogy aztán beszálljon mellém, és míg ő fedezi a távozásunkat, én a gázra taposok, pedig tudom, hogy hagyni fognak minket távozni. Egész végig erre ment ki a játék.
Még mindig fojtogat a kétségbeesés, a gyűlölet, a düh és a félelem, az agyamban lázasan kergetik egymást a gondolatok, szinte nem is tudok elkapni egyet sem, csak próbálok nem elzsibbadni attól a folyamatos zúgástól, amit ez az összevisszaság okoz a fejemben. Nem is tudom kellően megregulázni a bennem dúló feszültséget, egy káromkodás formájában adok neki hangot, még ha azt meg is tudom állni, hogy az autóban kárt tegyek. Beletúrok és -tépek a hajamba, de aztán megérzem magamon Axel érintését és hagyom, hogy ujjait a kezem köré fonja. Mégis... olyan háború tombol most bennem, hogy még az ő érintése sem tudja enyhíteni az intenzitását. Kijelenti, hogy megoldjuk, mire egy részemnek kedve támadna kétségbeesve rákiabálni, hogy mégis hogyan, de nem rajta akarom kitölteni a dühömet, és egyébként is tudom, hogy mi az egyetlen épkézláb megoldás. Ezt meg is osztom vele, de természetesen csak ingerült ellenkezés a válasza, mire frusztráltan fújom ki a levegőt az orromon, de nem szólok semmit. Másik kezemet is a kormányra teszem, amikor elengedi, hogy leküzdjem az ingert, ami miatt mégis inkább beleütnék valamibe, de az ízületeim így is szinte elfehérednek, úgy szorítom a kormánykereket. A kérdésére is csak egy rövid bólintás a válaszom, nem akarok vele veszekedni, főleg nem az autóban, de még mindig képtelen vagyok ránézni.
A házhoz vezető úton folyamatosan résen vagyok, még ha engem le is foglalnak a gondolataim, az ösztönöm gondoskodik arról, hogy a vezetés is menjen, és azt is tudjam, hogy nincs társaságunk. Ez utóbbira mondjuk nem is feltétlenül számítanék, de sosem lehet tudni, jobb biztosra menni. Úgy érzem magam, mintha egy valóságos kártyavár készülne összeomlani a fejemben. Egy kártyavár, amit álmokból, szerelemből és talán naivitásból építettem fel magamban. Nem arról van szó, hogy elengedném ezt az egészet; arra nem lennék képes, ahhoz túl erős az a láng, ami itt ég a mellkasomban, soha nem tudnék csak úgy lemondani Axelről és a közös jövőnkről, de ennél kijózanítóbb emlékeztetőt nem is kaphattam volna arról, hogy ha nem teszek erőszakosan és minél hamarabb pontot ennek az egésznek a végére, akkor az előbb-utóbb nagyon fog fájni valakinek. Az egyetlen hátulütője a dolognak az, hogy most kénytelen leszek Uzi kottájába beleírni a sajátomat... miután leküzdöttem a fejemben az a kétségbeesett pánikot, ami most uralkodik bennem, és nem hagy gondolkozni sem.
Mire odaérünk a házhoz, egy kicsit elkezd tisztulni a fejem, már sikerül tisztán gondolkozni - legalábbis azt hiszem -, bár a véleményem ettől még nem változik meg a helyes lépésről, és nem is leszek kevésbé feszült attól, amiről tudom, hogy meg kell tennem, mert egyben azt is tudom, hogy Axel nem fog ebbe belemenni. Leállítom a motort, csak a szemem sarkából pillantok rá, de látom, hogy csendesen maga elé mered, aztán a telefonjáért nyúl. Nem várom meg, mit csinál, mert azt tudom, hogy nem tenne semmi meggondolatlant, szóval kiszállok és előremegyek, be a házba, ami a menedékünk volt és annak is kellett volna maradnia, most pedig...
Frusztrált, ideges mozdulatokkal veszem le a bakancsomat és a kabátomat, a Berettát szinte ledobom az asztalra, aztán letámaszkodok mellé és csak bámulok magam elé, próbálva még több nyugalmat erőltetni magamra. Csapkodhatnék, járkálhatnék fel és alá, de azzal nem lennénk előrébb. Hallom, amikor Axel is belép, de még nem fordulok felé, csak megfeszülő vállakkal kezdem hallgatni, amit mond.
– Nem lehetünk könnyelműek, Axel – lököm el magam végül az asztalról, zaklatott pillantással fordulva felé. – Uzinak rengeteg negatív tulajdonsága van, de az ostobaság soha nem tartozott közéjük. Egy alapos, számító faszkalap, aki mindig, minden eshetőségre gondol és ki is aknázza őket annak megfelelően, hogy ő nevessen a végén. Nem tudunk elmenni a családodért. Valószínűleg már régóta itt vannak és biztos lehetsz benne, hogy az elsők, akiket elkezdtek megfigyelni, ők voltak. Uzi nem beszélne a levegőbe ilyesmiről. Most is ott vannak a házatoknál, és ha akár csak a környéken is meglátnak minket felbukkanni, vagy ha nem is minket, de más valakit, akit gyanúsan nem láttak még ott, mégis megpróbálja őket elvinni onnan, nem fognak hezitálni. Neki nem számít sem az anyád, sem az öcséd élete. Nem fogja meghatni, hogy semmi közük az egészhez, nem fogja érdekelni, hogy Aaron még csak tizenhét éves. Az egyetlen dolog, amiért imádkozhatnánk az lenne, hogy kíméletes haláluk legyen – közlöm vele kíméletlenül. Tudom, hogy kegyetlen vagyok. Saját magamat is gyűlölöm amiatt, hogy az ő halálukról egyáltalán beszélnem kell, de fontos, hogy tisztában legyen a körülményekkel és a lehetséges következményekkel, még ha ezzel azzá a szörnyeteggé is válok, amiről Uzi beszélt nem is olyan régen.
– Abban igazad van, hogy ez egy jó rejtekhely, de nem lesz rá lehetőség, hogy idehozhassuk őket. És amint Uzi megkapta, amit akar, nem lesz rá szükség sem. Nem fogja őket bántani. Békén fog titeket hagyni, erre megesküszöm.

anger || coded by eirik

“my personal cage with shackles and chains, the perfect penitentiary, I crumble I shake from all of this weight, can’t let it get the best of me
 

Axel && Aviva

Minden összeomlani látszik körülöttünk. Uzi szavai a bőröm alá kúsznak, megmérgezik a tudatom, kizárva belőle még Axel hangját is, Axel viszont érzékeli is mindezt, és azt hiszem, a mondanivalóval sem ért egyet. A haragja szinte felrobbantja azt a furcsa köteléket köztünk, csak úgy, mint az étterem vízhálózatát, és mire észbekapok, már Uzira veti magát. Hiába próbálom leszedni róla, teljesen beszűkült a tudata, nem tudom megakadályozni, hogy tovább üsse Uzit, aztán már nem is próbálom, mert arra kell figyelnem, hogy megvédjem őt mindenki mástól. Egyiküknek összezúzom a gégéjét, kettőnek a halántékára sújtok olyan erővel, hogy a koponyák is reccsennek az erőm alatt, de mikor le akarok adni egy lövést is, egy rossz szögből érkező támadást nem tudok kivédeni a vállam miatt. Ezt a pillanatnyi gyengeséget is könnyedén kihasználják - én is ezt tenném a helyükben -, így hamar a földön találom magam, hátracsavart és megtaposott kezekkel, egy térdkaláccsal a hátamban és egy pisztolycsővel a tarkómon. Tudom, hogy erre csak egyetlen megoldás lesz, de azt is tudom, hogy élve fogunk kikerülni belőle. Egy pillanatra sem rezzenek meg, megfeszítve tartom a testem, nem azt várom, mit reagál Axel, hanem azt, mikor teszi meg az egyetlen logikus lépést. Hallom is szilárd szavait, ami után Uzi meg is szólal, héberül - nem ugyanazt ismételve el.
– Szerintem nem ezt mondta... – mormolom, de hagyom, hogy valaki mögöttem teljesítse a parancsot - Uziét - és felrántson a földről, egy az enyémhez kísértetiesen hasonló Berettát ékelve az állam alá. A tekintetem először Axelét keresi, erőt kell merítenem szemei kékjéből, csak azután fordítom pillantásomat Uzi véres képére. Elégedett mosolyra görbül a szám sarka, de azzal azért sikerül meglepnie, hogy ő is mosolyog.
– Jobb lesz, ha még figyelsz rám egy kicsit, Aviva. – szólal meg, én pedig előre felvértezem magam az újabb adagnyi méreg ellen. Ha Axel megpróbálja megakadályozni a beszédben, csak addig hallgat el, míg ugyanazt meg nem teszik velem, amit ő Uzival; lemásolva a mozdulatait, egyértelművé téve, hogy hagynia kell beszélni, ha szabadulni akar a helyzetből. – Huszonnégy órát kapsz. Dönthetsz úgy magadtól, hogy velem jössz, és akkor senkinek nem esik bántódása... vagy dönthetsz úgy, hogy inkább maradsz és játszod tovább a hősszerelmest, de kíváncsi leszek, mit fog szólni a védelmeződ, ha a döntésednek Katrine és Aaron látják kárát. – Úgy érzem, mintha hidegzuhanyt borítana a nyakamba. A tekintetemben egyszerre gyullad fel a harag és a kétségbeesés; tudom, hogy nem viccel. Uzi soha nem viccel, és megvannak az eszközei ahhoz, hogy ne is kelljen viccelnie. Azért nevezi őket a nevükön is, hogy tudatosítsa bennem: tudja, kik ők. Tudja, hol vannak. – Huszonnégy óra, Aviva. Tudod, hol találsz meg. – Meg sem várja, hogy akarok-e reagálni valamit, int a mögöttem állónak a fejével, héberül utasítja arra, hogy engedjen el, amit meg is tesz.
Kirántom a karjaimat a fogságból, meg sem várom, hogy ellépjenek tőlem, felveszem a Berettát a földről és ellenállok a kísértésnek, hogy golyót repítsek Uzi fejébe. Az előző szavai megülik a gyomromat, gépies mozdulatokkal cselekszem, szinte fel sem fogva ezt az egészet. Axelre nézek, a kérdésére bólintok, bár el sem tudom képzelni, hogy érdekelheti még az én jólétem. Gyűlölet és kétségbeesés marja a torkomat, csak az ösztönömmel fogom fel a valóságot és hogy nincs veszély, míg teljesítem Axel utasításait - először az ajtóhoz, aztán a kocsihoz. Az ösztönöm szinte kinyúlik felé, amíg az ajtóban marad, nem tévesztem "szem" elől, míg a RAM-hoz megyek, majd azzal vissza az étteremhez. Figyelem, hogyan hátrál ki onnan, még mindig maga előtt tartva Uzit, látom, hogy valamit mond neki, és lennének is tippjeim, hogy micsodát. Átnyúlok az anyósülésre, előre kinyitom az ajtót azon az oldalon, hogy ne kelljen azzal vesződnie, a szemeimet és a megérzésem erejét is Axelen és a környezetén tartom.
Uzi köhögve a torkára fogva tántorodik előre, de felemeli a kezét és jelzi az ajtón kitörő embereinek, hogy ne csináljanak semmit. Bő gázzal indulok el, már nem látom, ahogyan rám néz, de érzem. Örökké hálásak lehetünk az ösztönömnek, mert az az egyetlen, ami miatt tudok vezetni ebben az elmeállapotban. Túlságosan el van borulva az agyam, fogalmam sincs, mit csináljak...
Meg a nagy francokat. Pontosan tudom, mit kell tennem.
– A rohadt életbe! – mordulok fel, és csak azért nem ütök egy isteneset a kormányra, mert nem azon akarom kiadni a mérgemet. Beletúrok a hajamba, egy kicsit szinte bele is tépve, hasonlóan ahhoz, mint amit a lelkem mélyén is érzek most.
– Elmegyek vele. Nem sodrom őket ennél is nagyobb veszélybe – jelentem ki szilárdan, de nem Axelt nézem, hanem az utat. Most nem tudnék ránézni.

anger || coded by eirik

“my personal cage with shackles and chains, the perfect penitentiary, I crumble I shake from all of this weight, can’t let it get the best of me
 

Axel && Aviva

Kéthavi szabadság után ismét visszatér a régi lemez: nyerünk magunknak egy kevés nyugodt, kellemes időtöltést a kocsiban, minden egyéb kellemetlenség ellenére, ígérkezik számunkra egy gyors, de közös ebéd, aztán visszavonulhatnánk a hegyekbe, nekiállni az utolsó simításokat a házunkon, de ehelyett ismét sötét fellegek gyűlnek körénk. Ezúttal nem is akármilyenek... mert tudom, hogy ha Uzi személyesen van itt, az valami nagyot és nagyon rosszat jelent. A bemutatkozásra természetesen nem pazarolja az időt, de biztos vagyok benne, hogy Axel magától is összerakta már a képet a fejében. A dühe és a fenyegetés hullámokban árad belőle, szó szerint érzem azt, és nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy tudjam: ha Uzin múlik, ez csak egyre rosszabb lesz. Azt én sem tudom tétlenül hallgatni, amikor őt fenyegeti, amikor felemlegeti, hogy tényleg meg kellett volna halnia... ha valamiben, hát ebben a kérdésben egyáltalán nem ismerem a viccet, és csak az tart vissza attól, hogy megüssem, hogy még mindig nem tudom, miért van itt. Az Axelnek adott válasza már előrevetít ebből valamennyit, de akkor még nehéz a részletekre következtetni belőle.
– Akkor lesz szerencsém, amikor Aviva önként és dalolva fog visszatérni hozzám, saját akaratából választva ezt az utat – billenti kissé oldalra a fejét egy magabiztos mosollyal.
Megvetően horkanok fel erre a nevetséges feltételezésre, nincs olyan isten a földön, aki miatt hátat fordítanék Axelnek, főleg nem azért, hogy utána Uzi karjaiba sétáljak. Nem azért küzdöttünk idáig. Ezt követően viszont ténylegesen elkezdi elővezetni a mocskos tervet a fejéből, és még csak nem is vagyok tudatában, hogy elkezdődött. A szavai akár a méreg kúsznak be a bőröm alá, jutnak be a fejembe, fertőzik meg a gondolataimat, felerősítve minden félelmemet, bizonytalanságomat, szorongásomat, amit valaha azzal kapcsolatban éreztem, hogy méltó vagyok-e egy rendes életre, méltó vagyok-e Axelre, a szerelmére. Mélyen az elevenembe vág ezekkel, és ezt ő is tudja, épp azért csinálja. Hallom közben Axelt, a hangja próbál ugyanarra figyelmeztetni, mint a szavai is, hogy ne hagyjam őt a bőröm alá férkőzni, de nem könnyű. Visszhangzanak a fejemben a szavak, és addig a pillanatig nem is változik ez meg, míg Axelnél el nem pattan a húr. Szinte robban a haragja, azon a megmagyarázhatatlan köteléken keresztül is érzem, amivel az ösztönöm összeköt minket, de ha ez nem lenne elég is hallanám a hangokból. A zúgás az épület alatt, a pincérnő sikkantása, a poharak csilingelése... Tudom, mi történik, de nem tudok időben reagálni, mert Axel túl gyorsan mozdul. Az ökle Uzi arcába csapódik, ő pedig nem csak hátraesik, hanem előtte még repül is egy kicsit a levegőben.
– Axel! – kiáltok fel, kizökkenve az előbbi negatív transzból, de hiába nyúlnék érte, hogy visszafogjam, ő elkapja a karom és félreránt, hogy Uzi után vethesse magát.
Nekitántorodok az asztalnak, leverem róla a törött poharat, de nem érdekel, a szemeim már az egész éttermet pásztázzák, mert az ösztönöm úgy robban fel a fejemben, mint az imént Axel dühe. Az ajtó közelébe telepített emberek egy emberként vetik magukat az étterem személyzetére, leteperve őket a földre, hogy minél kevesebbet láthassanak, valakik eltűnnek a konyhában  hogy megakadályozzák a segélyhívásokat is. Nem járnak jobban az asztaloknál ülő vendégek sem, a többiek viszont Axel felé indulnak, és ezt nem hagyhatom. Utána vetem magam, megpróbálom őt leszedni Uziról, ha kell, teljes erőmből fonva karomat a mellkasa elé és húzva őt magam felé, le a véres arcú Uziról, aki még tud és próbál vedekezni.
– Engedd el, Axel, ez így túl... – kockázatos, mondanám, mert sokan vannak és sok a civil is körülöttünk, de ekkor már érzem őket körülöttünk. Ha nem sikerült megállítanom Axelt, megfordulok, a hátamat vetve az övének, a testemmel vedve őt a rohadékoktól, ha kell. Legalább öten készülnek rávetni magukat, én viszont nem szándékozom hagyni. A fegyveremért nyúlok, már nem érdekelnek a szemtanúk sem, bár egyelőre igyekszem csak ütni vele, nem lőni, amíg nem muszáj, mert azt meg fogják hallani távolabb is. Nagyjából még megy is a leszerelésük, bár rohadt sokan vannak ahhoz, hogy mindenfelé tudjak figyelni, és egészen addig a pillanatig boldogulok, míg egyikük - tudatosan vagy tudat alatt - ki nem használja, hogy a bal vállam még nem száz százalékos. A rossz szögből érkező támadást nem tudom kivédeni, egy alkar kulcsolódik a nyakam köré és ránt el, távol Axeltől. Valaki hátracsavarja a bal kezem, kihasználva a vállam sérültségét, egy másik beletérdel a hátamba, pisztolycső ékelődik a tarkómba, mellettem pedig rátaposnak a Berettat tartó csuklómra, aztán megszólal felettem egy hang, erősebb akcentussal, mint Uzié, de azért érthetően.
– Ha megölöd, én is nyugodtam megölhetem a nőt.

anger || coded by eirik

“my personal cage with shackles and chains, the perfect penitentiary, I crumble I shake from all of this weight, can’t let it get the best of me
 

Axel && Aviva

Halk, elégedett nevetéssel fogom egy kicsit szorosabban a kezét, amikor szinte bevallja önnön gyengeségét a kalapácsos eset felemlegetésére. Sokatmondó mosollyal fordítom felé a fejem és kezdek a profiljában és a mosolyában gyönyörködni, de most nem fűzöm tovább a dolgot, mielőtt még ez az ebéd sem annyira az ebédelésről fog majd szólni. Csak élvezem a pillanatot és a reakcióját, na meg az emlékek felidézését, amikor ezután mindenféle egyéb tevékenységekkel próbált lekötni, bár azt sem köszönte meg, amikor én választottam magamnak jégkrémet egy ilyen alkalommal. Aztán nem sokkal ezután felhozom a bútorszerelést, és bár én tényleg arra célzok, hogy szeretnék hasznos lenni, újra felnevetek a válaszán - és azon, hogy lejjeb tekeri a fűtést.
– Oké, oké, befejeztem! – rázom meg a fejem vidáman. Mondjuk ezek után biztos lehet benne, hogy fogok ilyen csinálni, de ezt nem kell mindjárt az orrára kötnöm.
Sok mindent megadnék azért, hogy ezek a pillanatok tartsanak ki egész napra, de hozzászokhattam volna már, hogy ez soha nem így történik. Valami mindig közbeszól, de arra még én sem számítottam, hogy ezúttal éppen Uzi lesz az. Ahogy arra sem, hogy annyira kétségbeesett, hogy személyesen ő jöjjön el értem. A baj mégis megtörténik, még ha viszonylag hamar össze is rakom a képet, hogy nem azért van itt, hogy ránk támadjon. Valószínűleg nem is most akar magával vinni, mert ő sem annyira hülye, hogy azt higgye, Axel hagyni fogja. Mégsem érzek semmi jót azzal kapcsolatban, hogy akkor mi az, amit akarhat.
Kénytelen vagyok visszafogni Axelt, még ha csak annyival is, hogy a vállára fogok. Érzem, mennyire feszült, hallom a hangjában a jéghideg, gyilkos élt, de érti, hogy okkal akarom megállítani, és ennyi nekem elég. Én csak addig tudok nem arra a rohadékra nézni, míg fel nem emlegeti, hogy Axel sokkal hasznosabb lenne neki holtan, szívesen beverném a képét, de nem akarom megadni neki azt az örömöt. Megpróbálom kiszedni belőle, mit akar, de természetesen nem ad egyenest választ, helyette inkább mérgezni kezdi az elmémet a szavaival. Egyedül Axel érezhetően fokozódó dühe tart józanul, mert érzem rajta és hallom a hangján a gyilkos vágyat, de tudom, hogy nem engedhetek neki. Most, itt még nem. Minden szava jogos és telitalálat, de a rohadék meg sem rezdül, egyedül a szemeiben felgyulladó düh árulkodik arról, hogy Axel nagyon is fején találta a szöget.
– Aviva mindig is a legjobb volt, nem is vártam tőle ennél kevesebbet. Vannak dolgok, amik megérik a befektetést, nem igaz? – fordítja el a tekintetét Axelről, hogy ismét engem méregessen, és ettől már kiráz a hideg. – Te viszont... – fordul vissza aztán Axel felé. – Te igazi szálka vagy az ember körme alatt, ez biztos. Még jó, hogy azt mondják, mindenkinek csak egyszer lehet szerencséje – mosolyodik el sokatmondóan.
– Tishmor al hape shelkha... * – mordulok rá fenyegetően. Ameddig Axelt fenyegeti és nem az én gondolataimat mérgezi, én is tisztábban tudok gondolkodni, és szerencsére Axel is mindent megtesz annak érdekében, hogy magára irányítsa a figyelmét és a haragját. A rohadék viszont jól tartja magát, talán már régóta készülhetett erre a beszélgetésre, mert bár a szemei elárulják, a szavak mintha leperegnének róla.
– Nem miattad vagyok itt, ahogyan ők sem, ameddig nyugton maradsz – feleli egyszerűen, és amikor a tekintete ismét felém fordul, felvértezem magam a szavak ellen. – Tényleg erre vágysz, Aviva? Mikor kellett téged bárkinek megvédenie, hm? – Tesz felém egy fél lépést, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy hátrébb lépjek. – Tényleg nem vágysz a régi életedre? Játszani akarod a szerelmes, gyengéd kislányt?
– Utoljára kérdezem: mit akarsz? – engedem el a fülem mellett a szavait.
– Ejnye, Aviva... – Annyit ismételgeti a nevem, hogy lassan már ennyitől a hideg ráz, de tartom magam. – Tudod, azt hittem, boldog leszek, hogy újra látlak, de lehet, hogy mégis inkább szomorú vagyok egy kicsit. Mindig olyan erős és önálló voltál. Tudod, hogy csodáltalak, Aviva. Most viszont... Nézz magadra! Mennyi energiát fektetsz abba, hogy elnyomd magadban az igazi valódat? – hajol közelebb lehalkítva a hangját. – Hogy megfelelj a társadalmi normáknak, megfelelj neki. Tudod, mit fognak gondolni rólad az emberek. Mindenféle hangzatos dologgal körülírják majd a viselkedésedet, magyarázzák a múltadat, de mind azt fogja szépen becsomagolni, hogy őrültnek tartanak. Fél életet akarsz majd élni? Elrejteni, ki vagy, mi vagy? – A végén már szinte csak suttogja a szavakat, de így is minden egyes hang a megfelelő helyre talál. – Megmutattad már neki az aktádat? Ismeri a pontos számokat? Tényleg azt hiszed, hogy elfogad olyannak, amilyen vagy? Egy kibaszott szörnyeteg vagy, Aviva. Én teremtettelek, ismerlek. Elhitetheted magaddal az ellenkezőjét, de minden nap hallani fogod a hangomat a fejedben, amint emlékeztetlek rá, hogy soha nem leszel képes megváltozni.
Ha az előző szavai finoman csepegtetett mérgek voltak, akkor ez egy valóságos mérgezett kard, amit belém döf, megforgatja bennem, aztán kínzóan lassan elmetszi vele a torkomat. Pontosan tudja, hova kell szúrnia ahhoz, hogy a legjobban fájjon. Lehet, hogy egy rohadék, de jó emberismerő, és kiolvasta a helyzetből, hogyan tud hatni rám, hogyan tud az elevenembe vágni. A vérem a fülemben kezd dobolni, szeretnék vitatkozni vele, de nem tudok, mert mintha a saját félelmeimet suttogta volna, mintha a hangja tényleg beköltözött volna a fejembe, hogy visszhangot verjen a gondolataim között.

* Vigyázz a szádra...

anger || coded by eirik