Axel & Aviva

Az élmény olyasmi, mintha megkoronáznák a napokat, amiket Shayana képében töltöttem közöttük. Tudom, hogy itt fogok hagyni egy darabot, velük. Idejét sem tudom már, mikor volt utoljára, hogy nem csak a munkámnak éltem, és ők most emlékeztettek rá. Ettől még nem akarom feladni, hiszen nem adhattam fel, de az emlék velem fog maradni, tudom. És segíteni fog a legnehezebb napokon.
Hiába kerültük, hogy kettesben maradjunk - érthető okokból -, tudom, hogy nem leszek képes elengedni Axelt egy külön búcsú nélkül. Leon persze nem bírja ki, hogy ne szóljon közbe, de közel sem élem meg ezt a pillanat tönkretételeként.
– Hát persze – nevetem el magam. Könnyedén, mintha nem számítana, pedig tudom, hogy számít. Uziék nem fogják hagyni, hogy nyilvánosan is megosztásra kerüljön, bárhol, bármikor; ha mégis, nem én leszek a képen, de ezt a fiúk nem tudhatják, és nem is akarom, hogy tudják. Amikor pedig kérdéseket tennének fel, senki nem lesz, aki válaszolna nekik.
Én viszont biztos, hogy meg fogom szerezni az eredeti fotót.
Mosolygok, a robaj végigremegteti a kikötőt, nekem pedig rég érzett melegséget költöztet a mellkasomba. Uzinak valószínűleg fogalma sincs, mit indított el akkor, amikor ezt az egészet megszervezte; szinte ide érzem a türelmetlen feszültségét, de most nem érdekel. Ahogy elül a fotó öröme, visszanyerjük a pillanatot Axellel, legalábbis valamennyire.
Széles, sokatmondó mosoly kúszik az arcomra, ahogy elveszem a kártyát, és bár a fiúk rázendítenek a háttérben, ennek a mosolynak a hátterét csak ő értheti igazán. Nevetve rázom a fejem, pedig nem is tudom, mikor nevettem így utoljára.
– Köszönöm, alhadnagy, de akkor most már menjen odébb – hessegetem el vigyorogva. Csak egyetlen pillanatnyi ölelést engedek meg magamnak, hasonlót, mint amit Leon is nyert magának, ez mégis más. Persze a fiúk is kitörő örömmel fogadják, de hadd örüljenek, néhány nap és úgyis elfelejtik. Még egyszer magamba szívom Axel illatát, aztán már el is engedem, és úgy mosolygok rá, mintha csak hálás lennék, amiért megmentette az életemet. – Köszönök mindent, hadnagy – mosolygok rá még egyszer, utoljára.
Búcsút intek nekik, de a fehér kártyát féltő gonddal fogom a kezemben. Szeretném, ha nem csak emlék maradhatna belőle, de tudom, hogy nem lehet annál több, mert nem láthatom soha többé. Talán majd egyszer, egy másik életben.
Mire odaérek az autóhoz, már nincs mosoly az arcomon, Shayana elveszik azokon a métereken a hajó és köztük. Uzi kérdő tekintete a kezemre téved, amiben a kártyát tartom, de ahogy újra rám néz, figyelmeztetően villan meg a szemem. Nem szólok egyetlen szót sem, csak beszállok a furgonba.
Üdv újra, Aviva.

⇜ forgotten ⇝

Axel & Aviva

Az egész szituáció olyan mint egy kínzás, mint egy elmejáték. Ki tud erősebb maradni, ki tud kitartani, ki gyengül el? Találkoztam már ezzel, de soha nem így; jól esett erre fogni, hogy miért érzem magam teljesen gyakorlatlannak. Sokkal erősebbnek hittem ennél az önuralmamat, de Axel bőven bebizonyította, hogy van még hová fejlődnöm. Ahogy a tekintetünk még egy lépésre egymástól is úgy kapcsolódik össze, hogy szinte pontosan tudom, mire gondol - mert én is ugyanarra gondolok -, ahogy az ő légzése is ugyanolyan nehezen csillapodik, mint az enyém... Valahol büszkének kellene lennem magunkra, hogy egyikünk sem töri meg a távolságot újra, de tudom, hogy azért állunk mindketten szinte lefegyverezve, mert ha a legkisebb mozdulatot is megtennénk egymás felé, az... hát, igen.
Ráadásul, ahogy egy kicsit elkezd kitisztulni a fejem, rá kell jönnöm, hogy a karjáról teljesen megfeledkeztünk. Elindulnak a gondolataim abba az irányba, hogy volt ennél kellemesebb dolgunk is, de mentálisan meg kell ráznom magam. Nem mehetek el ismét abba az irányba. Ahogy rávilágítok erre az aprócska tényre, neki is egyet kell értenie, de az egésznek csak az az eredménye, hogy újra elveszünk egymás tekintetében egy kis időre; talán ez az, aminek hatására végül ő is meghozza azt a döntést, ami mindkettőnk érdekét szolgálja. Legalábbis egy bizonyos szempontból.
Halványan elmosolyodom Leon említésére.
– Ebben biztos vagyok – billentem kissé oldalra a fejem. Mély levegőt veszek, mikor nehézkesen, de még egy lépést tesz hátra, aztán ezt az újonnan jött erőt felhasználva egyenesen odalép az ágyhoz. A megpróbáltatások egy új foka végignézni, ahogy felöltözik, és nem arra gondolni, milyen könnyű lenne odalépni hozzá, kivenni a kezéből azt az átkozott pólót, aztán ledönteni arra az ágyra. Nos, nem, mégsem. Nem tudok nem erre gondolni, de erőszakkal ráveszem magam, hogy ne tegyem meg.
Továbbra sem merek megmozdulni, félek, hogy ha fél lépésnél közelebb kerül hozzám, tényleg nem fogom engedni, hogy egyhamar elhagyja ezt a kabint. Igyekszem lehűteni magam, megbánást viszont... nem érzek. Nem is lenne rá okom. Egyedül azt sajnálom, hogy a józan észnek végül győzelmeskednie kellett, de tudom, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.
Amikor felöltözött és felém fordul, én is mosolygok; a tisztelgés láttán ez a mosoly kiszélesedik, a szavaira viszont megengedek magamnak egy halk nevetést.
– Szép álmokat, hadnagy – viszonzom a szívességet ugyanazzal a mosollyal, ami ide juttatott minket. Előrébb lépek, amikor az ajtóhoz megy, halvány mosollyal az arcomon figyelem, ahogy óvatosan kinyitja azt, megbizonyosodva róla, hogy tiszta-e a levegő. A pillantásunk még egyszer találkozik, aztán távozik, én pedig kifújom azt a nagy adag levegőt, amit addig bent tartottam.
Leülök az ágy szélére, ahol ő is ült még nemrég és a kezembe temetem az arcom. Az ajkaimon még így is mosoly játszik, pedig a legkevésbé sem szabadna ezt éreznem. Jókora slamasztikába kevertem magamat ezzel, márpedig napokat kell még kibírnunk ezen a hajón anélkül, hogy ismét belefussunk egy ilyen helyzetbe.
Mégis, ahogy nem sokkal később végigdőlök az ágyon, miután helyreállítottam a kabin rendjét, nem a szokásos érzések fogadnak. Amikor lehunyom a szemem, nem a saját sötét gondolataimba térek vissza, hanem egy illathoz, egy érintéshez, a bőre érzéséhez az ujjaim alatt, a csókjához.
Talán ma még álmodni is fogok.


Öt és fél nap. Öt és fél kínzóan hosszú, végtelennek tűnő, minden akaratomat próbára tevő nap. Ennyi idő telt el azóta az este óta, és nekem minden igyekezetemre szükségem volt ahhoz, hogy kitartsak az eredeti elképzeléseim mellett. Nem kerültem Axelt; arra nem lettem volna képes, hiszen nem csak azok miatt a heves percek miatt számított. Élveztem a társaságát és szerettem vele beszélgetni, de kínosan kerülni kellett a lehetőségét annak, hogy kettesben maradjunk egy olyan térben, ahol... nem vagyunk szem előtt. A szikrák még mindig ott pattogtak köztünk - és Leon néha pontosan úgy vigyorgott, mint aki sok mindenről tud, de nem zavart -, egyetlen porcikám sem tudta feledni azt a jelenetet a kabinban - és nem is akarta -, de ahogy egyre közeledett az érkezés napja, úgy tudtam egye biztosabban, hogy ez volt a helyes döntés. Addig sem szabadott volna elmennünk, de nem bántam, a legkevésbé sem.
És most, ahogy a hajó korlátján támaszkodva figyelem, amint befutunk a kikötőbe, már látom a távolban a sötétített ablakú furgont. Három alakot tudok kivenni mellette, és tudom, hogy az egyikük Uzi. Egy pillanatra lehunyom a szemem és hagyom, hogy a sós, tengeri szél a hajamba kapjon és végigsimítsa az arcomat. Elmosolyodom; azt hiszem, ez mindig Axelre fog emlékeztetni. Mintha ő érintette volna meg az arcomat, akármilyen furcsán hangzik is ez. Őt is látom a többiekkel, hiszen mindenki kiveszi a részét a kikötés feladataiból. Csak nekem nincs más dolgom a várakozáson és a gondolataimon kívül.

A búcsúzás hosszabbra nyúlik, mint gondoltam volna; először a kapitánnyal beszélgetek egy kicsit, aztán úgy tűnik, nagyon sokan szeretnének még váltani velem néhány szót. Leon még egy ölelést is kicsikar belőlem, aztán széles vigyorral a képén eloldalog, én pedig megkeresem a tekintetemmel azt, akit biztosan nem fogok itt hagyni búcsú nélkül. Halványan elmosolyodom, mikor meglátom a világoskék szemeket, és a mosoly az arcomon is marad, ahogy odasétálok hozzá.
– Hadnagy – billentem kissé oldalra a fejem, még mindig mosolyogva.

⇜ forgotten ⇝

Axel & Aviva

Mintha nem lenne épp elég égető és végzetes a csókja, ahogy a kezem felfedezőútra indul a testén, végigsimítva a forró bőrt és az alatta feszülő izmokat, az ő ujjai sem maradnak tétlenek. Libabőr fut végig mindenhol az érintése nyomán, ahogy a keze a póló alá siklik és végigsimít a bőrömön. A vérem szinte száguld az ereimben és a fülemben dobol, amikor pedig a fenekembe markolva még közelebb szorít magához, halkan belenyögök a csókba. Az érzékeim mintha túltelítődnének, ujjbegyeim erőteljesebben mélyednek a bőrébe, és fogalmam sincs, hogyan fogok kimászni ebből. Nem is akarok; egyáltalán nem. Fizikai erő kell ahhoz, hogy képes legyek elszakadni az ajkaitól, de azon nyomban szinte fájni kezd a hiányuk.
Hosszú másodpercekig meredünk egymás szemeibe, mialatt egyikünk sem képes megmozdulni vagy megnövelni a távolságot. Saját magammal viaskodok, a testem minden porcikája vágyik rá és a tekintete nem hagy helyet bizonytalanságban abban a kérdésben, hogy ő sincs jobb helyzetben. Végül ő az, aki képessé válik rá, hogy megszólaljon, bár a hangja rekedtsége nem segít sokan a helyzeten. Legszívesebben abban a másodpercben újra megcsókolnám, de annyi erőm még van, hogy ezt ne tegyem meg.
Szavaira csak egy biccentéssel vagyok képes válaszolni. Képtelen lennék azt mondani, hogy igen, hiszen a testem és jelenleg még az elmém java része szerint is ez a lehető legrosszabb döntés. Pedig mindkettőnknek így lenne a legjobb. De egyetlen porcikám sem akarja. További kínzó másodpercek telnek el, minden pillanattal egyre nehezebbé válik tartani magam, míg végül sikerül növelnie a távolságon kettőnk között. Nem állítom meg, hagyom, hogy ujjaim leomoljanak a testéről, még akkor is, ha a bőröm szinte fázni kezd az érintése hiányától.
A gondolataimról csak nagyon nehezen képes feloszlani a köd, és semmit nem segít a helyzeten, ahogy néz rám és ahogy áll ott, alig fél lépésnyire tőlem, még mindig zihálva. A légzésem még mindig nehéz, a pulzusom pedig szapora és nyelnem is kell egy nagyot, mert a torkom kiszáradt. A testem minden egyes négyzetcentimétere vágyik rá, de erővel próbálom elnyomni ezt az érzést. Persze minden sokkal könnyebb lenne, ha mondjuk a hajó két végében állnánk, nem ebben a szűk kabinban.
Amikor először képes vagyok elszakítani a tekintetem a szemeitől, pillantásom a felkarjára téved, amiről sikerült maximálisan megfeledkeznünk, pedig a sérülése most ott áll feltárva, kötés nélkül.
– A karod nem maradhat így. – Az én hangom is rekedt, ráadásul ez életem egyik legkockázatosabb mondata, pedig az én életemben ez nagy szó. Viszont ha engedni akarunk a józan ész diktálásának, az azt is kimondja, hogy ha így hagyjuk a sérülését, az sokkal több kérdést fog felvetni, és egyébként sem lenne tanácsos így felöltöznie. Ha pedig félmeztelenül sétál ki innen, nos... akkor jönnének csak az igazi kérdések. – Csak próbáljunk meg nem... – Tanácstalanul hallgatok el, nem tudom befejezni a mondatot. Nem egymásra nézni? Nem megszólalni? Nem egymáshoz érni? Nem levegőt venni? Fogalmam sincs, talán minden egyszerre.
Mégsem teszek semmit, egyáltalán nem mozdulok meg, mintha a testem lefagyott volna. Ha ő most mégis inkább felöltözik és kisétál az ajtón, hagyni fogom.

⇜ unfold ⇝

Axel & Aviva

Őrültség minden pillanat, de az önuralom úgy tűnik, köszönte szépen és szabadságra ment. Nem mintha mentegetni akarnám magam, pontosan tisztában vagyok vele, hogy nekem is meg volt és meg is van ebben a magam szerepe, akárcsak Axelnek. Azzal a kis megjegyzéssel még talán nem is lett volna gond, oldotta a feszültséget. Ha a kabinon kívül hagytuk volna a flörtöt, meg is maradt volna annak, egy kis izgalmas évődésnek, semmi másnak. Talán nem kellett volna felajánlanom a segítségemet, de valahogy képtelenség megbánást érezni. Mindketten feszegetjük a határokat, ami önmagában is nyújt egy kis tagadhatatlan izgalmat, és nem is igazán tudnám megmondani, mikor feszül túl az a bizonyos húr.
Az egyetlen biztos dolog, hogy amikor a testével a falhoz szegez és a fülembe suttog, sok minden eszembe jut, de egyiknek sem ahhoz van köze, hogy hogyan kéne ebből kiszállni. Túl messzire mentünk már ahhoz, hogy olyan egyszerű legyen megállni, ha meg lehet még egyáltalán. Az illata az orromba kúszik, a bőre forró a tenyerem alatt, és tudom, hogy én már elveszítettem a harcot, de neki talán még tudok egy esélyt adni. Ezért sem csókolom meg azonnal, ajkaim csak leheletfinoman érnek az övéhez, ő viszont mintha csak erre várt volna, közelebb von magához, hogy valódi csókra váltsa az érintést.
Ajkaim megadóan nyílnak el, meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem vártam volna erre a pillanatra. A csók forró és szenvedélyes, magában hordoz minden frusztrációt, amit sikerült elültetnünk magunkban és a másikban egyaránt. A szívverésem felgyorsul, a légzésem pedig elnehezül, a testemet még jobban az övéhez szorítom, már ha ez egyáltalán fizikailag lehetséges. Egyik tenyerem ismét a mellkasára simul, de most már a másik kezem is kiszabadul a gyengéd béklyóból, hogy a másik oldalon megtalálja a forró bőrt valahol az oldalán. Ahelyett, hogy a csókja csillapítana, inkább felkorbácsolja bennem vágyat.
A józan eszem próbál magának utat törni a gondolataimra ereszkedő ködön át, de nincs könnyű dolga. Próbálom felsorakoztatni az érveket, amik az ellen szólnak, ami most itt történik, de az a baj, hogy eddig is tisztában voltam velük, mégis eljutottunk idáig. Szigorú szabályokat szegünk meg rá vonatkozóan, ráadásul minden észérv ellenünk szól. Már így is túlságosan belerángatták őket ebbe a helyzetbe, nem engedhetem meg magamnak, hogy önző okokból még mélyebbre rántsam magammal Axelt, csak azért, mert nem tudok uralkodni a libidómon. Nem sodorhatom bajba, sem az övéi, de végképp nem az enyémek előtt.
Szinte erővel kell elszakítanom magam tőle, de arra képtelen vagyok, hogy megnöveljem a távolságot kettőnk között; a testünk még mindig szorosan összesimul, forró lélegzetünk a másik ajkain csapódik le. Megkeresem a szemeit, amik most szinte sötétkéknek tűnnek, mint az éjszakai háborgó tenger, és a bennük égő vágytól el kell fojtanom egy nyögést. Nem szólalok meg, mert nem tudnék hazudni, de szavak nélkül is világos, hogy ez az utolsó esélyünk. Ha most újra megcsókol, onnan nincs visszaút.

⇜ unfold ⇝

Axel & Aviva

Mintha a türelmem és az önuralmam utolsó szálait rángatnánk, és alighanem azt is tesszük azokban a pillanatokban. Azt már nem is lehetne megakadályozni, hogy ne érintsem meg, így is túl sokat kértünk már a kitartásomtól. Ujjaim végigsimítják a bőrét, ő pedig nem akadályoz meg benne, a légzése viszont elnehezül, és fogadni mernék, hogy a pulzusa is megemelkedik, akárcsak az enyém. Amikor az ujjam leheletfinoman a szájához ér, ajkai el is nyílnak az érintés alatt.
Próbálom összeszedni az önuralom utolsó morzsáit valahonnan az elmém alagsorából, de ez már felér egy kínzással. A tekintete mélysége cseppet sem segít a helyzeten, pontosan úgy néz rám, ahogy én is érzem magam vele kapcsolatban. Már éppen azon vagyok, hogy megpróbálom elszakítani magam tőle és gyorsan veszek egy hidegzuhanyt, amikor elkapja a csuklómat. Gyengéd az érintés, de hiába hiszem azt, hogy kettőnk közül ő maradt a józanabb. Ahogy feláll az ágyról, vele együtt egyenesedem fel, de ahelyett, hogy megállítaná a lavinát, amit elindítottunk, ujjait a hajamba fúrja. A fejbőröm bizsereg az érintése nyomán, borzongás fut végig a gerincem mentén, és hagyom, hogy hátrafelé vezessen. A géz valahol félúton kiesik a kezemből, de már nem is érdekel.
A lélegzetem felgyorsul, ahogy csábító csapdába ejt a teste és a fal között, ajkaim elnyílnak, a tekintetem pedig az övét üldözi. Úgy tűnik, vannak még titkos tartalékai, ami jó hír, mert én már tényleg nem tudom, képes lennék-e megállni. A fülemhez hajol, lélegzete csiklandozza a nyakam, de nem tudnám megmondani, hogy emiatt vagy a szavai okán fut végig a bőrömön a libabőr.
– Vannak bizonyos elképzeléseim. – A szavaim inkább hatnak sóhajnak, mint suttogásnak. Bár érzem, hogy nem fogja erősen a csuklómat, mégis a szabad kezemet mozdítom meg, mintha ezzel elhitethetném magunkkal, hogy még van itt valamiféle kontroll. Tenyerem a csípőjétől indulva simít fel lassan az oldalán, és miközben fejben azzal vigasztalom magam, hogy ezt csak azért teszem, hátha az érintéssel csillapíthatom a vágyat, tudom, hogy ez olcsó hazugság.
Az arca túl közel van az enyémhez, a szemeiben pedig túl sok minden tükröződik ahhoz, hogy képes legyek megálljt parancsolni magamnak. Tudom, hogy nem szabadna. Tudom, hogy őrültség. A tenyerem mégis folytatja az útját, fel a mellkasán, a nyakára, majd az arcára.
– Remélem, hogy neked még marad józan eszed – suttogom jóformán az ajkaira. – Mert nekem elfogyott. – A szám leheletfinoman ér az övéhez, azt üzenve, hogy talán egy csók beleférhet a szabályokba, pedig magam sem vagyok biztos benne, hogy onnan lenne-e még visszaút.

⇜ unfold ⇝

Axel & Aviva

Nem mondhatnám, hogy éppen egy újrakötözést elősegítő alaphangulatot sikerül teremtenünk a kabinban. Alkalmasnak persze alkalmas, hogy ne lenne az, de tagadhatatlanul ott lóg a levegőben még valami, valami egészen más, aminek az eltüntetésén egyikünk sem igyekszik túlságosan, sőt. Inkább kölcsönösen ráteszünk még egy-egy lapáttal, félreérthető szavakkal, mondatokkal és kérdésekkel, sokatmondó mosolyokkal és pillantásokkal.
Nem mintha bánnám. Egyetlen pillanatát sem. Egyetlen problémám van vele, mégpedig az, hogy még a híresen acélos önkontrollomat is jócskán próbára teszi. Nem szoktam hozzá, hogy az ilyen irányú vágyaimat és törekvéseimet erővel kelljen visszafognom, mert az életem ritkán szól erről, amikor pedig igen, soha nem arra megy ki a játék, hogy megpróbáljuk türtőztetni magunkat. Viszont ha ő kijelölt egy határt, azt nekem is illene tiszteletben tartani, nem igaz?
Persze, amikor találkozik a pillantásunk, az ő tekintete sem épp arról árulkodik, hogy az a bizonyos határ foglalja le a gondolatait. Így, hogy ő ül, én pedig lehajolok, hogy megfelelően hozzáférjek a karjához, az arcunk éppen egy magasságban van, és érezhetően közelebb, mint eddig. Vagy mint amennyire jelen helyzetben biztonságosnak lehetne minősíteni. A tekintete szinte éget, legszívesebben felnevetnék kínomban. Hosszú estének nézünk elébe. És az, ahogy mély levegőt vesz, arról árulkodik, nála sem jobb a helyzet.
Meg kell mondanom, egy egészen kicsit irigylem a fájdalom miatt. Nem mintha jól esne fájdalmat okozni neki, de nekem is kedvem lenne megcsípni magam néhányszor, hogy legalább arra az időre is lehűtsem egy kicsit a gondolataimat. Igyekszem ugyan lefoglalni magam azzal, hogy a seb ellátására koncentrálok, de nem mondhatnám, hogy ez olyan hathatós segítség lenne. Még mindig félmeztelenül ül az ágyon és úgy néz rám, amire válaszul persze én sem vagyok rest tovább feszíteni kissé a húrt. Vagy nem annyira kissé, de ez már csak akkor jut el igazán a tudatomig, amikor megint visszafordítja a kérdést.
A tekintetünk ismét találkozik, a szája sarkában ott ül az a mosoly a szemei pedig olyan üzeneteket hordoznak, amitől kedvem lenne eldobni mindent a kezem ügyéből és inkább valami egészen mást csinálni. Még utána is ráérnék bekötözni a karját.
– Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezek vissza én is. Csak azért nem mosolygok rá szemtelenül, mert ennél jobb elfoglaltságot találok magamnak: ideiglenesen felfüggesztem az eddigi tevékenységeimet, hogy a szabad kezem ismét megérinthesse a vállát. Ujjaim finom simítással járnak be kíváncsi utat végig a vállán, egészen a nyakáig, hogy aztán a hüvelykujjam végigsimítsa az álla vonalát is. Tekintetem követi a kezem útját, aztán továbbvándorol a szájára, onnan pedig újra a szemébe. – Remélem tudod, hogy a végletekig próbára teszed a türelmem – jegyzem meg halkan.

⇜ heroist ⇝

Axel & Aviva

Le sem tagadhatná a szája sarkában bujkáló mosolyt, miközben elkezdi kigombolni az inget, de persze én sem csinálok nagy titkot abból, hogy leplezetlenül bámulom. Mondjuk, neki talán egy fokkal könnyebb lehet perpillanat, ami az önkontroll kérdését illeti, elvégre én ültem be a moziba és kell megállnom minden egyes nem az újrakötözés irányába mutató gondolatot, főleg, mikor felmerül, hogy akár segíthetnék is neki a pólóval.
Mindezek után még nem átall úgy feltenni a kerdését, hogy ne tudjam ne másképp értelmezni, és ha azt hinném, ennél rosszabb már nem lehet, a visszakérdezésemre is olyan provokatív választ ad, hogy amikor felegyenesedem, szinte nyílt kihívással mosolygok rá.
– Egyáltalán nem segítesz – közlöm vele minden negatív él nélkül, még mindig azzal a mosollyal az arcomon. Ez egyszerű tény, lassan tényleg erővel kell visszafognom magam, főleg, hogy időközben idesétáltam közvetlenül mellé. Ahogy a kezem a vállára simítom, érzem, hogy egy kissé mintha megfeszülnének az izmok a bőre alatt, nekem pedig egy egészen rövid, de azért számomra annál hathatósabb pillanatra az ajkaira réved a tekintetem, de az önuralmam utolsó martalékait is felhasználva inkább leültetem az ágyra.
A távolság ettől nem lett nagyobb köztünk, de legalább ahogy a kezem elengedi a vállát, azok a kis elektromos szikrák megszünnek, amit eddig éreztem ott. Vennem kell egy nagy levegőt, megpróbálom magam lekötni azzal, hogy kézbe veszem az ollót, egyébként is kellő koncentráció kell ahhoz, hogy úgy vágjam el a kötést, hogy közben a hajó még mindig nem túl stabil. Nem felejtettem viszont el a vérfoltokra adott reakcióját sem, ezért megosztom vele az évek során szerzett nyerő tapasztalatomat is.
– Ezzel lesz rá  legtöbb esélyed, de persze csodák nincsenek – értek egyet vele. Szerintem mondjuk jó esélyekkel indul.
Ahogy sikerült elvágnom a kötést, elkezdek a gézlap lefejtésével foglalatoskodni, ami persze kellő fájdalommal is jár, de nincs mit tenni. Azért megpróbálom elvenni a dolog élét, de amikor fél szemmel rám sandít és visszafordítja az előző kérdésem, az én mosoly sem bocsánatkérő lesz többé.
– Touché – adom meg neki ezt a győzelmet, de nem tudom nem észrevenni, hogy ebben a pozícióban az arca még közelebb van az enyémhez. Ezt nem gondoltam teljesen végig. – Egyelőre az ülő elhelyezkedésnél tartunk – teszem még hozzá, megnehezítve a saját dolgomat is, de most már belekerültünk egy ördögi körbe, amiből nehéz lesz kiszállni. Ha ki tudunk.
Végül sikerül a gézlapot is eltávolítani, ezért előveszek egy sterilt, felbontom a csomagolását, aztán átitatom némi fertőtlenítővel, hogy először a seb környékét óvatosan áttöröljem vele,  aztán felitassam a sebről is a vért, amit sikerült fakasztani belőle az esésünkkel.
– Lehet, hogy az előbb hazudtam a jó dolgokról – pillantok rá közben, elvégre a fertőtlenítő is csíp, ami távol áll attól, hogy innen csak felfelé van. – De akkor majd kiengesztellek – engedek meg magamnak egy csaladfinta mosolyt. Ha már úgyis a pokolra kerülök.

⇜ heroist ⇝

Axel & Aviva

A tenger persze nem nyugodott meg ilyen rövid idő alatt, de szerencsére ezúttal megússzuk a kabinhoz vezető távolságot minden különösebb viszontagság nélkül. Az invitálásommal sikerül megnevettetnem, ami mosolyt csal az arcomra, de aztán az elsősegély doboz felkutatása válik az új célommá, amihez készségesen útbaigazít. Elvigyorodom a szóhasználatán, aztán megcélzom a mosdót, és bár érzem magamon a tekintetét, visszafogom magam és nem szólok semmit. Hamar megtalálom a dobozt, felnyitom, és előveszek belőle mindent, amiről úgy gondolom, hogy kellhet: olló, gézlapok, kötszer, fertőtlenítő.
Felvont szemöldökkel, sokatmondó mosollyal hívom fel a figyelmét rá, hogy most már tényleg eljött az ideje, hogy vetkőzni kezdjen. Az arcán megjelenő mosoly arról árulkodik, hogy pontosan érti, mire célzok, de becsületére legyen szólva, kiválóan gyakorolja az önkontrollt. Az önuralmammal nekem sincs problémám, de azért annál egy fokkal szégyentelenebb vagyok, mintsem elforduljak, vagy ilyesmi. Inkább kiélvezem a látványt, ha már megadatott. Csípőmmel a falnak dőlök és élvezettel követem a szememmel a mozdulatokat, ahogy végiggombolja az inget, aztán megszabadul tőle. A vékony póló már nem sokat hagy a képzeletre, de elnyomok magamban egy félmosolyt, amikor meghallom a bosszús mordulást a vérfoltok miatt. A pólóval már nincs egyszerűbb dolga a sérült karja miatt, és egy részem nagyon szívesen odamenne segíteni, de tartok tőle, hogy annak nem újrakötözés lenne a vége. Így is marcangolja az önuralmam, ugyanis az, hogy meg kell küzdenie a póló levételével, a látványt csak tovább fokozza a felsőtestén meg-megfeszülő izmok miatt.
Hirtelen sokkal szűkösebbnek érződik a kabin, mint eredetileg, de egyelőre uralkodom magamon. Még akkor is, amikor rám villant egy sokatmondó mosolyt, és olyan kérdést teszt fel, hogy nem lehet csak egyféleképpen értelmezni. Megköszörülöm a torkomat és elmosolyodom.
– Miről is beszélünk? – kérdezek vissza szándékosan.
Odasétálok hozzá, de egyelőre direkt nem mondok semmilyen instrukciót. Leteszem a mögötte levő ágyra a felszerelést, és csak ezután cselekszem, egyik kezem a vállára simítom és kisebb nyomást kifejtve jelzem, hogy tegye le a formás hátsó felét az ágyra. A mosolyom árulkodó lehet; ennyi jár nekem a műsor után. Nem húzom viszont tovább az agyát, inkább az ollóért nyúlok, mert nekem is véges az önuralmam, és szeretném tiszteletben tartani azokat a szabályokat, amiket ő is tisztel.
– Áztasd be őket hideg vízbe – intek a fejemmel a vérfoltos ruhadarabok irányába. – A leghatásosabb előkezelési módszer vérfoltok ellen – mosolygok rá egy pillanatra, mielőtt lehajolnék és elkezdeném óvatos mozdulatokkal levágni a karjáról az átvérzett kötést, a lehető legtávolabbi pontot választva magától a sebtől.
Tekintve, hogy nő vagyok, ezen a téren talán nem is kérdőjelezi majd meg a tapasztalataim forrását, pedig ha csendben marad, az lesz a legnagyobb tévhit. Inkább a vágásra koncentrálok, nagyon vigyázok rá, de azért hálás vagyok, hogy ebben a dobozban is tompított végű olló volt, nem szeretném én okozni a következő sérülést a karján, ha megint nagyobbat dobna rajtunk a hajó. Miután átvágtam a kötést, megpróbálom a lehető legkíméletesebben lefejteni a gézlapot a sérülésről, de ez ilyenkor garantáltan nem fájdalommentes, hiszen a vér miatt jellemzően beleragad kissé a sebbe.
– Ígérem, ennél csak jobb lesz – mosolygok fel rá bocsánatkérően.

⇜ heroist ⇝

Axel & Aviva

A nem is olyan távoli hangokból egyértelmű, hogy nem csak minket vett le a lábunkról szó szerint a tenger hatalma, de én ahhoz vagyok szokva, hogy csendben tűrjem a fájdalmat, és Axel is csak az esés pillanatában - vagy talán egy kicsit később - szisszen fel, egyébként ő is szinte némán tűr. Pedig elég visszaemlékeznem egy kicsit és rájövök, hogy épp azon a karján fekszünk mindketten, amit nem is olyan régen meglőttek.
Az őszinteségem ezúttal más szempontból vezet úgymond veszélyesebb vizek felé, amikor arról érdeklődik, hogy a körülményekhez képes egyben vagyok-e, de nem bánom. Egyrészt, legalább egyikünk sem a teste fájó pontjaira koncentrál azokban a percekre, másrészt pedig nem érzem szükségét, hogy tagadjam vagy elvicceljem a nyilvánvalót, ha már egyszer utaltam rá. Van egy pillanat, amikor megjelenik a tekintetében valami, amitől bizsergést érzek hastájékon, de azért annál nekem is nagyobb az önuralmam, mintsem itt, a padlón fekve mozduljak rá.
– Igazán kár – erősítek azért rá a jól előadott szomorúságára mosolyogva.
Miután így vagy úgy, de mindketten újra stabilan állunk a lábunkon, felajánlom neki a segítségemet a karját illetően. Ha már ő megmentett egy csúnyább eséstől, az a minimum, hogy a magam módján viszonzom a segítséget, de azért nem átallok feltenni egy az előzőekre visszautaló kérdést. A mosolyából ítélve viszont nem veszi rossz néven, sőt, a mosolyából és a szavaiból összeáll egy kép a fejemben, ami miatt kénytelen vagyok a bordáim tompa sajgására koncentrálni egy kicsit, hacsak nem akarok belevörösödni, mint egy szűzlány.
– Ezt jó tudni – felelem sejtelmes mosollyal.
– Ez a minimum, ha már a karodat használtuk ütközésfogónak – rázom meg a fejem, ezúttal már én is más jellegű mosollyal tekintve rá. A következő szavaira értőn bólintok, és a folyosón körültekintve hamar rájövök, hogy már egész közel jutottunk a kabinomhoz. – Akkor gyere, ha már úgyis majdnem célba értünk – indulok tovább a kabin irányába, remélve, hogy ezúttal már megússzuk kisebb és nagyobb esés nélkül a hátralevő utat. Valami azt súgja, én egyébként is jobb szálláshelyet kaptam, mint ami a legénység rendelkezésére áll, általában így szokott ez menni.
Szerencsére sikerül épségben elérnünk a kabint, úgyhogy mosolyogva, teátrális mozdulattal invitálom szerény hajlékomba, mintha nem én lennék az ő hajójukon. Odabent körülnézek a kabinban, de azt gyanítom, ő gyorsabban meg tudná mondani, hol van, amit keresek.
– Hol találom a dobozt? – kérdezek is rá, hátrapillantva a vállam felett, és ha útbaigazít, oda is lépek a jelzett helyhez.
Amikor már a kezemben van az elsősegély doboz, azzal a kezemben fordulok újra felé, és ahogy felvonom kissé a szemöldököm, nem tudok nem mosolyogni.
– Azt hiszem, eljött a vetkőzés pillanata – bökök rá.

⇜ heroist ⇝

Axel & Aviva

Mindentudó mosollyal bólintok. Nem fejtem ki, hogy mennyire pontosan értem, amire gondol, a férfiakról kevésbé köztudott, hogy köztük is akad rossz választás, amikor az ember lánya kérdések és kötöttségek nélkül akar tőlük valamit, bár talán tényleg jobbak az arányok, mint nálunk.
A könnyed hangulat megmarad a folyosókra is, köszönhetően annak, hogy mindketten pontosan el tudjuk képzelni, milyen látvány lenne rendszeresen a plafonon közlekedve, vagy éppen azt, hogy mekkora haszna lenne a legénységnek, ha rendszerint összetörnék magukat éjszakánként.
Amikor viszont az önállóságom kerül terítékre, és vagy én mondok többet a kelleténél, vagy ő szemfülesebb a kelleténél, vagy mindkettő... akkor azért megkondul egy kis vészharang a fejemben, miszerint jó lesz, ha egy kicsit visszafogom magam. Akármennyire is előcsalja belőlem az őszinteséget valamiért, az ő érdekében nem hagyhatom, hogy akár csak halványan is átlásson a falon. Viszont, mielőtt még kitalálhatnám, hogyan üssem le ezt a labdát észrevétlenül, Axel játékos tengere úgy dönt, űz velünk egy kis fájdalmas tréfát.
Ő persze azonnal résen van, próbál a testével védeni, és meg is tesz minden tőle telhetőt, még ha az összezúzott bordáim nincsenek is oda az esésért - nem mintha az az ő hibája lenne. A zuhanás legtöbb energiáját így is ő kénytelen felfogni, ami kellő mértékű aggodalmat ébreszt bennem is, de biztos vagyok benne, hogy neki is feltűnik a nehézkes légzésem, miután érezhetően elül a veszély és engedünk egy kicsit egymás szorításán. Igyekszem pozitívabban előadni a helyzetet, mint amit a fájdalom szintje sugall, és ha az első szavaimmal nem is győzöm meg, a következő mondatommal láthatóan sikerül meglepnem. Még el is nevetném magam az arckifejezésén, ha az nem fokozná a fájdalmat, de aztán az ő meglepetése is vigyorba vált, ahogy feldolgozza, mit mondtam.
– Majd ha kevésbé akarsz úriember lenni, elmesélem – mosolyodom el sokatmondóan, de aztán inkább arra fordítom a figyelmemet, hogy ő mennyire úszta meg az esést. Az ő válasza sem sokkal meggyőzőbb, de igyekszik elvenni a történtek élét, aztán feltűnően a másik kezét használva felkel és ugyanazt nyújtja felém is, így már biztos lehetek benne, hogy a meglőtt karjára estünk. Mondanám, hogy veszek egy nagy levegőt, amikor felsegít a földről, de közelebb áll az igazsághoz, hogy inkább egyáltalán nem veszek levegőt, így is bőven elég fájdalmat okoz, amikor meg kell erőltetnem a felsőtestemet.
– Segíthetek – ajánlom fel, fejemmel a karja irányába intve. Nem tudom, az orvosiban van-e ilyenkor készenlét, de úgy vagyok vele, hogy ha nem muszáj, nem kell ugrasztani őket. Ha sebeket varrni nem is tudok szépen, az ilyesféle ellátás alapvető követelmény a magamfajtának. – Ha van rendes kötszer, sokkal alaposabb munkát tudok végezni, mint az autóban – teszem hozzá mosolyogva. – Vagy az előzőek után inkább ne akarjam levetetni veled a pólódat? – Még mindig nem merem megkockáztatni a nevetést, de egy szélesebb mosoly nem fáj.