Ha csak eszembe jutott, hogy hányféleképpen alakulhatott volna ez a mai nap, kedvem támadt vigyorogni, és talán meg is tettem, de mindebből amúgy semmit nem fogtam fel. Ő kötötte le minden figyelmemet, rá akartam koncentrálni, nem pedig azokra a bizonyos ördögre, amit nem először festettem fel a falra a mai nap folyamán. Talán a haláltól nem féltem, mert születésem óta az árnyékában éltem, és úgy igyekeztem élni, hogy közben tudtam, hogy bármelyik pillanat lehet majd az utolsó, de az én félelmem tárgya ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. Valami olyasmi volt, amit az elején gyűlöltem, amitől el akartam zárkózni, amitől meg akartam szabadulni, és amit nem egyszer akartam bántani, széttörni, tönkretenni, csak hogy végre megtanulja, hogy én nem az vagyok, amire és akire vágyik, nem a szőke herceg fehér lovon, a végén pedig mégis bebizonyította, hogy mekkorát tévedtem saját magammal kapcsolatosan. Talán herceggé soha nem válok majd, de úgy szelidített meg, ahogy arra előtte senki nem volt képes, és ha féltem valamitől úgy igazán, az az volt, amit az elmúlt napokban éreztem. Egy élet színtelenül, kopottan, elhagyatottan, szeretetlenül. Egy élet Nélküle. Rosszabb volt ezer kínkeserves halálnál és legalább ugyanennyi árulásnál, az élet viszont egyre gyakrabban kínált kóstolót ebből az elbaszott receptből. De bármi is történt közöttünk, bárki is próbált közénk fészkelni vagy éket verni oda, egyetlen pillanatig sem voltam hajlandó feladni. Nem voltam hajlandó túladni rajta.
Szavaira elvigyorodtam, de csak magamban tettem hozzá, hogy mennyire nem raktam messzire azt a rögtönzött láncot, amit legutóbb ellene használtam, és ami nemcsak Őt, de engem is felizgatott, olyan gyönyörhöz segítve hozzá mindkettőnket, hogy szinte még éreztem visszaköszönni testem különböző pontjain. Nem is kellett ékesebb bizonyíték arra, hogy mennyire nem tudtam elvonatkoztatni a közelében, és bár jó pár napig kellett élveznem a magányt, először az amnéziája, aztán Igor miatt, a vágy minduntalan úgy éledt fel bennem, mintha soha nem hagyott volna cserben. Már egész kirakatot nyithattam volna azokból a rongyokból, amiket letéptem róla, bár ezúttal Ő is beállt a sorba az ingemmel, és még csak is sejtette, mennyire felizgatott azzal, ahogy egy vehemens mozdulattal szétrántotta rajtam az agyagot. Bizsergett minden porcikám, és ahol csak hozzám ért, libabőrössé váltam, ennek ellenére nem akadályozott abban semmi, hogy a bugyijába kapaszkodjak, és miután kibújtattam belőle, amiben Ő is segítséget nyújtott, már indultam is a sajátos felfedezőutamra. Ajkaim mohón szívták meg mellbimbóját, csak hogy utána nyelvem masszírozni kezdje, ujjai elvesztek a hajamban, mire jólesően felmorrantam, egyik karommal átkarolva derekát, hogy így nyújtsak neki biztonságot, miközben némileg hátrébb döntöttem, ekkor már küzdve a saját nadrágom kényelmetlen, feszes anyagával, de még mindig nem voltam hajlandó csak úgy a lényegre térni. Pedig ha csak sejtette volna, milyen erőre van szükségem ahhoz, hogy visszafogjam a zakatoló szívemet, a telhetetlen vágyat, ami egyetlen pillanat alatt képes lett volna magára rántani, és itt, az asztal tetején mutatva meg neki, hogy eddig mit hagyott ki. - Ebből a desszertből már most repetázni akarok - búgtam ajkai közé, miután ismét magához vonta számat, előre eltervezve, hogy hogyan is fogom felszolgálni magamnak azt a mogyorókrémet a második desszert alkalmával, a gondolat pedig vasmarokkal kapott a gyomrom után. Akaratlanul is kibukott belőlem egy nyögés, ahogy ráharapott ajkamra, kezem viszont ekkor már jóval bátrabban kalandozott, betévedve combjai közé, szemtelenül kitapintva ölének lüktetését, ez pedig kicsalta belőlem a következő halk nyögést. Mégsem mozdítottam ujjaimat, rövid időn belül újra combjaiba kapaszkodtam, úgy húztam magam felé, pimaszul reménykedve abban, hogy meglepődik annyira, hogy kissé hátradőljön, míg én szemtelenül visszaültem a székre, és úgy kezdtem méricskélni csupasz testét, mintha tényleg most terítettek volna meg előttem. Fájóan ajkamra haraptam, előre dőltem, és tekintetét egy pillanatra sem engedve, gyengéden feltoltam combjait, így férkőzve közéjük. Ajkaim mohón kutatták combja belső oldalát, érzékeny bőrét hintve tele csókokkal, de ajkaim körül már ott játszott a már jól ismert, ördögi kis vigyor, ami tökéletesen előre vetítette, hogy mit fogok csinálni pár másodpercen belül. És nem is cáfoltam rá magamra, nyelvem fokozatosan jutott el lábai közé, rögtön lecsapva a lüktetésére, feszülten sóhajtva egyet.

Az agyamra telepedő vastag ködrétegen át is eljutottak fülemig kérlelő szavai, amiket az ingembe maró ujjaival nyomatékosított, de nem akartam válaszolni. Nem akartam megtörni a pillanatot, szükségem volt az érzésre, ami több napnyi kínkeserves pokol után végre újra ott tombolt bennem, és ezzel egyúttal benne is, és még pár rövid, kósza mondat erejéig sem voltam hajlandó lemondani róla. Nála jobban semmire sem volt szükségem, olyannyira a függőjévé váltam, hogy nem tudtam és nem is akartam élni nélküle, annak ellenére, hogy az élet egyre gyakrabban akarta szervírozni a magányt. Egy életet, méghozzá nélküle, először az amnéziájával, majd Igor-ral nyomatékosítva, hogy talán ideje lenne elgondolkodnom, és hogy tényleg ilyen életre akarom-e kárhoztatni mellettem, de túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla. Megpróbáltam, és mindannyiszor kudarcot is vallottam, mert mintha arra akartak volna kényszeríteni, hogy ne vegyek többé levegőt. És ha az elmúlt napok minden dühe és csalódása nem vett rá arra, hogy elengedjem és hagyjam, hadd élje az életét nélkülem, hát egyre biztosabb volt, hogy semmi más sem fog. - Nem hagylak többé magadra - szakadt ki belőlem végül mégis, hangom pedig árulkodott arról, hogy bennem is tombolt legalább annyi bűntudat, mint amennyi benne, amiért magára hagytam azon az estén. Legyen szó akár a pokolban betöltött helyünkről, akár kettőnk valóságáról, egyikben sem akartam többé csak úgy kisétálni. Kezem pedig már ösztönösen csinálta a helyet, odébb tolva a pizzát, hogy a következő mozdulattal Őt emeljem a helyére, azonnal betöltve a nekem szánt helyet combjai között. Épp csak annyira szakadtam el mohó ajkaitól, míg átemeltem nyakán a felsőjét, pedig első gondolatként eszembe jutott, hogy arra a sorsra juttatom, amire a hálóruháját is néhány nappal ezelőtt. Ennél több sem kellett, hogy újra görcs álljon a gyomromba, ekkor már nadrágja szélével matatva, hogy attól is megszabadítsam, Ő pedig segítőkészen emelte meg magát, míg lehámoztam róla a feleslegessé vált anyagot. Csak pár pillanatig legeltettem rajta szemeimet, ahogy ott ült előttem, tűzforró testét mindössze egy bugyi és egy melltartó takarta, a látványtól pedig újra meg kellett nyalnom ajkaimat. Megvesztem érte, éreztem az ereimben szétáradó adrenalint, a tompa nyögésem pedig akkor szakadt ki belőlem, mikor szándékosan nekem dörgölőzött, de én sem maradtam adósa. Tenyeremmel hátán kutattam, és míg Ő az övemet bontogatta, én a melltartójával tettem ugyanígy, de erőfeszítésemet szinte teljesen elvitte a hév, és már csak annyit fogtam fel, hogy a melltartójának vékony, feszes anyaga is reccsen. Csibészes vigyor jelent meg arcomon, kicsit sem szégyenkezve a túlfűtött mozdulatért, felesleges rongyként dobva félre a könnyed kis anyagot, miközben nyelvem újra ajkai közé kívánkozott, jólesően felmorranva, mikor fenekemnél fogva közelebb vont magához. Már maga a tény, hogy azt suttogta, hiányoztam neki, felülírt mindent, amit az elmúlt napokban gondoltam vagy sejtettem, az pedig, hogy egyértelművé tette, nem akar többé csak úgy elsétálni, gyengéd melegséggel simogatta az éppen csak új erőre kapó szívemet. A véremet a hév, a forró és lüktető vágy hajtotta, míg mellkasom az iránta érzett szerelem miatt telt meg melegséggel, ujjaimmal finom mohósággal cirógatva csupasz combjait, ajkairól újra a nyakára tévedve. - Nincs is más választásod... - mormogtam nyaka bőrébe, érezve, hogyan kúszik néhány izzadságcsepp halántékomra, és bár piszkosul vágytam arra, hogy visszanyerje az emlékeit, és újra azzal a telhetetlen szerelemmel nézzen rám, de készen álltam végigjárni azt a kitaposott utat, ha mégis úgy hozza az élet. - Ha még egyszer megpróbálod... az ágyhoz láncollak - vigyorodtam el ördögi fénnyel tekintetemben, még ha Ő ezt nem is láthatta, ujjaimmal ekkor már oldalát és hasát cirógatva, és nyakától visszatérve, homlokom a homlokának dőlt. - Bár, talán még azt is élveznéd - nevettem fel halkan, belekapaszkodva a bugyija két szélébe, csókja helyett ezúttal saját ajkam rágcsálását választva, majd ahogy egyre lentebb csúsztattam a falatnyi kis anyagot, ajkaim is életre keltek testén, ajkaimmal barangolva be a kulcscsontjáig vezető utat, onnan pedig már meg sem álltam mellbimbójáig, nyelvemmel kezdtem masszírozni, majd két melle közül lestem fel rá. - Mit akarsz, mit csináljak veled? - kérdeztem tőle rekedten, nagyot nyelve, ahogy belegondoltam, mennyire közel járok teste lüktető forróságához, de próbáltam tudomást sem venni róla. Bármennyire is fűtött a gondolat, hogy itt helyben, azonnal a magamévá tegyem, nem akartam lemondani az édes gyötrelemről.

Az étvágyam, ami csak nemrég tért vissza a több napnyi kényszerpihenő után, egyetlen másodperc alatt alakult át, ebben pedig nagy szerepet játszott az, ahogy nyelve ujjamat érintette, miközben eltüntette rólam a sajtot, de ideje volt belátni, hogy ez a vágy soha nem is aludta ki igazán. Lehettem rá akármilyen dühös, tombolhattam bármilyen méregtől, nem voltam képes levetkőzni ezt a szenvedélyt, és ha valamit, hát ilyesmit tényleg nem éreztem még soha előtte. Meg akartam neki mutatni, hogy milyen ez a szerelem, hogy szinte már szétperzselte az egész testemet, lángban égtem tőle, és ezen nem segített sem szilárd étel, sem semmi más. Kizárólag rá volt szükségem, és bár néha megijedtem attól a különös függéstől, ami kialakult kettőnk között, de nem akartam tenni ellene semmit. Szerettem Rá gondolni egész nap, és nem érdekelt, hogy milyen munkát szorított ki az agyamból, míg körülötte keringtek a gondolataim, belefeszülve azokba a fantáziaképekbe, amiket az agyam elém vetített, de a valóság mindig felülmúlta ezeket a képzelgéseket. Sokkal csodálatosabb volt, sokkal szenvedélyesebb és mohóbb, és bár még mindig nem tudta összekapcsolni velem az élete számos fejezetét, de a teste nem felejtett el. Beszélte a nyelvet, amin szólítottam, az enyém pedig idomult az övéhez, a kicsit sem idegen ritmushoz, amit életre hívott bennem, és minden alkalommal azt kívántam, bár megsemmisülhetnék úgy, hogy közben Őt tartom a karjaimban. - Igen, pokolra - válaszoltam halkan, hangom azonban már itt rekedtté vált, érezve, hogyan válnak egyre erőtlenebbé a hangszálaim, de nem is beszélgetni készültem vele. Vagyis, hacsak nem nyújtja fel a kezét, és kér szünetet, nekem eszem ágában sem volt leállni, de ahogy teste egyre feszesebben préselődött az enyémhez, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Ő sem tiltakozik foggal-körömmel a desszert ellen. - Az én poklomba, de talán az még tetszene is - vigyorodtam el játékosan, ördögi élt villantva a gesztusban, miközben ujjait éreztem hajamban, a másik pedig megállás nélkül kutatta mellkasomat.
A pizza már teljesen elvesztette vonzerejét, csak arra volt még lélekjelenlétem, hogy valamennyire odébb toljam az egész dobozt, még mielőtt nagyobb kárt tettünk volna benne, továbbra is nyakát ízlelgetve, tenyerem alatt érezve teste kontrollálhatatlan forróságát, ami egyszerre kelt életre az enyémmel. A gyomrom ismét összezsugorodott, de ezúttal már nem a méregtől, hanem a kínzó vágytól, és ahogy rántott egyet az ingemen, pajzán vigyor rajzolódott ajkaim köré. - Én is így gondoltam - válaszoltam zsigerből, ekkor már nagyjából értve, hogy Ő miért zsongott be annyira, mikor a feleségemnek neveztem. Ugyanezt éreztem, mikor a férj szó elhagyta ajkait, a testem pedig hosszú másodperceken keresztül feszült, miután szétrántotta rajtam az inget, de már alig jutott el fülemig, ahogy a gombok földet értek. Már ajkai kötöttek le, szinte rögtön kapva értük, ahogy felkínálta őket, nyelvem azonnal kutatni kezdte az övét, ezen a ponton pedig már tényleg egy hajszál választott el attól, hogy ne váljak eggyé a testével, úgy simultam hozzá, mellkasomon érezve szívének vad dübörgését. A gomb, ami még makacsul ragaszkodott az inghez, csak egyetlen plusz mozdulatot igényelt, és amint megéreztem kezeit, majd körmeit hátamon, a gyomrom újra megfeszült, testem pedig ezer ízében remegni kezdett. - Kibaszottul szeretlek - nyögtem ajkai közé, annyira húzva csak el az asztaltól hogy feneke alá nyúljak, de nem is hagytam egy percet sem, már rögtön emeltem is, hogy az asztallapra ültessem, még tovább lökve azt a pizzás dobozt, és anélkül, hogy elengedtem volna ajkát, a felsőja aljánál kezdtem matatni, egyetlen hevesebb mozdulattal húzva fel rajta, épp csak annyira engedve el száját, hogy átemeljem a nyakán a felesleges ruhát. De még mindig nem elégedtem meg ennyivel, feszülten nyúltam nadrágja szegélyéhez, derekánál tapintva ki az anyag végét, úgy kapaszkodva bele a felesleges ruhadarabba, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül tudjam lehúzni róla, belevigyorogva az azóta sem elengedett csókba.

Nem hagyott ki egyetlen ziccert sem, és akkor árulta el magát végleg, mikor a popcorn-t követően szóba hozta a nutellát. Ott már egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs ismét a magányba menekülni, bár ezt amúgy sem hagytam volna neki. Legutóbb, mikor megtettem, csak a hűlt helyét találtam másnap reggel, és bár nemrég egyértelművé tette, hogy nem csinál még egyszer ilyesmit, én inkább biztosra akartam menni. Meg kellett volna adnom neki azt a támaszt, amire szüksége volt, nem pedig hagyni, hogy hadd dolgozza fel egyedül, hiába is tűnt akkor helyesnek a döntés. Hallanom kellett volna a néma segélykiáltást, amit talán soha nem vallott volna be, pedig ott volt a tekintetében, abban az ölelésben, ahogy karjaim alá fészkelt, mikor követtem a szobájába az Igorral történtek után, de ignoráltam. Talán, mert legalább annyira féltem, mint Ő, de ez nem volt mentség. Kihúzták alóla a szőnyeget, én pedig tovább folytattam, pedig épp hogy segítenem kellett volna neki a felszínen maradni. Próbáltam a jó oldalát nézni, például azt, hogy ha nem megy el, talán soha nem jön majd rá arra, hogy szüksége van rám, és hogy kellenek neki az emlékek, de... ez soha nem fog kárpótolni azokért a napokért, amiket így nélküle kellett eltöltenem. - Ha Ő nem is lesz hajlandó, majd én szervírozom neked azt a nutellát - vigyorodtam el szemtelenül, mintha csak pontot akartam volna tenni a végeláthatatlan kis játéknak, pedig annak ellenére, hogy húzta az agyamat, élveztem minden percét. Elvégre... újra itt volt velem, épp az ölemben ülve majszolgatta velem a forró pizzát, ujjaimról nyaldosta le az olvadt sajtot, a kis szószt pedig hasonló mozdulattal tüntette el ajkam széléről. Már ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy a száguldozó vérem elől minden akadály elgördüljön, de még nem mozdultam, helyette tovább eszegettem a számhoz tartott pizzát, végig szemein, és ajkán, néha dekoltázsán legeltetve pillantásomat, mintha már nem is a pizzát, hanem egyenesen Őt falnám. Mohó szemeim meg is tették, már éreztem is nyelvem alatt a tűzforró bőrét, és ahogy tenyere a mellkasomat kutatta, arra is rájöhettem, hogy Ő sem hűvösebb egy fokkal sem. - Szégyenkezve. Mint aki valami megbocsáthatatlan bűnt követett el - válaszoltam halkan, már-már a fülébe suttogva, miközben lépésről lépésre egyenesedtem fel, egészen az asztalig tolva Őt, de ahelyett, hogy rögtön felültettem volna rá, inkább a lassú játszadozást választottam. - Pedig... - kezdtem volna el folytatni az előbbi gondolatmenetet, leheletemmel szemtelenül ingerelve ajkait, de nem hajoltam rájuk, nem kaptam el őket, hogy végre megkapjam azt a mohó, szenvedélyes csókot, amire napok óta vágytam. Nem, még nem akartam a lényegre térni, azt pedig, hogy hogyan próbálom visszafogni magamat, még Ő is érezhette. - A megbocsáthatatlan bűn még csak most következik - hajoltam nyakához, apró csókokkal borítva be a szabad bőrfelületet, és nem is állta utamat ebben, úgy mozdította fejét, hogy nagyobb hozzáférést kapjak, végighúzva nyelvemet ütőere vonalán. - Hmmm - búgtam bőrébe, szavak nélkül válaszolva az elsuttogott kérdésre. - Talán tehetek egy próbát, hogy ki tudjam várni a soromat - dörgölőztem öléhez, tenyeremet gyengéden a hátára simítva, így vonva közelebb magamhoz, mellei pedig szinte azonnal ingerelni kezdték a mellkasomat. - Ez már csak attól függ, hogy a feleségem mit szeretne. Pizzát, vagy... - hajoltam végül a füléhez, ekkorra azonban már szaporábbá vált a légzésem, és lassan benéztem kettőnk közé, tekintetem ujjait figyelte, ahogy feszülten az ingemet markolják, én pedig könyörögni kezdtem magamban, hogy egyesével tépje le végre az összes kibaszott gombot erről az átkozott ingről.

Még magam sem fogtam fel, hogy azok után, ami a motelben történt, képesek voltunk eljutni idáig, pedig ezt a forgatókönyvet kevésbé tartottam valószínűleg. Nem tudtam előtte, hogy milyen állapotban fogok rátalálni, hogy hogyan fog reagálni az elég egyértelmű szándékaimra, mert arra még egy halvány esélyt sem voltam hajlandó adni, hogy a motelben maradjon. Még akkor sem, ha tényleg vissza kellett volna rángatnom, és ebben szerintem Ő sem kételkedett. Ha viszont így alakult volna, minden bizonnyal nem pizzázni készülnénk a konyhában, valami nagyon rejtélyes desszertet helyezve kilátásba mellé, hanem... mindenki ment volna a maga útján, Ő valószínűleg fel a tornyába, és csak hogy hódoljunk a régi jó szokásoknak, talán napokig színét sem látnám, aminek valahol még örülnék is. És ha fogadnom kellett volna a motel felé tartó úton, hogy melyik valósul meg, inkább tettem volna az utóbbira a tétemet, semmint erre a mostani, már-már idillinek nevezhető helyzetre, amit némileg ugyan beárnyékolt az a csengő és az ajtónyitástól való félelem, de csak ezen a ponton fogtam fel igazán, hogy milyen mély nyomokat hagyott az az este Iris életében. Tényleg nem szabadott volna egyedül hagynom aznap éjszaka.
Egy kis grimasz kíséretében megforgattam szemeimet, mikor az egyértelmű válaszok helyett inkább belement a pimaszkodó játékomba, és bár túlságosan is ingerelte a fantáziámat az a bizonyos ma este, de továbbra is őrizgettem ajkaim körül a csibészes vigyoromat, annak ellenére, hogy minden tervéről egyesszámban beszélt. - Ha szépen kéred, talán Kirill visz majd neked popcorn-t - válaszoltam elhúzott szájjal, tovább folytatva a játékot, bár már magam sem tudtam volna megmondani, hogy épp melyikünk próbálja húzni a másik agyát. Bár, inkább Ő az enyémet, annak ellenére, hogy én kezdtem bele ebbe a pimaszkodásba.
Egy szelet pizzával ült vissza az ölembe, és bár a szemeim szinte kopogtak az éhségtől, de ahogy rágni kezdtem az első falatot, sokkal inkább az kötött le, amit a ruhája láttatni engedett, semmint az a sok sajt és a finom tészta, az pedig, hogy a pizza helyett inkább már a bőre ízét akartam a nyelvem alatt érezni, nem sokat segített a nyugton maradásban. Az evés ismét háttérbe szorult, és hirtelen ismét csak és kizárólag arra vágytam, hogy megmutassam, mi is az, amit a parancsolgatásért cserébe kapni szokott, a gondolat hatására pedig egyetlen pillanat alatt rándult össze a gyomrom, borsónyi méretűre zsugorodva, és a vágy csillapításán az sem segített, ahogy nyelve finom ingerléssel érintette ujjamat, mikor eltüntette róla azt a kis falat sajtot. Még levegőt venni sem voltam hajlandó, hol ajkait, hol tekintetét fürkésztem, jó pár pillanatig fel sem fogva, hogy amúgy mozog a szája, és közben mond valamit, én viszont már teljesen máshol jártam. Ő pedig ahelyett, hogy meghátrált volna, csak fokozta, mikor ajkamhoz hajolva eltüntette azt a kevés kis szószt, ami a pizzáról rám ragadt, én pedig, szinte ösztönösen nyaltam végig ajkaimat, kicsit sem engedve az egyre szorosabbá váló börtönéből, amit jelenleg a karjaim képeztek körülötte. - Tényleg azon aggódsz, hogy leeszem magam? - vigyorodtam el pofátlanul, csak addig hajolva el tőle, míg végignéztem magamon, és egy kis sóhajjal összegeztem, hogy az ingemnek eddig semmi baja, nem mintha egy pillanatig is érdekelt volna a sorsa, a gondolatból viszont az rángatott vissza, hogy ismét az elmúlt napokra utalt, arra, bár, meglepődtem volna, ha Ő nagyobb étvággyal evett volna bármit, és nekem sem e körül forogtak a gondolataim. Amellett viszont, ami megjelent a tekintetében, nem tudtam csak úgy szó nélkül elmenni, ki is bukott belőlem egy nagyobb sóhaj, miközben kihúztam magam, és újfent megkerestem a tekintetét. - Nem szeretem, mikor így nézel rám - ingattam meg a fejemet, majd anélkül, hogy különösebb előjelét adtam volna, lassan felemelkedtem, magammal húzva Őt is, de ahelyett, hogy beváltottam volna a fenyegetésemet, egyelőre csak finoman az asztalhoz préseltem a fenekénél fogva, miközben újra két lábra tudott állni. - Viszont - köszörültem meg a torkomat, a keze után nyúlva, hogy kivegyem belőle a pizza szeletet, és miközben visszatettem a dobozába, még közelebb léptem hozzá. - Ha már mindenképpen szégyellni akarod magad, nekem van egy-két sokkal jobb ötletem - tettem hozzá jóval halkabban, szinte ajkaira suttogva a szavakat, de ahelyett, hogy elloptam volna azt a csókot, ami után már napok óta ácsingóztam, az utolsó pillanatban változtattam célt, és nyakát találtam meg ajkaimmal, mohó izgalommal ízlelve meg forró bőrét.

Ha nem alakult volna át a kettőnk közötti kapcsolat, valószínűleg én lennék az első, aki tudná, hogy milyen félelmek lakoznak benne. Ugyan kuncogó szavai ellenére soha nem jutna eszembe egy bohóccal riogatni, de bizonyára volt még ott, ahonnan ez jött, és mindenkinek volt legalább egyetlen olyan félelme, amit ellene felhasználva, könnyen megsemmisíthetővé válnának. Ha nem csaltak a megérzéseim, nem kellett volna sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam az övét, de mára már inkább azt tűztem ki célul, hogy megóvjam, semmint hogy a saját félelmeit használjam fel ellene. És bármit is gondolt magáról, én nem tartottam gyengének. Képes volt végigjárni ezt a rögös utat, méghozzá sokszor egyedül, és annyiszor löktem el vagy aláztam meg, hogy nem is tudtam, honnan meríti az erőt a folytatáshoz. Én viszont belé kapaszkodtam, belőle gyűjtöttem össze mindazt, amire szükségem volt, és ha bizonytalanságban is teltek az elmúlt napok, egyre biztosabbá váltam abban, hogy nem veszíthetem el. Meg kell tennem mindent, és ha újra ki kell állnom egy csomó próbát azért, hogy visszaszerezzem, gondolkodás nélkül fogom megtenni.
Nem maradt egyedül sokáig, mindössze pár percig tartott, míg megjelentem a meleg pizzával, Ő pedig addigra már gondosan előkészítette a tányérokat, bár pimaszkodva azért megjegyeztem, hogy talán az övé feleslegessé is válhat. Amint megéreztem a pizza finom illatát, mintha utat tört volna magának az a több napnyi éhség, de előtte még nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá erre az ajtós-fiaskóra. A válasza pedig kicsit sem nyugtatott meg, mert azt nem helyeztem kilátásba, hogy az Igorral történtek majd egy ilyen nyomot is hagynak maguk után. - Oké. Én amúgy is mindig ajtót nyitok előtted - mondtam, hangomba csempészve némi pimaszságot, így próbálva meg oldani benne a feszültséget, de talán nem ez volt a legjobb orvosság. Lehet, hogy hagynom kellett volna, hadd beszéljen róla, hadd zúdítsa rám az egészet, mert pár nappal ezelőtt ha úgy vesszük, megfutamodtam, amikor elhagytam a szobáját. Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el, hogy nem maradtam mellette, és még akkor sem szabadott volna magára hagynom, ha Ő maga kéri, hogy menjek el. Ezzel pedig kiküszöbölhettük volna az elmúlt napok dilemmáit is. Mielőtt azonban tovább fűztem volna a gondolatot, odalépett elém, és bár próbálta lazán kezelni a kérdésemet, éreztem érintésén, hogy ezt jó ideig hordozni fogja magában. És talán... így is volt normális. Nem sürgethettem, nem várhattam el tőle, hogy dolgozza fel ezt az egészet két perc alatt, főleg, hogy a neheze még előttünk állt. - Miért, mit terveztél ma estére? - kérdeztem felvont szemöldökkel, betársítva mellé némi ártatlan pislogást is, mintha tényleg halvány fogalmam sem lenne, hogy mi járhat a fejében, bár még nem vetettem el azt a lehetőséget sem, hogy egyszerűen csak le akar majd feküdni, ezúttal már úgy, hogy valaki tényleg őrzi az álmát, és nem hagyja majd reggel, hogy csak úgy elhagyja a házat. Nekem pedig a kelleténél is jobban hiányzott, hogy a karjaim közé fészkelje  magát, miközben a legédesebb álmát alussza, így nem is szándékoztam elrontani egyetlen óvatlan mozdulattal sem. - Csak nem filmet akarsz nézni? - kérdeztem aztán, ekkor már megvillantva némi pimaszkodást, és ahogy újra visszaültem, már egyértelművé tettem számára, hogy ugyanúgy visszavárom az ölembe, Ő pedig fel is találta magát. Egyre közelebb kúszott hozzám a pizza ínycsiklandozó illata, főleg mikor ajkaim elé emelt egy szeletet, de miközben mohón ráharaptam a tésztára, érezve fogaim alatt a nyúlós sajtot, tekintetem hol íriszeit fürkészte, hol pedig lentebb vándorolt, a dekoltázsa kivágását csodálva meg, talán túl közelről. - Mmmm... - mormoltam elégedetten, jólesően rágcsálva a falatnyi ételt. - Neked adom a következő falatot. Lásd, kivel van dolgod - vontam egyet a vállamon, miközben kezem gyengéden a fenekére simult, még közelebb vonva magamhoz. - Nem vagyok egy szófogadó típus - biggyesztettem le ajkaimat, érezve, hogy némi szósz a szám szélére tapadt, de ezúttal szándékosan nem nyúltam oda, hogy eltüntessem. - Bár, ha őszinték akarunk lenni... te sem vagy az - ismertem el, megspékelve egy komisz szemöldökvonogatással, lecsípve egy kis sajtot a kezében tartott pizzaszelet tetejéről, de nem a saját számhoz emeltem, hanem az Övéhez, finoman érintve alsó ajkát ujjbegyemmel.

Fején találta a szöget, mikor reagált szavaimra, mondván, hogy az életünk jelenleg távol áll attól, hogy kicsit is logikus legyen. Kezdődött azzal, hogy összezárták velem, még ha nem is szó szerint, majd folytatódott ezzel a furcsa, eleinte kicsit sem tetszetős románccal, és most itt voltunk, álltunk egymással szemben pizzára várva, narancslét kortyolgatva, miközben Ő nem emlékezett rám, a közös életünkre, és én még arról beszéltem, hogy szerettem a logikus dolgokat. Pedig... tényleg kibaszottul távol álltunk attól, hogy bármi is logkus legyen. Az viszont nem kerülte el figyelmemet, hogy milyen gyengéd, őszinte mosoly kúszott ajkai köré, mikor ismét elsuttogtam, hogy szeretem, bár néha még én is meglepődtem azon, hogy mennyire nem esik nehezemre kimondani. Az elején az volt, és nem is vagdalóztam ezzel, nem akartam percenként a fülébe suttogni, most pedig... akár még arra is képes lennék, ha valaki azt mondaná, hogy ez lendít rajtunk bármit is. De az emlékeit nem tudtam volna visszavarázsolni vele, és elcsépelni sem akartam valami olyasmit, amiről egyértelmű volt, hogy számomra idegen és különleges. Vele volt az, Ő tette azzá, és most éreztem igazán, hogy mennyire nem lennék képes lemondani erről az érzésről. Nem tudnék lemondani Róla, és hiába az elmúlt napok magánya, a rengeteg gondolkodás, valami végül mégis arra sarkallt, hogy menjek utána. És mi más lett volna az, ha nem a szívem, és a hozzá kötődő szerelmem? - Ha gyenge lennél, már rég nem lennél itt - suttogtam gyengéden a vállába, miután orrommal végigszántottam arcát, majd finoman hajába szimatoltam, újra és újra magamba szívva az enyhe virágos illatát. - Az első akadálynál feladtad volna, mondván, hogy menjek a pokolba - vigyorodtam el szemtelenül, még szorosabban ölelve derekát, bár félő volt, hogy ha ennél jobban szorítom, nem fog levegőt kapni.
Ahogy viszont ujjai a mellkasomra tévedtek, gyengéden cirógatva az ingen keresztül, nem bírtam ki, hogy ne figyelmeztessem, mennyire ingatag talajra tévedt, és hogy nagyon kevés választ el attól, hogy ne üljek ahhoz a bizonyos asztalhoz, amit aznap annyiszor elképzeltem már magam előtt. Tényleg képes lettem volna Vele jóllakni, úgy téve magamévá ezen az átkozott asztalon, hogy ahányszor csak meglátná ezt a bútordarabot, pírfoltok szöknének az arcára. Be is haraptam ajkamat a gondolat hatására, de mintha tudomást sem vett volna a figyelmeztetésemről, csak tovább korbácsolta a vágyat azzal a jellegzetes pimaszkodással, ami nélkül már nem is tudtam Őt elképzelni. Talán, ezért is volt annyira furcsa, mikor eltűnt belőle minden emlék, és idő kellett, míg újra engedte láttatni ezt az oldalát is. - Fogok enni. Ebben az egyben biztos lehetsz - bólintottam egyet, de hangom alapján már biztosra vehette, hogy talán nem ugyanarra a táplálékra gondolok, amire éppen most Ő, az ellentmondást nem tűrő parancsát hallva viszont még a fejemet is megcsóváltam. - Ó, igen. Te nem emlékszel, hogy mi jár a parancsolgatásért - rajzolódott ördögi vigyor a szám két sarkába, de mire odahajoltam volna, hogy kis kóstolót nyújtsak neki belőle, meghallottam a csengőt, neki pedig nem is kellett kétszer mondani, hogy felpattanjon. Ki is bukott belőlem egy halk sóhaj, már készültem volna szemrehányóan utána szólni, hogy ennyire ne siessen, de még azelőtt megtorpant, hogy megtehettem volna. Kérése olyan hirtelen ébresztett fel a kettőnk közös kis álomvilágából, mintha ezzel egyben fel is pofozott volna, de még azelőtt bólintottam egyet, hogy egyáltalán végiggondoltam volna, mit is kellene tennem. - Megyek. Várj meg itt - intettem körbe, így jelképezve a konyhát, majd miközben elhaladtam mellette, gyengéden, szándékos pimaszkodással a fenekébe markoltam, csak hogy így próbáljam tompítani benne kicsit azt, ami valószínűleg felrémlett benne.
A forró pizzával tértem vissza, és miközben leraktam az asztalra, majd fellöktem a doboz tetejét, elégedetten szimatoltam a levegőbe. - Hát, bébi, ebből talán neked nem is fog jutni - jegyeztem meg szemtelenül, mohón végignyalva ajkamat, de ahogy tekintetem ismét felkutatta Őt, némileg rendeztem az arcvonásaimat. - Minden rendben? Akarsz róla beszélni?

Nehezen képzeltem el azt a helyzetet, amikor csak úgy simán, önszántamból megállnék az ajtaja előtt, mintha ki lennék tiltva onnan, bár jó pár nappal ezelőtt már kaptam egy kevés ízelítőt abból, hogy milyen is az. Szinte már teljesen elfelejtettem, hogy milyen tiltott övezetként tekinteni a kis birodalmára, a saját nyugati tornyára, és még azon sem lepődtem volna meg, ha bevallotta volna, hogy az emlékezetvesztését követő napokban tényleg zárta az ajtaját. Soha nem jutott eszembe letesztelni, mert nem az volt a célom, hogy féljen tőlem, vagy épp attól, hogy tetszőleges időszakokban rátöröm az ajtót, amikor épp nincs jobb dolgom, de ez valahol mozgatta a fantáziámat. Ahogy azt sem tudtam kiverni a fejemből, ahogy az előbb falra festettem az ördögöt azzal a bizonyos cipekedéssel, ami után a dühöt vággyal csillapítottam volna, addig kínozva és gyötörve Őt, míg lüktető testtel el nem élvez, méghozzá a nevemet nyögdécselve. Ezzel azonban együtt járt az is, hogy szinte rögtön reagált rá a vérem, bőröm pedig szinte már égetett, de tartottam magamat annyira, amennyire épp kellett. Még én magam sem értettem az önkéntes ellenállásomat, tekintve, hogy a sóvárgás ugyanúgy ott időzött az Ő íriszeiben is. - Hát, jobban hasznomat vennéd, mint mondjuk a hét lakatnak - vontam meg tétován a vállamat, bár ez csak rájátszás volt, mert semmi bizonytalanság nem volt bennem, és ezt Ő is nagyon jól tudta.
Jólesően kortyolgattam a narancslevet, ami valamelyest csillapította a gyomromban éledező éhséget, bár ezutóbbiról tényleg alig vettem tudomást az elmúlt napokban. Éppen annyit ettem, amire a testemnek szüksége volt a működéshez, de azt is minden étvágy nélkül. Körülötte forgott minden gondolatom, színtelen volt az egész kibaszott világ, mintha magával vitte volna a színkavalkádot, amit Ő maga hozott az életembe. Megjegyzése viszont váratlanul ért, magam sem tudtam megmondani, honnan tört elő, én pedig, ahogy mindig, most is őszintén válaszoltam, de nem fejtettem ki, hogy pontosan mitől is félek. Pedig, ha valakinek, hát neki bátor szívvel mertem volna elmondani, mitől is rettegek a nap minden percében, még ha nem is érte volna váratlanul. - Szeretem a logikus dolgokat - vigyorodtam el ismét, közben sóhajtva egyet. - Bár, abban sem volt sok logika, hogy beléd szerettem - tettem hozzá, megtöltve mosolyomat gyengédséggel, miközben megpaskoltam a combomat, és amint helyet foglalt az ölemben, egyik karomat gyengéden átfontam derekán, így ölelve át és tartva minél közelebb magamhoz. Tekintem gyengéden kezdte méricskélni arcát, de amint szóba hozta a bohócokat, nem bírtam ki, hogy ne bukjon ki belőlem egy halk nevetés, próbálva rögtön megálljt parancsolni a furcsa ingernek. - Sajnálom, nem akartalak kinevetni - visszakoztam szinte rögtön, szabad kezemmel végigcirógatva hátát, míg Ő ujjaival az ingem egyik gombját pécézte ki magának. - Nem vagy gyenge - hajoltam arcához, finoman húzva végig orromat arcának élén, majd egy pár pillanatra a hajtömegébe fúrtam, csak akkor bontva meg a pozíciót, mikor a vállamra hajtotta a fejét, halk szavait hallva pedig, furcsa melegség költözött a mellkasomba. Napokkal ezelőtt, mikor rájöttem, hogy eltűnt, méghozzá teljesen önszántából, soha nem gondoltam volna, hogy még hallhatok ilyesmit a szájából, mert az, ami Igor-ral történt, alapjaiban cáfolt rá mindenre, ami előtte biztosnak tűnt. Többek között arra, hogy itt, a ház falain belül biztonságban van, de Ő nem is a házról beszélt most, hanem... rólam. - Ha ezt így folytatod tovább... - utaltam a mellkasomat simogató ujjaira. -, felmelegítem azt a bizonyos vacsorát, amit néhány napja kénytelenek voltunk elhalasztani - vigyorodtam el pimaszkodva, bár ennek ellenére kiérezhette hangomból a fojtogató vágyat, ami ellen még mindig igyekeztem tenni. Nem hagyhattam, hogy csak úgy eluralkodjon rajtam, pedig minden porcikám benne akart menedéket találni az elmúlt napok viszontagságai után. - Amúgy is, mindjárt jön a pizzád.

Továbbra sem hagyott hidegen az, ahogy ajkait rágcsálta, és hiába alakított ki kettőnk között egyre nagyobb távolságot, ez még nagyon kevés volt ahhoz, hogy megálljt tudjak parancsolni a fantáziámnak. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy utána lépjek, és én harapdáljam meg finoman azokat a vágyakozó, tüzes ajkakat, de mintha csak olvasott volna a fejemben, már ment is tovább, és már csak annyit hallottam, hogy nyitja fenn a szobája ajtaját. Muszáj volt kiengendem egy halk kis sóhajt, amivel együtt a furcsa, bennem felgyülemlő frusztráció is szabadon távozott, egy egészen másfajta feszültségnek adva teret, de nem készültem hátradőlni. Még hosszú út állt előttünk, és bár úgy tűnt, hogy mégiem mondott le rólam, vagyis, nem mondott le kettőnkről, de tennem is kellett azért, hogy holnap reggel ne éredjen ismét úgy, ahogy pár nappal ezelőtt. Most sem azzal volt a baj, hogy ne tudtam volna, hol is keressem, inkább ami mögötte állt, bizonytalanított el. Akkor még nem tudtam azt, amit most tudtam, miszerint egyedül a szégyen tartotta vissza attól, hogy hazajöjjön, én pedig ezidő alatt szinte biztos voltam abban, hogy végleg elhagyott, és ki fogja használni, hogy már nincsenek meg az emlékei rólam. Még most, a vitánk heves zivatara után sem tudtam volna megmondani, hogy elvárhatok-e tőle bármit. Mondjuk azt, hogy velem maradjon, miközben egyértelműen félelemmel tölti el minden nap, és minden óra, én pedig nem tudtam többet tenni ez ellen, már azon kívül, hogy itt voltam neki én.
Miután leadtam a rendelést, már a közeledő lépteire figyeltem, egyre szorgosabban lazítgatva a túl feszes nyakkendőt, majd az alatta megbújó gombokat, bár tény, hogy reggel, mikor idegből magamra kaptam ezeket a göncöket, még kicsit sem tűntek szorosnak, és csak mostanra vált zavaróvá.  - Nem vagyok az az őrködős típus - húztam el ajkaimat megjátszott fintorgással, de tekintetemben ott cikázott a már jól megszokott pimaszság, amiből rögtön tudhatta, hogy nem fogja megúszni ezt a megjegyzést valami igazán velős célzás nélkül. - Én inkább az ajtó túloldalán szeretek állni. Nagyjából olyan távolságra, hogy pont elférj az ajtó és közöttem - tettem hozzá, és miközben vontam egyet vállaimon, huncut fény költözött tekintetembe.
Teljesen kioldottam a nyakkendőt, és már az asztal mellett ülve, dobtam magam elé, kényelmesen elnyújtózva, mintha ezer éve nem ültem volna le, de végig őrizgettem íriszeit, lesve utána, és követve minden lépését. Attól ugyan nem tartottam, hogy itt és most újra szökéssel próbálkozna, ez a pillantás valami jóval mélyebbről árulkodott, de inkább próbáltam lekötni magamat, többek között azzal, hogy belekortyoltam az általa kitöltött narancslébe. - Amúgy is szeretem a sok sajtot - vált komisszá a vigyorom, ujjaimmal finoman érintve csuklóját, mikor megszorította a kezemet, szavai hallatán azonban kiszakadt belőlem egy mély, komótos sóhaj. - Ez nem igaz - mondtam, közben ingatva a fejemet, a mosolyom ekkor pedig már inkább volt gyengéd, semmint szemérmetlen vagy szándékosan pimaszkodó. - Sok dologtól félek, csak nem engedem, hogy bárki lássa rajtam - fűztem tovább a gondolatot, bár azt már nyilván Ő is tudta rólam, hogy nem a halálról beszélek. Az az életem velejárója volt, egy lehetőség, ami minden nap ott lebegett az orrom előtt, és megtanultam élni azzal a tudattal, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó. - És te mitől félsz? - kérdeztem kíváncsian, eltolva magam annyira az asztaltól, hogy megpaskoljam a térdemet, így kérve burkoltan, hogy szék helyett inkább az én ölembe üljön, bár benne volt a pakliban, hogy nem a pizza fog az asztalra kerülni hamarosan, de egyelőre még próbáltam kapaszkodókat találni.

A belőle áradó illat kicsit sem tolakodóan kúszott orromba, én pedig újra és újra beszippantottam a gyengéd esszenciát, közben ajkam szélében már azzal a jól ismert, pofátlan kis vigyorral, mert utólag merész volt elképzelni, ahogy a vállamra kapom Őt, minden kibaszott daccal együtt, ami ott lüktetett benne, és nem a kocsiba ültetem végül, hanem végigfektetem az ágyon, csak hogy megmutassam, mennyire vagyok dühös. Bár, azon a ponton már nem a düh vágott volna végig gerincemen, hanem az abból fakadó szenvedély, addig hajszolva Őt, míg lángra nem lobban benne is ez a mohó tűz, és ahogy ez a gondolat gyökeret vert a fejemben, már nem is bántam annyira, hogy inkább a holmijai után eredt, és újra megmarkolta a táskát. Szavaira csak egy szemtelen vigyorral reagáltam, bár magunkat ismerve, nem kellett félnünk attól, hogy innentől kezdve minden haragot és neheztelést száműztünk az életünkből, és ki tudja, talán legközelebb tényleg nem fogom tudni kordában tartani a véremet. Mikor legutóbb tettem magamávé úgy, hogy közben ott lüktetett bennem a helyzet miatti kilátástalanság és düh, méghozzá itt, a nappali falának tövében, olyan gyönyör hullámzott végig testemen, amit nem tudtam csak úgy elfelejteni, és amire okkal gondoltam vissza, azzal a keserű szájízzel, hogy Ő viszont elfelejtette már.
Csípőmre szorítottam ujjaimat, így néztem utána, játékosan ajkamba harapva, mikor kiszakadt belőle egy gondterhelt sóhaj. - Melyik részét? - kérdeztem vissza, mikor izgatónak nevezte a szavaimat, de a pimasz él ekkor már szünet nélkül ott időzött hangomban. - Azt, hogy a feleségem vagy, vagy azt, hogy maffiózó vagyok? - folytattam tovább, szemtelen szemöldökvonogatással, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Voltaképpen tényleg így éreztem, mert az imént szinte hallottam, hogyan hullanak le a nehéz kövek a mellkasomról, és bár még nem voltunk a végén, nem is tudtuk, hogy merre kellene ezt követően elindulnunk, de úgy tűnt, ezt az utat tényleg együtt fogjuk végigjárni. Még ha... el is bizonytalanodott, ahogy én is. Méregettem is egy darabig a tökéletes alakját, úgy mustrálva, mintha már rögtön láttam volna ruha nélkül, csak nehezen véve rá magamat arra, hogy újfent a tekintetét fürkésszem, és holmi pizzára gondoljak, ami a bőrömhöz képest még frissen kisülve is kibaszottul hideg lett volna. - Menj csak. Intézem az ebédet - intettem végül a szobája felé, bár majdhogynem feleslegesen, mert olyan gyorsan oldott kereket, hogy szinte már csak a hűlt helyét láttam a lépcsőfokok tetején. Egy halk nevetés társaságában megcsóváltam a fejemet, zsebre vágott kezekkel elindulva a konyha irányába, és miután jó pár szórólapot megmenekített, azokat kezdtem bűvölni. A pizza sem hangzott rosszul, bár jelenleg valami sokkal finomabb falatot képzeltem fogaim alá, a gondolat pedig erős ujjakkal markolt a gyomromra, mintha csak azt akarta volna sugallni, hogy bírjak magammal, alig léptünk be a házba. Pedig... égtem a vágytól, hogy ismét felültessem a pultra, és megegyem azt a vacsorát, amit legutóbb Igor miatt kénytelen voltam kihagyni.
- Ez tényleg gyorsan ment - fordultam a konyhába lépő alakja felé, miközben a nyakkendőmhöz nyúlva lazítgatni kezdtem a viszonylag szorosan megkötött csomót, bár reggel aligha fogtam fel, hogy mennyire fog még meggyötörni ma ez a kis anyag. - És láss csodát, senki nem zárta rád a szobád ajtaját. Hát nem hihetetlen? - kérdeztem pimaszkodva, tényleg döbbenetet mímelve, ekkor már a nyakrészemnél fejtegetve néhány gombot, majd orrommal az óra felé böktem. - Fél óra, és megjön a pizzád. Sok sajttal kértem - tettem hozzá úgy, mint aki jól végezte dolgát, majd egy kis sóhajjal letettem a hátsómat az asztal mellé, rögtön hátra is dőlve a széken. - Én sem tudom, mikor ettem utoljára.