Viszonylag türelmesnek tűntem, bár belül zakatolt a szívem, miközben próbáltam a legközönyösebb álarcomat magamra erőltetni, és az elmúlt napok történései fényében, nem is volt túl nehéz dolgom. Ezúttal tényleg dühös voltam, nem is tudom, hogy utoljára mikor éreztem vele kapcsolatban ilyet, bár ez a méreg nem olyasmi volt, amit életem során már annyiszor megtapasztaltam másokkal kapcsolatban. Ezt a haragot nem tudtam csak úgy, egy csettintéssel elűzni, és amiben még biztos voltam, az az, hogy Ő sem fogja ugyanennyivel elintézni, bármivel is próbálkozna. Már ha akar egyáltalán próbálkozni, azon kívül, hogy megpróbál hatni rám és a lelkemre beszélni. Talán már az elején közölnöm kellett volna vele, hogy kár az erőlködésért.
Szinte azonnal észrevett, amint belépett a szűkös kis helyiségbe, amit még jóindulattal sem csúfoltam volna szobának, de meg sem rezzent az arcom, mikor ugyanazzal a lendülettel leejtett egy csomó könyvet, mellé káromkodva egyet. Épp ellenkezőleg, inkább egy vontatott sóhaj szaladt ki a torkomon, tovább játszazodva az öngyújtóval ujjaim között, egyetlen mozdulatot sem téve, hogy a segítségére siessek. Olyan dac dolgozott bennem, mint benne úgy általában, és hiába éreztem valami kellemes megnyugvást a gyomromban, hogy újra láthattam, és hogy szemmel láthatóan nem volt semmi baja, ez a megkönnyebbülés ott is maradt, a szívem mélyén, gondosan elrejtve előle, mert azok után, hogy szinte minden szó nélkül cserben hagyott, eszembe sem jutott újra megosztani vele azt, ami bennem munkálkodott. Mindezek ellenére viszont ugyanúgy nem lettem volna képes bántani, hiába is vizslattam a közöny álarcán keresztül, mert a szerelmet nem tudtam csak úgy, varázsütésre eltüntetni a szívemből, és engem nem is részesítettek abban a kegyben, hogy elvegyék az emlékeimet.
Csak egy komótos vállvonással reagáltam arra, ahogy közölte velem, hogy megijesztettem, bár kicsit fészkelődtem a fotelban, de amint az asztal környékén kezdett pakolászni, és meghallottam azt a bizonyos szót, ösztönösen forgattam meg a szemeimet, miközben zsebre vágtam az öngyújtót, és némileg előre dőltem. - Tudom, ezt már hallottam - szólaltam meg szárazon. - És az üzenetedet is volt szerencsém olvasni, úgyhogy - dőltem hátra ismét, mintha csak jelezni akartam volna, hogy nem szándékozom bármilyen óvatlan mozdulatot tenni felé. Tökéletesen kiszolgált ez a kibaszott fotel, és amúgy sem akartam rögtön azzal indítani, hogy ingerülten kezdek fel-le sétálgatni a helyiségben. -, a sajnálkozásból ennyi bőven elég is volt - fejeztem be az iménti mondatot, ekkor már nem is Őt, inkább a könyvhalmazt figyelve az asztalon, de volt annyi önuralmam, hogy nem kérdeztem rá, mit is csinál ezekkel. - Remélem, nem rendezkedtél be túlságosan - pillantottam végig a szobán lassan, kutakodva, mintha amúgy kerestem volna valamit, de valójában csak lekötni próbáltam magam. Hihetetlen, hogy mit váltott ki belőlem, és mennyire uralkodnom kellett magamon, hogy ne lágyuljak el már pusztán a tekintete láttán, de most nem engedhettem. És amúgy is, Ő választotta ezt az utat, ezt is kellett végigjárnia. Ha nélkülem, hát nélkülem. - Akár el is kezdhetsz összecsomagolni. Két sajnálkozás között - tettem hozzá félrebillentett fejjel, ekkor már ismét alakját fürkészve, szemrebbenés nélkül vizslatva minden mozdulatát, de én magam továbbra sem mozdultam.

Már akkor fel kellett volna kapnom a fejemet, mikor a fürdőbe indulva elsuttogta azt a bizonyos szót, aminek ott, abban a helyzetben nem is volt semmi értelme, viszont elaltatta a gyanakvásomat a folytatással, és az egész csak akkor nyert értelmet, mikor megtaláltam ugyanazt az egy szót egy papírfecnin, ami ki tudja, mióta árválkodott az üres szobájában. Igor látogatásának éjszakája több dologra is rádöbbentett, arra például, hogy még a ház falain belül sem volt igazán biztonságban, és hogy kibaszottul zárat kellett volna szerelnem az ajtajára, még mielőtt hódolt volna az egyik kedvenc hobbijának, és újra megszökik.  Utólag miindig könnyebb volt bölcsnek lenni, de valójában eszembe sem jutott, hogy így, ilyen formában akar majd menekülni a rettegés elől, ahogy Ő nevezte az életet, amit mellettem kellett élnie. Pedig ha egy kicsit is átláttam volna a szitán, tudtam volna, hogy nagyobb az esélye ennek, mint a békés elválásnak, tekintve, hogy nem engedtem volna el, került volna bármibe. Azóta sem tudtam tisztán látni, vagy egyáltalán meghatározni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy elment, mert nem hagyott nekem semmit. Sem egy támpontot, sem egy kapaszkodót, hogy hová ment, hogy visszajön-e még, úgy összességében csak... a teóriák maradtak, amik azóta is újra és újra alaposan meggyötörték az életemet. Tisztán emlékeztem, milyen volt megtudni, hogy megszökött az esküvőnk után, emlékeztem a megkönnyebbülésre, a kárörvendésre, amit apám szemébe nézve éreztem, és ha valamiben akkor biztos voltam, hát az az, hogy én a kisujjamat sem fogom mozdítani, hogy megtaláljam. A második alkalom azonban már egészen más volt, nem is jutott túl messzire, főleg nem úgy, hogy szinte azonnal a nyomába eredtem, de most... iszonyú volt a düh, ami eluralkodott rajtam, és ami egyetlen pillanat alatt semmisítette meg a nekem hagyott üzenetét. Még mindig éreztem a fülemben a vérem vad vágtázását, ahogy indulattal fűtve a földszintre sétáltam, azzal az eltökélt szándékkal, hogy bárhová is ment, előlem nem bujkálhat sokáig, és nincs az az isten, ami elrejthetné előlem.
Már a kezemben volt a kabátom, mikor valami rideg hullám végigkaristolta a testemet, úgy késztetve megállásra, hogy még időm sem volt felfogni. Elment, mert el akart menni. Mert nem akart velem lenni, és nem akarta ezt az életet élni. Nem kért a világomból, abból, amit adni tudnék neki vagy a szerelemből, amit azóta is szüntelenül tápláltam iránta, még ha most jelenleg közelebb is álltam ahhoz, hogy megfojtsam, de a végeredmény ugyanaz maradt volna. Elment, mert nem akart a részesévé válni. Én pedig megígértem, hogy ha Ő kéri, akkor... elengedem.

Fel sem fogtam a napok múlását, hol kínzó lassúsággal, hol szélsebesen teltek, és míg napközben igyekeztem nem Rá gondolni, hanem beletemetkezni a munkába, az éjszakákat inkább az alkohol mámorában vászeltem át. Magamat leptem meg a legjobban, hogy nem forgattam fel utána rögtön az egész várost, pedig a düh az iránta érzett szerelemmel egy igencsak érdekes egyveleget alkotott, amit hiába próbáltam a közöny álarca mögé rejteni, nem végeztem túl jó munkát. Minden Rá emlékeztetett a saját házamban, és bár minden ízében tiltakoztam ellene, de néhány nap után feladtam a küzdelmet magammal szemben, és Kirill-lel együtt próbáltam rájönni, vajon hová vihette az útja.
Így jutottam el a motelig, bár ezúttal több időbe tellett a nyomára bukkanni, elvégre jó pár nap előnyben volt velem szemben. Egy részem még mindig tiltakozott ellene, és kicsit a másik is, de amilyen düh tombolt bennem, hát most nem azzal akartam érvényt szerezni az akaratomnak, hogy a lelkére beszélek. Vagyis, de, csak egy kicsit máshogy, és az a Dimitriy hozzá jelenleg amúgy is közelebb állt időben, mint akit próbáltam neki megmutatni az Igor-eset előtt. Azt viszont még így, ezek után sem várhatta tőlem, hogy tisztességesen fogok játszani, mert ezúttal Ő sem volt az, így mikor némi rásegítéssel bejutottam a bérelt szobájába, csak egy kis időt engedélyeztem magamnak arra, hogy beszívjam az ismerős illatot, de még mielőtt elragadott volna az a bizonyos hév, amit vele kapcsolatosan éreztem, inkább az asztalhoz sétáltam, belelapozva abba a pár könyvbe, amit félig nyitva ott hagyott. Nem értettem belőlük semmit, de ez a pszicho blabla amúgy sem állt túl közel hozzám.
Felsóhajtottam, miközben némi indulattal becsuktam az egyik könyvet, majd a közeli fotelhez sétáltam, hogy helyet foglaljak. Elképzelni se tudtam, mi játszódott le benne az elmúlt napokban, de most nem is akartam, hogy hasson rám bármi ilyesmi, mert most nem a szőke herceg jött el érte fehér lovon, nem. Ez most az a szörny volt, akit hosszú, hosszú hónapokkal ezelőtt egyszer már magunk mögött hagytunk, és miközben elővettem az öngyújtómat, hogy azzal kezdjek játszadozni, csak egy újabb sóhajra tellett tőlem. Főleg mikor meghallottam a zárban elforduló kulcsot, valamelyest kihúztam magam.