Iris & Dimitriy

Elképesztő, miként változik az a dühös, tartózkodó, fagyos hangulat pillanatok alatt ismét olyan kedvessé és gyengéddè, mint amilyen aznap reggel is volt, mikor még az kötötte le a gondolataimat, hogy vajon miként fogom kibírni estig nélküle. Amikor azt tervezgettem, hogy fogom hazavárni vagy, hogy miféle desszerttel fogok a kedvére tenni. Aztán jött Igor és mindent tönkre tett, de igazából én vagyok az, aki végül feltette a pontot arra az I-re, mert ahelyett, hogy Benne kerestem volna menedéket, hogy hozzábújtam volna, hogy egész éjjel a karjaiban tartson, inkább elmartam magamtól és megfutamodtam.
Már másnap tudtam, hogy nem ez volt életem legbölcsebb döntése, de a szégyen visszatartott attól, hogy csak úgy hazakullogjak és iszonyúan féltem attól is, hogy Ő miként viselte az egészet, mennyire dühös vagy mennyire csalódott, ami egyértelműen látszott is az arcán, ahogy ott ült abban a fotelban. Most mégis, ahogy már vigyorogva poénkodunk azon, miként dobott volna a vállára, hogy visszahozzon, kellemes melegsèg járja át a mellkasomat, mert hiába volt akkor piszok dühítő a fenyegetése, mégis azt érezteti velem utólag, hogy rohadtul tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy nincs szüksége rám. Nem hagyott volna ott, mert akar engem, bármennyi fájdalommal is jár ez jelenleg és ezt, csak még édesebbè teszi a pimasz megjegyzése, mikor bevallja, hogy talán nem is a kocsiba vitt volna. Nem lep meg, hogy ettől máris felforrósodik a bőröm, arcomon pedig meg is jelenik egy kaján vigyor.-Talán, többször kellene feldühítenem Téged és fordítva.- lesek fel rá pimasz vigyorral, kiélvezve teste melegét és az érzést, amit okoz bennem a közelsége, miután újra bocsánatot kérek tőle és talán, még azt is megígérem szavak nélkül, hogy nem lesz több ilyen, bár őszintén fogalmam sincs, hogy mi mindent hozhat még ki belőlem az, ha bepánikolok.
Most viszont, ha már sikerült dűlőre jutnunk és megbeszèlnünk mindazt, ami történt, nekem pedig cseppet sem áll szándékomban külön vonulni a szobám rejtekèbe, inkább az ebéd felé terelem a szót, aminek úgy tűnik, hogy híján vannak. Szerencse, hogy már akad olyan hely, ahonnan nyugodt szívvel rendelek kaját és, mivel ez neki sincs nagyon ellenére, el is indulok, hogy a táskámat a szobámba vigyem, de felvetődik bennem menet közben a kérdés, hogy miként bukkanhatott a nyomomra. -Mièrt olyan izgató ezt Tőled hallani?- csóválom a fejem mosolyogva a válasza hallatán egy gondterhelt sóhaj kíséretében, mert akármièrt is fogtam menekülőre napokkal ezelőtt, most újra úgy érzem, hogy minden más eltörpül amellett, amit Vele érezhetek. Talán nem is sejti, de az, hogy képes megbocsátani azok után, amit tettem, a lehető legőszintébb szeretetről árulkodik, amit csak érezhet irántam és ez iszonyú nagy löketet ad jelenleg ahhoz, hogy én se akarjak meghátrálni mégegyszer.
-A pizza jól hangzik.- bólintok mosolyogva, de nagyot nyelek közben attól, ahogy végig mér, amilyen tekintettel méreget, mert ha csak abból indulok ki, amit kivált belőlem ezzel, ha csak fele ilyen forróság tölti el az Ő testét, hát őszintén nem értem, miért ácsorog még ott. -Pár perc és jövök. Rád bízom, hogy milyen legyen az a pizza.- szólalok meg végül mosolyogva, ahogy összekaparom magam, majd a lehető leghatározottabban és leggyorsabban a szobám felé veszem az irányt , mert félő, ha túl sokáig bámulok rá a lépcsőn állva, még a végén magammal rangatom Őt is, amivel végül is nem lenne semmi gond, hiszen a maffiózó, aki képes volt előrángatni még egy isten háta mögötti motelból is, történetesen a férjem.
Pár perc csupán, míg valamennyire rendbe szedem magam és újra megbarátkozok a szobámmal, utána már indulok is kifelé az ajtón, hogy a konyha felé vegyem az irányt.

Iris & Dimitriy

Épp úgy kezdünk mi is lenyugodni és valamivel normálisabban beszélni egymással, mint ahogy egy hatalmas vihar után lenyugszik minden és talán, most szükség is volt erre, hogy tomboljon picit az a vihar. Hiszen, bármennyire is próbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha az eséllyel,amit adtam neki, minden visszatérne a régi kerèkvágásba, valójában nincs így. Bennem is folyamatosan cikáznak a gondolatok, a kérdések és tudom, hogy ha nem is mondja, ha nem is adja jelét, ez ugyanúgy rá is igaz. Most pedig, legalább egy kicsit kiadtuk mindezt magunkból, bár nem kifejezetten hiányzott, hogy Igor felkavarja az álló vizet, főleg nem úgy, ahogy tette, de így felmerültek legalább olyan dolgok is köztünk, melyekről egyébként nem feltétlenül beszélnènk. Például, hogy hiába késztetett arra a pánik, hogy el akarjak tűnni innen egy kis időre, attól még egyáltalán nem tettem le arról, hogy visszakapjam mindazt, ami az enyém volt. Már csak azért is, mert tudom, hogy szükségem van az emlékeimre ahhoz, hogy ne egy ijedt kis nyuszi legyek Dimitriy mellett, mint amilyen az elején is voltam, mint amilyen most vagyok, már pedig elhagyni, azt már tudom, hogy nem akarom. Főleg most, hogy szinte az arcomba üvöltötte, hogy szeret és szüksége van rám, bármilyen kellemetlenséggel is járjon mindez.
-Nem tudom. Nem igazán hiszek az ilyen dolgokban, de azok után, ami történt, már semmi sem lepne meg.- sóhajtom halkan és hiába van bennem is legalább annyi kétség, mint benne, mint amit a hangjából kihallok, úgy érzem, egy próbát megér. Akkor is, ha csak egy kuruzslót sikerül majd végül meglátogatnom, aki előadja a szokásos dumát a pénzről, a szerelemről és ezek elvesztésèről, aminek végül is a fele, már amúgy is bejött.
Annak ellenére viszont, hogy a feszültség szép lassan elpárolog belőlünk, azt még nem igazán tudom, hogy akkor most mi hányadán is állunk, hogy ezek után miként fogunk egymás mellett létezni, marad-e benne tüske, de ahogy rákérdez, hogy Ő mit tehetne, hogy Neki mit kellene csinálnia ahhoz, hogy minden a régi legyen, esküszöm, képes lennék elsírni magam a meghatottságtól. Ezek után végképp nem gondolhatom, hogy nincs szüksége rám, amikor mást se csinál folyamatosan, csak próbálja számomra kényelmesebbè tenni az egészet, már amennyire Tőle telik.
Nem is töprengek sokáig azon, hogy nyissak-e felé, hogy legalább egy apró érintéssel megpróbáljam éreztetni Vele, mennyire hálás vagyok az erőfeszítéseièrt és, hogy mennyire sajnálom, hogy ismét fájdalmat okoztam neki. Bele se gondoltam akkor éjjel, hogy milyen érzés lesz számára, amikor majd a hűlt helyemet találja csupán és azt a béna üzenetet, amit igazából nem is lehet üzenetnek csúfolni.
A halk, dorgáló szavaira, csak egy bólintással válaszolok, miközben átkarolom derekát és finoman átölelem, mert igazából fogalmam sincs, hogy mit fog még kiváltani belőlem a félelem, nem tudom, hányszor fognak még ugyanilyen kétségek gyötörni, de talán ezek után már így, ilyen szinten megfutamodni nem fogok. -Tökèletesen tisztában voltam ezzel.- mosolygok a mellkasába. -Ezèrt is láttam jobbnak, ha inkább beadom a derekam, bár így visszagondolva kár, hogy nem vártam meg, míg a válladra kapsz.- kuncogok halkan, miközben testemet átjárja újra az a kellemes érzés, hogy most már minden rendben van, orromat betölti férfias illata, így utólag pedig már tényleg nem értem, hogy mi a fene ütött belém, hogy miért gondoltam, hogy jobb lesz nekem nélküle. Soha, senki nem törődött még velem úgy, mint Ő és ezt, még az alatt a pár nap alatt is felismertem, amit együtt töltöttünk.-Ti, férfiak ... borzasztóak vagytok.- nevetem el magam a fejemet csóválva, kissé elhajolva tőle, hogy felsandíthassak rá, kedves, figyelmes szavai hallatán pedig gyengéd mosoly jelenik meg arcomon és megrázom a fejemet. -Majd rendelek valamit.- húzódok el végül tőle, hogy az idő közben ledobott táskát újra magamhoz vegyem és az emelet felé pillantok. -Már így is épp eleget strapáltalak.- fürkészem tekintetét kissé komolyabban, mert bármennyire is vicceljük el mindezt és mosolygunk már utólag rajta, tudom, hogy olyan sebet ejtettem a szívén, ami nem fog azonnal eltűnni. Ha pedig eszembe jut az a dühös pillantás, ahogy a motelban nézett rám... borzasztóan elárulva érezhette magát.-Felviszem a cuccom a tornyomba, aztán jövök.- kúszik szelíd mosoly ajkaimra és el is indulok, de két lépcsőfok után azért összeszűkült szemekkel, de még mindig mosolyogva visszafordulok felé.-Hogy a fenébe találtál meg?

Iris & Dimitriy

Ahogy azt mondja, hogy "új esély", a szívem még hevesebben kezd dobogni, de nem azért, mert repesnèk a szó hallatán, mert örömmel töltene el a gondolat, hogy egyszerűen házat fordíthatok ennek az egésznek, Neki, mert nem köt ide az iránta érzett szerelem, hanem mert kétségbe ejt az elképzelés, hogy ez így legyen. Hogy így érjen véget valami, amire nem is emlékszem, csak elképzelni tudom az alapján, ahogy viselkedett velem és bár, csak egy aprócska szeletet tapasztaltam meg belőle, de már az is gyönyörű volt. Leszámítva azt a részt, ami miatt most elbizonytalanodtam, de minél tovább bámulok fel rá és minél tovább látom újra tekintetében azt a szerelmet, annál inkább ki akarok tartani, erőt meríteni valamiből, ha másból nem, hát az irántam érzett szerelmèből, hogy valamiképp leküzdjem a félelmemet. -Vagy, talán inkább egy próbatètel.- vonok vállat finoman, bár valahol elég különös, hogy mostanra már odáig jutottunk, hogy Én tartom benne a lelket, én próbálom arra ösztönözni, hogy ne adja fel, de végtére is én léptem le és én hagytam magára, pedig valószínűleg Ő az egyetlen ember a világon, aki valaha is törődött velem igazán. Most pedig, miután az arcomba üvöltötte és emlékeztetett arra, hogy miről is szól a szerelem, hogy mit jelent szeretni valakit és ezzel együtt vállalni minden nehézséget, végképp nem hiszem, hogy ne akarna itt látni. Mondjuk, már az, hogy utánam jött is ezt bizonyította.
Talán, ezt próbáltam, már akkor is szem előtt tartani, mikor sorra hurcoltam azokat a könyveket a motelszobámba, remélve, hogy találok valamit, egy aprócska információt legalább azzal kapcsolatban, hogy történt-e már bárkivel hasonló és, hogy sikerült-e visszacsinálni, de...-Semmi értelmeset nem találtam, de a következő tervem, hogy meglátogatok egy jó hírű jósnőt a közelben.- közlöm kissé tètován, de ezen a szinten, már bárkivel képes lennék szóba állni annak reményében, hogy segíteni tud és már semmi sem tűnik túl bizarrnak. Annál bizarrabb, ami velem történt, egyébként sem lehet semmi és, ha valahol azt olvasnám, hogy ebben az esetben keríteni kell egy koboldot, aki a szivárvány végén lakik, hát kurvára megnézném, hogy így van-e. Kellenek az emlékeim, a régi ènem és a régi életem, az pedig, hogy a kérdése egyben elárulja azt is, hogy Ő is kutakodott, csak még inkább ösztönöz.
Kérdése hallatán abbahagyom a lépcsőfokok bűvölèsèt és elkèpedve felpillantok rá, a mázsás súlyt pedig, szó szerint érzem, ahogy legördül rólam, mert ez azt jelenti, hogy ha a lelkébe is gázoltam a szökésemmel, ha iszonyúan meg is bántottam, mégis hajlandó megbocsátani, jelen pillanatban pedig, mikor egyedül csak Rá számíthatok, ez mindennél többet jelent. -Ezt most úgy mondod, mintha bármit is elrontottál volna.- sóhajtom fájdalmas pillantással és igazán, csak most tudatosul bennem, hogy az elmúlt pár napban miként ostorozhatta magát, hányszor gondolkozhatott azon, hogy mit, hol és mikor rontott el, miközben valójában Ő semmi mást nem tett, csak szeretett. Akkor is, ha tudta, hogy nem viszonzom, hogy nem érzem ugyanazt, mint amit Ő érez. -Kezdetnek mondjuk ebédelhetnènk, mert ma még egy falatot sem tudtam enni.- súgom végül halkan, kezem pedig elég tètován ugyan, de kezèhez ér, finoman simulnak ujjbegyeim az övéihez és, ha el nem húzza tőlem, gyengéden megfogom a kezét. -Ès kérlek, ne haragudj rám.- súgom halkan, nyelek is egy nagyot, így próbálva megállítani a kikívánkozó könnyeket, de ezek most, talán a megkönnyebbülés miatt vannak, hogy nem mondott le végleg rólam, bármilyen csúnyán is sétáltam el innen és, hogy még most is, ezek után is azt kérdezi, hogy Neki mit kellene tennie, hogy minden a régi legyen, bármit is jelentsen ez. Nem hagyom végül, hogy bármit is lásson a szemeimet ellepő könnyekből, mert még mielőtt komolyabban megmutatkozhatnának, egyszerűen csak hozzá bújok és átölelem, az a biztonság érzet pedig, ami rögtön a hatalmába kerít, aprócska, szomorú mosolyt csal ajkaimra.

Iris & Dimitriy

A szívem épp úgy zakatol a testem pedig épp olyan forró tűzben ég, mint azon az éjszakán, amikor a vágy eluralkodott rajtunk és egész éjjel szeretkeztünk, de most a vágy helyett a düh munkálkodik bennem, az adrenalin vált ki belőlem hasonló reakciókat és ezt, most cseppet sem élvezem. Az az éjszaka most úgy rémlik fel előttem, mintha ezer éve lenne már annak, hogy olyan mohón simultunk egymáshoz, hogy olyan szenvedéllyel estünk egymásnak újra és újra, mintha soha nem tudnánk betelni egymással, mikor pedig az álom elnyomott a karjaiban, a világ legbiztonságosabb helyèn éreztem magam. Igor ezt az érzést taposta meg azzal, amit művelt, pedig az elmèm még mindig tisztában van vele, hogy Dimitriy soha nem hagyná, hogy bárki is bántson, az érzés viszont... hiányzik és amint belém furakodna újra, a kétely hangjai gondoskodnak arról, hogy távol űzzék tőlem. Hiszen, Ő sem lehet mindig mellettem, nem őrizhet folyamatosan és Kirill sem tud mindentől megvédeni, mint ahogy az a korábbi baleset is bizonyítja. Nekem kellene megemberelni magam és elszántan harcba szállni vagy épp eldönteni, hogy egyáltalán ez az, amit akarok vagy sem, de mivel már abban sem vagyok biztos, hogy neki szüksége van a velem járó macerákra, így elég nehéz.
Szinte sokkolja, amikor ezt hangosan is kimondom, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy a gravitáció nem is létezik, csak valami kitaláció, majd a mellkasom felé bökve próbál emlékeztetni arra az érzésre, amire nem emlékszem, amit a korábbi ènem minden bizonnyal erősebben érzett, mint ezt a kételyt vagy a félelmet. Szüksége volt Rá és annyira akarta Őt, hogy képes volt még ezzel a veszélyes világgal is szembe nézni. Szerette Őt . -Most is szükségem van Rád.- súgom halkan, hiszen még mindig Ő az, aki képes megvédeni ettől az egésztől, aki betont azon a kurva ajtón és addig üti azt a rohadèkot, amíg mozog, majd a karjaiba zár és forró fürdőt készít nekem. Épp csak abban nem vagyok biztos, hogy Neki szüksége van erre és mindarra, ami még történhet velünk, de ahogy újra kimondja, még ha most nem is olyan szenvedélyesen suttogja el, hogy szeret, képtelen vagyok tovább érvelni ellene. Most már, csak nekem kellene mindezt ilyen elszántan, ilyen határozottan érezni, hogy a világgal is képes lennék szembe menni, mert szeretem, de...én csupán pár napja kezdem igazán látni Őt.
Nem marad hát más, mint visszavonulót fújni, de ahogy elindulnèk a kis tornyomba, Ő pedig gúnyosan utánam szól, nem bírom megállni, hogy ne lèpjek vissza elé, jóval közelebb, mint eddig, hogy aztán sűrű sajnálkozások közepette tegyem egyértelművè, mennyire nem tartom jó ötletnek így utólag én se, hogy lelèptem. Mint ahogy azt is sajnálom, hogy jelenleg nem tudok az a nő lenni, akit szeret, de válaszul csak fölém magasodik és közli, hogy nem a sajnálatom az, amire szüksége van.
Dacos pillantással nézek fel rá, készülve a következő verbális arcon csapásra, ami meg is érkezik, csak épp nem egy sértés vagy gúnyos megjegyzés formájában, hanem inkább...fájdalmasan, mintha most már Ő is eljutott volna arra a szintre, hogy feladja. Nem is igazán tudom hirtelen, hogy mit mondjak erre, csak értetlenül tekintetét fürkészem, majd nyelek egy nagyot és elfordítom a fejem. -Hát ezt akartam én kideríteni egyedül, tiszta fejjel, hogy én akarom-e.- sóhajtom halkan végül, megtámaszkodva egy pillanatra a lépcsőkorlátra nyúlva, majd ismét megkeresem tekintetèt.-Ha ez számít egy picit is, már másnap vissza akartam jönni, de szègyelltem magam.- szólalok meg végül halkan, zavaromban el is pillantok Róla, hogy helyette inkább a lépcsőt nézegessem, mintha nem is láttam volna, még csak hasonlót sem, majd megköszörülöm a torkom és hátrébb lépek.-Aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok kideríteni valamit az emlékeimmel kapcsolatban, mert neked az az Iris kell, nem én, nem egy beszari hasonmás.- vonok vállat végül tètován, ajkamat rágcsálva, mert bármennyire is kedveltem Őt meg az elmúlt pár napban és bármennyire is vagyok tisztában azzal, hogy bármitől képes lenne megvèdeni, akkor is tudom, hogy neki nem a jelenlegi formám kell, akinek újra és újra bizonygatnia kell a szerelmét.

Iris & Dimitriy

Alig egy perce határoztam el magam, hogy nem harcolok Vele, hogy nem akarok vitázni és veszekedni és többek között ezért is döntöttem úgy a motelban, hogy egyszerűen csak hagyom, hogy haza hozzon, most mégis sikerül felhúznia a szavaival annyira, hogy ne tudjak magamban tartani egy csípős megjegyzést. Még pedig, hogy mennyire nem voltam nagyobb veszélyben abban a motelban, mint itt, hiszen itt, az Ő házában támadt rám az a rohadék, nem egy motelban vagy az utcán. És igen, én is hibáztam, amikor ajtót nyitottam, amikor beengedtem azt a rohadèkot és, csak valami isteni gondviselèsnek köszönhetem, hogy nem előbb jött, de tanulok a hibámból és az már biztos, hogy soha a büdös életbe nem nyitom ki még egyszer azt az ajtót. De ez még nem jelenti azt, hogy Igor ne akarna bosszút állni, ne sértette volna vérig az, ami történt egy egyszerű "prosti" miatt, én pedig cseppet sem vágyom arra, hogy tönkre tegyem Dimitriy életét az ilyen esetekkel. Neki érvényesülnie, élnie kell a farkasok között és, ha egy bárányt őrizget, abból mindig baj lesz, ráadásul nem feltétlenül ez a dolga farkas létére.
Szavaimmal sikerül megsértenem és feldühítenem annyira, hogy a kimért, rideg stílust hátra hagyja és helyette megvillantsa inkább azt a bizonyos farkast, az enyémhez hasonlóan felemelt hanggal adva tudtomra, hogy nem hagyná, hogy Igor újra a közelembe jöjjön, amiben nem is kételkedek egy pillanatig sem. -Tudom, hogy nem hagynád...- sóhajtom valamivel halkabban. -De nem akarom, hogy mindenkivel szembe kelljen szállnod miattam. Nekem kellene kivívni a tiszteletet, de nem tudom, hogy képes lennék-e erre.- válaszolok vehemensen, hiszen megint más Vele szembeszállni, vitatkozni, mint ahogy most is teszem, mert Róla tudom, hogy soha nem bántana, de a többi...az Ő világában mindenki más veszélyes, erőszakos és ijesztő. Ő is az lenne, ha nem szeretne, ha nem szelídítettem volna meg valahogy, bár most épp ugyanúgy csalogatom elő belőle az állatot.
De még így, ebben az állapotban is tud olyasmit mondani, amitől elakad a lélegzetem, amitől mellkasomat eltölti az a kellemes melegsèg, bár az, hogy múlt időben beszél, már annyira nem jó érzés. És ezt én értem el, én rontottam el az egészet, ami miatt ismét eltölt a szégyen, mert a kegyetlen igazság ott lapul szavaiban. Elfordultam Tőle és még, csak esélyt sem adtam arra, hogy legalább megpróbáljon segíteni, de hogy tudna segíteni, ha a legfőbb motiváció, az, ami igazán erőt adhatna ehhez a harchoz, idő közben elveszett?-Megijedtem és bepánikoltam! Az agyam pedig, csak kattogott és kattogott és már abban sem voltam biztos, hogy szükséged van-e rám és minderre a szarságra, ami velem járhat!- emelem fel a hangomat én magam is, de aztán Vele együtt én is sóhajtok egy hatalmasat, hátha ezzel sikerül elengednem ezt a temérdek feszültséget, ami bennem tombol, de végül jobbnak látom, ha az emelet felé fordulok inkább, szavai viszont megállítanak és, csak tovább fűtik bennem ezt az egész katyvaszt.
Ledobom a táskát, mit sem törődve azzal, hogy hol köt majd ki és a köztünk lévő pár lépcsőfoknyi távolságot pár pillanat alatt eltüntetem közülünk, úgy állva meg előtte, hogy tekintetünk egy magasságba kerül. Lángol az arcom, miközben Őt nézem, a viharos kékjeit, melyekben ugyanaz a kétség és zavarodottság lapul, mint az enyémekben és egy hosszú pillanat erejéig dühösen összeprèselem ajkaimat.-Mègis, mit vársz tőlem, Dimitriy?- szegezem végül neki a kérdést dühösen.-Sajnálom, oké? Sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem és, hogy újra és újra, csak fájdalmat okozok. Hogy nem  az az Iris vagyok, akit szerettèl és azt is, hogy berezeltem.- zúdítom nyakába a szóáradatot feszülten, miközben egy pillanatra sem fordítom el róla tekintetem, hogy láthassa mennyire őszintén gondolok minden egyes szót, bár ezáltal ugyanúgy láthatja azt is, hogy mennyire össze vagyok zavarodva, amin az egyedüllétem mit sem segített.

Iris & Dimitriy

Nem akarok Vele harcolni, küzdeni, mintha Ő lenne a rejtélyes ellenség, aki miatt menekülőre fogtam, amikor erről az egészről semmi más nem tehet, mint az agyam és a hülye kombinálásai. Na nem, mintha nem éreznèm most is úgy, hogy sokkal jobb lenne neki nélkülem, visszatérhetne a korábbi szerepéhez ezzel a jeges, ijesztő ruszki megjelenéssel, ezzel az álarccal, ami máris úgy simult vissza az arcára, mintha soha nem is tűnt volna el onnan. Nem kellene engem pátyolgatnia, sem befolyásos üzlettársakat félholtra vernie, amivel ki tudja, mi mindent szabadíthat még a nyakába, mert Igort látva mindenre tudok gondolni, csak arra nem, hogy ezt annyiban akarná hagyni. Nem akarom Őt újra és újra bajba sodorni, szolgáltatni a drámát az életébe, de mindezt, mégis hogy a fenébe mondhatnám el neki? Főleg, mivel én magam sem tudtam még zöld ágra vergődni a saját őrült, zavaros gondolataimmal, melyek közül az egyetlen, ami tiszta, érhető és holt biztos, az az, hogy szükségem van az emlékeimre, a régi énemre, aki már megbèkèlt ezzel az egésszel, tudta, hogy miként éljen túl ebben a veszélyes világban és mindeközben, még Őt is képes volt szeretni anélkül, hogy lépten-nyomon megbántotta volna. Mondjuk, ahogy most ül mellettem a kocsiban, amilyen rideg maszkot öltött magára, felmerül bennem a gondolat, hogy már nem is tudnám bántani, mert örökre bezárt minden érzelmet egy hatalmas széfbe, a kulcsot meg elhajította útközben.
Mégsem tudom válaszok nélkül hagyni, így a korábban feltett kérdéseire, melyek titkon a fájdalmáról is árulkodtak, csak akkor reagálok, mikor megáll a ház előtt, na nem, mintha ezzel sokra menne, mikor én magam sem tudom, hogy mi volt ez az egész vagy, hogy miért éreztem úgy, hogy távolabb kell kerülnöm Tőle.-Nem tudom.- sóhajtom a kocsiból kiszállva, majd a táskámat magamhoz veszem és inkább elindulok befelé a házba, ahonnan pár nappal ezelőtt olyan lelkesen lopakodtam kifelé, ha pedig nem is szolgálok neki konkrét válaszokkal, azt azért elárulom, mennyire nem érzem magam elégnek ahhoz, hogy egy hasonló estét túlèljek itt, mint amilyen az az este is volt. Én nem születtem maffiózónak, az én világom nem az erőszakról szólt és rohadtul nem volt megszokott, hogy bárki, csak úgy rám tegye a kezét azzal a szándékkal, hogy megerőszakoljon. Mármint, persze, hall ilyesmit az ember, történik is ilyesmi, de igyekeztem elkerülni azokat a helyzeteket, ahol ez megtörténhet. Például nem kódorogtam kétes helyeken és nem mászkáltam tök egyedül diszkóba, de itt, mellette célkeresztbe kerültem és, csak idő kérdése, hogy újra az életemre törjön valaki.
Épp ezért is torpanok meg a lépcső felé haladva, amikor meghallom szavait, mert bármennyire is jó érzés hallani végre hangjában az aggodalmat, ezzel jelezve, hogy azért Ő nem tűnt el teljesen, mégis felháborít az, amit mond, a szemrehányása. -Kurvára bajom eshetett volna itt is.- vágok vissza kíméletlenül, mert lássuk be, bármennyire is próbál megvédeni és vigyázni rám, mégis, csak pillanatokon múlott, hogy ott találjam magam egy undorító féreg alatt és ....
-Ès, ha Igor nem hagyja ezt annyiban?- kérdezem valamivel vehemensebben, miközben ujjaim szorosabban markolnak a táska fülére, mert nagyon úgy sejtem, hogy csak újra fel fogom dühíteni, de a francba az egésszel. -Úgy éreztem, hogy nincs szükséged arra, hogy miattam egy csomó bajt a nyakadba zúdíts és szembe menj mindennel, ami egyébként Te vagy, az életed, a Te világod.- vágom dühösen az arcába végül. -Miközben én azt se tudom, hogy túlèlnèm-e egyáltalán ezt a harcot vagy, hogy akarom-e. Ezèrt mentem el.- közlöm végül egy dühös legyintés kíséretében, pár pillanatig dühösen meredve rá, majd sóhajtok egy nagyot, frusztráltan a hajamba túrok és újra a lépcső felé veszem az irányt.

Iris & Dimitriy

Ha haloványan is, de kérdésèből egy pillanatra ,mintha visszaköszönne az a Dimitriy, aki rántottát csinált, aki képes volt cipelni a virágaimat a kocsiig és, aki olyan őrjítően édes volt, hogy végül már képtelen voltam ellenállni neki vagy az iránta érzett vágynak és életem legcsodálatosabb, legèrzèkibb éjszakáját töltöttem vele, mielőtt ez az őrület elkezdődött volna. Mert elismerni azt, hogy bármiről is megfeledkezhet, csak az a Dimitriy képes, aki olyan forró szerelemmel pillantott rám és akivel egyébként el kellett volna töltenem egy varázslatos estét, együtt kellett volna vacsoráznunk még, ha az abban is merült volna ki, hogy én kerülök az asztalra, hogy aztán tovább bontogassa a falakat, amik mögé egyszer már teljesen befèrkőzött.
De a pillanat gyorsan elszáll, én pedig válasz nélkül hagyom, mert a tény, hogy bizonyos dolgokra kettőnk közül, csak Ő emlékszik, újra eszembe juttatja, hogy mi a francèrt bújom azt a tucatnyi könyvet napok óta. Tudnom kell, hogy visszafordítható e ez az egész vagy sem, mert ha nem, akkor pedig el kell döntenem, hogy meg akarok-e küzdeni azokkal a démonokkal, melyek mellette leselkednek rám vagy inkább...megfutamodok.
De neki nem magyarázom ezt el, nem próbálom meg elmondani, hogy mi zajlik le jelenleg bennem és, csak pár szóban válaszolok inkább a kérdésère, de már ebből is sejtheti, hogy nem azért tűntem el, mert végleg el akartam volna hagyni. Csak időre volt szükségem távol Tőle, hogy tisztán gondolkodhassak, már pedig ez nem ment volna úgy, ha közben ott látom tekintetében aztán a parázsló szerelmet, míg bennem tobzódnak a kételyek.
Miután a könyveket is összepakolom, úgy indulok meg az ajtó felé, mintha nem is Ő parancsolta volna, mintha saját akaratomból hagynám hátra ezt a lepratelepet, mert így legalább a vízióját fenntartom annak, hogy nem épp Ő parancsolt most haza, mint egy neveletlen gyereket. A kocsi előtt azonban megelőz és, mielőtt még kettőt pisloghatnèk, kinyitja a csomagtartót és bedobja a táskámat. Furcsa, de nem látok rajta elégedettsèget vagy büszkeséget, de azért egy szurkáló megjegyzésre, még futja tőle, miközben végig néz az egyébként cseppet sem idilli helyen. -Csak menjünk, jó?- sóhajtom halkan, elismerve ezzel, hogy végül mégis csak az lett, amit Ő akart és, már szállnèk is be a kocsiba, ha nem állna meg az ajtó előtt és szegezne nekem olyan kérdéseket, melyeket semmiképp sem a maffiózó kérdezne egyenként, ez pedig egy röpke pillanatra egészen kizökkent.
Most először látom rajta egy pillanatra, hogy mit hagytam magam után és most érzem igazán, miként mardos a szégyen emiatt, de nem hagy válaszolna, félbe is hagyja a kérdéseket, hogy egy legyintèssel eltüntesse őket, mielőtt beülnèk a kocsiba. Nagyot nyelek, mikor elhelyezkedek az ismerős ülésen, majd miután bekötöm magam, kifelé bámulok az oldalsó üvegen, de még így is apró mosolyt csal ajkaimra az érzés, ami átjár mióta csak megjelent, hogy mellette biztonságban vagyok. Többek közt ezt is hátra hagytam, amikor megszöktem és, bár egész úton csendben vagyok, az agyam folyamatosan a kérdésein és az adható válaszokon kattog, melyektől még akkor sem szabadulok, mikor végül megállunk a ház előtt.-Nem tudom, miért csináltam.- közlöm, ahogy leállítja a motort, de közben szigorúan a műszerfalat bámulom magam előtt.-Időre volt szükségem és egyedül akartam lenni.- vonok vállat tanácstalanul, majd felé pillantok és sóhajtok egyet.-Ès, ha most vissza is hoztál, akkor is úgy érzem még mindig, hogy nem vagyok elég erős ehhez.- lesek rá fájdalmas tekintettel, miközben kinyitom a kocsi ajtaját és már szállok is ki, hogy a csomagtartóhoz induljak a cuccomèrt, amit ha ki nem szed a kezemből, azért még magam cipelek be a házba, mert azt legalább még elbirom.

Iris & Dimitriy

Rémes, hogy most milyen más, milyen rideg és kiismerhetetlen, holott napokkal ezelőtt valahányszor csak rám nézett, ott lángolt tekintetében az a szerelem, amit irántam érzett és, még csak nem is próbálta elrejteni. Megnyílt előttem, sőt, hiába ütközött újra és újra falakba,nem adta fel, de most...most talán igen. Talán azzal, hogy elsètáltam, lazán véget is vetettem az egésznek és hiába fogom ezt a rémültsègre vagy a kétségbeesèsre. Ha akartam volna, ott lett volna nekem. Tudom, hogy mellettem lett volna és egész éjjel tartott volna a karjaiban, hogy megnyugtasson, hogy végre biztonságban érezhessem magam, de én inkább ellöktem magamtól. De a legönzőbb dolog mégis az lett volna, ha egy olyan szerelmet élvezek ki, ha egy olyan szerelemtől várok megnyugvást, biztatást és támogatást, ami nem is az enyém. Az az Iris, aki végig járt mellette egy kemény és rögös utat, valószínűleg már rájött arra is, miként tud az Ő világában helyt állni és helyet követelni magának. Valószínűleg elég erős lett az idők során ahhoz, hogy kibírja mindazt, amivel szembe kellhet néznie Dimitriy mellett, de számomra mindez ijesztő, idegen és fojtogató.
És ezen most cseppet sem segít az, ahogy viselkedik, bár talán a jelenlegi Irishoz jobban passzol a régi Dimitriy, akihez szokott, akitől nem vár megértést, kedvességet, gyengédsèget, szerelmet még végképp nem. Csak ezt a nyers, kemény stílust, ahogy parancsokat osztogat és próbálja megszabni, hogy mikor, mit tegyek. -Fogalmam sincs, hogy táncoltam-e valaha úgy, ahogy Te fütyültèl. Emlékszel?- bökök a fejemre frusztráltan, hiszen fogalmam sincs arról, hogy az az Iris, akit Ő annyira szeretett, képes volt-e végül behódolni neki vagy sem, bár az alapján, ahogy bánt velem ebben a pár napban, nem hiszem, hogy szükség lett volna erre. Egyszerűen, csak összecsiszolódtunk, összesimultunk annyira, hogy jól tudjunk együtt működni, mert akkor már Ő sem akart parancsolgatni és én sem akartam dacolni.
De nem nyugtat meg a gondolat, hogy mi volt közte és a régi ènem között, mert nekem most megint előről kell kezdenem az egészet, újra végig kell járnom az utat, csak épp most sikeresen elintéztem, hogy Dimitriy még véletlenül se akarjon nyitni felém. Átgázoltam rajta, a szívèn, bár ettől függetlenül, legalább kapisgálnia kellene, hogy mi minden mehetett végbe bennem, hogy az, ami történt, kitèpte a biztonságosnak hitt talajból azt az éppen kicsírázott magot és ezáltal minden kétségessè vált. Már abban sem vagyok biztos, hogy az helyes-e, hogy engem szeret, hogy engem akar, már ha egyáltalán akar még, mert jelenleg, már ebben sem vagyok annyira biztos és ez a bizonytalanság késztet arra, hogy olyasmit is a fejéhez vágjak, amit talán nem kellene.
Nem is csoda, hogy figyelmeztet, hogy talán nem kellene túlságosan sokáig húzgálnom az oroszlán bajszát, de már végképp nem tudom, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy végre mást is hajlandó legyen mutatni a rideg, kemény maffiózón kívül. Pedig, most egyértelműen látom rajta, hogy sikerült felhúzni, kicsit kibillenteni ebből az idegesítő egyensúlyból, de sokra nem megyek vele. Csak annyit érek el az egésszel, hogy amíg én a cuccaimat pakolgatni kezdem, Ő a könyvek felől kérdez, mintha csak most vette volna észre őket azon a rozoga asztalon.
Fáradtan sóhajtok egyet, bár ezzel igazából, csak időt próbálok nyerni, mert nem vagyok biztos benne, hogy van még értelme annak, amivel az időmet töltöttem vagy épp annak, hogy beavassam Őt is, de végül megállok pakolás közben és felé pillantok.-Rájönni, hogy mi történhetett velem vagy, hogy lehet-e kezdeni ezzel bármit is.- motyogom halkan, hiszen akár ott hagytam, akár nem, a szerelméről és arról, ami köztünk lehetett, egy percre se mondtam le, bár ez most valószínűleg cseppet sem érdekli, mert sokkal jobban leköti az, hogy újra a régi önmaga lehessen.
Odalèpek végül az asztalhoz és azt a pár könyvet is bepakolom a táskába, amibe akkor este sietősen bedobáltam pár holmit, majd anélkül, hogy egy szót is szólnèk, jól nevelt nőszemèlykènt az ajtó felé indulok és, miután azt kellő lendülettel feltèpem, tekintetemmel a kocsiját kezdem keresgélni.

Iris & Dimitriy

Nehezen tudom eldönteni, hogy most is az irántam érzett szerelme vezérli-e, vagy ez inkább már a büszkesége, a sértettsége, a fájdalma, amit minden bizonnyal érez, csak épp ügyesen elrejti előlem, bár az is lehet, hogy mindezeket, már teljesen kiűzte magából. Talán, ez már inkább az az ismerős irányításmánia, ami arra ösztönzi, hogy véletlenül se hagyja, hogy azt csináljak, amit csak akarok vagy, ha esetleg csinálhatom is -hiszen, nyithatok akár könyvklubbot is-, majd Ő megmondja, hogy ezt hol tehetem. És gyűlölöm, mindig is gyűlöltem, amikor úgy próbált irányítani, mintha én is valamelyik embere lennék, aki a hierarchia miatt arra kényszerül, hogy behódoljon neki és azt tegye, amit csak mond. Hát én rohadtul nem vagyok a kis maffia szövetkezete tagja, nem is önszántamból kerültem a közelébe és reméltem, hogy már letett arról, hogy engem is megpróbáljon úgy kezelni, mintha neki dolgoznék. Most mégse látok magam előtt mást, csak a maffiafőnököt, a férfit, aki majd szépen megmondja, hogy te nőként mit csinálhatsz, mit kell, hogy csinálj és ez eszembe juttatja, mennyire hasonlít a régi Dimitriy arra a férfira, aki pár nappal ezelőtt ugyanezen elgondolás miatt érezte úgy, hogy akaratom ellenére megpróbálhat a magáévá tenni.
Az emléktől megborzongok, de aztán fejemet csóválva, hajamba túrva fordulok el tőle csak, hogy tovább pördülve ismét szembe találjam Vele magam, ezidő alatt pedig igyekszem kiverni a fejemből a gondolatát is annak, hogy Dimitriy és Igor között megpróbáljak párhuzamot vonni. Ő soha nem bántana, soha nem ért hozzám úgy, hogy ne akartam volna és soha nem is tenne ilyet. Még most sem, bármennyire is zárta el magát előlem, bárhogy is száműzte az érzelmeit emögé az arrogáns álarc mögé, ami egyébként cseppet sem ismeretlen számomra. Ugyanilyen volt az elején, most pedig amint eltűntem, ismét megjelent és most, hogy ezzel szembesültem, már nem is olyan kecsegtető a gondolat, hogy visszamenjek hozzá, hiszen épp ettől féltem. Na nem, mintha az én döntésem lenne, hiszen egy pillanatig sem kétlem, hogy ha bántani nem is bántana, tényleg képes lenne a vállára dobni, mint egy zsák krumplit és kisétálni velem innen.
-Erre történetesen emlékszem.- szólalok meg halkan, de közben próbálom visszanyelni a kikívánkozó szavakat, hogy a képébe üvöltsem, hogy miért jöttem el, hogy mi minden zakatolt a fejemben és, hogy most mennyire nem arra lenne amúgy szükségem, hogy ez a Dimitriy álljon előttem és az erejét fitogtassa. Arra meg főleg nem, hogy amiatt a hülye szerződés meg a megjátszott házasságunk miatt akarjon visszavinni, amire emlékszem, bármilyen gúnyosan is hívja fel erre a figyelmemet, ami legalább úgy hat rám, mintha felpofozott volna. Mintha én tehetnék arról, ami történt vagy én ne akarnék emlékezni, pedig most is azon dolgoztam, hogy vagy ezt tegyem lehetővé, vagy legalább kiderítsem végre, hogy egyáltalán visszahozhatóak-e az emlékeim.
Csak bámulok rá némán pár pillanatig, mintha ismét próbálnám Őt megkeresni, na nem, mintha megérdemelném, hogy megmutatkozzon nekem és mivel nem is igazán tűnik úgy, hogy hajlama lenne erre, fáradtan sóhajtok egy nagyot és a táskám felé pillantok. Ha most Ő jelent volna meg itt, ha az a Dimitriy várt volna a szobában, akivel talán, még dűlőre is lehetne jutni, mert talán képes lenne megérteni, mennyire összezavarodtam akkor éjjel mindattól, ami történt, egész másképp alakulna ez az egész és valószínűleg, végül én magam kérném, miután megbeszéltünk mindent, hogy vigyen haza. De ezzel a Dimitriy-el, aki most itt ácsorog előttem, aki semmi egyebet nem csinál most se, csak próbál utasítgatni és irányítani, nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek. Azt se tudom, hogy idővel képes lenne-e megbocsátani és talán újra normálisan viselkedni velem, bár azért nem árt emlékeztetnem magam arra, hogy számára ez a normális.-Szóval, majd ez lesz mostantól? Osztogatod a kibaszott parancsaidat én pedig táncoljak úgy, ahogy te fütyülsz?- kérdezem végül ismét csípőre vágva kezeimet, ahogy rákérdez, ki is álljon neki pakolni, bár már nem is igazán értem, hogy mit akarok elérni. Egy részem, talán eddig is arra vágyott, hogy jöjjön el értem és rángasson vissza, mert bizonyára elment a józan eszem, amikor elszöktem Tőle, amikor elhagytam Őt, amikor pontosan tudom, hogy mennyire szeretett. De a másik részem, még most sem tudja, hogy mihez kezdjen a helyzettel, miként próbáljon meg idomulni valamihez, amihez nem is tudja, hogy képes lenne-e idomulni az emlékei nélkül, ráadásul most meg már Rá sem számíthatok, mert sikeresen elszúrtam az egészet. -És, ha jön egy újabb látogató, annak is alázatosan be kell hódoljak, vagy mi?- kérdezem végül halkan, bár magam sem tudom, hogy mit akarok ezzel elérni. Talán, valamit elő akarok végre csalogatni, kicsikarni belőle valami emberi érzelmet csak, hogy lássam, hogy azért még maradt ott Belőle is valami, de a szavaim ellenére azért, hogy tompítsam kicsit a szúrást, a táskámhoz lépek és feldúltan dobálni kezdem bele a cuccaimat.

Iris & Dimitriy

Hiába is kutatom tekintetét, rá kell jöjjek, hogy Ő most nem az a férfi, akitől megértést várhatok, aki talán még együttèrezni is képes vagy úgy általában bármilyen érzelemre, mert a korábban olyan szenvedéllyel lángoló kékek, most olyan ridegen merednek rám, hogy a vér is megfagy tőle az ereimben. De végtére is megèrdemlem. Én sétáltam el onnan, én léptem le egyetlen szó nélkül az éjszaka közepén, mint valami sunnyogó rab és, csak elképzelni tudom, mit érezhetett reggel, amikor meglátta az üzenetemet, de ettől még nem kellene rögtön úgy beszélnie velem, mint az elején, mint amikor még semmi sem történt köztünk. Mintha, már semmit sem érezne irántam, pedig ha valóban olyan nagy és mély volt az a szerelem, mint ahogy állította, akkor az nem halhat meg ennyitől.
Pedig, most pont úgy viselkedik, mint a legelején, mintha én is csak egy csicskása lennék, akinek félvállról osztogathatja a feladatokat és, már osztogatja is, mikor a cuccaim felől érdeklődik, hogy mégis mennyire vettem itt otthonosra a figurát. Nem azzal van baj, amit szeretne, hogy menjek vissza Vele, hanem a stílussal, hogy mindezt nem kéri tőlem, még csak meg sem kérdezi, hogy egyáltalán miért jöttem el, hanem egyszerűen tényként közli, hogy hazamegyek vele és, még csak választási lehetőséget sem hagy.
Konkrétan még azt sem zárja ki, hogy tényleg cipeljen, ha úgy adódik, ezen pedig végképp megrökönyödök, de egy részem őszintén bízik abban, hogy csak viccel vagy, hogy így akar rám ijeszteni, rávenni, hogy inkább magamtól kövessem a két lábamon. És talán épp ez késztet arra, hogy már, csak azért se akarjak csak úgy, egyetlen csettintèsère ugrani, még akkor se, ha Ő idő közben felegyenesedik a fotelból és a táskámhoz sétál, mintha máris fel akarná kapni onnan és az ajtó felé indulni vele. Mintha, már el is lenne döntve, hogy már pedig ez így lesz, de igen figyelmesen még az egyedüllétemmel kapcsolatban is megnyugtat, hogy az továbbra is biztosítva lesz a nyugati toronyban. Itt aztán végképp eltátom a számat és érzem, hogy az arcomba is vér szökik, már a puszta feltételezèstől is, hogy talán mostantól majd tényleg rabkènt akar ott tartani. -Ezt most pont úgy mondod, mintha be akarnál zárni oda.- szólalok meg halkan, gyanakvó pillantással, miközben magam is a könyvek felé pillantok, melyekről ezek szerint még, csak nem is sejti, hogy mi célt szolgálnak, hogy miről olvasgattam az elmúlt napokban, hogy mire akarok válaszokat találni.
A végén azért igazi úriemberkènt kikéri az én véleményemet is, de mindezt olyan pökhendi módon teszi, hogy a bicska kinyílik tőle a zsebemben, egyszerűen felhúz vele és most cseppet sem a jó értelemben. Egyre jobban bosszant az, ahogy viselkedik, ahogy beszél velem, ahogy rám néz és ezt már nem is feltétlenül tartom jogosnak, bármennyire is bántottam meg. Ettől még nem fogom úgy érezni, hogy szüksége van rám, hiszen ez hozott ide, ebbe a szutykos motelba, hogy egyszerűen nincs helyem az Ő világában, neki pedig nincs rám szüksége, mert ott pontosan erre a figurára van szükség, akit most nekem megvillant, Vele viszont én nem tudok mit kezdeni.-Igen. Van.- közlöm rezzenéstelen arccal, már csak azért is dacolva vele, aminek a legnyilvánvalóbb jele az, hogy csípőre vágom kezeimet, úgy bámulok rá tovább.-Nem értem, miért akarsz visszavinni, amikor máris látszik, milyen remekül  visszataláltál önmagahoz nélkülem.- sóhajtom végül halkan, egy egész picit sugallva, hogy mi az, ami miatt jobbnak láttam eljönni onnan és eltűnni a képből, hiszen anélkül a szerelem nélkül, amit iránta éreztem, nincs semmi, amibe kapaszkodhatnèk, ha az Ő világában kicsúszik a lábam alól a talaj.