“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

Megbeszéljük, hogy a mai nap legyen az évforduló, ha már adja magát a dolog, és amikor hozzáteszi, hogy ha ma nem is, akkor majd holnap elvisz valahová ez alkalomból, akaratlanul is izgatott csillogással a szememben mosolyodom el. Le sem tagadhatnám, hogy már a gondolatát is imádom annak, hogy újra csináljunk valamit együtt, és ha már az eddigiekről is ilyen szép emlékeket őrzök... akkor én biztosan állok elébe a következő alkalomnak vagy alkalmaknak is. Aztán rákérdez arra is, hogy előadjuk-e magunkat személyiség szintjén is, bár jól tudom, hogy nem gondolja komolyan, azzal a nevetéssel aláírta az ítéletét.
– Tudom, de én nem – mosolygok rá elszántan, mikor leolvadó vigyorral hunyorog rám. Nem valószínű, hogy sok alkalommal kell majd igazán megjátszani magunkat, de ha nem nézi ki belőlem a szende szűzlányt, akkor kénytelen leszek megmutatni neki. Inkább rákérdezek, hogy akkor ő lesz-e a megrontóm, és még a hitetlenkedő nevetése sem tud kizökkenteni. A válaszán egyébként is elvigyorodom.
– Azt elhiszem... – mormolom, a szemem sarkából sandán, élvezettel teli mosollyal mérve végig a székben ülő alakját.
A házasság témája persze felhozza annak a jelképeit is, bár a tetoválásokról beszélve látom rajta, hogy egy kicsit komolyabban elgondolkozik, na nem azon, amit én viccből felvetettem. Érdeklődő mosollyal figyelem, de nem forszírozom a dolgot egyelőre, egyébként is elvicceli, nekem pedig eszembe jutnak bizonyos pórázok, és abból, ahogy az ajkába harapva vigyorog rám, pontosan tudom, hogy neki sem kellett kétszer végiggondolnia, mire célozhatok. Azért hálás vagyok, hogy nem kezdi el húzni az agyamat semmivel, bár később, miután összekészülődtünk és a képzeletbeli nászutunkról beszélünk, nem tudok megállni egy hasonló megjegyzést. Látom rajta, hogy az ő fantáziája is megindul, a megjegyzésére pedig elnevetem magam.
– Eközött a négy fal között azért nem lesz gyakori vendég a szende szűz – biztosítom vigyorogva, aztán rákacsintok. A legjobb talán az lenne, ha itt le is zárnánk ezt a témát, legalábbis utólag visszagondolva, Axel kérdése ugyanis jogos, és ennek megfelelően vágja is el az addigi vidám elmélkedést. Nem haragszom rá emiatt, tényleg jogos volt a felvetés, de az emlékek akkor is úgy szállnak meg, mintha muszáj lenne nekik, és ezen nehéz túllépni. Valószínűleg nekem is idő kell még, mire teljesen el tudom ezeket temetni magamban, két hónapig kísértettetek azok a képek, nem fognak egy-kettőre elmúlni. Elterem a figyelmem a készülődés befejezésével, aztán automatikus léptekkel indulok kifelé, míg meg nem állít az ajtó előtt. Már az, hogy hozzám ér és magához karol, önmagában is segít, de csak sóhajtok egy nagyot, mert ettől én még hülye ötletnek értékelem. Csak akkor nézek rá, amikor az állam alá nyúlva felemeli a fejem, de akkor hagyom, hogy szemeim elvesszenek az ő komoly kékjeiben. Szavaira halványan, de elmosolyodom, ahogy megjelenik a lelki szemeim előtt a kedves kép, aztán felemelem a kezem és megsimítom az arcát, hüvelykujjammal megérintve a bal szeme alá futó heg alját is. Majd egyszer túl leszek rajta.
Inkább elterelem a figyelmem a zárral, azzal, hogy odasimulok hozzá, míg leérünk a motorhoz, aztán azzal is, hogy élvezem magamon a tekintetét és még egy kicsit rá is játszok a dologra. Látom, mekkorát nyel, és igyekszem elfojtani az ördögi mosolyomat, de nem teljesen sikerül. Megmondja az úticélt, aztán ő is felszáll, és elindulunk. A pályaudvarhoz érve aztán én vagyok az, aki egy kicsit elveszik a látványában, de ezt egyre kevésbé érzem újdonságnak, kezdek hozzászokni, hogy olyan vagyok vele kapcsolatban mint egy megszállott. Addig persze nincs baj, amíg ez neki is jó így, és a vigyora, meg a csókja sem árulkodik másról. Elindulunk, de a telefonos kapcsolatos kívánságára elnevetem magam.
– Oké, rendben, az úgyis olyan szívtiprós. El sem tudok képzelni jobban hozzád illőt – ingatom a fejem kuncogva. Csak az a szerencséje, hogy ezt azért nem veszem annyira komolyan, mint a szende szüzes megjegyzését. Elbúcsúzunk az előtérben, megbeszélve, hogy majd ott találkozunk, aztán szerzek még egy finom csókot, és csak azután indulok el.
Megveszek mindent, ami kell - még ha nem is rózsaszínt és Hello Kittyset -, aztán azt is, ami nem kell, de megihletett egy kicsit az "évfordulós" ünneplés gondolata. Ez utóbbit gondosan elrejtetem, nincs is nehéz dolgom, aztán már csak Axelt kell megvárnom az előtérben. Amikor meglátom, odamegyek hozzá, és bár feltűnően vidám, nem fűzök ehhez megjegyzést, inkább arra gondolok, hogy sikerült megtalálnia, amit keresett. Szentül hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki készül valamire.
– Én is, bár sajnos Hello Kittys nem volt – biggyesztem le egy kicsit az ajkaimat, mielőtt elvigyorodnék, aztán karomat a dereka köré fonva elindulnék vele kifelé. Egyelőre nem számolok be róla, hogy nem eldobható készüléket vettem, majd ráérünk ezzel akkor foglalkozni, amikor beüzemeljük a telefont. A kérdésére felpillantok rá és elgondolkozom egy kicsit.
– Az ottani pályaudvarnál voltam már – felelem elmélázva. – Oda biztosan el is találok, ha az jó. Ha nem, akkor majd navigálsz, amikor a közelben vagyunk – mosolygok fel rá. – Bal comb  a balra fordulás, jobb comb a jobbra, mindkettő a megérkeztünk, de óvatosan taperolj, mert vezetni fogok – sandítok rá kiszélesedő mosollyal. Nem mintha képes lennék veszélybe sodorni őt a figyelmetlenségemmel, de azért tudjuk, milyen hatással tud rám lenni.
Ha itt már nincs több dolog, akkor részemről indulhatunk is. A saját szerzeményemet rábízom, a zacskó tartalma elég kicsi ahhoz, hogy  könnyen közénk tudja rejteni és ne kelljen a kezét használnia ahhoz, hogy fogja. Felülök a motorra - és ha szeretné, megint hagyom, hogy kiélvezze a látványt -, indítok, és amint ő is megvan, elindulok. A fejemben az állomás szerepel úticélként, de figyelek rá, hogy ha mégsem azt célozzuk meg, hanem Axel fog navigálni, akkor ki legyek hegyezve az útmutatásra.

heartbeat || coded by eirik

“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

Szélesen elvigyorodom, amikor elárulja, hogy a fürdőruhás látványom biztosan kitartó küzdelemre sarkallta volna, de megállom, hogy bármiféle megjegyzést tegyek arra, mit tett volna, miután fürdőruha nélkül is látott. Persze, a história vége végül is az lesz, hogy összeházasodtunk, ebben a történetben legalábbis biztosan, szóval talán nem is kell találgatnom. Rákérdezek az időpontra is és egyetértően bólogatok az ötleteire.
– Legyen a mai nap az évforduló? Ha már ma beszéltük meg – mosolyodom el. A papírok egyébként sem a mai dátummal készülnek majd, szóval nem oszt, nem szoroz, de legalább tényleg lenne valami, ahonnan meg tudjuk jegyezni. A következő kérdése logikus, és valószínűleg komolyabban eltűnődnék rajta, hogy mi lehet ehhez a legmegfelelőbb jellem, ha nem hozná fel a szende szüzet és nem nevetne hozzá. Lassú, huncut mosoly terül el az arcomon, a szemeim pedig ugyanígy csillannak meg.
– Jó, rendben. Te akartad. Egy szende szűz feleség rendel – vonok vállat elégedetten. Nagyon is értem, miért nevetett, egyáltalán nem illik a valódi énemhez, pláne nem ahhoz, amit egymással szoktunk művelni, de ha úgyis annyira szeret zavarba hozni, akkor most majd hatványozottan élvezheti a helyzetet. – És te leszel a macsó, aki megrontja az ártatlan lelkemet? – kérdezek vissza bazsalyogva. Persze szavazhat valami szigorúan vallásos neveltetésű karót nyelt jófiúra is, de azért nehéz lenne komoly képpel előadni, hogy a hitvesi ágyban szigorúan misszionárius pózban, egymásra sem nézve teljesítjük a kötelességeinket havi egyszer, és házasságig nem is volt szex. Már a gondolatra is nevethetnékem támad.
A tetoválás ötletével nevetve viccelődünk, egészen addig a pillanatig, míg meg nem érzek a szavai mögött egy kis komolyságot; na nem a Maria név vagy a rózsa kapcsán. Mosolyogva gondolkozom el, amikor megemlíti a vérebet, igazából még látnám is az összefüggést, elég csak felidéznem, hogyan védelmezett engem, amikor és ahányszor csak tudott és kellett. Mielőtt viszont tovább gondolhatnám a dolgot, eljut hozzám a megjegyzése is, ami miatt ismét elnevetem magam, aztán megcsóválom a fejem és egy egészen más jellegű mosoly költözik az arcomra.
– Nem mintha rád került volna a póráz tegnap este... – jegyzem meg, de aztán rögtön meg is köszörülöm a torkomat, mielőtt túl messzire kalandoznék az emlékeimben; megint.

Miután összeszedtük magunkat és a hidegről eszembe jut annak a kellemes ellentéte is, és ha már házasoknak készülünk, felvetem a nászút ötletét, nem igazán gondolva bele, hogy ahhoz igazából tényleges házasságra lenne szükség.
– Miből gondoltad, hogy nem lennél egyébként is mindig kimelegedve? – engedek meg magamnak egy pajkos mosolyt. Ez a vidámság és a pajkossá egészen addig tart, míg fel nem teszi a sokkal komolyabb kérdését, aminek hatására akkor sem tudnám fenntartani a jókedvem, ha akarnám. Megrándul az arcom, ahogy felidézem a pillanatokat, pedig én jóval kevesebb traumát őrzök ezekkel kapcsolatban, hiszen nem én vagyok az, aki kétszer is kis híján meghalt. Így sem kellemesebb viszont felidézni azokat a perceket, szinte érezni a robbanás és a lángoló yacht hőjét az arcomon, a torkomat szorító kétségbeesést, a rettegést, ami kiszorította a levegőt a mellkasomból. Elfordítom a tekintetem és nyelek egyet.
– Igazad van. Hülye ötlet volt – mormolom és inkább lekötöm magam azzal, hogy bekössem a bakancsomat, hátha közben ki tudom magamból űzni azokat az emlékeket, a képeket és az érzéseket egyaránt.
Amikor kimegyünk az ajtón és megdicsérem őt a zár miatt, már lassan feledésbe merülnek ezek a pillanatok, és ahogy elindulunk lefelé a lépcsőkön, arról beszélve, hogy először az ál-házasságunk jelképeit kellene beszerezni, már teljesen megfeledkezem róla. Felülök a motorra, úgy teszem fel a következő kérdésemet, de a válasza várat magára egy kicsit, helyette a vizslató tekintetét élvezem magamon, és lehet, hogy a kelleténél egy kicsit ívesebben tartom a derekam, hogy rájátsszak erre. Elmosolyodom, vagyis inkább vigyorgok, tagadhatatlanul élvezem, hogy ennyire kedvére van a látvány, de amikor megkapom a választ, erőt veszek magamon és csak bólogatok, majd felveszem a sisakot is, hogy el tudjunk indulni, amint ő is felült mögém.
Megcélzom a pályaudvart, viszonylag közel találok parkolót is, ahol le tudom tenni a motort. Ezúttal én vagyok az, aki egy kicsit csorgatja a nyálát képzeletben, miközben nézem, ahogy leveszi a sisakot és körülnézve a hajába túr. Éppen profilból látok rá, és akaratlanul is az jut eszembe, hogy mintha valami elcseszett reklámot néznék, amit pont arra terveztek, hogy a nőknek összefusson a nyál a szájában - és működik. Nagyon is. Veszek egy mély levegőt, miközben én is leszállok és leveszem a sisakot, de a szavai szerencsére segítenek elterelni a figyelmemet; mondjuk az a vigyor és a szeme huncut csillogása kevésbé van segítségemre, hát még az a mozdulat, ahogy az államra fogva hozzám hajol egy csókra.
– Ahogy a leendő álférjem kívánja – vigyorodom el. – Én addig elintézem a másik telefont – teszem hozzá, miközben karommal átfonom a testét, legalább a plázáig élvezve a közelségét, ha már ott úgyis szét kell majd válnunk. Szerencsére látszik, hogy nagy a forgalom odabent, szóval nem lesz nehéz elvegyülni, ez mindenképpen pozitív. Miután bejutottunk, elengedem, mosolyogva pillantva fel rá.
– Találkozzunk itt, ha végeztünk? – ajánlom fel. Ha belemegy, lábujjhegyre állva zsebelek be még egy csókot, aztán megyek én is a dolgomra, hogy hagyjam érvényesülni, de azért a vállam felett még hátrasandítok a szemem sarkából, csak hogy legeltethessem rajta egy kicsit a szemeimet. Néha tényleg úgy érzem magam mint egy hormontúltengéses, kiéhezett tinédzser, de gondolom addig jó, amíg megőrülök érte, nem?
Megkeresem az elektronikai boltot, de egy kicsit átgondolom az eredeti terveimet. Ledobható telefon helyett egy rendes mobiltelefont veszek, az egyszerűbb fajtából, amit még gond nélkül szét lehet szedni, és egyben adnak hozzá olyan kártyát is, amihez nem kell semmilyen szolgáltató, egyszerűen csak tartalmaz olyan alap dolgokat, mint fix lebeszélhető idő, SMS, és internet, fél éves rendelkezésre állással. Úgy érzem, ez jobban szolgálná Axel érdekeit, akár könnyebben tudná tartani a kapcsolatot a családjával is, persze szigorú óvatossággal. Nem szeretném szigorúbb keretek közé szorítani a kelleténél és megbízom benne annyira, hogy tudjam: vigyázni fog. Ezzel felszerelkezve indulok vissza a találkozási pontra, bár valószínűleg nagyon gyorsan végeztem... talán ezért is kalandozok el egy kicsit, amikor meglátok egy másik boltot, és úgy döntök, nem lenne rossz ötlet oda is betérni.
Onnan már kevésbé sima elégedettséggel mint inkább önelégült mosollyal a szám sarkában távozok, de a szerzeményemet gondosan úgy csomagoltattam be, hogy Axel még véletlenül se pillanthassa - vagy sejthesse - meg a tartalmát idő előtt. Visszatérek a bejárat közelébe, már messziről figyelve, hogy Axel is végzett-e, de mivel még nem látom, egyelőre beolvadok az emberek közé. Türelmesen várok, aztán ahogy megpillantom az alakját közeledni, én is elindulok, aztán mosollyal az arcomon lépek oda hozzá.
– Sikerrel jártál? – kérdezem somolyogva, nem is kérdezve rá a részletekre. Úgyis megtudok mindent, amikor akarja.

heartbeat || coded by eirik