“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Amikor odaérek az üzlethez és Axel még nincs odakint, eleinte nehéznek tűnik eldönteni, hogy ez melyikünknek lesz majd izgalmasabb. Tudom, hogy kételkedik a színészi képességeimben, és készen állok az ellenkezőjét bizonyítani, de azt is tudom, hogy ő nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. A szívtipróság garantáltan jól megy majd neki és az is biztos, hogy engem meg tudna vele őrjíteni, de ugye ő meg azt szereti, amikor elpirulok... hát, ha ő szívtiprót játszik majd, akkor kaphat belőle bőven. Már attól a pillanattól kezdve, hogy belépek, magamra öltöm Flavia személyiségét és gesztusait, és nem hagyom, hogy az én szívtipróm kizökkentsen ebből, még ha vissza is kell nyelnem az ösztönös reakcióimat néhány megmozdulására. Majd otthon kaphat azokból is. Persze ő is tudja fokozni az élményt, amint elkészül, ő inkább hozzám lép, hogy kikérje az asszony véleményét, én pedig nem fukarkodott a visszafogottsággal, még egy kis pírt is kap az arcom, de a sanda mosolyából már látom, hogy lesz ez még rosszabb is. Hozzám hajol, és bár kedvem lenne a hajába túrva magamhoz húzni egy kicsit sem visszafogott csókra - még ha ezzel tönkre is tenném a frissen belőtt frizuráját -, maradok a szerepemnél. A fülembe suttogott kérdés hallatán normális esetben lehunyt szemekkel sóhajtanék fel elégedetten - bár ő így is jól hallhatja, hogy szökik ki az ajkaimon a levegő -, most viszont a lelki szemeim előtt felderengő képek hatását felhasználva hagyom, hogy szinte lángra gyúljon az arcom, a szemeim pedig elkerekednek kissé, mintha nem akarnám elhinni, mit mondott most éppen a férjem.
– Robin! – szólok rá halkan, olyan hangsúllyal, a hangomban mélységes zavarral, egyik kezemmel finoman meglegyintve a vállát, mintha csak nevelésre szorulna. Gyorsan rá is kérdezek, hogy készen van-e, mintha csak menekülni akarnék a szituációból, és erős maradok, nem vigyorodok el az elégedett mosolya láttán. Úgy tűnik, egyelőre beéri ennyivel, az asszonyi jóváhagyáson pedig megint nem nevetem el magam, csak egy zavart mosollyal csóválom meg a fejem, még mindig kissé kipirult arccal. Nem foglalkozok a jobbról érkező vizslató pillantással, csak közelebb lépek a férjemhez, pedig ugyanúgy tudom, hogy mit néz tovább, mint amikor Axel tekintetét szoktam megérezni a hátsó felemen. Persze Axel tenyere sem a derekamra siklik ezúttal, de én elégedett vigyor helyett csak a szokásos kedves, a férje kezének elhelyezkedése miatt kissé zavart mosollyal köszönök el. Amikor egy pillanattal több ideig tartózkodunk az ajtóban, meglepve pillantok rá a vállam felett, még épp elkapva a pillanatot, amint szemmel veri az iménti bámészkodót, én pedig újra leküzdök egy elégedett mosolyt. Szinte el sem indulunk még a motorhoz, amikor a fenekemnél fogva magához von, és bár az ajtó már csukva van, én a kedvéért fenntartom a szerepem minden téren. Halkan nyöszörgök bele a csókba, az ujjaim csak a mellkasára kúsznak fel, nem túrnak bele telhetetlenül a hajába, bár nagyon igyekeznem kell, mert borzasztóan izgató ez a birtokló magatartás, főleg ezzel a forró csókkal vegyítve. Azon nem kell sokat küzdenem, hogy az arcom ne fázzon odakint, csak hogy teljes legyen a bemutató. A pillantása nem sok jót ígér, amikor elhúzódik, de az nem is zavar, hogy ő láthat a szemeimben mindent, amit elért nálam.
– Miről is beszélünk? – kérdezek vissza, tekintetem lejjebb kúszik az ajkaira, még mindig kipirult arccal engedek meg magamnak némi zavart szájharapdálást is. Értem ugyan a kérdés valódi tartalmát is, de jelenleg még Flavia is sokféle értelmezést el tudna képzelni, hiszen ő is tudja, mi mindenre képes a szívtipró férje.
– Talán jobb lesz, ha indulunk... – nyalom meg az alsóajkamat, aztán elkapom róla a tekintetemet, hiszen még mindig a kirakatban vagyunk, fenn kell tartani a szerepet. Megpróbálok továbbindulni a motorhoz, és a hagyja, így is teszek, de azért egy kicsit még meggondolom magam a befejezést tekintve. Hátranézek rá a vállam felett, a tekintetemben és az arcomon minden ártatlansággal, amit csak Flavia szerepe megkívánhat.
– Mit szeretnél enni? – pislogok rá a szempilláim árnyékából.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

A csókunk felmelegíti a szívem és a testem is, kapásból nem is érzem a norvég telet, bár egyébként is minden érzékem ő köti le. Ez akkor sem változik sokat, amikor elengedjük egymást, a kérdésemre adott válasza, a szerelemtől csillogó szemei, a lágy mosolya mind-mind csak fokozzák bennem ezeket az érzéseket. Borzasztóan szeretem őt, és bár mindig azt hiszem, hogy ennél intenzívebben már nem lennék képes érezni iránta, mintha még mindig minden perccel egyre erősebb lehetne mindaz, ami hozzá köt. Csak remélni tudom, hogy tudja, látja, érzi rajtam, mennyire fontos nekem, mert a szavakat soha nem érzem elégnek ahhoz, hogy leírjam mindezt.
Megbeszéljük, hogy sort kerítene arra a bizonyos emberré formálódásra, azért felülünk a motorra és a környéken elindulva keresünk egy kedvére való helyet. Amikor jelez, megállok, és bár elindulok vele együtt, félúton meggondolja magát, amin csak vidáman nevetek. Mikor megköszönni a nagylelkűségemet, szélesen mosolyogva vonok vállat, mintha legalábbis komolyan venném, amit mondott, de aztán rákérdezek az időre és bólogatni kezdek, amikor válaszol.
– Háromnegyed óra, vettem – felelem mosolyogva. Persze hozzáteszem, hogy ha mégis túlcsúszna az időn, akkor majd jól bemegyek és bepótolom azt a feszültségkeltés a mancave-ben, a szemforgatása láttán pedig kuncogni kezdek. Azt hiszem, megint nem vesz elég komolyan, de rossz embernek nyújt ilyen apró kihívásokat.
– Persze, feltalálom magam – kacsintok rá. Természetesen nem kötöm az orrára, mit fogok csinálni, de a kezemet leveszem róla, miután bezsebeltem a megérdemelt búcsúcsókomat. Figyelem, ahogy az üzlethez sétál, aztán eltűnik az ajtó mögött, és csak ekkor indulok vissza én is a motorhoz, hogy aztán elintézzem a magam kis küldetéseit. Ha már a plázában belém bújt a kisördög, akkor folytatom is azt a gondolatmenetet, de ehhez még két boltra van szükségem, ahol megtalálom és félre is rakatom a szükséges dolgokat.
Pontosan negyvenöt perc múlva parkolok le a borbélyüzlet előtt a motorral, de mivel Axel még nincs sehol, az a bizonyos kisördög ismét belém bújik, csak most egy kicsit máshogy. Nem vette komolyan sem a fenyegetésemet, sem pedig azt, hogy hihetően adom majd elő a szende szüzet, ezért úgy ítélem meg, itt az ideje, hogy kapjon egy kis ízelítőt a dolgokból. Amikor leveszem a sisakot a fejemről, már nyoma sincs a rosszcsont vigyoromnak, és ez így is fog maradni. Benyitok az üzletbe, és mivel most Flavia vagyok, a hirtelen beálló csendtől és a rám szegeződő tekintetektől bizony zavarttá válik a mosolyom, mintha egy kicsit is érdekelne odabent bármi vagy bárki Axelen kívül. Éppen az a fickó szólít meg, aki az ő haján dolgozik - és akitől láthatóan nem kell féltenem a férjemet -, de a válaszadás elől meg is ment az én szívtipróm. Alapvetően egy elégedett, büszke vigyorra húznám az ajkaimat, amikor a feleségeként mutat be, de most Flavia van előtérben, úgyhogy csak egyik kezemből a másikba veszem a bukósisakot, mint aki nem tud mit kezdeni a kezeivel.
– Csak megvárnám Robint – mondom már-már bocsánatkérően, amiért megzavartam a férfiuralmat idebent. Egy enyhe olasz akcentust csempészek csak a kiejtésembe, amivel biztossá tehetem a friss, de nem túl friss feleség képét. Leülök a bőrkanapéra, a tekintetemet pedig az egyetlen férfin felejtem, aki érdekes lehet itt, és nem tudom nem meghallani a párbeszédet, amit lefolytat a fodrásszal. Amikor találkozik a pillantásunk a tükörben, a szavaira és arra a szívdöglesztő félmosolyra biztosan egy kacsintással válaszolnék, de most beérem Flavia visszafogott, zavart-büszke mosolyával, mint aki szívesen kifejezné az egyetértését, csak nincs hozzászokva, hogy az ilyesmit sok fül hallatára tegye meg. Lesütöm a tekintetem, megigazítom a csuklómon a házasságunk jelképét egy látszólag önkéntelen mozdulattal, aztán ismét Axelt kezdem figyelni. Már csak a haját szárítják meg, aztán be is lövik, meg bekenik mindenféle kence-ficével, amitől biztos vagyok benne, hogy olyan illata lesz majd, amitől megőrülnék, ha nem Flavia lennék. Ugyebár.
Mivel látom, hogy kész van, felállok, de aztán hamar bebizonyosodik, hogy még nem fogunk távozni, ugyanis az én drága férjem bizony tesztelni akar engem. Legszívesebben felnevetnék, amikor meghallom a szájából, hogy "az asszony", de uralkodok magamon, már csak azért is, mert tudom, hogy most jön csak az igazi bizonyítás. Ahogy felém indul, azzal vigasztalom magam, hogy lesz még alkalmam nyíltan megveszni érte, ezért tökéletesen ura vagyok a vonásaimnak, nem kihívóan nézem őt, hanem egy amolyan visszafogott csodálattal, apró, szégyellős mosollyal a szám sarkában. Persze nem éri be ennyivel, az igazi kihívás csak ezután jön, amikor előveszi a szívtiprót és úgy néz rám, hogy szívesen megmutatnám neki, mennyire is tetszik, de ezt nyilván nem tehetem meg. Ahogy az arcára helyezi a kezem, halk, zavart nevetéssel nézek jobbra, majd balra, mintha azon aggódnék, hogy most mindenki a reakciómat nézi.
– Robin... – szólok rá amolyan "muszáj ezt itt?" hangsúllyal, az államat kissé lejjebb szegve, úgy nézve fel rá. Hagyom, hogy az arcom egy kicsit átmelegedjen, de aztán ujjaim végigsimítják a formára vágott, puha, és - igen, tudtam - illatos arcszőrzetét. Pofátlanul szexi, egyébként, de ezt csak nem önthetem most szavakba.
– Nagyon jó lett – mondom ki hangosan a szolid verziót, gyorsan elhúzva a kezem az arcáról, mintha most jöttem volna rá, hogy ott felejtettem a kezem, pedig nem illene. Ismét megengedek magamnak egy lopott körbepillantást, nem mintha anélkül nem érezném pontosan a rám tapadó tekinteteket, de ugye míg ez engem nem érdekel, addig Flavia zavarba jön tőle. Ennek megfelelően pislogok fel a férjemre is.
– Akkor kész is vagy? – kérdezem, mintha csak szeretnék szabadulni a pillantások kereszttüzétől, pedig ez valójában inkább arra vonatkozik, hogy akar-e még további teszteknek alávetni, vagy egyelőre megelégszik ennyivel.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Miután a kezünkben vannak az új papírjaink, elhagyjuk Mikkel üzletét, de először csak akkor esik le, hogy már hivatalosan is ál-házasok vagyunk, amikor Axel kapásból Mrs. Svarstadnak szólít. Ezzel sikerül is rögtön feledtetnie velem a korábbi feszültségemet, még mindig nagyon tetszik a gondolat, bár a kérdésére olyan kérdéssel felelek, amivel belé érezhetően sikerül visszatáplálnom némi negatív érzést. Ezt a részét sajnálom, de tényleg szeretném áthelyezni a hangsúlyt arra, hogy elősegítsük a minél... gördülékenyebb estét. A szavaiban is van persze igazság, hogy erre nem lehet felkészülni, én is sokáig halogattam korábban a beszélgetést az édesanyjával, de semmivel nem lett könnyebb. A borbély említésére viszont ugyancsak értőn nevetem el magam halkan. Rákérdezek, van-e olyan hely, ahova biztos ne menjünk, és egyetértőn bólogatok, amikor azt mondja, ahová eddig járt, oda nem térhet vissza.
– Akkor körülnézünk itt – egyezek bele mosolyogva, de amikor a motorhoz érünk, nem az indulásra koncentrálok azonnal. Szabaddá teszem a kezeimet, és ahogy megfordulok, ő már mosolyog és közelebb lép hozzám, mire emelem a kezeimet, már hajol is felém, hogy megkönnyítse a dolgomat, és ez a kimondatlan összhang boldog mosolyt csal az arcomra, megdobogtatva a szívemet is, de aztán befejezem a mozdulatot és ajkaimat az övéire simítom. Érzem karja szoros ölelésében és a csókjában is, hogy neki is szüksége van most erre az érintésre, ezért nem is szakítom meg hamar, kiélvezem a pillanatot, csókja ízét és gyengédségét, és úgy egyáltalán a közelségét. A mellkasomban szinte lángolnak az érzéseim, és ezek beleköltöznek a tekintetembe is, ahogy elengedve őt ránézek, különösen, hogy az ő szemeiben is látom mindezt. Lágyan simítok az arcára, vigyorogva kérdezek rá a házas létre, a válaszától pedig akkor is hevesen dobban a szívem, ha ez az egész csak hamis papírokon létezik. Arcomat belesimítom a finom érintésébe.
– Szeretek hozzád tartozni – felelem, amikor visszakérdez, és ez a mondat ráadásul az összes lehetséges értelemben igaz. Szeretem, hogy van nekem, hogy annak idején ő talált rám, hogy másodszorra sem hagyott cserben és azóta is mellettem van. Szeretem, hogy a világ összes nője közül éppen én lehetek az a szerencsés, aki megtalálta a kulcsot a szívéhez is. Szeretem azokat a karkötőket és azt is, ha most épp Mr. és Mrs. Svarstad vagyunk. Fürkészem a gyönyörű szemeit, pillantásom magába issza az arca minden imádott vonását, és csak egyre mélyebben érzem ezt. Hüvelykujjammal megsimítom az arcát, aztán még egyszer megcsókolom, most már csak röviden, hogy indulni tudjunk.
Felveszem a sisakot és felülök a motorra, aztán nemsokára ő is mögém ül, bár a tekintetét még most is éreztem magamon - az lepett volna meg, ha nem így történik. Elindulunk, csak lassabban haladunk, hogy meg tudjuk nézni a környék üzleteit, keresve egy borbélyt, és amikor találunk egyet, meg is állok a közelben. Vele együtt indulok el ugyan, de érzek rajta egy kis bizonytalanságot, aminek hamarosan hangot is ad, én pedig halkan elnevetem magam.
– Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá – nyugtatom meg szélesen mosolyogva. Meg is állok, de egyelőre nem fejtem le róla teljesen a kezemet. – Menj csak és érezd magad férfinak – nézek fel rá vigyorogva. – Meddig szokott tartani az ilyesmi? Visszajövök érted addigra, aztán legfeljebb ha nem végeztél időben, majd beülök az utolsó percekre feszélyezni titeket egy kicsit – ígérem meg huncut tekintettel. Egyébként is eszembe jutott még egy-két dolog, aminek akár a végére is járhatnék addig, bár ezt nyilván nem fogom az orrára kötni sem most, sem később. Elraktározom magamban a válaszát, aztán lábujjhegyre állva magamhoz vonom még egy csókra, mielőtt tényleg hagynám, hogy egyedül menjen tovább és intézze a férfias ügyeit.
Én a magam részéről visszaülök a motorra, miután ő eltűnt a borbélyüzletben, és keresek még két boltot, a rendelkezésemre álló időtől függő távolságban, ahol el is intézek mindent. Egyelőre nem gazdagodom semmivel, mert megbeszélem velük, hogy tegyék őket félre, és majd később visszajövök érte - nem szeretnék feltűnt kelteni Axel előtt, ugye. Dolgom végeztével visszamegyek a borbélyüzlethez, ezúttal közvetlenül előtte is találok helyet, hogy letegyem a motort. Időben is érkezem, de Axel még nincs kint, és hát az ígéret szép szó, ugye... A bukósisak takarásában még megengedek magamnak egy számító vigyort, amikor rájövök, hogy én tulajdonképpen már Flavia Svarstad vagyok, és most emberek közé készülök menni a férjemet megvárni. A férjemet, aki kételkedik a színészi képességeimben. Hát majd most meglátja. Leveszem a sisakot és leszállok a motorról, ekkorra már rendezve a vonásaimat is, és így megyek be az üzletbe is.
– Ciao! – köszönök tökéletes olaszsággal, arcomon csupán egy kedves és udvarias mosollyal, tekintetemmel látványosan keresve a férjemet, és amikor megtalálom, épp csak annyira szélesedik a mosolyom, mint amikor az ember örül valakinek. Lopva integetek neki, aztán jelzem, hogy csak őt szeretném megvárni és kényelembe helyezem magam az egyik sarokban elhelyezett ülőalkalmatosságokon. A tekintetem Axelt figyeli, igazából nem is nagyon érdekel, ha mások meg engem méregetnek. A Flavia-féle szolid és udvarias kifejezés azonban mindenhogy töretlen marad az arcomon, még ha próbára is tesz, hogy nem mustrálhatom úgy Axelt, ahogy szívem szerint tenném.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Vele együtt nevetek, és amikor érzem az ölelése erősödését, én is szorosabban ölelem, szeretetteljes csókot nyomva az arcára. A szívemet átmelegítik ezek a pillanatok, és jó is, hogy mélyen elraktározom őket, mert a következő célállomásunknál szükségem is van arra, hogy könnyítsek velük egy kicsit a lelkemen. Érzem Axel feszültségét, még ha nem is ad neki hangot, és bár nem félek attól, hogy hirtelen meggondolja magát, még mindig nem tölt el felhőtlen jó kedvvel, hogy ilyen mélyre kell rángatnom őt magammal. Tudom, hogy értem, értünk teszi mindezt, hogy kész követni ezen az úton, és emiatt hihetetlen hálát érzek, és ha lehet, csak még mélyebben és jobban szeretem őt, de még mindig nem tudom az ő szemein keresztül látni magam, ezért folyamatosan megkérdőjelezem magamban, hogy megéri-e neki. Soha nem bírálnám felül a döntéseit, viszont a lelkem mélyén mindig ott lesz a kétség, hogy egyszer ráébred-e, hogy túl sokat áldoz fel értem. Mi lesz, ha a családja választás elé állítja? Nem dönthet köztük és köztem. Ők a családja, én csak... belesodortam ebbe az örökös életveszélybe.
Axel adatainak felvételével kezdjük, és a jogosítványba felvetetem az A kategóriát is, még akkor is, ha tudom, hogy nem szívesen vezetné a motort a szeme miatt. Nem is kényszeríteném erre, de mindenre gondolnunk kell, és nem akarom, hogy ha egyszer úgy adódik, hogy én nem tudok vezetni vagy nem lehetek mellette, akkor ebből legyen baj. Miután mindennel megvagyunk és Mikkel jelzi, hogy mehet a fotózásra, egy pillanatra megszorítom a kezét, aztán lágyan elmosolyodom, mikor válaszul az ajkaihoz emeli a kézfejem, hogy megcsókolja azt. Újabb apróság, ami enyhíti a kétségeimet. Utána az én dolgaimat és átvesszük Mikkellel, készséggel segít születési helynek egy Bibione közeli várost belőni - valahogy meg sem lep, milyen sokrétű tudása van Olaszországgal kapcsolatban -, és biztosít róla, hogy az olasz vonal is rendezve lesz. Megmosolyogtat, hogy közben néha összeakad a tekintetem Axelével, ahogy hátrapillantok, mert ő is engem néz, amikor épp nem a haját állítják be, mint valami modellnek; persze én érteném meg a legjobban, ha címlapfotót akarnának csinálni vele. Miután megvagyunk az adatokkal, én váltom őt a fényképezőgép előtt, ujjaimmal megsimítva az övéit, ahogy mellé lépek. Próbálom elrejteni a mosolyt a szám sarkából, de nem könnyű, ha egyszer folyamatosan érzem magamon Axel tekintetét. Aztán, ahogy megvannak a képek is, odalépek hozzá, viszonzom a mellkasomat melengető mosolyt, aztán kézen fogom és visszamegyek vele a székekhez. Még átbeszéljük, hogy az útlevelekbe mik kerüljenek bele, aztán Mikkel ismét eltűnik a gépeknél. Megmosolyogtat, amikor Axel az egyik kezem tanulmányozásával köti le a figyelmét, szabad kezemmel odanyúlok és finoman hátrasimítok egy hajtincset a homlokából, ami még a fotók utána maradt ott. Szeretném magamhoz ölelni és megcsókolni, megkérdezni, hogy rendben van-e, rendben lesz-e, de nem ez a megfelelő hely és idő.
Végül megkapjuk a dokumentumokat, frissen és langyosan, de minden kifogástalan, ahogy arra számítottam is. A szemem sarkából Axelre pillantok, látom, hogy egy kicsit elgondolkozik, de nem hibáztatom érte. Én meg sem tudnám mondani, hányadik hamis iratköteget tartom a kezemben, lényegében több mint tíz éve nem voltak olyan papírjaim, amelyek a valódi kilétemet igazolták volna, neki viszont pont fordítva van: ez az első alkalom. Elnyomok egy sóhajt, és miután ő is mindent rendben talált, megköszönök mindent, aztán elbúcsúzunk és odafent a sisakokkal felszerelkezve távozunk is.
Halvány mosollyal figyelem, ahogy még visszanéz az ajtóra, de amikor magához ölel felém eső kezével, én is rögtön átkarolom, szorosan simulva hozzá. A kérdésére halkan elnevetem magam, felnézek rá, és a szemeim nem csak szimpla vidámságtól csillognak. Most már tényleg a felesége lettem egy bizonyos értelemben, papírom van róla.
– Részemről kipipáltuk a kötelező programpontokat – vonok vállat egy kis mosollyal, de aztán egy kicsit elkomolyodok. – Szeretnél valahogy felkészülni az estére...? – kérdezem lágyan. Olyasmire számítok, mint mondjuk hogy adjak neki egy kis teret, hogy össze tudja szedni a gondolatait és lélekben is rá tudjon hangolódni a találkozásra, de ha egyelőre csak a borbélyt említi meg, akkor halk nevetéssel, értőn kezdek bólogatni. Ez is fontos, már az első estén említette, hogy szívesen rendbe szedetné magát egy kicsit. Nem mintha én panaszkodnék, de ha ő jobban érezné magát úgy a bőrében, én bizony nem állok az útjába.
– A szerencsére bízzuk magunkat? Van olyan hely, ahová biztosan ne menjünk? – kérdezem inkább a motor felé menet. Nyilván nem mehetünk oda, ahol ismerik, hiszen akkor gyorsan kibukna a dolog, de ha van, ahol nem járt még, csak hírből ismeri, azt célba vehetjük. Vagy megállhatunk egy random környéken és kereshetünk is egyet. Akármelyiket is választja, én partner vagyok benne, de azért a motorhoz érve még megállok egy kicsit, letéve rá a sisakot, hogy szabaddá váljanak a kezeim és mindkettőt használva magamhoz tudjam húzni egy csókra, átölelve a nyakát. Ez most nem olyan tüzes, mint inkább hálás és gyengéd, kifejezve azt a sok érzést, amit kelt bennem azzal, hogy úgy tűnik, tényleg mindenre képes miattam.
– Szóval, milyen érzés házas embernek lenni? – vigyorgok aztán rá, miután elengedtem, huncut csillogással a szememben simogatva meg az arcát. Utána nyomok még egy puszit az ajkaira, de aztán tényleg elengedem és a sisakért nyúlok, hogy el tudjunk indulni.

if i go down || coded by eirik

“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

Széles mosollyal, nagyon sokatmondóan pillantok rá, amikor azt mondja, mézescsupor majd otthon leszek. Egyrészt megmelengeti a lelkem, milyen természetesnek hatott a szájából az "otthon" szó, másrészt pedig ebben rejlenek olyan ígéretek, amik szintén segítenek egy kicsit ellensúlyozni a kinti hideget a testemben.
– A cica is jó lesz, illik a szívtipróhoz – egyezek azért bele, és ennek nyilvánvalóan semmi célzás-értéke nincs arra vonatkozóan, hogy már most is ez a becenevem. Nem, soha nem tennék ilyet... Tény, hogy nekem eddig is tetszett a cica, bár ha belegondolok, nem hiszem, hogy lenne olyan becézés, amit ha megfelelő hangsúllyal mond ki - vagy épp dörmög a fülembe -, ne tudnám azonnal, hogy mire gondol. Az ő szájából szerintem még a bébitől is jó értelemben rázna ki a hideg.
A szívtipróról eszembe jut a saját leendő nevem is, bár láthatóan még mindig nincs meggyőzve a szendeségemről, nem számít; majd meglátja. Legalább a gondolataim teljesen elterelődnek az előzőekről, na nem a karkötőkről, hanem arról, hogy sikerült megint majdnem elrontanom a hangulatot. A horgonyok nagyon is a fejemben vannak, épp gyönyörködnék egyet a sajátomban, amikor megérzem az alattomos akcióját, de azért én is megadom a magam bosszúját, már ha bosszúnak nevezhető egy olyan csók, amit ő is ugyanolyan szenvedéllyel viszonoz, ahogy kapja. Vagyok azért annyira koncentrált, hogy ne húzzam el túlságosan, akármennyit is húzgáljuk a másik előtt a mézed madzagot; egyébként is biztos vagyok benne, hogy miután elintéztünk mindent, a négy fal között nem szerénykedünk majd otthon, bár ez azért nagyban függ attól is, hogyan sül majd el a családja meglátogatása.
Egyelőre viszont még csak a papíroknál tartunk, és útnak is indulunk, hogy ezt el tudjuk intézni. Emlékezetből megyek a helyszínre, még ha nagyon sokszor nem is fordultam meg itt, a fontos dolgokat megjegyzi az ember, márpedig Mikkel nagyon sokat segített már azzal a néhány alkalommal is. A papírjaimat is olyan alapossággal és profizmussal készítették el, hogy nem volt vele gondom soha, ezért is jöttünk most is ide. Akkor sem bíztam volna Axelt másra, ha én maradok az eddigieknél. Ahogy odaérünk, Axeltől még kapok egy hálás mosolyt, amikor átölelem a derekát, de aztán bemegyünk, és ott már kezdem érezni rajta a feszültséget. Nem kell megkérdeznem az okát, mert azt hiszem, sajnos nagyon is értem, de tudom, hogy ezt most el kell engednem magamban. Most nem mondhatom neki azt, hogy még meggondolhatja magát, mert bár megtehetné, tudom, hogy nem tenné, akkor pedig muszáj itt lennünk és végigcsinálnunk mindezt. Akkor is, ha ez neki... lényegében a hivatalos belépő egy másik életbe, és nem csak az új papírok szempontjából. Még ha nem is kifejezetten ennek a típusú bűnüldözésnek volt a tagja eddig, akkor sem sokban különbözik a dolog, ez mindenhonnan nézve olyan, mintha átülne az asztal másik oldalára, és bár sosem kértem volna ezt tőle, egyszerre vagyok érte hálás, ugyanakkor keserű is. Nem szerettem volna, ha miattam végleg fel kell rúgnia az eddigi szabályait és elveit.
Túljutunk az előtéren - aminek a tesztjellege még akkor is érthető, ha a csomagot két főre rendeltem, elvégre a nőt sem azért tartják, hogy megbízzon mindenkiben, aki bejön az ajtón -, aztán Mikkel elénk is jön, jó szokásához híven nem kérdezve semmit. Bemutatkoznak egymásnak, lemegyünk a lépcsőn, és bár mintha fokozottabban érezném Axel feszültségét, innen már tényleg nincs visszaút. Leülünk, Mikkel türelmesen kérdez és jegyzetel, csak az anyakönyvi kivonatnál állunk meg egy pillanatra. Elmosolyodom Axel válaszán, de egyetértően bólogatok.
- Jobb is, ha nem - fejezi ki egyetértését Mikkel is a hitellel kapcsolatban egy rövid nevetéssel, és végül nem ír semmit a papírra, mivel nincs rá szükség. Ezután elérünk az adatokhoz, Axellel kezdve, így át is adom neki a terepet addig. Mikkel mindent lejegyzetel, a vezetékneveket vissza is olvassa, betűzve, hogy biztosan ne írjon el semmit.
– És tegyük hozzá az A-t is – szólok közbe a jogosítványnál. Még ha főleg én is vezetem a motort, bármikor előállhat olyan helyzet, hogy neki kell átvennie a feladatot, és nem akarom, hogy esetleg baj legyen belőle. Mikkel bólogat, mindent feljegyez, aztán a papírral a kezében feláll, hogy átvigye azt egy másik asztalhoz, átadva a számítógép előtt ülő nőnek a lapot. Én Axelt figyelem, ahogy leveszi a kabátját, aztán viszonzom a mosolyát, és egy pillanatra a kezéért nyúlok, amin éppen megigazította a karkötőt, finoman megszorítva az ujjait. Aztán Mikkel is visszatér, és jelzi Axelnek, hogy mehet is elkészíteni a fotókat.
- Daniel majd mindent mond, amit kell - teszi még hozzá, fejével a férfi felé intve, aki már készíti elő a gépet és a natúr hátteret a fotózáshoz. Minden összehangoltan és profin működik, de náluk ez nem is meglepő. Követem a tekintetemmel Axelt, de aztán Mikkelhez fordulok, ahogy ő is leült, és átvesszük az én adataimat is, valamint azt, hogy a házasságkötést mikorra és hova datálják. Egy kicsit több háttérmunkájuk lesz az olasz nemzetiség miatt, de biztosít róla, hogy nem lesz probléma, én pedig elhiszem. A jogosítványnál nekem csak A és B kategóriákat jegyzünk fel, nem igazán illene profilba a többi, de talán nem is érzem majd meg nagyon a hiányát. Közben néha lopva Axelre pillantok a vállam felett, csak hogy lássam... őt. Nem azt, hogy minden rendben van-e, mert azt tudom.
- Először csinálja ezt, igaz? - hallom meg Mikkel hangját az egyik ilyen alkalommal, mire visszafordulok hozzá és halvány mosollyal bólintok. Megértőn pillant rám, továbbra sem kérdezi meg a miérteket, csak bátorítóan biccent egyet. - Rendben lesztek. Ha másra is szükségetek lesz, tudod, hol találsz.
– Köszönöm – bólintok. Hálás vagyok neki, már csak azért is, mert Joe-hoz is ő vezetett el annak idején, még ha ő nem is tudhatja, mi lett belőle. Lehúzom a kabátom cipzárját és a belső zsebemből előveszem a borítékot, ami bőven lefedi majd a papírok árát és az extra háttérmunkát is, és átcsúsztatom az asztalon. Nem akarom, hogy Axelnek kelljen ezt állnia. Mikkel nem is számolja meg a pénzt, csak elteszi a borítékot a zakójába.
- Mehetsz te is - int aztán fejével a fotó-sarok felé. - Mi addig intézzük a papírokat.
Leveszem a kabátomat, aztán odasétálok a fotózás helyszínére, ahol addigra Axel képeivel már végeztek és épp áttöltik őket a számítógépre, hogy meg tudják szerkeszteni a dokumentumokat. Rámosolygok, ahogy mellé lépek, ujjaimmal megsimítva a kézfeje külső részét, aztán leváltom őt a háttér előtt. Gyorsan készülnek a fotók, bár nálam egy fokkal könnyebb dolgunk van, kicsit több a variálási lehetőség, mint Axelnél: én le- és fel tudom venni a pulóveremet, és az egyik képnél a hajamat is össze tudom kötni, míg neki legfeljebb azon tudtak variálni, hogy mennyire lógjon a homlokába a haja, vagy épp túrja hátra a tincseit, és mennyire nézzen morcosan vagy épp vidámabban. Axelt sem küldik el, ha akarja, megvárhat ott és nézheti, amint elkészül rólam is a három kép, bár sokkal több időt nálam sem vesz igénybe a dolog, mert a fotósnak kell megmondania, hogy a célnak megfelel-e a kép praktikus szempontból, nem az érdekel, szép vagyok-e rajta vagy sem. Miután megvagyunk mindennel, megfogom Axel kezét és visszavezetem a székekhez, ahol kezdtünk, mert most úgyis csak várakoznunk kell, míg ők dolgoznak. Nem kérdezem meg, hogy minden rendben van-e, csak a tekintetemmel kutatom ki az érzelmeket az arcáról és a szemeiből, és az sem zavar, ha csendben várakozunk, egyébként sem tart túlságosan sok ideig a folyamat. Itt gördülékenyen megy az alaposa munka is. Mikkel sem zavar minket, a többiek munkáját felügyeli vagy telefonál, csak akkor tér hozzánk vissza a szokásos papírral és tollal, amikor már a nyomtatók dolgoznak, hogy megkérdezze, szükség van-e valamilyen vízum vagy határátlépés rögzítésére az útlevelekbe. Én a magam részéről csak egy előző nyárra időzített olaszországi belépést mondok, hiszen az én norvég papírjaim csak az ál-házasság utántól lesznek érvényesek. Axel útlevelét körülbelül három évvel ezelőtti dátummal készítik el, szóval oda szükség van még néhány olaszországi utazásra, amiket Mikkel felír, de aztán még Axelre pillantok, hogy eszébe jut-e más is. Ezután Mikkel ismét magunkra hagy minket, aztán már csak a kész papírokkal felszerelkezve jön vissza, körülbelül húsz perc múlva.
- Nézzétek meg, minden rendben van-e - nyújtja át mindkettőnknek a saját kis csomagját. - Még egy-két napig jó lenne, ha nem ásná bele magát senki komolyabban az önéletrajzotokba, de egy igazoltatásnál már nem lesz gond. Hamarosan elvarrunk minden egyéb szálat is. - Én a magam részéről nem találok hibát sem az igazolványokban, sem az útlevélben, minden pontosan úgy van benne, ahogy kértem, de Axelre is rápillantok, hogy van-e kérdése vagy észrevétele. Ha nincs, akkor viszont indulásra készen állok fel, felvéve a kabátomat és az új iratokat a zsebembe süllyesztve.
– Köszönünk mindent – nyújtok kezet Mikkelnek, aki kis mosollyal biccent, majd Axellel is kezet fog, aztán az ajtóhoz lépve beüti a falra szerelt számlapba a kódot, amivel nyitja az ajtót. Ezúttal nem kísér fel minket, csak búcsút int, számolva azzal, hogy magunktól is kitalálunk.

heartbeat || coded by eirik

“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

Tudom, hogy azok a pillanatok a tó melletti padon ülve ugyanúgy bele fognak égni az emlékezetembe, mint sok más hasonló. Ugyan nem teszünk semmi valóban jelentőségteljeset, mégis érzem, hogy ez egyikünknek sem csak arról szól, hogy alátámasszuk a majdani hamis papírjainkat. Már csak azért is hangsúlyosabbak ezek a karkötők, mert bevallja, hogy korábban, a yachton is gondolt már rá, de egyébként is... ő sem fektetne bele ennyi energiát, hogy ráadásul saját kezűleg állítsuk őket össze és erősítsük a másik kezére, ha nem érezné fontosnak ezt az egészet. Mindez akkor is az összetartozást szimbolizálja, ha ezt az egymáshoz tartozást "csak" szavakkal és tettekkel fejezzük ki, mert nincs is szükség másra. Ez a legfontosabb, minden más legfeljebb hab lehet a tortán. Ezt látom a szemeiben, a mosolyában, ezt hallom a vallomásában és ezt érzem a csókjában is. Szorosan ölel át, amikor magamhoz húzom, én pedig bújok hozzá, nem törődve a kabátja alatt megbújó csomag nyomásával sem. Az orrom megtelik az illatával, akárcsak a mellkasom a szerelemmel, érzem, hogy ezek az érzések ugyanúgy melegítenek, mint az ő érintése és közelsége. Szavaira elmosolyodom.
– Azt hiszem, az elkerülhetetlen lett volna – fejezem ki az egyetértésemet, de aztán sóhajtok egy aprót, kezemmel megsimítom a nyaka hátulját. – Nem is a nappalok voltak az igazán küzdelmesek – teszem hozzá, de aztán nyomok is egy csókot a nyakába, mert nem akarom ennek a felidézésével elrontani a pillanatot. Az apám és Joe minden bizonnyal sok űrt lettek volna képesek betölteni az életemben - és lesznek is képesek, de épp ez a lényeg, hogy amit ők pótolni tudnak, az nem az, ami miatt annyit szenvedtem. Tölthettem volna velük bármennyi időt, a nap végén úgyis csak egy ürességtől tátongó, csendes és sötét lakás magánya várt volna, megkoronázva a rémálmaimmal. Ez az, amire az egyetlen gyógyír az lehetett, hogy most is itt ül mellettem és engem ölel.
Kibontakozom az ölelésből, de csak azért, hogy ténylegesen eltereljem a témát, nevezetesen az ál-házaspár megszületésére, ha már méltó felvezetést kaptak. Látok rajta egy kis izgalmat is, ami megmosolyogtat, aztán előállok az általam kitalált névvel is.
– Ha esetleg elfelejtenéd, a mézescsuporra még mindig hallgatok – kacsintok rá egy huncut mosollyal, aztán sokatmondóan elvigyorodok, amikor rájövök, hogy még mindig nem hiszi el: képes leszek előadni az ő szende feleségét.
– Meglepődnél, milyen meggyőző tudok lenni – somolygok sejtelmesen. Persze ő nem tapasztalta ezt a részét a dolgoknak, még a kimenekítésem után is csak egy viszonylagos álarcot tartottam fent a hajón előttük, de most majd csak azért is megmutatom neki, ha már ennyire hitetlen.
A homlokomra adott csók megmosolyogtat, de aztán felállok a padról vele együtt, hogy visszamehessünk a motorhoz. Lepillantok a jobb kezem csuklójára, hogy elgyönyörködjek egy kicsit az új szerzeményemben, és éppen ekkor ér az alattomos támadás hátulról, mire felnevetek.
– Hé! – nézek rá hátra a vállam felett, néminemű felháborodást tettetve, de a mosoly ott ül az arcomon, nehéz is lenne eltüntetni onnan, látva az elégedett vigyorát. Megjátszott rosszallással csóválom a fejemet, de csak azért, hogy a motorhoz érve bevárjam, és mielőtt még a bukósisakért nyúlnék, magamhoz húzzam egy cseppet sem szende csókra, amit csak azért nem húzok még tovább, mert dolgunk van. Ezúttal én mosolygok elégedetten, miután elengedtem, aztán a fejembe húzom a sisakot és felszállok a motorra. Miután ő is felszállt, el is indulok, ezúttal nem vissza, a tengerpart irányába, hanem tovább a főúton, kvázi hátulról kerülve meg a várost, így nem kell becsatlakoznunk a délutáni forgalomba, hanem gyorsabban odaérünk a célunkhoz, Grünerløkka egyik külső, félreesőbb részére.
Kicsit több, mint negyed órás az út, elhagyjuk Grünerløkka sűrűn lakott részeit, aztán a motort egy félreesőbb üzletsor előtt parkolom le. Nem mondanám a környéket lelakottnak vagy veszélyesnek tűnőnek, de az tisztán látszik, hogy ez nem a középosztály által sűrűn lakott terület, az üzletsor ablakain is látszik, hogy viszonylag sok üzlethelyiség bérlőre vár még. Minket nem is ez érdekel viszont, miután leszálltunk és megszabadultunk a sisakoktól, Axelre mosolygok, aztán odahúzom magamhoz és míg megkerüljük az üzletsort, a szokásos módon ölelem át a szabad kezemmel. Az üzletsor mögött földszintes, társasháznak is beillő lakóépület fekszik, vegyesen lakásokkal és üzlethelyiségekkel. Nekünk egyik utóbbi kell, az épület jobb szélén, amelyik láthatóan rendelkezik egy alsó szinttel is, ami leginkább pincének tűnik, nem sok látszik belőle. Az ajtóhoz vezető rövid lépcsőnél engedem csak el Axelt, hogy inkább a kezét fogjam meg, míg felsétálok, őt is húzva magammal. Az ajtó felett, a falon egykor egy cég címere lehetett, de a betűk már rég lekoptak onnan és ez láthatóan senkit nem érdekel. Az ajtó gond nélkül nyílik ki, egy kis előtérbe kerülünk, ahol le is teszem a bukósisakomat az egyik kopottas szekrényre és intek Axelnek, hogy ő is nyugodtan tegyen így. Beljebb lépve mintha egy recepcióhoz érnénk, bár nincsenek ülőalkalmatosságok vagy asztalok, mindössze egy középkorú, sötét bőrű nő ül egy - egyébként valószínűleg golyóálló - üveggel leválasztott pult mögött. A köszönésemet viszonozza, de nem kérdez semmit, csak várakozóan néz, én pedig már nyújtom is felé a zsebemből előhalászott igazolványomat, amit ugyanitt készítettek. Leüt néhány billentyűt, vár egy kicsit, aztán visszaadja a kis nyíláson keresztül a kártyát, a tekintete pedig Axelre siklik, de alig tolja lejjebb az orrán a szemüvegét, én már meg is szólalok.
– Velem van. Tudnak róla – válaszolom meg a kimondatlan kérdéseket nyugodt hangon. A nő nem akadékoskodik, lenyom egy gombot maga előtt, mire a helyiség túlsó végében félhangos berregés hangzik fel. Ismét megfogom Axel kezét és elindulok arra, megállva egy lépcső tetejénél, és mire odaérünk, a lépcső aljánál már nyílik is az ajtó. Egy idősebb, de nagyon is élénk tekintetű férfi baktat fel hozzánk, és a tekintetében rögtön felismerés gyúl, amikor meglát. Elengedem Axel kezét, hogy felé nyújthassam a jobb kezem.
- Aviva - biccent megrázva a kezem. - Már vártunk titeket. - Axelhez fordul és neki is kezet nyújt, Mikkelként mutatkozva be, de abból sem csinál problémát, ha Axel egyáltalán nem mutatkozik be. Még csak kíváncsiság sem csillog a szemeiben, egyszerűen csak nyugodt és professzionális. Int, hogy kövessük, én pedig aprón Axelre mosolygok a háta mögött, aztán elindulok utána.
A pince jól láthatóan éppen arra van kialakítva, amiért mi is jöttünk: van egy sarok a fényképek készítéséhez, egy másik sarok a nyomtatáshoz és lamináláshoz, de annál is több asztal számítógépekkel.
- Mire lesz szükségetek? - kérdezi Mikkel, miután becsukódott mögöttünk az ajtó és a biztonsági zár is hallhatóan kattant benne. Leül az egyik asztal mögé és int, hogy foglaljunk helyet, az asztal másik oldalán, ezért én így is teszek. Régimódi hozzáállással papírt és tollat vesz elő, hogy arra jegyzeteljen.
– Személyi igazolvány, jogosítvány és útlevél mindkettőnknek. Házasságkötési bejegyzést tudtok tenni? – A kérdésemre egy pillanatra megáll a toll a kezében, felpillant, az arcán pedig megjelenik az első, kis mosoly.
- Ha szeretnétek, még anyakönyvi kivonatot is tudunk csinálni - feleli végül, folytatva a jegyzetelést. Kérdőn pillantok Axelre, nekem végülis majdnem mindegy, mennyire mélyen megyünk bele ebbe az egészbe, bár a házassági anyakönyvi kivonat nem olyasmi, amit sűrűn kéne lobogtatni. Lényegében Mikkelnek is mindegy, ha nem reagálunk semmit, azt egyszerűen nemnek veszi és megfordítja a papírját. - Oké. Felírjuk az adatokat, hogy el tudjuk kezdeni a bevitelt, aztán csinálnak rólatok képeket - int a fejével a "fényképező-sarok" felé. - Célszerűen mindig változtatunk majd egy kicsit, máshogy állítjuk be a hajatokat, ilyesmi, hogy ne legyen mind egyforma. Kezdhetünk veled? - pillant aztán Axelre, és ha ő beleegyezését adja, kattint egyet a tollán. - Teljes név, anya neve, születési hely és idő, ha indokolt akkor nemzetiség, születési név. Semminek nem kell valódinak lennie, már a születési helyen kívül, nyilván. A személyi azonosító számot majd mi generáljuk - foglalja össze a lényeget, aztán várakozón Axelre pillant, várva az adatokat.

heartbeat || coded by eirik

“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

Felhívom a figyelmét, hogy a békesség jegyében jobb lesz, ha a belső combomhoz sem nyúlkál majd út közben, és amikor erre egy csalódott csettintés a válasza, vidáman felnevetek. Tudom, hogy ő is csak viccel, de nem hiába az egyik kedvenc időtöltésem, amikor húzzuk egymás agyát egy kicsit. Út közben egyébként is tagadhatatlanul élvezem, amikor tenyerei a combomra simulnak: a kezei önmagában is melegítik a bőrömet - hogy lehet valakinek hidegben és menetszélben is ilyen kellemesen meleg a keze? -, az érintése pedig a lelkemet töltik meg melegséggel. Arra a húsz perces útra megfeledkezem egy kicsit a gondjainkról és csak élvezem, ahogy együtt szeljük a motorral a kilométereket.
Meg sem kellene lepődnöm, hogy egy tengerészeti bolt az úticélunk, ahogy azon sem, hogy alig érünk oda, Axel máris lelkesen folytatja a velem való szórakozást. Már önmagában az a rosszcsont vigyora is elég lenne ahhoz, hogy emelkedjen egy kicsit a pulzusom, hát még ha hozzátesszük a szemei izzását, de nem fukarkodik a pimasz kis megjegyzéseivel sem. Szerencsére még nekem sem kell előadni a szendét, így én sem spórolok a válaszaimmal, vagy épp a huncut pillantásaimmal. Természetesen azt is megjegyzem, hogy remélhetőleg ezek jobban bírják a strapát, mint a selyemszalagok, és nem is kell csalódnom: felkészítem ugyan magam, amikor látom, hogy közelebb hajol, de halk dörmögésének hatására így is kellemesen megborzongok, és ezúttal egyáltalán nem a hőmérséklet miatt ráz ki a hideg, hanem a szemeim elé lebegő fantáziaképektől. Az ajkamba harapok, hogy elfojtsam a mosolyomat, de tudom, hogy nem kell hangosan is kimondanom, hogy szaván fogom majd. Választok is egy hosszabb köteget, és ahhoz a kasszához lépve leteszem azt a pultra, a tekintetem találkozik Axelével. Látom, hogy ő is igyekszik elrejteni a mosolyát, ahogy én, de szerencsére a fickó a pult mögött ránk sem hederít, így nyugodtan gyönyörködhetek egy kicsit abban az ígéretekkel teli kék csillogásban.
Nem kérdés, hogy igent mondok a felvetésére, így a boltból kiérve hamarosan ismét úton vagyunk, és én tovább élvezhetem a kezei érintését a combomon, még ha most nem is olyan hosszú időre. Hamar megtalálom a kis parkot a tóval, a motorral közel tudok megállni a padokhoz, és így a bukósisakokra sincs gondunk. Egy kicsit gyönyörködök a fehér, téli tájban, de aztán a pillantásom megtalálja azt, amiben - vagyis inkább akiben - még szívesebben gyönyörködök. Eleinte őt figyelem, de aztán ahogy munkához lát és elkezdi a csomó elkészítését a horgonyra, átvezetem a tekintetem a kezeire, hogy lássam, mit csinál, és pontosan le tudjam majd követni. Amikor a kezemet kéri, felajánlom neki a választási lehetőséget, mintha tényleg egyfajta igent mondana ki azzal, ha most a csuklómra csomózza azt a horgonyt, de ő csak vigyorog.
– Ez jó hír – szelídül meg egy kicsit a mosolyom, ahogy biztosít róla: nem fogja magát meggondolni. Figyelem, hogyan erősíti a csuklómra a kötelet a rácsomózott horgonnyal együtt, és közben érzem, hogy egy kicsi erőteljesebben száll meg minden vele kapcsolatos gyengéd érzés a művelet közben. Nem valódi lesz ugyan a házasságunk, de akkor is érzem ennek a jelentőségét: a kötél, a horgony önmagában is Axelt juttatná eszembe, de mindaz, amit ezek szimbolizálnak, csak még jobban felerősíti az egészet. Egyébként is ott van az a tudat, hogy épp azért leszünk ál-házasok, mert teljesen hozzám akarja igazítani az életét; amíg nekem menekülnöm kell, addig ő is menekül velem, amíg én hamis életet élek, addig ő is hamis életet él velem. És ez több, mint amit valaha kívánhatnék, amire vágyhattam volna. Pedig azt hiszem, soha nem leszek elég jó a szavakkal, az érzésekkel ahhoz, hogy ennek a jelentőségét egyszer majd pontosan megértessem vele.
Egyelőre nem is merek ránézni, mielőtt túlságosan elgyengülök mindettől, inkább lekötöm a figyelmem azzal, hogy gyorsan leutánozzam a műveletet. Nevetése hangjától kiszélesedik a mosolyom, de aztán koncentrálni kezdek, hogy én is legalább olyan jó munkát végezhessek a csuklóján, mint ő tette az enyémen, és ebben még az sem tud megakadályozni, hogy érzem, hogyan figyel. A mosolyomat nem tudom csak eltüntetni, de igazából nem is akarom. Amikor kész vagyok, elégedetten szemlélem meg a művemet és nézek fel rá végül, az egyébként is kissé heves szívverésem pedig tovább gyorsul, ahogy tekintetem találkozik az övével. Gyönyörű szemeiben ott ül minden érzése, minden, ami engem éltet, a szavaitól pedig egyszerre nehezül el és szabadul fel a szívem.
– Én is örülök – sóhajtok fel halkan, boldogan. Megmosolyogtat, ahogy a kezei közé veszi az enyémeket, az érintése ezúttal is úgy melegíti fel a bőrömet, mint a létezése, a szerelme a szívemet. Amikor közelebb hajol, homlokomat ismerős mozdulattal döntöm az övének, egy pillanatra lehunyom a szememet, úgy mosolygok, miközben úgy érzem, a mellkasomat szinte szétfeszíti ez az érzés. A vallomása és a csókja pedig fokozza mindezt, egy kicsit közelebb fészkelem magam hozzá, hogy elnyújthassam kissé az érzést, az érintést, amitől mintha a pad hűvösét sem érezném a fenekem alatt.
– Én is szeretlek – pillantok a szemeibe mosolyogva, miután elengedtük egymást. Tudom, hogy tudja, hogy érzi, de úgy érzem, most ki is kell mondanom. Kiszabadítom az egyik kezem, de csak azért, hogy felmelegített tenyerem az arcára simíthassam, szemei kékjét fürkészve, szerelmes pillantással simítom meg bőrét az ujjaimmal.
– Egyébként sem tudtam, hogyan lettem volna képes nélküled élni, de most pláne nem tudom elképzelni, hogyan bírtam volna ki ép ésszel – vallom be suttogva. Már nem vagyok szomorú, hiszen itt van velem, itt ül az orrom előtt és épp most kötötte a csuklómra a jelenléte és a maradása jelképét, ez most csak egy egyszerű - vagy nem annyira egyszerű - ténymegállapítás. Közelebb húzom magamhoz, még egyszer finoman megcsókolom, aztán magamhoz ölelem, arcomat a nyakához fúrva, magamba szívva az illatát, és az sem érdekel, ha hideg az orrom a bőrének, mert az övé legalább melegíti az enyémet. Kiélvezem a közelségét, aztán hosszan, elégedetten szusszanok egyet, mielőtt elengedném.
– Szóval, készen állsz, hogy megszülessen Robin Svarstad? – pillantok aztán rá somolyogva.
– Megfelel hozzá a Flavia Svarstad? Az a név olyan... szende – szélesedik ki aztán a mosolyom egy rosszcsont vigyorrá.

heartbeat || coded by eirik

“will you carry me away? stay forever and a day? come here, a little closer, and I will never run away, no, I will never run away from you

Axel && Aviva

A plázában már nyoma sincs bennem azoknak a pillanatoknak, amelyek azelőtt ültek a fejemre, hogy elhagytuk a lakást. Szerencsére bőven van, ami kiragadjon az emlékek súlya alól, és ez azután is csak egyre erőteljesebbé válik, hogy többször is sikerül megnevettetnie a Hello Kitty kívánalmaival és a szempillái rebegtetésével. Először akkor érzem, amikor eszembe jut a magam is meglepetése, aztán pedig akkor, amikor Axel is visszaér a találkahelyre és rám mosolyog. Elárulom neki, hogy a telefon sajnos sem Hello Kittys, sem rózsaszín nem lett, de a magára öltött szomorú arckifejezésén hamarabb nevetem el magam, mint ő. Vidáman karolom át, a fejemre adott csók megmelengeti a lelkem, és a motorhoz érve még arra is viszonylagos engedélyt adok, hogy navigátorként a combjaimat fogdossa majd, de azért figyelmeztetem, hogy jobb lesz, ha óvatosan csinálja.
– És a combom belső részéről is tartsd távol magad, ha lehet – sandítok fel rá a szemem sarkából, vigyorral az arcomon. Nagyon jól tudom, hogy azok az ujjak ördögien tudnának játszani még a nadrágomon keresztül is, ha akarná, és még ha tudom is, hogy nem szórakozna ilyesmivel, nem szalaszthatok el egyetlen pillanatot sem, amikor egy kicsit húzhatom az agyát.
Elindulunk, célba veszem a skøyeni pályaudvart, és miután kikeveredtünk a sűrűbb belvárosi forgalomból, még azt is megengedem magamnak, hogy egy kicsit csak úgy élvezzem, ahogy a tengerpart mentén haladunk a motorral. Amikor már közeledünk, megérzem Axel tenyereit a combjaimra simulni és nem tudok nem mosolyogni a sisak takarásában. A kezei kellemesen melegítik a bőrömet, elűzve a menetszél hűvösét, a finom érintéssel átmelegítve a lelkemet is. A körforgalmaknál és az utána levő kereszteződéseknél követem az iránymutatását, amikor pedig az egyik utca végén meglátom egy tengerészeti bolt emblémáját, már sejtem, hogy megérkeztünk. Megállok a motorral, és miután Axel leszállt, én is követem, lehúzva a sisakot is.
Már az első kérdésére rávágnám, hogy igen, de amikor látom, hogy közelebb hajol, ráadásul olyan vigyorral, már előre félek. Szavaira felcsillannak a szemeim, beleharapok az alsóajkamba és látványosan elgondolkozom.
– Nem hagynám ki – felelem sejtelmesen, olyan mosollyal, mint aki nem (csak) az ál-házasságot megpecsételő karkötőben gondolkozik.
Követem őt be a boltba, majd köszönés után megyek is utána a megfelelő sorokhoz - könnyű annak, aki átlát a polcok felett. Kis mosollyal az arcomon nézem, ahogy választ és vág magának egy fekete kötélből, aztán amikor rám pillant, közelebb lépek hozzá és a vékonyabb kötelekhez. Aztán megint úgy kérdez, hogy a tekintetem rávillan a kötelekről, de az én mosolyom sem marad el sokkal az övé mögött - még nem vagyok szende szűz.
– Remélem, ezeket nehéz elszakítani – jegyzem meg még egy kicsit őt figyelve a szemem sarkából, de aztán visszafordulok a vékony kötelek felé, még ha a mosolyomat nem is tudom eltüntetni az arcomról. Próbálok koncentrálni, és nem hagyni, hogy a figyelmem teljesen elterelődjön a tegnap este emlékei felé, és végül találok is egy tökéleteset. Először sima feketének tűnik, de ahogy felemelem és ráesik a fény, látom, hogy egy kevés lila szín is játszik benne, nem csak fekete színből lett összefonva. Rögtön eszembe jut, hogy állítása szerint a lila a kedvenc színe, és ez, párosítva az általa választott sima feketével, egészen tökéletes választásnak tűnik. Mosolyogva bökök rá, felpillantva Axelre, aztán hagyom, hogy felemelje a kezem és a csuklómat vizsgálgassa. Ahogy hátrébb csúszik a kabátom ujja, tökéletesen látom a tegnap este nyomait a bőrömön, de megállom megjegyzés nélkül, épp csak a torkom köszörülöm meg, miközben veszettül mosolygok.
Miután levágta a kellő méretet, megint megjelenik az arcán az a mosoly, és itt már nagyon nem egyszerű nem elkalandoznom, főleg azután, amit mond. Lassan mosolyodom el, a szemeim rosszcsont módon csillannak meg, de csak bólintok, és hagyom a pulthoz lépni. Kiszúrom a polcokon az előre csomagolt köteleket, és találomra kiválasztok egy sima feketét, ami egy kicsit vastagabb, mint amilyet az előbb választottam, és a felirat szerint egy méter hosszú a köteg. Nem túl nagy maga a köteg, de nem is kevés a hossza. Elégedetten mosolyodom el, úgyis le kell tesztelni, ezek mennyire lesznek ellenállók velem szemben, ha elvesztem a fejem, és ha ez is fogyó eszköz lesz, mint a selyem... akkor nem árt, ha van tartalék. Ezzel a kezemben követem Axelt a pulthoz és teszem le a másik két kötél - és már egy gyújtó - mellé, de csak a szemem sarkából pillantok fel rá egy sokatmondó kis mosollyal a szám sarkában.
Miután mindennel megvagyunk, visszamegyünk a motorhoz, és amikor megszólal, mosolyogva nézek fel rá, bár ez a mosoly már inkább kíváncsi. Tudom, hogy forgat valamit a fejében, ha így kérdezi, és igazából van időnk, szóval nincs is okom nemet mondani.
– Benne vagyok – bólintok mosolyogva, aztán felülök a motorra, magamra húzom a sisakot és megvárom őt is. Értőn bólogatok az iránymutatásra, és indítom a motort. Amikor újra megérzem a tenyereit a combomon, elmosolyodom, bal kezemmel az övéhez nyúlok, csak egy pillanatra simítva ujjaimat az övéire, mielőtt visszatenném azt a kormányra és ténylegesen elindulnánk.
A szavainak megfelelően követem az útvonalat, és hamarosan látom is előttünk kirajzolódni azt a bizonyos parkot. Már közeledve is gyönyörködöm egy kicsit a tájban, nem is teszem le nagyon messze a motort, a padoknál is meg tudok vele állni, így elég közel is leszünk hozzá. Miután Axel leszállt, én is így teszek, hozzá hasonlóan a motoron hagyva a sisakomat, aztán követem őt a padhoz. Mosolyogva járatom körbe a tekintetem, figyelve a hóba burkolózó, fehér tájat, ami akkor is nagyon szép, ha mellette rohadt hideg van. A tekintetem aztán felé kalandozik, somolyogva figyelem, ahogy elkezdi előkészíteni a kellékeket, gondosan megégetve a kötelek végeit, aztán kitéve a combjaira a beszerzett horgonyokat is.
– Most még meggondolhatod magad – jegyzem meg huncut mosollyal, de már nyújtom is felé a kezemet, mintha csak ezzel akarnám jelezni, hogy gondolhatná, de úgysem hagynám. Figyelem, ahogy erősen koncentrálva elkezd ügyködni a kötél gondos megcsomózásán, és bár én magam is nagyon koncentrálok, hogy le tudjam majd utánozni a dolgot, azért egy kicsit érzem magam elkalandozni - de most nem úgy. Tudom, hogy ez az egész csak amolyan játék az új papírjaink mellé, de akkor is érzem, hogy a szívverésem akaratlanul is felgyorsul egy kicsit. Talán csak azért, mert bevallotta, hogy a yachton is gondolt már ilyesmire, de akkor is... jobban érzem a valódiságát, mint amit néhány hamis irat indokolna.
Nyelek egyet, de még nem mondok semmit, akkor sem, ha nagyon tetszik, amit csinált, mert nem akarok túl érzelgősnek tűnni, pedig most határozottan érzek magamban valami olyasmit. Csak mosolygok, levakarhatatlanul, és inkább rögtön az ő kezéért nyúlok, hogy hacsak nem állít meg a mozdulatban, még addig utánozhassam le az előző ténykedésért, amíg pontosan emlékszek rá. A memóriám azért elég jó rövidtávon is, és biztosan tenném valami megjegyzést arra vonatkozóan, hogy remélem, nem kérdezi meg a csomó nevét, vagy ilyesmi, de a szívem még mindig gyanúsan hevesen ver, és most nem akarom ilyesmivel elvinni a helyzet valódiságát.
– Tessék – nézek elégedetten az alkotásomra, végigfuttatva az ujjaimat a pont olyan szorosra kötött kötélen, ahogy ő is rögzítette az enyémre a horgonyt. – Most már akkor sem fogsz tudni letagadni, ha akarsz. – Tulajdonképpen ekkor nézek fel a szemeibe először, amióta elkezdtem nézni, hogyan csomózza a kezemre a kötéllel a horgonyt, és tudom, hogy még mindig ott van a szemeimben minden érzésem, de nem bánom. Szeretném, hogy lássa, hogy tudja. Lehet, hogy ezzel most "csak" az ál-férjemmé tettem az új irataink érdekében, de nekem annál sokkal többet fog jelenteni ez a horgony a csuklómon.

heartbeat || coded by eirik