“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

– Ezt pont te mondod? – szuszogom gyötrődve a vágytól. Mintha én választottam volna azt a taktikát, hogy lefogjon és a falhoz szorítson... én csak a kíváncsi szemektől akartam megszabadulni, de ezzel sikerült elérnie, hogy már véletlenül sem érném be ennyivel. Ezt neki is megüzenem a csípőm mozdításával, egyértelműen dörgölőzve neki, de amikor már azt hinném, hogy elérem, amit akarok, gyorsan kiderül, hogy a legkevésbé sem az következik.
Csak még nehezebb uralkodni a testemben tomboló forróságon, amikor megérzem az ujjait magamon, de amilyen mértékű vágyakozást elfojtottam egész nap, különösen az utolsó körülbelül fél órában, és pláne az elmúlt egy-két percben, mikor végre úgy csókoltam, ahogy meg is érdemelte, talán nem is meglepő, hogy már ez az érintés is milyen hevesen hat rám. Szerencse, hogy befogta a számat, különösen ahhoz, amikor még a nyakamat is támadás alá veszi. Megborzongok a puha csókoktól, a légzésem hevessé válik a nyelve érintésétől, amikor pedig puhán belém is harap, reszketeg nyögést kell közösen elnyomnunk. Ujjaimmal belé kapaszkodok, marok, lehunyt szemekkel remegek a kezei között, és nem is kell sokat várni arra, hogy megfeszülve el is élvezzek az ujjai kitartó simogatásától. A szorítása erősödik a számon, de nem is baj, addig nem is zavar, míg ki nem szuszogom magam egy kicsit és meg nem próbálom lefejteni az ujjait az arcomról. Akkor viszont hátrébb húzza a fejem a vállára, egyben elhúzva a kezét is, aztán meghallom a suttogását a fülemben, és elkerekednek a szemeim.
Nem tudom szavakba önteni az ellenkezésemet, a tenyere elnyomja és csak értelmetlen nyöszörgésnek hangzik az egész. Megpróbálom összébb zárni a lábaimat, de a sajátjával kényszeríti őket terpeszbe, és mire elkapom az alkarját, már érzem is két ujját a testembe merülni. Hevesen vonaglok meg, a nyögésem is kicsit erőteljesebbre sikeredik, mint szeretném, de még mindig túl érzékeny vagyok az előző orgazmustól, ezért az érintése mintha kétszer annyira lenne intenzív, mint egyébként. Körmeim belemélyednek az ing anyagán keresztül a bőrébe, de nem hatja meg, és amilyen kitartó lelkességgel mozgatja bennem az ujjait, elhaló nyögéssel, megadó mozdulattal hunyom le a szemeimet, hagyva, hogy a testem ismét eláruljon és a nap során felgyülemlett vágyat kizárólag az ujjain és azok mozgásán élje ki. Nem kell sok idő, hogy ügyes és fürge ujjai, valamint a testem érzékenysége okán ismét megremegjek és megfeszüljek a kezei között, fáradtan, kissé frusztráltan fújtatok a kezére, készen arra, hogy ismét megpróbáljam lefejteni magamról a tenyerét, de nem áll meg. Újabb ellenkezésemet még mindig elnyomja a tenyere, megragadom az alkarját, a körmeimet belé mélyesztve próbálom kihúzni a kezét a nadrágomból, de nemhogy nem hagyja, ugyanazzal a töretlen ritmussal mozgatja bennem tovább az ujjait. Remegek, túl érzékenynek érzem magam ahhoz, hogy kibírjam ezt, megpróbálok hátranyúlni, hogy valami mással zökkentsem ki, de közben a testem ismét elárulni készül, mert ő bizony nagyon is élvezi minden pillanatát ennek az egésznek. Ujjaim végül csak tehetetlenül marnak bele a csípőjébe, érzem, hogy lassan újra épül a feszültség a testemben, és hogy nem fogom tudni megállítani, ő pedig nem is hagyná, hogy megállítsam.
És még mindig nem áll meg. Még körülbelül két orgazmussal később sem, csak a következő után, amikor már szinte nyüszítek a kezei alatt, a térdeim pedig úgy reszketnek, hogy azzal fenyegetnek, hogy meg sem tartanak már tovább. Szinte nem is fogom fel, hogy ekkor már megkönyörül rajtam, zihálva, remegve állok, kis híján össze is csuklanak a térdeim, csak ő tart meg. A szemeimet csak akkor nyitom ki, amikor megszólal és felemeli a fejem, laposakat pislogva próbálok az arcára fókuszálni, több-kevesebb sikerrel.
– Mi? – kérdezek vissza frappánsan, kábán. Még mindig pislogva próbálom feloldani a ködöt az agyamon, látszik rajtam, hogy egyáltalán nem ezen a bolygón vagyok éppen, és biztos, hogy ez percekig nem is változik meg.
Mély levegőt véve, nagyokat nyelve próbálok aztán erőt venni magamon, amikor oszladozni érződik az agyamra ülepedett kéjes kábaság. Már képes vagyok megállni a saját lábaimon, de az biztos, hogy nem érzem magam kompatibilisnek ahhoz, hogy elhagyjam ezt a próbafülkét.
– És most hogyan kellene úgy kimennem innen, mintha semmi nem történt volna? – suttogom rekedten, végignézve magamon. Az hagyján, hogy a légzésem és a szívverésem majd nemsokára visszaáll a normálisra, de a bőrömre mindenhol ráült a verejték, és fogadni mernék, hogy az arcomra van írva minden. Pedig mintha csak otthonra ígérte volna a büntetést.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Azt hiszem, az egész napi feszültség jöhet ki rajtam, amikor a látványa végleg kiüti a biztosítékot a fejemben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan húztuk egymás agyát, és ez az a pillanat, amikor nem bírom tovább, vagy inkább nem is akarom igazán tovább bírni. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senkinek nem szúrunk szemet, belököm őt a fülkébe, aztán behúzom magam mögött a függönyt, hogy Aviva lehessek odabent, mert bizony abban a csókban, amire magamhoz rántom, nincs semmi szendeség. Ugyanolyan hevesen viszonozza ezt az éhséget, de mielőtt még beleélhetném magam abba, hogy kicsókolom belőle a lelket is, aztán a helyszínre koncentrálva valahogy leválasztom magam róla, a csók már meg is szakad, és ha eredetileg frusztrált is lettem emiatt, hát ez gyorsan át is fordul valami egészen másba, amikor az a megoldása, hogy lefog és a falnak nyom. Mintha nem ismerne már, ahelyett, hogy ezzel leszerelne, csak végleg elszabadítja a fantáziámat, és már az sem érdekel, ha szerinte hangos volt a nyögésem. Szuszogva közlöm vele, hogy ezt a taktikát alaposan elrontotta, ha az volt a célja, hogy ettől majd elmegy a kedvem, örömmel hallgatom azt a frusztrált sóhajt, amikor a fenekemmel hozzá dörgölőzöm, és elégedett, dorombolásszerű hang kúszik fel a torkomon, mikor nagyon pontosan megérzem, mennyire is akar engem.
– Több esélyünk lett volna, mint most... – sóhajtom halkan, rekedtesen. Ficeregni kezdek a keze alatt, ez most nem az a helyzet, amikor engedelmességet játszok, főleg, mikor hátulról átkarolva szorít magához, hátha akkor majd nem mocorgok tovább. Pedig az, ahogy a testéhez szorít, csak egy újabb elégedett, elfojtott sóhajt érdemel tőlem, és még ha nem is tudom olyan éles szögben mozdítani a csípőmet, így annál közelebb vagyok a fenekemmel a lényeghez, elég, ha csak apró mozdulatokat teszek. Nem érdekel, amikor rám szól, most már tényleg az a célom, hogy ő is elveszítse a türelmét, vagy a gátlásait, vagy tudom is én. Ha egyszer nekem már elvette az eszemet, akkor neki sem akarok ennél többet meghagyni.
Már azt is hiszem, hogy sikerrel jártam, amikor a keze, amivel eddig magához szorított, a nadrágomhoz csúszik, hogy kigombolja és lejjebb húzza azt. Elégedett mosollyal döntöm a fejem a vállának, a testemben szétárad a forró, várakozó vágy, de amikor ahelyett, hogy a saját nadrágját is kigombolná, a másik tenyerét a számra tapasztja, kezdek rosszat sejteni. A nadrágomat igazgató keze még mindig nem a saját ruhája felé indul, hanem az én nadrágomban tűnik el, aztán a fülembe mormog, és akkor már tudom, hogy a legkevésbé sem azt értem el, amit akartam. Lehunyt szemekkel vonaglok meg a kezei között, amikor megérzem magamon az ujjait, nem tudom teljesen elfojtani a nyögésemet, de a tenyere elnyomja azt a maradék hangot, ami még utat nyerne magának a torkomból. A sóhaja és a szavai hallatán végigborzongok a gerincem mentén, pedig a legkevésbé sem kellene, hogy meglepje, mennyire akarom őt; és épp emiatt, hiába nem ez volt a célom, a testem ugyanúgy reagál már csak arra is, hogy így ér hozzám. A vérem eddig is forrón száguldott az ereimben, a légzésem sem volt épp egyenletes, de most már még sűrűbben és forróbban csapódik le, miközben a számra simuló kézfejére szuszogok hevesen. Következő szavaira, a büntetés emlegetésére újabb elhaló nyögést kísérlek meg elfojtani, de most ha akarnék sem tudnék vitába szállni vele; nem akarok, mert nem tudok gondolkozni, és nem tudok, mert épp befogja a számat. Ez utóbbi mondjuk kifejezetten jól jön, a vágy ugyanis túl sokáig épült bennem ahhoz, hogy teljesen el tudjam fojtani a belőlem feltörő hangokat, felszabadult kezeimmel az övéibe kapaszkodok, ujjaim erőteljesen mélyednek a bőrébe a karján, még ha nem is próbálják elhúzni azokat, mert valószínűleg úgy sem hagyná. Meg sem próbálom nyitva tartani a szemeimet sem, a lelki szemeim előtt lebegő képek egyébként is csak segítenek abban, hogy ne kelljen különösebben sokat küzdenie az ujjaival. A masszírozó, simogató mozdulatokra hamarosan ösztönösen dolgozik rá a csípőm, felerősítve az élményt, mielőtt megremegnék és megfeszülnék a kezei között, és most különösen jól jön a tenyere a számon, mert ezúttal még annyira sem tudom elfojtani a hangot, mint eddig.
Zihálva, kissé reszketeg lábakkal próbálok észnél maradni, a számon levő tenyerét pedig igyekszem lefejteni a számról, hogy közöljem vele: ha már eddig elmentünk, igazán nem lenne nagy dolog, ha végre kigombolná azt a nadrágot és mindkettőnknek megadná, amire vágyunk.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Oké, szóval ezt egyáltalán nem így terveztem. Persze, hülye nem vagyok, és jó a memóriám is, emlékszem, hogy festett ingben - na nem mintha inget kellene hordania ahhoz, hogy szexi legyen... Lélekben felkészítettem magam arra, hogy a látvány azért nem lesz mindennapi, de a tényleges hatására nem tudtam felkészülni, erre már akkor rá kell jönnöm, amikor még "csak" a kék ingben jön elő. Nem is tudom megállni, hogy ne tapogassam végig, de ennél többet nem engedélyezek magamnak, mert így is pengeélen táncolok már ennyitől is... és csak ezután jön a fekete ing. Az, ami már önmagában is kiakasztja a fejemben a szexiség-mérőt, de megint elfelejtettem, kivel állok szemben, mert ő még erre is rátesz egy lapáttal. Természetesen. Egy kis kitérő után már teljes felszerelésben áll előttem, a farmert is lecserélve egy elegáns nadrágra, és én szabályosan érzem, hogyan kezdenek kiégni az agyamban azok a vezetékek, amik a józan eszem működtetéséért felelősek. Semmit nem segít rajtam az az elégedett, sunyi vigyor sem, ami kiül az arcára, látva, hogy milyen hatással van rám, de ezúttal nem érek hozzá - még. Körbejárom, végigmustrálom, tetőtől-talpig, minden szögből, nem sajnálom a szemeimtől az élvezetet, még akkor sem, ha egyre kevesebb kapcsolatom marad a valóság talajával, és ha a gondolataimban igazából már leveszek róla mindent. Visszaérek elé és végül nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá, érzem, hogyan feszülnek meg az izmai ennek hatására, lepillantva látom ökölbe szorított kezeit is, és amikor felpillantva megszólalok és meglátom azt a bugyihúzogató félmosolyt az arcán, akkor már nem is tudok másra gondolni, mint hogy berángassam abba a fülkébe... még csak le sem kellene vetkőznie teljesen, úgysem bírnám ki. Nyelek egy nagyot, megnyalom a gondolattól kiszáradt ajkaimat, az ujjaim pedig belemélyednek a bőrébe, de végül mégis képes vagyok elengedni őt és hátralépni egyet. Egyáltalán nem könnyű, erőszakkal kell mozgásra bírnom magam, meg is szabom a két feltételemet a továbbiakra vonatkozóan... mire ő természetesen azzal indít, hogy megszegi az egyiket.
– Nagyon bátor vagy... – mormolom, a tekintetem szinte felperzseli a mozdulat közben, ahogy csakazértis beletúr a hajába, és még arcátlanul vigyorog is mellé. Ökölbe szorítom a kezeimet, veszek néhány mély levegőt, megpróbálom lekötni magam valamivel, bármivel, de nincs esélyem. Az utolsó idegszálaimon táncoltunk az előbb, és ő még tovább is feszítette a húrt... talán nem is csoda, hogy amikor legközelebb előlép, ugyanabban a nadrágban, de ezúttal a fehér ingben, pár másodperc alatt kiég az utolsó biztosíték is a fejemben.
Káromkodok egyet, körbenézek, de mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem lát minket senki, akkor már nem is igazán van megállás. Nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor a hátával a falon landol, egyrészt nem löktem rajta túl nagyot, másrészt meg láttam rajta, hogy élvezte a kínzásom minden pillanatát, és direkt tett rá még egy lapáttal is a végén, szóval meg is érdemli. Ahogy azt is, hogy beléfojtsam a szót. Mivel behúztam a függönyt, semmi okom nincs a szendét játszani, olyan éhes szenvedéllyel csapok le az ajkaira, mint amit már egy ideje próbálok visszafojtani, beleadva tulajdonképpen az egész napi szexuális frusztrációt, és valahol nem is lep meg, hogy ugyanilyen forrón és hevesen csókol vissza. Ezúttal végre én túrok bele a hajába és markolok a tincsekre, aztán halkan, de annál elégedettebben nyögök a csókba, mikor a kezei végigsimítva a hátamon végül a fenekembe markolnak, hogy közelebb húzzon magához. Szabad kezemet átvezetem a karja alatt, ujjbegyeim a hátán marnak a bőrébe az ingen keresztül, úgy simulok hozzá, mintha csak eggyé akarnék vele válni, és most egyáltalán nem gondolok arra, hol is vagyunk éppen. Az eredeti tervem az volt, hogy belököm ide és addig csókolom, amíg azt nem érzem, hogy legalább valamennyi feszültséget levezettem vele magamból, de ezeket gyorsan felülírja a következő akciójával. Lényegében fel sem tűnik, amikor a csuklómra fog, de az nagyon is, hogy elhúzza az ajkait az enyémektől. Panaszosan fújtatok, mert még kicsit sem éreztem elégnek, amit eddig elvettem tőle, de aztán a következő mozdulatával képes hátracsavarni a kezem és a falnak nyomni, aztán olyan dolgokról suttogni a fülembe, hogy mennyire bírok magammal.
– Axel... – nyögök fel halkan. Ha eddig piszkos gondolatok lebegtek a szemeim előtt, amikor kettőnkre és erre a próbafülkére gondoltam, hát most aztán sikerült még tovább fokoznia őket. Borzongás fut végig a gerincem mentén, a pulzusom még tovább emelkedik és a légzésem is szaporább lesz, pedig már a csók sem könnyítette meg ezeket.
– Az eredeti terveimben nem szerepelt ilyesmi... – sóhajtom, aztán lehunyt szemekkel mozdulok meg, kihasználva, a helyzetünket törleszkedek hozzá a fenekemmel, vágyakozva, ritmusosan simítva magam hozzá. – De sikerült meggyőznöd, hogy ne érjem be a száddal – fejezem be a gondolatot elégedett szusszanással, és hacsak nem fogott még le erővel, a csípőm még mindig az övének feszül, izgatóan simítva a hátsó felem az ágyékához. Még a boltban hallható aláfestő zene is ironikus módon tökéletes aláfestést biztosít ehhez az egészhez.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Természetesen egy szavamat sem hiszi, amikor sokadszorra is megpróbálom meggyőzni az ártatlanságomról, de amíg vidám nevetésének édes hangját hallgathatom és láthatom az arcán azt a vigyort, annyiszor fogom még erről győzködni, ahányszor nem szégyellem. Megbeszéljük a haditervet, és azt is, hogy a másnap esténk tényleg igazán évfordulós legyen majd, én pedig ezúttal nem esek ki a szerepemből, még ha nem is tudja, hogy játszok vele egy kicsit. Ezekkel a reakciókkal tökéletesen el tudtam rejteni, hogy egyébként mennyire örülök annak, amit felvetett, mert olyan tökéletes játszik vele a kezem - és a választásaim - alá, hogy én sem tudtam volna jobban rávezetni.
Bemegyünk az üzletbe, amit választ, aztán egyeztetünk még egy fontos kérdést vele kapcsolatban - kis félreértéssel megfűszerezve, de nem is mi lennénk -, mielőtt a szerzeményekkel a próbafülkék felé vennénk az irányt. Természetesen nem nézem végig a vetkőzését, még akkor sem, ha szóvá is teszi, és pláne akkor nem, ha tudom, milyen szívesen megtenném. Persze még szívesebben segítenék neki benne, de ezek mind-mind egyetlen dologhoz vezetnének végül, és egyelőre úgy hiszem, ha megvonom magamtól a félmeztelen látványát, akkor nagyobb eséllyel megy majd simán a válogatás. Inkább lekötöm magam azzal, hogy én is lecuccoljak, de aztán kilép a függöny mögül az egyik kék ingben, azonnal be is bizonyítva, hogy ez lehet mégsem megy majd olyan simán. Elég jól emlékszem még arra a tökéletes estére Indonéziában, de most valahogy még erőteljesebben hat rám a látványa, talán csak mert ezzel még elegánsabb is lesz. Lehet, hogy törvényszerű, hogy a férfiak szexibbek lesznek így, de igazából még senkin nem figyeltem ezt így meg, mert rohadtul nem érdekelt, Axel viszont... Jesszus. Néha a szeme egyetlen villanása is elég, hogy kikapcsolja az agyamat, akkor most mégis mit kellene csinálnom? Nem is bírom ki, hogy miután eleget legeltettem rajta a szemeimet, még alaposan végig ne tapogassam, még ha az ingen keresztül is. A ruha anyagának az a tipikusan erős új-illata majdnem elnyomja az ő illatát is, de csak majdnem, és amikor a szemeim találkoznak az övéivel, tudom, hogy megint nagyon vékony jégen fogunk táncolni, ha így folytatjuk. Erőt veszek magamon, elengedem, de hiába küldöm vissza a fülkébe, nem segít az a szusszanás és a mozdulat, ahogy megint a hajába túr. Behunyom a szemem egy pillanatra, élesen szívom be a levegőt, aztán mikor kinyitva a szemeimet meglátom azt a rést a függönynél, gyorsan beljebb húzom, mielőtt még véletlenül bejutok rajta. Ki a franc gondolta volna, hogy ilyen idegőrlő lesz az ingpróbálgatás?
Nagy nehezen sikerül magamra visszaerőltetni a nyugalmat, csillapítanom a normálisnál feljebb szökött pulzusomat, de már jön is a következő kör. Épp csak a számat nem tátom el, amikor meglátom kilépni a fekete ingben, de legyűröm a késztetést, hogy leellenőrizzem, nem csak átvitt értelemben csorgatom-e rá a nyálamat. Szinte felfalom a szememmel, még talán erőteljesebben is, mint az előbb, mert ugyan az a kék nagyon jól ment a szemeihez, ezzel a feketével van benne valami... veszélyes, amitől csak még szexibb lesz az összkép, már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem is igazán tudok megszólalni, de aztán nem is hagy rá lehetőséget, mert a mutatóujját felemelve elindul vissza a boltba, mint akinek eszébe jutott valami. Legszívesebben utánamennék, hogy mindenkit szemmel verhessek, aki esetleg rajta akarná majd legeltetni a pillantását ez idő alatt, de amikor meglátom egy elegáns nadrággal a kezében visszatérni, nyelek egy nagyot. Na, most legyél erős, Aviva. Előre félek, mi lesz, amikor előjön, és nagyon erősen koncentrálok, hogy ne lássam magam előtt a tényt, miszerint most már a nadrágját is leveszi éppen, de igazából semmi nem segíthetne azon, amikor előjön, jóformán talpig elegánsan.
– Jézusom... – nyögök fel halkan. Most már biztos vagyok benne, hogy szó szerint elnyílt ajkakkal bámulom, a szemeim már nem csak a felsőtestére koncentrálnak - bár azt is alaposan végigmustrálom még egyszer -, hanem végigkúsznak a hosszú, izmos lábain is. Érzem, hogy a józan eszem nagyon szeretne már szabadságra menni, ellököm magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, odalépek hozzá, de ezúttal nem érintem meg - még, vagy talán nem is merem, egyelőre nem tudom -, hanem körbejárom, alaposan megnézve minden szögből. Idegesen harapdálom az ajkaimat, látva, milyen pofátlanul szexis hátulról is a tökéletes alakjára simuló ruhadarabokkal - törvényes egyáltalán, hogy egy férfinak ilyen jó segge legyen? -, és mire visszaérek elé, már nem vagyok biztos benne, hogy ép ésszel ki fogom bírni ezt a kis vásárlást. A kezem a hasára, majd a derekára simul, de ezúttal nem merem végigtapogatni, mert tudom, hogy nem bírnék magammal, csak az ujjaim mélyednek finoman az ing puha anyagán keresztül a bőrébe. Azt a hibát elkövetem, hogy felnézek rá, de így legalább meg sem kell próbálkoznom a szavakkal, mert úgyis tudom, hogy mindent kiolvas a tekintetemből.
– Biztos, hogy ezt büntetni kellene... – mormolom egy kissé elmélyült hangon. Igyekszem nem arra koncentrálni, ami a lelki szemeim előtt dereng fel, már csak azért is, mert jó lenne nem letépni róla a ruhákat addig, míg meg sem vettük őket, és egyébként is... Kínlódva szusszanok egy nagyot, és minden maradék erőmet összeszedve lépek hátra tőle. Kicsit úgy érzem magam, mint annak idején a hajón, de most még kapaszkodhatok abba, hogy majd este kiélhetem rajta minden vágyamat, igaz?
– Még egyet megnézek – jelentem ki még mindig őt bámulva égető tekintettel, és ebben azt is benne van, hogy többet nem is bírnék ki, de mielőtt még megmozdulhatna, kap még egy figyelmeztetést. – És nehogy bele merj túrni a hajadba, mert... – Mert. Nem fejezem be, úgyis érti. Fogalmam sincs, hová megy az önuralmam, amikor róla van szó, de az biztos, hogy nem csak a szomszédba, hanem jóóó messzire. Nehéz eldönteni, hogy melyik a rosszabb, becsukni a szemem vagy nyitva hagyni, de végül nem merem lehunyni őket, mert akkor élesedik a képzeletem. Inkább a mindenféle lopásra figyelmeztető táblákat figyelem a próbafülkéknél, hogy eltereljem a figyelmem, nem túl sok sikerrel. Már éppen azon vagyok, hogy szóljak neki, hogy meggondoltam magam, inkább megveszek neki mindent, csak otthon próbálgassa, ne itt, de én is tudom, hogy túl sokáig nézegettem már a táblákat ahhoz, hogy még időben legyek.
És ha megjelenik előttem abban az átkozott szerelésben, az elegáns, fekete nadrágban és a fehér ingben, akkor van az a pont, amikor lekapcsolódik a képzeletbeli lámpa az agyamban. Még ha próbálom is tartani magam egy kicsit, akkor is őt bámulom közben, így ez semmi nem segít, csak azt érzem, hogy most már muszáj tennem valamit, vagy be fogok csavarodni.
– S’emek... – engedek meg magamnak egy halk káromkodást, aztán csak két pillantásra van szükségem, hogy felmérjem a környezetünket és azt, hogy tiszta a levegő, mielőtt felé lépnék. Jobb tenyeremet a mellkasára simítva jóformán visszalököm a próbafülkébe, a másik kezemmel húzva be a függönyt magam mögött, bár addigra jobbommal már a hajába markolva rántom magam felé, hogy az előző két körben visszafojtott minden szenvedélyes vágyammal tapasszam az ajkaira  a sajátjaimat. Nem fogom megerőszakolni egy próbafülkében - remélem -, de ha továbbra sem érhetek hozzá semmilyen mértékben, akkor biztos, hogy meg fogok zavarodni.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Még ha el is kezdtek volna a gondolataim rossz irányt venni, bőven felmelegíti a szívem és a mellkasom, ahogy közelebb bújok hozzá, ő pedig ad egy csókot a fejemre. Nem mindig van szükségünk szavakra ahhoz, hogy mindent értsünk, és most sem erőltetem, csak egy pillanatig még ott maradok, szorosabban bújva hozzá. Soha nem fogom tudni az ő hibájának tekinteni azt a robbanást, de ha képes lennék rá sem tudnék haragudni miatta.
A mozinál érezhetően elrugaszkodnak a fejemben élő képek a valóságtól, de ő ezt olyan türelmesen világítja meg előttem, mintha egy ötéves gyermeknek magyarázná el a világ működését, én pedig halkan elnevetem magam.
– Hát, legalább ma is tanultam valamit – összegzem a dolgot, miközben mosolyogva megcsóválom a fejem.
Megbeszéljük, hogy hova menjünk, még ha kis pontosításra is szorul a cél, de persze Axel boldogan biztosít arról, hogy szívesen fogdos majd egy kicsit a motoron navigátorként. Mondjuk, utólag belegondolva már csak azért is azt mondtam volna, hogy nem tudom, hová kell mennünk, hogy érezhessem a tenyerét a combomon. A mélygarázsban teszem le a motort, hogy aztán elvesszek egy kicsit a látványában - aztán ő is az enyémben. Vidáman, szerelmesen vigyorgok rá, amikor ezt észrevéve ő is elneveti magát, de aztán én is leszállok a motorról, zsebre téve a kulcsot, hogy indulhassunk.
A tömegben együtt lavírozunk az emberek között, és az sem érdekelne, ha valaki csúnyán nézne rám, amiért nem vagyok hajlandó elmozdulni a férjem mellől. Érzem, hogy szüksége van rám, szóval a világ összes istene sem lenne elég ahhoz, hogy leválasszanak az oldaláról, az biztos. Csak akkor állunk meg, amikor az üzleteket szemlélve felveti, hogy előbb az inget kellene elintézni, amiben egyet is értünk... de aztán a holnapi este részleteibe menve nem tudok elmenni az elkényeztetés mellett.
– Én csak arra gondoltam, milyen jó férj az, aki el akarja kényeztetni a feleségét – mosolygok rá ártatlanul, amikor meggyanúsít a tisztátalan gondolatokkal. – Foglalj asztalt – válaszolom meg aztán a kérdését komolyan is, kiegészítve egy kacsintással. Ha el akar kényeztetni, én nem fogok ellenállni.
Elindulunk az ingért, ráhagyom a bolt kiválasztását, és örülök, hogy odabent lerázza az eladót is. Nagy koncentrációval válogatom ki a kék ingek közül a megfelelő árnyalatokat, csak hogy aztán ráébredjek egy újabb hiányosságra, bár ezt sikerül úgy kifejeznem, hogy természetesen az ő arcára is széles vigyort varázsolok vele, hiába helyesbítek - vagy inkább pontosítok - gyorsan. Pont úgy néz rám, mintha nem tudná, hogy bizonyos méreteivel nagyon is tisztában vagyok.
– Köszönöm – somolygok rá, amikor elárulja azt is, amire kíváncsi voltam, aztán már veszem is le az M-es méreteket a két választott árnyalatból. Nála van fehér és fekete, szóval azzal nem is kell már vesződni, megcélozhatjuk a próbafülkét. Odaadom neki az ingeket, aztán persze játszok vele még egy kicsit, de nem vagyok elég bátor a maradáshoz.
– Hogy is volt a fogdában éjszakázás? – kérdezek vissza kuncogva, de közben már húzom is el a függönyt. Ő is tudja, hogy nyomhatna chippendale showt, de annak egyféle kimenetele lenne, és ha nem is étteremben, de egy ruhaboltban vagyunk éppen.
– Hallottam ám! – jegyzem meg aztán elvigyorodva, meghallva a kis megjegyzését, még ha egyébként igaza is van. – Tiszta állatkert... – Cica, nyuszi, de legalább zsiráfnak biztosan nem hívhatna az én adottságaimmal. Bezzeg én őt.
Amíg várom, hogy öltözzön, azzal kötöm le magam, hogy a mellettem levő kis ülőalkalmatosságra leteszem a bukósisakot, aztán lehúzom a kabátom cipzárját, és ki is bújok belőle, a kezemre hajtva azt, hogy ne legyen melegem; addig is nem azt próbálom magam elé képzelni, hogy Axel éppen félmeztelen egy függönnyel odébb. Amikor megmozdul a függöny, már előre próbálom felkészíteni magamat, mert láttam már ugyan ingben, de pontosan ezért emlékszem jól, milyen borzasztóan szexi volt, ráadásul az az este...
Ah, bassza meg. Talán esélyem sem igazán lenne elrejteni a reakciómat, mert megbámulom, minden szépítés nélkül, szemeim bejárják az egész felsőtestét, a karjain és a vállain finoman megfeszülő anyagtól kezdve azon, ahogy az ing a mellkasára simul, majd követi lefelé a tökéletesen deltás alakját, elkeskenyedve a csípője felé, majd eltűnve a nadrág dereka alatt. Mindehhez hozzájön az a mosoly, és hogy túl jól választottam árnyalatot, mert a szín rohadtul kiemeli a szemei kékjét. Veszek egy mély levegőt. Aztán még egyet. Után inkább leteszem a kabátomat is a sisakra, hogy közelebb lépjek hozzá.
– Tökéletesen kiemeli a szemeidet. És a méretet is eltaláltuk, ahogy látom. – A kezeimet a vállára simítom, majd le a karjaira, aztán vissza a mellkasára, ismét át a vállán a hátára. Nyilvánvalóan csak azt ellenőrzöm, nem áll-e el valahol az ing anyaga, még véletlenül sem használom ki a lehetőséget, hogy kedvemre taperolhassam. Ismét felpillantok a szemeire, újra megállapítva, hogy jól áll neki ez a szín, aztán...
Nem. Nem nézek az ajkaira.
– Na jó, tűnés a szemem elől – lépek hátra egyet, és bár meg kell erőszakolnom magam, akkor is mosolygok. – Egynek tökéletes, de látni akarom a többit is – hessegetem befelé, vissza a fülke irányába, és ha eszébe jutna nem behúzni a függönyt, hát segítek neki, mielőtt végig kell néznem, hogyan gombolja ki azt a rohadt inget, azzal a bűnös mosollyal az arcán.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Egy elég sokatmondó pillantással nézek rá a szemem sarkából, amikor inkább a türelmetlenségére hivatkozik a kreativitása helyett, de beérem egy beszédes, amolyan tudom, miről beszélsz mosollyal, nem fűzöm tovább a dolgot, mert még a végén tényleg a fogdában végezzük. Inkább arra koncentrálok, hogy hogyan tovább, bár a tengerpart gondolata most nem igazán vonz, és ezt vele is megosztom. Nem kell megkérdeznie a miérteket, de amikor bocsánatot kér, felnézek rá, finoman megszorítva az oldalát.
– Ne kérj bocsánatot – mosolygok rá. – Nincs miért haragudnom rád, és egyébként is az a lényeg, hogy már itt vagy. Semmi más nem számít – hajtom a fejem a vállához egy ragaszkodó mozdulattal, és a szavaimat maximálisan át is érzem. Tényleg nem számít más, az emlékekkel majd megküzdök, és sokkal könnyebb lesz így, hogy itt van mellettem.
Az opciók közül végül én a magam részéről a mozira szavazok, és nincs is ellenvetése, bár a kis vallomásommal úgy tűnik, sikerül meglepnem. Vállat vonok és halkan elnevetem magam.
– Nem tudom, ez olyan alap dolognak számít, nem? – nézek fel rá kissé tanácstalanul. Néha tényleg elég furcsa módon kell ráébrednem, hogy az úgynevezett "normális élet" és én mennyire távol állunk egymástól. Ez is csak amolyan sejtés, hogy alapigazságnak számít, hogy az emberek szoktak moziba járni, közben meg... talán csak én gondolom túl, miközben fogalmam sincs a világ átlagos működéséről. Talán még zavarba is jönnék ettől, ha nem Axellel lennék, és nem tudnám, hogy minden pontosan tud és ért velem kapcsolatban.
A motorhoz érve rá is kérdezek, hogy hová menjünk, van-e olyan hely, amit célszerű lenne kihagynunk miatta, aztán amikor azt mondja, lényegében bárhova mehetünk, hozzáfűzöm a holnapi ünnepléssel kapcsolatos gondolatomat is. Nem is visszakozik, úgy tűnik, minden napra jut majd egy randi, és én egyáltalán nem bánom. A javaslatára felvonom a szemöldököm egy kis mosollyal, de rögtön érti, hogy ennyiből nem sikerült belőnöm a célt. A pontosabb helymeghatározásra viszont már magabiztosabban bólintok.
– Majd a szokásos módon irányíthatsz, mikor ott vagyunk – kacsintok rá mosolyogva, mielőtt felhúznám a sisakot, aztán amint ő is a motoron van, elindulunk.
A környékre sikerült eltalálnom gond nélkül, onnan pedig Axel kezeire hagyatkozom a combomon, míg ki nem rajzolódik előttem az épület, aminek az oldalán már ki tudom venni a piros betűs feliratot. A mélygarázs felé vesszük az irányt, ott sokkal kényelmesebb parkolni, és a táblákból azt is látom, hogy ha beleférünk három órába, akkor fizetni sem kell, de ezt majd meglátjuk. Leveszem a sisakot és megrázom a hajam, de megint fáziskéséssel szállok le a motorról, mert elkapom azt a hajba túrós pillanatot, amit muszáj meg is bámulnom, mint ahogy ő szokott engem a motoron. Konstatálom magamban, hogy még mindig pofátlanul szexi látványt nyújt, de aztán erőt veszek magamon és leszállok, mosolyogva lépve hozzá és karolva át. Odafent még nagyobb tömeg fogad minket, mint a plázában voltak, ami abból a szempontból jó, hogy könnyen el tudunk tűnni az emberek között, de érzem, hogy Axelt feszültebbé teszi, gondolom, a szeme miatt. Hagyom, hogy ő igazodjon a neki kényelmes oldalra, és nem is engedem el emiatt, akkor sem, ha szorosan hozzá kell tapadnom néha, hogy elférjünk - azt egyébként sem bánom.
– Igen, szerintem is – bólintok egyetértően, amikor azt javasolja, hogy először az inget vegyük meg, aztán a kérdések hallatán somolyogva nézek fel rá és gondolkozom el.
– Elkényeztetni, hm? – szélesedik ki a mosolyom huncutul, mielőtt komolyabban elméláznék a színeken. Azt továbbra sem kötöm az orrára, hogy én sem tervezem szerényre venni a kényeztetését, mert akkor nem lenne meglepetés a meglepetés.
– A kék nagyon passzolna a szemedhez, viszont a fekete és a fehér a klasszikus elegáns. – Kihasználom az alkalmat, hogy szégyentelenül méricskélhetem, mintha csak a tökéletes választáson gondolkoznék. – Én azt mondom, nézzük meg mindhármat, és majd kiválasztom – mosolygok aztán, elégedetten a gondolattól, hogy egy kicsit kényeztethetem majd a szemeimet. Azt ráhagyom, hogy kiválassza a neki szimpatikus üzletet, aztán ott már célba tudom venni az ingeket. Szerencsére nincsenek odabent túl sokan, így nyugodtan el tudom engedni addig, míg átnézem az ingeket - őt is hagyva kibontakozni, ha akar -, mondjuk a fekete és a fehér egyértelmű, ott csak a megfelelő szabásra kell figyelni, de a kéknél kínosan ügyelek a megfelelő árnyalat megtalálására. Még csak le sem kell csekkolnom a szemei színét, mert pontosan tudom, milyenek. Aztán, mielőtt még kiemelhetném a választásaimat, eszembe jut még valami, ami miatt muszáj halk kuncogással odalépnem hozzá és lábujjhegyre állva a fülébe suttogni.
– Fogalmam sincs a méreteidről – vallom be az alapvető dolgok, amiket nem tudok rólad lista egy újabb elemét, amit azért a felesége szájából furcsán hangozna félhangosan. Csak miután kimondtam a szavakat jövök viszont rá, hogy azért ez megint nem lett valami egyértelmű, ezért megköszörülöm a torkomat.
– A ruhákra gondoltam, természetesen – helyesbítek az ajkamba harapva, hogy elnyomjam a mosolyomat. Mindenesetre ha kisegít méretügyileg, akkor felmarkolom a választásaimat - a kékből két árnyalatot is, biztos, ami biztos -, aztán a próbafülke felé terelem. Ellenállok a késztetésnek, hogy én is bemenjek vele, de azért a szemeim sokatmondóan csillannak fel, és mielőtt behúznám mögötte a függönyt, még bedugom a fejem, hogy egy kicsit szabadabban lehessek önmagam.
– Ideje vetkőzni – vigyorgok rá, mielőtt tényleg elhúznám a fülkén a függönyt. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam neki anno, a hajón, de azt hiszem, az is hasonló volt. Mindenesetre most legalább az segít a féken tartásomban, hogy ezúttal nem nézem végig ezt a vetkőzési folyamatot.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Nem is mi lennénk, ha legalább egy átlagos ebédet sikerülne lebonyolítanunk. Nem én lennék, ha nem kezdeném el húzni egy kicsit az agyát és nem ő lenne, ha a megfelelő válasz mellett ne venne ezért méltó revansot. Márpedig az a lassú, de annál finomabb csók és az, amit a kezével csinál, természetesen tökéletesen elrejtve azt a kíváncsi szemek elől, az nagyon is méltó revans, azt hiszem. Abban mindenképpen igazat kell adnom neki, hogy tökéletesen meg tudja nehezíteni a dolgomat, amikor az álcám fenntartásáról van szó, de becsületemre legyen szólva, hogy soha nem kísértettek még ilyen módszerekkel a lebukásra. Azért némi győzelmet én is elkönyvelek magamnak, amit boldogan az orra alá is dörgölök, ahogy kimegyünk, bár a nevetéséből ítélve ő nincs erről meggyőződve. Szóra nyitom a szám, de megérzem a kezeit a csípőmön, aztán oda is von magához, és én rögtön meg is érzem a szavai igazának bizonyítékát. A fantáziám visszavisz az asztal melletti pillanatokhoz egy kicsit, érzek magamon némi kellemes forróságot is végigszaladni, de nézőközönség híján most már a saját huncut mosolyommal pillantok fel rá a vállam felett.
– Tényleg el akarod hitetni velem, hogy a kreativitásod csak az asztalig terjedt volna? – kérdezek vissza, aztán vigyorogva megrázom a fejem, mintha én magam sem hinném ezt el, mert nem is hiszem. Majd pont Axel ne tudna megoldani egy ilyen helyzetet, ha akar...
– Mindenesetre túl frissek vagyunk még ahhoz, hogy rögtön letartóztatással indítsunk – vonom meg aztán a vállam, mintha legalábbis ez lenne az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy visszarángassam magammal ahhoz az asztalhoz. Elmosolyodom azon a kis csókon a fejemen, aztán én is átfűzöm a karomat a derekán, miközben rákérdezek, hogyan tovább. Úgy tűnik, most már szabadon választhatunk a tevékenységek között, de ez nem is baj, egyébként is felvillanyoz a tudat, hogy ezek szerint a legkevésbé sem mentem még az agyára azzal, hogy már lassan negyvennyolc órája lényegében folyamatosan rajta lógok. Engem a legkevésbé sem zavar, nem véletlenül van rajta állandóan a kezem, ahányszor csak lehetőségem nyílik megérinteni őt, de abból ítélve, hogy ő sem kap a szabadulás lehetőségén... gondolom, akkor őt sem zavarja.
– Mmm, nem, az itteni tengerparttal még újra kell barátkoznom – rázom meg a fejem a felvetésre. Lehet, hogy most éppen vele térnék oda vissza, de túl sok időt töltöttem a tenger mellett őt gyászolva ahhoz, hogy most oda akarjak visszamenni. Inkább máshogy élvezném ki a vele töltött időt. Az előző pillanatokból ítélve mondjuk azt is borítékolom, hogy ha most hazamegyünk, az is egyféle együtt töltött időhöz vezetne csak, szóval...
– Akkor mozi? – somolygok fel rá. – Elég ciki, de tizenhét éves korom óta nem voltam moziban... – vallom be aztán egy halk nevetéssel. Ha benne van, akkor már konkrét úticéllal lépek oda a motorhoz, de mielőtt még felvenném a sisakot, eszembe jut még valami.
– Egyébként, ha holnap tényleg el akarsz vinni évfordulót ünnepelni, vennünk kell neked egy inget is – pillantok rá a szemem sarkából egy huncut mosollyal. Gyanítom, hogy ez nem szerepelt azok között a dolgok között, amire tegnap az összepakolás alatt gondolt, de ez legyen a legnagyobb baj.
– Szóval melyik itt a legjobb mozi? Vagy inkább... a legbiztonságosabb, neked? – helyesbítek egy halvány mosollyal, miközben felülök a motorra. Ki tudja, mennyire lehetett törzsvendég egy-egy ilyen helyen, hol fordulhatnak meg ismerősei, vagy bármi ilyesmi. Megvárom a válaszát, de utána már tényleg felveszem a sisakot is, és amint ő is felszállt, indulunk is a cél felé. Időközben az is megmutatkozik, hogy vagy túlságosan mélyre került a fejembe Flavia, vagy csak tényleg nem vagyok hozzászokva a mozi-élményhez, főleg nem úgy, hogy nem a bátyámmal készülök rá... mindenesetre a tény, hogy most lényegében másfél-két órát, vagy talán annál is többet fogunk eltölteni egy sötét teremben, egymás mellett ülve, csak akkor esik le, amikor már odaérünk.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Le sem tagadhatnánk egymást és saját magunkat. Az ebéd kap egy kis játékos bevezetőt, és bár utána hagyom magunkat enni - és szerencsére ő is -, azért a végén nem átallok játszadozni vele egy kicsit, és még csak lelkiismeret-furdalásom sincs miatta. Ő ült le mellém, akkor viselje is a következményeket - meg persze én is, mert tudom, hogy nem hagyja majd megtorlás nélkül a dolgokat. Ezt hamarosan bizonyítja is, már abból tudom, hogy eljött a bosszú ideje, amikor átkarol, de nem marad válasz nélkül, a kezem már ott is van a combján, és ahogy módszeresen elkezd megőrjíteni - amihez nagyon ért, ugye -, úgy válik az én érintésem is egyre figyelmeztetőbbé... egészen addig a pillanatig, míg fel nem hívja a figyelmemet, hogy kezdek kiesni a szerepemből. Ebben persze máris a saját győzelmét látja, pedig valójában sokkal inkább nekem segít abban, hogy még idejében észhez térjek és száz százalékon vegyem vissza magamra Flaviát. Győztesen mosolyog rám, de most már nem tud kizökkenteni; ha ennyire elégedett magával, akkor viselje is el a teljes palettát. Nem könnyítem meg a dolgát, fürdőzzön csak a győzelemben, miközben látványosan megremegek az ujjai érintésére és az ajkamat is erősebben harapom be, elfojtva egy feltörő halk nyögést. Nem fogom vissza a testem reakcióit, csak elrejtem őket az álarcom mögé. Az izgalmasság kérdésére nagy szemekkel, már-már riadtan nézek rá, hevesen rázva meg a fejem, de lélekben már felkészítem magam a következőkre, mert ő is közelebb hajol hozzám.
– Nem csináltam semmit... – rebegem ártatlanul, de nem hagy sok esélyt a védekezésre, mert ajkai az enyémre simulnak, egy még ha nem is túl követelőző, de annál ráérősebb csókra. Az ujjai tovább kínoznak, ha lehet, csak még bátrabban, de éppen ezért én is szégyentelenül nyöszörgök bele a csókba. Úgy vettem észre, minden áron meg akarja nyerni ezt a kis csatát, azzal viszont fel kell adnia az előző fogadkozását, így kénytelen lesz az én kezembe is győzelmet adni - legjobb esetben is csak döntetlent írhat jóvá magának. Ez a gondolat bőven elég kapaszkodó nekem ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, még ha gondolatban egyáltalán nem is egy sushibárban vagyok most, ez legalább hozzásegít ahhoz, hogy minden egyes apró hang, amit kiadok magamból, őszinte legyen, és ahhoz is, hogy amikor elenged, pihegve, kipirult arccal nézzek rá. Csak akkor kapom el róla a tekintetem, mikor felbukkan a pincérnő, mintha valami kábulatból térnék vissza, de tovább játszom a szerepem, mintha nem is mernék a nőre nézni zavaromban, csak gyorsan megiszom a maradék vizemet, hogy lehűtsem magam, miután a férjem aljas módon az őrületbe kergetett.
Csak addigra hagyom mindezt egy kicsit leülepedni, mikorra fizetett is, de sem az a sunyi mosoly, sem pedig a gonoszkodó kérdése nem tud kizökkenteni.
– Nagyon finom volt – válaszolom egy ártatlan mosollyal, miközben én is kikászálódok a helyemről, aztán a kabátomért nyúlok. – És tanulságos... – teszem hozzá látszólag megkönnyebbülten, miután bele is bújtam a kabátba. Magamhoz veszem a sisakot, csak ekkor hajolok egy kicsit közelebb hozzá.
– Egy kicsit tényleg féltem, hogy komolyan gondoltad azt a fenyegetést, de örülök, hogy végül igazam lett. Így azért kevésbé fogok tartani tőled legközelebb – mormolom halk kuncogással, mintha csak azt a megkönnyebbült feleség lennék, aki biztosra veheti, hogy a férje minden figyelmeztetés ellenére nem fog átlépni bizonyos határokat, akármit is csinál, a szemeimben azonban ott csillog az üzenet, hogy én is győztem. Gondtalanul indulok el kifelé az étteremből, csak az ajtón kilépve pislogok hátra rá a vállam felett.
– Következő napirendi pont? Van még valami, amit el kell intéznünk? – kérdezem. A papírok megvannak, rendbe szedette magát, ettünk is, Joe-hoz ma nem megyünk... nem tudom, mennyire szeretne lélekben hangolódni a családjával való találkozásra, de ha mégis térre van szüksége, én azt is meg tudom érteni.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Egyetlen fél pillanatig sem hiszek annak az ártatlan mosolynak, amivel rám néz, és ezt bizonyítom is azzal, hogy a tenyeremet a combjára simítom, hogy ne csak én érezzem magam fenyegetve. Látom a pillantásában a kihívást, miután lepillant a kezemre, de akkor sem csúsztatnám azt feljebb, ha nem jönne a pincérnő az italokkal; az ott most csak egy ragaszkodó feleség keze a férje combján, nem több. Egyelőre legalábbis biztosan.
Ez a játék aztán egy egészen kicsit feledésbe merül, miközben egy beszélgetés álcájába rejtve egyeztetjük a hegei körüli történetet. Nagyon is jó magyarázatot ötölt ki, nem érzem szükségét, hogy kiegészítsem bármivel, de egyben nem is szalasztom el a pillanatot, hogy egy kicsit újra átéljem a tényt: itt van. Ehhez nem is kell átszellemülnöm, Flavia sem tenne másképp az autóbalesetből felépült Robinnal, de tudom, hogy Axel érzi, ez most neki szól, nem az álcánknak. Az, ahogyan megfogja a kezem és viszonozza a puha csókot, biztossá teszi, hogy érti. Egy pillanatig még gyönyörködöm a szemeiben egy kis, de annál szerelmesebb mosollyal, aztán elszakítom róla a tekintetem a pincérnő visszatérése okán.
Aztán enni kezdünk, és mintha visszatérnénk az előző pillanatokba. Kis híján kuncogni kezdek, amikor meglátom, hogyan mered rám a szeme sarkából, de megelégszem azzal, hogy a szememben hagyjam felcsillanni a vidám szikrákat. Ezután visszafogom magam, na nem azért, mert rám ijesztett volna azzal a pillantással, inkább csak éhes vagyok és őt is hagyni akarom enni, ha már ezzel a céllal jöttünk ide. Mondjuk ez is csak az utolsó pillanatig tart... akkor már hagyom érvényesülni azt, amit még korábban ültetett a fejembe, amikor olyan kihívóan nézett rám, miután a combjára tettem a kezem. Ha az nem volt neki elég, akkor most kap egy fokozott bemutatót. Hallom a mély levegővételét, de lenyelem a diadalittas mosolyomat, csak egy lassú mozdulattal kicsúsztatom a mutatóujjamat az ajkaim közül, nagy, ártatlan szemekkel pislogva rá, bár ahogy átkarol, elég egyértelművé teszi, hogy egy percig sem hitt az ártatlanságomban. Egy kicsit nekem is mélyebben kell vennem a levegőt, amikor ezúttal meg sem próbálja megállítani az ujjait az oldalamnál, bár még nem is érint meg túl bátran. Végigfut a nyakamon a libabőr, amikor a fülembe suttog, de a szabad kezem már úton is van az asztal alá, hogy figyelmeztetően a térde fölé simuljon, jelezve: én is figyelek.
– Mm-hmm – felelem a kérdésre, még ha nem is szavakkal; azokkal nem próbálkozom meg, mert érezhetően megborzongok attól, ahogy az ujjai végigsimítanak a mellem oldalán. Tenyerem figyelmeztetően csúszik feljebb, egyelőre csak egy kicsit. A következő szavaira aztán ismét libabőrös leszek, a kezem még feljebb csúszik, ujjaim finoman bele is mélyednek a combjába. Itt már nagyon erősen kell koncentrálnom, mert a suttogása olyan gondolatokat ébreszt bennem, aminek több szempontból sem szabadna megjelennie a lelki szemeim előtt, és ezen egyáltalán nem segít, amikor kicsit eligazítja az ujjait, úgy, hogy azok szinte körülöleljék a mellemet, támadásra készen. Egy pillanatra bent reked a levegőm, a tenyerem már szinte a combja tövében van, de aztán ismét meghallom a hangját, és még eljutnak hozzám a szavai.
A szemeim hirtelen nyílnak fel, pedig nem is igazán tűnt fel, hogy mikor hunytam le őket hosszabb időre, de mielőtt még érdemben reagálhatnék, ő még tovább feszíti a húrt. A lelki szemeim előtt még piszkosabb képek derengenek fel, és amikor ezt összeadom magamban azzal, hogy az előbb majdnem nyert, akkor azonnal bosszút esküdök, és nem is vagyok rest azonnal belevágni. Azzal kezdem, hogy hagyom eluralkodni a fejemben azokat a bizonyos képeket, még ha rohadt nehéz is lesz nem rávetni magam, miközben elképzelem, hogy tényleg az asztalra nyom; így legalább könnyedén elérem, hogy pillanatok alatt égni kezdjen az arcom. Nagy szemekkel, kipirult arccal pislogok fel rá, gyorsan visszavéve magamra Flaviát, úgy istenigazából.
– Robin... – nyöszörgöm halkan. Visszafogom a hangom annyira, hogy más ne hallhasson, de arról gondoskodom, hogy az ő fülei számára tisztán hallható legyen az a kínlódó nyöszörgés, ami azt sugallja, hogy egyszerre vagyok mérhetetlenül zavarban a szavaitól és egyszerre nem tudom elengedni a képet, ami megjelent a fejemben. Mondjuk, ez félig igaz is. A kezem ismét lejjebb siklik a combján, majdnem a térdéig, ujjaim a bőrébe mélyednek, de nem figyelmeztetően, inkább csak mintha kapaszkodnának belé.
– Étteremben vagyunk. Ne csináld ezt velem... – toldom meg az előző hangokat némi elfojtott pihegéssel is. Saját magam alatt is vágom a fát, mert tényleg nem könnyű hagyni, hogy eluralkodjon rajtam a képzeletem, és közben ellenállni a késztetésnek, hogy rávessem magam, de mindent a szent cél érdekében.
– Mások is vannak itt... – folytatom, de ahogy befejezem a mondatot, a halk nyöszörgést azzal fojtom el, hogy a fogaimat belemélyesztem az alsóajkamba, egy kicsit közelebb hajolva hozzá, mintha csak el akarnék bújni.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Azok után, ami a borbélyüzlet előtt történt és az étteremhez érve folytatódott is, talán nem olyan nagy meglepetés, hogy amikor Axel nem velem szemben ül le, hanem mellém helyezkedik, rögtön arra gondolok, hogy vagy készül valamire, vagy be akarja biztosítani magát ellenem... vagy mindkettő. Az álcám fenntartása miatt nem aggódom ugyan, elég gyakorlott vagyok, de elég jól ismerem már, milyen hatással tud lenni rám, és értelemszerűen nem tölt el megnyugvással a gondolat, hogy önként és dalolva sétáljak bele a csapdájába. Ó, nem, amint megrendeltük az italokat, már fogom is meg a kezét az asztalon, hogy lehetőleg ott is tartsam, de már a szeme csillanásából tudom, hogy érti a mozdulatot és nem is fogja ennyiben hagyni. Rögtön ezután trükkösen ki is szabadítja a kezét, hogy aztán átölelje a hátam, ujjait pedig finoman a bordáimra simítsa a másik oldalon, épp annyira közel a mellem oldalához, hogy éreztesse: tud ő játszadozni velem, ha akarom. Nem fojtom el a mosolyomat, már csak azért sem, mert még nem történik semmi, Flavia pedig áhítattal viseltetik a férje iránt, így a mozdulat, ahogy magához ölel és a homlokomra csókol, egyébként is mosolyra fakasztana. Valóban élvezem az egészet, az orromba kúszó illatát is boldogan szívom magamba, de azért vigyázok, hogy a valódi játékos élvezetet csak a szemeimből tudja kiolvasni, amikor rám néz azzal az önelégült arckifejezéssel. Koncentrálnom kell, hogy halk szavaira ne zsigerből reagáljak, hanem Flaviaként, de nem okoz problémát a dolog.
– És ezt el is kéne hinnem az előző jelenet után? – kuncogok halkan, aztán megcsóválom a fejem, mintha csak megválaszolnám a saját kérdésemet. Az emlékek által előidézett gondolatoknak hála nem kell küzdenem azért, hogy az arcomat halvány pír fussa el, mintha csak zavarba jönnék a gondolattól is, mit kérdezett odabent, aztán hogyan csókolt meg az üzlet bejárata előtt. – Mindketten tudjuk, hogy sok mindenre képes vagy – pillantok rá a szemem sarkából, a kis mosolyom éles ellentétben áll a mozdulattal, ahogy kiszabadítom a kezem az övé alól, hogy az asztal alatt a combjára simítsak vele, egyelőre szigorúan a térdénél. Egyelőre. Közelebb is fészkelem magam hozzá, hogy a mozdulat megmaradjon egy ragaszkodó feleség ártatlan kézrátételének, bár tényleg nem is fűzném tovább a dolgot, már csak azért sem, mert jönnek az italjaink. Legszívesebben elnevetném magam ezen az egész helyzeten, ahogy lényegében még éppen ártatlan érintésekkel próbáljuk kordában tartani a másikat, de tagadhatatlanul élvezem is ezt a kis játékot.
Nem is feszegetem a húrt, inkább elgyönyörködöm egy kicsit a látványában, aztán meg is dicsérem, a válaszára pedig bár visszafogottan mosolygok, a szemeim elégedetten csillannak fel. Ó, igen, nekem nagyon is tetszik - mondjuk eddig is tetszett -, és azzal is mélyen egyet tudok érteni, hogy bőven elég, ha nekem tetszik. Átterelem a szót a sebhelyre, ami már korábban eszembe jutott, de itt tudjuk igazán egy beszélgetés álcája mögé rejteni, hogy egyeztessük a történetet. Igazából biztos vagyok benne, hogy szóba került, és abban is, hogy sikeresen improvizált köré valami sztorit, ő pedig tökéletesen veszi fel a fonalat és osztja meg velem mindezt úgy, hogy egy kíváncsi fül számára ne legyen több puszta emlékidézésnél. Először csak aprót biccentek az autóbaleset részre, logikus magyarázatnak tűnik, amikor pedig folytatja, nem kell küzdenem az arcomra kiülő érzésekért. Figyelem a szemeit, azt, hogy a bal szemében tompább a fény csillogása, tekintetem végigfut a hegen a szemöldökétől a járomcsontjáig, aztán fel is emelem a szabad kezem, hogy mutatóujjam ujjbegyével finoman végigsimítsak ugyanazon az útvonalon. Ösztönösen is a megfelelő érzelmek kerülnek az arcomra és a szemeimbe: keveréke az aggodalomnak és az az a lényeg, hogy itt vagy érzésnek.
– Legközelebb majd szoros felügyelet alatt tartalak – fogadkozom egy gyengéd mosollyal, úgy fogalmazva meg a szavakat, hogy kapcsolódjon a Robin-verzióhoz, de ő pontosan értse a mögöttes tartalmat is. Tenyeremet az arcára simítva húzom magamhoz, puhán, röviden, de annál ragaszkodóbban csókolva meg, mintha csak az aggódó feleség lennék, aki majdnem elveszítette a férjét, és örül, hogy mégsem így történt. Végül is... ezt nem nehéz előadni.
Meghozzák az ételt, és én csak ezért vagyok hajlandó kicsit nagyobb távolságot beállítani közénk és a kezeimet is levenni róla. Ő is elenged, ezzel kvázi aláírva a tűzszüneti egyezményt - amit majd vagy betartok, vagy nem -, és amikor átadja nekem a kezdés lehetőségét, elmosolyodva veszem a kezembe az egyik pár pálcikát. Egy lazacos falatot választok, belemártom a szójaszószba, aztán óvatosan az ajkaimhoz emelem. Most még vigyázok, hogy a szójaszósz ne kerüljön a szám szélére, de lehet, hogy egy elégedett "mmm" hangot megengedek magamnak, természetesen csak azért, mert finom a sushi. Flavia nyilvánvalóan nem adna ki más okból ilyen hangokat. Még a mosolyom is ártatlan és visszafogott marad, ahogy a szemem sarkából rátekintek, átadva neki a terepet, hogy ő is vehessen. Szívesen megkérdezném tőle, hogy szereti-e a tüzes dolgokat, természetesen a wasabira célozva, semmi másra, de ez azért sajnos sehogy nem illene Flavia összképébe, szóval hagyom enni, és remélem, hogy nekem is legalább viszonylagos nyugtom lesz közben.
Csak az utolsó falatnál ügyetlenkedek egy kicsit, a szójaszósz véletlenül összekeni az alsóajkam, majdnem lejjebb is csordulva az államra, de még idejében odakapom a mutatóujjam, felitatva azt a szám széléről, hogy aztán az ujjam tűnjön el az ajkaim között. És ha esetleg megérzem magamon a tekintetét, akkor nem vagyok rest a világ legártatlanabb ábrázatával rápislogni közben, felvonva a szemöldököm egy amolyan "valami baj van?" üzenettel.

if i go down || coded by eirik