“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul
 

Axel && Aviva

Érzem, hogy bár ez az egész helyzet összetöri a szívem, amikor már a karjaimban tartom, egy kicsit könnyebb. A reggeli rohamokból mindig vissza tudom hozni, és most is éppen úgy ölel magához, bújik hozzám és kapaszkodik belém, hogy biztosan érzem: ha nem is sokat, de segíteni tudok neki azzal, hogy itt vagyok, nekem pedig ez pont elég. Szorosan ölelem, simogatom, néha a fejére csókolok, megnyugtatóan suttogok neki, lényegében mindent és bármit elkövetek azért, hogy kizökkentsem abból a mélységből, ahová az epizód taszította.
– Persze – válaszolok a kérdésére, és bár nem látja, halványan elmosolyodom. Jellemző, hogy még most is értem aggódik. Nem kell megkérdeznem, mire gondol, mert emlékszem, hogy még reagált az én reakciómra, de az, hogy nekem a robbanás maga egy kísértő emlék, semmi ahhoz képest, amin neki kell keresztülmennie. Engem egyébként az elvesztése miatt kísértett az az éjszaka, de tudom, hogy minél több időt töltök azzal, hogy felfogom: itt van, annál tompábbá válik majd ez az emlék.
Csak akkor késztetem arra, hogy emelje fel a fejét, amikor azt mondja, hogy gyűlöli magát emiatt. Ezt nem akarom és nem is hagyhatom, az arcát simogatja próbálom vele is megértetni, hogy miért nem szabadna ezt tennie, amikor pedig azt mondja, nélkülem nem bírná, az egyszerre tör össze és tölt el az iránta érzett mély szerelemmel. Némán figyelem a gyönyörű szemeit, hüvelykujjam az arcát simogatja, míg hallgatom a vallomását, és amikor homlokát az enyémnek dönti, én is lehunyom a szemeimet egy pillanatra.
– Nem is kell – suttogom magunk közé, ujjaimat ismét hátrébb csúsztatva a tarkójára, hogy így tartsam közel magamhoz. – Nem megyek sehová, Axel. Szeretlek. Itt vagyok és itt is maradok, éjszaka, reggelente, nap közben, mindig, amikor szükséged van rám. Nincs olyan isten, ember, vagy bármilyen entitás, ami elvehetne tőled – ígérem halkan. Egyetlen dolog van csak, de azt nem akarom és nem is fogom hangosan kimondani, mert ő is tudja. Mindketten megtanultuk ezt, amikor én egyszer már majdnem elveszítettem őt; a halálon nem lehetünk úrrá, az életünk pedig nem egy életbiztosítás, de az ígéretem nem is ennek szólt.
Csak akkor engedem őt el, amikor többen is bejönnek és már muszáj kimennünk. Én nem tulajdonítok különösebben nagy jelentőséget a kis közjátéknak, sokkal jobban megmarad az a halvány mosoly, amit sikerül előcsalogatnom belőle a Shrek emlegetésével. A vetítésre viszont mindenképp egyedül szeretnék visszamenni, nem azért, mert gyengének tartanám őt, hanem mert féltem. Egy napra egyszer is bőven elég volt ez. Összeszedem a dolgainkat és kiviszem neki az üdítőt is, a benti zajok miatt még véletlenül sem tudnám meghallani a kinti eseményeket. Amikor visszaérek hozzá, már nyújtja a kezét, hogy odaadjak neki valamit, de én csak az üdítőt nyomom a kezébe egy kis mosollyal, és ezzel végre ismét bezsebelek tőle egy halvány mosolyt. Elindulunk kifelé, én pedig halkan elnevetem magam, amikor megint megpróbálkozik átvenni tőlem valamit.
– Jól van, tessék – adom oda neki a sisakját, amit az ujjai közé tud venni így. Csak ekkor tűnnek fel a mosdóból jövő furcsa hangok, meglepve vonom fel a szemöldökömet és pillantok az ajtó irányába.
– Történt valami? – kérdezem kíváncsian, hátha látott vagy hallott valamit, bár annyira nem érdekel a dolog, hogy megálljak miatta, vagy ilyesmi.
Amikor kiérünk a mozi részről, ismét sűrűsödnek egy kicsit az emberek, ezért átmegyek a másik oldalára, közben átvéve a dolgokat a másik kezembe is, hogy át tudjam ölelni. Egyébként is jobban szeretem érezni a közelségét, most különösen, ragaszkodón simulok hozzá, és amikor a mozgólépcsőn állunk, még egy csókot is lopok a vállára, mielőtt odadönteném a fejem arra a kis időre. A motorhoz leérve a bukósisakot is leteszem rá, így el tudom venni tőle a kabátomat, hogy belebújjak, de mielőtt még elindulnánk, kihasználom egy kicsit, hogy a mélygarázsban ismét nyugodtan lehetünk. Hacsak ő nem tette le a sisakját, megteszem én helyette, aztán magamhoz ölelem, szorosan és alaposan, mielőtt még mindig őt ölelve felnéznék rá.
– Jobban vagy? – kérdezem a szemeit fürkészve.

walk through the fire || coded by eirik

“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul
 

Axel && Aviva

A kezdeti hangulatot - legyen szó az egész napról vagy a forró pillanatokról - gyors egymásutánban váltják fel a szörnyűek. Először a robbanás, aztán Axel rohama, amitől először pánik fog el, ami aztán lassan ijedt aggodalommá változik. Azonnal utánamegyek, nem érdekel, hogy a férfimosdóba kell ehhez bemennem, az egyetlen ott levőt is kitessékelem az ajtón, aztán összeszoruló mellkassal, lehunyt szemekkel várom meg, hogy Axel jobban legyen. A szívem újra és újra összetörik, mint mindig, ha ebben az állapotban kell látnom, de ez most sokkal rosszabb; nem olyan, mint az ébredés utáni pillanatok, amikor a hangommal és a simogatásokkal egyre biztosabban vissza tudom hozni a felszínre. Ez annál sokkal szörnyűbb, és tudom, hogy neki is, főleg neki.
Nem néz rám, amikor kijön a fülkéből, de nem is erőltetem, megvárom, hogy megmosakodjon, csak utána indulok el felé, akkor viszont már finoman késztetem is arra, hogy nézzen rám. Megtörlöm az arcát, és amikor szemeim végre megtalálják az övéit is, összetör a bennük ülő végtelen fáradtság, de én szilárd sziklaként, mégis gyengéden nézek rá, mielőtt magamhoz ölelném. Nem kérdezek semmit, csak meg akarom nyugtatni, szorosan fogom magamhoz, hagyom, hogy elrejtse az arcát a nyakamnál, simogatom a haját, fejemet az övére hajtom, miközben megnyugtatóan suttogok neki. Amikor ölelése szorosodik körülöttem, ujjaimat finoman a hajába futtatom a tarkóján, én is egy kicsit szorosabban fogom magamhoz.
– Jobban fogunk vigyázni – ígérem neki. – Nem gondoltam bele, hogy ez is előhozhatja majd... – sóhajtok fel. Megcsókolom a nyakát, aztán fejem ismét az övére hajtom. – Sajnálom, én sem gondoltam végig – mormolom halkan. Én hülye, annyira a bosszúhadjáratomra koncentráltam, hogy csak az akciófilmek zajára asszociáltam, nem arra, hogy ezek milyen zajok tudnak lenni pontosan.
– Ne mondj ilyet, kérlek – suttogom, amikor azt mondja, gyűlöli magát. Még szorosabban ölelem, felemelem a fejem és oldalra fordítom, hogy ajkaimat tudjam a fejére szorítani. – Nem szabad gyűlölnöd magad emiatt. Meg kell és meg fogsz küzdeni ezzel a helyzettel, mert ez egyben a túlélésed záloga is. – Tenyeremet az arcára simítva késztetem, hogy megemelje a fejét, de nem engedem sokkal távolabb, csak szeretnék a szemébe nézni. – Szörnyűségeken mentél keresztül és rengeteget veszítettél, de most itt vagy, rohamokkal vagy sem, és én ezért nagyon hálás vagyok. Nem tudom, hol lennék mostanra nélküled – simogatom meg az arcát a hüvelykujjammal.
Csak akkor engedem el a tekintetét, amikor megüti a fülem előbb a hangzavar, aztán a hang, hogy többen is bejönnek. Hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből, aztán megfogom a kezét, hogy kimenjünk, itt már egyébként sem tudnánk nyugodtan beszélgetni. Én nem zavartatom magam kifelé menet, a betérő fiúk és fickók annál inkább, de amikor előbbiek egyike felhördül a piszoárnál állva és meghallom Axel morgását, biztosan elnevetném magam, ha kevésbé lélekölő helyzetben lettünk volna az előbb. Vállat vonok és egy visszafogott, amolyan igaza van mosollyal pillantok a srácra, nem mintha egy másodpercig is adóztam volna a nemesebbik testrésze látványának. Ujjaimat Axel kezére simítom, amikor a derekamra fog, de közben gyorsan el is hagyjuk a mosdót.
Odakint a kérdésére halványan elmosolyodom és megrázom a fejem.
– Én is kihagynám. Legközelebb inkább a Shreket nézzük meg, jó? Vagy a Jégkorszakot – próbálkozom meg egy magabiztosabb mosollyal, mielőtt felemelném a kezem, hogy megsimítsam az arcát, próbálva egy kicsit oldani a feszültségét.
– Várj csak meg itt, majd én kihozok mindent – intem le, amikor ő is be akarna jönni velem. Nem tudom, milyen effektek mennek éppen odabent, és véletlenül sem akarom, hogy esetleg újabb rohamba hajszolják bele, mikor még ki sem heverte az előzőt. Egyébként sincs már bent sok cuccunk.
Remélem, hogy hallgat rám, és akkor csak egyedül megyek vissza. A popcornt ott hagyom a széken, ki nem borult, így meg majd kidobják, amikor jönnek takarítani a termet. A bukósisakomat átfűzöm az alkaromon, mint befelé jövet, így az üdítőt meg tudom fogni abban a kezemben - hátha Axelnek szüksége van rá -, a másik kezembe pedig felveszem a zacskót és Axel sisakját. Így megyek ki hozzá, rögtön oda is kínálva neki az üdítőt.
– Átadom neked a nyertes címet – nézek rá kis mosollyal, visszautalva a mozi előtt megbeszélt üdítő-fogyasztási versenyre, hátha egy kicsit jobb kedvre tudom deríteni vele. Biztos jól esne neki, ha egy kicsit fel tudná pörgetni a szervezetét némi cukorral, és a gyomrát is megnyugtatná, de akkor sem erőltetem, ha esetleg nem kéri.
– Jól vagy? Mehetünk haza? – kérdezem aztán az arcát fürkészve. Most már nem hiszem, hogy bárhova máshova lenne kedve menni, épp eléggé rá fogja ez nyomni a bélyegét az estéjére is, szóval ha jelzi, hogy indulhatunk, akkor célba is veszem vele a mélygarázst.

walk through the fire || coded by eirik

“I'm always wondering if it's ever gonna end, I can feel it in my bones standing in the dust of what's left of us, I can see you in my soul
 

Axel && Aviva

Valószínűleg egyikünk sem így tervezte a dolgokat. Nem igazán gondoltam bele, hogy egy akciófilmnek lehet-e ilyen hatása, és bár eltűnődnék rajta, hogy neki eszébe juthatott-e, vagy volt-e már ilyen, azokban a pillanatokban, amikor ismét elveszítem őt a valóságból, nem gondolok semmi másra. Hiába próbálom finom módszerekkel magához téríteni, nincs más választásom, mint ismét a pofonhoz folyamodni, mert nem hagyhatom tovább ilyen állapotban, de szinte még vissza sem tér, mert menekül is kifelé. Szó szerint. Nem kérdés, hogy utánamegyek-e, szinte minden hátra is hagyok, mert most nem létezik semmi a fejemben, ami fontosabb lenne nála. Nem tudom utolérni, de nem is feltétlenül baj, nem állítottam volna meg, mert nem az a célom. A fickót is csak kitessékelem odabentről, nem túl kedvesen, de azért finomabban, mint hogy egyébként zsigerből ráüvöltöttem volna.
Összeszorul a szívem, amikor meghallom Axel öklendezését, de nem megyek oda, nem szólongatom, nem próbálok meg bemenni hozzá, mert aminek ki kell jönnie, annak ki kell jönnie. Hátamat a csempézett falnak vetem, lehunyom a szemeimet, és csak azért próbálok kizárni a hangokat, mert szörnyű érzés tudni, hogy ezen most éppen ő megy keresztül. Újra és újra azt kívánom, hogy bárcsak elvehetném tőle ezt a szenvedést, az emlékeit, a fájdalmat, ezeket az epizódokat, mindent, amit valaha bántotta őt. Nem siettetem akkor sem, amikor csendben telik el néhány perc, és amikor kijön a fülkéből, kinyitom a szemem, szemeimmel követem, ahogy a csapokhoz lép, de hagyom, hogy nyugodtan meg tudjon mosakodni egy kicsit. Csak akkor mozdulok meg, amikor már a mosdókagylóra támaszkodik, és ahogy meghallom remegő hangját, elkínzottan szusszanok egyet. A szívem hasogat, leteszem a kabátokat a mosdókagylók szélére, aztán odalépek hozzá.
– Mondtam már, hogy nem kell sajnálkoznod, hm? – suttogom gyengéden. Tenyeremet a hátára simítom, lassan, megnyugtatóan kezdem el simogatni, miközben a profilját figyelem. Ha továbbra sem hajlandó rám nézni, akkor másik kezemmel az álla alá nyúlok, gyengéd erőszakkal fordítva magam felé a fejét, megkeresve a tekintetét, még ha tudom is, hogy meg fog szakadni a szívem attól, amit bennük látok.
– Axel... – szólítom meg lágyan, és ha esetleg még mindig nem nézne rám, akkor én mozdítom úgy a fejem, hogy a tekintetünk találkozhasson. Ujjaimmal megsimítom nedves arcát, aztán csak addig fordulok el tőle, míg oldalra nyúlva szerzek néhány papírtörlőt, amivel gyengéden felitatom az arcáról a vizet. Így is nyirkos a pólója, nem kell, hogy fokozzuk a dolgokat. Egyelőre csak leteszem magam mellé a papírt, majd később kidobom. Elzárom a csapot, aztán a vállainál fogva finoman teljesen magam felé fordítom, arcát a két kezem közé fogva.
– Nincs miért bocsánatot kérned, te is tudod – nézek a szemeibe szilárdan, hüvelykujjaimmal megsimítva az arcát, mielőtt odahúznám magamhoz, hogy az ölelésembe zárjam. Lehet, hogy kicsi vagyok hozzá képest, de ha róla van szó, a világ összes súlya elférne a vállaimon, és szeretném, ha ezt ő is tudná és érezné. Szorosan ölelem magamhoz, egyik kezemmel a haján simítva végig. – Nincs semmi baj. Ahányszor jönnek ezek a rohamok, annyiszor nézünk velük szembe. Megígértem, emlékszel? Itt vagyok. Itt leszek. – Megnyugtatóan suttogok a fülébe, mielőtt fejemet oldalra fordítva nyomnék egy csókot a fejére, még mindig ugyanolyan szorosan ölelve magamhoz. – Ettől nem leszel kevesebb. Az én szememben soha, ugye tudod? – hajtom a fejem az övére. Továbbra sem engedem el, hacsak nem érzem úgy, hogy ő szeretne kibontakozni az ölelésemből.

walk through the fire || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

A kezdeti könnyed hangulatot viszonylag gyorsan sikerül felforrósítanom, amikor nem sokkal a terem sötétbe borulása után megindítom az offenzívát. Nem hagyom, hogy ne rám figyeljen, amikor megfogja a kezem, a hangommal és ajkaim érintésével vonom magamra minden érzékét, amikor pedig kiszabadul a kezem, nem kap időben a csuklóm után, addigra az már bőven megtalálja a helyét kemény vágyán, még ha egyelőre a nadrágon kívülre kényszerülök is az érintéssel. Nem akarok megállni, valószínűleg nem is tudna megállítani, még ha tényleg olyan következményei lennének is, mint ígéri. Amikor megosztja velem a fantáziaképét, az rám is hatást gyakorol, de ettől még nem veszítem el a fonalat, az sokkal jobban megzavar, hogy a filmben hirtelen néma csend lesz, és emiatt én sem tudok azonnal reagálni.
Aztán a film gyorsan bebizonyítja, hogy mégis ki tudok zökkenni. A robbanás hangja teljesen kizökkent, azt nem is veszem észre, hogy Axel is összerezzen mellettem, mert egy pillanatra visszakerülök abba az éjszakába, szinte érzem a hőt az arcomon, az orrfacsaró füstöt az orromban, pedig nem is 4D-s moziban ülünk. Nem tart olyan sokáig a dolog, mert nem kapcsolok ki teljesen, de ahhoz bőven elég, hogy elengedjem Axelt; aztán megérzem a karomon az ujjai finom szorítását és meghallom a hangját is, nekem pedig elég ennyi, hogy visszazökkenjek, mert az a robbanás éppen az elveszítése miatt kísért, ezek pedig bizonyítékai annak, hogy itt van. Pislogva, nagyot nyelve fordulok felé - és így tökéletes rálátásom nyílik a pillanatra, amikor görcsösen összeszorítja a szemeit.
Először nem értem, mi történik, de aztán eljutnak az agyamig a hangok, amik egyébként mesterien adják át a robbanást követő tompa zajokat és sípolást, és nekem ezzel nem is lenne bajom, de sajnos pontosan tudom, hogy kettőnk közül egyedül vagyok ezzel. Az ujjai erőteljesebben mélyednek a karomba, de nem is figyelek oda rá, a másik kezemmel kapok az arcáért, hátha még időben vissza tudom rántani, de az akciójelenet beindul,a felerősödő zene pedig elnyomja a hangomat, és amikor kinyitja a szemeit, látom, hogy nincs itt velem és megint nem vesz levegőt. Jól emlékszem az egyetlen alkalomra, amikor szemtanúja voltam ennek, a merülést követően a yachton, de próbálok nem pánikba esni és csak lépcsőzetesen haladni. Nem tudom kiszabadítani a karom az ujjai közül, de úgy mozdulok, hogy ez ne zavarjon meg, feltérdelek a székben, a karomat magam előtt tartva, hogy a másikkal hozzá tudjak érni. Megfogom az arcát, simítom, aztán ujjaim áttérnek a vállára, belemélyednek a bőrébe, egy kicsit megrázom... Közben folyamatosan szólongatom, beszélek hozzá, de elnyomja a hangom a film, és itt csak nem üvölthetek rá. Ő viszont még mindig üres tekintettel bámul maga elé, a bőre alatt görcsösen feszülnek meg az izmok, a bőre nyirkosan csillan a tompa fényekben, és még mindig nem lélegzik.
Tudom, hogy nincs más választásom. Nem hagyom, hogy legyőzzön a pánikszerű érzés a torkomban, tudom, hogy ez nekem most megint jobban fog fájni, de ha muszáj, akkor muszáj. A tenyerem csattan az arcán, nem túl nagyot, nem túl hangosan, de ahhoz eléggé, hogy visszahozzam. Kiszakad belőlem egy megkönnyebbült lélegzet, amikor látom visszatérni a szemeibe az életet, hallom, ahogy a levegő megtölti a tüdejét, de rögtön ezután pánikszerűen kezd levegőért kapkodni, nekem pedig el kell hajolnom, hogy ne sodorjon le a székről, amikor hirtelen felpattan. Utánanyúlok, de csak a tágra nyílt szemei bámulnak rám, ahogy bizonytalan léptekkel elhátrál. Nem hiszem, hogy teljesen felfogja a valóságot, de mire egyet pislogok, már úton is van lefelé a lépcsőn, sietős, hosszú léptekkel.
Sűrű káromkodások közepette pattanok fel, mindent ott hagyom, ahol van, csak a kabátjainkat kapom fel röptében, hogy a friss és ropogós iratainkat és a pénzüket magamnál tudjam, a többi nem érdekel, vigyék, ha kell valakinek. Futva szegődök a nyomába, a négyes fogatot szerencsére jobban foglalkoztatja a film, mint mi ketten, de ha bámulnának sem érdekelnének most. Axel jócskán előnyben van a hosszú lábaival, még ha gyorsan is tudok futni, mire kiérek a terem ajtaján, már csak azt látom, hogy a férfimosdó ajtaja éppen becsukódik mögötte. Nem igazán érdekelnek az illemszabályok jelen pillanatban, gondolkodás nélkül megyek utána, bár ahogy belököm az ajtót, majdnem felöklelek odabent egy megszeppenten figyelő középkorú férfit. Kis híján rádörrenek, hogy húzzon el innen, de még idejében kapcsolok, hogy ez nem megfelelő helyszín a feltűnéskeltésre.
– Elnézést... – mormolom, és közben határozott mozdulatokkal elkezdem kifelé terelni. – A férjem rosszul van, megtenné, hogy kifárad innen? – Akármi is lett volna a válasza, addigra már kint van az ajtón, és bár nincs garancia arra, hogy nem jön vissza, a központi ajtót nem tudom magunkra zárni. Bekapcsolom helyette az ösztönömet, hogy jelezzen, ha résen kell lennem, aztán beljebb lépek, hogy megkeressem a férjemet.
– Axel...? – szólítom meg gyengéden. Nincs az az isten a földön, aki rá tudna venni, hogy most Robinnak hívjam. Ha válaszol, arrafelé veszem az irányt, de ha esetleg azt hallom, hogy tényleg rosszul van, akkor egyelőre csendben lépek a közelbe. Nem kényelmetlen helyzetbe akarom hozni, hanem ott akarok lenni mellette, hogy visszasimítsam a lelkét az epizódból.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

Először csak a nevetése hangjától mosolyodom el, de aztán a szavaiból kiderül, hogy min nevet, és erre már nekem is muszáj felkacagnom.
– Na de Robin... – feddem meg aztán vigyorogva, bár megszokásból kis híján a saját nevén szólítottam, de most azért még jobb biztosra menni.
Utána sok értelemben eltereli egy kicsit a figyelmem azokkal az apró megjegyzésekkel, amiket én magam is érzek a szívem mélyén, és ezt az egyetértést ki is fejezem, szavakkal és tettekkel is. Mintha az a finom, puha csók is azt bizonyítaná, hogy nem csak féktelen vággyal tudunk egymáshoz érni, de ez is csak majdnem győz meg arról, hogy elnapoljam az édes bosszút. Kiélvezem ezeket a kedves pillanatokat, de ahogy sötétség borul a teremre, a film nézése helyett én magam lendülök akcióba.
Számítok rá, hogy ellenállásba ütközök majd, és ez így is történik, de nem tudja kivédeni a támadásomat annyival, hogy lefogja a kezem. Szavakkal és ajkaim, nyelvem, fogaim érintésével egyaránt csábítom, a taktikám pedig gyorsan beválik. Még ha ellenkezik is, figyelmetlenül engedi el a kezem, én pedig tökéletesen ki tudom tapintani, mennyire vágyik rám. Azt elhiszem neki, hogy többet akarna, én is többet akartam a próbafülkében, de ugye az élet nem kívánságműsor... ezt épp ő mutatta meg nekem nemrég. Engem egyébként is csak fűtenek a reakciói, a szemei ködössége, a sűrűsödő légzése, a szapora szívverése, amit érzek a nyaka finom bőrén. Nem akarom elengedni ezt a gondolatot, akkor sem, ha többet akarna, mert az első megkönnyebbülés után már ő is tisztábban látna, de amikor a kérdésemre szinte nyögve felel, ráadásul olyasmit, amitől én is megborzongok, egy pillanatra engem is magával ragad a fantáziám. Kicsúszik a számon egy halk káromkodás, bár az is inkább nyögésnek hat, nyilvánvalóan az én lelki szemeim előtt is feldereng a kép, és nem segít a helyzeten, hogy nagyon ismerős villanást látok a szemeiben. Olyat, amiről elég... emlékezetes pillanatokat őrzök.
Visszafordul a film felé, gondolom elterelné a saját figyelmét, mire szabad kezemet az állára simítom, hogy visszafordítsam a fejét. Szóra nyitom közben a számat, de aztán feltűnik, hogy épp elhallgatott a zene is a filmben, valami nagyon csendes jelenet megy. Bosszúsan szorítom össze a fogaimat, én is a vászonra pillantok, hogy megpróbáljam kiókumlálni, mégis mennyi ideig fog tartani ez a nagy csend. Az nem jut el az agyamig, hogy ez valószínűleg a tipikus vihar előtti csend, ami épp felvezet valamit, csak számolom vissza a másodperceket, hogy történjen már valami...
Aztán tényleg történik valami, de azt nem köszönöm meg. Egészen addig a pillanatig nem jutott eszembe, hogy talán az akciófilmet kellett volna az elsők között kizárnunk a listáról, de aztán ahogy hatalmas képernyőn nézem, mellette pedig ki tudja, hány hangszóróból hallom a robbanás hangját, egyetlen másodperc alatt zökkennek ki minden addigi pillanatból, összerezzenek, a kezeim automatikusan engedik el Axelt mindenhol, és pár másodpercre ki is hagy az agyam. Nem veszek levegőt és nem pislogok, mert valamennyire még működik az elmém és próbál meggyőzni róla, hogy nem ott vagyok, de hosszú másodpercek telnek el, mire ezt tényleg felfogom. Akkor pislogok egyet és nyelek egy nagyot, fáziskéséssel fordulva csak Axel felé, bár az eredeti céljaim... jócskán távolinak tűnnek most.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

Vigyorogva vonom meg a vállam és bólogatni kezdek.
– Igen, azt hiszem, kétszer is, bár erre már nem esküdnék meg. Az első nagyon megmaradt, amikor olvastam róla, mert én sem akartam elhinni, hogy ilyen létezik – nevetem el magam a fejemet csóválva. A sztori végét már fel sem tudnám idézni, pedig lehet, hogy az is érdekes lenne. Ezután kénytelen vagyok kiábrándítani még azzal a bizonyos King's Mennel kapcsolatban is, de aztán megnyitják a termet, úgyhogy mi is bemegyünk, a kemény másik négy emberrel együtt. Helyettem is kitalálja a filmet, amit annak idején még moziban néztem, a kvízműsor említésére pedig felnevetek.
– Szerintem ez az egymilliós kérdés lett volna – nézek rá vidáman. – Majd összerakjuk a tudásunkat, és mi leszünk a következő olyan házaspár, akik elcsalják a játékot. Csak másik hanghatást kell választani a köhögés helyett – fűzöm tovább a gondolatot vigyorogva. Nem mintha komolyan gondolnám, hogy megjelennék ilyen tévéműsorokban, csak annyira, amennyire ő beszélt komolyan.
Persze, amikor visszakérdezek sem tudunk komolyak lenni, amiben mondjuk én is sáros vagyok, mert eleve úgy vezettem fel a kérdést. A szavaimra aztán elmosolyodik, és az, amit mond, nekem is eltereli a gondolataimat a huncutság síkjáról, aminek hatására a mosolyom is ellágyul.
– Mindkettővel egyet kell értenem – pillantok a szemeibe, még az ördögi tervemről is megfeledkezve erre a kis időre. Elgyönyörködöm egy pillanatig szemei kékjében, aztán felemelem a kezem, hogy finoman az arcára simítsak vele és lopjak tőle egy puha csókot. Talán túl hevesnek tűnhet a köztünk lángoló szenvedély, de senki nem vitathatja el tőlünk ezeket a pillanatokat sem. Nem csak egy bizonyos értelemben vágyom rá csillapíthatatlanul, a szívét, az egész lényét is ugyanúgy akarom, csak néha ez kerül előtérbe, néha az. Egyébként sem hiszem, hogy a kettőt függetleníteni lehetne egymástól; ha csak szexuális frusztráció dolgozna bennünk, más karjaiban is kereshetnénk a megoldást, de egyetlen porcikám sem vágyik másra. Csak az ő érintését szomjazom ennyire.
A csókot végül nem tudom sokáig nyújtani, mert kezdődnek a film előtti vetítések, bár néhány érintéssel még levezetjük az előző pillanatokat. Aztán elkezdődik a film is... én pedig kis hatásszünet akcióba lendülök, mert felejteni azért nem felejtek. Persze rögtön kapcsol, amikor elindul a kezem, és le is fogja azt, a kényelmetlenségre vonatkozó panasza pedig talán meghatna, ha nem épp az lenne a tervem, hogy most végre ne rólam szóljon a pillanat. Nem kínozni akarom, csak egy kicsit visszaadni az előzőeket - minden értelemben. A mormogásával nem is igazán foglalkozom, inkább az ajkaimmal és a nyelvemmel kezdek bejárni egy finom, édes utat a nyakán. Nem is válaszol a kérdésemre, csak egy szusszanással, bár ez nekem éppen elég válasz, hamarosan már a fogaimat is finoman a bőrébe mélyesztem, és bár a film zajai elnyomják a hangot, én hallom, hogyan roppan meg a karfa a keze alatt. Kedvem lenne kuncogni egyet, de inkább újra a fülébe suttogok, és abból az elfojtott, nyögés-szerű hangból ítélve pontosan arra gondol, amire akartam, hogy gondoljon. Még a kezemet is elengedi, én pedig ezt kihasználva rögtön feljebb simítom azt, ujjaimmal és tenyeremmel kitapintva a vágya érezhető bizonyítékát. Felemeli a fejét, szinte a félhomályban is látom a szemei ködösségét, a látványra pedig meg kell nyalnom az ajkaimat. Újra a füléhez hajolok, és hiába fogja a csuklómat, a tenyeremmel így is könnyedén tudom elkezdeni finoman masszírozni a nadrágon keresztül.
– Pedig kénytelen leszel beérni vele – mormolom a fülébe, újabb csókokat szórva el a nyakán, nem állítva meg a kézfejem finom mozgását, még ha többet egyelőre nem is enged tenni. Csábító a gondolat, hogy ennél több legyen, de ha ő a próbafülkében értette meg, hogy nem mehetünk ennél messzebb, úgy én itt értem meg. Nem is az a célom, hogy magamon könnyítsek, még ha vágyom is rá; tudom, hogy szeret adni, de meg kell tanulnia, hogy ezzel nincs egyedül. És ha erre léteznének is finomabb tanítási módszerek... a szemtelenségét nem hagyhatom megtorlatlanul.
– Tényleg ellen akarsz állni? – térek aztán vissza a füléhez, de meg sem várom igazán a válaszát, ajkaim végigsimítanak az arcán, hogy megcsókolhassam, sokkal forróbban, mint az előbb. Láttam, milyen nagyot nyelt az előbb, tudom, mi jár a fejében, érzem, mennyire vágyik rám. Teljesen meg is feledkezem a filmről, épp csak arra figyelek, hogy a többiek ne figyelhessenek fel ránk, a többi gondolatomat ő köti le. Már nagyon vágyom rá, hogy örömet szerezhessek neki, de nem tudok az övéhez nyúlni, amíg nem engedi el a csuklómat.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

Axel megveszi a jegyeket, én pedig gondoskodom az üdítőről és a popcornról, még ha nem is sokról, az élmény teljességének jegyében. Ezúttal nem próbálok különösebben beolvadni, megelégszem azzal, amennyivel egyébként is elrejt az embertömeg, így Axel is gond nélkül tud megtalálni. Egy félreesőbb helyen állunk meg, ahol a rövid várakozás idejére le tudom tenni a szerzeményeket is, míg megkérdezem, mit fogunk nézni végül. Viccelődök vele egy kicsit, már csak azért is, hogy újra lássam a mosolyát és halljam a nevetését.
– Most miért? Úgy tudom, voltak, akik gyűjtést szerveztek az egyik mexikói, vagy brazil, vagy a jó ég tudja, milyen szappanopera főszereplőjének is – vonok vállat vigyorogva. Akkor már inkább egy titkosügynök létezésében higgyenek az emberek, mintsem abban, hogy egy sorozat főszereplőjével történtek valóságosak. Az MI6 ügynökei egyébként is jók, de ha James Bond létezne, akkor én biztosan találkoztam volna vele. A következő kérdésére meglepve vonom fel a szemöldököm, nem tűnik ismerősnek a dolog, ez biztosan kimaradt az alapműveltségemből, de ettől még nem jövök zavarba, mert a kérdést meg tudom válaszolni - pont azért, mert nem ismerős.
– Ha igaz lenne, hallottam volna már róluk – mosolyodom el sokatmondóan.
Az üdítővel kapcsolatban leegyeztetünk egy újabb játékos kihívást, aztán már mehetünk is be a terembe. Örömmel konstatálom, hogy nagyon kevesen leszünk, és nem csak azért, mert így kényelmesre tudjuk venni a figurát és nyugodtan le tudunk pakolni magunk mellé is. Elhelyezkedünk, Axel kérdésére pedig egy kicsit elgondolkozom, próbálom felidézni az emlékeket, pedig egyáltalán nem most volt a dolog.
– Az lesz az – mosolyodom el, amikor beazonosítja a film címét. Magáról a filmről nincs sok emlékem, leginkább csak annyi, amennyivel össze is foglaltam, de hát nem én választottam, hanem Ephraim. Így talán nem is csoda, ha nem hagyott különösebben mély nyomot. Persze visszakérdezek, és a kérdésem természetesen arra is irányul, hogy vajon az étvágya befolyásolta-e a mozilátogatásait, és egyáltalán nem hat meg a felháborodott nézése, sőt: már ez meggyőz arról, hogy fején találtam a szöget, szóval már ezt látva is nyíltan vigyorgok rá. Becsületére legyen szólva, hogy végül be is ismeri az igazat, én pedig tettetett rosszallással csóválom meg a fejem.
– Vagy csak könnyen átlátok rajtad – kacsintok rá egy huncut mosollyal. Halkan elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy változtatni kellene a szokásain, de bölcsen nem teszek megjegyzést arra vonatkozóan, hogy azért a jó szokásait megtarthatja, mert még a végén felhívásnak venné keringőre, nekem pedig most más terveim vannak. A kis mosolya egyébként is azt jelzi, hogy legalább ő most tényleg ártatlanra venné a figurát.
Amikor elkezdődnek a film előtti reklámok, megérzem Axel érintését a lábamon, és ár megfordul a fejemben, hogy talán mégis elég komolyan vette a próbafülkében elhangzott fenyegetésemet és gyorsabb nyitányt adott a dolognak, mint én magam, a simogatása ártatlan és kedves marad. Elmosolyodva pillantok rá, ismét elkap a szokásos, kellemes melegség-érzet, és talán egy egészen kis lelkiismeret-furdalásom van csak, hogy ő komolyan venné a mozi-élményt, ráadásul valószínűleg épp miattam, de nem baj, a szemtelenségével bőven kiérdemelte, amit tervezek. Addig is a kézfejére simítom az enyémet, hüvelykujjammal cirógatva a bőrét, egyelőre úgysem lépnék akcióba én sem.
Elkezdődik a film, én pedig odahajolva még a vállára is nyomok egy csókot, tovább altatva a gyanakvását, és még ki is várok egy kicsit. Egyébként sem ismerem a film előzményeit, inkább csak azért vagyok tisztában a nevével és az alapjaival, mert mindenki más is. Ettől még nem nézném kritikus szemmel, helyére tudom tenni magamban, ha valami csak egy film... és egyébként is más szórakozásra gondoltam közben. Ezúttal én vagyok az, aki a lábára simítja a tenyerét, és úgy tűnik, még ő is hisz az ártatlanságomban, mert nem tesz semmit. Csak amikor az ujjaim elkezdenek felfelé kalandozni és én már őt figyelem a szemem sarkából látom, hogy a tekintete a vászonról a kezemre, majd felém fordul. Nem rejtem el a mosolyomat, akkor sem, amikor megállítja a kezem, majd közelebb hajolva benyújtja a panaszát.
– Azt akarod mondani, hogy nem vettél elég komolyan az előbb? – hajolok a füléhez, épp csak olyan hangosan beszélve, hogy ő hallja a film zaján át. Ejnye, tudhatta volna, mibe keveri magát, ha olyan sokáig húzza az agyamat és szívja a véremet a próbafülkében. Néhány pillanatig az arcát tanulmányozom, nézem a vetítés fényeinek visszatükröződését a szemeiben, aztán ismét a füléhez hajolok.
– Ennyi kényelmetlenség után tényleg nem vágysz egy kis megkönnyebbülésre? – Míg a hangom a fülét simogatja, megpróbálom kiszabadítani az ujjaimat az övéi közül. Akkor sem keseredek el, ha ez egyelőre nem sikerül, akkor beérem azzal, hogy ajkaimmal végigsimítsam a fülét, majd puhán megcsókoljam a tövét, mielőtt csókjaimmal lassan lejjebb haladnék a nyakán. Magamba szívom az illatát, élvezem a puha bőr érintését az ajkaim alatt, megízlelem a nyelvemmel is, aztán a fogaimat is finoman belemélyesztem. Tudom, hogy imádja, ha harapok, hát akkor élvezze.
– Nagyon jó vagyok a nyomok eltüntetésében, ha még emlékszel – térek vissza a füléhez némi dorombolás erejéig, és ha az előbb nem engedte el az ujjaimat, akkor most újra megpróbálom kiszabadítani őket, hogy befejezhessem az előző mozdulatot és egészen az öléig simítsak fel velük. A bosszúmnak most csak és kizárólag ő a része - nem is annyira bosszú az, amit a fejemben forgatok, mint inkább olyasmi, hogy neki is megadjam a jogos jussát.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

A nem is annyira kicsi próbafülkei kalandot végül sikerül magunk mögött hagynunk, legalábbis annyira, hogy ideiglenesen mindkettőnk megnyugszik egy kicsit. Nekem mondjuk könnyebb dolgom van, tett róla, de cserébe több ideig tart, hogy rendbe szedjem magam egy kicsit. Értékelem, hogy nem tesz megjegyzést az öltözékek hatására, egyelőre én sem feszítem meg újra azt a bizonyos húrt, inkább csak átkarolom, hogy mehessünk a mozi felé. A választást rábízom, szavaira egyetértőn bólintok, nyilván különböző okokból, de egyikünk sincs nagyon képben az aktuális kínálatot illetően.
Nem is igazán figyelek odafent sem a reklámokra, meghagyom Axelnek - ő egyébként is jobban látja a többi embertől, elég ha én veszek el az átkozott skandináv átlagmagasság alatt -, hadd válasszon valamit. Inkább a kiegészítőköm gondolkozom, rá is kérdezek, a válaszán pedig elvigyorodom.
– Oké, jól hangzik. Úgyis én nyerek, főleg ha jó sós lesz a popcorn – fogadkozom huncut vigyorral. Megcsókolom az arcát, aztán én a büfé felé veszem az irányt, bár a kezem még így is végigsimít az övén, ahogy elsétálok, mintha nem bírnék ki egyetlen potenciálisan elszalasztható érintést sem visszatartani. Mondjuk, amíg nem szól érte, nem is baj. Megveszem a kis popcornt és a közepes üdítőt, én sem kívánnék mást vagy többet - nem, nem kérek semmilyen csokit, nem, gumicukrot sem -, fizetek, aztán jóformán megint előbb érzem meg Axel közeledtét, minthogy a vállam felett hátrapillantva meglátnám. Mosolygok, mint mindig, ahányszor csak meglátom, még ha fel is tűnik, milyen óvatosan közlekedik  az emberek között. Ez még mindig lelkiismeret-furdalással tölt el.
– Ó, oké – mosolyodom el, aztán elnevetem magam a gyerekfilmek említésén. Én nem is bánom, ha kifutó film, mert akkor talán nem leszünk sokan... és az nekem fog kedvezni. Ezt persze nem teszem szóvá, inkább cinkos mosollyal közelebb hajolok hozzá.
– Egyébként ne mondd el senkinek, de a 007-es nem létezik – súgom oda titokzatosan, mielőtt kuncogva visszahúzódnék. Volt már szerencsém angol ügynökökkel találkozni, de a James Bond-virtus még nem jött szembe.
Gyorsan eltelik az a 15 perces várakozás is, és én leküzdöm az elégedett mosolyomat - először, amikor rajtunk kívül még kereken négyen jönnek be a terembe, másodszor pedig akkor, amikor kiderül, hogy ők sok sorral lejjebb ülnek majd, mint mi. Tökéletes. Egyelőre persze ártatlan maradok, lepakolok, Axelhez hasonlóan a mellettem lévő székre, úgysem valószínű, hogy sokan jönnek még. Az üdítőt elhelyezem a kettőnk közötti tartóban, a popcornt pedig egyelőre az ölembe teszem. A kérdésre kicsit elgondolkozom, felidézve a jóóó régi emlékeimet.
– Hú, várj csak... az a Will Smith-film, amiben ő tanítja a pasikat randizni... – mélázok el egy kicsit, a címe valószínűleg nem fog eszembe jutni, de talán ebből be tudja majd lőni.
– Na és te? Nézted egyáltalán a filmet? – somolygok rá. Valószínűsítem, hogy nem nekem támadtak egyedül bizonyos fajta gondolataim a sötét terem és a kevés ember kapcsán, Axelnek pedig megvan a maga előélete, szóval semmin nem csodálkoznék. Hacsak nem a haverjaival volt utoljára moziban.
Hamarosan elkezdődnek a reklámok, és én még akkor is tartom magam. Felkínálom neki a popcornt, én magam is eszek belőle, miközben figyelem a vetítővásznat. Aztán még a film legelején sem vagyok nagyon rossz... egészen a bevezető képsorok végéig várok, csak azután veszem át a popcornt a másik kezembe, hogy az arcomon megjelenő ördögi mosollyal párhuzamosan a felé eső kezemet átvezessem a karfán és a combjára simítsak vele. Azóta sem jöttek be többen a terembe, szóval a terep tökéletesen az enyém, és nem is várakozok sokáig a térdeinél, az ujjaim lassú cirógatással kezdenek el felfelé kúszni a lábán, miközben a szemem sarkából ránézek, hogy lássam, hogyan reagál. Én háborút ígértem...

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side
 

Axel && Aviva

Muszáj az ajkamba harapnom, ha fenn akarom tartani azt a képemet, ami most tulajdonképpen haragszik rá az arcátlan reakciói miatt, de kis híján kitör belőlem a nevetés, amikor kiejti a száján a csöcsörészés szót. Inkább meg sem próbálkozok válaszolni erre, mert félő, hogy akkor tényleg elnevetném magam, inkább csak jelentőségteljesen feljebb vonom a szemöldököm, hogy döntse el ő maga. Egyébként is arra koncentrálok, hogy ez megint csak a szemtelensége netovábbja volt, és meg is könnyíti a dolgomat, mert ezt még tovább fokozza. Pedig látom a szemeiben, hogy érti a szavaim mögött megbúvó fenyegetést, még ha nem is éli ezt meg valódi fenyegetésnek. Egyelőre mondjuk csak egy kis ízelítőt kap, ha már ő olyan lelkesen és kimerítően könnyített rajtam, akkor én nem vagyok rest fokozni a benne tomboló feszültséget, amit egyébként is nyíltan látok rajta még mindig. Elégtétellel tölt el a szemeiben megcsillanó feszültség látványa, hát még az a frusztrált fújtatás, amikor a körmeim végigkarcolják a hasát... Pedig még vissza is fogtam a kegyetlenségemet, mert az első gondolatom az volt, hogy megvárom a nadrág levételét is, hogy aztán pontosan kitapinthassam, mennyire is van felajzva. Mégis inkább elhagyom a fülkét, és meghagyom az ilyen irányú terveimet későbbre. Nem sokkal későbbre.
Én is helyrehozom a külsőmet egy kicsit, hogy ne legyek annyira zilált, mint akit épp az imént juttatott nem is tudom hány orgazmushoz a férje, de mire Axel átöltözik és elhúzza a függönyt, nálam már aztán minden rendben van. Szerencséjére nem tesz semmilyen különösebb megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a fehér ing esetleg kiemelt szerepet kapna a reakcióm miatt.
– Bölcs döntés – mosolyodom el, a szemeim pedig sokatmondóan csillannak fel. Nem azt mondom, hogy az ingek nem lesznek biztonságban, ha holnap egész este a maihoz hasonlóan fog hergelni a látványa, csak azt, hogy ha már övéi lesznek a ruhák, valószínűleg kevésbé fogok rájuk vigyázni. Odalépek vele a kasszához, megvárom, hogy hozzánk kerüljenek a szerzemények, aztán már fonom is a kezemet Axel dereka köré, hogy a megszokott felállásban induljunk el a mozi felé.
– Teljes mértékben rád bízom magam – vonok vállat, majd mosolyogva felpillantok rá. – Nekem ígyis-úgyis újdonság élménye lesz az egésznek, szóval válassz olyat, amitől szerinted hathatós lenne a dolog – teszem hozzá somolyogva. Azt már nem fűzöm hozzá, hogy nekem egyébként is vannak terveim arra vonatkozóan, hogy hogyan teszem majd az élményt igazán hathatóssá, és hogy tulajdonképpen emiatt is mindegy, milyen filmet választ. Erre majd rájön magától. Aztán egyszer biztosan eljön az az idő is, amikor képesek leszünk együtt végignézni egy filmet...
Felmegyünk a mozi szintjére, ahol szerencsére nem fogad bennünket túl nagy sor. Körbenézek, felmérem a terepet, már csak megszokásból is, de Axellel együtt állok be a sorba, hogy ott legyek mellette, főleg ilyen szorosan az emberek között. Felpillantok az épp vetített filmeket mutató reklámokra, bár egyik sem mond különösebben semmit - nem igazán foglalkoztam az aktuális filmekkel mostanában -, de talán Axelnek sem. A választást mindenesetre továbbra is ráhagyom, már csak azért is, mert tegnap én választottam, még ha nem is néztük végül végig.
– Vegyünk popcornt és üdítőt is? Vagy valami mást? – nézek fel rá közben. Ennyi sejtésem és emlékem azért még van a mozi-élményről, és bár az ilyesmi nekem talán útban lesz, inkább megoldom, mintsem hülye kifogásokkal keltsem fel a gyanakvását. Ha inkább nem vevő ilyenekre, akkor csak megvárom, míg megveszi a jegyeket; ha viszont azt mondja, vegyünk valamit, akkor megvárom, hogy mi kerülünk sorra, de mielőtt odalépnénk a jegyeket árusító pulthoz, én felajánlom, hogy amíg ő megveszi a jegyeket, addig én beszerzem a többi tartozékot. Lábujjhegyre állva megcsókolom az arcát, itt már magára merem hagyni egyébként is, hogy aztán a másik soron szerezzek magunknak egy nagy üdítőt és valami rágcsálnivalót, amire szavazott. Ebben is rábízom magam az ízlésére. A kabátomat a kezemre terítem, a sisakot pedig átfűzöm az alkaromon, így mindent könnyen elbírok, aztán a tekintetemmel megkeresem Axelt és odamegyek hozzá, hacsak nem ő talált meg előbb.
– Na, mit nézünk és mikor? – mosolygok rá.

if i go down || coded by eirik

“every time you laugh I could cry 'cause my walls are coming down here by your side

Axel && Aviva

Egyáltalán nem voltak ilyen irányú terveim, amikor belöktem a fülkébe. Gondolataim akadtak, sokkal pikánsabbak is, de beértem volna azzal, hogy a lelkét is kicsókoljam belőle, ehelyett viszont hamar a falnak nyomva találtam magam, amivel végleg elszabadította bennem az addog visszatartott vágyakat... és mégis valami teljesen mást kapok. Az első alkalommal még csak nem is ellenkezek, túl felszabadító érzés, ahogy megérint, ahogy végre elér az első megkönnyebbülés, de aztán ismét megvétózza a terveimet. Ujjai túlérzékeny testembe csúsznak, nem hatja meg az ellenkezésem sem, belőlem pedig egy idő után ki is fogy a szufla. Hagyom, hogy a testem újra eláruljon, de amikor ezután sem áll meg, akkor már kezdek komolyan tartani attól, mit forgat a fejében... de az eszembe sem jut, hogy addig fog hajszolni, míg a fejemre olyan vastag köd nem ül, amin nem látok át, a lábaim pedig úgy remegnek, hogy már meg sem tartanak. Pedig megteszi, és amikor az első kérdésére nem is vagyok képes kapcsolni, még ki is nevet.
Eltart pár percig, mire össze tudom szedni magam, megrázom a fejem, mintha azzal józanabbá válnék, aztán végignézek magamon, kissé tanácstalanul. Azt hiszem, erre mondják az angol anyanyelvűek, hogy "I'm a mess"; ha ezt tudom, lehet, hogy mégis inkább a hazamenetelre voksolok. A válaszát hallva aztán lassan, nagyon lassan nézek fel rá, hogy ezek után még Flaviát emlegeti.
– Flavia sikítófrászt kapott volna, amikor egy próbafülke falának nyomtad – világosítom fel felvont szemöldökkel, kissé közelebb hajolva. Persze ő inkább méreget, sőt, tovább pimaszkodik, mire hunyorogva nézek vissza rá én is. A tekintetem követi a mozdulatot, ahogy kihúzza az inget a nadrágból, aztán azt is, ahogy elkezdi kigombolni, de pont neki köszönhetően most nagyon is jól tudom tartani magam. Tekintetem visszakúszik az arcára, miközben látványos mozdulatokkal megigazítom magamon a fehérneműt és visszahúzom, aztán begombolom a nadrágomat is, tovább hallgatva a szemtelen fejtegetését.
– Jól van... – szólalok meg lassan, végigmérem őt, a félig kigombolt inggel és az arcátlan mosolyával, csillogó szemeivel együtt. Ezt élvezni fogom.
– Ha háborút akarsz – hajolok közel hozzá, egészen közel, hogy a következő szavakat már az ajkaira suttoghassam –, akkor háborúzzunk. – Nem kell emlékeztetnem rá, hogy kettőnk közül kinek a vérében csordogál egy bizonyos isten vére, és talán ezt igazolja is a felpezsdülő vérem. Nem csókolom meg, épp csak megízlelem alsóajkát a nyelvemmel, mielőtt finoman beleharapnék, hogy aztán rögtön el is engedjem. Ellépek tőle látszólag nem zavartatva magam várom meg, hogy kigombolja az inget, látványos éhséggel bámulom meg, de csak azért hogy aztán tenyeremet a hasára simítsam, mielőtt megkerülném őt és elsétálnék mellette. A mozdulat közben végighúzom a körmeimet a hasán, a jobb oldala irányába, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget - erre azért szigorúan figyelek. Az ösztönömre hagyatkozom, mielőtt kimennék a próbafülkéből, és amikor megsúgja, hogy tiszta a levegő, ki is slisszolok.
Odakint van elég időm és motivációm megnyugodni. A fülkéket leválasztó folyosó végén levő tükröt használva kicsit rendbeteszem magam, de mire Axel átöltözve elhúzza a fülke függönyét, én már Flavia gondtalan mosolyával köszöntöm.
– Sikerült választani? – nézek rá, mielőtt felmarkolnám a kabátomat és a sisakot, indulásra készen. Az sem hat meg, ha tesz valami megjegyzést a reakcióimra vonatkozóan, ahhoz túlságosan is felspanolt a pimaszkodásával. Engem már nem tud kizökkenteni; majd megbeszéljük a következő ütközetnél, amikor beérik az én édes bosszúm.

if i go down || coded by eirik