Általában nem volt bajom a magánnyal, úgy nőttem fel, hogy soha senkit nem engedtem igazán közel magamhoz, így az esetek többségében még akkor is egyedül éreztem magam, mikor ismerős emberek gyűrűje vett körbe, de engem ez egy kicsit sem zavart. Sem otthon, sem máshol, akár egy étteremben, nem igényeltem feltétlenül a társaságot, bár nem is nagyon mertek hülyének nézni emiatt, de valamilyen szinten tudtam azonosulni azzal is, amit felvázolt. Még ha én momentán egész más okból is féltem a magánytól, mert biztos voltam benne, hogy amint egyedül maradok, száguldozni kezdenek majd a gondolataim, és vagy a kétségbeesés szélére sodornak megint vagy... vagy nem. Pedig, ez volt a legrosszabb recept, a kétségbeesés nem engedte a tiszta gondolkodást, ezt a helyzetet viszont nem tudtam megoldani azokkal a módszerekkel, amikhez már hozzászoktam. Ami már tényleg a sors egy hülye fintorának tűnt, mert bármi, ami Iris-szal volt kapcsolatos, szembement mindazzal, amit valaha is láttam vagy megéltem. Vagy éppen csináltam. Miért lenne éppen ez kivétel?
Vontam egyet a vállamon, ajkam körül már ismét azzal a kendőzetlen pimaszsággal, ahogy terítékre került a szökése, de nem is takargattam, hogy mennyire szeretem vele húzni az agyát. - De bizonyára süttetted a hasad a parton, nem? A nemutazásod alatt - kérdeztem, szinte minden ízében visszatérve saját magamhoz, mintha az iménti kis kitérő meg sem történt volna. Muszáj volt összeszednem a széthulló darabjaimat, és bár tudtam, hogy nem ez volt az első és az utolsó eset, hogy valami feladja bennem a szolgálatot, de nagy szerepet játszott benne Ő is. Akár tudatosan, akár tudat alatt, de mintha észlelte volna a váratlan és hirtelen hangulatváltást, és tett róla, hogy sikerüljön elhessegetnem. Vagy talán csak... túl sokat akartam látni ebbe is, mert voltaképpen már bármibe belekapaszkodtam volna. Végül lebiggyedtek ajkaim, ahogy közölte, hogy nem tervez újra elszökni, ez mondjuk egy igencsak erősre sikerült színjáték volt részemről. - Pedig micsoda kaland volt - sóhajtottam fel, pár pillanatig a szabad eget bámulva, mintha tényleg azon merengenék, hogy micsoda kalandok vártak a távollétében, de valójában ugyanazt csináltam, mint előtte. - Mármint neked, nem nekem - tettem hozzá pimaszkodva, egy újabb falat után, de ahogy az is leért, nem bírtam ki, hogy ne folytassam. - Az apámat rég nem izzasztotta meg senki úgy, mint te a szökéseddel - nevettem fel halkan, mert azért ez tényleg megért egy misét. Látni a mindig jéghegy-szilárdágú apám arcán a gondterheltséget olyasmi volt, amire nem lehetett csak úgy jegyet venni, bár ha jobban belegondolok, nyilván nem véletlenül szabott elég komoly feltételeket a lány visszacibálása alkalmából. Furcsa volt visszagondolni arra a közömbösségre, amit akkoriban éreztem iránta, bár valahol még hálás is voltam neki, amiért inkább kereket oldott, addig is nyugtot hagyva az életemben. Ma pedig már pusztán a gondolata is fáj annak, hogy távol legyen tőlem. Ki érti ezt?
A visszadobott kérdésnél kicsit sem gondolkodtam a válaszon, még ha ezzel ismételten rácáfoltam a várakozásaira, ezt pedig, ha szavak formájában nem is hozta tudtomra, de láttam a szemeiben, hogy nem erre számított. Alig tudtam legyőzni az egyre csak erősödő ingert, ami azt búgta a fülembe, hogy mondjak el neki mindent, de a hanggal együtt ismét megjelent a kép a tegnap délutánról, és ha el is hitte volna most nekem, amit mondok, nem akartam újra a legijesztőbb félelem szakadéka felé lökni. Mindennél előbbre való volt az, hogy valahogy... megóvjam a kialakult helyzettől, és hogy Ő szenvedjen a legkevesebbet, még ha ezáltal ezt a terhet át is kell vennem tőle.
- Szóval férjes asszony vagy - ismételtem szavait, jól megízlelve a szavakat, összeszűkült szemekkel őrizgetve tekintetét, de továbbra sem tudtam levakarni a vigyoromat. - Már értem, miért nem akarsz az ágyamban nassolni. Nem akarod, hogy a férjed megtudja - viccelődtem vele egy incselkedő vigyorral. - Csak nem féltékeny típus? - kérdeztem felvont szemöldökkel, tovább folytatva ezt a rögtönzött komédiát, fél szemmel a tányéromra nézve, de ahhoz képest, hogy nem is olyan régen még képes lettem volna eltolni magam elől az egészet, azzal a kifogással, hogy elment az étvágyam, szinte majdnem teljesen leürítettem a tányért. Valahol félúton azonban megállt az újabb falat, leginkább szavai nyomán, ahogy arról kezdett beszélni, hogy Ő kész ismét magára ölteni a jó feleség szerepét, ezzel pedig ismét azt érte el, hogy úgy érezzem, visszarepültünk az időben. Mintha csak tegnap történt volna, hogy felajánlotta a szolgálatait, cserébe azért, hogy soha, senki előtt ne próbáljam meg megalázni. Én pedig többé-kevésbé tartottam is magam ehhez, bár voltak pillanatok, mikor erősen feszegettem azokat a bizonyos határokat, és ezekre nem is voltam úgy kiváltképp büszke.
- Hát, gyorsan visszapasszoltál a barátnőimnek - konyultak le ajkaim, úgy téve, mintha amúgy nem figyeltem volna fel arra, hogy lényegében közölte, nincs okom tartani az esetleges pasijaitól, pedig valahol mérhetetlenül nagy megnyugvást éreztem, hogy legalább emiatt nem kell eltörnöm senki lábát. Vagy kezét. - Ennyire visszataszító vagyok? - kérdeztem játszott sértettséggel, szándékosan cukkolva olyasmivel, amiről amúgy is és most is tudtam, hogy egész máshogy vélekedik. Végül eltoltam magam elől az üres tányért, csak hogy felkönyökölhessek az asztalra, így fürkészve tovább tekintetét, már-már ácsingózva a következő fogás után, de ezúttal kénytelen voltam beérni a tiramisu-val. Valahol mérhetetlenül irigyeltem az erőt, ami benne lakozott, már az ellenállásával kapcsolatban. - Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy eljönni velem mondjuk... partikra is? - folytattam végül normál körülmények között az eszmefuttatást, bár ezen a ponton tudatosult bennem, hogy talán nem lenne szerencsés magammal cipelni ilyen helyekre. Ő nem emlékezett ezekre az emberekre, nem tudta, mit csinált Igor, vagy hogy kicsoda Irina, de ők viszont pontosan tudták, hogy Ő kicsoda. Iszonyúan nehéz helyzetet tudnának teremteni, és ezt nem akartam kockáztatni.
A közelünkben sétáló pincérre pillantottam, egy intéssel jelezve, hogy a tányérokat leszedheti, ezzel egyúttal pedig, hogy jöhet a desszert, de szinte azonnal vissza is fordultam Iris felé. - Remélem, a kutyád még nem szedte szét a házat - vigyorodtam el a pohár pereme felett.

Csak saját magamat kínoztam azzal, hogy a tudtára adtam, milyen édességekért vagyok oda, mert bármennyire is küzdöttem a fantáziaképek ellen, újra megjelent az előttem fekvő alakja, én pedig olyan lassan és alaposan kentem szét rajta azt a kibaszott finomságot, mintha legalább az életem múlt volna. Éreztem nyelvem alatt a nutellát, ahogy bőrének édes ízével együtt tapadt a nyelvemhez, orromban pedig még mindig ott időzött a vadító illata, és magam sem tudom, hogy bírtam ki, hogy ne harapjak látványosan a saját ajkamba. Mintha a fájdalom kicsit is tompított volna ezen a kavalkádon, de ahogy végignéztem rajta, tekintetem pedig elmélyült az övében, volt egy olyan megérzésem, hogy az Ő elméje is éppen játszadozik a józan eszével, csak velem ellentétben Ő nem akarta hagyni magát. És el kellett ismernem, hogy ezzel hozta a lehető legjobb döntést, legalább valamelyikünk őrizze meg az eszét... nekem kellett volna, tudván a helyzet súlyosságáról, de engem már egyetlen kibaszott mosollyal is képes volt levenni a lábamról, pedig most kellett volna igazán eszemnél lennem. Itt nem volt hibázási lehetőség, pontosan azért, mert nem tudtam az okokat, ahogy azt is homály fedte, hogy mi lesz a következő fejezet ebben az egészben. Csak bízni tudtam abban, hogy ennél rosszabb már nem lehet... - Kirill néha megkegyelmez nekik, és gondjukat viseli - reagáltam viccelődő szavaira, ebből azért leszűrve, hogy bármit is gondolt rólam, ezt még Ő sem feltétlenül tudta elképzelni, de ahogy újra és újra nekifutottam ennek a gondolatnak, valami bizarr oknál fogva visszhangozni kezdett a fejemben pár szó, amit az eddigi talán legharsányabb veszekedésünk során vágott hozzám.
- Te nem vagy szerencsétlen balfék - ragadtam ki pár szót a mondanivalójából, ami viszont meglepett, mert annak ellenére, hogy minden erejével dacolni próbált velem, túlságosan is őszintének és nyíltnak tűnt, ez pedig valami aprócska meleg érzést fecskendezett az ereimbe. Bárhogy is küzdöttem, valószínűleg kiült arcomra a gondterheltség, a furcsa hangulatváltozás pedig úgy uralta el minden porcikámat, mintha soha egy pillanatra sem járt volna át az a kellemes bizsergés, amit folyton folyvást éreztem a jelenlétében. Most is itt volt, a bőröm alatt éreztem, hogyan mászkál fel és le, együtt kúszott a szívdobbanásokkal, mégis, ahogy tekintetébe fúródtam, hogy ismét keresgélni kezdjek, ismét rájöttem, hogy álltatom magamat. Ismertem a dacot, ami benne lakozik, és hogy bármit megtenne annak érdekében, hogy ne nekem legyen igazam, viszont a hirtelen rámtörő hiányérzet egyre erősebben lüktetett bennem. Egyszerre akartam menekülni tőle, közben pedig szorosan magamhoz ölelni, és addig rázni a vállainál fogva, míg vissza nem tér hozzám, mert bár szerettem azt gondolni, hogy erős vagyok, legalább olyan erős, mint a kapcsolatunk legelején, de pont, hogy Ő vált a legnagyobb gyengeségemmé. Mintha elfogyott volna az erő, ami eddig tüzelte a kitartásomat és a reményt, ez pedig egy olyan kérdést eredményezett, amiről pár perccel ezelőtt még nem gondoltam, hogy valaha is napvilágot láthat.
Válasza azonban úgy billentett ki a melankóliából, mintha egyenesen valami ellenszérumot fecskendezett volna  belém. Mert igaza volt, és ismertem annyira, hogy tudjam, tényleg nem lenne itt, ha nem akarna. Nem lenne velem, és nem az én társaságomban ebédelne, ha nem lenne hozzá kedve, és ez elő is csalogatott belőlem valami váratlan, furcsa kis mosolyt. Kezdett az egész egy hülye tinidrámára hajazni, ez az érzelmi hullámvasút legalábbis pont ezt az érzést keltette bennem. - Csak kíváncsiskodom - tettem hozzá, biztos, ami biztos, közben leintve a pincért, hogy töltse újra mindkettőnk poharát, miután sikeresen megittam a bort azelőtt, hogy rendesen hozzáláttam volna az ételhez. - Csak most tértél vissza a Riviéráról, és máris utazgatnál? - kérdeztem vissza félrebillentett fejjel, még közelebb dőlve az asztalhoz, de a hangomban ekkor már bujkált némi pimaszság. Ez legalább még mindig nem múlt el, imádtam az agyát húzni a szökésével. És a francia félpucér ficsúrokkal. - Szerintem várj még egy pár hetet, mielőtt megint úgy tűnne, hogy megszöktél - kacsintottam rá pimaszul, tekintetemmel figyelve, hogyan teszi le a villáját, mintha azt akarta volna sugallni, hogy érdekli annyira a válaszom, hogy csak rám figyeljen közben. Talán tényleg túl látványosan tört be az orrom... - Én ott vagyok, ahol mindig is lenni akartam - jött ki belőlem szinte ösztönösen, bár bizonyára ennél valami sokkal frappánsabb vagy pofátlanabb reakciót várt, de a valóság mára már ennél jóval egyszerűbbnek tűnt. Nekem ott volt az otthonom és ott akartam lenni, ahol Ő is van, és ha ezt nem is köthettem jelenleg az orrára, máshogy a tudtára hozhattam. - Itt van minden, amire szükségem van - fűztem még hozzá komoly ábrázattal, kivételesen a hangomba sem költözött viccelődő él, majd ahogy némileg ismét éledezni kezdett az étvágyam, újra nekifogtam a lasagne-nak, néha-néha közbeiktatva egy korty bort. - Egyébként - kezdtem bele újra, lenyelve egy nagyobb falatot. - Az előbbi már majdnem úgy hangzott, hogy szívesen járnál velem ebédelni ide - vigyorodtam el újra, ebben viszont már tiszteletét tette az a sunyiság és pimaszkodás, ami nem is olyan rég úgy tűnt, hogy nyugovóra tért. - De nem tudom elképzelni, hogy nem akadna minden ujjadra jelentkező, aki szívesen tartana veled - tettem hozzá, bár azt a részt inkább megtartottam magamnak, hogy ha akadna is minden ujjára egy-egy partner, ők talán már nem lennének olyan szerencsés helyzetben, hogy minden testrészük épen megússza azt a közös ebédet a feleségemmel.

Olyannyira nem voltam édesszájú, hogy amíg Ő nem kezdett nutella után kutakodni a szekrényben az egyik ominózus éjszakánk közepén, azt sem tudtam, hogy tartok ilyesmit a saját házamban. Bár, mivel szeretett mindenfélét összevásárolni, azon sem csodálkoztam volna, ha valójában Ő vette volna, ha más nem, saját magának, de azóta el sem tudtam képzelni, hogy egyedül, valami hülye kiskanállal falatozzak abból az édességből. Mondhatni, rászoktatott a jóra, és azok után már kicsit sem volt kedvem visszatérni az eredeti funkciójához. - Elég unalmasnak hangzik. Csak úgy... kanalazgatni, egyedül - biggyesztettem el ajkaimat, szándékosan hergelve Őt tovább, miután továbbra is próbált tudomást sem venni a nyílt hadüzenetről, őrizte ezt a közömbösségnek tűnő maszkot magán, de jelen pillanatban örültem, hogy Ő viszont tényleg nem volt képes belelátni a fejembe. Nem kellett sok képzelőerő mondjuk, hogy rájöjjön, milyen gondolatok rohamozták meg a fantáziámat, még ha lépten-nyomon meg is próbált kiábrándítani vagy épp azt sugallni, hogy mondjak vagy tegyek bármit, Ő sziklaszilárdan áll, és viseli ezt a nyílt ostromlást. Tényleg olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben, vissza, mindennek az elejére, ahol már hallottam ezeket, és tapasztaltam, mennyire erős az önfegyelme, de ahogy akkoriban is birizgálta vele a fantáziámat, hát úgy tűnt, hogy ebben kicsit sem változtam.
Szavaival pedig igyekezett még egyértelműbbé tenni, hogy bármi is fordult meg a fejemben, az nagy eséllyel meg is marad azon a szinten, legalábbis ha rajta múlik, a dac pedig, amit látni véltem tekintetében, csak egy pillanatra ugyan, de kizökkentett a szokásos kerékvágásból. Talán régen azért nem tűnt ennyire nehéznek ez az időszak, mert egyikünk sem jelentett többet a másiknak annál, mint ami ténylegesen volt, de ahogy újra és újra tudatosult bennem, hogy ez momentán nem egy jól kivitelezett játék, némileg kopni is kezdett az étvágyam. Ami nem jelentett túl sok jót a közelgő ebédünknek. - Persze, hogy eszed ágában sincs betenni oda a lábadat - sóhajtottam fel, mosolyára egy élcelődő szemforgatással reagálva, de nem bírtam ki, hogy ne engedjek felszínre törni egy mély, kissé lemondó sóhajt. - Amúgy sem olyan szép, mint a te szobád. Az ágyhoz kötözött szexrabszolgákról már nem is beszélve - vontam meg halványan vállaimat, elég komoly ábrázattal fűzve tovább a szavakat, bár talán rossz ötlet volt ilyesmivel viccelődve, tekintve, hogy nagy eséllyel kinézte volna belőlem az ilyesmit. Jelenleg viszont nem volt más eszköz a kezemben, inkább rejtettem ostoba poénok mögé a bennem tomboló érzéseket, mintsem hogy színt valljak neki mindarról, ami éppen zajlott körülöttünk, vagy amiben éltünk. Pedig ezerféle érzelem szaggatott és tépett belülről, ahogy tekintetem ismét találkozott az övével, csak hogy újra emlékeztessen, mennyire nem tart többnek és jobbnak annál, mint ami tényleg voltam hónapokkal ezelőtt.
Hozzá hasonlóan kezembe vettem a villát, miután letették elém a gőzölgő, friss lasagne-t, de ahelyett, hogy rögtön nekiláttam volna, továbbra is hátradőltem, szabad kezemmel megfogva a boros poharat, és újabb kortyot vettem magamhoz belőle. Ezen a ponton kezdett hiányozni a vodka szúrós íze, ahogy végigégeti a torkomat, ez pedig a testem tudatalatti jelzése volt arra vonatkozóan, hogy kezdek befeszülni. Ugyan pimaszkodó mosolya simogatta az egyre elkeseredettebben verdeső mellkasomat, de nem csillapodott tőle a hiányérzetem. Pedig... itt volt, egyetlen méterre tőlem, mégis, mintha a világ másik felére sodródott volna. - És az új kedvenc éttermedhez is kérsz beosztást, mint az edzőteremhez? - kérdeztem egy kis pimasz társaságában, feltűzve a villára egy falatot az ételből, hogy én is megkóstoljam, de ezúttal sem tudtak csalódást okozni. Olyan volt, mint mindig, és legalább valami úgy tűnt, hogy nem változik. Próbáltam nem magamra venni, amit felém kommunikált, mert tudtam, hogy már nem ennek a Dimitriy-nek szól, de ahogy tekintetem továbbra is Őt fürkészte, és azt, hogy milyen jó étvággyal eszik, akaratlanul is eszembe jutottak a közös élményeink és emlékeink. Az egész nászút, az a pillantás és mosoly, ami fürdőzött a szerelemben, ennek hiánya pedig ismét tőrt forgatott a szívemben. - Ha nem velem kellene lenned, hol lennél most a legszívesebben? - kérdeztem váratlanul, közelebb húzódva az asztalhoz, bár magam sem tudtam, miért voltam erre kíváncsi. Mintha tényleg arra vágytam volna, hogy újra belém taposson, és ezúttal még csak nem is az Ő hibája lenne, mert én kérdeztem.

Hétköznapi körülmények között kicsit sem lepődtem volna meg kérdésén, mert odáig voltam a pimaszkodásáért, és Ő is tudta, hogy ha egyszer belekezd velem egy ilyen játékba, én nem maradok adósa. Most mégis alkalmazkodni kényszerültem ehhez az új helyzethez, és szerintem elég jól csináltam, talán éppen ezért nem láttam jönni a mogyorókrém tálalására vonatkozó kérdését, mintha ezzel visszaköszönt volna az az Iris, akit én is ismertem, és felhívást tett volna keringőre. Akárhányszor pimaszkodásba kezdtem, akaratlanul is visszhangozni kezdett fejemben a ma már többször elismételt mondata, hogy ezekhez még nem vagyunk elég jóban, és ezt szinte azonnal követte az a kép, ahogy foglyul ejtettem abban a székben, Ő pedig gondolkodás nélkül szakadt ki a rögtönzött börtönből, és a konyhába viharzott. Régen fele ennyire sem érdekeltek a határok vagy éppen a szabályok, nem biztonsági játékot játszottam, nem egyszer hozva ezáltal kényelmetlen helyzetbe még Őt is, de akkoriban még egyszerűen... nem volt veszítenivalóm. Nem akartam tőle semmit, maximum azt, amit minden más nőtől, majd a házasságunk végeztével szépen elengedni, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Mi pedig lassan, fokozatosan felülírtuk, de most megint olyan volt az egész, mintha valaki nekiesett volna egy radírral.
Válasz nélkül akartam hagyni megjegyzését, mert számára valószínűleg éppen elég visszajelzés lett volna az arcomra kúszó széles, szemtelen vigyor. Ha először nem is, utólag talán már Ő is rájött, hogy minek is hangzott a rövid kis megjegyzése a nasikra és arra a bizonyos összeveszésre. - Nem, szerintem sem veszekednénk ilyen nasik mellett - mondtam, szándékosan fogalmazva át megjegyzését, majd én is egy korty borba fojtottam a vigyorgásomat, legalábbis addig, míg vissza nem kanyarodtam az előbbi kérdéséhez.
Szavaimat tekintetem is követte, először csak a nyakát véve alaposabb szemügyre, mintha nem ismerném minden centiméterét amúgy is, de ennyi nem volt elég, kíváncsiskodó tekintetem úgy haladt tovább, mintha arra fogadkoztam volna, hogy itt helyben levetkőztetem a tekintetemmel. Ami mondjuk... nem esett volna nehezemre, egyedül az tartott vissza, hogy ismertem magam annyira, hogy ha az övében nem is, de az én poharamban az lenne az utolsó csepp. Már így is alig tudtam visszafogni az ébredező vágyat, amit újra és újra előcsalogatott belőlem. - Amúgy nem is vagyok édesszájú. De ezeknek nem tudok ellenállni, főleg ha szemrevaló a... tálalás - vontam meg vállamat alig láthatóan, ekkor már úgy csimpaszkodva tekintetére, mintha ennek segítségével tényleg a fejébe látnék. Nem kellett mondjuk nagy tehetség ahhoz, hogy rájöjjek, mi is megy végbe benne, mert hatalmas előnyöm volt, ismertem minden porcikáját, tudtam, hogy milyen reakciót tudok előcsalogatni belőle egyetlen puszta érintéssel, és hacsak nem cserélték ki Őt teljesen az éjszakák folyamán, hát ez még mindig megállta a helyét. Tudtam, hogy mire van szüksége és hogy mire vágyik, de ismerve Őt, azt is tudtam, hogy milyen tartás szorult belé, így biztos voltam abban is, hogy nem fog kötélnek állni. Az a kép élt rólam a fejében, hogy úgyis csak megszerezni akarom, használni, majd eldobni, erre pedig egy fél nap alatt aligha tudnék rácáfolni. Főleg hogy annak idején is ugyanezt érzékeltettem vele, mikor majdnem minden nélkül magára hagytam, és napokig úgy kerülgettük egymást, mintha parancsba adták volna. - Ó, be is érem vele. Legalábbis ma - dőltem hátra ismét, továbbra sem engedve azt a pimasz vigyort eltűnni, szándékosan hangsúlyozva azt a kis időhatározót, amit talán nem is tudatosan biggyesztett a mondanivalója közepére, de a tudatalattink mindig őszintébben kommunikált, mint a józan eszünk. - Otthon szoktam vacsorázni - köszörültem meg torkomat aztán, újabbat vonva a vállamon. - De ehetsz a tornyodban is, ha ott biztonságosabbnak ítéled a körülményeket - tettem hozzá ártatlan grimasszal, bár a nyílt és egyértelmű pimaszkodásom ellenére sem tudtam, hogy mi lenne a helyes döntés. Nem is csak a vacsora kapcsán, mert míg neki voltak rejtett tartalékai, hogy megküzdjön a vággyal, én ilyesmivel nem próbálkoztam, mert nem volt kérdéses, hogy mennyire sóvárgok utána. Viszont végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy talán most először tényleg bírnom kéne magammal, az így felszabaduló energiát pedig inkább abba kellene ölnöm, hogy megtaláljam erre a megoldást. De már a puszta gondolatába is beleőrültem, hogy távol tartsam magam tőle. - Ha elszólít a kötelesség, akkor viszont tiéd az egész ház - folytattam tovább. - Csak ne morzsázz az ágyamba - vontam fel pimaszkodva a szemöldökömet, továbbra sem engedve a sunyi vigyorgásomból. Bár, talán nem volt a legjobb ötlet elképzelni, ahogyan az ágyamban fekszik. Akár vacsorával, akár anélkül.

Ugyan csak pár pillanatra, de lekonyultak ajkaim, ahogy szóvá tette, hogy ez bizony egy kihagyott ziccer, bár nagy eséllyel így is, úgy is kibújt volna alóla valahogy. Sokkal több mozgástérrel rendelkezett ezúttal, mint akkor este, ott lényegében nem volt hová menekülnie, ezúttal viszont még az utolsó pillanatban is megmásíthatta volna a döntését, csak hogy elkerülje, hogy én nyerjem a fogadást. Márpedig mindketten tudtuk, hogy milyen az, ha én nyerek, és hogy általában mennyire pofátlanul hajtom be az adósságokat, főleg ha az övéről van szó, de bele kellett törődnöm, hogy ezúttal nem vágott elég gyorsan az eszem. Talán kijöttem a gyakorlatból.
Már a lasagne gondolatától is összefolyt a nyál a számban, mert idejét sem tudtam, hogy mikor ettem utoljára, és mikor korábban azt mondtam neki, hogy ez az étterem a kedvenc helyem, egy kicsit sem túloztam. Ő persze rögtön egyenlíteni akart, miután kiderült, hogy talán tényleg a fejébe látok, még ha én magam tudtam is, hogy erről szó sincs. Inkább ügyesen játszottam ki a kezemben tartott kártyákat, Ő viszont elég gyorsan letette az étlapot, a duzzogása láttam pedig muszáj volt felnevetnem. Mintha a tiramisu-val mellé tudott volna lőni. Ennek ellenére nem hagytam ki a kínálkozó alkalmat, hogy ismét megpróbáljam zavarba hozni, mintha tényleg sportot űztem volna abból, hogy előcsalogassam azokat a pírfoltokat, amik mintha ezúttal megmakacsolták volna magukat, de még mielőtt jobban belemerültem volna, a pincér felbukkanása áthúzta a számításaimat.
A távozása után kézbe fogtam a boros poharat, majd ajkaimhoz emelve kortyoltam belőle egy keveset, de mielőtt újra bevetettem volna magamat, megszólalt, kérdése hallatán pedig jó ideig azon gondolkodtam, hogy ez vajon tényleg megtörtént-e, vagy csak képzelődtem. Az a furcsa, pimasz csillogás az előbbi mellett szólt, ajkai elbújtak a pohár pereme mögött, de még így sem tudta teljesen elrejteni előlem azt az ártatlan pislogást, amivel amúgy is képes volt kicsalogatni belőlem bármilyen szunnyadó vadállatot. Nem tudtam, hogy honnan jött az erő ahhoz, hogy ne bukjon ki belőlem egy óriási sóhaj, mozdulni sem engedtem arcizmaimat, így fürkészve tovább a tekintetét, közben halványan félrebillentve a fejemet. - Hirtelen milyen kíváncsi lettél - jegyeztem meg lassan, szándékosan húzva az agyát, de ahogy tovább folytatta, és megjegyzést tett az eperre, egy pillanatra mintha tényleg elveszítettem volna a kapcsolatot a világgal. Pár pillanat erejéig komolyan megfordult a fejemben, hogy talán... csak a bolondját járatja velem, és ezzel akarta a tudtomra hozni, hogy ez az egész egy óriási szivatás volt, de ahogy teltek a másodpercek, Ő pedig meg sem rezzent, már tudtam, hogy ez csak a véletlen műve. Csak megosztotta velem, hogy Ő még az epret is előnyben részesíti, és lassan ki is rajzolódott egy iszonyúan sunyi vigyor ajkaim köré. - Főleg, ha azzal a tejszínnel és mogyorókrémmel kóstolod - törtem meg végül a részemről beálló csendet, majd lassan előredőltem, könyökömmel támaszkodva meg az asztal lapjában, így vizslatva tovább szemeit. - Amúgy nem igazán szoktam kérni, inkább kiszolgálom magam - vigyorodtam el szemtelenül, visszatalálva a korábbi kérdésére, tekintetem pedig arcáról a nyakára vándorolt, szinte érezve ujjaim alatt a forró bőrét, fejemben pedig még élénken élt a kép, mikor végigkentem rajta a nutellát. A gondolatba minden izmom belefeszült, a gyomromra rámarkolt az az ismerős, bizsergető érzés, de a kikívánkozó sóhajt egyelőre még mindig visszafojtottam. Pedig... a picsába, csak magam alatt vágtam a fát az egésszel. - Számtalan olyan hely van, ahol sokkal édesebb az íze, mint mikor csak egyszerűen... kikanalazod az üvegből - folytattam tovább, ezzel egyidejűleg tekintetem tovább vándorolt, pár másodpercet időzve dekoltázsánál, és valószínűleg az mentette meg, hogy más testrésze nem látszódott ki az asztal takarásából, mert nem álltam volna meg a mellkasánál.
Hirtelen néztem rá ismét, újra elmerülve tekintetében, továbbra is azzal a komisz kis mosollyal a szám sarkában, bár a jó ég tudta, hogy jelenleg hol is húzódik az a határ, vagy létezett-e még egyáltalán.

Szavai hallatán nem is nagyon küzdöttem a vigyor ellen, ami az arcomra kúszott, mert bárhogy is nézzük, igaza volt. A napjaim nagy részét nem azzal töltöttem, hogy illemleckéket vettem, és ugyan most valamivel szembetűnőbb lehetett neki ez az eddig rejtegetett jellemvonás, de villantottam már meg előtte is a fogam fehérjét. Még ha nem is emlékezett rá, de amikor minden erőmmel azon voltam, hogy átgyalogoljak rajta, például azon az első randin, az udvariasság és jómodor állt tőlem a legtávolabb. Ha előtte nem is, hát akkor és ott már láthatta, miért is nem vagyok - vagy voltam - méltó senki szeretetére vagy szimpátiájára. Egyszerűen nem is akartam az lenni, úgy szerettem az életemet, ahogy volt, legalábbis addig, míg rá nem döbbentett, hogy milyen kopott és sivár volt mindig is.
Tovább pimaszkodott, mire kicsalt tőlem egy pofátlan, ördögi vigyort, nem is rejtve véka alá, hogy amúgy kicsit sem ingott meg az önbizalmam. Talán azt gondolta, hogy ezúttal sikerül kifognia rajtam, és véget ér a szerencse-szériám, de eltökélt szándékom volt rácáfolni erre a kósza gondolatra, bár kicsit sértette a tisztességes játékot, hogy sokkal több információ állt rendelkezésemre. Azt viszont már kicsit sem akartam magyarázni, hogy nemcsak a tisztességes, de a tisztességtelen játékokat is szeretem.
A tengeri herkentyűket szinte pillanatokon belül el is vetettem, bár nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen masszívan állta a pillantásomat, még csak ki sem ült arcára az az undor, amit néhány nappal ezelőtt az étteremben produkált, mikor vacsorát rendeltem magunknak, és így kénytelen voltam számításba venni, hogy nemcsak nekem, de neki is lehetnek titkos tartalékai. Mondjuk némi színészi tehetség, amit eddig minden ízében kizártam. A pizza végül hasonló sorsra jutott, mint elődje, szavaimmal ellentétben inkább nem is képzelve el, hogy mégis milyen módszerrel tüntetném el ajkai széléről a paradicsomszószt, ha netán mégis összekenné magát, végül tekintetem pár pillanatig újra az étlapon állapodott meg, csak hogy úgy tegyek, mintha a lasagne egy hirtelen ötlet lenne. - Az alufólia ártana a szépségednek - húztam el a számat, aminek sarkában azért ott időzött az a sunyi kis vigyor, miközben félrebillentettem fejemet, így méricskélve Őt tovább. - Bár most kicsit sajnálom, hogy nem kötöttem fogadást erre a gondolatolvasásra. Az múltkor is bevált - telt meg élettel a somolygásom, bár ezt kicsit nehezebb lett volna megvalósítani, mint azt, hogy tudok-e zongorázni. Az ott egyértelműen kiderült, míg az, hogy ráérzek-e az ízlésére, zsákbamacska volt, és az utolsó utáni pillanatban is letagadhatta volna. Amennyire próbált nem kötélnek állni, meg is tette volna, elvégre már a jutalom-csók alól is megpróbált kibújni. Mintha tényleg tegnap történt volna...
Amint letettem az étlapot, Ő kézbe vette a sajátját, ezúttal pedig rajtam volt a sor, hogy kényelmesen hátradőljek, nem is szóltam egy szót sem, csak kihasználtam az alkalmat, hogy csendben gyönyörködjek benne, már amennyit engedett láttatni magából a kibaszott étlap takarása végett. Vele ellentétben viszont kicsit sem próbáltam elrejteni a reakcióimat, bár nem volt különösebb bajom az elsőként említett panna cotta-val sem, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel, mikor sóhajtva letette az étlapját. - A tiramisu tökéletes - vontam meg vállaimat lazán, jó pár pillanatnyi hatásszünet után, csak hogy hagyjam egy kicsit forrni magában, de ahogy távolabb toltam magamtól az étlapot, ismét megkerestem vele a szemkontaktust. - Bár inkább a jóval egyszerűbb desszerteket szeretem - kezdtem bele sejtelmes, csalafinta kis vigyorral. - Tejszínt, mogyorókrémet... - kezdtem bele a felsorolásba, pislogás nélkül követve arcizmai játékát, de a mellénk érkező pincér ezúttal neki tett szívességet az érkezésével, kizárva azt a lehetőséget, hogy ismét sikeresen zavarba hozzam. - Lasagne-t kérünk. Desszertnek pedig tiramisu-t - fordultam felé, ujjaimmal ráakaszkodva a pohár borra, amit időközben letett elénk.

Amikor ma reggel kiléptem a szobám ajtaján, még csak gondolat szintjén sem jutott eszembe, hogy vele fogok reggelizni, majd ebédelni, a kettő közé beiktatva némi munkát és virágvásárlást. Nem tudtam, mire számíthatok a tegnapi nap után, egyedül abban voltam biztos, hogy talán még kevesebbre fog emlékezni, mint tegnap, de arra a legvadabb álmaimban sem számítottam, hogy visszaugrunk a legeslegelejére. Kevesebb ennél rosszabb forgatókönyv létezhetett volna, de ahogy most fürkésztem Őt, egyetlen pillanatát sem szalasztva el a jókedvű, lágy mosolyának, kezdett kibontakozni bennem valami, ami normális körülmények között soha nem zavart volna. A hangulat, ami egyre kedvesebbé és kötetlenebbé vált, magával hordozta a veszélyt, hogy megfeledkezem magamról, pedig páratlan önfegyelemmel rendelkeztem, de ahogy néhány pillanatra elvesztem azokban a mély íriszekben, látni véltem a nőt, aki kiszabadított a saját börtönömből. Már így is a nyelvembe kellett harapnom néha, hogy ne mondjak olyasmit, amire már nem süthetném rá azt, hogy csak véletlen egybeesés, vagy egyértelmű következtetés. Ez még elment egy csokor liliomnál, de akár egy pillanatnyi hév is okozhatott volna totális pusztítást.
Valami ilyesmi lett úrrá rajtam akkor is, mikor kezem gyengéden a hátára simított, a mozdulat pedig olyannyira ösztönös volt, hogy jó pár pillanatig még én sem fogtam fel, hogy emiatt túlcsordul az a bizonyos pohár. És ha valahol nem akartam drámai jelenetet rendezni, az egy nyilvános étterem volt, de talán segített volna a gyorsabb kapcsolásban, ha azt érzem a tenyerem alatt, hogy mennyire feszélyezi az érintésem. Ehelyett meg sem szólalt, nem húzódott el, ez pedig... ha nem is mutattam ki, de valahol mélyen óriási reményt keltett bennem. Reményt, amitől még mohóbban lüktetett a vérem, és ami készen állt volna könyörögni bárkinek, aki azt mondja, hogy tud megoldást erre az egész röhejesnek tűnő helyzetre. - Ez eléggé helyzetfüggő - válaszoltam vigyorogva, mikor szóvá tette, hogy szerinte úriember vagyok, bár ezt már annak idején is említette egy párszor. Talán a helyében is meglepődtem volna azon, hogy a férfi, akiről eddig semmi jót vagy szépet nem hallottam, udvariasan ajtókat nyitogat vagy épp kihúzza a széket, de ez csak a kép egyik fele volt.
Amint leültem vele szemben, már hátra is dőltem, nem áldozva túl sok figyelmet a környezetünknek, tekintve, hogy már legalább ezerszer volt alkalmam végigméricskélni a hangulatos atmoszférát, és nagyon meglepődtem volna, ha Ő nem találja hozzám hasonlóan kellemesnek. - Szóval, most le akarod tesztelni, hogy tényleg gondolatolvasó vagyok-e? - kérdeztem vigyorogva, már most aljasnak érezve magam, elvégre elég nagy előnyöm volt a tudta nélkül. Akárcsak a liliom esetében, most is jól jött egy-két kósza információmorzsa, amit az elmúlt hónapokban csiripelt a fülembe, és amikre valami kisebb csoda folytán még emlékeztem is.
Megvártam, míg a pincér elénk tette az étlapokat, de még ez idő alatt is folyamatosan Iris tekintetét fürkésztem, közben rendelve egy-egy pohár bort az ebédünk mellé, ezzel bocsátva útjára a felszolgálónkat. - Lássuk - sóhajtottam fel, kézbe véve az elém tett étlapot, és úgy kezdtem lapozgatni, mintha tényleg görcsösen gondolkodnék az ott felsorolt ételeken. - Tenger gyümölcsei - olvastam fel az első oldal címsorát, majd rögtön megkerestem Iris tekintetét, és mint aki komolyan szuggerálja, végül tovább lapoztam. - Nem, az biztosan nem - jegyeztem meg vigyorogva, mintha tényleg a szemeiből olvastam volna ki ezt az amúgy nem elhanyagolható kis infót, pedig nem is olyan régen Ő maga mondta el a közös utazásunk során. Próbáltam is minél előbb kiverni a fejemből, mielőtt ismét görcsbe rándult volna a gyomrom, az pedig kicsit sem segített volna az étvágyamon. - És ugyan égek a vágytól, hogy lássalak paradicsomszósszal összekenve, de pizza sem - lapoztam át legalább három oldalt szemtelen vigyorgással, a tanakodásom azonban nem tartott sokáig, mert már akkor tudtam, hogy mit akarok enni, mikor kinyitottam az étlapot, a bort sem véletlenül választottam. - Lasagne - jelentettem ki, bár talán ezen a ponton nem ártott volna kérdésként megfogalmaznom, de ha nem tetszett neki a ház ajánlata, kedvére felülbírálhatta.

- Szeretem a kihívásokat - jegyeztem meg könnyedén, mintha épp arról beszéltem volna, hogy éppen süt a nap, pedig ennél valószínűleg jóval többet mondott el ez a kis megjegyzés. Ezúttal egészen más módszerekkel kellett közelednem felé, mert hiába próbáltam felidézni magamban, hogy annak idején hogyan is indult ez az egész közöttünk, kénytelen voltam beismerni, hogy akkoriban minden fokozatosan, lépésről lépésre történt. Egyikünk sem akart többet a másiktól a kelleténél, és ahogy Ő elkerült engem, úgy én is jobb szerettem minél távolabb tudni magamtól, semmint hogy egy levegőt szívjunk. Végül mégis a bőröm alá fészkelődött, centiről centire jutva el a szívemig, mára pedig teljesen begubózott a mellkasomba, néha úgy rámarkolva a szívemre, hogy esküszöm, még a körmei nyomát is éreztem. Pedig nem volt szándékos, tudtam, hogy soha nem bántana vagy ártana nekem tudatosan, mégis, a fájdalom és a félelem ezen szintje még mindig ismeretlen volt előttem. Ezek nélkül is teljesnek éreztem volna az életemet, de talán nem ártott volna hinnem a karmában.
Nehezen álltam meg, hogy ne simítsak a hátára, hisz szinte már ösztönösen jött volna a mozdulat, ahogy mellettem sétált. Soha, egyetlen alkalmat sem hagytam ki, hogy ilyen formában is érintsem Őt, még ha nem is volt több ártalmatlan gesztusnál, de az, hogy zsebre vágtam mindkét kezemet, némileg lefoglalta az ujjaimat, és kevesebb időm jutott az örlődésre, hogy ezúttal mégis miért nem érhetek csak úgy hozzá. Nem mintha nem érdekeltek volna egyre jobban a kibaszott okok, de volt egy olyan sejtésem, hogy a megoldás máshol volt keresendő. Nyilván nem Iris kérte ezt az... akármit. - Szerintem pedig pont hogy tetszene, amit ott látnék - utaltam a gondolataira szemtelen somolygással. - Legalábbis néha - finomítottam szavaimon egy komisz vigyorral, bár nem kellett sokat töprengenie azon, hogy mire is gondolok. Titkon én is örültem, hogy nem lát belém, mert egyrészt már régen kiszivárgott volna a kis titkom, másrészt némely gondolatom hatására talán még az az Iris is belepirult volna ezekbe a fantáziaképekbe, aki amúgy már úgy ismert, mint a rossz pénzt. Mindenről Ő jutott eszembe, de míg Ő általában zavartan elkapta rólam a tekintetét, ha pirongásba kezdett, én szemrebbenés nélkül álltam pillantását, mintha nem arra gondoltam volna végig, hogy mégis milyen lenne lebontani róla ezt a könnyed nyári viseletet.
Mosolyomból pár pillanatra eltűnt a pimaszkodás, mert ahogy közölte, hogy ennél az ebédnél Ő nem üzlettársként tekint magára, átjárt valami furcsa, kellemes melegség. Már majdnem olyan volt, mint... de ki tudja, talán azzal a virágcsokorral tényleg szereztem pár jó pontot, és ezt leginkább annak köszönhettem. - Elég, ha a szüleink üzlettársak - válaszoltam pár másodpercnyi szünet után, azt már nem téve hozzá, hogy várhatóan nekünk ebben úgysem lesz köszönet, de ahogy ismét eszembe jutott, hogy amúgy minden egy kibaszott darab papírról szólt, felkavarodott a gyomrom. Ezúttal nem volt mibe kapaszkodnom, a bizonytalanság és a tehetetlenség egyvelege mázsás súlyt nyomott a mellkasomra, mert míg pár nappal ezelőtt még láttam magam előtt a közös életünket, ma már csak a reménybe kapaszkodhattam. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy amúgy az ügyén kellene dolgoznom, megtalálnom a megoldás kulcsát, ehhez képest a belvárosban sétálgatok, és ugyan éreztem és láttam, hogyan nyílik ki egyre inkább előttem, de abban egy pillanatig sem hittem, hogy ez vezet majd a megoldáshoz.
Meg is köszörültem a torkomat, hátha ez segít elhessegetni legalább egy-két órára ezeket a nyomasztó gondolatokat, de a visszavágója már olyasmi volt, ami kicsit sem lepett meg, ki is bukott belőlem egy halk nevetés. - Ő csak a plázát emlegeti folyton. Szerintem az fáj neki a legjobban - húztam el ajkaimat egy pillanatra, mímelt szomorúsággal, bár valahol megértettem Kirill neheztelését emiatt, még ha az utóbbi időben már egész jól ki is jöttek egymással. Ez az egész nagy hátralépés volt kettejük barátságában is. Arra viszont felkaptam a fejemet, ahogy végül Ő maga vallotta be, hogy eltökélt szándéka volt mindeddig kerülni. Kicsit sem lepett meg, ezerszer hallottam a szájából, mégis, azon a szinten, ahol jelenleg kettőnk kapcsolata tartott, viszonylag nagy dolognak számított, hogy előállt egy ilyen vallomással. Vagy mivel. - Pedig nem harapok. Csak néha - vigyorodtam el, ezzel a gesztussal próbálva lazítani rajta, de a saját helyzetemen inkább csak rontottam vele, mert ahogy kimondtam a szavakat, legalább ezer olyan alkalom jutott eszembe, ahol vagy Ő harapdált engem, vagy én Őt, és kezdtem biztos lenni abban, hogy tényleg nincs olyan dolog, amiről ne Ő jutna eszembe. - Mintha máris ismernélek - küldtem felé újra egy felélénkült, pimasz grimaszt, miután számos apró részletet osztott meg magáról, és azokat, amiket eddig esetleg még nem tudtam róla, el is raktároztam. Jól jöhet még, legalább annyira, mint az, amit annak idején a liliomról mondott.
Ahogy az étterem kis kapujához értünk, hirtelen megfeledkeztem magamról, ösztönösen simult tenyerem a hátára, így ösztökélve arra, hogy sétáljon beljebb, de az egész csak addig tartott, míg észbe nem kaptam. Nem kapkodtam viszont, helyette lassan húztam el róla a kezemet, szándékosan nem is szólva semmit, inkább a felénk közeledő pincérhez fordultam, és egy kinti asztalt kértem. Szerencsére már ismertek annyira, hogy tudták, mennyire nem szeretek várakozni, egy percen belül már kalauzoltak is minket az egyik szabad asztalhoz, én pedig, ahogy azt a ösztönöm diktálta, ki is húztam Iris-nak a széket. - Egész kellemes, nem? Mármint, hangulatos - böktem körbe, miután én is letettem a hátsómat vele szemben, próbálva nem arra gondolni, hogy mi is történt közöttünk, mikor legutóbb egy ilyen asztal két végén ültünk.

Még valahol magamat is megleptem ezzel az egész csokor-dologgal, nem is tudtam egyetlen hasonló esetet sem felidézni, mikor valakinek ilyen módon akartam a kedvében járni, bár az is hozzátartozott a történethez, hogy még hozzá hasonló sem volt soha az életemben. Attól függetlenül, hogy emlékezett-e rám vagy sem, én nem tudtam vele úgy viselkedni, mintha nem ismerném Őt, nem tudtam előcsalogatni magamból azt a közömbös, merev és rideg maffiózót, akivel jelenleg azonosított, és nagyon reméltem, hogy ha újra elő is kerül, Ő nem lesz a közelben. Nem akartam, hogy újra látnia kelljen, és hirtelen tudatosuljon benne, hogy akivel jelenleg beszélget, virágot vesz és jókedvűen időt tölt, az valójában még mindig az a kegyetlen és erőszakos vadállat, csak éppen megszunnyadt benne a fenevad.
Meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, ezzel a mutatvánnyal most tényleg sikerült lenyűgöznöm, bár ezt is tűztem ki célul, még ha ezzel túl nagy kockázatot is vállaltam. Elvégre felüthette volna fejét a gyanakvó énje, hogy mégis honnét tudom, hogy ez a kedvenc virága, és ha már tényleg annyira távol állt tőlem a romantika, miért nem azzal próbálkoztam, amivel minden más hozzám hasonló barom. Mondjuk rózsával vagy valami ahhoz hasonló elcsépelt klisével, én pedig nagy eséllyel nem tudtam volna mit mondani róla. Az pedig fel sem merült bennem, hogy elmondjam neki az igazat, mert nem bírtam volna ki még egyszer, hogy megjátszott szerelemmel és törődéssel pislogjon rám. Azt még egyszer nem éltem volna túl, tegnap is közel állt ahhoz, hogy kitépje a szívemet a titkolózásával. Arról nem is beszélve, hogy napok óta tett úgy, mintha minden rendben volna, így gyűjtögetve magában a kétségbeesést és a félelmet. - Ha gondolatolvasó lennék, már tudnám, hogy mivel lehet lecsalni rólad a ruhákat - tanakodtam hangosan, és hiába virított ajkaim körül a szokásos sunyi vigyorom, tekintetemből csak úgy sugárzott a megjátszott ártatlanság. Nem mintha... nem tudtam volna most is, gondolatolvasás nélkül, hogy mit kellene tennem, de minden alkalommal emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy jelenleg nem az az Iris áll velem szemben, aki már megszokta, hogy egy-egy ilyen pimaszkodó játék mire is megy ki.
Nem maradt sokáig adósom, rögtön kapott az alkalmon, hogy visszaszóljon a farzsebem kapcsán, mire lassan, játékosan megvontam a vállaimat. - Ez úgy hangzott, mint egy kihívás - válaszoltam, kicsit sem téve komolyabbá a hangulatot, bár tény, hogy ha a taperolására vágytam volna, már most rögtön lett volna két tucat ötletem, hogy mivel érhetném el. Mégsem akartam vele tiszteletlen lenni, a dolgozószobájában elég nyíltan a tudtomra hozta, hogy ne nézzem játékszernek, de... hogy is magyarázhattam volna el neki, hogy amit Ő egy megalomániás gengszter kitartó próbálkásainak gondol, aminek a vége az, hogy ágyba akarom vinni, az nekem - és a benne szunnyadó feleségemnek - már eggyé vált a hétköznapokkal. Egyetlen érintésével képes volt megnyugtatni, és még egyelőre nem tudtam megjósolni, hogy ennek hiánya milyen hatással lesz rám hosszútávon.
Akkor tudtam ránézni legközelebb, mikor bepakoltam mindent a kocsiba, elvégre a hatalmas növények igencsak korlátozták a látásomat, vettem is egy nagy levegőt, ahogy végre megkönnyebbültek a karjaim, bár távol álltam attól, hogy tényleg megizzasszon három virág. - Szinte látom magam előtt, hogy Kirill mennyire élvezte volna ezt a küldetést - vigyorodtam el szemtelenül, kicsit sem zavartatva magam. Az emberemből előbb nézte volna ki Ő is, hogy bemegy vele egy virágboltba, bár ez a nap erről szólt. Meglepetésekről, én pedig bizonyára nem szűkölködtem bennük most, hogy minden emléke megkopott rólam. - Helyes - tettem aztán hozzá, mikor elindultam előre, vele az oldalamon, ekkor már az éttermet tűzve ki célul. Ez viszont úgy tűnt, hogy tényleg a sors keze, mert soha nem tett említést róla, de kezdtem azt érezni, hogy egy röhejes komédiába csöppentem. A sors egyik kezével elvett és büntetett, míg a másik kezével jutalmazott, én pedig már simán beértem volna azzal is, ha nem vesz el, de nem is ad semmit. Az életem már-már tökéletes volt, megkaptam mindent, amit egy hozzám hasonló egyáltalán remélhetett, és most megint ott tartottam, ahol a part szakad. Nem volt semmim. Olyanom legalábbis, ami jelenlett volna valamit. - Még nem is vagyok a fejedben igazán - válaszoltam viccelődve, de nem gyorsítottam a lépéseimen, mert nem volt célom minél gyorsabban odaérni. Hacsak Ő nem gyorsít a tempóján, mert akkor kénytelen leszek követni. - Attól függ. Nincs sok időm éttermekbe járni - folytattam, szándékosan kerülgetve a forró kását, mert bár szépen körülírta, de nagyjából ki tudtam következtetni, hogy mire is irányul a kérdés lényege. - De ez a kedvenc helyem, ha az üzlettársaim nyilvános helyen akarnak találkozni - sóhajtottam fel egy újabb vállvonás társaságában, tekintetemben azzal a pimasz kis csillogással, ami ezzel igyekezett megüzenni neki, hogy nem hordok ide holmi nőcskéket. Amúgy sem hordtam soha, az elmúlt hónapokban pedig inkább Ő kötötte le a figyelmemet, de ezt ugyebár... nem mondhattam. - Itt jobbra - intettem egyik kezemmel az egyik kanyarodó utca felé, majd egy újabb sóhajt követően oldalra fordítottam a fejem, csak hogy rá nézhessek. - És a hozzád hasonló, dacos kislányok hova járnak egy ilyen unalmas városban? - kérdeztem, nem spórolva a komiszsággal, ajkamba harapva, hogy ne fűzzek hozzá több pimaszkodást.

Szavaira csak egy egyértelműnek szánt vállvonással reagáltam, mert tény, hogy ha legyeskedne körülötte valaki, arról elsőkörben tudnék. És valószínűleg nem csak tudnék róla... régen elmúltak már azok az idők, mikor csak úgy, a saját meggyőződésem miatt átpasszoltam volna Őt bárkinek, ahogy arra egyszer volt is példa, de akárhányszor olvasta is a szememre utólag, életem talán egyik legönzetlenebb döntését próbáltam meghozni akkoriban azzal, hogy nem rántom bele még jobban abba a mocsokba, amiben én élek. Már akkor is éreztem azt a valamit iránta, ami megijesztett, és amiről még azt gondoltam, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lehet jó vége, de az élet valamelyest rácáfolt az akkori kifogásaimra. Bár, jelenleg elég távol álltunk attól, hogy bárminek is jó vége legyen, de még így sem jutott eszembe megkérdőjelezni az akkori döntéseink helyességét. Fogalmam sincs, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy képes legyek elengedni, már azon kívül, hogy Ő kér meg rá, ennek pedig az új helyzetnek köszönhetően ismét reális esélye volt. Ennél nagyobb motiváció pedig nem is kellett ahhoz, hogy mielőbb meg akarjam oldani, még mielőtt a lehető legjobb időzítéssel közlik velünk, hogy elválhatunk. Ő pedig, emlékek és érzelmek híján, tényleg kisétálna az ajtón úgy, mintha tényleg nem lett volna más közöttünk, csak egy darab papír.
Felé sandítottam egy pillanatra, mikor az edzőteremről kérdezgetett, próbálva meghatározni, hogy vajon most tényleg meglepődött, vagy már netán tervei is vannak az új információ birtokában, de arckifejezése alapján inkább az utóbbira tippeltem. - Lejárhatsz, ha akarsz. A titkárnőm még beosztást is csinál neked, ha kéred - vigyorogtam magam elé, mert ugyan jóval kevesebb dologra emlékezett, mint kellett volna, de azt talán már Ő is tudta, hogy nincs titkárnőm. És volt egy olyan megérzésem is, hogy soha nem fogunk összefutni odalenn, mert pontosan tudtuk mindketten, hogy annak milyen végkifejlete lenne, de egyelőre meg sem fordult a fejemben, hogy ismét sarokba szorítsam. Az, ami az irodájában történt ma délelőtt, elég józanító volt ahhoz, hogy nagyjából tudjam, hol az a bizonyos határ, és habár szerettem őket feszegetni, néha át-átlépni, de ezúttal jobbnak tűnt visszavenni, legalábbis egy kicsit.
Ismét hátra pillantottam, mikor egy konkrét növényről kezdett beszélni, ki is bukott belőlem egy kis sóhaj, de a pimasz fényt csak nem sikerült eltüntetnem a tekintetemből, ahogy a növény után pár pillanatig inkább az Ő szemeit fürkésztem. - Még soha senki nem mondta, hogy baj lenne a képzelőerőmmel - jegyeztem meg mímelt bánkódással, szám szélében azzal a sunyin bújkáló vigyorral. - Bár, ahogy így hallom, nekem már nem is kell elképzelnem - utaltam arra, hogy Ő már tökéletes pontossággal belőtte, hová is kerül majd az egyik virág, és ahogy annak az egynek, úgy valószínűleg a többinek is megvolt már a helye, legalábbis Iris fejében.
Sikeresen ki is húztam magamat a feladat alól, némi bűnbánatot tanúsítva, hogy nem veszek részt a növények pontos kiválasztásában, majd bentebb sétálva inkább a vágott virágok sokaságát méricskéltem, míg tekintetem fel nem fedezte azt az egyet, amiről tudtam, hogy szereti. Az apropó mondjuk, ami miatt az orromra kötötte annak idején, kicsit sem a kellemes emlékek közé tartozott, de az információ birtokában ebből még némi előnyt is kovácsolhattam magamnak. El is kezdtem összeválogatni a legszebbeket, már amennyire volt szépérzékem az ilyesmihez, csalafinta módon egy rózsaszínt ékelve a csokor kellős közepére, mintha nem bírnám ki, hogy ne teremtsem meg ebben is a kellő káoszt, majd a csokorral együtt indultam vissza előre, majd megálltam közvetlenül mögötte. És ahogy a virágokat kezdte méricskélni, tekintetében azzal a jóleső melegséggel, már tudtam, hogy megérte felrúgnom a saját kis ígéretemet, miszerint soha senkinek nem adok vagy viszek virágot. - Akkor ráhibáztam - szólaltam meg végül egy kis sóhaj kíséretében. - Nem tűntél egy rózsás típusnak. És az amúgy is baromira elcsépelt és nyálas, nem? - kérdeztem eltűnődve, bár ezt az eszmecserét inkább magammal folytattam, miközben Ő finoman és burkoltan közölte, hogy jól fog mutatni az asztalon a vacsoránál, ezt pedig már muszáj voltam egyértelmű sikerként elkönyvelni. Azzal pedig, hogy az ujja gyengéden és alig érezhetően a kézfejemet érintette, miközben átvette tőlem a csokrot, próbáltam kevésbé törődni, bár még így is átjárta testemet az a furcsa, kellemes bizsergés, ami az érintései nyomán mindig. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem vonhattam magamhoz és nem ölelhettem át, a többibe pedig inkább már bele sem gondoltam. - Oké - néztem végig a kiválasztott példányokon, és valahol hatalmas fejlődésnek éltem meg, hogy nem tettem rájuk élcelődő megjegyzést. Pedig ezek csak... virágok.
A felszabaduló kezeimmel át is vettem tőle a választott példányokat, így indulva a kassza felé, de rögtön egy pimasz mosolyt villantottam a mellettem sétáló alakja felé. - A farzsebemben van a tárcám. És nincs szabad kezem - rántottam meg a vállamat szemtelenül, de még mielőtt szürke színt kapott volna az arca amiatt, hogy netán hozzám kelljen érnie, nevetve megcsóváltam a fejemet, és egy igencsak jól sikerült mutatvány után előhalásztam én a saját zsebemből.
A fizetést követően ezúttal rá bíztam az ajtókat, majd a kocsi hátsó ülésén pakoltam le őket. - Tényleg van súlyuk - adtam neki igazat végül, visszautalva a korábbi beszélgetésünk egy pontjára, de ekkor már ismét az arcát fürkésztem, mintha esélyem lett volna bármit is leolvasni onnan. - Csak két saroknyira van innen az étterem - szólaltam meg újra, elvégre nem véletlenül esett a választásom erre a virágboltra, egyik kezemmel az út túloldalára bökve, majd lassú léptekkel el is indultam, így lényegében nem is hagytam neki más választást. Talán még mindig nem fűlött a foga ahhoz, hogy kettesben legyen velem, de a nyílt utcán némileg más szabályok uralkodtak. - Remélem, szereted az olasz konyhát - osztottam meg vele egy kis információ morzsát, hogy nagyjából mire számíthat, közben ismét zsebre vágva mindkét kezemet.