Nem voltam a szavak embere, ez is szinte családi vonás volt, előbb léptem a tettek mezejére, minthogy bármit is elkezdjek szavakba önteni. És amúgy is, voltak olyan dolgok, amikről nem tűnt egyszerűnek a beszéd, és mióta Iris az életem részévé vált, állandóan ilyen szituációkkal szembesültem. Ennek ellenére mindig szavakkal bántottam, de mi értelme volt a szavaknak, ha a tetteim és a testem egészen más üzenetet akart közvetíteni?
Amikor mögé léptem és kalitkába zártam, szintén nem szavakkal akartam csatát nyerni. A dühöm egy egészen más érzéssé alakult, a vágy megcsillant a szememben, még ha ezt egyelőre nem is láthatta. Már nem a harag miatt vettem nehezebben, lassabban a levegőt, és tettem egy felesleges próbát aziránt, hogy rájöjjek, vajon hogyan tudta ilyen gyorsan átalakítani a bennem tomboló érzéseket, de inkább nem akartam tudni. Nem volt szükségem további kérdésekre. A kérdésére nem válaszoltam, bár én hoztam fel az egészet. Mégis, ha elkezdtem volna szavakat formálni, talán még jobban bevittem volna magunkat az erdőbe, így inkább meghagytam mindet magamnak. Jelen pillanatban mindent vele akartam, és ami igazán megijesztett, hogy itt állva mögötte fogtam fel, hogy ez már nemcsak a testéről szól. Már nemcsak a testére vágytam, hisz azt már megkaptam. Mindent akartam. Mégis mi szükségem lenne egy Irina kaliberű nőre? Az ego-játékomon kívül, mert azt sem volt olyan könnyű kinőni. - Nem, nem voltam őszinte - ismertem el az egyértelműt, de dühében sok mindent mondott az ember, amit akár később, de néha még a következő pillanatban is képes volt megbánni. Tényleg kinézte volna belőlem, hogy beváltom az ígéretemet, és megütöm vagy megerőszakolom? Ez már nemcsak egy átkozott papírról szólt és az ígéretről, ami az apámhoz láncolt.
A megfogalmazott szavak nem mentek kárba, mindet elraktároztam, közben továbbra is hadakozva magammal, hogy ne érintsem meg. Talán vágyott volna rá és ő maga is küzdött a sóvárgás ellen, de végül a szavaival egyértelműsítette, hogy nekem még dolgoznom kell magamon. Bár ő a lehető legszebb megfogalmazásba öltöztette az ultimátumot, én pedig a szemeit fürkészve hagytam, hogy a háta mögött matatva kitapogassa a kulcsot, majd elfordítsa. El kell döntenem... egész életemben döntéseket hoztam, és most egy egyszerűnek tűnő lány kifog rajtam. Ez valahol nevetséges. Egy más szituációban nem engedtem volna ki a helyiségből, utána nyúlnék és visszahúznám, megpróbálnám jóvá tenni azt, amit elbasztam, de ehelyett leengedtem a karjaimat, majd a tekintete helyett a padlólapot kezdtem fürkészni. Nehéz volt rendet tennem magamban, még nem is álltam rá készen, így mikor elindult a kijárat felé, egy ideig nem indultam utána. És még amúgy sem mehetek el, nem véletlenül kellett eljönnöm az apám helyett.
Végül elindultak a lábaim, zsebre vágtam mindkét kezemet, hogy kövessem a feltételezett útján, és nem is tévedtem, mert már kinn a hidegben várt arra, hogy megjöjjön az autó. Megálltam mellette, fél szemmel rásandítottam, de nem szóltam egy szót sem. Mennyi volt az esélye ennek az egésznek? Kaptam egy látszatfeleséget egy kibaszott szerződés miatt, akit már az első pillanattól kezdve tehernek éreztem, majd ahogy egyre többször sodort minket egymás mellé az élet, szinte befészkelődött a bőröm alá. Vajon mi van meg benne, ami eddig senki másban nem volt? És benne miért van meg?
Megköszörültem a torkom, majd mikor elénk gurult az autó, kinyitottam neki az ajtót. Én azonban nem ültem be mellé, átsétáltam a túloldalra a sofőrhöz, és az ablakon behajolva kezdtem beszélni hozzá. - Vidd haza, és ha megérkeztetek, szólj Kirill-nek - adtam egyszerű utasításba, majd még a válla fölött Iris-ra pillantottam. Nem szóltam egy szót sem, és valószínűleg már csak azért sem-alapon ő sem kérdezett volna semmit, de nekem még elintéznivalóm volt ezekkel odabenn. Köztük Igorral is, mert a Papa nemcsak azt várta tőlem, hogy bájologjak és cseverésszek. Nem erről szólt az életünk, és nem is olyan nagy baj, ha Iris ezt nem látja.

 Mit meg nem adtam volna egy kapcsolóért, amit meg tudott volna nyomni rajtam, csak hogy néha el tudjak szakadni a régi önmagamtól. Elvégre minden rossz berögződés, minden düh és ocsmányság onnan származott, és még nem tudtam megítélni, ki fogja megnyerni ezt a csatát. Eleve gyűlöltem az érzést, ami belülről ketté akart hasítani. Az egyik el akarta üldözni a lányt, a másik pedig egyszerűen... rá vágyott. És mindarra, amit adni tudott, mert nem szívesen vallottam volna be, de a kóstoló, amit kaptam belőle, felülmúlt mindent, amire számítottam. Ez volt a baj ezzel az egésszel. Féltem, hogy elgyengít majd, a büszkeségem pedig a tekintélyemet féltette, ez pedig szinte készen állt arra, hogy megforgassa a kést ebben: bennünk.
Az, hogy haragra tudtam gerjeszteni, talán még jót is jelentett, mert ezek szerint nem sikerült elérnem nála a közömbösség legmélyebb szintjét. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna. Más sem kellett volna ahhoz, hogy ez az egész értelmét veszítse. Egy közömbös nő rosszabb volt, mint egy dühös, tajtékzó nő.
Figyeltem a tekintetét az ajtó mellől, a szavaiból egyértelműen lerítt, hogy éppen hazudik, mire vissza kellett fojtanom egy mosolyt, hogy még csak a nyomát se fedezze fel rajtam. Talán a tekintetem beszédesebb volt nálam, de eleinte nem szóltam egy szót sem. - Nem mondom, bátor dolog a saját szavaimat ellenem fordítani - ismertem el, de a hangomból nem szűrhetett le semmit. Így, ahogy most végignéztem rajta, a tekintetem pedig felfedezte a ruha vonalát, a mellrésznél az érdekes kivágást és a jól látható dekoltázst, valószínűleg kétszer is megbántam, hogy egy másodpercre is magára hagytam Irina miatt.
Elindult ő is az ajtó felé, én közben már elengedtem a kilincset, és először nem is mondtam semmit a szavaira. Helyette a tettek mezejét választottam, így mikor ő nyúlt volna a kilincs után, megálltam mögötte, egyik kezemmel az ajtó lapját fogva vissza, a másikkal pedig elnyúltam mellette, hogy elfordítsam a kulcsot, aztán azt is megtámasztottam a feje mellett az ajtó lapján. Egyértelmű volt, hogy fogságba esett, azonban még így sem értem hozzá, csak fürkésztem hátulról, beszívtam a haja illatát, közben hagyva, hogy ha akar, felém tudjon fordulni. - Nagyon bölcs voltam, mikor azt mondtam, hogy azt csinálsz, és azzal, akivel csak akarsz - suttogtam a füle mellett, de még mindig nem érintettem meg. A hangomból eltűnt a düh, valami egészen mást kezdett el kiváltani belőlem az illat, ami nélkül már szinte nem is tudtam volna elképzelni az életemet. - Én veled akarom - fűztem hozzá, de közben már tudtam, hogy le kell állnom. Hagynom kellene elmenni. Legutóbb világosan fogalmazott, én pedig már csak dacból is tartani akartam magam az akkori ultimátumhoz. - De legutóbb azt mondtad, hogy nem akarod, hogy hozzád érjek - folytattam a gondolatmenetet szinte már lázas hangon, és így, a nyakát figyelve csak arra vágytam, hogy félresöpörjem a haját, majd végigcsókoljam a puha bőrt. Valójában az előbbi kijelentésem ebben a formában nem hangzott el, csak sugallta felém, én pedig azóta tényleg nem értem hozzá, már azon kívül, hogy táncoltunk, de az egy mentőakció része volt. És valószínűleg ezer hasonló döntés előtt álltunk még, de az egyik legfontosabbat mégis most kellett meghoznom, ahogyan neki is. Ha tényleg el akar menni, nem fogom akadályozni benne. Ha marad... meg kell próbálnom egy másik oldalamat mutatni. Azt, amit amúgy is csak ő ismert. Amitől irtóztam, de ha velem van, annyira nem ijesztett meg az ismeretlen újdonság.

 A vad temperamentumom egyre inkább kiütközött, ez pedig már egyértelmű véget sejtetett a beszélgetésünk esetében. Már ha beszélgetésnek lehet majd titulálni azt, ami kettőnk között lezajlik, mert már valószínűleg tényleg közel álltam ahhoz a ponthoz, hogy egy nagy pofonnal gazdagítson. Talán rá is szolgáltam és megérdemeltem volna, de ezt úgysem vallottam volna be. Azt sem tudom, hogyan reagálnék egy ilyen szituációra, magamat ismerve kicsit sem jól. Az, hogy nem bírtam a véremmel, közismert volt, mindenki tudta, aki ismert, és talán Iris el akarta hitetni magával, hogy minden ember képes megváltozni, én egyre inkább arra hajaztam, hogy kivétel legyek. Semmi bajom nem volt az életemmel, míg ő meg nem érkezett, és ráébresztett, hogy amúgy valami talán mindig is hiányzott. Csak nem tudtam, hogy mi. És hogy ez egyszerre volt kínzó, fájdalmas és dühítő. Inkább nem gondoltam rá, nem akartam, meg sem próbáltam felismerni, mi ez. Az talán végleg tönkretett volna, és velem együtt őt is.
Tovább növelte kettőnk között a távolságot, láttam, hogy visszafojt néhány szót, majd azt kaptam, amire számítottam. Felesleges volt tovább húzgálni a strigulákat, hogy hanyadszorra okoztam neki csalódást, szinte rögtön fel tudtam volna sorakoztatni öt alkalmat, de nem volt időm. Újra és újra megszólalt, mire a mennyezet felé emeltem a tekintetemet, közben pedig felsóhajtottam. - Egy szóval sem mondtam, hogy te vagy a hibás - ráztam meg a fejem, közben azért felfigyelve arra, amit Irina-ról mondott és ahogyan mondta. Bár most nem volt idő arra, hogy csak úgy átadja magát annak a bizonyos zöld szemű szörnyetegnek. Elég volt, ha egyszerre egy szörnyetegre figyelt, és arra a célra itt voltam én. - Az ablakon nem akarsz kimászni esetleg? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, utalva arra, hogy egyre inkább kutatta a helyiség legtávolabbi pontját, ahol tényleg biztos távolságban lehet tőlem. Talán mert nem is akartam igazán reagálni a szavaira. Főleg a legutóbbiakra, mert egy mondaton belül kétszer tudtam volna meghazudtolni magam, ha azt mondom, amit először akartam. - Ne kezdjünk bele. Csak... ne - engedtem le végül mindkét kezemet magam mellé, közben nyelve egyet. Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy jól van-e. Furcsa volt ilyen ellentmondásos érzelmekkel nézni rá, méregetni őt, közben tudva, hogy soha nem leszek elég jó egy ilyen nőnek. Ő pedig soha nem lesz elég rossz nekem, ami nem feltétlenül baj az ő szempontjából.
Még egy utolsó pillantást vetettem az irányába, majd megindultam az ajtó felé. Már nem sok okom lett volna a maradásra, neki még annyi sem, de mikor a kilincsre simult a kezem, végül nem nyomtam le, helyette felé sandítottam. - Te féltékeny voltál? - kérdeztem váratlanul, mert az iménti gondolat csak nem eresztett. Láttam, hogyan nézett Irina-ra, végül a szavai sem cáfolták meg a nő irányában érzett érzéseit.

 Még számomra is meglepő volt, hogy nem pattant el egyetlen ér sem a nyakamban, vagy a fejemben. Nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, az artériák már kirajzolódtak ezeken a pontokon, és miközben Irist terelgettem a társalgó felé, egy-két mély levegővétellel próbáltam elérni valami nyugalmi állapotot. Kudarcot vallottam benne, egy fokkal sem lettem nyugodtabb, mert tudtam, hogy csak akkor kaptam volna meg azt a jóleső elégedettséget, ha legalább eltöröm Igor karját, de a teljes extázist az okozta volna, ha már a téglákat kötözték volna a lábára nehezékként. Ha másnak nem is, vízi hullának még éppen elment volna.
Legurítottam a pohár tartalmát, közben elvétve Iris után kutatva, aki a szoba másik sarkában járkált fel és le. Ez nem segített abban, hogy megnyugodjak, csak még erősebben dobolt a szívem a fülemben, a teljes szívroham szélére sodorva. Idejét sem tudtam, mikor veszítettem el utoljára ilyen szinten a kontrollt, de a most érzett düh ezerszer intenzívebb volt, mint minap, mikor Iris-szal veszekedtem. Volt is különbség: Iris-t nem bánthattam, de Igort igen. Úgy éreztem magam, mint aki befejezetlenül hagyott egy ügyet, az agyam folyamatosan azt ordította, hogy menjek vissza és fejezzem be, amit elkezdtem, de túl sok lett volna a szemtanú. És Iris sem akarta. Nem is értem, ez miért érdekel egyáltalán. Legutóbb volt lehetősége kiadni magából, hogy mit is gondol rólam, most még azok a szavak is visszaköszöntek. Így mikor megindult felém, szinte már éreztem az arcomon egy jól irányzott pofont, amiért magára hagytam, vagy amiért engedtem, hogy idáig fajuljon a helyzet Igorral.
A pofon helyett azonban a karjaim alá fészkelte magát, ettől pedig szinte lefagytam. Ami jó volt benne, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy milyen dühöt érzek, igaz, ez az állapot nem tartott sokáig. Habár nem láttam a szemeit, a hangjából nem tudta elrejteni azt, hogy a sírás szélén táncolt, és talán emiatt kellett volna türtőztetnem magam, legalább valami csekély vigaszt nyújtanom neki, de... nem én lettem volna, ha most egyszerűen belesimulok a helyzetbe, és visszaölelem. És ezt ő is tudta. Hisz egy embertelen, könyörtelen gyilkos voltam a szemében, aki most... tett egy szívességet, megkímélve attól, hogy egy Igor-féle mocsadék megtört szajhává tegye. A gondolattól, hogy Igor hozzáér, vagy hogy többet akar, ismét összekoccantak a fogaim, próbáltam elhessegetni a képet magam elől, elég kevés sikerrel. - Elég - szólaltam meg végül, a karjaira csúsztattam a kezem, hogy valamennyire eltoljam magamtól. Egyedül a húgom ölelését tudtam elviselni magamon, és most, hogy Iris zárt a karjai közé, egy pillanatra elhittem, hogy talán megérdemlem. De talán ezt még ő sem gondolta volna komolyan. - Össze kell szedned magad - tettem még hozzá, mint valami rossz diktátor, ekkor már megkeresve a tekintetét. Az íriszei szinte beszéltek helyette, én pedig egy másodperc alatt a legmocskosabb gazembernek éreztem magam, amiért nem tudtam megnyílni előtte, legalább amíg vigaszra lel velem. És nem vallottam volna be soha, de nekem is szükségem lett volna rá.
Elsétáltam előle, ekkor már némileg nyugodtabban, majd a hajamba túrtam, a szabad kezemet pedig a csípőmre szorítottam. - Miért nem hagytad ott, mikor megjelent? - fordítottam felé ismét a fejem. Nem hibáztattam, csak nem értettem. Igor már rögtön mély benyomást tett rá, és mikor egyedül maradt, nem jutott eszébe... mondjuk arrébb sétálni? Bár ez elég nevetséges godnolat volt, ismertem Igor-t, nem engedte volna lerázni magát. - Vagy miért nem jöttél vissza hozzám?

 Nem tudtam nevén nevezni az érzést, mert előtte még soha nem tapasztaltam, és a szörnyeteg, ami a gyomromra telepedett, éppen a karmait élezte a belsőszerveimen. A dühöm jól látható formát öltött, és ugyan eleinte próbáltam legalább a látszat kedvéért úgy lerendezni Igort, hogy ne legyen nagy visszhangja, de mintha ki akarta volna vívni, hogy orrba vágjam. Erre utaltak a szavak is, amiket még hozzáfűzött volna a feleségem taperolásához, de nem hagytam, hogy befejezze. Nem akartam hallani, és esélyes, hogyha végigmondja, tényleg minimum egy hiányzó testrésszel távozik innét.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Iris még mindig itt állt mellettünk, és hogy a kíváncsi szemek úgy szegeződtek ránk, mintha cirkuszi előadást gyakoroltunk volna. A legkevésbé sem tartottam mókásnak a történteket, az arcom megmerevedett, a szemeim szinte vérben forogtak, ahogy szemrebbenés nélkül bámultam Igort. Talán ez volt az a pont, mikor felfogta, kurvára nem viccelek, és ideje volt meghunyászkodnia. Márpedig ő tudta, hogy a Papa milyen profi módszerekkel tüntette el a többé nem kívánatos személyeket úgy, hogy a hullájuk sose kerüljön elő, nyilván azt is sejthette, hogy ebben az apám a legjobb mentorom volt.
Már szinte lángra kapott a testem, minden végtagom megfeszült, így egy pillanatra kényelmetlen érzés volt tapasztalni, mikor egy gyengéd tenyér simult a vállamra. Jól érezhetően megfeszültem, még mindig dolgozott bennem a harag, az arcom eltorzult a vicsorgástól, ahogy a fogaim összekoccantak, de még mindig túl szorosan tartottam Igor gallérját. Iris hangja iránymutatásként szolgált, ami segített visszautat találni a felfokozott állapotomból, de még így is túl lassan kezdtem el ereszteni a szorításomon. Tényleg, ebben a pillanatban ölni tudtam volna, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ezt ekkor már mindhárman tudtuk. Nem tudtam, mennyi idő telt el Iris kérlelése után, ahogy felé fordítottam a tekintetem, mintha hosszú percekre vesztem volna el a szemeiben, érezve a megkönnyebbülését és a néma hálát. Nagyot nyeltem, és szinte teljesen ellazítottam az ujjaimat, így engedve el Igort, majd még egyszer megkerestem a tekintetét. - Ha még egyszer ránézel, vagy kezet emelsz rá, esküszöm az istenedre, hogy a feleséged sem fog rád ismerni, mikor kihalásznak az öbölből. Ha kihalásznak egyáltalán - Elég egyértelmű fenyegetés volt, és szemernyi kétsége sem lehetett afelől, hogy tényleg megteszem, ha okot ad rá. Nem voltam hazug ember, ebben az apámra ütöttem, és ki, ha nem ő tudta volna ezt a legjobban.
Elléptem előle, majd anélkül, hogy Irisra néztem volna, a hátára csúsztattam a kezem, ezzel ösztökélve, hogy merre menjen, de a mozdulatban több feszültség volt, mint eddig bármikor. Emlékeztetnem kellett magam, hogy már nem Igort szorítom, hanem a feleségem hátát... útközben még felmarkoltam egy pohár vodkát a szabad kezemmel, nem hagyva ki az alkalmat, hogy körbenézzek a jelenlévőkön, de egyetlen eltorzult pillantás elég volt ahhoz, hogy mindenki tudja, hol a helye, és újra kedélyes csevegésbe kezdjenek.
Habár Iris azt kérte, menjünk, én nem a kijárat felé kalauzoltam, hanem egy kis társalgó felé, majd odaérve becsuktam mögöttünk az ajtót. Csak ekkor fordultam szembe vele, szinte rögtön kikortyolva az utolsó csepp vodkát is a pohárból. Nem nagyon tudtam volna mit mondani, a haragtól még mindig nehéz volt levegőt venni, a torkomban dübörgött a szívem, de lassan, egész lassan a tekintetem ismét rátalált Irisra. Pedig megfogadtam, hogy soha, semmilyen körülmény esetén sem teszek többé szívességet, nem mentem meg az életét, még csak látni se akarom, ha nem muszáj. Gyűlölni akartam Őt, ezt az egészet, az érzéseket, amiket kihozott belőlem, és a legrosszabb az egészben a tehetetlenség zord érzése volt. Mindig tudtam, mit kell tennem, de ő felülírt mindent. Vele kapcsolatban semmit nem tudtam. - A picsába - bukott ki belőlem aztán, a vodkától kissé megrekedt hangon, majd nagy levegőt vettem.

Valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem, mert Irina érkezése egyet jelentett azzal, hogy nem kellett megmagyaráznom egy jóval összetettebb kérdést. És a választ rá. Bár ha tudtam volna a választ, a kérdés sem hagyta volna el a számat, de egyelőre úgy tűnt, hogy ezen nem is kell aggódnom. Későbbre talán összeszedem annyira a megmaradt darabkáimat, hogy ha Iris visszakérdezne, tudjam, mit tegyek. Már ha visszakérdez azok után, hogy Irina jószerével jött, tarolt és egyértelmű győzelemre játszott. Nem hagyott túl sok apellátát, a kérdése kicsit sem kérdésnek hatott, és nem is kellett több, hogy feltűnjön, ég és föld választotta el a feleségemtől. Irina testesítette meg a múltat, de Iris... a jelenem. Emiatt pedig egyre kevesebbszer jutott eszembe a búslakodás az olyanok iránt, mint Irina. Talán ez hiányzott, egy jó nagy löket, egy szelet a régi életemből, ami majd visszatérít a saját utamra.
Iris úgy adta át neki a terepet, mintha kötelező lett volna, aminek nyomán egy ideig kutattam a tekintetét, de Irina nem sok időt adott hozzá, hisz amint Iris elszakadt tőlem, és arrébb sétált, szinte rögtön átvette a helyét, és a nyakam köré fonta a karjait. Nem szorult belé túl sok szemérmesség, oroszul kezdett duruzsolni a fülembe, mintha csak egyszerű erőfitogtatás lett volna az egész. Ahogy a mellei a mellkasomnak simultak, az incselkedő szavak pedig súrolták a fülemet, az emlékeim elkalandoztak az Iris előtti időkbe, mikor kétség sem fért hozzá, hogyan is végződne egy ilyen tánc egy Irina-hoz hasonló nővel. A gondolataim mégsem tudtak csak úgy fellélegezni, és ugyan a mosolyom őszintének hatott, de a fél szememet időről időre Iris-on tartottam.  
A visszanyert hidegvérem azonban múló ábránd volt, mikor percek elteltével feltűnt, hogy Iris már nincs egyedül. Úgy tűnt, Igor számára nincs elég hal ebben a tengerben, neki pont az az egy kellett. Először nem mozdultam, bár láttam Iris tekintetét, az arcvonásait és azt, hogy kínlódik a férfi jelenlétében, de Igor még nem tett semmit. Egészen a következő pillanatig.
Amikor Igor ujjai látványosan a lány karjára fonódnak, szinte még a távolság ellenére is láttam, ahogy erővel teszi. Nem volt benne sem néma kérlelés - bár Irist aztán kérlelhette volna bármire -, csak a mohóság, a birtoklási vágy, ettől pedig ledermedtek a lábaim. Mintha egy gorilla ült volna a mellkasomra, a légzésem pedig elnehezült. Nem gondolkodtam szavakon, csak úgy otthagytam a legújabb táncpartneremet, magasról leszarva, hogy mit diktált volna az etikett az udvarias lelépésről, határozott léptekkel közeledve a vén seggfej irányába, aki még annak ellenére sem vette le a kezét a lányról, hogy az megkérte rá. Egyre kevésbé voltam ura annak, amit az ösztön kikényszerített belőlem, ráadásul ezt az érzést nem ismertem, nem tudtam mit kezdeni vele. A levegő szinte teljesen belém szorult, de mikor melléjük értem, egyetlen határozott mozdulattal markoltam rá Igor karjára, jóval erősebben, mint ahogy ő markolászta a feleségem karját. - Vedd le róla a kezed, különben a karod nélkül távozol innen ma este - suttogtam halkan, mégis egy egész falkányi vadállat erejével a hangomban. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért teszem, és miért éppen apám egyik kedvenc pajtásával teszem, de jelenleg kurvára nem érdekelt, ki ő. Akár a kibaszott pápa is lehetett volna.
Ő felnevetett, mintha bármi vicces lenne a jelenlegi helyzetünkben, de továbbra sem eresztette a lányt. - Dimitriy, ezek csak nők, ezt te tudod a legjobban - jött a válasz, amiből leszűrtem, hogy számára még mindig nem esett le, hogy nem vicceltem. Egészen a következő pillanatig, mikor meglazította a saját nyakkendőjét, mintha megérezte volna a helyzet komolyságát. - Úgy tűnt, nem bánod, ha más is felpróbálja a legújabb... - Eddig jutott a mondanivalójában, a következő pillanatban a hirtelen feléledő harag következtében elengedtem a karját, hogy megragadjam a gallérját, és én rángassam el Iris mellől. - Mi nem volt világos, baszd meg? - emeltem fel a hangom vele szemben, jelenleg távol állva attól, hogy ne akarjam kiverni az összes fogát. Még az sem érdekelt, ha közben minden szem ránk szegeződött.

Valószínűleg nem tudta, hogy kibillentette a világomat a megszokott kerékvágásból, mióta visszahozták Franciaországból. Amennyire próbáltam elszeparálni magam tőle, minden alkalommal úgy került hozzám közelebb, és ez a nagy vitáig úgy tűnt, hogy talán esélyt nyit... valamire. Ezt még én sem gondoltam végig tisztán, annyira dacoltam magam ellen, hogy inkább nem vettem tudomást a hatásról, amit kiváltott belőlem. Az első együttlétünk után szinte biztos voltam abban, hogy megkaptam, amit akartam. Egy nőt, aki ellenállt nekem, és így bizonyítottam magamnak. De nem volt elég. Újra akartam, többet akartam. Talán még most is, pedig közel álltam ahhoz, hogy megfojtsam, a düh, amit tápláltam iránta, elapadhatatlannak tűnt, és ő sem igyekezett meggyőzni az ellentétéről. Mondjuk ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy benne is két érzés csatározott, ezt pedig még a rideg, kilátástalan tekintetében is látni véltem. Nem tudott teljesen elrejtőzni, hiába próbálta.
A teste lágyan mozdult a zenére, én pedig még mindig nem éreztem, talán nem is akartam érezni. Az, hogy kimentettem Igor társaságából, nem azt jelentette, hogy bármit elfelejtettem volna, de próbáltam tartani magam ahhoz, hogy ha vele vagyok, segítek. Márpedig Igor ellen a legkevesebb esélye se lenne egyedül. - Elég okos vagy ahhoz, hogy megoldd, nem? - kérdeztem, elvégre nem mondhattam neki, hogy tanuljon verekedni vagy járjon önvédelmi órára. Ha megkért volna rá, talán még én is segítő kezet nyújtottam volna, de jelenleg nagyobb esélye volt az antarktiszi jégpáncél olvadásának, mint annak, hogy bármit is kérni fog tőlem.
Kételkedtem abban, hogy a kérésemre szót fogad, így mikor felém fordította a tekintetét, pár másodperc erejéig csak néztem a kék szemeket, úgy, mintha mi sem történt volna. Szerettem volna, ha meg nem történtté tehetem, vagy legalább visszafordíthatnám az idő kerekét, hogy másképp bánjak vele... de talán ennek így kellett lennie. Bár ettől még nehéz nem lesz nem úgy érinteni, és egyáltalán nem... megcsókolni. Erőt kellett vennem magamon, felsóhajtottam és megráztam a fejem. - Miért ilyen nehéz, Iris? - kérdeztem, de nem akartam rá választ. Elfordítottam a tekintetem, nem fejtegettem, hogy mire gondolok, mert még én sem tudtam, de a következő másodpercben egy másik tenyér simult a vállamra, az érintésről pedig egyértelműen lerítt, hogy ez most nem Igor.
Hátrafordítottam a fejem, hogy a látóterembe bekússzon az ismerős nő jellegzetes arca, a szőke haja kiengedve omlott a vállaira, a fekete miniruhája alig takart valamit, a domináns parfüm pedig szinte rögtön megtöltötte az orromat. - Irina - ejtettem ki a nevét, amint eljutott az agyamig a felismerés. Egy ideig az én tekintetem kutatta, majd mint aki jó munkát végzett, Iris-ra nézett, de közben nem eresztette a vállam. - Szabad? - hangzott el a kérdése a sajátos mély, mégis nőies hangján, jól hallható akcentussal, és nem is lepődtem meg a lényegre törő stílusán, mert ezt az oldalát már amúgy is jól ismertem. Iris azon oldalát viszont kevésbé, hogy miképp fog erre reagálni.

Nem kerülte el a figyelmemet a furcsa feszélyezettség, amit Iris irányából éreztem, mikor Igor közeledni kezdett felé. Én hajlamos voltam megfeledkezni ezekről, mert ebben éltem, és általában nem volt beleszólásom abba, hogy egy nőt ki milyen szándékkal környékez meg. Csak hogy ő a szó legszorosabb értelmében is hozzám tartozott, és hiába fogadkoztam, hogy nem törődöm vele, minden dühöm és az ő közönyössége ellenére is tudtam, hogy nem hagyhatom belefulladni ebbe a számára még ismeretlen mocsárba. Főleg nem egy olyannal, mint Igor, akinek még rosszabb híre volt nők tekintetében, mint nekem.
Valószínűleg ez játszott közre, mikor táncra invitáltam a lányt, közben biccentve egyet búcsúzóul Igor felé, bár tudtam, hogy nem ez volt a ma esténk utolsó beszélgetése. De jobbnak tűnt minden megbeszélnivalót Iris jelenléte nélkül kitárgyalni, nem kellett mindent hallania, főleg nem szembesülnie azzal, hogy mi minden volt jelenleg készülőben. Még előtte legurítottam a vodkát, a poharat pedig visszacsúsztattam a tálcára, kezemmel szinte rögtön Iris hátára simítva. Megfogadtam, hogy ma este nem érintem meg, még csak felé sem nézek, de úgy tűnt, ezúttal a cél szentesíti az eszközt. Márpedig mindketten ki akartunk szabadulni egy vén kígyó szorításából.
Egy ideig még hezitáltam, mikor a többiek közé kalauzolt, pár másodpercre átvéve tőlem az irányítást, majd a nyakam köré fonta a karjait. Minden, amit elterveztem, úgy tűnt, itt és eddig tartott, lassan felemeltem a másik kezem is, és a tenyeremmel a hátára simítottam. Kicsit sem voltam táncos kedvemben, a zene ritmusa is idegennek tűnt, de nem tudtam nem észrevenni Iris kutakodó tekintetét. Annyi kivétellel, hogy éppen nem az én szemeimet igyekezett feltérképezni, hanem mindenki mást körülöttünk. Az újdonság varázsa csúnya pofonokat tudott osztani, neki pedig a múltkori után ez a mostani még mélyebb víz volt. Mégis, ahogy a nyakam köré fonta a karjait, egy egész másodpercre elfelejtettem, mennyire zabos is voltam miatta, teljesen megfeledkezve a minapi vitánkról. - Ezt vehetném bóknak is - jegyeztem felvont szemöldökkel, miután értelmeztem a szavakat. Tudtam, mire gondol, márpedig még ő maga is meglepődött volna, hogy hány Igorhoz hasonló férfi volt még ebben a társaságban, és mennyire nem szégyellték elvenni azt, amit jogosnak véltek. - Meg kell tanulnod vigyázni magadra - tettem még hozzá, ami szöges ellentéte volt mindannak, amit eddig bármikor mondtam neki. Hisz legutóbb biztosítottam arról, hogy vigyázok rá. De nem leszek mindig mellette. Főleg nem így, ilyen viták után, mikor látni sem bírom, ő pedig szintén a világ másik felére költözne előlem.
A testem nehezen engedte el a merevségét, minden porcikám lázadt az egész ellen, mert nem akartam csak úgy elengedni a bennem tomboló érzéseket. Ha megtenném, ugyanott találnám magam, ahol előtte, és meg akartam szabadulni mindattól, amit Iris kiváltott belőlem. Mégis, ahogy éreztem a tenyerem alatt a forró és puha bőrt, az orromba pedig bekúszott a hajának illata, csak nagy levegőt vettem. Hiányzott. Mocskosul. Az érzéstől pedig összeszorult a gyomrom. - Nézz rám - suttogtam aztán a fülébe rekedt hangon. Előszeretettel kértem tőle hasonlót, de jelenleg nem tudtam volna megmondani, vajon szót fogad-e.

Szinte az arcomra volt írva, hogy semmi kedvem nincs megjátszani magam, amint beült mellém, ismét elkapott az érzés, amit minap éreztem mellette. Úgy tűnt, nem engedem el olyan könnyen ezt a haragot, de ő sem tett semmit annak érdekében, hogy oldódjon a kettőnk közötti feszültség. Én nem fogok bocsánatot kérni. Nem csináltam semmit. Még úgy sem, hogy szinte ki akarta kényszeríteni belőlem, de néhány fenyegetésen túl nem igazán tudott előcsalogatni semmit. És még azokat a fenyegetéseket sem váltottam be.
Miután kiszálltam és lendületesen becsaptam magam mögött az ajtót, hallottam, ahogy a nevemen szólít. Csak emiatt álltam meg, amúgy eszem ágában sem lett volna bevárni, lemondtam arról, hogy bármilyen látszatot is fenntartsak, ő pedig szintén nem a saját akaratából volt itt. Vajon mit mondott neki a Papa, hogy erre kényszerítse? Gondolom nála nem kérte ki magának a bánásmódot. Ebben a kegyben csak engem részesített.
A nyakkendőm után nyúlt, majd kibontotta, és elkezdte újrakötni. A kezeim a csípőmre simítottak, egy halk sóhajt hallatva. Az egész annyira nevetséges hatást keltett, de még így sem nézett a szemembe, ami beszédesebb volt minden szónál. - Ezek között a legkisebb gondom pont a nyakkendő lesz - fűztem hozzá minden további nélkül, továbbra sem alkalmazva túl sok arcmimikát. A dacom nagyjából egy gyerekével vetekedett, és ha valamit megtanulhatott mellettem, hogy nem olvadozom olyan könnyen. Meg akartam mondani neki, hogy ma nem kell túlzásokba esni a feleség szerepével, teszek rá, ki mit gondol rólunk, éppen ezért nem nyúltam a karja után, engedtem, hadd lépkedjen mellettem, míg a saját kezeimet nemes egyszerűséggel zsebre vágtam. - És itt sokkal több fegyvert fogsz látni, mint legutóbb - tettem hozzá, mintegy mellékes információként, bár talán a pisztoly látványához hozzászokott, mikor végignézte, ahogyan megtisztítom a sajátomat. Ez a parti azonban ellentétben az előzővel, nemcsak két tucat ember meghívásából állt, itt volt boldog és boldogtalan, aki valamilyen kapcsolatot ápolt apámmal, velük együtt a feleségeik, vagy éppen ideiglenes - bérelt - barátnőik.
Rögtön a hátsó udvar irányába tereltek bennünket, és nem is volt túl nagy túlzás az iménti állításom az embertömegről, tényleg itt iszogatott mindenki, aki számított, én pedig egy pillanatra Iris felé sandítottam, mert nem tudott ma este mindent érdektelenséggel leplezni. Már a nyakkendőm mellett sem tudott elmenni szó nélkül. Azt mondjuk a vitánk előtt még... egész máshogy kezeltem volna. Talán még el is mosolyodtam volna a törődésén. Talán most is vágytam volna az érintésére, arra a bizonyos törődésre, a simogatásra, a csókjaira, arra, hogy csak nézzem őt ebben a csábító ruhakölteményben. De mindahányszor ezekre gondoltam, elnehezült a légzésem, és megjelent a szemem előtt a rideg tekintete és a fagyos mosolya. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni. Egyelőre még nem.
- Dimitriy - szólt egy hang valahonnan a hátam mögül, teljesen kibillentve a gondolataimból, bár ismertem már apám egyik leghűségesebb ficsúrjának a bájcsevegő tónusait. Odaérve mögém megpaskolta a vállamat, majd beállt elénk, közben leintve az egyik felszolgálót, hogy szervírozzon nekünk italokat. - Az öreg Smolensky újabban az utolsó pillanatban mindent lemond - panaszolta szinte rögtön, de tekintete ekkor már Irist méregette. - Leköti a legújabb ügylete, Igor - válaszoltam könnyedén, bár volt időm begyakorolni apám helyett a kifogásokat. Az utóbbi időben tényleg úgy tűnt, mintha belefáradt volna ezekbe a partikba, én mondjuk nem hibáztattam érte. Már annyira engem sem elégítettek ki. - És ki az ifjú hölgy? - hangzott el a kérdés, miközben továbbra is Iris-on tartotta a szemeit. Elég gyorsan kiheverte az apám hiányát, bár tény, vén kecske is megnyalta volna még a sót. - Ő itt Iris. A feleségem - adtam egyszerű választ egy egyszerű kérdésre, de még én sem tudtam rájönni, hogy hogyan sikerült összehoznom ezt a hangsúlyt. Túlontúl birtoklónak hatott, pedig megfogadtam, hogy leszarom, ha valaki rájön erre a kamura. - Iris, ez itt Igor. Apám hű társa... legalább ezer éve - vigyorodtam el, közben elvéve az érkező tálcáról egy pohár vodkát. Mint mindig. Ebben legalább tényleg nem tudtam senkinek csalódást okozni. Még duruzsolt valamit Iris felé, talán a ruhájáról, de szinte semmit nem fogtam fel belőle, mert tekintetemmel a jelenlévőket kutattam, hátha meglátom Ivan-t, de talán ő is talált jobb elfoglaltságot ma estére. Rajtam kívül szinte mindenki.
Igor következő kérdése azonban már egyértelműen nekem szólt, mert felém fordult, mint aki szándékosan akar további tüzet gerjeszteni. Bár ő nem tudhatta, hogy éppen hadilábon állok az én egyetlen feleségemmel. - És Sienna? Ezer éve nem láttam - mondta, az én kezemben pedig megállt a mozdulat, amivel éppen bele akartam kortyolni a pohárba.  Már csak ez hiányzott. Bár az egészben az volt a legfurcsább, hogy mióta Iris velem van, kicsit sem hiányoztak a... régen levetett göncök. Sienna is úgy tűnt el a fejemből, mintha soha nem fészkelődött volna be oda. - Sienna szabadságon van - válaszoltam könnyedén, megvonva a vállamat, majd Iris felé fordultam. Előre láttam, hogy Igor őt fogja bombázni kényesebbnél kényesebb kérdésekkel, és habár jelenleg kurvára tombolt bennem a düh irányába, ezt mégsem akartam megkockáztatni. - Van kedved táncolni? - kérdeztem, ekkor már tényleg felvéve vele a szemkontaktust, kutatva azt a nőt odabenn, aki talán egy pillanatra elfeledteti velem a haragot és a ki nem mondott csalódottságot, amit magam iránt éreztem.

Talán ez volt a jó házasságok titka. Minden alkalommal úgy zárni egy beszélgetést, hogy napokon keresztül ne akarjon látni a másik, sőt, még az árnyékodat is messziről kikerülje. Talán nem kerülte el a figyelmét a robbanó pohár zaja, ahogy a becsukódó bejárati ajtónak csapódott, mikor elhagyta a helyiséget. Annak ellenére, hogy azt sugalltam felé, hogy kicsit sem érdekel, kivel és mit csinál, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy leállítsam Kirillt. Általa tudtam mindent a lányról, és arról, hogy mikor hová ment. És hogy történetesen nem szökött meg, bár a legutóbbi vitánk intenzitása felért egy atombomba robbanásával. Sok olyat mondtam, amit normális keretek között sosem mondtam volna, az pedig, hogy kezet emeljek rá vagy erőszakkal próbáljak a bugyijába mászni, józan keretek között soha nem jutott eszembe. Kihozta belőlem a legrosszabb felemet, és egyszerűen nem tudtam enyhülni, de ezzel nyilván nem voltam egyedül.
Amikor a Papa rám parancsolt, hogy a feleségemmel karöltve tegyem tiszteletemet egy partin a nevében, már rögtön azzal indítottam, hogy túl sokat kért. És ezt a szart ráadásul éppen ő kavarta, így eszem ágában sem volt kérlelni Iris-t, hogy tartson velem. Intézze el a Papa, küldjön neki meghívót, bántam is én, hogy mit csinál, de nem akartam részt venni ebben a komédiában. Nem akartam meghunyászkodni, vagy egy pillanatra is azt a látszatot kelteni, hogy készen állok bocsánatot kérni bármely szavamért vagy éppen tettemért.
Éppen a nyakkendőmmel bíbelődtem az autóban, mikor kinyílt a kocsi ajtaja. Fél szemmel odasandítottam, bár csak két női lábat láttam, nem mintha a magassarkúja kopogását nem hallottam volna, miközben levonult a feljáró lépcsőin. Nem szóltam semmit, az arcom pedig jó szokásomhoz híven nem árulkodott semmiről, de az, hogy itt volt, már azt jelentette, hogy a Papa meggyőző képessége felülmúlta az én dühkezelési képességeimet. Bár ezt ezer éve tudtuk. És ugyan csak alig-alig néztem rá, de még így, megannyi düh és dac mellett is észrevettem a páratlan ruhaválasztását. Az illata szinte rögtön letaglózta az orromat, és hiába idézett vele jó emlékeket, ezek ellenére nem szóltam semmit, csak elengedtem a nyakkendőmet, és egy sóhaj kíséretében inkább az ablak felé fordultam, miközben kényelmesen elfészkelődtem az ülésben. Nem akartam engedni, nem akartam, hogy újra bejárása legyen a bőröm alá, és szinte biztos voltam benne, hogy a legutóbbi fenyegetésem után már ő sem próbálja meg előcsalogatni belőlem a jobbik felemet. Talán már nem is hitt a létezésében.
Hacsak ő nem szólt, én nem törtem meg a csendet a pár perces út alatt, nem kezdtem el magyarázni, hogy hová megyünk, hányan lesznek és kik, és már az sem érdekelt, ha valaki rájön, hogy ez az egész csak egy elcseszett látszatházasság. Ez már legyen az apám kibaszott keresztje.