Nem bocsájtkozott vitába velem, nyilván Ő is tudta, hogy felesleges lenne belekezdeni egy ilyen csatározásba, már ami a jól nevelt kislányokat illeti, mert mindketten tudtuk, hogy helytállóak a szavaim. Annak titkon mindig is örültem, hogy személyében nem egy frigid királykisasszonyt költöztettek a házamba, mert ha valójában büntetni akartt volna az apám, akár még ezt is megtehette volna, de még így, ilyen keretek között is jól emlékeztem arra, milyen sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan is törjem meg. Hiába vált idővel mocskosul izgatóvá a dacos oldala, eleinte a falat kapartam tőle, és minden létező módon meg akartam keseríteni az életét, csak hogy rájöjjön, kivel is van dolga. Nehéz volt túltenni magamat a gyűlöleten, amit amúgy nem is Ő váltott ki, hanem a szüleink, de... vele ellentétben ez nekem már a múlt volt. Nem akartam újra jelent csinálni belőle, és valami halvány remény pislákolni is kezdett bennem, mert úgy tűnt, hogy Ő sem vágyik az állandó bújkálásra és a feszültségre kettőnk között. Csak azt tudtam garantálni, hogy én nem leszek akadályozó tényező ebben, egészen addig, míg nem törli belém újra és újra a talpát, mert még magamnak is féltem bevallani, hogy az elnyomott felem talán kicsit sem lesz ennyire béketűrő, ha sértik az egóját, és nem csalódottsággal fog válaszolni egy nyílt támadásra. Addig viszont nem akartam eljutni.
- Elkezdhetnél hinni magadban - válaszoltam aztán, mikor visszakérdezett, utalva a tehetségére, mert azt azért Ő sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ha nem lenne meg benne ez az adottság vagy épp a kellő rátermettség, senkinek nem kellene a munkája. Főleg nem tervezgetne lakóparkokat, és nem dolgozna ott, ahol. Bár az, ahogy kifejezte tetszését a ház iránt, valamelyest megnyugtatott, mert szerettem minden négyzetméterét, nem szívesen hagytam volna a hátam mögött, ha már egyszer ilyen jól sikerült a saját képemre szabni, de nem feltétlenül volt olyan, ami minden nőnek tetszene. Nem is volt szempont, hogy rajtam kívül bárkinek is tetszen, de az élet drámaian közbeszólt, és betessékelte ezt a nőszemélyt az életembe.
Jó ideig kavarogtak a gondolataim a zongora körül, egyszerre jutottak eszembe azok a másodpercek, mikor a billentyűket nyomogatva próbáltam benyomást tenni rá, ami végül sikerült is, de aligha tudtam volna elfelejteni azt a diadalt, amit rögtön az első rendes találkozásunk során learattam. Aztán ott volt az a tüzes este, amikor hazahoztam ezt a kis vakarcsot, és Ő pedig a fürdőből idáig csalogatott, a szenvedély emlékétől pedig forrni kezdett a vérem. Furcsa volt a feszültség, ami emiatt uralkodott most el rajtam, próbáltam nyugton maradni, úgy tenni, mint akinek nem azon jár az esze, hogy hogyan nyomódott a feneke a billentyűkhöz, összefüggéstelen dallamot produkálva ezzel, egy lágy, már-már gyengéd mosollyal tompítva a valódi érzelmeimet, de ahogy ajkai körül megjelent valami hasonló, nagyjából megnyugodtam, mert úgy tűnt, hogy nincs szemmel látható jele a frusztrációmnak. - Talán a zongorával - hangsúlyoztam ki erősen azt a bizonyos "talán" szót, mintha ismét elfelejtettem volna, hogy félre kellene tennem ezeket a perverz, már-már néha tolakodó megjegyzéseket, de régen sem szégyelltem őket, Ő pedig pontosan arra a Dimitriy-re emlékezett.
Nem tudtam nem elvigyorodni, mikor a telkekről tett említést, mert bár még mindig fogalmam se volt arról, hogy mi is a házasságunk valódi hozadéka az apámnak, de ezer százalékig biztos voltam abban, hogy jó sok telekről van benne szó, a kérdés inkább annak szólt, hogy minek az neki. Így is túl messzire ért már a keze, és az, hogy még tovább akart terjeszkedni, valami furcsa gyanakvást váltott ki belőlem. Nem is szerettem erre gondolni, mert volt egy olyan megérzésem, hogy nem fog tetszeni. - Te gondolom azt csinálod, amit a kedves vevő kér, nem? - kérdeztem kíváncsian, bár minden így működött az üzleti életben, már a legális üzletek terén. Ha az ügyfél csiricsáré palotában akart élni, gondolom neki ennek kellett megfelelnie. És nem volt benne a pakliban, hogy mondjuk... betörje az orrát annak, aki ilyen hülyeséget akart csinálni.
Bele is ásítottam a gondolatmenetbe, bár az utolsó pillanatig küzdöttem ellene, még mielőtt előhozakodott volna azzal, hogy untat, és amúgy miért vagyok itt, ha nem is érdekel az egész, de még mindig korainak tartottam volna bevallani, hogy amúgy nem a tervrajza érdekelt, csak szimplán vele akartam időt tölteni. Mellette még az alvás is egészen más volt, megnyugtatóbb, melegebb, pedig... aligha lehetett volna távolabb tőlem. - Lehet, hogy egy kis időre lehunyom a szemeimet - vigyorodtam el, észre sem véve, hogy vegyült némi szégyenlősség a gesztusba, miközben egy sóhajjal visszadobtam a magazint a dohányzóasztalra, majd úgy, ahogy Ő is javasolta, felemeltem a lábaimat, és elnyújtóztam, de még így ügyeltem arra, hogy a kis vakarcs lehetőleg ne érzékeljen az egészből semmit. - Attól függ, mennyire vagyok fáradt - vontam meg vállaimat vigyorogva, utalva a horkolásra. - Bökj oldalba - adtam neki egy pimasz tippet, majd megvontam a vállamat. - Vagy csikizd meg a talpamat - folytattam tovább, egy hatalmas sóhaj kíséretében keresve meg újra a tekintetét, miközben mindkét karommal megtámaszkodtam a tarkóm alatt. - Mondjuk inkább téged néznélek ahelyett, hogy a szemhéjaimat bámulom - vallottam be egészen csendesen, egyre laposabban véve levegőt. Bármennyire is küzdöttem az álom ellen, közben szükségem is volt rá, muszáj volt tisztán gondolkodnom és tisztán látnom, nem érhettem be azzal, hogy egy életen át ülök a dolgozószobájában és azt nézem, ahogy lakásokat tervezget. Az álom pedig ezúttal azt is jelentette, hogy kicsit elmenekülhetek ettől az egésztől, a folyamatos félelemtől, a fájdalomtól és bizonytalanságtól, ami megállás nélkül dolgozott bennem, és ugyan végig Őt bámultam, úgy követve mozdulatait, mintha látnám, mit is vet éppen papírra, de csak pár perc kellett ahhoz, hogy tényleg lecsukódjanak a szemeim, szinte teljesen ellazulva adtam át magam az álomnak.

Meg akartam előzni azt, hogy Ő lökjön el magától, így saját elhatározásból döntöttem el, hogy visszaülök a kanapéra, de közben egy pillanatra sem engedte el a tekintetem, a csipkelődő megjegyzésről már nem is beszélve, Ő pedig nem is cáfolt rá magára, újra emlékeztett arra, hogy bármennyire is távolinak tűnik a nő, akit szeretek, valamilyen formában még mindig jelen van. Elvégre belőle született az az Iris, akire most olyan nagyon szükségem lett volna, így annyira nem is kellett volna meglepnie, hogy számos dolgot úgy reagál le, ahogy azt megszoktam tőle. - Egy jól nevelt lány tényleg nem flörtöl maffiózókkal - bólogattam egyetértően, hangomban igencsak megvillantva azt a pofátlan élt, amihez már jócskán hozzászokhatott. - Én viszont még eggyel sem találkoztam ebben a házban - vontam meg vállaimat, a mozdulat mellé pedig ártatlan pislogást párosítottam. Pedig, valójában tényleg jó volt, de túl sok lehetséges értelmezése volt ennek a szónak. Hozzám képest jó volt, az életemhez, ehhez a közeghez képest főleg, de a saját életében, ismerve a viszonyát az apjával, hát mindennek neveztem volna, csal jól nevelt kislánynak nem. Mesélt róla történeteket, nagyvonalakban elmondva, hogy hogyan is nőtt fel, és hogy hogyan próbálta bosszantani az apját, én pedig titkolni se tudtam volna, hogy mennyire tetszett ez a bizonyos értelemben lázongó oldala. Bár, én a szerény, jól nevelt oldalával is tudtam mit kezdeni, leginkább azért, mert pontosan tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy kidobja az ablakon a jólneveltségét. És hogy melyik ruhadarabját kell letépnem róla, hogy már ne számítsanak az erkölcsök...
Lassan, komótosan vontam egyet a vállamon, összeszűkült szemekkel jelezve, hogy igencsak gondolkodóba estem a kérdése hallatán, bár ez is inkább a színjáték része volt. - Azt mondják róla, hogy tehetséges - jegyeztem meg sejtelmes kis vigyorral, bár azt inkább nem vallottam be hangosan, hogy amúgy nem ismertem a munkáit. Tényleg mindenáron próbáltam távol tartani magam a munkásságától, pedig az övé jóval hétköznapibb volt, mint az enyém, viszont az együtt töltött értékes perceket általában nem erre fecséreltem. Szörnyű lenne most megtudni, hogy milyen szörnyű férj voltam, míg emlékezett rám.
Körbehordoztam tekintetemet a helyiségen, pár másodpercig az ajtót fürkészve, mintha átláttam volna rajta, nem is féltem hangot adni annak, hogy mit is gondolok erről a házról, és sokáig nem is érdekelt, hogy ki mit gondol róla. Olyan volt, mint én, jeges, kimért, határozott és távolságtartó, itt nem volt keresnivalója semmi olyasminek, ami nem idevaló, és jó ideig Ő is ezek közé tartozott. - Ha így fogsz mosolyogni rám, később újra megmutatom, mit tudok annál a zongoránál művelni - vigyorodtam el kajánul, de ezúttal rajtam is valami gyengédség uralkodott el, nyoma sem volt annak, amit megszokhatott tőlem, és hiába pimaszkodtam megállás nélkül, be akartam bizonyítani neki, hogy semmi olyat nem csinálok vele, amit Ő maga nem akar majd. Még ha... kibaszottul is fájt belegondolni abba, hogy képes lenne elutasítani, mert erre valljuk be, ezer éve nem volt példa.
Lassan előre dőltem, ahogy magyarázni kezdte a fázisokat, bár már a legelején elvesztettem a fonalat, mert ahelyett, hogy szavait igyekeztem volna meghallani, inkább újra a tekintetébe feledkeztem. Csak remélni tudtam, hogy annyira nem látványos az egész iránt mutatott közömbösséggem, mert nem a munkája érdekelt, hanem Ő, vagy inkább... minden, amit csinált. Még ha az annyira nem is állt közel hozzám, így próbáltam elcsípni pár lényeges szót, ami később még segítséget nyújthat. - Szerinted itt lennék, ha nem érdekelne? - kérdeztem felvont szemöldökkel, játékos dorgálással a hangomban, bár elég bátor kijelentés volt ahhoz képest, hogy amúgy eddig tényleg nem igazán figyeltem. Még elcsíptem azt, hogy tervrajzot készít, meg majd később látványtervet, de itt valahol el is vesztem. - Ez egész héktöznapinak tűnik - jegyeztem meg, újfent hátradőlve, ekkor viszont már nyúltam az egyik magazin után, ami a nem túl távoli dohányzóasztalra volt letéve. - Sehol egy megvesztegetés vagy zsarolás... - sóhajtottam fel drámaian, belelapozva az amúgy elég vaskos újságba, majd kíváncsian elolvastam néhány sort. - Furcsák ezek az idei trendek... már az építészetben - húztam el a számat fintorogva, de még nem adtam fel, újra és újra lapoztam egyet, majd két sóhaj között a mellettem bóbiskoló vakarcsra néztem, de őt látszólag semmi nem zökkentette ki a békés programjából. Hirtelen én is éreztem eluralkodni magamon az érzést, azok után, hogy éjszaka szinte szemhunyásnyit sem aludtam, és amit igen, azt is nagy szünetekkel, szinte éber kómában tettem. Bele is ásítottam a gondolatba, majd bocsánatkérően Iris felé pislogtam, újra lapozva egyet a magazinban. - Meg ne kérdezd. Nem untatsz - előztem meg a kimondatlan szavakat egy határozott pillantással, kósza vigyorral a szám egyik sarkában.

Annyira nem lepődtem meg, mikor arcán megjelent a kételkedés, mintha csak így akarná a tudtomra hozni, hogy amúgy sejti, milyen alattomos szándékaim lehetnek, vagy hogy mire is gondolhatok a hála alatt. Még ha valahol rosszul is esett, nem hibáztathattam érte, Ő így ismert, és azok után, ami az emlékei szerint történt közöttünk, minden oka megvolt azt gondolni, hogy tényleg, csak és kizárólag az ágyába jutás a célom. Jó párszor vallottam be neki, hogy hiába volt bennem gyűlölet és dac, be akartam bizonyítani, hogy ha meg akarom kapni, hát meg is kapom, és végül így is történt, csak az nem vettem számításba, hogy egyszer nem elég. Sőt, azóta már tudtam, hogy soha nem lesz elég.  
Nem is akartam jobban belebonyolódni, inkább egy szemforgatással jeleztem, hogy befejezettnek tekintem ezt a hálálkodós dolgot, még mielőtt ez az egész incselkedés és pimaszkodás átmenne vérre menő küzdelembe, és ismerve a körülményeket, bizonyára az én vérem folyna, mert nem lennék képes bántani Őt semmilyen formában. Még ha el is kezdte feszegetni a határaimat azzal, ahogy Kirill-ről beszélt, mintha arra ment volna ki a játék, hogy lássa, vajon előhívja-e belőlem a zöldszemű szörnyet, de ismertem a saját szabályaimat, és ami még ennél is fontosabb volt, hogy az embereim is tisztában voltak vele, mi járna azért, ha bármelyikük is szemet vetne erre a nőre. Az első pillanattól kezdve, ahogy belépett ide, tabu volt mindenki számára, de ha nagyon az idegeimen akart volna táncolni, bizonyára minden ujjára talált volna egy olyan férfit, aki független tőlem, csak hogy kibaszottul felhúzzon vele, és nem vitás, sikerült volna neki. Bár, arra talán jelenleg nem számított, hogy ha tényleg ilyesmivel próbálkozna és megpróbálna felszedni valami balfék ficsúrt, három perc alatt csökkentené le szegény szerencsétlen élethosszát. Ezt már inkább nevezném féltékenységnek.
Még a legnehezebb napjaimon sem vaccilálltam annyira, mint ebben a pillanatban. Ahogy megálltam előtte, közben arról a bizonyos álomházról beszélve, amiről amúgy fogalmam sem volt, szinte azonnal tudtam, hogy vissza kellene vonulnom, mielőtt ismét felébresztem benne azt a bizonyos védelmi ösztönt, és nemcsak a szívemen sétál át magassarkúban, de a képemet is kidekorálja egy erős öklössel. Tovább kutakodtam, már-már zavarbaejtő volt, milyen hosszan mélyedtem a tekintetébe, de ahogy újra beszélni kezdett, felemlegetve azt a szőke hercegnőt, kezdett világossá válni, hogy mit gondol. Pontosabban, hogy mire következtetett a szavaim alapján, ettől pedig kedvem támadt keserűen elmosolyodni, de végül tudtam uralkodni arcizmaimon, így inkább egy halvány vigyort választottam. Ha tudta volna, hogy róla beszélek, és hogy vele akarom azt a bizonyos új otthont, valószínűleg a képembe röhögne, és elkönyvelne sült bolondnak, de azt egyelőre nem tudtam megmondani, hogy melyikünk is a bolond. Talán mindketten azokká váltunk. - Talán igen - bólintottam egyet lassan, kimérten, utalva arra, hogy visszatér majd a közelembe, ha tényleg hozzám tartozik, de még benne volt a pakliban az is, hogy soha többé nem látom majd. Nevetséges volt, elvégre itt állt előttem, nem ment sehová, mégis, olyan távolinak tűnt, mintha valaki a világ másik végére cipelte volna tőlem, úgy tépve ki a karjaim közül, hogy időm sem volt felfogni, mi történik.
Mégsem fűztem tovább a témát, mert nem tudtam volna úgy beszélni róla, hogy ne értse félre az egészet, és most még csak az hiányzott volna grátiszban, hogy azt higgye, valahol a világ túloldalán van egy ruszki nőszemély, aki magához láncolt, és nem eresztett. A gondolattól is bukfencezni kezdett a gyomrom, de mégi shogy tudtam volna elmondani neki, hogy minden kibaszott álmom középpontjában Ő áll, csak éppen nem emlékszik rá? Hogy bármeddig elmennék, hogy visszaszerezzem, de ha előállnék az igazsággal, csak azt érném el, ami tegnap történt. Összezavarodna, félne, és magába roskadna attól, amit éreznie kellene, de közben mégsincs meg benne. Nem lett volna szívem tönkretenni, Őt nem.
- Miért nem? - kérdeztem vissza , már a kanapén ülve, mikor halkan elsuttogta, hogy nem flörtölgetett, de rögtön vigyorra rándultak ajkaim, ahogy láttam, hogyan suhan át egy kis mosoly az arcán. Elkezdett előkészülni, így már nem nagyon akartam zavarni, kényelmesen hátradőltem a kanapén, karjaimmal megtámaszkodva a kanapé támláján a hátam mögött. - Még szerencse, hogy van egy építész ismerősöm - célozgattam rá egyértelműen, magamban már azt vizionálva, hogy mennyire élvezné, ha Ő maga tervezhetné meg álmai otthonát. Vagy éppen kettőnkét, ha minden jól alakul. És a pokolba is, miért ne alakulna? - Ez a ház túlságosan is én vagyok. Rideg, merev, kegyetlen - soroltam a jelzőket, amik eszembe jutottak, és amiket nem egyszer Ő is a képembe vágott, közben szépen lassan elhúztam a számat. - A zongorát mondjuk biztosan megtartanám, háztól függetlenül - vontam fel pimaszkodva a szemöldökömet, a gondolat viszont, hogy vele ellentétben nekem egy egészen másfajta emlék is kötődött a hangszerhez, rögtön hozta magával azt a kegyetlen forróságot, ami ellen próbáltam felvenni a kesztyűt, körülbelül azóta, hogy megállt mellettem paprikát szeletelni. - És a nyugati torony is jól sikerült - sóhajtottam fel megjátszott ártalmatlansággal, de tekintetem ekkor már a kezeit figyelte, ahogyan nekilátott a tervezgetésnek. - Amúgy fogalmam sincs, hogy mit csinálsz - vigyorodtam el pár másodperc múlva, beharapva ajkamat, ahogy lényegében csak keze mozdulatait láttam, de azt, hogy mit vetett közben papírra, arról elképzelésem sem volt.

Elég távolra kerültem attól a ponttól, hogy le akarjak állni a pimaszkodással, bár volt olyan momentum ezen a reggelen, mikor talán jobbnak tűnt volna visszavonulót fújni. A legeleje kicsit sem tűnt ilyen békésnek, főleg nem viccesnek vagy hangulatosnak, szinte még itt időzött bennem az a kesernyés érzés, amikor teli talppal átgyalogolt rajtam, bár valószínűleg nem gondolta volna, hogy meg tud sérteni, azért is volt annyira merész. Ez még meg is felelt a valóságnak, mert elég kemény fából faragtak, nem volt könnyű a földbe tiporni sem fizikailag, sem lelkileg, és tőle is leginkább csak azért fájt, mert elszoktam már attól, hogy így viselkedjen velem. Be kellett tudnom annak, hogy ami bennem még mindig virult, az belőle kiveszett, de mint egy csökönyös gyerek, ragaszkodtam ehhez a pitiáner sértettséghez, mintha ettől bármi jobbra fordult volna. Pedig ha belegondoltam abba, hogy majdnem kisétáltam a konyhából... lehet, hogy meg kellett volna tennem, de lehet, hogy éppen arra volt szükség, hogy ne futamodjak meg. Ha megfutamodtam volna, most nem lennénk itt ebben a helyzetben, azzal az illúzióval, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. - Nem-nem. Nekem kell kitalálnom, hogy mivel hálálhatod meg - emeltem fel a mutatóujjamat, mintha csak emlékeztetni akarnám, hogy ennek ez a módja, de ezen a ponton, ha Ő nem is, de én már felismertem azt, hogy nem fogok tőle semmi olyasmit kérni, amivel megaláznám vagy azt éreztetném vele, hogy Ő csak egy a sok közül. A szememben még mindig az egyetlen volt, és bármit megtettem volna azért, hogy erre Ő is emlékezzen.
Pimaszkodó kérdésére egy vállvonással reagáltam, nem kevés mímelt ártatlansággal pislogva felé, mintha nem tudnánk pontosan, mire is céloztam a Kirill-ről tett mondatommal. Néha nem tudtam vele azonosulni - vagy inkább soha -, de Kirill jóval lazább elvek mentén élte meg a mindennapokat, mint én, mindezt úgy, hogy a rá bízott feladatokat maradéktalanul el tudta végezni. És pont egy ilyen emberre volt szükségem Iris mellé, mert hiába a laza, néha pofátlankodó stílusa, mellette nem féltettem Iris-t a nap minden percében. - Hagyd, majd Ő elmeséli - vált szélesebbé a vigyorom, pimaszkodva bele is haraptam saját ajkamba, lényegében kihasználva azt, amivel annak idején vagdalózott. Hogy Kirill bizonyára mindenről beszámol nekem, és ez volt a legjobb eszköz arra, hogy húzzam az agyát.
Csak azután álltam fel, hogy visszatért az emeletről, halkan el is indított valamiféle zenét, amiből nagyjából annyit fogtam fel, hogy szól valami, de továbbra is Ő kötötte le a gondolataimat, az ösztön pedig el is uralkodott rajtam, mikor közeledni kezdtem felé. Minden másodpercben meg akartam állni, nem szándékoztam máris elrontani azt, amit lassan, de biztosan építgetni kezdtem benne, és alighanem féltem, hogy azt fogja gondolni, mindez arra megy ki, hogy mielőbb kipipáljam a nevét a listámon. Pedig, ha csak sejtette volna, hányszor tettem pipát a neve mellé, és még mindig kibaszottul vágytam rá, egyszerűen fojtogatott az a sóvárgás, amit a közelében éreztem, és kínzott a tudat, hogy le kell állnom. Ez most nemcsak egy játék volt, amit azért kezdtünk el, hogy incselkedjünk egymással, itt most tényleg volt megjátszott tét, és nem akartam ilyen hamar elbukni mindent. - Ha rám találna a szőke hercegnőm... - ismételtem szavait egy elgondolkodó vigyorral, közben úgy pislogva rá, mintha legalább a veséjéig lelátnék, pedig soha nem tapogatóztam még ekkora sötétségben. Csak sejtéseim voltak, hogy mikor és meddig mehetek el anélkül, hogy elküldene a picsába. - Még soha nem gondolkodtam ezen - mondtam, szemrebbenés nélkül füllentve hatalmasat, miközben újra oldalra billent a fejem, de ekkor már elég közel voltam ahhoz, hogy szinte magamon érezzem a teste melegét, és az általa kifújt levegőt. A saját céljaimmal sem voltam tisztában, már azon túl, hogy minél közelebb akartam lenni hozzá, mintha azt reméltem volna, hogy ez majd magával hozza a várt megváltást, de nem történt semmi. Nem jött az a bizonyos felismerés, amire minden pillanatban vártam, és habár élveztem tekintetének gyengéd simogatását, de a hiányérzet egyre inkább elhatalmasodott rajtam. Nem is véletlenül intettem az asztala felé, mintha ezzel akartam volna elérni, hogy ha én nem is, de Ő kilépjen a rögtönzött béklyóból, ehhez képest csak biccentett, de nem mozdult. Már ezen a ponton is érzékeltem, hogy ennek nem lesz jó vége, de még viaskodott bennem a józanabbik felem, ami nem akarta hagyni, hogy leromboljam ezt a ma reggeli élményt. - Nem tudom - ismertem be őszintén, közben laposan vonva egyet a vállamon. - Ez attól is függ, hogy milyen lesz a szőke hercegnőm, és neki milyen elképzelései lesznek - tettem hozzá elgondolkodva, kivételesen nem viccelve el az egészet. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy milyen is az a bizonyos hercegő, mert már túl jól ismertem, ahogy Ő is, éppen ezért soha nem jutottam el odáig, hogy ezen gondolkodjak. Már nem egy szimpla ház jelentette az otthont, hanem Ő, hozzá akartam hazaérni, vele akartam mindent, és majdnem teljesen mindegy volt, hogy ezt hol valósítjuk meg. - De nem tudom, hogy milyen messze van most tőlem - bukott ki belőlem halkan, tovább fürkészve a tekintetét, továbbra sem adva fel a kutakodást. Jó pár pillanatig meg sem szólaltam, csak keresgéltem, néha lopva lepillantottam ajkaira, majd onnan vissza azokba a mély íriszekbe, de még azelőtt észbekaptam, hogy elragadtattam volna magam.
Felsóhajtottam, lazítottam a kettőnk közötti távolságon, majd lassan el is fordultam, hogy visszategyem a hátsóm a kanapéra. - Na jó. Nem azért fizet a főnököd, hogy flörtölgess egy maffiózóval - jegyeztem meg némi humorral fűszerezve, mintha ismét visszataláltam volna a komisz énemhez, próbálva minél mélyebbre száműzni a kínzó gondolatokat, és az érzést, hogy egyetlen pillanat alatt képes lennék szanaszét szakadni a tehertől, ami éppen nyomta a vállaimat.

Ezen a ponton kezdett egészen mást jelenteni az, hogy ismét kapott tőlem egy kutyát. Az emlékeit nem tudtam pótolni vele, de talán valamelyest kitölti majd az űrt az életében, még ha eredetileg nem is ezzel a szándékkal hoztam haza ezt a kis nyavalyást. Mindig is próbálta titkolni, de ennek ellenére láttam a szemében az aggodalmat és a féltést, mikor egy hosszú nap után hazaértem, és egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy tudjam, mennyire tartott attól, hogy hogyan jövök majd haza vagy egyáltalán, hogy hazajövök-e. És ugyan ez a kis vakarcs sem pótolhatott mindent, de legalább tompította a sivár és rideg csendet, ami rátelepedhetett a szobájára, miközben azon kattogott, hogy viszontlát-e még. Az az Iris viszont, aki most itt állt velem szemben, nem tűnt olyannak, aki kicsit is aggódna a testi épségemért, és ezért igazából nem is hibáztathattam, de ezzel a kis jószággal talán leköti majd magát annyira, hogy ne legyen egész nap rossz passzban. - Akkor ha úgy nézzük, valóra váltottam egy álmodat - jegyeztem meg szemtelenkedő stílusban, már-már polgárpukkasztó hanglejtéssel. - De ne stresszelj, ráérsz később meghálálni - zártam le a gondolatmenetet egy pimaszkodó kacsintással, csak hogy kétsége se legyen afelől, milyen honoráriumon töröm a fejemet, de szerencsém volt, hogy nem látott bele a fejembe. Hiába pimaszkodtam vele megállás nélkül, már nem lettem volna képes érzelmek nélkül érinteni Őt, vagy csak azért megkapni, mert valami múló hóbort ezt diktálja. Akartam, hogy akarja, de nem is voltam biztos abban, hogy én akarom-e így, ilyen körülmények között. Elvégre Ő még mindig Iris, ott lapult benne valahol a nő, akitől ez a jeges szív megolvadt a mellkasomban és újra dobogni kezdett, de az érzett szerelem mellett minden testi vágy eltörpült. Valószínűleg nem tudnék neki ellenállni, ha újra közeledne hozzám, mégis, legbelül, azon a szinten, ami tényleg számított, én a szívére vágytam.
Nem is csillapodott a vigyorom, főleg miután belement a kis játékba Kirill kapcsán, úgy téve, mintha nem tudná pontosan, hogy merről is fúj az a bizonyos szél, de felesleges lett volna tagadni, hogy éppen ezért imádtam annyira. Tekintete megtelt élettel, és ugyan most egész máshogy csillogott, de az a kis fény, ami ott ült szemei mélyén, kitartott, és végre úgy éreztem, hogy tényleg tettem valamit, ami jó, és olyasvalakiért, aki még csak nem is sejtette, hogy mennyire szeretem. Talán mégsem voltam teljesen önző, de erre azért nem vettem volna mérget. - Szóval Kirill-lel is így szoktál viselkedni? Hát, ez szomorú fejlemény. Azt hittem, csak engem tisztelsz meg ezzel, de... - biggyesztettem le ajkaimat mímelt szomorúsággal és csalódottsággal, de belőlem legalább annyira nem lehetett eltüntetni a komiszságot, mint belőle azt a folyamatos jókedvet, amit folyamatosan felém villantott. Tudtam, hogy nem süllyedhetek bele ebbe az állapotba, és nem ringathatom bele magam abba a hitbe, hogy minden rendben lesz. Tennem kell valamit érte, értünk, de még mindig nem tudtam, hogy hogyan is csináljam. És talán... segíthet rájönni úgy, hogy közben nem is tud róla.
A magam mellé ültetett kis vakarcsot fürkésztem, míg Iris rövid időre elhagyta a helyiséget, néha körbejárattam tekintetemet a szobán, mintha azt vizslattam volna, hogy tényleg minden a helyén van-e, de mielőtt túlontúl belemerültem volna, vissza is tért, már a zenével babrálva, annak pedig kifejezetten örültem, hogy nincs ízlésficama, már ami a zenéket illeti. - Mintha nem hinnél abban, hogy egyszer megtalál a szőke herceged - mondtam félrebillentett fejjel, némi szemtelen éllel a hangomban, ahogy a terveiről beszélt, és hogy mások az elképzelései arra az esetre, ha egyedül élne, vagy ha mással, például egy kutyával. Szerettem volna emlékeztetni, hogy örökre verje ki a fejéből ezt az egyedül élős dolgot, azt meg főleg, hogy rajtam kívül bárki mással összebútorozhat, de még időben beleharaptam a saját ajkamba, így nem csúszott ki rajta egyetlen meggondolatlan szó sem.
Helyette inkább felálltam, de csak óvatosan, nehogy megzavarjam a mellettem héderelő kis vakarcsot, és ugyan nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de tettem egy pár lépést Iris felé, csak akkor állva meg, mikor alig húsz centire kerültem tőle, így keresve meg ismét a tekintetét. - Az otthonomnak érzem, igen - bólintottam egyet elgondolkodva, de inkább kihagytam a mondanivalómból azt, hogy legalábbis eddig annak tartottam. - Biztosan feltűnt, hogy ez egy legénylakás. Minden része úgy lett kialakítva, hogy nőnek nincs keresnivalója benne - fűztem tovább a gondolatot, ezen a ponton azonban éreztem, hogyan váj körmöm a tenyerembe, mintha ezzel a fájdalommal akarnám kontrollálni mozdulataimat, és az ösztönt, hogy érinteni akarjam Őt. - Mondjuk a lakosztályod igényelt némi átalakítást, hogy kicsit... csajosabb legyen - nevettem fel röviden, de azt viszont nem tettem hozzá, hogy annak idején nem önszántamból tettem. Őszintén, akkoriban kicsit sem érdekelt, hogy milyen színű annak a szobának a fala, ahol aludni fog, és hogy nőies-e vagy nem. - De nem ezt a házat választanám, ha valakivel meg akarnám osztani az életemet - fogalmaztam meg nagyjából úgy, ahogy Ő az előbb, de közben győzedelmeskedett rajtam az ösztönöm egy része, tovább csökkentve kettőnk között a távolságot. Kockáztattam azt, hogy meggondolja magát és kitessékel a szobából, mégsem bírtam ki, annyira rémes volt, hogy itt állt tőlem alig pár centire, ilyen közel, és mégis annyira távol. Törni-zúzni tudtam volna az érzéstől, ami újra rátelepedett a gyomromra. - Nem akartalak feltartani, bizonyára rengeteg a dolgod - csendült meg a hangom, félig-meddig őszintén, de még így sem tudtam a pimaszság minden ízét eltüntetni belőle, közben egyik kezemmel az asztala felé intve.

Élvezte már annyira a bizalmamat, hogy ne tartsam szükségesnek az állandó monitorozását, bár abból továbbra se engedtem, hogy Kirill nélkül bárhová is menjen. Bíztam benne, de nem ment el az eszem, neki pedig ilyen szempontból szerencséje volt. Számtalan szép és jó emlék mellett elfelejtette azt is, hogy mi minden történt vele az elmúlt hónapokban, emléke sem volt az autóbalesetéről, Igor-ról, vagy éppen arról a zaklató faszról, de nagyjából itt ki is fogytam a pozitívumokból. Nemcsak a jóra kellett volna emlékeznie, hanem minden rosszra is, mert bármennyire is fájt egy-egy rosszabb pillanat, mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy végül eljussunk egymáshoz. Lehettem rá dühös, gyűlölhettem vagy csalódhattam benne, de mindent felülírt az a kibaszott szerelem, amit jelenleg annyira próbáltam elfojtani.
Elhintettem egy fél mondatot Maflással kapcsolatban, így már nagyjából sejthette, hogy milyen körülmények közül került ide a kis vakarcs, a gügyögésén viszont nem tudtam nem vigyorogni. Szinte reflexből kúszott nyelvemre a gondolat, amiben majdnem emlékeztettem, hogy ezt már egyszer megbeszéltük, de még épp idejében kapcsoltam, még mielőtt én magam borítottam volna fel ezt az amúgy is ingatag talajon álló kártyavárat. Így is félő volt, hogy egyetlen másodperc alatt leomlik majd az egész, nem kellett még az én közreműködésem is. - Hát, szerencsére nem én vagyok a gazdája - vontam egyet a vállamon, egyúttal jelezve azt is, hogy komolyan gondoltam a reggeli szavaimat. Maflást neki szántam, már abban a pillanatban, mikor meghallottam a nyöszörgését a hideg sikátorban, ennek pedig nem állhatott útjába ez az... emlékezetvesztés.
Ha nem tért volna vissza ilyen hamar az udvarról, talán elkezdtem volna agyalni azon, hogy mi alakulhatott volna másképp, ha már a legelején megpróbálok vele ilyen lenni. Hülyeség volt ez az egész citromos, limonádés maszlag, mert tudtam magamról, hogy ez annak a másik Iris-nak szól. Nem annak, hogy más akartam lenni, vagy barátkozni akartam volna vele, mert ha én is elveszítettem volna a közös emlékeinket, ugyanúgy álltam volna neki ennek az egésznek, mint először. De most képtelen voltam kegyetlenkedni, elvégre akit szeretsz, azt nem bántod, bármi is történjék, és bármennyire is utáld a körülményeket, vagy néha éppen Őt. - Szinte sejtettem - vigyorogtam tovább, mikor végre hangot adott nemtetszésének a bébizéssel kapcsolatban, de ez olyasmi volt, amin nem is akartam változtatni. Hozzászoktam, imádtam vele húzni az agyát, és úgy tűnt, valami soha nem változik. És bárhonnan is néztem, ezek az apró kis morzsák voltak azok, amikbe megérte kapaszkodni. Ami újra és újra emlékeztetett arra, hogy talán rám és az érzéseire nem emlékszik, de Ő ugyanaz a nő, csak lecsupaszítva, és ha egyszer elértem, hogy úgy nézzen rám, talán nyitva a szíve, hogy újra megtörténjen. És ha végképp nem marad más megoldás, ehhez még tudok nyúlni. - Hát látod - pislogtam tovább ártatlanul, miután pimaszkodni kezdett velem Kirill kapcsán, és úgy vázolta az egészet, mintha most éppen Kirill osztogatna parancsokat a főnökének. - Szerintem túl gyengekezű vezető voltam. Majd megbüntetem, ha lesz rá időm - vontam vállat. - Egyelőre van jobb dolgom is - billent oldalra a fejem, közben ujjaim gyengéden végigsimítottak a kutya hátán, mintha így venném fel a simogatás fonalát, amire eddig még nem állt rá a kezem. - Kirill bizonyára meg fogja érteni a döntésedet - bólintottam lassan, mintha éppen valami nagy áldozatot hozott volna a kedvemért - pontosabban, Kirill kedvéért -, de a sunyi vigyorom minden bizonnyal elárulta, hogy ennek az egésznek köze sem volt a bébiszitteréhez. Némileg megköszörültem a torkomat, és kiegyenesedtem a kanapén, a zenére tett javaslatát egy újabb bólintással hagyva jóvá, de ahogy a zongorát említette, ez rögtön átment fejcsóválásba. - Most nem vagyok olyan hangulatban - vallottam be, tőlem szokatlanul őszinte és nyílt hangnemmel, bár ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy nem is olyan régen nem éppen zongorázásra használtuk a hangszert, hanem... valami egészen másra. - Remélem, nem csalódom a zenei ízlésedben. Ha metált kapcsolsz, rögtön tudni fogom, hogy el akarsz üldözni - vigyorodtam el újra, minden egyéb magyarázat nélkül hagyva, hogy miért is nem akarok a zongora mögé ülni, majd lassan magam mellé tettem a kis vakarcsot, aki ahelyett, hogy leszökkent volna a kanapéról, inkább kipécézte magának az egyik kényelmes és puha díszpárnát, és elfeküdt rajta. Bármennyire is tűnt aranyosnak a kis dög, nem sokáig vizslattam, helyette ismét megkerestem Iris tekintetét, és egy újabbat sóhajtottam, közben némileg elmélázva. - És míg megtervezed mások álmainak otthonát, elképzelted már a sajátodat is? - kérdeztem kíváncsiskodva. Viccen kívül is tudtam, hogy nem élheti le az egész életét a nyugati toronyban, néha pedig elidőztem a gondolat mellett, hogy szívesebben élnék egy olyan házban, amit Ő is magáénak érezhet. Túl sok minden volt tervben, túl sok mindent akartam, és most szándékosan behúzatták velem a kézi féket.

Nehezen tudtam behatárolni, hogy mi az, ami amúgy is a dolgozószoba részeként funkcionált, és mi az, amit utólag Ő tett hozzá. Abban is biztos voltam, hogy Kirill-ben is lesznek hasonló kérdések, amint belép abba a bizonyos nyugati toronyba, hogy összeszedje az otthagyott cuccaimat, a naplót és a gyűrűt, de még magam sem tudtam, hogy mit kellene kezdenem ezekkel.  Mármint, a holmijaim és a gyűrű sorsa egyértelműnek tűnt, de nem akartam olvasgatni a naplóját, éppen ezért kértem Kirill-t, hogy biztos helyre dugja el, egy olyan zugba, ahol nem akadhat Iris kezei közé, és ahol én sem esek majd kísértésbe. Bár, kicsit sem fűlött a fogam ahhoz, hogy arról olvasgassak, mennyire gyűlölt annak idején, és hogy miket gondolt rólam. Ahhoz most akadt egy életnagyságú kiadásom belőle.
Egy-két fecnin kívül nem nyúltam semmihez, és úgy ültem le a kanapéra, mint aki jól végezte a munkáját, pedig valójában görcsbe rándult a gyomrom. Semmi okom nem volt a nyugodtságra, mert bármilyen hangulatban is telt a reggel, a neheze még csak ezek után fog következni, és továbbra is kérdéses volt, hogyan is kellene pontot tennem ennek az egésznek a végére. A gondolat, ami tegnap elültette magát a fejemben, még mindig nem eresztett el teljesen, és folyamatosan dobolta a fülembe, hogy talán ez egy égi jel, és így akarják megüzenni, hogy nincs keresnivalóm az életében. Hogy... engedjem el. Ettől csak még erősebbé vált a szorítás a gyomrom körül, a torkom egészében kiszáradt, és ugyan a tehetetlenség minden porcikámat uralta azóta is, de nem tudtam félretenni az önzőségemet. Addig nem, míg úgy tűnik, hogy van remény visszakapnom Őt, és ha ehhez meg kell küzdenem érte, hát harcolni fogok bárkivel és bármivel. Akár még saját magammal is, ha netán időközben úgy döntene az elnyomott felem, hogy inkább átvenné az irányítást, csak hogy pontot tehessen kettőnk szerelmi drámájára.
Az ajtó felé fordítottam fejemet, mikor meghallottam a léptek zaját, szinte azonnal megkeresve tekintetét, ahogy belépett a helyiségbe, pár pillanatig tudomást sem véve a már a lábaimnál tobzódó kis vakarcsról. - Nem - ráztam egyet a fejemen, utalva a megbeszélés hosszúságára. - Most nem volt miről jelentenie - fűztem hozzá pimasz pislogással, utalva arra, amit szeretett lépten-nyomon az orrom alá dörgölni, mégpedig hogy Kirill bizonyára részletes beszámolókat ad arról, merre is jár és kikkel. Tény, hogy szerettem mindenről tudni, mert csak így éreztem azt, hogy minden szempontból nálam az irányítás, de ezzel a beteges kontrollmániával már nem egyszer kergettem az őrületbe, és volt egy olyan megérzésem, hogy ez nem is fog egyhamar megváltozni. Meghagytam Őt abban a hitben, hogy Kirill még a lélegzetvételeinek számát is megosztja velem, pedig... ez még csak megközelítőleg sem volt így.
Előrehajoltam, hogy a kis vakarcs után nyúljak, egy halk sóhajtással emelve fel az ölembe, de ha valamiben, hát ebben továbbra is esetlen voltam, bár hozzátartozott az igazsághoz, hogy nem is önmagam szórakoztatásáért hoztam haza ezt a kis dögvészt. - Csak mert én hoztam haza - vontam egyet vállaimon. - Bár annál a hideg sikátornál még én is kellemesebb vagyok, ugye, haver? - fordultam a kutya felé, közben újra sóhajtva egyet, majd kényelmesen hátradőltem, így vizslatva Iris munkához készülődését. Tudatosan próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését, leginkább azért, mert nem akartam már ebbe is belekapaszkodni, mégsem tudtam uralkodni magamon annyira, hogy az a gyengéd melegség ne költözzön mosolyomba, de viszonylag időben elcsíptem. - Ó, bébi, inkább ne akard megszokni. A végén még nem tudnál elengedni - vált incselkedővé a vigyorom, szemtelen pislogással kiegészítve, bár nem sok kétségem volt afelől, hogy most is görcsöt fog kapni a bébizéstől.
Ismét körbehordoztam tekintetemet a helyiségen, továbbra is Maflást tartva az ölemben, legalább úgy pislogva, mintha számomra is új lenne itt minden, de ez azért elég messze állt a valóságtól. - Kirill rettentően hálás neked, amiért megkímélted egy shopping-körúttól - bólogattam nagy átéléssel. - És szeretne megkérni, hogy ha megoldható, inkább velem akarj lenni, mint vele - vontam egyet ártatlanul a vállamon, mintha amúgy nem én találtam volna ki az egészet. - Ne nézz így rám, ezek az Ő szavai.

Nem tudtam nem vigyorogni, ösztönösen dőltek belőlem a pimaszabbnál pimaszabb megjegyzések, szinte látva a lelki szemeim előtt, ahogy újra talpraáll bennem az a Dimitriy, aki azt hitte, hogy elveszített mindent. Bár az egész egyetlen hajszálon múlt még most is, és nem voltam képes kiírtani magamból az aggályok nyomasztó sokaságát, de már sokkal jobbnak ítéltem a helyzetet, mint mondjuk egy órával ezelőtt. Mert bármi is történt, és ha el is tűnt belőle az a nő, akit mindenáron felkutattam volna, mégis úgy éreztem, hogy pislákolni kezdett valami kis remény. Hogy ez nem a vég, hanem egy új fejezet, és bármennyire is fájt felállni, muszáj volt menni tovább, és addig küzdeni, míg meg nem lesz a megoldás. - Még - emeltem ki egy aprócska szócskát, mikor újfent közölte, hogy a tetoválásaim mutogatásához szintén nem vagyunk eléggé jóban, de ezt a mondatot már nem tudtam komoly ábrázattal fogadni. Tudtam, hogy képes lenne újra padlóra küldeni, mert hiába telt ilyen jó hangulattal ez a reggel, senki nem tudta megmondani előre, hogy mikor történik meg újra, és talán sem erre, sem arra a pár megmaradó emlékére nem támaszkodhatok majd. - Vehetnéd továbbképzésnek - vontam meg vállamat ártatlankodva, bár felesleges volt megjátszanom magamat, tekintve, hogy minden mozdulatomból és szavamból sütött a komiszság, és mindketten tudtuk, hogy ha egyszer eljutna tetoválásaimig, hát kicsit sem tanulási célzattal történne, de kettőnk közül ehhez kapcsolódóan csak nekem voltak emlékeim.
Miután felálltam, nekidőltem az asztalnak, onnan méricskélve Őt, továbbra is kitartva az ártatlankodó imázsom mellett, leginkább azért, mert a kelleténél is jobban szórakoztatott minden reakciója, az pedig, ahogy leplezni próbálta a zavarát, túl kellemes emlékeket idézett fel bennem. Ha tudta volna, hogy ezen már egyszer átmentünk, és ha csak sejtette volna, hogy azóta mi mindent csinált velem, valószínűleg vérvörössé változott volna az arca... még időben útját álltam az emlékeknek, mielőtt kiült volna az arcomra, hogy pontosan min is jár az eszem, bár testem általában nagyobb áruló volt, mint az arcizmaim. Kirill még időben zökkentett ki, el is indultam, még egy utolsó perverz megjegyzést intézve Iris felé, de válasza hallatán egy pár pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Keserédes pillanat volt, ahogy borzasztónak nevezett, mert hirtelen túl sok emlék rohamozott meg, ráadásul nem is voltak olyan távoliak, és ha nem távozni készültem volna, valószínűleg ebben a pillanatban győzött volna le a menekülési vágy. Képkockáról képkockára fel tudtam idézni azt, ahogyan borzasztó alaknak nevezett, láttam magam előtt az arcát, hallottam az incselkedő, pimasz hangját, és közben ismét azon kattogtam, hogy hol veszítettem el. - Mondták már. Nem is olyan régen - válaszoltam egy halvány mosollyal a szám sarkában, és bár kellemes emlékek fűztek hozzá, most mégis pokolian éreztem magam miatta.
Még azelőtt leszólítottam Kirill-t, hogy eltűnt volna, és hogy Iris biztosan ne legyen fültanúja az egésznek, beinvitáltam a saját dolgozószobámba. Előre sejtettem, hogy miként is fog reagálni a mondanivalómra, elvégre joggal gondolhatta volna, hogy elment minden maradék eszem is, és nem Iris agyával van itt probléma, hanem az enyémmel, de öröm az ürömben, hogy az igazamról könnyedén meg tudott volna győződni Ő maga is. Újra éreztem, hogyan uralkodik el rajtam a pánik, Kirill előtt ezt soha nem is szégyelltem, mert egy fedél alatt éltünk, látott és hallott már olyat, amibe másnak nem volt betekintése, éppen ezért tartottam alkalmasnak arra a feladatra, hogy eltüntessen mindent, ami felzaklathatja Iris-t. Kezdve a ruháimmal Iris nyugati tornyában, külön kitérve arra a bizonyos naplóra, és arra az igazi gyűrűre, amit tegnap még ott forgatott az ujja körül, most mégsem volt sehol.
Próbáltam rendezni az idegeimet, mikor kiléptem a helyiségből, szinte azonnal a szomszédos helyiség kilincsét lenyomva, de ahogy bedugtam oda az orromat, meg kellett állapítanom, hogy sem Iris, sem a kis vakarcs nem ért még vissza abból a bizonyos levegőzésből. Ami nem is volt feltétlenül hátrány, mert így legalább körbe tudtam nézni, hátha akad itt olyasmi, amit szintén nem kellene meglátnia. Halk neszezéssel nyitogattam ki a fiókokat, hogy meghalljam, ha kint közeledne valaki, egy-két cetlit gyűrve a zsebembe, majd tekintetem a szekrény polcaira tévedt, de ott néhány virágon és dekoráción kívül más nem kapott helyet. Távol álltam attól, hogy elégedett legyek, mert az ideg ismét dolgozni kezdett bennem, ezzel az érzéssel ültem le a sokat emlegetett kanapéra, és hátradőltem, szinte rögtön dobolásba kezdve a saját combjaimon, mintha így akarnám legyőzni a saját frusztráltságomat. Nem túl sok sikerrel.  

Kisebb csodának tudtam be, hogy sikerült egy ilyen békés, kellemes hangulatot kialakítani ehhez a reggelihez, főleg azok után, amibe épp belekeveredtünk. Az agyam nem hagyott nyugodni, folyamatosan zakatolt, vergődve a gondolatok között, de legalább Ő nem nehezítette tovább azzal, hogy megpróbáljon belém taposni. Pedig, nem így indult az elején, és amikor bedugta a fejét a konyhába ma reggel, láttam is a tekintetében, hogy szíve szerint inkább kivonulna a konyhából, semmint hogy velem szívjon egy levegőt. Én viszont egészen más okokból akartam Őt elkerülni ma, még ha evett is volna a fene, amiért távol vagyok tőle, de iszonyúan féltem, hogy milyen hatással lesz rám ez az új, pontosabban, régi énje. Hogy mennyi emléke marad majd meg, és hogy ez miként fog megmutatkozni. A fáradságomat mondjuk nem tudtam titkolni, és ezen az a pár korty kávé sem segített, de kevésbé éreztem az álmosságot és nyúzottságot. Túlságosan is magával ragadott ez a hangulat, és egy pillanatra azt éreztem, hogy semmi nem változott, pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnék.
Nem szállt vitába velem, mikor közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó mosogatni, Ő pedig nem is tiltakozott, összegyűjtötte a tányérokat, de a tekintetem egy pillanatra sem engedte el, míg odavonult a mosogató mellé. Sikerült elfojtanom egy lemondó sóhajt, ahogy ringó fenekét fürkésztem menet közben, és csak akkor vettem le róla a szemeimet, mikor visszanézett az asztalra, nyilván azt ellenőrizni, hogy mi maradt még itt, így nagy kortyokkal igyekeztem eltüntetni a poharam tartalmát, csak hogy át tudjam neki nyújtani, mikor újra megjelent mellettem, és Ő is elkezdte iszogatni a sajátját. - Szóval egy lakópark - ismételtem el szavait, bár annyiban tényleg újdonságnak hatott az információ, hogy előtte csak nagyon ritkán beszélt a munkájáról. Épp annyira ritkán, mint én, de én a magam részéről amúgy sem szerettem volna, ha találkozik a viselt dolgaimmal. Elég volt ezen a szinten benne élnie, nem még azzal traktálni, hogy mi történik, és ilyen szempontból még hálásnak is kellett volna lennem, amiért elfelejtette, hogyan ért véget a perverz zaklatója, vagy hogy milyen az,, mikor vérző sebekkel érek haza. Pedig tudtam, hogy nem védhetem meg mindentől, ennek ellenére meg akartam próbálni. - Így már főleg nem értem, miért nem inkább engem rajzolsz le. Sokkal érdekesebb vagyok, mint egy szűk, élettér-nélküli lakópark. És nekem még tetoválásaim is vannak - küldtem felé pimasz vigyort, előredőlve a széken, hogy könyökömmel megtámaszkodjak az asztallapon. - Megmutassam? - kérdeztem vissza szemtelenül, mikor épp azt kérdőjelezte meg, hogy mennyire lehetek jó alapanyag, a ravasz kis vigyorom pedig egyértelműen elárulta, hogy komolyan beszélek. Amúgy sem voltam szégyenlős, Ő pedig már látta és érezte is, amit lehetett, még ha nem is... emlékezett rá.
Végül megköszörültem a torkomat, ahogy visszasétált a mosogatóhoz, tekintetem pedig újfent követte minden lépését, egy ártatlankodó vállvonással reagálva arra a felvetésre, hogy valószínűleg más műfajú rajzolgatásra gondoltam, de ez az iménti kis közjáték után annyira már nem is volt kérdéses. Nem kellett rám néznie ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében, éreztem a hangján, hogy kicsi választja el a pirongástól, és ugyan kitoltam magam alól a széket, hogy felálljak, de nem akartam még erősebb nyomás alá helyezni, így inkább az asztalnak döntöttem a hátsómat, miközben összekulcsoltam karjaimat a mellkasom előtt. - Fogalmam sincs, miről beszélsz - szólaltam meg, szándékosan tettetve hülyének magamat egy élénk vigyorral, miközben végignyaltam alsó ajkamat, és csak amiatt szakadt el tőle a tekintetem, hogy megpillantottam a folyosó végén elhaladni Kirill-t. Mint valami józanító pofon, úgy kaptam észbe, a kellemes hangulatot pedig ölni kezdte az az őrjítő idegesség, amit tegnap délután óta folyamatosan éreztem. - Van egy kis megbeszélnivalóm Kirill-lel, de utánad megyek a dolgozószobádba - szólaltam meg aztán halkan, kicsit visszavéve az eddigi jókedvemből, ahogy a feszültség újra uralni kezdte a porcikáimat. El is indultam, hogy elcsípjem az emberemet, és megosszam vele az új felállást, és azt, hogy amíg Iris a dolgozószobájában van, mit kell Kirill-nek elintéznie, de még egy pillanatra megtorpantam, és újra megkerestem íriszeit. - Alig várom, hogy lássak egy vonalzót a kezedben - vigyorodtam el, kiegészítve egy pofátlan kacsintással, mintha a most felgyülemlő negatív érzéseket ezzel akartam volna tompítani, majd zsebre vágtam mindkét kezemet, és elindultam Kirill után, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ez a megbeszélés maximum tíz percet vesz majd igénybe. Nagyjából ennyi időt még csak-csak kibírok a feleségem nélkül.

- Igazad lehet - biccentettem egyet elmélázva, de semmilyen jelét nem adtam annak, hogy bármi komolyat vagy mélyreszántót akarnék mondani. - A tequila inkább egy vacsora utánra való - mondtam, bár elég erősen lesarkítva a tényleges mondanivalót, mielőtt azt gondolta volna, hogy ez nyílt felhívás volt keringőre. Bár, inkább csak lehetőséget adtam neki, hogy Ő döntse el, minek tekinti. A limonádé helyett szívesebben párosítottam a tequilát a már említett citrom mellé, ez a gondolat pedig akaratlanul is magával hozta annak az emlékét, hogy mit is csináltam vele utoljára, mikor alkohol került a kezeim közé. A keserű, sötét színű lötty sokkal édesebbé vált, amint a bőrére került, a forróság pedig, ami akkor és ott belőle áradt, egyetlen pillanat alatt hozta ki belőlem a szeszélyes vadállatot. Vagy, ki minek akarta nevezni. Nem szerettem a múltban élni, de a most történtek fényében szívesen visszamenekültem volna egy héttel ezelőttre, amikor minden annyira tökéletesnek tűnt közöttünk. Újra látni akartam azt a mosolyt, a csillogó íriszeket, ahogy az ujjára került az azóta már lábakelt gyűrű, látni akartam a vágyat, amit a lakosztályunk majdnem minden négyzetméterén csillapítani próbáltunk, és igen, ismét a köldökéből akartam kikortyolni valami fanyar löttyöt. Puszta kézzel képes lettem volna megölni azt, aki a felelőse volt ennek a dolognak, már ha volt egyáltalán, és ez az egész nem valami... emberi dolog, de Kirill után az első utam úgyis a családunk doktorához vezetne, aki egyszer már helyretette Iris bokáját.
Egy jó nagy korty gyümölcslé után én is megkóstoltam a saját mesterművemet, bár így utólag nem tűnt nagy kunsztnak, és az Ő reakciója is azt mutatta, hogy amúgy egész jól sikerült. Ez kevés volt ahhoz, hogy büszkeséget érezzek, elvégre ez csak egy rántotta, tojásból és zöldségekből, ráadásul végig ott állt mellettem, nyilván szólt volna, ha valamit szarul csinálok, de azért bíztam benne, hogy nem ez a maximum, amit jelenleg nyújtani tudok. Elég nagy visszafejlődés lett volna, bár ilyen zakatoló szívvel és kikezdett idegekkel szinte csodának éltem meg, hogy nem reszketett mindkét kezem. Talán az arcán időző mosoly nyugtatott le, méghozzá úgy, hogy még csak sejtése sem volt arról, milyen jótékony hatást gyakorol rám.
Megjátszott méltatlankodással sóhajtottam fel, mikor rám ruházta a kutya bébiszitterének szerepét, de szám sarkában ott maradt az az incselkedő vigyor, miközben továbbra is a rántottát tömtem magamba. - Ennyit a semmittevésről - húztam el a számat, bár nem volt bennem neheztelés, éppen ellenkezőleg. Amúgy sem tudtam, milyen unatkozni, túl feszes tempójú életet éltem ahhoz, hogy nyugton tudjak maradni, de Ő ebből jelenleg nem látott még sokat. Én viszont már hozzászoktam, hogy míg a napokat külön töltjük, távol egymástól, addig az éjszakákat olyan szorosan egymásba bújva, mintha tényleg nem létezne holnap, és... tegnap éjszaka még fel sem fogtam igazán, hogy erről is le kell mondanom. Újra hozzá kell szoknom a saját ágyamhoz, a magányhoz, és ki tudja, talán altatóként jó szolgáltatot tehet még némi vodka is, ha úgy kívánja a helyzet. - De ha elkezdek horkolni az új kanapédon, remélem felébresztesz - vigyorodtam el ismét, letéve a villát az ezúttal már üres tányér szélére, és a gyümölcslével a kezemben ismét hátradőltem, a pereme felett fürkészve tekintetét, ahogy néha belekortyoltam a pohárba. Szerettem volna kicsit belefeledkezni a pillanatba, elveszni a szemei mélyében, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet, így inkább megembereltem saját magam. - Mosogatni nem én fogok - szólaltam meg váratlanul, ellentmondást nem tűrő hangon, miközben pimaszul a homlokomra szaladt az egyik szemöldököm. Annyi mindent akartam neki mondani, egyszerűen csak mesélni, beszélni hozzá, de bármi is hagyta volna el a számat, nem passzolt volna az általa vizionált Dimitriy-hez, bennem pedig már tényleg nem maradt elég erő ahhoz, hogy végigjátsszuk ugyanazt, amit tegnap. Ő nem emlékezett rá, de én igen. - És mit fogsz rajzolgatni? Csak nem egy hatalmas irodaházat a folyópartra? - kérdeztem kíváncsian, az utolsó kortyokat tüntetve el a pohárból. - Vagy azért akarsz a kanapédon látni, hogy engem rajzolj le? Ne is tagadd, hogy élveznéd - vigyorodtam el pofátlanul, nem is rejtve véka alá, hogy zavarba akarom hozni, mert imádtam, ha pírfoltok lepik el az arcát, szavaimmal visszaidézve az előbbi kis szócsatánkat a portré festésről. Nem mintha amúgy eljutnék a megfestéséig, ha meztelenül feküdne előttem...