Mindenkiben rejtőzik egy történet

meséld el a tiéd

Puccos estélyek, mindenféle előkelőségek - az én nyelvemen simán csak sznobok-, akik árgus szemekkel figyelik minden mozdulatodat, hátha találnak valamit, amin majd csamcsoghatnak hetekig. Olyanok, akár az utolsókat rugó vad fölött köröző keselyűk, akik azt várják, mikor csaphatnak le végre.
Az első emlékem egyike is egy ilyen este. Körülbelül nyolc éves lehettem, igazi kis tünemény, akit a legcsinosabb kislányhoz illő ruhába öltöztetett az aktuális dadája. Az egyik üres asztalnál üldögéltem fagyit majszolgatva, miközben a szüleim -akkor még egy párként-, készségesen nyaliztak a gazdag haveroknak. Aztán az egyik ilyen párocska flegma utódja odasétált hozzám és addig sorolta nekem a lenéző megjegyzéseit, míg jobbnak nem tartottam, ha szimplán arcon nyomom a fagylaltos kehellyel. A szobámban végeztem "büntetésben" és akkor jöttem rá, hogy mi a megfelelő módszer arra, hogy elkerüljem az ilyen kényelmetlen partykat. Nemsokára már mindet a szobám rejtekében töltöttem és iszonyúan élveztem, hogy senki elvárásainak nem kell megfeleljek. Bedugtak egy szekrénybe, mint egy "majd felveszem, ha belefogyok" ruhadarabot és nyugalmam volt végre.
Aztán az anyám lelépett, helyet hamarosan egy újabb, fiatalabb nő vette át, akivel az első pillanattól tudtam, hogy nem fogunk jól kijönni. Nem is akartam, mert mégis minek akartam volna? Tudtam, hogy hamarosan majd egy másik, tök hasonló nőcske követi, én meg nem akartam még egyszer úgy bőgni, mint akkor, amikor anya elment. Persze, voltak hétvégi látogatások, a legtöbb szünetet nála töltöttem, de már akkor sem volt ugyanaz.
Később, már felnőttként egyre inkább rátaláltam a hangomra, bár ez mit sem ért, amikor a művészeti egyetemre akartam menni tovább tanulni. Az apám közölte, hogy ilyen baromságokra nem költ, így végül kiegyeztünk abban, hogy építész leszek, amivel ki is békültem, mert a kreativitásom egy részét abban is kiélhettem.
Az egyetem után le akartam lépni otthonról, vagy jobban mondva, vissza se akartam menni, de mivel az öregem idő közben átesett egy infarktuson, valami érthetetlen módon végül mellette maradtam, mondván, mégis csak az apám és míg az anyám az idők során szép lassan elevickélt mellőlem, ő azért mégis kitartott mellettem. Vagy mi.
Mindezt pedig, végül azzal hálálta meg, hogy belement egy egyeszségbe a város legnagyobb maffiózójával, miszerint férjhez kell mennem a fiához, aki mellesleg -pechemre-, iszonyú vonzó férfi, csak épp annyi vér tapad a kezéhez, amiben ötszáz vámpír kényelmesen megfürödne. De belementem, mert a tény, hogy még az apámat is megfélemlítették, arra sarkallt, hogy ne csináljak hülyeséget. Reméltem, hogy talán valami kiutat is találok a béna életemből, míg apámat egy újabb, nálam fiatalabb hölgy ápolgatta, de...nem ment.
Tudtam, hogy megfulladnék abban a színjátékban, amivel a minden napok telnének, hogy nem lenne értelme az egésznek, nincs jövőm, nincs igazából semmim, csak egy bábu vagyok és örökre le kell mondanom egy csomó olyan dologról, amit még át szerettem volna élni. Szóval az esküvő után megszöktem. Nem volt könnyű, de összehoztam. Valahol mélyen büszkeséggel töltött el, hogy képes voltam erre de most, mikor ez a köcsög Ivan meg a haverja, Jurij kísérnek épp vissza szerető férjemhez, már inkább félelmet érzek, de nincs az az Isten, hogy ezt Neki is látni engedjem. Pedig, valahol nagyon nagyon mélyen egy egész picit még szégyellem is magam, de végtére is, már mindegy, nem? Megint itt vagyok, ugyanabban a gödörben, de reszkető kezeimet elrejtem, az államat felszegem és elszánt pillantással lépek be a szobába, ahonnan talán, már nem a saját lábamon fogok kijönni. De legalább csináltam valamit, nem?