Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Szomb. Júl. 27, 2024 5:33 pm
Daphne && Aegir
Elmerengtem a válaszán, mert bőven lappangott most is igazság abban, amit mondott, ahogyan korábban is. Nagyon jó érzés volt ennyire mélyen szántó gondolatokat hallani, beszélgetésben részt venni. Főleg, hogy manapság eléggé gyakori az, hogy a felszínt is alig kapargatják meg az emberek, mert számukra az úgy kényelmesebb. Én viszont nagyon szerettem mélyebbre látni egy-egy témában, gondolatban és vele annyira természetesnek hatott ez a fajta beszélgetés, mintha nem is most találkoztunk volna először. Kicsit oldalra fordultam és az arcának a vonásait fürkésztem, míg nem a legszebb tengereket idéző szempár magára nem vonta a figyelmemet. Rövid ideig elvesztem benne, ha a találkozott a pillantásunk, majd pedig sietve fordítottam el a fejemet, mert kicsit zavarba is jöttem. Nem szoktam ennyire megbámulni másokat, vagy nem farkasszemet nézni velük, de az ő pillantása tényleg úgy hatott, mintha csak a tenger tekintene vissza rám. Mármint olyan értelemben is, mintha ezernyi titkot és érzést őrizne, amit csak kevesen fejthetnek meg, vagy érthetnek meg, mint ahogy a tenger is ezernyi titkot őriz, amit talán mi halandók sose fogunk igazán megérteni. - Igen, nagyon is ismerős érzés. Gyakran érzem ezt, meg ha tengerparton járok, akkor még inkább. Mintha csak hívna a végtelen tenger, de valójában sose akarná felfedni előttem a titkait, csak játszik velem. – eleinte kicsit ábrándosan csendült a hangom, de a végére elmosolyodtam és ez érezhető is volt, mert megváltozott a hanglejtésem. Nem kerülte el a figyelmemet az se, hogy ő is rövid időre valahol nagyon máshol járt a gondolataiban, de nem tettem szóvá. Hagytam neki időt, hogy visszatérjen a jelenbe, erre a helyre. – Néha nem az az otthonunk, ahol megláttuk a napvilágot, vagy ahol sokáig éltünk, hanem szerintem az a hely az, ahova a szívünk valójában húz. – sok hely rabul ejthet minket, elvarázsolhat, de szerintem csak egyetlen olyan hely létezik, ahova valójában a szívünk húzni tud. S az lesz az a hely, amit ha magunk mögött is hagyunk, akkor is időről időre visszatérünk, mert semmi más nem fog úgy hatni ránk, mint az. Bólintással feleltem arra amit mondott, hiszen itt elég sok minden szent helynek számított, de most már kétségem se volt afelől, hogy a vízesés is beleesik ebbe. Érdekes volt látni azt, hogy itt mennyire teret nyertek az ilyen hagyományok és dolgok. Ezért is még inkább reméltem, hogy majd lesz lehetőségem beszélgetni valamelyik lámával, mert szeretném kicsit jobban megérteni az itteni hagyományokat, vallást. Aztán lehet, hogy erre az itt tartózkodásom alatt esélyem se, lesz, de attól még a remény ott élt bennem. - Szólítja a messzeség? Másra vágyik, mint amit itt megkaphat? – érdeklődve fordultam felé és álltam a pillantását, miközben a kékségem elveszett az övében, amit most nem tűnt annyira háborgónak, mint egyszer korábban, de azért azt se mondtam volna rá, hogy békés, mint a víz felszíne. Egyáltalán a víz lehet teljesen békés? Hamarosan viszont magunk mögött hagytuk a templomot, hogy megmutassa számomra a hegytetőt és a kilátást, ami onnan nyílik. Lassú léptekkel követtem őt, figyeltem az útvonalra is a kérdését hallva sietve pillantottam rá. - Mármint vissza a városba, vagy haza? Ha előbbire értette, akkor zárásig marad a csoport, ha utóbbira, akkor egy hét múlva. – hirtelen nem tudtam melyikre is érti, mert Oslo is szóba került. Kicsit zavarba is jöttem, amiért visszakérdeztem és lehet emiatt kicsit butának is fog gondolni, hogy nem értem miként is érti. - Igen, olvastam róla, meg felhívták a figyelmünket a szálláson is, hogy ne nagyon csatangoljunk el egyedül. Inkább megbízható helyiekkel együtt járjuk be a vidéket. – akadnak is olyanok, akiket meg lehet erre kérni. Elég csak a recepción jelezni és ők leszerveznek mindent. Én is éltem a lehetőséggel, de azért nem is tábláztam be az itt tartózkodásomat. - Most tenne arra is kitérőt, vagy egy másik napon? – barátságosan csendült a hangom, majd kisebb habozást követően újra megszólaltam. – Ha nincs ellenére a jelenlétem, akkor szívesen elkísérem oda is. -
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Júl. 24, 2024 4:04 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
Szavai gondolkodásra késztettek. Oly keveset élt, még is volt valami abban amit mondott. Valami, amit meglehet sokkal jobban járnék ha elengednék a fülem mellett, s nem tenném fel rá a voksom, hogy igaz lehet minden egyes szava. De mi van akkor, ha a mélyben meghúzódó baj, harag, vagy gonoszság, nevezzük akármiképpen is, mi van, ha sokkal nagyobb, mint amilyennek a felszín felett látod? Lehet akár olyan mint a jéghegyek. Aprónak hatnak a felszínen, ám még is a mélyben, a víz óvó sötétjében, sokkal jobban lenyúlnak a mélybe. Sokkal jobban, mint azt ember eltudná képzelni. Mondhatnám, hogy nem érdekel. Akár fel is kelhetnék mellőle, és hessegethetném el a gondolat szilánkokat, ám még is ülve maradva szemléltem az embereket, rengeteg irányba kavargó gondolatokkal, fontolgatva, vajon mennyit fogadna be abból, mit mondani szándékozok válaszképpen, ám végül még is a mély hallgatás mellett döntöttem. Legalább is egy darabig. -A rossz mértékét felbecsülhetjük rosszul, ahogy a jóét is. Meglehet jót akarnál cselekedni, vagy úgy hiszed, ennél szerencsésebb már nem is lehetnél, ám egy óvatlan pillanatban, mint egy semmiből érkező sugallat, rá kell döbbenned semmit sem láttál helyesen. – megvontam a vállam, s ismét éreztem, hogy talán távoznom kellene, ám olyan szinten odakötött maga a tudat, s az őszinte „szeretet” a tenger iránt, hogy nem moccantam. -Ismerős az érzés, mikor szól egy sugallat a távolból, és érzed indulnod kell? Mikor minden más elveszti fontosságát, és csak a távolság a lényeg? Mindig valami ujjat, és mindig valami távolit felfedezni. Elveszni a messzeségben, és nem nézni többet vissza. – tekintetem elrévedt egy pillanatra, s eszembe jutott, nem is oly régen, mennyire vágytam el, s mennyire hívott a messzeség. Mennyire eggyé akartam válni a vizeimmel, hogy ott legyek, ahol a helyem van eme világban. -De van mikor még is vissza visz az a bizonyos út. Oslo nem a szülőhelyem, de éltem ott egy ideig. Gyakran visszajárok. – tettem még hozzá, miközben tekintetem ráemeltem, s kis idővel később mikor ismét megszólalt végighallgattam, szinte észre sem véve, mikor költözött halvány mosoly az arcomra. Meglehet kedvemre való volt, ez az új helyek felfedezése után való „vágyakozása”. Közben persze beszélgettünk, s említést tettem a vízesésről, mi felkeltette a lány érdeklődését. -Van. Szép hely. Szent hely, de ha kellő tisztelettel közelíti meg, nem képez akadályt, hogy meglátogassa. – feleltem, miközben lassanként felkeltem a helyemről, s ráemeltem kékjeim. – Mostanában nem voltam egyik helyen sem. Inkább a hegy tetején, vagy itt. De lassan eljön az idő, hogy ismét tovább álljak. – ezt még Aaron-nak sem mondtam. Nem mondtam, hogy menni akarok, hogy tovább akarnak vezetni a lábaim. Nem mondtam, hogy egyre jobban éreztem a hivogatást a messzeségből, s hogy már nem érdekel mi is rejtezik a mélységekben, hisz nem élt szívemben rettegés. Meglehet a mérget kiűzte belőlem a szertartás, és némiképp megtisztultam, ám a gondolatok, mikor emberek közelébe kell mennem, még előkeveredtek. Nem veszett el a gondolat, a hálátlan népségről, kik kihasználnak minden jót, mit e bolygó kínál a számukra. Nem veszett el a gondolat, hogy miattuk szenved minden, s bizony még ott égett a gondolat, hogy el kellene árasztanom mindent. Egy pillanatra lehunytam szemeim, miközben arcom az ég felé emeltem, s igyekeztem visszatalálni a béke útjára. Talán ennek az útnak volt köszönhető az is, mikor sétára invitáltam, s vállamra kanyarítottam egy szőnyeget, s néhány füstölőt is tettem oda, s ha velem tartott arra a sétára, hát elindultam. -Mikor indulnak vissza a csoporttal? – tettem fel a kérdést séta közben. Hiába jártam arra rég, lábaim szinte maguktól vezettek el a vízesés felé. -Sok látnivaló akad erre, de nem olyan barátságos a táj, mint amilyennek elsőre tűnik. Tigrisek, majmok...-megvontam a vállam, hisz ez utóbbi annyira nem vonzott, de tiszteletet így is megadtam ezen teremtményeknek. Annak ellenére is, hogy egy tigris majdnem végzett a fiammal balgasága nyomán. -Ha gondolja, elkísérhet a vízeséshez...
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Hétf. Júl. 08, 2024 6:24 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
Kérdésére csak igenlően bólintottam, mert tényleg úgy gondoltam, ahogy azt korábban kifejtettem, de mivel ő se fűzött hozzá semmit se, így én se tettem. Helyette csak figyeltem a többieket, a lámákat, vagy éppen a tájat, ha rálátásunk nyílt innen a hegyekre. Itt minden annyira békésnek hatot, még akkor is, ha tele volt emberekkel, de valahogy annyira másként viselkedett itt mindenki, mint amit megszoktam egy-egy turista látványosságnál, vagy egy hétköznapi templomnál. Rövid időre némaságba burkolództam, nem feleltem arra, amit mondott, majd pedig először egy apró sóhaj bukott ki ajkaim között. - Igen, ez így van, de ez szerintem kicsit olyan, mint amikor a szellő megkavarja a víz felszínét. Néha azt hisszük, hogy nagyobb a baj, mint amilyen valójában, mert csak a felszínt látjuk, de azt nem, ami alatta megbújik. Plusz a váratlan helyzet könnyedén képes kibillenteni az embert a békességből, viszont ha adunk időt magunknak és átgondoljuk, akkor lehet kiderül az is, hogy még se veszett el annyira messzire a békesség és a rossz se olyan mértékű, mint elsőre tűnt. – hangom továbbra is barátságosan csendült és egészen halkan, mert nem akartam senkit se megzavarni a beszélgetésünkkel, így ügyeltem arra, hogy kicsit a normális hangszínem alatt beszéljek vele. Nem kellett senkinek se hallania azt, amiről szó volt. Főleg, hogy lehet nem fog egyetérteni, vagy teljesen másként látja az egészet. Elmosolyodtam, hogy mennyire remekül átérezte, megértette azt, hogy mit is érezhetek, mert az amit ő lefestett a szavaival, az tényleg nagyon hasonló volt ahhoz, amit én éreztem. - Igen, valahogy így. Csak nem sok helyen megfordult már Ön is? Hasonlóan érez, vagy csak néha elvágyik és ezek szerint Osloból való? – több kérdést is rázúdítottam, mert úgy tűnt ismeri a helyet és nem csak a levegőbe beszél a várossal kapcsolatban se. – Tudja, ott születtem, megannyi remek és kevésbé remek emlék köt ahhoz a városhoz, de tinédzser korom óta tudom, hogy szeretném bejárni a világot és szerencsére meg is adatott ez, még ha rövid ideig félre is pakoltam ezt a fajta álmomat. – ahogy ő is mondta, néha történnek olyan események, amik mindent megváltoztatnak és velem pontosan ez történt. Úgy is boldog voltam, de aztán az élet úgy döntött, hogy visszaterel az eredeti álmaimhoz és én pedig azóta mindent elkövetek azért, hogy tényleg a lehető legtöbbet lássam a világból. Eleinte menekültem, nem tagadom, de aztán szép lassan szembe néztem a balesettel, amiben a barátnőm és a testvérem is az életét vesztette. Most már nem menekülök, hanem az álmaimat élem meg, ahogy ők is akarták volna. – De szerintem pont ettől még érdekesebb az élet. – mosolyogva pillantok rá és kicsit még a vállamat is megrántom. – Sose tudhatjuk azt, hogy egy véletlen találkozás mit fog magával hozni, vagy éppen egy új hely. Kiszámíthatatlan és csodálatos, még ha néha fájdalmas is. – talán ezt szerettem leginkább az utazásban, hogy sose tudhattam előre azt, hogy pontosan mit is fogok látni, milyen hatással lesz rám egy adott hely, vagy éppen milyen emberekkel találkozom. S azok az emberek vajon mit „tanítanak” meg nekem az életről, mert szerintem minden új ismeretség tanít valamit. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy el fog hívni sétálni, inkább gondoltam volna azt, hogy még kicsit ücsörgünk itt a padon némán vagy beszélgetve, majd aztán mind a ketten megyünk a dolgunkra. Meglepett, de örömmel mentem bele, mert a beszélgetés vele érdekes és könnyed volt. Olyan témák is szóba kerültek, amik gyakran még sokadik találkozáskor se megszokott. Érdekesnek találtam és kicsit megnyerőnek is, mármint kellemes társaság volt, aki nem próbált meggyőzni a saját világnézetéről, ahogyan én se őt. Inkább az egész csak egy eszmecserének hatot. - Van vízesés is? Ez valahogy elkerülte a figyelmemet, mindenképpen kilátogatok oda, ha nem tiltott terület. Szeretem a vizet. – de ezt már korábban kifejtettem, így nem akartam újra belemenni, viszont amikor a helikoptert említette, akkor picit feljebb szaladt a szemöldököm. Gondolom nem olcsómulatság lehet, de egyszer szerintem mindenképpen bele fog férni a kiadásaimba. Mindenképpen szeretnék ellátogatni a partra is. – Gyakran meg szokott fordulni a vízesésnél vagy a parton, vagy inkább itt marad a templom biztonságos falai között? – közben pedig lassan el is indultunk a megfelelő ösvényen, hogy megnézzük azt a helyet, amit említett. Nagyon reméltem, hogy nem egy gyilkost fogadtak be a szerzetesek és jó emberismerők, mert nem szeretném, ha a következő hírek rólam szólnának, mert netalán rituális gyilkosság áldozata lettem. Nem mintha olyannak tűnt, de sok bűnöző elsőre nem is tűnik annak. – Van esetleg olyan hely, amit mindenképpen javasolna, hogy érdemes felkeresni? – az eddigiek alapján úgy tűnt, hogy ő már otthonosabban mozog ezen a vidéken, így lehetséges akad még jó tippje a hegyeken és a vízen kívül is.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Júl. 08, 2024 1:33 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
Első pillanatban, nyugalmasan hallgattam szavait, majd szemöldököm egyre magasabbra szökött fel, míg végül már össze is ráncoltam homlokom. Nem voltunk tökéletesek, ez tagadhatatlan, de hogy önzőn viselkednénk, az sosem fordulna meg fejemben, hisz mennyi áldozatot hoztunk értük, s bármiért is, mi körülöttük zajlott. Védeni akarjuk mindazt, mit felépítettünk, mit a magunkénak tudhattunk, s még is volt valami, ami annyira bökte a csőröm, abban amit mondott, hogy egy pillanatra szusszantottam, majd összepréseltem ajkaim. Talán tisztán látott? Talán olyannak gondolt minket, mint amilyenek valójában voltunk? De nem! Az emberek gyarló önzősége nem enged tovább látni az orruknál, s meglehet ő is ugyan olyan mint a többi, hiába a nyugalmas kék lélektükör. Ám még is inkább hallgattam. Figyeltem csendes merengésemben a távolt, s végigfutott elmémben, lehet az lenne a legjobb ha magára hagynám, és nem ejtenék több szót, ezzel megkímélve apró lényét, de mégsem vitt el onnan az utam. Ott maradtam, s csak azután szólaltam meg, miután befejezte elmélkedését. Jobbnak láttam, ha inkább nem emelek szót, hisz védelmére nem kelhettem sajátjaimnak, sem az emberek ellen beszélni, hol ott oly’ szívesen vetettem volna fejéhez sértett bántó szavaim, hogy mennyire nem vigyázik a midgardi a világára, hogy csak rombolni, s pusztítani tud. Véget vet mindannak, mi valaha szép volt. -Valóban így gondolja? – végül csak ennyit kérdeztem, s közben ismét nyugalmat sugároztak arcvonásaim. -Béke uralná? – ismét felszaladt szemöldököm, tekintetem felé fordítása közben. -Sajnos nem olyan egyszerű rálelni arra a békére. Mint derült égből a villámcsapás kavarodhat elő valami, ami fenekestül képes felforgatni mindent, hogy aztán örök időkre megváltoztasson bennünket. – kicsit jobban helyezkedtem el, mellkasom előtt összekulcsolt kezekkel, s igyekeztem uralkodni magamon, s azon, hogy ne akarjak aképp beszélni vele, mint általában fiammal szoktam, ám mire észbe kaptam, épp olyan hangot ütöttem meg, épp olyan türelmesen magyaráztam, mint neki szoktam. -Olykor elég egy kósza pillanat, egy pillantás… egy találkozás, egy csata...és amit elképzeltünk hajdan, arra örök időkre másként tekintünk majd. Bár meglehet igaza volt, s békesség pusztán akkor létezik, mikor mindent elfogadunk magunk körül. Elég ha csak arra gondolok, én magam mennyire nyugalmas voltam hosszú ideig. Meglehet elfogadni sosem fogadtam el semmit igazán, ám még is ott élt bennem a nyugalom, a béke, mi talán a csata óta végleg elveszni látszott. -Sehol és mindenhol egyszerre a legjobb lakni, és létezni. Mindenhol meglelni egy cseppet a magad helyét, a legtökéletesebb érzés a világon. Oslo egy olyan hely, ahol egyszerre lesz hatalmas, és túl kicsi a világ. Egyik pillanatban még úgy véled, ott vagy a legjobb helyen, mert odaköt minden. Aztán egy nap arra eszmélsz, hogy megakarod ismerni az egész világot. Talán valahogy így lehetett ezzel. Nem igaz? – hangom meglehet egy pillanatra megváltozott, másabb, lágyabb tónust kapott, miközben elmerengve fürkésztem a messzeséget, s állapodott meg tekintetem a hegyek vonalain. Hiányoztak a vizeim. A hullámok játéka, a bálnák éneke a fülemben. A szabad messzeség, mi oly csábító volt, mint a legédesebb csók a legédesebb ajakról. Aztán persze a csésze lassan visszakerült, s köszönetére csak bólintottam egyet, aztán egy arra járó szerzetes kezébe nyomtam a poharat, s megkértem vigye be a konyhába azt, majd megkérdeztem lenne e kedve sétálni, bár magam sem tudom miért is tettem ezt, de nem is olyan sokáig kerestem rá magyarázatot. -Ha másként fogom gondolni, észre fogja venni. – azt már nem tettem hozzá, hogy akkor pillanatok alatt lépek le, és hagyom magára, mintha ott sem lettem volna. – Szóval igen. Jelenleg, társaságra vágyom. Következő kérdésére körbepillantottam, mintha csak keresném a megfelelő útirányt, aztán zsebeimbe ejtettem kezeim. -Folyó, vagy a nagy kékség? A folyót hamar elérheti, van itt egy szép vízesés, nem olyan mint odahaza a Hét nővér, de ez is gyönyörű a maga módján. Ha a másik érdekelné, a leggyorsabb helikoptert hívni a völgybe. – mintha mi sem lett volna természetesebb, még akkor is, ha legszívesebben már a kérdés közben rávágtam volna, hogy helikopterrel, hisz én magam is vágytam a vízhez, annak ellenére, hogy tudtam, Ő ott van. Ő ott van valahol, még akkor is, hogyha nem éreztem jelenlétét.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Kedd Júl. 02, 2024 7:20 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
A válasza elgondolkodtatott, ami ki is ült az arcomra, mígnem végül egy aprót sóhajtottam és az előttünk elhaladó embereket fürkésztem, mintha csak a lelkükbe látnék vagy csak erre vágynék, de valójában egyik se volt igaz. - Igaza van, ritkaságba megy, de talán pont ettől még inkább értékelendő, hogy vannak olyanok, akik megpróbálják és igyekeznek jobbá tenni a világot ez által is. Szerintem nincs gond azzal, hogy az emberek esendők és hibáznak, megbotlanak, hiszen ha visszagondolok mindarra, amit tanítottak nekünk, akkor valójában az Istenek se voltak soha tökéletesek, még ha szerették magukat annak is gondolni. Mindegyik feltételeket szabott az embereknek, mintha csak akkor lehetnénk elég jók, ha olyanok vagyunk, mint amilyennek ők elképzeltek minket, de a világ pont attól ennyire gyönyörű és fájdalmas, hogy mindenki kicsit másabb a másiktól. Arról nem is beszélve, hogy a történetek szerint az Istenek gyakran egymással se voltak önzetlennek, vagy túlzottan jófejek. – amikor az utolsó szót kiejtettem, akkor idézőjelet is rajzoltam, mert esélyesen nem ez volt a megfelelő szó, de elég csak a sok viszályra, árulásra, cselszövésre gondolni, ami egy-egy legendát tarkít. Persze, esélyesen igazából az ilyen történeteknek nincs túl sok alapja, de attól még azt is mondhatnánk, hogy volt kitől eltanulnia az emberiségnek. Egyébként is, miért kellene olyanokat tisztelnünk, akik csak akkor tartanak méltónak minket, ha az általuk felállított szabályok szerint élünk? Szerintem a szeretet nem így működik, hanem feltételnélkülinek kellene lennie. Lopva pillantottam rá, akár felelt rá, akár nem, mert érdekelt arcának a rezdülése, egy apró reakció is, hogy vajon ő mit gondolhat erről az egészről, de faggatni biztosan nem álltam neki. - Valódi békesség nem is létezik, de ha már a békes uralja főként a lelkünket a szívünket, akkor könnyebbé válhat az életünk is. Kevesebb dolog tud felbosszantani és talán másokat is le tudunk csillapítani a legviharosabb pillanatukban. – fura volt ilyenekről beszélgetni egy idegennel, viszont hazugság lenne azt állítani, hogy nem élveztem. Régóta nem osztottam meg ilyen téren a gondolataimat senkivel se, jó volt kicsit elmélkedni, végre nem a megszokott felszínes beszélgetéseket lefolytatni, ami legtöbb esetben jellemezi a futóismeretségeket. Ahogy korábban nem kerülte el a figyelmemet miként hajtott fejet az egyik láma neki, úgy most a grimasza se kerülte el a figyelmemet. Utóbbival még egy halovány mosolyt is az arcomra csalt. Kíváncsian fürkésztem a férfit, aki jelenleg pontosan annyira titokzatosnak hatott, mint a végeláthatatlan tengerek. - Ennyire rossz emlékek kötik oda? – sietve sütöttem le a pillantásomat, majd bocsánatkérően ránéztem. Még kicsit a kezemet is megemeltem, hogy tudja egyáltalán nem kell felelnie rá, hiszen nem tartozik rám. – Kalandot? Maga az élet egy nagy kaland. Az én otthonom Osloban van, vagy talán valójában sehol se, vagy éppen mindenhol. – tisztában voltam azzal, hogy ennek nem sok értelme van, de hirtelen nem tudtam volna jobban kifejezni magam. Egy biztos pont volt az életemben, még pedig a szülővárosom, de valójában még is azt éreztem, hogy sehol és mindenhol van egy otthonom. Ahol éppen tartózkodom, az az én otthonom, hiszen ritka volt az, amikor szállodákban húztam meg magam. Mindig igyekeztem kisebb lakásokat kibérelni. – Sokat utazom a munkám miatt, általában pár napot tartózkodom a szüleimnél, Osloban. Majd pedig újra neki vágok a világnak, hogy egy számomra ismeretlen vidéket felfedezzek és új embereket, szokásokat ismerjek meg. – hangom barátságosan csendült és kicsit ábrándossá vált, ahogy egy-két arc bevillant, vagy annak köszönhetően, ahogy egy-két gyönyörű táj megelevenedik a lelkiszemeim előtt. Sok olyan helyen jártam, ahova szívesen visszamennék még. Könnyedén sikerült elkalandoznom megint, s míg azt hittem, hogy untatom őt, addig a szavaival pont az ellenkezőjét adta tudtomra. Amikor a pillantásunk találkozott, akkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha kicsit másabb kékben pompázna az írisze, mint korábban, mintha csak most a világ minden kéksége ott ragyogna abban a háborgó pillantásban. Alig észrevehetően megingattam a fejemet, hiszen ez nagy balgaságnak hatott, de még is ezt éreztem. Végül inkább sietve fordítottam el a pillantásomat, hogy a kezemben lévő csészére pillantsak, ami valahogy időközben ki is ürült. Volt igazság abban amit mondott, de szerintem részben ez amiatt is volt, mert túlhajtott világban élünk. Az emberek elfáradnak és legtöbben úgy gondolják, hogy a tiszteletnek kölcsönösnek kéne lennie, de ha a másik nem az, akkor ő minek törje is magát. Viszont a véleményemet nem kötöttem az orrára, inkább csak hagytam, hogy a csend és a hely szelleme ránk telepedjen. Figyeltem a többieket és már majdnem elköszöntem tőle, amikor ismét megszólalt. Picit kérdőn fürkésztem őt, majd felé nyújtottam az üres csészét. - Köszönöm, igazán különleges volt. – nem hazudtam, a tea tényleg egészen különlegesnek hatott számomra. A kérdésén még rövid ideig töprengtem, majd végül bólintottam. – Szívesen, de biztos abban, hogy társaságra vágyik? – ott volt egy kisebb meglepettség is a hangomban, s míg ő elvitte a csészét, addig én elköszöntem az időspártól is, hogy ne aggódjanak, majd a kapuban megálltam és ott vártam be őt. Rövid sétát követően szólaltam csak meg. - Azt esetleg tudja, hogy miként lehet legkönnyebben eljutni a vízparthoz? Szeretném majd azt is megnézni, nem csak a hegyeket meghódítani. – reméltem, hogy a kérdéseimmel nem megyek az agyára, de eddig nagyon is barátságosnak tűnt és remélhetőleg a későbbiekben se fog ez változni.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Júl. 02, 2024 1:25 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
-Itt különleges megközelítést kap. A városban, csak egy tea, amit nem tud senki sem igazán értékelni. – pillantásom a csészére emeltem, s egy darabig azt fürkésztem, aztán hátradűlve kicsit kényelmesebben helyezkedtem el, s figyeltem az embereket, a színes ruháikban, táskáikkal, s talán kérdésekkel teli elméjükkel. -Nem. Távol áll tőlem. Itt és most főleg. – nem állt szándékomban flörtölni, sem nem nőt szerezni magamnak. Egyszerű apró gesztus volt ,mit valóban a nyugalmat sugárzó kékségért tettem. Oly’ sok tapasztalás éghet benne, s tekintete egyik pillanatban sem inog meg. Ott a nyugalom, a békesség, s nem kell megjátszania magát hozzá. Nem is olyan régen, még én is képes voltam ilyesmire, hisz megtanultam, hogyan legyek békés. Most már pedig már csak a vizeim közelében lelhetem meg a békém, még akkor is, hogyha ő ott van benne. Ő ott van a vízben, talán nem oly’ haragvón, nem oly’ lüktetőn vadul, de ott van. A csontjaimban érzem. Még is békét jelent mindannak a közelsége. -Mikor volt önzetlen az ember? Mikor cselekedett úgy, csak azért, mert az volt helyes? Önzetlennek lenni jó dolog… de hosszú út vezet odáig, s valójában senki sem önzetlen igazán. Ám ez itt… - a teára pillantottam. – Ez itt csak egy tea, mit itt a legjobb elfogyasztani ezen falak között. Volt igazság szavaiban, ám még is éreztem némi ellentmondást is, ám azt, hogy magam miatt, vagy épp szavai révén, arra vagy nem tudtam, vagy nem akartam válaszolni. -Mit jelent a béke? Mi az, ami arra ösztökél, hogy békében bandukolj keresztül egy úton, minden haragvó pillanat nélkül? Mindenki keresi. Még a legbékésebb emberek is. – tekintetemmel követtem az egyik lámát, kivel mikor pillantásunk találkozott, fejet hajtott, majd tovább sietett a dolgára. -Szóval azt mondja haza kellene mennem...-bólintottam párat, aztán grimasz költözött kis időre arcomra. -Kösz nem. Na és maga? Menekül, vagy csak keresi a tökéletes kalandot az életében? – tettem fel a kérdést, bár az igazat megvallva, nem is értettem, miért is álltam le ilyen kedélyesen beszélgetni, hol ott mélyen legbelül még mindig úgy éreztem, minden ember egyforma, s semmiféle különbség nincs közöttük. Jó darabig nem pillantottam felé, s kezdtem elengedni fülem mellett is talán szavait, ám mikor ismét megszólalt, választ adva az én szavaimra, lélektükreim egy pillanat erejéig megvillantak a messzeséget fürkészve, miközben cirógató jóérzéssel, s némi elégedettséggel töltöttek el szavai. Jó érzés volt hallani, még akkor is, hogyha nem csak az enyém volt az a környék. Még ha a tengert nem is én magam uraltam egyedül, ám még is...ego simogató pillanatokat hoztak magukkal szavai, s elnyerte ismét, hogy felé forduljak, s meglehet kékjeim néhány pillanat erejéig kékebbnek hatottak. -Nem untatott. – mosolyodtam el pár pillanatra. – Manapság ritka ha így beszél az ember. Tisztelettel...alázattal. – eszembe jutott, mit is tettem nem is olyan régen. Partra mostam a sok szemetet, mit beledobtak vizeimbe. A rengeteg műanyagot, minek nincs keresnivalója ott. A sok olajat, miből köszöntem szépen nem kértem, s ott volt a harag, hisz úgy éreztem nem érdemlik meg jó szándékomat. Elcsendesedtem, hisz nem akartam újra és újra ugyan azt a verklit fújni. Épp elég, ha Aaront nyúzom ezekkel a dolgokkal, s tömöm a fejét a saját elképzeléseimmel, azokkal, miket várok el mint istenség, vagy minek hogy kellene lennie. De ez a szemernyi hit, ez az apró szikra, adott egyfajta löketet, s jó érzéssel töltött el. -Akar egyet sétálni? Akár felkísérhetem a hegyre...-ajánlottam fel, miközben felkeltem. Sétálni akartam, s mivel fiam nem volt itt, így akartam valakit magam mellé.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Hétf. Jún. 24, 2024 9:56 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
Arra, hogy „békében él” picit felvonom a szemöldökömet, de nem felelek semmit se, még akkor se, amikor kicsit vágyakozó pillantással réved a messzeségbe, mintha hirtelen inkább máshova képzelnél magát, mintsem ide, a békésnek mondható kolostorfalai közé. Mondjuk most nem tűnt annyira békés ez a hely, ahhoz túlzottan sok látogató tartózkodott itt, de valahogy még is sokkal nyugodtabbnak hatott, mint bármelyik modernváros. Olybá tűnt, hogy itt az emberek is másképpen viselkednének a kelleténél nagyobb hangzavart nem vernek, már-már olyannak hatott az egész, mintha itt tényleg a békesség mindenkit megszállna, még ha nem is tart örökké, de mindenki annyira másabbnak hatott, mint amihez szokva voltam. Mosolyát viszonoztam, miközben igyekeztem nem túlzottan elveszni az engem fürkésző kékségben, ami az enyémre emlékeztető volt, csak éppen másabb árnyalatban játszott és továbbra is olyan érzésem volt, mintha csak egy viharos tengert fürkésznék. Egy tajtékzó tengert, aki valamiért dühös lett a rajta át kellő emberekre, de az is lehet, hogy még túlzottan fáradt voltam és nem sikerült még átállnom teljesen az itteni időjárásra, időzónára, ezért is támadnak ennyire abszurdnak mondható megérzéseim és gondolataim egy idegennel kapcsolatban.
Miután ismételten elváltak az útjaink csatlakoztam a többiekhez, kíváncsian hallgattam a lámák történeteit és némelyik igazán megérintett, míg akadt olyan is, aminek köszönhetően kicsit eltöprengtem. Biztos voltam abban is, ha lesz lehetőségem még rá, akkor az itt tartózkodásom alatt még el fogok látogatni ide, mert vannak olyan történetek, tanítások, amiket nem elegendő egyszer hallani és még a kemencéhez is el akartam látogatni, hogy legalább még egyszer a helyi szokásoknak megfelelően a halott szeretteim lelkét tápláljam. Bevallom, hogy sokkal jobban tetszett ez, mint az, amikor a temetőbe ellátogatunk és virágot viszünk. Nem tudom miért, de igazán sose szerettem temetőbe járni, de ez, itt valahogy még is másabb volt. Padon ücsörögve figyeltem a szobrokat, a lámákat, a látogatókat, majd lehunyva a szememet hátra dőltem és próbáltam kicsit meglelni a lelkibékémet, vagy legalábbis elcsendesíteni kicsit az elmémet. Szükségem volt rá, hiszen sok minden történt mostanában, megannyi jóban volt részem, de még is néha azt éreztem, hogy valami hiányzik. S hosszú ideje először nem tudtam azt se, hogy miért is vagyok egy adott helyen. Mindig konkrét céljaim voltak, amikor ellátogattam egy városba, de most? Most egyszerűen semmi ilyen nem volt. Itt tényleg csak sodródtam az árral és hagytam, hogy egy láthatatlan kéz arra vigyen, amerre szeretne. Én pedig igyekeztem nyitottan állni a rám váró utazáshoz. - Ezek szerint lent a városban nem lehet ilyet kapni, ezt csak a kolostor falai között kóstolhatják meg a szerencsésebbek? – érdeklődve csendült a hangom, mert úgy tűnik, hogy ő bennfentes és legalább nem fogok hülyét se csinálni magamból, ha esetleg úgy döntenénk, hogy megint esélyt akarok adni ennek a nedűnek. Elmosolyodtam annak köszönhetően, amit mondott, majd picit oldalra fordultam, hogy a pillantásom arcán állapodjon meg. - Vigyázzon, még a végén azt fogom hinni, hogy egy ilyen szent helyen is bókolni próbál vagy flörtölni. – barátságos mosolyra görbült a szám, ugyanakkor kicsit árulkodó is lehetett, hogy egyáltalán nem gondolom így, egyszerűen csak picit húzom őt. Lepillantottam a kezemben lévő teára, majd a pillantásom a többiekre siklott, hogy idővel ismét rajta állapodjon meg. – Mert manapság az emberek ritkán önzetlenek. Legtöbb esetben mindenki vár valamit azért, mert kedves volt vagy jót cselekedett, mintha az önzetlenség szép lassan kezdeni kihalni a világból. Sajnos. – az utolsó szót kicsit szomorúan ejtem ki. Pár pillanatig csendesen fürkészem őt. – Ezek szerint még se él annyira békében, mint korábban állította, hiszen ha úgy lenne, akkor nem keresné a békességet más lélektükrében. – talán fiatal vagyok az ilyen fajta beszélgetéshez, bár ő se tűnt sokkal idősebbnek nálam, talán pár év lehet közöttünk, de attól még simán lehetséges, hogy nem fog egyetérteni velem, de reméltem, hogy nem fog elrohanni. – Néha tényleg el kell utazni messzire, hogy olyanra bukkanjunk, amiről azt se tudtuk, hogy hiányozhat az életünkből, néha egy kis békességet is lelhetünk ilyen helyen, de szerintem a tökéletes békességet csak akkor fogjuk meglelni, ha szembe nézzünk a félelmeinkkel és azzal, ami távolra űzött az otthonunktól. – sietve kortyoltam bele a teába, hogy így akadályozzam meg azt, hogy még inkább kimondjam mindazt, amit gondolok és elijeszteni se akartam a sok beszéddel. - Valóban az. – könnyedén értek vele egyet, mert ez a hely tényleg páratlan, pedig még alig láttam belőle valamit. – Igaza van, néha fentről szemlélni a világot mámorító tud lenni, ugyanakkor a tengerek szépségével semmi se ér fel. Olyan szeszélyes tud lenni, mint amilyenek az emberek. Néha békések, mintha hívogatná a látogatóit, míg máskor tajtékzik és ijesztővé válik. S igazán sose tudhatjuk azt, hogy melyik arcát fogja megmutatni, ahogy egy embernél se. Néha gyengéden ölel körbe, míg máskor dühösen rántaná a mélybe, vagy sodorná a partra azt, aki megmerte zavarni. – kicsit ábrándossá válik a tekintetem, ahogy felidézem a legutóbbi látogatásomat a parton. Mosolyom végig ott játszik az arcomon, majd lesütöm a pillantásomat. – Sajnálom. Nem akarom untatni ilyenekkel. Ne is figyeljem rám, néha túlzottan elkalandozom. – kicsit még legyintek is a kezemmel, de ügyelek arra, hogy véletlenül se lötyköljem ki az italt.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Jún. 24, 2024 7:32 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
-Bérmikor. -megvontam a vállam. – Éjszaka óvatosnak kell lenni...akadnak errefelé tigrisek. – magyaráztam, mintha tök természetes dolog lenne összefutni eggyel. Igaz nem mostanában esett meg, és nem épp a kolostor közvetlen közelében, de még elevenen égett bennem a kép, mikor Aaron-t és az egyik szerzetest megtámadta egy tigris. Hogy épp melyikük is hibázott, vagy épp hogyan is esett meg, de a lényeg az volt, hogy megúszták, életben maradtak, és nem lett komolyabb bajuk. Bár égett bennem egy darabig a késztetés, hogy elmondjam mi is történt, mégis inkább elhallgattam az eseményeknek ezt a részletét, mondván, nem kell mindenről tudni. A szemem elárul. Mindent elmond rólam. Mindent amit valaha is palástoltam, egy ideje kirajzolódik benne. Ott ég a lelkem legrejtettebb zugaiban, és sosem akar elhalványulni. Sóhajtás, mely talán mindent elárul, vagy épp mindent leplezne is egy tökéletes napon, ám itt és most, mikor annyira belém látnak, a világ legárulkodóbb cselekedetének látszhatott. -Békében élek. -jegyeztem meg úgy, olyan ember módjára, mint aki tökéletesen komolyan gondolja minden szavát, ám a lélektükrök árulkodóak lehetnek, talán még olyannak is, kik nem ismernek igazán. A nyugalom, és a béke megtalálása egy jó ideje lehetetlennek hatott. Olyan dolgok összességének, melyeket egymagam meglelni, lehet nem is tudnám. Annyi minden kavarog végig az ember fejében, hogy kihátrálni egyik elől sem lehetséges. Belegondolsz egy pillanatra, s mire feleszmélsz, a következő pillanatban már azon vagy, hogy kiadd magadból a rengeteg dühöt, haragot, mi egyre inkább felemészt, a hosszú évek óta tartó palástolásban. Azonban, hogy nem megfelelő helyen keresném… meglehet egy cseppet vágyakozó pillantással emeltem tekintetem a messzeségbe, arrafelé, merről a tenger zúgott. Igaz oly távol voltam tőle, még is éreztem, s tisztában voltam vele, hogy minden távol töltött pillanattal gyengébbnek, s türelmetlenebbnek fogom érezni magam. -Meglehet.-bólintottam, s több szót nem is akartam pazarolni arra, hogy hol is vagyok jó helyen, vagy épp merre nem kellene lennem. Szóval a szó elterelődött, s maradt a tény a hajamról, hogy nem engedtem levágatni. Most nem. Megjegyzésére, miszerint kivételes személy vagyok, már majdnem büszkén kihúztam magam, mintegy jelezve, hogy igen, igaza van. Valóban az vagyok. Benedvesítettem alsó ajkam, elmosolyodtam, s ráemeltem tekintetem. A személyes varázsom jelenleg a béka segge alá volt száműzve, legalábbis egy falatnyi darabkája létezett a felszín közelében. Aztán egy idő után magára hagyva vittem magammal a mosolyom, és mindent mit ez a néhány pillanat váltott ki belőlem, s maradt a hiány érzet. A megszokás távolra keveredett, hisz Aaron nem volt a közelben. Meglehet, én voltam kinek itt sem kellene lennie, s meglehet az itt eltöltött idő egy falatkája épp elég volt ahhoz, hogy a szerzetesek valami úton módon visszavegyék azt a mérget, s a pergamen talán magába szívhassa. Gondolkodtam egy jó darabig, talán még szemmel is tartottam az embereket, kik látogatóba érkeztek, vagy épp azt a kék szempárt ott az imafal tövében üldögélve, egészen addig, míg le nem telepedett egy padra. Akkor aztán elmentem egy bögre teáért, mit odaadtam neki. -Ehhez senki sincs hozzá szokva. Legfeljebb csak ők. – tekintetemmel végigkövettem az előttünk elhaladó lámákat, miközben hátam nekidöntöttem a pad támlájának. Ők elvoltak ezzel a teával, s az idő elteltével, én magam is kezdtem hozzászokni, bár az otthon ízeit, nem pótolhatja. Meglehet a lánynak igaza van, és tényleg haza kellene mennem? Hazamennem, és otthon próbára tennem magam újfent? Megbirkózni a történésekkel? Visszamenni oda, ahol minden elkezdődött? Szembenézni a… a félelmekkel? De nem akartam erre gondolni. Itt és most, nem. – Miből gondolja, hogy kiérdemelte? Miből gondolja, hogy ki kell érdemelni? Mi van akkor, hogyha az egészet csak úgy teszem. Önzetlenül. Kiérdemlés nélkül… a nyugalmat árasztó kékségért, mi ellensúlyozza az én haragos pillantásom. -csendes hallgatásba burkolózva pillantottam az épületre, mi ott magasodott a hegy oldalban, a felette úszkáló felhőket, a tova suhanó madarakat. Meglehet kezdtem cseppet megérteni Njörd-öt, miért is nem szereti a hegyeket, s miért érzi olyan utálatos helynek, ám még mindig volt bennem egy fajta csodálat velük szemben. A hatalmas hegyekkel szemben. -Nincs különösebb oka. A hely. A kilátás. Odafentről minden más. Madártávlatból, gyönyörű a világ...bár a tengerek szépségével nem ér fel. – ha tudná ki is vagyok hiúnak is gondolhatna, ám a tudatlanság, olykor édes áldásnak bizonyul...bár a mi esetünkben, nyakunkon az átokkal, mit nem szeretnék megkapni… az átokkal, mi az édes tudatlanságon túl, a legkegyetlenebb dolog lehet, mit hátán hordott ez a világ. -Ez a hely maga a csoda...
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Szer. Jún. 19, 2024 5:57 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
- Azt esetleg meg tudja mondani, hogy hány óra körül érdemes felkeresni azt a helyet? – viszont, ha tényleg annyira gyönyörű a kilátás onnan, akkor esélyesen nem csak a napfelkelte miatt fogom felkeresni, hanem a napnyugta miatt. Remélhetőleg nem túlzottan veszélyes az út se, hogy az ember lábát vagy nyakát szegje, ha egyedül menne arra. Persze, majd a szállásomnál is utána érdeklődőm az útvonalnak és mit érdemes tudni, meg egyáltalán egyedül fel lehet-e menni vagy jobb keríteni valaki tapasztaltabbat magam mellé. A válaszát követően kicsit elgondolkodtam és kíváncsian fürkészem őt. - Akkor remek színész, egyedül a szeme az, ami egy háborgó tengerre emlékeztet, de a kiállása és a testtartása meg olyané, mint egy békében élő emberé. – szavaim teljesen őszintén csendültek, és ha rövid időre a pillantásunk a kijelentésemet követően össze is fonódott, akkor se fordítottam el. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy az őszinteségemmel nem fogom megbántani őt, vagy éppen megsérteni, mert egyik se állt szándékomban, de nem véletlenül tartják úgy, hogy a szem a lélek tükre. Persze, ettől még nem fejtettem meg őt, nem lettem okosabb se olyan téren, hogy milyen ember is lehet, de attól még az a kéksége nem csak az árnyalata miatt arra emlékeztetett. – Remélem, hogy egyszer megtalálja. Arra nem gondolt még, hogy esetleg nem megfelelő helyen keresi vagy módszerrel? – vagy az is lehet, hogy olyan nem is létezik, hogy teljes békesség, vagy csak a lámáknak adatik meg, akik elzárva élnek a világ elől. Talán csak abban az esetben létezik az a békesség, amire mindenki vágyik, de halandóknak ez nem opció, nem mindenki teheti meg, hogy hosszú hónapokra, vagy évekre bezárkózik egy ehhez hasonló helyre. Elmosolyodtam, hiszen egy pillanatra magamra emlékeztetett. Igaz, nekem nem kopaszra akarták vágni a hajamat, csak rövidebbre gyerekkoromba, de nem akartam hagyni, de persze megtették és ennek köszönhetően erősödött meg. - Miért nem? Valami miatt ragaszkodik hozzá, vagy csak így szokta meg? – tényleg érdekelt a válasz és ezt könnyedén leolvashatta az arcomról is. Ritka az, amikor egy férfi ragaszkodik a hajkoronájához, főleg, hogy gyakran megesik, hogy levágják a hajukat rövidre, vagy éppen kopaszra. Ezért is lepett meg az, hogy ő nem engedte és nem követte ilyen téren a szokásokat. – Eléggé fontos személy lehet, ha kivételt tettek magával, vagy csak a személyes varázsa? – elmosolyodtam és újra végigpillantottam rajta, hiszen sármos volt, de attól még nem akartam tőle semmit se. Nem ezért voltam itt. Nagyon nem. Egyszerűen csak jó volt vele pár szót váltani, barátságosnak hatott, bár azt nem értettem, hogy miért pont hozzám csapódott és miért nem máshoz. Hamarosan viszont mind a ketten mentünk a saját utunkra. Érdekes volt látni az itteni szobrokat, meghallgatni a történeteket, vagy éppen tanokat. Sokan vannak, akik csak egy turisztikai látványosságot látnak a helyben, de részemről nem így volt. Én tényleg próbáltam mind a szívemmel, mind az elmémmel nyitottan állni a helyhez, hogy átjárjon a hely szelleme és kicsit feltöltődjek, vagy csak megvilágosodjak, hogy miért is éreztem úgy, hogy eljött az ideje annak, hogy felkeressem ezt a helyet. Mindig is szerettem új kultúrákat, irányzatokat megismerni, hiszen sose lehet tudni azt, hogy honnan mit is viszünk tovább magunkkal. Igaza volt a férfinak is, gyönyörűek voltak a szobrok, mintha nem is emberi kezek faragták volna. Voltak egy-ketten akik kicsit hangosabbak voltak a csoportban, rájuk kicsit rájuk szóltak, de én inkább a csendet, majd pedig idővel a magányt választatottam, miután sikeresen többször megakadályoztam a lábamat abban, hogy Magnushoz vigye. Meglepetten pislogtam rá, amikor helyet foglalt, ami csak tovább nőt azzal, amikor a teát felém nyújtotta. - Köszönöm. – elmosolyodtam, majd megszimatoltam a teát. Kisebb grimasz kiült az arcomra, mert eléggé másabbnak tűnt már az illata alapján is, mint amit megszoktam. Szavaira szélesebb lett a mosolyom és oldalra pillantottam rá. – Örülök, ha nem sértésnek fogja venni, ha még se bírnám meginni. – megfújtam, óvatosan beleittam és tényleg kicsit fura íze volt. Arcom mimikákának nem is tudtam parancsolni, így kiült egy kisebb fintor az arcomra. - Azt azért nem mondanám, hogy borzalmas, de a finomtól messze van, vagy csak nagyon nem ehhez vagyok szokva. – a csészét továbbra is a kezemben szorongattam, miközben a többieket figyeltem. – Mivel érdemeltem ki a figyelmét? Mármint annyi ember közül választhatna, de megint itt van, pedig már párszor magamra hagyott, de mindig visszacsapódik mellém és most még teát is hozott, mintha csak azt remélte volna, hogy így nem fogok egyből felpattanni és magára hagyni, ahogy maga tette már. – kérdőn pillantottam rá. – Persze simán lehet tévedek. – s kicsit még a kezemmel is legyintettem, de akkor se tudtam igazán hova tenni a figyelmességét és a viselkedését. - Mit szeret leginkább ebben a helyben? – ha felelt a korábbiakra, akkor csak azt követően szólaltam meg, ha pedig csend állt be közöttünk, akkor ezzel törtem meg és újabbat kortyoltam a teából, de egyelőre nem lett a kedvencem, viszont szeretem bizonyos mértékig megtapasztalni a helyi ízeket is és ez is hozzátartozott.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Jún. 19, 2024 12:52 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
Felpillantottam a hegy irányába, s egy darabig szaladt rajta szemem, aztán megvontam fél vállam. -Elég gyakran. Szép a napfelkelte onnan. Látni, ahogy a völgyben úsznak a felhők. – magyaráztam, s közben lelki szemeim előtt láttam a jelenséget. Nyugalmas, s egyben még is olyan pillanatok voltak azok, mik vegyes érzelmeket keltettek bennem, hisz még is csak odafent töltöttem el úgymond száműzetésem jó idejét, mikor nem tehettem be ide a lábam, bár Isten mivoltomból adódóan, akár azt is megtehettem volna, hogy semmibe veszem a tiltást, és belépek a kolostor falai közé. Ám valamiért még sem tettem. Ott karadtam, s tűrtem, talán dac, és makacsság is ott játszott bennem. Aztán valamiért megemlítettem a fiút, s bólintottam. Igaza volt. Valóban mindenki lenne a fiú helyében, bár az is tény, hogy egyszer magam is megtettem. Kiáltottam, s Aaron csatlakozott hozzám. Része lett a dolognak, s nem nézett furcsa szemmel miatta. De még is, azokban a pillanatokban úgy éreztem, közelebb kerültünk egymáshoz. Ha tudná hányszort... még is inkább beleittam teámba, s igyekeztem másfajta választ adni. Valami olyat, ami egy cseppet elhatárol attól, hogy mire is kellene gondolnom, vagy épp kanyarodnom, hogy olyan választ adjak, mi az emberi füleknek is megérthető, s elviselhető. -Meglehet, sosem találtam meg igazán. Meglehet, csak jól tudom leplezni. – halványan elmosolyodtam, miközben ráemeltem pillantásom némi időre. Egy év hosszú idő, s rengeteg minden lefolyt azóta a vizeken, s történt pár olyan dolog is, amin nem tudtam változtatni, s olyan is akadt, amit bizony más sem befolyásolhatott. Hogy majdnem eljött a vég, hogy … de erre nem szabad gondolnom. Nem szabad azt mondanom, hogy benne ragadtam egy eseményben, és nem látom belőle a kiutat. Nem szabad azt mondanom, hogy ennyi volt. Tovább kell lépni, s lehet ezt itt kell elérnem. Itt, ezen a helyen, s nem visszavágyni egy olyan pillanatba, mikor még ősi csarnokaimban léteztünk, hatalmas lakomákat tartva, az én csodás hullámaimmal. Egy olyan vidéken, hol minden másképpen működött talán. -Még sosem voltam kopasz… -elgondolkodva túrtam meg hajam, kicsit beleborzolva, majd elmosolyodtam. – Már pár alkalommal le akarták vágni a hajam, mondván, az úgy szokás, de sosem engedtem.- leengedve karom pillantottam felé. A béke megtalálásával magam is úgy voltam. Jó lehet, ha az ember képes megtalálni, és meg is tartani a békéjét. Aztán beajánlottam az imatermet, hisz valóban szépek voltak a szobrok. Az tipikusan az a hely, hová a nyugalom miatt jártam. Letelepedni egy sarokba, hol nem zavarom a többi istenséget, hol minden gondolatom a sajátom, hol nem kell attól tartanom, bárki is megszólítana. Ott azon a helyen, valóban a nyugalom szigete várt azokra, kik bemerészkednek oda. Sokáig üldögéltem az imafal mellett, figyelve az embertömeget, a lányt, a kék szemekkel, s közben kortyolgattam a teám, majd egy idő után, mikor már sokadjára kanyarodtak felém léptei, felvontam szemöldököm, s felkeltem addigi helyemről. Jönne is, meg nem is, tenne is valamit, meg nem is. Mintha keresné az utat, mit be kell járnia. Aztán elsétáltam mellette, visszavittem immár üres teásbögrémet a konyhára, megköszöntem, s hamarosan újfent letelepedtem az imafal közelébe, annak árnyékába, tovább figyelve az embertömeget, magam sem értettem miért, de keresve a kék szemeket. Végül megpillantottam az egyik padon üldögélve, szóval újfent felkeltem helyemről, szereztem még egy csésze teát, s annak társaságában telepedtem le mellé az üres helyre, s felé nyújtottam. -Hiba lenne kihagyni… de azt is megértem, ha esetleg nem fog ízleni. – ha elvette, hátradűlve ejtettem kezeim ölembe, s pillantottam fel az égre.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 18, 2024 9:38 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
Valószínűleg ha tudom, hogy mi is fordult meg a fejében, akkor jót nevetek az egészen, főleg, hogy nem gondoltam magam egyáltalán pimasznak a megnyilvánulásom miatt. Na jó, lehet egy egészen picikét az voltam, de nem gondolnám azt, hogy nagyon illetlen volt tőlem a kérdés, inkább csak szeretném tudni, hogy itt mire számíthat az ember. Miközben ő a teáját szürcsölgette kíváncsian mértem végig, hiszen jó kiállású volt, nem tűnt annyira idősnek se. - Köszönöm a tippet, tervben volt, hogy meglátogatom a hegytetőket is, de ezek után még nagyobb az esély erre. Gyakran jár arra felé? – nem is értem miért kérdeztem, talán csak amiatt, hogy tudjam mennyire elhagyatott ösvényről van szó és mennyire jó ötlet netalán egyedül neki vágni, vagy inkább jobb lenne tapasztalt embert keríteni kísérőnek. – Mindenképpen, de így láthatatlanba is úgy érzem, hogy mind vágyunk arra, hogy rövid időre az a fiú lehessünk. – nem ismertem a történetet, de ki ne szeretne néha kiállni egy sziklaszirtre kiállni és világgá kiáltani minden fájdalmát, szomorúságát és minden rossz érzést, amit amúgy elrejt a világ elől. Kíváncsiság megcsillant a szemeiben, amikor azt említette, hogy ő visszatérő vendég. Követtem a pillantását a hátam mögé, aztán újra végigmértem, hogy idővel újra felvegyem vele a szemkontaktust. - Ennyire gyakran elveszíti, hogy visszatérő vendég, vagy csak még sose találta meg igazán? – ehhez semmi közöm sincs, de annyira ösztönös volt a kérdésem, hogy esélyem se volt a nyelvemre harapni. Főleg, hogy itt esélyesen mindenki a lelkibékéjét keresi, amit a kinti őrült világban könnyedén el lehet veszíteni, még egy tragédia se kell hozzá, vagy borzalmas események sorozata se, mert alapból kicsit őrült és felgyorsult a világ amiben élünk. Amikor ő leült, akkor egy-két lépést én is közelebb sétáltam hozzá, hogy a beszédünk senkit se zavarjon meg. – Aww értem. Szerencsés, hogy ennyire befogadták. Talán szerencse, hogy nem tartozik közéjük, nem biztos, hogy jól állna magának is a kopaszság. – nem féltem attól, hogy a lelkébe gázolnék, vagy megsérteném őt a mondandóm végével. Remélhetőleg akad humora és kiérződik az is a hanglejtésemből, hogy nem véresen komolyan mondtam mindezt. Meglepettség kiült az arcomra, majd ismételten követtem a tekintetét. Fura volt hallani, hogy mióta van itt, főleg, hogy eléggé békésnek, nyugodtnak tűnt. Nem olyannak, mint aki egy tomboló, dühös és vérre szomjazó tengeren ragadt. De az is igaz, hogy az emberek gyakran remekül el tudják rejteni a valódi érzéseiket, talán ő is így tett az őszintesége ellenére is. - Szerencsés, hogy ennyi időt itt tud tartózkodni. Eléggé békésnek tűnik ez a hely, jó a levegő is. Remélem, hogy hamarosan megtalálja azt a békességet, amit keres. – őszintén csendült a hangom, hiszen egy év hosszú idő. Nekem ennyi időm nem adatik meg, de reménykedtem abban, hogy amikor magam mögött hagyom ezt a helyet, akkor újra nagyobb békességet fogok érezni a lelkemben és fel is leszek töltődve. Ide most nem a munka hozott, hanem a saját megérzéseim. - Örülök a találkozásnak. – elmosolyodtam miután bemutatkozott, közben pedig a kékjeimet rajta felejtette. Aztán sietve pillantottam a tömeg felé, akik valamin nagyon ámuldoztak. Kíváncsian fürkésztem a bemutatót, amikor is megszólalt. Aprót bólintottam arra, amit mondott. - Köszönöm. Én pedig további jó utazást kívánok magának. Mármint ahhoz az úthoz, hogy meglelje a békességet vagy a gyógyírt a lelkére. – barátságosan pillantottam rá, majd én is rövid ideig követtem, hogy aztán csatlakozzam a többi turistához. Figyeltem a lámák bemutatóját, de a pillantásom néha-néha még is elkalandozott az ismeretlen férfi felé. Volt benne valami, ami vonzotta az ember tekintetét, legalábbis az enyémet biztosan. Párszor el fogott az az érzés, hogy inkább magára hagyom a többieket, nem hallgatom tovább az érdekes történeteket a lámáktól, hanem csatlakozom a férfihoz, de egy az, hogy nem tudtam volna mit is mondhatnék, másrészt meg már másodszorra hagyott magamra, így nem akartam zavarni se. Utóbbi miatt úgy éreztem, hogy magányra vágyik, még ha rövid ideig csatlakozott is hozzám. Nem tagadom, néha a lábaim felé vittek, de aztán még mindig időben elkanyarodtam és inkább beleolvadtam a tömegbe, hogy még több tudásra tegyek szert és még inkább átjárjon a hely szelleme. Az idő múlásával, ha volt lehetőségem, akkor végül leültem egy padra és onnan figyeltem az eseményeket. Mit is keresek itt? Nem tudom. Miért vonz a háborgó kékség? Nem tudom. Mármint nem olyan értelemben vonzott, hanem egyszerűen csak kíváncsi lettem volna a történetre, meg arra, hogy képes valaki pillantása ennyire háborgónak hatni, miközben egész lényéből a nyugodtság árad. Túl nagy volt ez a kettőség. Ő csak egy idegen. Nem kell mindenkit megfejtened Daphne. –gondolatban picit korholtam magam, mire vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemem, hogy megpróbáljak rövid ideig meditálni, mielőtt még végül a lábaim ismét arra vinnének, csak lekanyarodósáv nélkül.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 18, 2024 8:30 pm
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
-A magaménak mondhatom. – feleltem mintegy félvállról, hisz valóban úgy gondoltam, vagy meglehet még Aaron is ezen a véleményen lenne. A rébuszok, az istenek kiváltságai, s meglehet, én sem vagyok különb őnáluk. Meglehet, mind ugyan olyanok vagyunk. Makacsok, önfejűek, lobbanékonyak, haragosak, akár csak Thor maga. Nem maradtam a közelében sokáig. Helyette eloldalogtam, elvettem a teámat, mit nekem szántak, hisz újra itt lehettem közöttük. Figyeltek rám, visszafogadtak, s nem kerültek démoncsapdák lépten nyomon oda, ahol felbukkanhattam. Végül teámmal karöltve tértem vissza a nőhöz, s meg kell vallanom, leginkább a tekintete volt az, mi felkeltette a figyelmem. Kékjei, mik a tenger színeiben játszottak, s egyfajta nyugalmat sugároztak, vagy csak én voltam eltájolódva azóta, hogy a mérget végleg eltüntették belőlem. A helyem még sem leltem. Pimaszsága arra késztetett, hogy teám felett felvonjam szemöldököm, majd pillanatok erejéig eljátszottam a gondolattal, talán ez a fajta pimaszság nem megengedhető. Talán ez a pimaszság olyan, ami magával sodorja az embert, s haragra lobbanthatja, szóval mielőtt még zsigerből válaszoltam volna, inkább újabb kortyot ittam a teámból. Ám mondandójának második fele, arra késztetett, hogy meggondoljam magam, s bólintsak egyet. -Vannak hívogató pillanatok, s olyan lépések, amiknek nem szabad ellentmondani. Ide kellett jönnie. Látni ezt a helyet. A csodálatos kilátást. Ajánlom a hegytetőt! És hallgassa meg a mesét az öregektől, a fiúról, ki világgá kiáltotta a haragját. – magam sem tudtam miért mondtam, talán épp azért, mert kedvem lenne felmászni a hegytetőre, s világgá kiáltani haragom, hogy belerezdüljenek a hegyek. Hogy a harcot óhajtó óriások is meghallják. Hogy minden visszaállhasson a maga medrébe. Hogy én ugyan olyan legyek. -Én visszatérő vendég vagyok. – futó pillantást vetettem a fontoskodó lámákra, kik lelkesen készülődtek a bemutatójukra. Láttam már az odakészített edényeket, a vízmerő versenyhez, és egyéb gyakorlatokhoz, miket beakartak mutatni a nagyérdemű számára, s míg őket figyeltem, addig feleltem a lánynak. -Nem vagyok szerzetes. – feleltem őszintén, hisz nagyon odavaló sem voltam. – A békét a lelkemben. – jobban nem is tértem ki rá. Helyette inkább újfent beleittam a teámba, majd tekintetem ráemeltem az elhaladó emberekre, s néhány pillanat múlva letelepedtem egy helyre, s végigmértem magam. -Van ideillő öltözékem is. Ajándékba kaptam. Azt nem ajánlottam fel, hogyha nagyon zavarja, akkor átöltözök, hisz nem voltam olyan hangulatban. Ahhoz még elég gyakran támadtak rám haragvó gondolatoka az emberekkel kapcsolatban. -Lassan egy éve. – feleltem ismét, miközben figyeltem a harci bemutatót, mit a lehető legkönnyedebben hajtottak végre, még is olyan erővel sújtottak le a célpontjaikra, hogy azoknak esélyük sem maradt. -Magnus. – egy ideig kellett gondolkodnom, vajon miként is mutassam be neki magam. Vajon mi lenne a megfelelő, hisz oly’ rég nem szólított már senki sem ezen a néven. Aegir vagyok, a Tengerek Istene. Aegir vagyok a kegyetlen… Futólag odapillantottam a kapu felé, várva fiam érkezését, aztán újra a lányra, és a kék szemeire. Nem ajánlottam fel tegeződést. Még nem láttam benne akkora bizodalmat, hogy megengedjem felé. Erőm visszafogva, visszatartva energiáim figyeltem, hisz nem akartam több figyelmet azon kívül, mint amit alapból kaptam. -Jó szórakozást! Az imatermet ajánlom. Szépek a szobrok.- azzal felkeltem, s átvágtam a tömegen, de nem mentem olyan messze, pusztán a szokásos helyemre telepedtem le, egy árnyékot adó fa alá, az egyik Imafal közelébe, s onnan tartottam szemmel az eseményeket, és a kék szemeket.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 18, 2024 7:21 pm
Daphne && Aegir
Sose volt bajom a csenddel és a magánnyal, sőt, néha kifejezetten vágytam rá, de az is igaz, hogy én inkább azon emberek közé tartozom, akik szeretnek emberek között lenni, szeretik azt, ha zajlik az élet körülöttük és egy perce sincs az unatkozásra, vagy a múltban történteken derengeni. Most viszont ez másképpen volt, inkább vágytam a csendre, a magányra és egy kis lecsendesedésre. Valamit kutattam, de még nem jöttem rá, hogy pontosan mit is. Mintha csak egy fura utazásra indultam volna, aminek nem ismer az állomásait vagy úgy igazán az okát. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy el kell jönnöm ide és most már csak ki kell várnom azt, hogy rájöjjek miért is pont most sodort erre a földrészre a sors. Kíváncsian figyeltem az embereket, mielőtt én is hosszú percekre elmerültem volna az elmélkedésben és egy rövidke fohászban, hiszen az én életemben is volt olyan személy, akit már elveszített, és ha máskor nem is, de legalább egy ilyen helyén én is táplálni szerettem volna az elhunyt szeretteim lelkét, de legfőképpen egyét. Talán túlzottan hirtelen rántottam ki magam a múlt árnyai közül, vagy csak hirtelen a fény vakított el, mindegy is, mert balszerencsére sikerült neki mennem valakinek, pedig pont nem egy ilyen akarnék senkit se letarolni. Viszonoztam a férfi mosolyát, mert legalább nem jött egy hegyi beszéddel, hogy figyelhetnék, vagy éppen nem kezdett litániába amiatt se, hogy a turisták tönkre teszik ezt a helyet. Volt már ilyenhez is szerencsém az utazásaim során. - Ez a maga sajátossága, vagy jobb ha megszokom, hogy az itt élők szeretnek rejtélyesen válaszolni és hagyni, hogy tovább bolyongjon az emberlánya a homályban, az egyenes válasz helyet? – én utóbbit pártoltam, mindig az őszinteség és az egyenes válasz, de nem húztam fel magam azon, hogy ennyire rejtélyesre vette a figurát. Ki tudja, lehet őt ez élteti, vagy csak így védi magát a kéretlen kérdezőkkel szemben. – Rendben. Köszönöm. – végül csak ennyit feleltem, bár már az utolsó szót is csak a hátának tudtam szegezni, mert szinte egyből magamra is hagyott. Nem igazán értettem ezt a sietséget, főleg nem egy ilyen szent és elmélkedős helyen, de talán nem szereti az idegenek társaságát, akadnak ilyenek is. Rövid ideig még őt fürkésztem és azt, hogy mit is csinál, mígnem végül visszafordultam a kemence felé, de pár perc elteltével inkább arrébb sétáltam, hogy ne zavarjak másokat és türelmesen várakoztam arra, hogy a lámák csoportokba tereljenek minket és megnézhessük a templomot, vagy csak új történeteket halljunk erről a helyről. A gondolataimból egy kicsit ismerős hang zökkentett ki, mire kíváncsian pillantottam a férfira, majd a kezében lévő teára, aminek remek illata volt. - Miért érdekli? Az előbb eléggé úgy tűnt, hogy szeretne minél távolabbra kerülni tőlem, vagy a többiektől. – nem volt semmi bántó a hanglejtésemben, pusztán kíváncsiság. – Talán ugyanazt, mint mindenki. Egy kis lelkibékét, vagy még talán magam sem tudom igazán. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy hív ez a hely és ide kell jönnöm. – végül teljesen őszintén feleltem, hiszen nem pont egy idegen véleménye ingatna meg abban, hogy mit is gondoljak magamról. – Maga? Az előbb úgy tűnt, hogy eléggé jóban van a szerzetesekkel. Mást nem kínáltak meg teával, esetleg közéjük tartozik, csak jobb kedveli a hétköznapi öltözetet? Vagy csak maga is kutat valamit? – érdeklődve fordultam felé, majd megpróbáltam a széllel felvenni a harcot és a fülem mögé simítani az arcomba fújt hajamat, miközben elvesztem pár pillanat erejéig az engem fürkésző kékségben. Hasonlóan kék szeme volt, mint nekem, de az árnyalat másabb volt. Az övéről egy háborgó tenger színe ugrott be, az enyémre meg általában azt szokták mondani, mint egy békés tenger, víz, de az is lehet tévednek. – Régóta él itt? – nem tudom, hogy miért is szegeztem neki ezt a kérdést, de a korábban látottak alapján ő már egy ideje itt tartózkodhatott, maximum kijavít vagy csak nem erősíti meg a feltételezésemet. - Daphne vagyok. Ön? - kérdőn pillantottam rá, miközben a kezemet nyújtottam felé.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 18, 2024 10:03 am
Daphne Cortez felhasználónak tetszik ez a poszt.
To the girl with the blue eyes...
...
A medence partján üldögélve figyeltem a felbolydult szerzeteseket, miképp készülődnek már hajnal óta. Takarítanak, seprűt ragadnak, igyekeznek mindent úgy hagyni, mintha élet is alig akadna ezen a helyen. Mintha az egész hely csak azért állna, hogy a turisták kedvükre nézelődhessenek, ha már egyszer megengedték számukra, hogy ott töltsenek el némi időt. Nem kellene, de én is segítettem nekik egy keveset. Kitettem a táblákat, hova nem lehet belépés, s bíztam benne, hamar eltelik majd a nap, és nem kell azzal foglalatoskodni, hogy még este is kerülgessük őket. Lehunyt szemmel üldögéltem a sarkamon, kezeimet combjaimon pihentetve, s kivételesen nem volt rajtam a szerzetesi gúnya, mit ajándékba kaptam. Hétköznapi viselet, farmer, póló, s a hiányérzet. Hiányérzet, hisz eltüntettük a tengervizet a medencéből. Üresen kongott, mintha csak takarításra várna. Én pedig, nos jobb híján előző nap eltettem magamnak egy palackkal, hogy szükség esetén kéznél legyen. No meg persze Aaron. Aaron sem volt itt. Valamerre el kellett mennie, s én hagytam, hogy nélkülem tegye. Talán a történtek után bíztam benne annyira, hogy elengedjem egyedül. Még is készen álltam arra, ha kell, utána mehessek, s segítsek ha kellek. Hamarosan aztán nyíltak a kapuk, feltűntek a turisták, én pedig otthagytam a medence partját, besétáltam az imaterembe, füstölőt gyújtottam, kis időre letelepedtem egy olyan helyre, hol nem hordozta rajtam kíváncsi tekintetét egyik helyi istenség szobra sem, s mikor visszanyertem nyugalmam, kiléptem, s mire feleszméltem, már emberek vettek körül. Azt latolgattam, vajon miért is engedik be őket ide. Miért jöhet ide bárki a szerzeteseken, s rajtunk kívül. Épp elmerengtem gondolataimban, mikor valaki nekem ütközött. Bocsánatot kérő hangja felé fordultam, előbb csak fejemmel, aztán egész testemmel, s megingattam fejem. -Semmi gond! – feleltem végül mosollyal arcomon, még akkor is, ha kedvem alig volt mosolyogni, még is kellett valami, ami eltünteti a mogorvaságom. Következő kérdésére körbepillantottam, aztán a cellák irányába fordult pillantásom, majd a szőke fürtökre, a kék szemekre. -Meglehet...de az is lehet, hogy csak vendég vagyok. – megvontam a vállam, megengedtem magamnak egy mosolyt, s néhány pillanattal később cseppet komolyabb lettem.- A lámák fogják körbevezetni magukat. – tekintetemmel a lámákat keresve fordultam cseppet, s mikor láttam őket közeledni, egy pillanatra elgondolkodtam, vajon ezt csak a pénz bevétel végett teszik e. Vajon akarják e, hogy legyen belőle valami. Vajon a felújításokra költik e majd, vagy ételt vesznek belőle. Pillanatok alatt léptem el a nőtől, s vágtam át a tömegen egészen a szerzetesig, hol aztán megálltam előtte, ő üdvözlésképp meghajolt, s én magam is hasonlóképp tettem, majd lapogattam meg vállát. Mindegy jelezvén, minden rendben lesz, s én magam is odafigyelve meghúzom magam. Elrejtve énem egy részét, nem elvonva a figyelmet a helyi Istenségekről. Aztán visszafordulva kékjeim a lányra emelve fürkésztem pár pillanatig, majd megálltam egy épület mellett, karba font karokkal egész addig, míg nem kaptam egy bögre teát, mihez már egészen hozzá szoktam, de a lány és a kék szemei lefoglalták figyelmem, így lassan visszasétáltam hozzá. -Miért pont ide jött? – tudakoltam, gőzölgő teámmal kezemben.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : margot robbie Posztok száma : 14 User neve : m Csoport : Ember Pontgyűjtő : 10 Lakhely : nowhere and everywhere Foglalkozás : travel blogger Kor : 26
Daphne Cortez —
Elküldésének ideje — Csüt. Jún. 13, 2024 5:05 pm
Magnus Wiker felhasználónak tetszik ez a poszt.
Daphne && Aegir
Kisebb fennforgások, járatkimaradások és késések kicsit döcögéssé tették az utazásomat, amit nem minden utas viselt túlzottan jól, engem viszont nem igazán zavart. Megszoktam már, hogy olykor egy-egy reptéren ragadok egy vihar miatt, vagy más fennforgás miatt. Amikor tudomásomra jutott, hogy most is csúszás várható, akkor se estem pánikba, hanem csak felhívtam a szállásomat és elintéztem, hogy nehogy gond legyen amiatt, mert netalán túlzottan későn érkezem és nem foglalhatom el a szobámat. Ez volt tegnapelőtt. A tegnapi nap első felében kipihentem az útfáradalmait, vagy éppen édesanyám aggódalmait hallgattam mert szokásomhoz hívem ébredést követően felhívtam őt, majd pedig a megígért képeket is elküldtem neki, aminek köszönhetően ő is kicsit megnyugodott, hiszen a szállásom tényleg teljesen rendben volt. Sőt, akár még szívesen hosszabb ideig is ellaknék itt, de jelenleg csak két hét volt tervben, viszont megesett már máskor is olyan, hogy a hely annyira magával ragadott, hogy tovább maradtam, így a biztonság kedvéért utána jártam annak is, ha most is megesne ez, akkor van-e lehetőségem rá. Az első napon csak a környéket igyekeztem felfedezni. Figyeltem a helyieket, a szerzetesek, akik úgy olvadtak bele a forgatagba, mintha semmi különleges nem lenne bennük, pedig azért kitűntek a tömegből. Rövid ideig néha őket fürkésztem, néha a helyieket miként is viselkednek a közelükben. A füzetembe pedig néha jegyzeteltem is egy-két gondolatot, ahogyan a fényképek se maradhattak el, de mindig is próbáltam olyan képeket készíteni, hogy az emberek arca ne legyen felismerhető, vagy utólag program segítségével értem el ezt. Összeismerkedtem a szomszédjaimmal is, egy kedves idősebb párral is, akikkel a nap hátralévő részét töltöttük. Sokat meséltek az eddigi utazásaikról és bárki könnyedén megmondhatta azt, hogy imádják egymást. A vacsorát követően viszont elváltak az útjaink és abban maradtunk, hogy holnap majd együtt megyünk fel a kolostorhoz is. Természetesen kicsit megmutatkozott az, hogy ők is biztosan szülök egy-két megnyilvánulásukat hallgatva. Elmosolyodtam és illedelmesen tudtukra adtam, hogy vigyázni fogok magamra, meg nem lesz semmi gond se, hiszen mindig is igyekeztem előre felkészülni arra, hogy mit enged meg a kultúra, mik a helyi szokások. Nem akarok senkit se megsérteni az öltözködésemmel se. Egészen korán felébredtem, így az ablakomból fürkészem az ébredező utcákat, környéket. Hallgattam a helyieket, még ha nem is igazán értettem őket. Talán ideje lenne újra nyelvtanulásra adni a fejemet. Mindig is szerettem új nyelveket megtanulni, majd pedig a jegyzeteimmel és egy utazáshoz vett könyvvel visszatelepedtem az ágyamra. Újra áttanulmányoztam a tudnivalókat, majd nem sokkal később rendbe is szedtem magam és a reggelit követően kezdetét is vehette az újabb kaland. A templom bejáratánál lévő kemencét rövid ideig érdeklődve figyeltem, hogy miként is cseleksznek az emberek, hiszen olvastam róla én is és hoztam füvet is, így végül én is közelebb léptem, hogy az itteni hagyományoknak megfelelően az elhunyt szeretteim lelkét ezzel is tápláljam. Rövid ideig megszűnt a körülöttem lévő hangzavar is, teljesen elmerültem az emlékeimben, aminek köszönhetően egy-két könnycsepp megjelent a szemem sarkában, amit sietve töröltem le. Sóhajtottam egy aprót és sietve hagytam volna magam mögött ezt a részét a templomnak, ha nem ütközök neki valakinek. Nem tűnt fel, hogy pár lépésre áll valaki mögöttem, így szinte fordulásból neki mentem, mert a fejem még nem tisztult ki teljesen. - Sajnálom. Elnézését kérem. – sietve szólaltam meg barátságos hangon, majd a férfi arcára siklott a pillantásom. Nem úgy tűnt, mintha helyi lenne, de sose lehet tudni. Talán lehet régebb óta itt él, vagy lehet idegenvezető? Vagy ő is velünk jött volna fel, csak elkerülte a figyelmemet? - Sajnálom, hogy megzavartam az elmélkedésben. – tettem még hozzá szabadkozva, majd ekkor jöttem rá, hogy a kezem a karján pihen, mert az ütközés hevében automatikusan valami kapaszkodott kerestem. Sietve húztam el a kezemet és zavaromban a hajamat a fülem mögé simítottam. – Netalán ismeri ezt a helyet? – a hátam mögött található templom felé intettem a kezemmel, mert veszteni valóm nincs, maximum csak hülyét csinálok magamból. Az meg nem az első eset lenne.
Ajánlott tartalom —
A chance encounter can be the beginning of anything
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.