Újabb és újabb korty kávé csúszott végig a torkomon, és ugyan tekintetem még mindig a kis vakarcsot fürkészte, de idővel akaratlanul is elmerültem a saját, gondterhes gondolataim között. Annyi minden kavargott bennem, egy halvány reményem még arra is volt, hogy Iris ma már rendben lesz, de ha fogadnom kellett volna, erre tenném a legkevesebbet. Ő maga mondta, hogy bármi is történik vele, már napok óta tart, így bármennyire szorongatta a mellkasomat a tény, de esélytelennek tartottam, hogy a bevett minta egyszer csak megfordul.
Csak lassan tudatosult bennem, hogy innentől kezdve minden más lesz, muszáj beszélnem Kirill-lel, és beavatnom a történtekbe, mielőtt olyat mondana, ami összezavarhatja a lányt. Nem hagyatkozhattam arra, hogy Iris minden reggelt naplóolvasgatással fog kezdeni, és egyáltalán... ki tudja, meddig fog emlékezni arra, hogy van egyáltalán naplója, aminek létezését elég ügyesen eltitkolta még előlem is. Gondolat gondolatot követett, ismét érezni kezdtem magamban azt a kétségbeesett menekülési kényszert, ami arra sarkallt, hogy ilyen korán lejöjjek ide, mintha azt akartam volna játszani, amit hosszú hónapokkal ezelőtt. Akkoriban úgy kerülgettük egymást, mint mások a forró kását, de ezúttal volt egy sarkalatos különbség. Tudni akartam és tudnom is kellett, hogy mi van vele, még ha abban nem is lesz köszönet, mert bármennyire is próbáltam alkalmazkodni, még mindig hiányzott a reggeli csókja és a gyengéd simogatása, amivel eloszlatta belőlem az álom homályát.
Annyira elmerültem a saját fejemben, hogy nem is hallottam a közeledő lépteket, a halk káromkodás azonban kellőképpen kijózanított. Tekintetem a kutyáról rögtön Iris belépő alakjára tévedt, a szívem pedig újra és újra hatalmasat dobbant, de ennek az egynek valószínűleg akkor sem tudtam volna parancsolni, ha megszakadok. Ő viszont nem engem nézett, mintha kínosan ügyelt volna arra, hogy ne találkozzon a tekintetünk, ami lehetett akár a tegnapi beszélgetésünk utóhatása is, de... valami egész mást is előrejelezhetett, ettől a lehetőségtől pedig azonnal befeszült a gyomrom. Rájöttem, hogy miért nem akartam vele találkozni, és miért kényszerített arra minden érzékem, hogy próbáljam elkerülni. Egyszerűen nem készültem fel erre, a tekintetéből sugárzó ürességre és a közömbösségre, amit a legelején néha pusztán a testi vágy tudott megtörni, és miközben a fejemben csak tovább cikáztak a gondolatok, egyszerű vállvonással válaszoltam arra a kérdésre, hogy mióta van kutyám. Újra kapaszkodni próbáltam, óvatos méricskéléssel próbálva leolvasni valamit, bármit az arcáról, de nyoma sem volt annak a félelemnek, ami tegnap végig rajta időzött, inkább tűnt úgy, hogy zavarban van, semmint hogy roskadozna a félelem súlya alatt, így... kezdett beigazolódni az, ami azt a bizonyos félelmet szülte tegnap. Egyetlen éjszaka viszont kevés volt ahhoz, hogy fel tudjak erre készülni. - Szóval tervezőasztal... - sóhajtottam fel, miközben ismét a kis vakarcsra szegődött pillantásom, aki lassan végzett az elé pakolt reggelivel. Próbáltam összerakni a kirakóst, és ugyan cikáztak bennem a gondolatok, de előtte próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Szavai azt sugallták, mintha még adósa lennék azzal az asztallal, pedig csak egyszer kellett kérnie, ráadásul nem csak egy asztalt kapott, hanem egy egész kibaszott dolgozószobát. Ami mondjuk most kiváltképp fontos is lehet, ha a házban akarom tartani, mert ugyan eddig eszembe sem jutottak a valódi hátulütők, de továbbra sem fűlött a fogam ahhoz, hogy az irodájába járkáljon. - Maflás - válaszoltam meg kérdését, magamban haloványan, de azért jót derülve ezen, mert szinte rögtön megjelent lelki szemeim előtt, hogyan is ötletelt a kis dög neve kapcsán, aki most, mint aki jól végezte dolgát, lassan közelebb tipegett Iris-hoz, hogy a kezei alá próbáljon bújni. Hát, legalább már ketten voltunk, akik hibátlanul emlékeztek erre a nőszemélyre, de a kutya legalább nem értett semmit. - A tiéd lehet - fűztem hozzá, egy kósza pillantást vetve Iris arcára, bár... alapból is az övé volt, nem az enyém, még ha én is hoztam haza. - Mit csináltál tegnap? - kérdeztem váratlanul, a csésze pereme felett fúródva bele tekintetébe, azzal egyelőre nem is törődve, hogy valószínűleg az általa ismert én nem kérdezne ilyesmit. Abban viszont tökéletesen hoztam a saját figurámat, hogy alig jött ki belőlem egy-egy szó, bár míg régen tényleg próbáltam minél tömörebben rövidre zárni a beszélgetéseinket, ezúttal inkább... óvatos akartam lenni. - Mármint, elég derűsnek tűnsz. Csak nem jó napod volt? - vontam fel a szemöldökömet, szinte ösztönösen villantva felé egy pimasz kis vigyort. Pedig ennél távolabb nem is állhattunk volna a megszokott kerékvágástól.

Fel sem tudtam volna idézni, hogy mikor aludtam utoljára Iris nélkül, bár nem szívesen csúfoltam volna alvásnak azt az éber forgolódást, amit tegnap este végül a saját ágyamban leműveltem. Azóta, hogy ígéretet tettem neki hosszú, hosszú hetekkel ezelőtt, egyetlen éjszakát sem töltöttem külön tőle, és ha éjszakába nyúlóan is dolgoztam, mindig mellette kerestem megnyugvást, miközben a karjai között nyomott el az álom. Bármit is mondtam neki, legalább addig erős és szilárd akartam maradni, míg ki nem sétálok a szobájából, ez pedig végül be is következett, de elképzelésem sem volt arról, hogy vajon a távozásomat követően mi zajlott le benne. És hogy mi marad meg másnapra.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de eljött az éjfél, majd a hajnal, én pedig legalább annyi időre próbáltam álomba szenderülni, hogy mikor utolér az újbóli ébredés, rájöhessek, hogy ez az egész csak egy pokolian rossz rémálom volt. A nap első sugarai nem is késlekedtek, de amint megéreztem ujjaim alatt a saját ágyneműm hűvös, kényelmetlen anyagát, még ki sem kellett nyitnom a szemeimet ahhoz, hogy tudjam, én ugyanott vagyok, ahol tegnap este voltam. A gondolatok viszont egy pillanatra sem hagytak nyugodni, rögtön kérdések rohamozták meg a gondolataimat, de egyikük középpontjában sem én álltam. Az érdekelt, hogy vajon mi lehet vele, ugyanott tartunk-e, ahol tegnap, vagy... voltaképpen nem lehetett megjósolni. Lehetett jobb, de rosszabb is.
Monoton mozdulatokkal kászálódtam ki az ágyból, téve egy rövid kört a fürdőszobában, hogy legalább a látszatát megadjam annak, hogy minden rendben, de a kialvatlanság rám nyomta a bélyegét. Irigyeltem azt, aki ezek után képes lett volna akár tíz egybefüggő percet szundikálni, én egyelőre azért imádkoztam magamban, hogy ne akarjak tönkretenni magam körül mindent. Egyszer a düh volt bennem erősebb, a következő pillanatban pedig már a keserűség, a tehetetlenség pedig néha-néha beköszönt, mintha csak emlékeztetni akart volna arra, hogy amúgy még ő sem ment messzire. Pár pillanatig álltam a tükör előtt, összeszorítottam szemeimet és ajkaimat, nagyot nyeltem, majd a hideg vízsugár alá hajoltam, hogy így mossam meg arcomat, majd visszasétáltam a szobába, hogy felöltözzek. Viszonylag korán volt még, és ugyan nagyon szerettem volna a végére járni, hogy mi van a feleségemmel, de már pusztán a gondolatba is belesajgott a mellkasom. Megfutamodásnak tűnt, de reméltem, hogy még azelőtt el tudok somfordálni itthonról, hogy felébredne, és szembesülnöm kelljen a valósággal. Ma inkább a gyávaságot választottam, egyelőre fájt volna szembenézni Vele. És azzal, hogy már nem voltam neki egyéb, csak egy szánalomraméltó valaki. Vagyis, tegnap még az voltam, ma már talán annyi sem.
Komótos léptekkel vonultam végig a lépcsőn, halk nyüszítésre figyelve fel, ahogy a konyhába érkeztem, szinte majdnem felbukva a kis korcsba, akiről tegnap jószerével teljesen megfeledkeztem. Iris pedig... ebbe inkább bele se menjünk. - Éhes vagy, haver? - hajoltam le, hogy kézbe vegyem, majd egy nagy sóhajjal az alsó szekrényhez léptem, bár nem volt túl sok rutinom abban, hogy hol is volt a kutyakaja. Végül csak megtaláltam, ahogy a tálat is, és ugyan ki nem állhattam, ha a kis jószág bárhová is felmászott, de ezúttal én szegtem meg a saját szabályomat. A konyhapultra tettem a tálat, a kis korcs pedig már önuralmát vesztve próbált szabadulni a kezeim közül, így nem is álltam az útját a reggeliig, és míg jóízűen falni kezdett, kitöltöttem egy jó nagy adag kávét, majd odakönyököltem a kutya mellé, egy nagy sóhajjal, halvány mosolygással nézve, hogyan eszik, miközben újra és újra belekortyoltam a kávémba. Egy pillanatra eltöltött a nyugalom, ahogy belefeledkeztem a kis vakarcs jókedvű habzsolásába, de valahol mélyen már ekkor tudtam, hogy ez a nyugalom is maximum pár percig tart majd, míg újra eszembe nem jut és képen nem vág a valóság.