Soha nem voltam az a típus, aki szerette kínozni magát. Nem hagytam, hogy bármi is kizökkentsen, vagy hogy bármi iránt is ragaszkodást kezdjek érezni, a nők pedig egyet jelentettek a szórakozással, a testi végyak csillapításával, és soha, egyetlen pillanatra sem láttam beléjük többet. Senkihez nem akartam kötődni, és hiába éltem a Papa árnyékában, vagy bármennyire is lázongtam ellene, a családi kötelék volt az egyedüli, amit tisztelni tudtam. A végsőkig kitartottam emellett, és bárhol is tartottunk pár nappal ezelőtt, még Iris-nak sem akartam engedni, hogy kivétel legyen. És már pontosan tudtam, hogy miért, mert újra marcangolt az érzés, újra lüktetett bennem a gondolat, hogy egyszerűen nem is érdemlem meg, Ő túl tiszta, túl gyengéd és emberi a világomhoz, hozzám. És talán így akart üzenni egy nálunk erősebb hatalom, hogy el kell engednem. El kellene engednem, de bárhogy próbáltam távozásra kényszeríteni a lábaimat, képtelen voltam megtenni és csak úgy kisétálni. Pedig talán Ő már régen elengedett, és csak azért nem mondta ki egyértelműen, mert félt a reakciómtól. Vagy tőlem, bár ez a kettő majdnem egyre ment. Mégis, belekapaszkodtam egy mondatba, ami valójában hidegzuhanyként ért és ami hűtötte az amúgy felhevült testemet. Már nem a dühtől csillogott a tekintetem, inkább csalódottság és bizonytalanság uralkodott rajtam, ahogy ismét rám telepedett az a jeges páncél, körbe ölelve a szívemet, és mindent, amibe Ő lehelt melegséget. Kaparni kezdett a torkom, egyre inkább kiszáradt, de a lényegretörő kérdésem ellenére sem léptem el előle, és nem húztam el arcomat szokatlanul gyengéd érintése alól. Valahol még mindig kapaszkodtam, ha másba nem, ebbe a lágy mozdulatba, mintha még ott pislákolt volna benne a nő, aki elrabolta a szívemet, és kibaszottul elfelejtette visszaadni, ráadásul ott volt nála most is, és akarva vagy akaratlanul, de éppen kíméletlenül szorongatta. Mégsem tudtam beleringatni magam ebbe a hitbe, a jeges felismerés egyre inkább azt sugallta, hogy ez már pusztán szánalom, és éppen az szüli életre, ami a titkolózását is. A színtiszta sajnálat, mert ha mást nem is, ezt még mindig érezte irántam. - Nem tudom - szólaltam meg halkan, hangom pedig tényleg bizonytalanságról árulkodott. Nem tudtam nem arra gondolni, amit az imént mondott, hogy el kell majd engednem, mintha Ő már lemondott volna rólam és eltemette volna kettőnket. Talán a helyében én is ezt tettem volna, de jelenleg csak a csalódottságomat táplálta vele, miközben még inkább szilánkosra zúzta a szívemet. - Ha nem szeretnélek annyira, hogy képes legyek rá, szerinted még itt lennék? - kérdeztem vissza, a hangomból azonban már eltűnt az indulat. Reflexszerűen jött volna a mondat, hogy emlékezzen csak vissza, mi mindent tettem már meg érte, de még azelőtt észbekaptam, hogy kibukott volna belőlem. Nem emlékezett rá... nem tudta, mi mindenen törtem át miatta, hogy embert öltem érte, és hogy kérés nélkül is tűzbe mentem volna, ha az élete a tét. Nem volt olyan, amit ne áldoztam volna fel érte. Mégis, nem magamban bizonytalanodtam el, nem az én szerelmem remegett meg, és most először be kellett látnom, hogy talán ez az egész okkal történik. Nem volt arra garancia, hogy holnap nem válik minden ezerszer rosszabbá, és hogy nem felejti el azt, amit most elmondtam neki. Hogy nem felejt el engem, velem együtt pedig mindent, ami idekötötte. Hirtelen ismét ott találtam magam, ahol minden kezdődött, ahogy dacos szemmel ül velem szemben, tekintete pedig nem árulkodik másról, csak a gyűlöletről, amit irántam táplál. Ez volt a múltunk, így kezdődött minden, és talán... ez volt a jövőnk is? Mintha képes lettem volna elfelejteni, hogy mit érzek iránta. Mintha... nem szakadt volna bele a szívem abba, ahogy tudatosult bennem, hogy talán tényleg el kellene engednem. Ezúttal viszont nem egy átkozott táncra valami félnótás ficsúrral egy osztálytalálkozón, nem. Ezúttal végleg, a gondolat pedig újra és újra hevesen, fájdalmasan dobbantotta meg a szívemet. - Valószínűleg erre sem fogsz emlékezni, de - kerestem meg újra a szavakat, majd gyengéden arcára simítottam tenyeremet, egy erőtlen, fájó mosolyt villantva felé. Kibaszottul nem álltam készen arra, amit mondani akartam, ahogy arra sem, hogy elengedjem, hogy harc nélkül feladjam, de amíg most félt ettől az egésztől, talán holnap már erre a félelemre sem fog emlékezni. Nem akartam, hogy egy kibaszott napló miatt szeressen, vagy hogy ennyi emlékeztesse rám, közben viszont ott tombolt bennem a vad akaratosság, az a vehemens vágy, hogy ne adjam fel harc nélkül. Hogy küzdjek meg ez ellen, bármi is telepedett rá. - Te vagy az egyetlen, akit valaha szeretni tudtam - vált suttogóvá a hangom, miközben egyre inkább összeszorult a torkom. - Jobban, mint saját magamat - tettem hozzá, miközben megmozdultak ujjaim, halványan cirógatva bőrét. - És pont most nem vagy itt, hogy megmondd, mit tegyek, pedig életemben először még hagynám is - ráztam meg elkenődve a fejemet, halk, keserű nevetéssel, lassan elengedve arcát, téve hátrafelé egy-két lépést. Nem nagyon volt más választásom, elvégre bármit is mondjak, a tehetetlenség ugyanúgy ott időzött gyomromon, azon élezve karmait, én pedig kénytelen voltam beismerni, hogy tegyek vagy mondjak bármit, az nem hozza Őt vissza hozzám. - Csak ne taposs belém túl gyakran, amíg megoldást találok erre, oké? - kértem halkan, mintha amúgy erre majd emlékezne, bár magam sem tudtam, honnan jött az az erő, hogy mindehhez még egy erőtlen mosolyt is társítsak.

Csak figyeltem, ahogy visszateszi a ruhát, mintha emlékeztetni akart volna arra, hogy mára még voltak egyéb terveink is. Már szinte teljesen kiment a fejemből, mert bárhová is készültünk ma este, az mostanra a legkisebb gondommá vált, a parti pedig csak újabb hazugságokról szólt volna. És ahogy belegondoltam abba, hogy képes lett volna így, mindezek fényében eljönni velem és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, megjátszva magát nemcsak mások előtt, de előttem is, újra  kirázott a hideg. És nem is azért, mert ezek az esték nem is szóltak másról, csak a színészkedésről, a megjátszott vigyorokról és az idétlen bájcsegésekről, de azt, ami most épp vele történt, nem hasonlíthattam holmi színészkedéshez. Szörnyen éreztem magam, és ezen kicsit sem enyhített a tény, hogy amúgy még így, ilyen körülmények között is hajlandó lett volna velem jönni, mert még ez sem tompította bennem a tényt, hogy napok óta átvert. A szerelem, amit iránta éreztem, elaltatott bennem minden gyanakvást, eszembe sem jutott kétségbe vonni az adott szavát, még ha nem egyszer cukkoltam is a pocsék színészi képességeivel, mert mindketten tudtuk, hogy csak cukkolom. Most viszont... bár Ő cukkolna engem, minden pillanatban ezért könyörögtem, de ahogy teltek a másodpercek, egyre biztosabbá vált, hogy ebből a helyzetből sem felébreni nem fogok, de Ő sem fogja bejelenteni, hogy hirtelen mindenre emlékszik. - Igen, zavaros - ismételtem meg szavait, mintha amúgy nem lett volna amúgy is elég egyértelmű, bár bennem elsősorban nem a zavarodottság tombolt, az elfojtott méreg, az ingerültség és elkeseredett kétségbeesés egyszerre volt jelen bennem, és ezt sem a mozdulataimból, sem arcomról nem tudtam eltüntetni.
Azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy bármit is diktált volna az ösztönöm, a szívem ellentmondott, küzdött a gondolatok ellen, ez pedig leginkább abban nyilvánult meg, hogy hiába bűvöltem az ajtót, végül mégsem hagytam el a helyiséget, és nem küldtem el Őt sem. Pedig, minden zsigeremben éreztem, hogy jelenleg az lett volna a legjobb döntés, az érzéseim mégis úgy ragaszkodtak hozzá, mint eddig még soha semmihez az életemben. Pusztán azért, mert még nem tudták elfogadni azt, amit az eszem és az ösztönöm már régen tudott, ami legalább annyira egyértelmű volt, mint az, hogy a fű zöld vagy hogy a nap nyugaton nyugszik. Mégis a szívemre hallgattam, mikor újra elé léptem, kezemmel gyengéden arcára simítva, lassan homlokához érintve homlokomat, mintha így akarnék megnyugodni, pedig valójában csak még intenzívebben kezdtek zakatolni bennem a gondolatok. Egész kibaszott életemben egy önző állat voltam, soha nem érdekelt semmi és senki, most mégsem tudtam csak és kizárólag magamra gondolni. A saját fájdalmam határain túl is éreztem a belőle áradó kétségbeesést, a félelmet és bizonytalanságot, és ezen a ponton bármit megtettem volna azért, hogy valahogy enyhítsek a félelmein, de... ahogy beszélni kezdett, még a gyengéd simítása ellenére is kipattantak szemeim. Ha így megy tovább, úgyis el kell majd engednem.
Ő tovább beszélt, de bennem csak ezek a szavak visszhangoztak, újra és újra visszaköszöntek, és talán ekkora pofont akkor sem tudott volna adni, ha tényleg megüt vagy ököllel veri be az orromat. Valami furcsa, bizarr érzés vonult végig izmaimon, a hő, ami eddig az indulataimat táplálta, hirtelen eltűnt, csak hogy ezúttal végre megérezzem azt, amit ezer éve nem éreztem mellette. A hűvösséget, és azt a kegyetlen jeges páncélt, amit Ő olvasztott le rólam, és soha nem gondoltam volna, hogy Ő fogja újra körém vonni az egyetlen menedékemet. Ami többek között jó ideig tőle is védett. - El sem tudod képzelni, hogy újra belém szeress? - bukott ki belőlem a kérdés, nem is próbálva leplezni, hogy ha eddig azt hitte, áttaposott a szívemen, hát ezzel egyenesen belém törölte a talpát. Magam sem tudtam volna megindokolni, hogy miért akarom újból hallani azt, amit nem is olyan régen elmondott, még mielőtt közölte, hogy borzasztóan fél. Elég egyértelműen fejezte ki magát az imént, mintha már rögtön le is mondott volna arról, hogy valahogy segítsek rajta, hogy megpróbáljam, vagy újrakezdjem, vagy... mindegy. Szerinte úgyis el kell majd engendem.

Bármennyire is tiltakoztam az elfogadás ellen, be kellett látnom, hogy ilyet nem találna ki csak úgy azért, hogy megszabaduljon tőlem, vagy az élettől, ami mellettem várna rá. Még mindig nem értettem, hogyan lehetséges az egész, próbáltam visszaemlékezni az elmúlt napok minden történésére, és hiába hatott nevetségesnek az egész, próbáltam visszavezetni az emlékezet-vesztését valahová. Egy adott ponthoz vagy tulajdonképpen bármihez, ami megmagyarázhatná, de az, ami elég nyilvánvaló oka lehetne ennek, nem történt meg. Nem érte baleset, nem esett semmi baja, még csak a fejét sem verte be semmibe, most mégis, pár nappal később úgy álltunk itt egymással szemben, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét, ki tudja, hány hónappal. Mert ennyi idő telt el az osztálytalálkozó óta, amit utolsó emlékként megnevezett, és azt is pontosan tudtam, hogy mi történt aznap este.
Nem is értettem, miért kínzom magamat, egy kicsit sem segített a rám zúduló fájdalmas érzéseken, hogy megpróbáltam bármit is visszavezetni, és habár már nem kételkedtem abban, amit mondott, de csak újabb és újabb kérdéseket vetett fel az egész. Mégis, engem csak egyetlen válasz érdekelt, méghozzá a legfontosabb. Minden közös emlékünknek megvolt a jelentősége, mert úgy illeszkedtek egymásba, mint egy kirakós darabjai, belőlük álltunk össze egy egésszé, így működtünk és így szerettük egymást. Minden átkozott, apró vagy éppen hatalmas hibánk ellenére, és Ő pontosan azokat az emlékeket felejtette el, amik utat nyitottak kettőnk előtt. Mintha kihúzták volna alólunk a szőnyeget, és ugyan fél lábbal mindketten rajta maradtunk, de egyikünk sem nyúlt a másik után, hogy egymásba kapaszkodva valahogy talpon tudjunk maradni. Még őriztem annyira a hidegvéremet, hogy ne rendezzek komoly rombolást körülöttünk, bár éreztem, hogyan dudorodik ki az ütőér a nyakamon, hogyan lüktet a vérem, és hogyan telepszik rá légzésemre az indulat, ezért is láttam jobbnak inkább ellépni mellőle, és inkább hátat fordítani neki. Mintha be akartam volna zárni előtte a résnyire nyitva hagyott kiskaput, csak hogy ne rombolhasson bennem tovább, de Ő ne lett volna tisztában azzal, hogy milyen könnyedén kezdtem el visszaépíteni magam köré a miatta lebontott falat? Féltem, szinte reszkettem, a csalódás átmosta a véremet, az érzés pedig, hogy mindaz, amink volt, amit gondosan építgettünk, és az élet, amit elterveztünk, hirtelen szertefoszlott, vasmarokkal ragaszkodott hozzám. Belém kapaszkodott, emésztgetett, mintha szándékosan ingerelni próbált volna, csak hogy elő tudja csalogatni belőlem azt a vadállatot, a szörnyeteget, amit miatta temettem el.
Nyeltem egyet, és ugyan nem néztem rá, de nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, az Ő arcán is valami hasonló ülhet, mint az enyémen. Én sem tudtam, mit akarok még tőle hallani, egyáltalán volt-e még értelme itt tobzódnom mellette. Mintha sorba álltam volna az újabb pofonért, csak ez jobban mart bármilyen fizikai fájdalomnál. - A picsába, szerinted nem tennék meg érted bármit? - emeltem meg a hangomat, miután megszólalt, és valami isteni sugallat kellett ahhoz, hogy ne tegyek hozzá egy velős, szúrós megjegyzést, miszerint honnan a faszból is tudná, hogy megtennék érte bármit... bármi is történt, bárki is volt ezért a felelős, nem bánthattam érte Őt, és hiába akartam minden pillanatban kiszabadulni innét, csak hogy minél távolabb meneküljek tőle és ettől az érzéstől, valójában minden porcikám ragaszkodott Őhozzá.
Újra hajamba túrtam, lopva hátra is néztem, csak hogy végignézzem, hogyan pakolja vissza a ruhát, majd ahogy ismét csípőmre siklott mindkét kezem, mélyet szívtam a levegőből. Kapaszkodót kellett találnom. Muszáj volt, máskülönben el fog szabadulni a pokol, és nem akartam, hogy végignézze. Bár... Ő aligha emlékezett arra, hogy tettem bármi jót is az életében. Számára csak a kibaszott szörnyeteg voltam. - Bár tudnám, mi van rólam a fejedben. Neked megint csak az az erőszakos, agresszív állat vagyok, igaz? - kérdeztem halkan, némileg finomítva szavaimon, bár még mindig nem tudtam volna tagadni, mennyire mélyen érintett az egész. Létezik-e még egyáltalán egyensúly, ami segít ebből kikecmeregni?
Az ajtóra pillantottam, miközben ismét felé fordultam, tekintetem pedig ekkor már hol alakját, hol a kilincset bámulta. Az egyik felem azt akarta, hogy menjen, és ne is jöjjön vissza. Hogy... én nem vagyok képes még egyszer végigcsinálni, hogy talán ez egy jel, és nem tartozik ide. Hogy menekülnie kell tőlem, mert itt nem várja más, csak vér és halál. Nem ezt érdemelte, és most minden lehetőséget felkínáltak neki az égiek, hogy kisétálhasson innét. De a picsába, én ugyanúgy emlékeztem rá, pontosan tudtam, mit hogyan szeret, milyen mosoly ül ki az arcára reggel ébredés után, és hogy milyen a gyönyörtől csillogó tekintete, mikor alvás előtt együtt csillapodunk le egy őrjítő együttlét után. Ismertem az ízlését, azt, hogy mit eszik reggelire, hogyan issza a kávét, és én, aki világ életében csak magával törődött, életében először hajlandó volt kinyílni. Túl kegyetlennek tűnt a lecke. A lábaim végül ellentmondtak mindannak, amit az ébredező énem parancsolt volna. Újra elindultam felé, már ki tudja, hanyadjára állva meg előtte, kezem pedig ösztönösen nyúlt arca után, miközben halkan, levegőhöz jutni próbáltam. Még én sem készültem fel erre, miután minden porcikám ki akart jutni innét, vagy legalább hagynom kellett volna, hogy Ő menjen, ha menni akar, de ezzel a lépéssel szinte béklyóba zártam. - Szerinted képes lennék elengedni? - bukott ki belőlem, nyelve egy hatalmasat, a hangom ekkor már nem ingerültségről, inkább valami bukott reményről árulkodott. Egyszer már eljátszottuk ezt, akkor el is engedtem, csak hogy utánamehessek, de valószínűleg már erre sem emlékezett. - Annyira szeretlek, hogy fáj minden pillanata - tettem hozzá kósza gondolatként, bár már nem is tudtam, melyikünket akartam kínozni ezzel. Közelebb hajoltam, nem bírtam ki, hogy homlokomat ne támasszam az Ő homlokához, hacsak időközben nem húzódott el, majd újra felsóhajtottam, miközben lehunytam szemeimet. - Ha menni akarsz... akkor menj.

Azt még előtte sem tagadtam soha, hogy néha eszembe jutott, mi történne, ha egyszer alábbhagyna ez a szenvedélyes szerelem közöttünk. Talán utolérne minket a hétköznapiság és a megszokás, esetleg a valóság és annak minden hátulütője, mert az élet, ami mellettem várt rá, nem liliomokkal és macskakővel volt kikövezve, éppen ellenkezőleg. Amerre csak néztem, háborút, viszályt és vért láttam, és míg minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy Őt megkíméljem a maffiózók életétől, abba bele sem gondoltam, hogy nemcsak ez az egyetlen, ami éket verhet közénk. Úgy nőttem fel, hogy nem igazán számíthattam másra, és arra még neki is emlékeznie kellett, hogy vele sem akartam kivételt tenni. Nem akartam befogadni vagy dajkálni, főleg nem akartam Őt szeretni, de ember tervez, Isten végez... de a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer, egy napon azt mondja majd a szemembe, hogy nem emlékszik rám. Ránk. Pontosabban, bizonyos emlékek úgy ahogy voltak, lényegében elillantak, ez mondjuk tökéletes magyarázatot szolgáltatott arra, hogy miért kerülte az érintésemet, miért bújt ki előle, és hogy miért nézett rám úgy, ahogy...
A belső indulattal, a rám törő félelemmel és ideggel nem tudtam mit kezdeni. Egyszerre akartam szétverni magam körül mindent, közben tépni a saját hajamat, ezek helyett mégis körmeimet éleztem a tenyeremen, szinte érezve, hogyan hagyok nyomot a bőrömben, és azon sem lepődtem volna meg, ha a vérem is kisercent volna az erőteljes szorítástól. Nem kezeltem jól az efféle váratlan helyzeteket, de mégis, ki gondolná előre, hogy egyszer valami ilyesmire is fel kellene készülnie lelkileg? Hogy... egyszer elé állnak és közlik vele, hogy elfelejtettek... dolgokat. A mi kettőnk dolgait, és a gondolat hatására be kellett harapnom saját ajkamba, szinte beleszisszenve a fájdalomba, amit így magamnak okoztam. Abban sem voltam biztos, hogy kimondtam-e kételkedéseim szavait, mert tényleg nem volt semmi értelme az egésznek, ennek ellenére mikor leroskadt az ajtó mellé, a lábaim már indultak is utána, odaguggolva elé, de bármennyire is lázongott bennem valami, nem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Ami folyamatosan meg akarta Őt érinteni, vagy épp meg akarta vígasztalni, annak ellenére, hogy éppen mi forgott kockán. Pedig egy részem kurvára nem akart a közelébe jönni, sőt. Szinte széthasadtam, az egyik énem már menekülőre fogta volna inkább, csak hogy eltűnjek innen, nemcsak a szobából, de az egész kibaszott házból is, de a másik... mintha még nem szenvedett volna eleget. Ekkor már megint tekintetét kergettem, szakítva az iménti tiltakozással, ami azzal akarta büntetni, hogy nem voltam hajlandó ránézni, de magam sem tudom, hogy valójában melyikünknek is volt büntetés. A kezem nyúlt arca után, gyengéden simítva le könnyeit, miközben térdre ereszkedett, ujjaim a haja után nyúltak, hogy kisöpörjem a kósza tincseket a szeme elől, de minden mozdulatot a kényszer szült. Magam sem tudtam, mit akarok, elcsitítani, megnyugtatni, és biztosítani arról, hogy nem lesz semmi baj, vagy... szavai pedig, ugyan szépíteni próbáltak a  valóságon, mintha tényleg el akarta volna kerülni, hogy tőrt kelljen mártania a szívembe. Úgy fogalmazott, hogy még véletlenül se hangozzon el az a bizonyos pár szó, de a fejemben újra és újra az visszhangzott, hogy bármi is volt, már nincs. Eltűnt belőle, a szeméből, érintéséből, és ahogy pólómba markolt, inkább éreztem mozdulatában a jeges kétségbeesést, semmint hogy belém akarna kapaszkodni. - Iris... - suttogtam halkan, de már alig jött ki hang a torkomon. Szinte hallottam, hogyan omlik össze körülöttem minden. Minden, amit ketten építettünk, amire miatta váltam képessé, és amit senki mással, csak és kizárólag Vele akartam. Vajon erre sem emlékezett? Hogy én mindent ebben a kibaszott életben vele akartam? - Nekem ez nem megy - bukott ki belőlem váratlanul, elfordítva fejemet, így szakítva meg kettőnk között azt a kétségbeesett szemkontaktust, tenyerem pedig lesiklott a mellkasomon nyugvó ujjaira, csak hogy finoman ugyan, de elemeljem magamról. Ezen a ponton már nem tudtam elviselni magamon érintését, amit eddig annyira hiányoltam, a menekülési ösztön pedig egyre kényszeresebben akart döntéseket hozni helyettem, azt visszhangozva a fejemben, hogy el kell hagynom ezt a kibaszott szobát. Gyűlöltem a finomkodását, ahogy szép csomagolásba akarta rejteni a szavai valódi jelentését, hogy az emlékekkel együtt én is eltűntem belőle, és csavarja is bárhogy a szavakat, ez az egész egyet jelentett egy halálos ítélettel.
Ki is egyenesedtem, Őt viszont nem húztam magammal, ekkor már jóval határozottabban túrtam saját hajamba, miközben hátat fordítottam neki. - Meddig akartad titkolni előlem? Míg teljesen el nem tűnik a fejedből minden? - kérdeztem, de már nem tudtam leplezni a bennem tomboló indulatot, amit a kétségbeesés szült életre. - Vagy megvártad volna, míg úgy kelsz fel mellettem, hogy azt sem tudod, ki vagyok? - folytattam tovább ingerülten, de csak ezen a ponton tudatosult bennem igazán, hogy elmondása szerint már napok óta titkolózott. Napok teltek el, miközben szépen lassan kivesztem belőle, eltűntem a szívéből, Ő pedig úgy tett, mintha minden rendben volna, így ült le velem vacsorázni, így sétált velem a kibaszott parton és így csillapította velem a vágyát.

Amilyen gyorsan jött a megnyugvás, miszerint az egész csak egy átkozott, rossz tréfa volt, amivel talán büntetni akart egy korábbi húzásom miatt, olyan gyorsan el is szállt. Mintha ismét felültünk volna arra a bizonyos hullámvasútra, az érzések legalábbis olyan vehemenciával cikáztak bennem, de ezúttal nem volt benne semmi szép vagy jó. És tudtam, számítottam arra, hogy nem lesz mindig minden békés, és hogy fognak elénk akadályokat gördíteni, amik időről időre elbizonytalanítanak majd minket, de erre még a legvadabb rémálmaimban sem számítottam. Ha csak külső szemlélője lettem volna ennek az egésznek, valószínűleg szánakozva pislogtam volna saját magamra, amiért ennyire próbáltam kapaszkodni abba, hogy ez csak egy vicc, és mindjárt meghallom azt a gyengéd, lágy kacajt, amit legalább annyira szerettem, mint Őt magát. Mégis, ahogy elmerültem a tekintetében, közben elveszítve minden kapaszkodót, ami elültethette volna bennem a remény egy apró kis szikráját, rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a nevetése tűnik már annyira távolinak. Tekintete nem az irántam érzett szerelme miatt csillant meg, hanem a könnyek miatt, de nem is hagyta őket végiggördülni arcán, mert azonnal odanyúlt és ujjaival eltüntette az előtörő cseppeket.
Nem emlékeztem arra, hogy végül hogy kötöttem ki előtte, mi előzte meg azt, hogy kezei az arcomra simítottak, mintha így akarta volna elérni, hogy ideje lenne tényleg rá figyelnem, de bármit is mondott, az csak alig jutott el a tudatomig. Érintéséből hiányzott az a gyengédség és figyelmesség, a lágy melegség, ami miatt eddig ösztönből simult tenyerébe az arcom, most azonban még csak megmozdulni sem voltam képes. Lefagytam, legalábbis kívülről, míg belül valami pokolian fájdalmas tűz kezdett pusztítani, elvéve minden reményt és minden hitet, amit valaha is belefektettem ebbe. Kettőnkbe. Hiába kerestem a szavakat, mégis... mit lehet mondani arra, hogy életed nője egyszer eléd áll, és azt mondja, hogy bizonyos dolgokra nem emlékszik. Többek között rám, és ahogy felém pislogott, nem is nagyon kellett túlgondolnom a helyzetet ahhoz, hogy rájöjjek, valószínűleg mindaz, amit eddig velem kapcsolatban érzett, szintén... eltűnt valahol.
Ismét nevetni akartam, ahogy fel és le kezdtem járkálni, bár ezt már kicsit sem jókedvemben, inkább kínomban, mert... azt sem tudtam, hogy egyáltalán részt akarok-e venni ebben a... valamiben. Minek nevezhettem volna? Komédiának? Színjátéknak? Mert bármit is mondott, bárhogy is adta elő és bármi is ült ki közben az arcára, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg az történt, amiről beszélt. Olyan egyszerűen nincs, hogy egyik napról a másikra elfelejtesz napokat, heteket, embereket és érzéseket. - Mit vársz tőlem, mit mondjak? - kérdeztem tőle rekedten, fojtott hangon, ahogy hirtelen megtorpantam, tekintetem pedig újra alakját méregette. Mintha ezzel bármire is választ kaphattam volna, a valóság ezzel szemben az volt, hogy csak önmagamat kínoztam vele. Fuldokolni kezdtem a helyzettől, el is kaptam róla a szemeimet, csak hogy a helyiség ezerszer érdektelenebb pontjait kezdjem fürkészni, mert egyszerűen már nem voltam képes Rá nézni. Tetőtől talpig kirázott a hideg, miközben belül a kétségbeesés szedett darabokra, és szívem szerint azonnal szembesítettem volna azzal, hogy egyetlen szavát sem tudom elhinni.
Helyette csak nagyot nyeltem, kétkedő pillantással figyelve a szobát, körülményesen ügyelve arra, hogy egy pillanatra se találkozzon tekintetünk, de már szinte fizikai fájdalmat okozott az, ahogyan ökölbe szorultak a kezeim, körmeim pedig tenyerembe vájtak. Mégsem vallott rá, hogy megpróbáljon hülyének nézni. Nem egyszer megpróbálta, míg rájött, hogy ez nálam nem működik, és... az egész annyira nevetségesnek hatott, mégis ki próbálna ilyesmire hivatkozva szakítani? - Iris, ennek semmi értelme - bukott ki belőlem, de továbbra sem néztem rá, csak próbáltam felidézni az általa felemlített osztálytalálkozót. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy vissza tudjak emlékezni arra az estére, tiszta volt az egész, de szinte azonnal kizökkentett azzal, ahogy végigcsúszott az ajtólap mentén, majd arcát a kezei közé temette. Már nem tudtam nem Őt nézni, és bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám, elindultam felé, csak hogy kövessem mozdulatát, reflexből nyúlva vállai után, mintha így akartam volna megtartani. A mozdulatban ott volt minden, amit éreztem, az éppen ripityára törő szívem, amit minden igyekezetemmel próbáltam leplezni, de még ezek után sem voltam képes rá. Elvégre még mindig... kibaszottul szeretem Őt. - Gyere. Gyere ide - húztam közelebb, mintha ezúttal már nem is az emlékekbe, hanem egyenesen belé akarnék kapaszkodni, egyik kezem pedig arcára simult, így tüntetve el némi nedvességet az arcáról, ami a könnyek után ott maradt. Tenyerem gyengéden börtönbe zárta arcát, így vonva közelebb magamhoz, ekkor már egy pillanatra sem engedve tekintetét, de a kíméletlen felismerés egészen a csontjaimig hatolt. Nem mondta ki egyértelműen, mégis, egyre világosabbá vált, mint akar mondani. És talán ez volt az egész lényege, ezért menekült az érintésem elől, és ezért viselkedett furcsán napok óta. - Nem szeretsz már?

A jeges kétségbeesést egy pillanat alatt váltotta fel a furcsa megkönnyebbülés, mert a gondolat, miszerint csak egy álnok kis tréfáról van szó, még a nagy ijedségem ellenére is jó magyarázatnak tűnt. Elég sok mindenre képesnek tartottam, de még én sem néztem volna ki belőle, hogy ilyen remek alakítást képes nyújtani, mert tényleg mindene, a testbeszéde, az érintése és a tekintete is képes volt elhitetni velem, hogy eltűnt belőle a szikra. Nem is értettem, hogy miért nem esett le rögtön, bár azok után, hogy amúgy soha, semmiben nem tudta megjátszani magát, és nem egyszer szembesítettem azzal, hogy amúgy rettentő pocsék színésznő, erre gondoltam volna utoljára. És tényleg. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy miért fogadott bosszút ellenem, mert az eszköz már megvolt, már csak az indíték hiányzott, és fejben meg is jelent lelkiszemeim előtt egy iszonyúan hosszú lista a bűneimről, nehéz lett volna csak egyet kiválasztani belőle.
Egyre közelebb léptem, miközben folyamatosan beszéltem, el is nevettem magam, ami már tényleg az egyértelmű megkönnyebbülésemről tanúskodott, de ahogy teltek a másodpercek, Ő pedig továbbra sem lazított arcizmain, az én mosolyom is lassan fagyni, majd hervadozni kezdett. Nem volt még egy olyan balfék ezen a világon, akivel el tudta volna hitetni ezt az egész mesét, és nem is értettem, hogy miért pont velem erőlködik, amikor tudta rólam, hogy általában átlátok a szitán, még ha néha kellett is hozzá egy kis idő. Csak hogy újabb kis idő múlva ez az egész újra szanaszét hulljon bennem, mert ahogy továbbra sem lazult el, szemeiből pedig folyni kezdtek a könnyek, miközben a ruha erőtlenül a padlóra hullott, eltűnt belőlem a megnyugvás. A mosoly elcsitult, ahogy a hirtelen támadt jókedv is, de már nemcsak magamban éreztem ismét a tehetetlenséget, a szemeim előtt kelt életre benne is. Alig jutottak el hozzám a szavak, még mindig azt ismételgettem magamban, hogy ez nem lehet a valóság, muszáj tréfának lennie, mert lehetetlen, hogy a legnagyobb félelmem egyszer csak... így, ilyen könnyedén, egyik pillanatról a másikra tényleg valóra váljon. - Nem értem - bukott ki belőlem szinte zsigerből, ahogy újra beszélni kezdett, kezei pedig arcom köré simultak, hosszú idő után először érintve meg saját akaratából. Éreztem, hogyan ver ki a víz, az apró kis izzadságcseppek a testem különböző pontjain ütötték fel fejüket, ahogy elöntött a hőség, de ez nem az a kellemes, már jól ismert verejték volt. Ilyen volt, mikor kibaszottul rettegünk valamitől, és az egyszer csak megelevenedik előttünk. - Mi az, hogy nem emlékszel? - kérdeztem halkan, egyre csak szűkülő szemekkel, mint aki tényleg nem érti, mi történik körülötte, és ahogy lassan lebontotta kezeit rólam, ezúttal én voltam az, aki messzebb sétált. Minden megkönnyebbülés eltűnt belőlem, a jeges iszonyat pedig úgy itta bele magát csontjaimba, mintha ez lett volna normális. Ingerülten a hajamba túrtam, egy pillanatra hátat fordítva neki, de nem tudtam megálljt parancsolni a lábaimnak, apró köröket róva a szoba kellős közepén, egy-egy pillanatra keresve csak meg tekintetét néha. - Tényleg nem... nem viccelsz? - próbálkoztam újra, mintha maradt volna egy halovány kis remény, de ezt abban a pillanatban veszítettem el, ahogy visszanézett rám, íriszeiben pedig mindent láttam, csak a szeretett nőt nem. - De akkor mire... mire emlékszel? - kérdeztem tanácstalanul. El sem akartam hinni, mert nevetségesnek hatott az egész, de egyelőre röhejesnek tűnt volna azzal is megvádolni, hogy ha véget akar vetni ennek, nekünk, és meg akar szabadulni tőlem és az élettől, amit mellettem kellene élnie, ne bújjon ilyen nevetséges, amatőr kifogások mögé.

Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek, én pedig egyszerre akartam minél gyorsabban túlesni ezen, miközben valahol mélyen tudtam, éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit hallani fogok. Bármi is történt, és bármi váltotta ki ezt a viselkedést, komoly jelentőséggel bírhatott, és talán egy másik szituációban már leteremtettem volna, amiért nem avatott be, de... most inkább úgy tűnt, mintha rám akarna tekintettel lenni. Annyi mindent kellet tmár helyén kezelnem az életemben, és most úgy tűnt, hogy egy nő fog ki rajtam, Ő sodor a kétségbeesés szakadéka felé, de még mielőtt belelökne, kirúgja alólam az egyik lábamat. Előtte halvány fogalmam sem volt a szerelemről, Iris tudta a legjobban, mennyire  nem is hittem benne, arról pedig még csak sejtésem sem volt, hogy meg kell tanulnom úgy élni, hogy közben a szívemet valaki más kezébe adom, csak hogy gondoskodjon róla és törődjön vele. Ő pedig mindeddig úgy vigyázott rá, ahogy én igyekeztem óvni az övét, abba kapaszkodva, hogy erre egy életben csak egyszer lehet rászolgálni, mert a legapróbb sérülés is komoly, begyógyíthatlan hegeket ejthet rajta, és most... talán akaratlanul, de mégis Ő markolászta a tenyerébe helyezett szívemet, mintha össze akarná zúzni.
Még a gerincem is megmerevedett, kihúztam magam, ahogy várakozásteljesen megálltam a közelében, szinte könyörögve tekintetemmel, hogy mondjon végre valamit, sőt, bármit. Szükségem volt arra, hogy tisztán lássak, és ugyan egyre erősebben markolászta gyomromat a gondolat, hogy éppen készül mindent porrá zúzni körülöttünk, de tőle akartam hallani úgy, hogy közben végig a szemeimbe néz. Újra éledezni kezdtek bennem azok a régi eszmék, hogy egy hozzá hasonló nő nem szerethet egy olyan agresszív vadállatot, mint én, és egyszer fel fog majd nyílni a szeme. Talán itt álltunk az egyszer küszöbén, Ő pedig könnyeivel küzdve húzta, méghozzá az utolsó pillanatig. Arra viszont, amibe végül belekezdett, még a legvadabb álmaimban sem gondoltam.
Nem is tudtam, mi ült ki arcomra először, ahogy beszélni kezdett, hirtelen többet mondva annál, mint amit az agyam egyelőre képes volt befogadni, tekintetem szinte bilincsként szorult az övére, követve a kibuggyanó könnycsepp útját, amíg el nem tüntette onnét tenyerével, viszont még mindig úgy tűnt, mintha álmodnék. Mert mégis mi más lehetne ez az egész, ha nem egy kibaszott rémálom? Már nemcsak testem, de arcizmaim is megmerevedtek, úgy, ahogyan már nem egyszer olyan helyzetekben, mikor kicsit sem tetszett a mondanivalója, újra és újra visszaidézve szavait. Hogy nem emlékszik. Rám. Ránk. Az elmúlt hetekre és az érzelmekre, amik hozzám kötötték. Először tényleg fel akartam nevetni, mondván, hogy még Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ilyen nevetséges módon közli velem kettőnk kapcsolatának végét, de egyszerűen nem jutott ki hang a torkomból. Csak álltam ott, mint akinek földbe gyökereztek a lábai, ujjaim idegesen szorítottak csípőmre ismét, szám pedig újra szóra nyílt, de éppen csak annyira, hogy aztán be is csukjam. Rájöttem, hogy... erre nem tudok mit mondani. Szinte éreztem, hogyan törik ripityára bennem minden, hallottam az üveges hangot, ahogy belül megroppanok, mégis, álltam a tekintetét, mmásodperceken keresztül még csak nem is pislogva, mintha azt vártam volna, hogy elvigyorodik és bejelenti, hogy viccelt. Talán... emiatt van az egész?  
Átsuhant rajtam valami furcsa megkönnyebbülés, sóhajtottam is egyet, mintha éppen fején találtam volna a szöget, és csóválni kezdtem a fejemet. - Oké. Ezt most majdnem bevettem - mondtam, de közben már megint sóhajtva egyet, egész testemmel ellazulva, leengedve karjaimat magam mellé, és fejrázva halkan felnevettem. - Soha többé nem mondom, hogy rossz színész vagy, esküszöm - tettem még hozzá, ekkor már teljesen megtörve a távolságot kettőnk között, újfent tekintetét méricskélve. - Most már abbahagyhatod. Kicsit sem tetszik, hogy így nézel rám - biggyedtek le játékosan ajkaim. - De azt elismerem, hogy megérdemeltem - emeltem fel védekezően az egyik kezemet.

Nem tudtam, hogy mit akarok kérdezni, és akkor sem kapott el valami isteni sugallat, mikor tekintetünk találkozott. Ugyan tényleg összerezzent a jelenlétemtől, de ezt összeesküvés-elméletek nélkül is annak tudtam be, hogy tényleg váratlanul léptem be ide, még csak ideje sem volt felkészülni arra, hogy majd megjelenek, főleg hogy odalenn még én is mást terveztem. Már az is olyan távolinak tűnt, pedig... mindegy. Nem tudtam úgy nyugton maradni, hogy alig valamivel tőlem, itt van Ő is, és ki tudja, mi jár a fejében, és hogy amúgy mi ez az egész.
El is indult a fürdő felé, mintha máris készülődni akarna, pedig az idő még egyáltalán nem indokolta volna, éppen ezért jutottam arra a következtetésre, hogy ugyanaz történik, mint odalenn, mikor hirtelen fontossá vált kávét készítenie. Nem fért a fejeme az egész, előtte büntetés volt nem érinteni, nem a közelében lenni, küzködve töltöttem el nélküle a perceket, várva az estét, amikor hazaérve Ő vár majd rám, de a melegség és a túlfűtött, szenvedélyes szerelem mintha szabadságot vett volna ki, sem a tekintete, sem pedig az egyre távolodó alakja nem arról árulkodott, hogy éppen a szeretett férfival állna szemben. És nem sokat segített az sem, hogy végül felajánlotta a segítségét.
Próbáltam nyugodt maradni, bár nem igazán sikerült, feszült mozdulatomból kiolvashatta, hogy hiába minden küzdelem, egyszerűen szétfeszít a tudatlanság, és egyedül az adta az enyhítő körülményt, hogy Ő állt velem szemben, nem pedig más. Máskülönben már valószínűleg tajtékzottam volna, követelve azokat a kibaszott válaszokat. - De valamiről csak szó van - válaszoltam halkan, de rögtön nyelnem is kellett egyet. Ha meggondolta magát, el kell mondania, nem akartam ilyet játszani, ennél még a nyílt, egyenes elutasítás is kegyesebb, még ha... egyelőre nem is akartam belegondolni, mit csinálnék. Vagy mit tennék és ami eluralkodna rajtam, vajon kegyelmezne-e bárminek körülöttem.
Az viszont, ahogy a folytatás előtt szemei könnyfátyolba burkolóztak, már nyers visszaigazolása volt annak, hogy nem képzelődtem. Minden zsigeremben éreztem, bármennyire is próbáltam tiltakozni ellene, az utolsó pillanatig hinni abban, hogy ez az egész csak egy elbaszott büntetés, de ahogy szemei csillogni kezdtek, miközben elsuttogott pár bizonytalan szót, mintha Ő sem értené, hogy mi történik, elnehezedett a mellkasom, a fejemben pedig visszhangzani kezdett egy hang, ami újra és újra azt kántálta, hogy mégis megtörténik. Hogy elveszítem. És hiába láttam azokat a könnyeket, amik talán hamarosan legördülnek majd az arcán, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy éppen most hazudik a képembe. Hogy pontosan tudja, hogy mi történik, csak nincs mersze a szemembe mondani, és az érzés, ami a végigkísérte a gondolatot, olyan erős és fájdalmas csapást mért rám, mintha szó szerint egy ostorral hasították volna fel a bőrömet, nem is egyszer, hanem többször. Csak ez nem a testemnek fájt piszkosul, hanem a szívemnek, amibe Ő lehelt új életet, és minden tettével azt ígérte, hogy soha nem tesz benne kárt. - Csak mondj végre valamit - bukott ki belőlem lélegzetvisszafojtva, és ugyan elindultam felé, lépésről lépésre lassítva, majd azelőtt megállva, hogy egyáltalán a közelébe jutottam volna. Le is engedtem kezemet, amivel újra érinteni akartam, mintha ezzel jeleztem volna, hogy nem ismétlődik majd meg a jelenet, amit odalenn egyszer már eljátszott velem, de innen már nem tudott csak úgy kiugrani kávét készítgetni. - Tudnom kell, Iris. Vagy... vagy nem tudom, mit fogok csinálni, ha továbbra is titkolózol előttem - fűztem hozzá, bár ezt már jóval halkabban, a néma, mégis erős kétségbeesés pedig úgy vont uralma alá, mintha mindig is összetartoztunk volna. Attól nem féltem, hogy Őt bántanám, mert bármit is gondolt rólam, vagy bármilyen hírben is álltam, de soha, egyszer sem tudnék kezet emelni rá, még hirtelen felindulásból sem.

Életem leghosszabb másodperceinek tűnt az az idő, míg átszeltem a lépcsőfokokat, de ezúttal szándékosan lassítottam le, és a megszokottal ellentétben nem is kettesével lavíroztam végig őket. Nem mintha az így elnyúlt idő kicsit is segített volna rajtam, vagy választ adott volna bármilyen kérdésre, mert még azt sem tudtam, pontosan milyen válaszra van szükségem. Vagy inkább a kérdéssel volt a baj? Nem ártott volna tudnom, hogy mit is keresek, éppen ezért azzal is meggyűlt a bajom, hogy tőle mit kéne kérdeznem. Azt a teóriát mindenesetre már elengedtem, hogy én képzelem be az egyértelmű változásokat, pedig az milyen egyszerű magyarázat lett volna mindenre...
A szobaajtó előtt sem sokat teketóriáztam, bár akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen volt még jóval korábban itt állni, hezitálni, hogy belépjek-e egyáltalán, most pedig azon kaptam magam, hogy csak futólag ugyan, de ugyanezen gondolkodom. Hónapok teltek el azóta, hogy annyira körülményesen kerülni próbáltam Őt, legalább annyira, amennyire Ő próbált engem, és akkoriban megváltás volt, mikor egyszerűen a szobájába menekült, mert úgy legalább pontosan tudtam, hogy hol van, és meg tudtam előzni a véletlen találkozásokat. Az esetek többségében eszembe sem jutott volna utána jönni, egy-két kivételtől eltekintve, de az elmúlt hetekben, ahogy a szobája átalakult egy kis szerelmi fészekké, minden ilyen gondolat gyökerestül tűnt el belőlem. Akaratlanul is végigsimított testemen az ismerős bizsergés, amit érintése nyomán éreztem, és amit csókjai hívtak életre, a szerelem pedig, amit lángra lobbantott bennem, olyan hévvel tarolt le mindent a világomban, mintha valójában erre születtem volna. Az viszont, ahogy a nappaliban a vállamra csúsztatta a kezét, mintha csak egy rossz másolata lett volna az eredetinek, mintha... nem is Ő érintett volna, hanem egy idegen. Szinte éreztem az ujjaiból áradó feszültséget, valami feszélyező idegességet és idegenkedést, és erre nem volt elég az a magyarázat, hogy fáradt. Megint talajt fogjon bennem valami, ami vasmarokkal szorította a gyomromat, miközben keserű szájízt és tehetetlen dühöt ébresztett bennem, és életemben először úgy igazán beleremegtem valamibe. Mintha el akartak volna venni tőlem valamit. Valami, ami kibaszottul az egész világot jelentette.
Amint beléptem, és megpillantottam összerezdülő alakját, egy másodperc töredéke alatt lazultak el valamelyest az imént megszilárduló arcizmaim, mert bármi is történt odalenn három vodkával ezelőtt, bármit is sugallt - vagy éppen nem sugallt -, még mindig Ő volt a világom közepe. A Minden. Nem tudtam rá úgy nézni, egy pillanat alatt tűnt el belőlem a jegesség, de a megnyugvás helyett újra maga alá gyűrt a bizonytalanság, meg sem próbálva elrejteni, hogy így van. Elvégre ha már előtte is hazudnom kell, kivel lehetnék őszinte? - Még van időd összekészülni - biccentettem végül, miután becsuktam magam mögött az ajtót, beljebb húzva a bőröndöt, míg Ő már fel is karolta a ruhát, és az irányból arra következtettem, hogy a fürdőbe készülődik. A mosolya mintha elaltatni akarta volna a gyanakvásomat, bár ez már szinte esélytelennek tűnt a jelenlegi helyzet ezen pontján. - Megoldom egyedül is - válaszoltam, tekintetemmel egy pillanatig a bőröndöt szuggerálva, de még nem fogtam neki, visszafordultam felé, és csípőre vágott kézzel, feszülten felsóhajtottam. - Mi történik, Iris? - kérdeztem, ekkor már nem köntörfalazva, nyíltan a tudtára hozva, amit valószínűleg már eddig is észrevett. Bármit is titkolt előlem, innen már egyértelmű volt, hogy ha a titkot nem is, de a létezését sejtem, és ugyan tettem felé egy pár lépést, de még azelőtt megálltam, hogy vészesen közel kerültem volna hozzá. Jó ég, mintha tényleg visszarepültünk volna az időben. - Vagy... meggondoltad magad? - folytattam lassan, bár eleinte még én sem hittem el, hogy ezt a kérdést kimondtam, de ahogy tekintetem lassan a kezére tévedt, szemügyre véve azt a gyűrűt, amit pár napja én húztam az ujjára, talán sikerült egyértelművé tennem, hogy mire is vonatkozik a kérdés. Pár nappal ezelőtt még maga volt a tűz,  szenvedély, a játékos pajkosság, egyszerűen képtelen voltam betelni vele, most pedig... eltűnt. Bárki is állt előttem, bárhogy is került ide, már nem az a nő volt, aki szerelmes mosollyal, könnyekkel a szemében nézegette azt a kibaszott gyűrűt.

Kezdett eluralkodni rajtam valami, amit nem tudtam nevén nevezni, és ami nem szült mást, csak kételyt és aggodalmat. Pedig próbáltam harcolni ellene, apró kis kapaszkodókat találni, mintha csak én reagálnám túl az egészet, de ahogy elmerültem tekintetében, onnan próbálva válaszokat meríteni, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy helyesek a megérzéseim. Ehhez már csak azt kellett volna tudni, hogy pontosan mit is igazolnak ezek a megérzések, már azon kívül, hogy kibaszottul nem értettem semmit, és hogy bármi is történt, annak köze van kettőnkhöz. Ha fel is merült bennem valaha, hogy egyszer eltávolodunk egymástól, inkább vártam saját magamtól, most mégis Ő éreztette velem azt, mintha... még megfogalmazni sem tudtam. Talán azért, mert pont ezt láttam a tekintetében, és ezt éreztem érintésében is: a semmit. A bizsergés, ami minden alkalommal végigcikázott rajtam, kopottas emléknek tűnt, ezúttal nem éreztem ujjai alatt a tüzet, a gyengéd és törődő szeretetet, mindazt, amit ketten, együtt építettünk fel, és ami... nemcsak az érintéséből, de tekintetéből is kiveszett. Ha haragudott is rám valami miatt, amit mondjuk valamilyen büntetés miatt nem akart megosztani velem, hadd rágjam a kefét, az nem így nyilvánult volna meg. Nem irtott volna ki belőle mindent, dühöt vagy neheztelést pedig aligha véltem felfedezni pillantásaiban.
A zakatolásom akkor vett fordulatot, mikor egy nevetséges kifogással inkább elutasította az invitálásomat, és ugyan próbálta vicces köntösbe bújtatni a távolmaradását, kicsit sem osztoztam ebben a jókedvben, ezt pedig nem is tudtam levakarni arcomról. Ezerszer próbált már megsérteni, de most kiváltképp sikerült átgyalogolnia rajtam, és ezen a ponton már tényleg nem értettem, hogy miért csinálja. A gyors mentés mindenesetre nem sokat javított a helyzeten, mert hiába ült oda mellém végül, egyszerűen már olyan mélyen voltam a saját kételyeimben, és annyira nem tudtam felvenni az események fonalát, hogy... inkább magam előtt tartottam a kezeimet. Pedig Ő aztán tudta, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztottam el, ha lehetőségem nyílt megérinteni Őt, de azok után, ahogy az előbb reagált rá, szinte azonnal kereket oldva a konyháig menekülve, hát nem akartam újra vizsgáztatni az egómat, teljes mellszélességgel sétálva el a pofonért. - Rendben - válaszoltam ismét, mikor ráerősített korábbi szavaira, mintha csak meg akart volna győzni arról, hogy tényleg szívesen velem tart, de éppen emiatt volt kibaszottul gyanús az egész. Ismertem a feleségemet, nyitott könyv volt előttem minden féleleme és aggodalma, most mégis... nagy levegőt kellett vennem, és amint felállt mellőlem, tekintetem pislogás nélkül követte alakját, ahogy először a konyha felé vette az irányt, majd megfogta a csomagját. - Fél nyolc körül akarok indulni - szóltam még utána, továbbra is a kanapén üldögélve, mintha amúgy nem készültem volna felrobbanni a feszültségtől, majd fél szemmel az órára pillantottam, de jóindulattal is volt még legalább két óra a becsült indulásig.
Csak akkor álltam fel a kanapéról, mikor hallottam odafenn csukódni a szobája ajtaját, nem is bírtam ki, hogy ne harapjak feszültem ajkamba, miközben feszülten a saját csípőmre markoltam, úgy sétálgatva fel és le, mint akinek teljesen elment minden józan esze. Bár, szerintem nem voltam távol tőle. - Megőrültem vagy tényleg van valami baja? - szegeztem a kérdést a belépő Kirill felé, hangomban ekkor már jól kivehető volt az értetlenség, közben töltve a korábban megkívánt vodkából, de Kirill tanácstalan vállvonása után sem lett több támpontom. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal, mert minden kibaszott szabad percemet ezzel a nővel töltöttem, és a hazaérkezésünk utáni órákat is vele képzeltem el, erre most... tényleg képes volt elvonulni egyedül, mintha hónapokat tekertünk volna vissza az időben. És mi lesz a következő?Csak egy hét múlva lesz hajlandó kidugni az orrát a nyugati toronyból, vagy mi a pokol?
Ahhoz képest, hogy mennyire hullámoztak bennem az érzelmek, viszonylag ráérősen kortyolgattam a vodkát, legalább kétszer újratöltve a poharat, de az alkoholtól várt enyhülés csak nem akart bekövetkezni. Folyamatosan láttam magam előtt tekintetét, a furcsa, megjátszott mosolyát, ettől pedig már nemcsak a gyomrom, de a mellkasom is összeszorult. Úgy vert a szívem, mintha ki akarna ugrani a torkomon, közben folyamatosan belesajgott a rám nyomuló érzelmek súlyába, de hiába próbáltam egy-egy mély levegővel nyugtatni magamat, olyan volt, mint halottnak a csók.
Eltelt valamennyi idő, már amennyire felfogtam abból, ahogy lassan fogyogatott a vodka, majd a saját csomagjaim mellé sétáltam, és megindultam velük az emelet felé. Pedig annyira komoly volt az elhatározásom, hogy nem zavarom fel az állóvizet, de az ideg, ami ekkorra már az izmaimat is eluralta, azt diktálta, hogy menjek fel, jó szokásomhoz híven ezúttal sem fordítva időt a kopogásra, mert az utóbbi időben ez már kettőnk hálószobája volt, így adva saját magamnak zöld jelzést a belépéshez.