Axel & Aviva

Jobban elvesztem a fejem, mint szeretném, mint kellene, vagy mint a helyzet indokolná, ezt én is tudom. Nem tudom, mi ütött belém, de szerencsére van jó néhány dolog, amire rá tudok fogni azt, amit végül teszek, ezért nem is boncolgatom magamban sokáig a témát. Még akkor sem, ha egyébként jó sejtéseim vannak a mellkasomban érzett nyomasztó, keserű nyomás forrásáról. Azon tudnék uralkodni, azon tudok uralkodni, de amikor látom, hogyan csimpaszkodik kígyóként Axel nyakába az a nő, miközben nem is olyan régen még én szedtem ki csipesszel egy nyomorult golyót a vállából, akkor azért egy kicsit nálam is elszakad a cérna. Az is közrejátszik, hogy a legkevésbé sem tetszik a nő viselkedése, és nem csak azért, amit éppen Axellel csinál; ahhoz már éppen eléggé ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, egészen biztosan nem olyasmit ígért neki azért a papírért cserébe, mint amihez a nő felöltözött - vagyis inkább nem öltözött fel. A viselkedésével ráadásul húzza az időt és a figyelmet is kis híján felhívja ránk. Nem, összességében egyáltalán nem kellene csodálkoznom azon, hogy Axel keze helyett a Beretta csöve simogatja meg a szőke tincseit.
Félig arra számítok, hogy Axel majd el akarja venni tőlem a fegyvert, de nem teszi, amin egy egészen kicsit csodálkozom, de ez nem ül ki az arcomra. A nővel ellentétben én nem feszítem a húrt, nyugodtan megvárom, míg a papír Axel kezébe kerül, aztán leengedem a fegyvert és minden további szó vagy pillantás nélkül visszamegyek az autóhoz. Azt a pillantást viszont megjegyzem, amivel mintha Axelt akarta volna figyelmeztetni a lehetséges következményekre.
Bár a legkevésbé sem Axelre vagyok mérges, nem szólalok meg azonnal, és amikor mégis megteszem, a hangom még mindig nem olyan nyugodt, mint szerettem volna. Ő sem válaszol, csak a második kérdésemre - ami nem igazán zavar, mert az első egyébként is inkább csak költői volt -, a szavai viszont rögtön megerősítik bennem azt, amit egyébként is sejtettem. A papír valóban nagyon fontos. Amikor viszont hozzáfűzi még azt a két mondatot, elszakítom a tekintetem az útról, hogy rá tudjak nézni egy pillanatra, de csak megfeszülő állkapcsát és az arcélét láthatom. Visszafordulok, hogy lássam az utat, de közben a jobb kezem kinyúl felé, ujjaimat a bal kézfejére fektetem és egy pillanatra megszorítom az övéit.
– Sajnálom, ha elvetettem a sulykot, de borzasztóan taszított, amit csinált. – A hangom most már tényleg nyugodtabb egy kicsit, az, hogy Axel ennyire feszült emiatt, segít, hogy magamra nyugalmat tudjak erőltetni. Hisze egyébként sem felé irányul a dühöm. Az persze költői túlzás, hogy egy kicsit is sajnálnám a dolgot, de nem is ez a lényeg. – Nem ismerem a körülményeket, de valamiért kötve hiszem, hogy ti ketten ugyanarra gondoltatok a papírért cserébe – teszem hozzá, mielőtt elhúznám a kezem az övéről. Arra nem térek ki, hogy milyen egyéb érzéseket keltett bennem a látvány, de nem is hiszem, hogy ilyesmivel kellene bonyolítanom a helyzetünket. Bőven elég, ha nekem kell megküzdeni az ilyen irányú... zavartságommal.
Ismét a kezébe veszi a telefont, és amikor megszólal, rápillantok a szemem sarkából. Hallgatom őt és közben nekem is járni kezd az agyam, de nem jut eszembe semmi olyasmi, ami az ötlete ellen szólna, sőt. Egyetértően bólogatok, szemeim reflexszerűen járják végig a visszapillantókat is, de nincs társaságunk.
– Indonézia jó – öntöm szavakba is az egyetértésemet. – Még soha nem voltam ott, ami jó – teszem hozzá egy kis mosollyal. Minél kevesebb esély van rá, hogy valaki keressen vagy felismerjen ott, annál jobb. A szigetek ráadásul jó búvóhelyet nyújthatnak, sokkal nehezebb lesz minket megtalálni, ha valaki mégis a nyomunkra akad. – Hajót bérlünk? – pillantok rá aztán ismét. Ha összeegyeztetem őt a menekülési stratégiával és azzal az eszement tervével, amivel ez az egész este indult, ez az első és egyértelmű gondolatom.
A gondolataim közben már azon járnak, hogy mire kell majd figyelnünk, vagy legalábbis nekem figyelnem. A papírjaimmal nem lesz gond, azok már átmentek a rostán jó pár alkalommal, a kamerákra viszont vigyáznom kell, hogy soha ne vegyék az arcomat, mert az alapján megtalálhatnak. Az itteni repülőteret ismerem, azzal nem lesz probléma, az átszállásnál és az érkezésnél kell majd jobban figyelnem. Hacsak nem olyan helyen szállunk át, amit ismerek. Rákanyarodok a főútra, de a reptér kapcsán még van egy fontos kérdés
– Együtt megyünk át, vagy külön? – fordulok hozzá ismét. Nem tudom, az a papírja mennyire köti meg a kezét vagy mennyire nem; számomra nem okoz gondot átmenni egy reptéri ellenőrzésen, de ha együtt megyünk, biztos, hogy kell valami jó indok, miért utazok vele.

⇜ shoot to kill ⇝

Axel & Aviva

Nem hagyom magamon eluralkodni az elcsigázottság érzését, pedig az utóbbi két nap még belőlem is képes volt sokat kivenni. A kötelességtudat és a tettre készség viszont mindig képesek voltak megmozgatni a rejtett tartalékaimat, márpedig ez a két dolog most mindennél erősebben dolgozik bennem. Megszabadulok a testektől és a bizonyítékoktól, és valahogy nem lep meg az sem, hogy mintha Axel is más ember lenne, mire visszaérek a házba. A tekintete és a hangja is elszánt, határozott, bár egyébként sem nyitnék vitát ezekben a kérdésekben. Annyit engedek csak meg magamnak, hogy megkérdezzem, jól van-e; nem mintha nem látnám rajta, hogy felszívta magát, de akkor is. A válasza előcsal belőlem egy halvány mosolyt, és csak egyetértően bólintok. Azt látom.
Próbálok gyorsan újra embert faragni magamból a fürdőszobában, lemosva magamról a koszt és a vért. Szívesen megszabadulnék néhány emléktől is, de nem vagyok telhetetlen, értékelem a tisztaság és a friss ruha érzését is. A halántékomra szerzett zúzódás tompa lüktetéssel hozza a tudomásomra, hogy még mindig ott van, de nem fordítok rá különösebb figyelmet, volt már sokkal rosszabb is. A lényeg, hogy a felületi sérülés nem kezd újra vérezni, így nem kell az ábrázatom feltűnése miatt aggódnom; ha le van engedve a hajam, viszonylag jól takar. Miután minden árulkodó nyomot eltüntettem magam után a vízen kívül, csatlakozom Axelhez odalent. Ahogy odalép hozzám, a távolság megint túl kicsi lesz köztünk, az érintése pedig égeti a bőrömet, miközben szemügyre veszi a halántékomat, de különösen akkor, amikor utána egy ujja megsimítja az arcomat. Tekintetem találkozik az övével, és a koncentráció érdekében rákérdezek a tervre, amiről egyértelműen tudom, hogy a fejében van.
A szemei látványosan sötétülnek el, és amikor kimondja azt a néhány szót, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogom bárki szájából is, a szívem nagyot dobban. Talán nem is tudja, mekkora jelentősége lehet ennek számomra, de elképzelhető, hogy a szemeimből ezt is ki tudja olvasni, mint oly sok minden mást. Az egész életemet úgy éltem le, hogy egyedül harcoltam, először a bosszúmért, aztán önmagamért, és most először tudatosul bennem igazán egy ismeretlen érzés. Nem vagy egyedül. Nem akartam ezt, már amikor felbukkant azon az átkozott helyen, ettől féltem, de most már kár ezen rágódni.  Átléptünk bizonyos határokat - és ők is. Először, amikor idejöttek, másodszor pedig amikor meglőtték Axelt.
– Számíthatsz rám. – Két egyszerű, nyugodt szó, de ha valakinek, hát neki lehetnek elképzelései arról, hogy ez mi mindent takar. Ha valaki akár csak még egyszer megpróbálkozik a közelébe férkőzni, nem fogok jót állni magamért, és soha többé nem követek el olyan kapitális baklövést, mint amivel most is ide vezettem őket, ehhez a házhoz. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem tudták senkinek leadni a drótot.
– A családod biztonságban van – teszem hozzá. Azt nem mondom ki hangosan, hogy egyelőre, ő is pontosan tudja, hogy ez csak akkor állja meg a helyét, ha minél hamarabb eltűnök innen... vagyis eltűnünk innen.
Kiviszi a ruhákat és a táskát az autóhoz, és ahogy utánafordulok, a tekintetem egy pillanatra megakad a képen róla, a fiúkról és a hajóról. Eltűnődöm rajta, hogy vajon mennyi esély volt erre az egészre; hogy akkor pont ők jöjjenek, hogy kibillentsenek az addigi egyensúlyomból, hogy megtörténjen az a tragédia, hogy az utunk ismét keresztezze egymást Axellel... és most ez. Feltűnően sok véletlen. Sóhajtva fordulok el a képtől, és amikor Axel visszaér, megköszönöm a felém nyújtott kabátot. Én könnyebben bújok bele az enyémbe, mint ő, de nem szólok egy szót sem, csak figyelem az arcát, és amikor a kezembe nyomja a kocsikulcsot, értőn elmosolyodom.
– Persze – bólintok. Akármennyire erős is, jobb, ha minél kevesebbet mozgatja a bal kezét. Kimegyünk az autóhoz, beülök a kormány mögé, de először csak a garázsból tolatok ki, megvárom, hogy mindent bezárjon és beriasszon a házban. A mellkasomra nehezedik egy furcsa nyomás, amikor látom, hogyan néz a házra, de ez csak erőt ad ahhoz, hogy újra megfogadjam: így vagy úgy, de biztosítani fogom, hogy azok a gondolatok, amik most a fejében járnak, ne váljanak valóra. Ha valahogy ki tudom deríteni, mit akarnak tőlem - ha tényleg nem a megölésem a cél -, sokkal okosabb leszek. És akkor őt is ki tudom vakarni ebből az egészből. Tekintetem az arcát fürkészi, ahogy beszáll az autóba, de nem mondok semmit, csak százezredjére is elátkozom magam és ezt az egész elcseszett helyzetet.
Szavaira bólintok, tekintetem a telefon képernyőjére vetül, aztán az útvonal és a hangutasítások alapján követni kezdem az útvonalat. Jár az agyam, a gondolataim lázasan kergetik egymást, ráadásul most már tényleg ki vagyok élezve a környezetünkre, és talán furcsa, de nem kérdezek semmit. Nekem is szokatlan, hogy valakinek ilyen egyértelműen a kezébe helyezzem az életem, de Axel túl sokszor bizonyította már, hogy mindent képes lenne kockára tenni értem. És bár ez olyasmi, amit nem tudok helyre tenni a fejemben, nincs okom kételkedni benne.
– Van készpénz a táskában – intek a fejemmel a hátsó ülés felé, amikor látom, hogy a pénztárcájában számolgat. Nem feltételezem sem azt, hogy rászorul, sem azt, hogy nem, de ha már én vagyok ennek a szarnak az elsődleges kiváltója, nem célom mindent ráhagyni és mindenben rá hagyatkozni.
A belvárosban szinte üresek az utcák, de a szemeim figyelmesen követnek mindent, ami körülöttünk történik. A GPS egy üzlet elé vezet, a felirat alapján horgász- és vadászeszközöket árulnak; a késői óra ellenére a lámpák fel vannak kapcsolva odabent. Tekintetem találkozik Axelével, szavaira bólintok egyet, de először őt követik a szemeim, ahogy bemegy a boltba és jó ismerősként üdvözli a bent lévő férfit. Ezután a környezetemre fordítom a figyelmem, tekintetem a visszapillantót és a környező utcákat pásztázza nyugodtan, csak az zökkent ki, amikor Axel telefonja jelez valamit. A képernyőre pillantok, a GPS felületének tetején megjelenik egy kis előnézeti kép az üzenetről, de ez is elég ahhoz, hogy lássam a tartalmát, a szemöldököm pedig jó magasra szaladjon. Mi a franc? Talán mégis kérdeznem kellett volna.
Axel két nagy táskával a kezében jön ki a boltból, más esetben kiszállnék, hogy segítsek neki, de készenlétben kell állnom a volán mögött. A bolt tulajdonosa az ajtóban áll, láthatóan kíváncsi tekintettel méreget, de nem érzek benne gyanút vagy rosszindulatot. Amikor integet nekem, rámosolygok, hogy ne is keltsek benne ilyesmit. Még hallom, mit mond Axelnek, így már alapos sejtéseim vannak a táskák tartalmáról is.
– Üzeneted jött – jegyzem meg egy kicsit furcsa hangon, amikor Axel beülve a telefonért nyúl, de nem fűzök hozzá semmi egyéb megjegyzést. Ha nem akar magyarázatot adni rá, egy kérdésre sem válaszolna, ha pedig akar, erre is el tudja mondani. Feltűnik, hogy az arca sokkal feszültebb, mint eddig, amit nem igazán tudok összeegyeztetni azzal az SMS-sel, de nem rugózok a témán, követem a GPS utasításait a következő megálló felé.
A belváros sűrű utcáiból egy levegősebb, jól láthatóan gazdagabb környékre érünk, ami tovább fokozza bennem a kíváncsiságot, de még mindig nem adok neki hangot. Jókora, fából készült kapunál állok meg, aztán Axel felé fordulok, de a kérdésére csak megrázom a fejem. A mosolya halvány, a szemei feszültek, és ez egyáltalán nem tetszik, de tartom magam a szabályokhoz. Tekintetem éberen figyeli a környéket és Axel hátát, de meg kell mondanom, amikor a kapu lassan oldalra mozdul és kibontakozik előttem, akihez jöttünk, az azért még engem is kizökkent egy pillanatra. Csodálom, hogy nem fagy össze abban a falatnyi köpenyben és a nevetséges mamuszban; még én is látom, hogy a köpeny alatt nincs semmi. Ha nem ismerném Axelt, azt hinném, potyautasunk is lesz, de ujjaim még így is szorosabban fonódnak a kormányra a kelleténél.
Próbálok a környezetünkre koncentrálni, de nem tudom nem észrevenni az előttem kibontakozó jelenetet. Fogalmam sincs, mi az a papír, amit úgy lenget a nő, mint egy győzelmi zászlót, de biztosan fontos lehet, mert nem akarja könnyen odaadni. A tekintete Axel válla felett megtalálja az autót és engem is, mindent le tudok olvasni az arcáról, de én kifejezéstelen tekintettel, nyugodtan nézek vissza rá. A kormány bőre reccsen egyet az ujjaim alatt, mikor látom, hogy tovább feszíti a húrt; a hangját is felemeli, mire ösztönösen feszülök meg és kapom a tekintetem a visszapillantókra, de Axel is résen van, mert szó szerint befogja a száját. Érzem, hogy a türelmem fogyni kezd, és ezen nem segít, amikor az elém táruló jelenetet még tovább tudják fokozni. El kell engednem a kormányt, mielőtt elroppan az ujjaim között, pedig az érzés nagyon is új. Eddig hírből sem ismertem azt a furcsa, keserű, a mellkasomat feszítő érzést, ami most érezhetően eluralkodik rajtam, de igyekszem uralkodni magamon.
Axel viszont már sokszor bizonyította, hogy amikor róla van szó, akkor ez az önuralom nagyjából semmilyen tekintetben nem hozza a szükséges szintet, ebben pedig most sem kell csalódnom. Látom, hogy fonódnak a nő kezei szorosan a nyaka köré, mivel fogalma sincs, hogy mi történt vele nem is olyan régen, ez pedig elég ahhoz, hogy elkattintson az agyamban egy kapcsolót, amire addig nagyon vigyáztam. Hagyom előbújni a régi Avivát, a kocsiajtó nyitódása hangtalan, akárcsak az, ahogy behajtom magam mögött. Még a kocsiban a fejemre húzom a kapucnit, mert fogalmam sincs, vannak-e kamerák a környéken, és a Beretta súlya is ismerősen pihen az ujjaim között. A lépteim még csak nem is neszelnek a térkövön, bár ő egyébként sem hallaná meg, mert épp nagyon belelovalja magát valamibe. Arra viszont fogadni mernék, hogy a tökéletesen belőtt szőke hajához simuló pisztolycső felhívja magára a figyelmét.
– Add oda neki a papírt. – A hangom nyugodt, de hidegebb és élesebben vág, mint a kinti levegő. – És vedd le róla a kezed. – Szemeim rezzenéstelenül szegeződnek a tökéletesen sminkelt arcra, az üzenetük egyértelmű, pedig a fegyver még csak csőre sincs töltve. Ha ártani akarnék neki, ezer más módon is meg tudnám tenni, de rá nézve nem túl szerencsés, hogy kiváló a memóriám. A címe és az arca valószínűleg egy életre az emlékeimbe égett. Nem fenyegetőzöm és nem is fokozom a helyzetet, az utasításom egyértelmű volt, és ha teljesíti, egyelőre mindenképpen kvittek vagyunk, de a jövőre nézve sosem vállalok garanciát. Ha a papír Axel kezébe kerül, kész vagyok úgy visszasétálni az autóhoz, mintha mi sem történt volna, és felvenni az eddigi helyzetemet és feladatomat a környezetünk szemmel tartásával, de a vérem még mindig a fülemben dobol, és ez kifejezetten idegesítő. Hiába értek az érzéseim leplezéséhez, ha egyáltalán vannak ilyen érzéseim. Nem ejt kétségbe a nő gyerekes viselkedése és nem is süllyedek le a szintjére. A szemeim nyugodtan mélyednek az övébe még ebből a távolságból is, halálosan nyugodtan, mielőtt rávillantanám azt az apró, de hathatós mosolyt, amit a régi életemben még olyan sokat gyakoroltam.
Feltűnik, hogy Axel is úgy csapja be maga mellett a kocsiajtót, hogy csoda, hogy nem szakad ki a helyéről, de nem teszek rá megjegyzést. Igazság szerint egyáltalán meg sem szólalok néhány másodpercig, mert félek, hogy a hangom elárul; nem rá vagyok dühös, hanem a helyzetre és magamra, amiért nem tudom elég higgadtan kezelni. Abban biztos vagyok, hogy ez az egész nem történik meg, ha nem lenne fontos az a papír. Elindulok, a reptérre magamtól is eltalálnék.
– Régi ismerős? – szólalok meg aztán, de a tekintetem makacsul az útra és a visszapillantókra szegeződik. A hangom még mindig nem olyan nyugodt, mint szeretném, de most már mindegy.
– Legalább megérte? – pillantok aztán rá a szemem sarkából.

⇜ shoot to kill ⇝

Axel & Aviva

A gondolataim tisztaságának jót tesz, hogy magunk mögött hagyjuk a fürdőszobát és beáll köztünk egy kis távolság. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez maradjon is így; amikor segítek neki leülni a kanapéra, erővel kell visszafognom a kezem, hogy ne simítsak végig újra az arcán, mintha csak érezni akarnám, hogy él. Nem kér semmit, ezért én viszem oda neki a tartalék fegyvert a táskából, iránymutatását pedig egy biccentéssel raktározom el. A gondolataim már a teendők körül forognak, de mielőtt még kilépnék az ajtón teszek egy talán meggondolatlan ígéretet.

Követem Axel iránymutatását az autóval, miután mindent elintéztem a ház körül. A tó is megfordul a fejemben, de végül inkább elvetem a gondolatot; biztosabb ha mindent szó szerint felégetek magam mögött, amit tudok. Kiválasztok egy domboldalt, aminek az alja sziklásabb és kopár, hiszen nem az a cél, hogy erdőtüzet generálva mindenkit idecsődítsek, hanem a csendes elsimítás. Nem mintha a roncs földet érésének hangja csendes lenne, de rajtam kívül nem hallja más.

Visszamegyek a házhoz, még akkor is, ha továbbra sem érzem teljesen helyesnek. Egy részem szerint még mindig az lenne az egyetlen elfogadható döntés, ha eltűnnék, egy másik részem viszont még mindig nem tudja az összes kérdésre a választ, ezért abban sem biztos, hogy egyedül hagyhatja-e Axelt. Nem hagytak nyomot maguk után, nem valószínű, hogy eljutnának ide és a családjához, de... azt nem tudom, az ő biztonsága garantálható-e.
Amikor belépek a házba és Axelt nem találom a kanapén, az első reakcióm a zsigeri pánik. A Berettáért nyúlok, nyugalmat erőltetek magamra, kihasználva, hogy nem látok odabent dulakodásra utaló  nyomokat; hangtalan lépteim rögtön a lépcső felé visznek. Amikor meglátom Axel alakját a lépcső tetején, fegyverrel a kezében, megnyugszom, ugyanakkor elfog egyfajta szomorúság is. El akartam kerülni, hogy neki is az elővigyázatosság legyen a második neve.
A kérdéssel sikerül meglepnie. Érzem a hangjában a változást,  de tulajdonképpen örömmel fogadom; sokkal könnyebb így. Visszadugom a Berettát a nadrágom derekába, aztán rápillantok.
– Héberül, angolul, arabul, spanyolul és oroszul anyanyelvi szinten, és megérttetem magam franciául, olaszul és németül – sorolom rezzenéstelen arccal. Sok helyre szóltak már hamis papírjaim, amihez elengedhetetlen volt a nyelvtudás, és még több országban kellett gyakorolnom a társalgást. A következő szavai már annyira nem lepnek meg, inkább csak az a céltudatosság szokatlan, ami tükröződik bennük. Bólintok egyet, és amikor visszamegy az emeletre, én előbb a sporttáskához lépek, amit mintha évtizedekkel ezelőtt pakoltam volna össze, hogy tiszta ruhát vegyek elő belőle. Csak ezután megyek fel én is, szinte a lépcső tetején találkozva vele. A kezében táska, szemei határozottan figyelnek, és csak ekkor tűnik fel, hogy ő már rendbe hozta magát. Nem olyannak tűnik, mint akit nemrég lőttek vállon.
– Elintéztem – bólintok a kérdésére, de nem bocsátkozom részletekbe; úgy érzem, nem lenne rá kíváncsi. A következő szavai ugyanolyan keményen és határozottan csengenek, mint az eddigiek, de nem hibáztatom érte és nem is vitatkozom vele. Én is tudom, hogy el kell mennünk innen; ha együtt, akkor együtt.
– Jól vagy? – engedek meg magamnak egyetlen kérdést. Mégis csak nemrég szedtem ki egy golyót a testéből.
A körülményekhez képest igyekszem gyors lenni a fürdőszobában. Alaposan lemosom magamról a mai este nyomait és a hajamat is meg kell mosnom, mert az előbbi ténykedésem sok helyen ott hagyta a nyomát. A halántékomon díszelgő sérülés nem kifejezetten örül a víz érintésének, pedig neki sincs más választása; legalább a vért és a mocskot muszáj lemosnom róla, még ha az enyéb színhatásokat nincs is idő eltüntetni. Felüdülés tisztának érezni magam és tiszta ruhákba bújni, de a szívem nem lesz könnyebb, amikor belegondolok, alig egy napja mi történt ugyanitt. Mintha egy egész élet eltelt volna azóta.
Patyolat tisztán hagyom magam mögött a fürdőszobát, nem szennyezi egyetlen csepp vér sem, sehol. A ruháimat szorosan felgörgetem éa magammal viszem, majd később megszabadulok tőle. Axelt a kanapén ülve találom odalent, arca és egész teste feszült. Nem ülök le mellé, megállok tőle nem messze, és ha esetleg azonnal feláll, hogy induljunk,  szó nélkül követem a kocsihoz.
– Mi a terved? – nézek rá figyelmesen. Céltudatos és határozott tekintete és szavai után ha valamiben nem kételkedek, az az, hogy konkrét terve van. Azt egyelőre nem fejtem ki, hogy én vele tartok-e. Ha időközben meggondolta magát, kész vagyok a hátterből vigyázni a lépteit.

⇜ die for you ⇝

Axel & Aviva

Egy örökkévalóságnak tűnik az egész, de még mindig nem annyira, mint amennyire az a néhány lépés tűnt annak, amit odakint kellett megtennem, miközben ő a földön feküdt. Amit most tenni kényszerülök, miközben ellátom a sebét, pontosan azt bizonyítja, hogy életben van, és bármennyire is gyűlölök minden pillanatot és mozdulatot, amivel fájdalmat kell okoznom neki, ez a lényeg. A szavai viszont akaratlanul is elgondolkoztatnak közben. Jogosan világított rá arra, hogy a prioritás nem az én megölésem volt az előbb, de ezt nem csak abból a szemszögből kell megvizsgálnom, hogy akkor most velem mi a pontos céljuk, hanem abból is, hogy vele mi a helyzet. Most útban volt nekik, hiszen ott volt, rájuk támadt, kész volt megakadályozni őket a tervükben, bármi is volt az. De tudhatnak róla? És ha tudnak róla, akkor tudják, hogy ő az, vagy csak tisztában vannak vele, hogy valaki segít nekem? Túl sok a kérdés, és egyiknek sem tetszik igazán az üzenete... azt sem tudom biztosan, hogyan lehetne ennek a végére járni, de azt igen, hogy ha az ő életét is sikerült veszélybe sodornom így vagy úgy, az nem állhat meg az önmarcangolásnál. Akkor meg kell védenem őt, szükség esetén a családját is, ameddig fel nem számolom a minket összekötő vonalakat. Nem kényszeríthetem bele abba az örökös menekülésbe, amiről az én életem is szól.
Szinte nem is emlékszem már, mitől voltunk mindketten olyan feszültek az autóban nem is olyan régen, pedig mintha évek teltek volna el azóta. Az egész félisten-teória nem számít, mire végzek a seb ellátásával, és ahogy kezem az arcához ér, ő pedig válaszul magához ölel, semmi más sem számít arra a néhány pillanatra, csak hagyom, hogy átjárjon a legfontosabb gondolat. Itt van. Jól van. Életben van. Ujjaim öntudatlanul simítják a bőrét, mintha csak elvehetnék ezzel a fájdalmából és mindabból, amit közvetetten, de én tettem vele.
Amikor kifejezi a maradásom okán érzett örömét, csak egy szomorú mosolyra futja tőlem, mielőtt elhúznám a kezem. Aligha mondhatnám, hogy én is örülök, hiszen az előbb kis híján megölték. Talán ezért is lep meg, amikor nem hagy elhúzódni, hiszen a józan ész azt diktálná, hogy ő is minél távolabb akar tudni magától mindezek után - de talán jobb lesz, ha elkezdek hozzászokni, hogy kettőnk esetében a józan ész nem mindig a legjobb barátunk. Érzem az ujjai alatt, hogyan dobog a szíve, és a szemeiben is látok mindent, mintha az a két óceánkék írisz is arról akarna meggyőzni, hogy minden bennük fekvő kimondott és kimondatlan szó az érdekemet szolgálná. Talán így is lenne, de nekem nem a saját érdekeimet kell nézni. Meglep a kérése, és nem vagyok rest emlékeztetni rá egy kis mosollyal, hogy az előbb még nagyon ellenkezett, az első tiszt említésére pedig halkan elnevetem magam.
Végigsimítok az arcán, ő pedig lehunyt szemmel élvezi az érintést, de muszáj koncentrálnom, hogy ne hagyjam magam elveszni ebben az egészben. Ha még tovább bonyolódunk ebbe az egészbe, annak nem tudom, mi lesz a vége, több értelemben sem. Eddig is éreztem, hogy valamiért vonz magához, és ha hagyom magam, ha nem állok ennek ellen... akkor túl fontos lesz. Azt pedig nem engedhetem meg. Mégis, ahogy ezt megpróbálom neki látszólag semleges szavakba önteni, a szemei azt súgják, pontosan érti. Hiába érti viszont, ha ezután olyan szavakat suttog, amiknek a súlyát talán nem is érteném meg teljesen, ha nem ismerném. De ismerem. És értem. A homlokomat újra az övének döntöm, de most nem olyan éles szögben, mint az előbb, az orrunk szinte összeér és egyetlen apró mozdulatba kerülne megcsókolni, de nem teszem meg. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán elhúzódok tőle és a szemébe nézve mondom ki azt az egyetlen dolgot, ami visszatart.
Egy kicsit megkönnyebbülök, hogy ezt elfogadja, bár az érintése helyén túlságosan üresnek érződik a bőröm. Felkelek a földről, hogy segíteni tudja neki is a felállásban, aztán óvatos léptekkel a kanapéhoz kísérem, hogy le tudjon ülni rá.
– Szükséged van bármire? – nézek rá, mielőtt magára hagynám. Ha van valahol fájdalomcsillapító a házban, szerezhetek neki, vagy akár a maradék vodka is alkalmas lehet a tompításra. Megteszek és megszerzek neki bármit, amit kér, és ha ő nem kéri, hogy adjam oda a szolgálati fegyverét, én halászom elő a sporttáskából a Glockot, hogy oda tudjam adni neki; most már semmit nem merek a véletlenre bízni. Mielőtt viszont kimennék az ajtón, még odafordulok hozzá.
– Van valahol a közelben viszonylag elhagyatott hely? – kérdezem. Nem kell nagy dolog, csak valami, amit nem vesznek azonnal észre. Vagy egy meredek hegyoldal. Akármit is mond, elraktározom az információt, aztán lenyomom a kilincset, de megtorpanok és visszanézek rá egy pillanatra.
– Visszajövök – ígérem meg, mielőtt kimennék.

Nem számolom az időt, de az biztos, hogy az efféle takarítás nincs meg gyorsan. A saját fegyvereim összeszedésével kezdek, mert bár a Beretták kiköpött másai egymásnak, én tudom, hogyan különböztessem meg őket. A tőrömet is visszacsúsztatom a helyére, miután letöröltem az egyikük felsőjében, aztán összeszedem az ő eldobott vagy leesett fegyvereiket is és a kabátjukba rejtem őket. Egy helyre húzom a testeket, és amennyire tudom, eltüntetem a nyomokat; amikor annál tartok, akivel Axelnek kellett végeznie, a szívem újra elnehezül egy kissé. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, számára ez nem lesz olyan egyszerű, mint számomra. Persze, neki is megvoltak a maga jó okai, de... Nehéz sóhajjal hajolok le, hogy átkutassam a zsebeiket, és mindent átnézek, amit találok. Nincs adóvevő vagy telefont, semmilyen elektronikus kütyü, ami nagyon jó, mert az én sejtéseimet igazolja. Az egyikük zsebében megtalálom a kocsikulcsot is, aminek segítségével aztán felfedező útra indulok a környéken.
Az autót közelebb találom meg, mint szeretném, de azért így is van távolság, és mivel nem azt szánom a végleges helyének, nem aggódom rajta túl sokat. Mielőtt visszamennék, átkutatom az autó minden egyes apró szegletét, de nem találok benne semmit, amitől okosabb lehetnék - viszont olyat sem, amitől el kellene keserednem. Az autóval önmagában az a probléma, hogy az elektronika miatt meghatározható a helyzete, de ezen valamennyire lehet segíteni. Az autóval megyek vissza, egészen közel tolatok a testekhez, aztán felnyitom a csomagtartót. Nem okoz gondot megemelni a magatehetetlen testeket, mintha újra az az erő dolgozna bennem azért, hogy minél hamarabb eltüntessem őket ennek a háznak a közeléből is. Ketten férnek a csomagtartóba, egy a hátsó ülésre, de nem esek kétségbe. Ha találkoznék valakivel, úgyis mindegy lenne. Visszamegyek az autóval az útra, aztán eltüntetem a testek mozgatásának és az autó kerekeinek is a nyomait, mielőtt visszaülnék a kormány mögé.
Ha Axel adott valamiféle iránymutatást, azt követem, ha nem, akkor a saját szemeimre hagyatkozva keresek egy megfelelő helyet. Egy végtelen szakadéknak örülnék a legjobban, de nem vagyok telhetetlen, megelégszem egy kisebb hegyoldallal is, aminek a szélénél meg tudok állni és elég kopár ahhoz, hogy ne okozzak felesleges károkat. Nem állítom le az autót, csak behúzom a kéziféket, aztán nekiállok egy kis átrendezésnek. Mindenki bekerül egy-egy ülésre, bekötöm őket, hogy a helyükön maradjanak, majd az egyikük zsebében talált öngyújtó segítségével lángra lobbantom a hátul ülő ruházatát. Mellédobom az öngyújtót, rázárom az ajtót, meg az első üléshez hajolva oldom a kéziféket. Visszasétálok a kocsi hátuljához, majd bízva a lelkem dúló vihar erejében, hátammal nekifeszülök a csomagtartónak és kifejtek rá egy erőteljes lökést, ami megindítja előre. A feloldott kézifék szerencsére nekem dolgozik. Nem várom meg a fémes csattanást, futólépésben távozom, még akkor is, ha úgy sejtem, nem fogják egyhamar megtalálni, ami marad belőlük.

A fáradtság csak akkor vesz erőt rajtam, amikor visszaérek a házhoz. Megpróbálom magamról úgy-ahogy ledörzsölni a mai este mocskát, de bizonyos nem látható részeit tudom, hogy sosem fogom tudni. Azt is tudom, hogy talán megint őrültséget csinálok. Használhattam volna azt az autót arra, hogy elmenjek innen, el Oslóból, talán el az országból is, és fejtse meg az isten-históriát az, akinek van hozzá kedve. Viszont tettem egy ígéretet, ezért odasétálok a házhoz és belépek az ajtón, tekintetemmel rögtön Axelt keresve a kanapén.

⇜ die for you ⇝

Axel & Aviva

A harag és a gyűlölet lassan emészti a lelkem, míg beérünk a házba, és ez csak fokozódik, ahogy közös erővel megszabadítjuk a pulóverétől is. Eleve magamat okolom a történtekért - ki mást? -, és ez az önvád csak egyre erősebb intenzitással érződik a fájdalom minden egyes apró jele nyomán. Erős és tartja magát, nem is számítottam tőle másra, de a légzése akadozása vagy épp sűrűsödése mindent elárul, nem is beszélve arról, hogy a szemeiből is ki tudom olvasni a fájdalmat... már amikor képes vagyok ránézni. Mire végzünk a pulóver levételével, aggódva figyelem, ujjaim a karjára simulnak, de mintha csak érezné, hogy miatta várok, egy biccentéssel jelzi, hogy nincs baj. Elkezdem összeszedni a szükséges eszközöket, legalább addig is van ideje egy kicsit felkészíteni magát lélekben; ez a gondolat főleg akkor rántja görcsbe a gyomromat, amikor a kezembe akad a szemöldökcsipesz. Elkezdem a seb ellátását, de amikor rájövök, hogy azt próbálja szóvá tenni, hogy velem történt valami majdnem, szinte el sem akarom hinni, amit hallok. Pedig nem kéne csodálkoznom rajta, ezt a szavai is igazolják. Az elsuttogott szavak hallatán az én ajkaimra is egy az övével szinte teljesen azonos mosoly költözik.
– Én is épp erre céloztam – felelem halkan. Engem ugyan már nem köt semmiféle hivatástudat, de azt felesleges lenne tagadnom, hogy ő... kinőtte magát valamivé a szememben, amit nem tudnék megnevezni. Semmi oka nem lett volna rá, hogy mellettem maradjon, hogy segíteni akarjon; ha a legelső reakciója ösztönös volt is, mások abban a pillanatban hátraarcot csináltak volna, hogy rájuk fogtam a fegyveremet. Ő mégsem hátrált meg, még akkor sem, amikor elmondtam neki az igazságot magamról, egyszerűen csak bizalmat szavazott nekem, kockára téve mindent. És most is ő ül itt előttem egy lőtt sebbel, ami akár az életébe is kerülhetett volna, ezzel pedig nagyon nehéz megküzdenem. A bátyám az egyetlen olyan személy az életemben, aki törődött velem, és akinek a sorsával én is törődöm, de most már végképp be kell látnom, hogy ez a létszám eggyel nőtt. Féltem ettől, de már kár rágódni rajta. Most az a fontos, hogy rendbe tudjam hozni a dolgokat, a körülményekhez képest.
Próbálom a seb ellátásával lekötni magam, és annak érdekében, hogy a szükségesnél ne okozzak több fájdalmat, igyekszem nem túlságosan elhúzni a dolgokat. Precízen és alaposan tisztítom meg a sebet és a környékét, már csak az hiányozna, hogy elfertőződjön, de nagyon figyelek rá, hogy csak a szükséges mennyiségű fájdalmat okozzam a művelet közben. A szavai elgondolkoztatnak és egy kicsit el is bizonytalanítanak, de csak azért, amit az imént is mondott; van a gondolataim mélyén egy sejtés, amit nem tudok teljesen megfogni.
– Nem tudom – felelem lassan. – Alapvető szabály, hogy addig nem lépsz kapcsolatba senkivel, amíg nem el nem végezted a feladatodat, mert ha valami félresikerül, nem fognak tudni visszakövetni. De... igazad volt az előbb. Nem az volt a prioritás, hogy megöljön. – Nem tudnám pontosan megfogalmazni a gondolatokat, amik kavarogni kezdenek a fejemben. Semmi értelme nem lenne annak, ha elkapni akarnának és nem megölni, a protokoll egyértelműen azt mondja, hogy meg kell szabadulniuk tőlem. Viszont most már csapatokat is képesek utánam küldeni, ami nem kifejezetten jellemző. Furcsa, de ez egyben azt is jelentheti, hogy a kapcsolatfelvétel is máshogy zajlik, ami esetünkben nem jelentene jót.
A seb tisztítása közben néha felpillantok az arcára, hogy lássam, hogy bírjam, és egy egészen kicsit könnyít a lelkemen, mikor már-már zsibbadtságot látok a szemeiben. Ott ül bennük a fájdalom, de a teste talán nem küldi olyan intenzíven a jeleket... még. A csipesz még hátravan.
– Tudom – nézek a szemébe egy pillanatra. – Viszont én hoztam ezt a fejetekre és minden tőlem telhetőt kész vagyok megtenni azért, hogy elhárítsam – jelentem ki határozottan. Nem is gondoltam, hogy ő ne a védelmemet szem előtt tartva hozott volna ide és tartott volna itt, de a történtek után nem kérheti, hogy csak úgy engedjem el a dolgot. Nem sodorhatom ennél is nagyobb veszélybe, sem őt, sem a családját.
A golyó kivétele a legszörnyűbb művelet mind közül. Gyűlölöm a gondolatot, hogy most még több fájdalmat kell okoznom neki, de a lövedék nem maradhat bent; összeszorítom a fogaimat és akkor sem állok meg, amikor hallom a kád roppanását az ujjai alatt. Hallom, hogy szinte nem is vesz levegőt, másik kezem készenlétben áll, hogy elkapjam, ha megszédülne. A férfiúi becsületének talán nem tenne jót, de inkább ez, mint hogy beessen a kádba, de végül mégis a golyó az egyetlen, ami ott köt ki. Aggódva figyelem az arcát, és amikor kinyitja a szemeit, látom bennük a hálát, de ettől nem érzem jobban magam. Nem kellene hálásnak lennie ilyesmiért, egyáltalán itt sem kellene lennünk. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy még mindig itt van velem, hogy a golyót is sikerült kiszednünk a testéből, hogy... hogy megmarad. Ezt mintha csak most lennék képes ténylegesen feldolgozni, az ezzel kapcsolatban érzett valóságos érzelmi kavalkádot pedig egy apró érintésbe próbálom belesűríteni.
Érzem, hogy valami elnehezül a mellkasomban, amikor magához ölel, de nem állok ellen. Kezem továbbsimul a tarkójára, ujjaim finoman simogatják a bőrét, mintha csak ezzel próbálnék bocsánatot kérni tőle mindenért. A szívem valamilyen másik okból kezd el újra hevesebben verni, de elnyomom magamban az érzést... vagy legalábbis próbálom. Még akkor is, ha tudom: ha igazán próbáltam volna, már régen nem lennék itt, és most nem jutottunk volna idáig. A pillantásunk találkozik, szavaimra elmosolyodik, de az, amit mond, az én ajkaimra is egy kis, keserédes mosolyt csal.
– Lett volna lehetőségem megszökni – adok hangot az igazságnak halkan. Talán kezdetben nem hagyott nekem más választást, de amikor hajnalban magamra hagyott arra a néhány órára, eltűnhettem volna az életéből, és ezt mindketten tudjuk. Mégsem tettem... és most itt vagyunk. Inkább el is húzom a kezem az arcáról, készen arra, hogy helyet teremtsek magunknak a távozásra, de nem hagyja, hogy elhúzódjak tőle. A kezemet a mellkasára helyezi vissza, érzem, hogyan ver a szíve a bordái börtönében, és ettől újra átfut az agyamon, milyen kevésen múlt az egész. Megrebbennek a szemeim a törődő, kedves mozdulatra, ahogy a fülem mögé tűri a hajam, és elkövetem azt a hibát, hogy megint hagyom magam elveszni a tekintete világoskék tengerében. A szavai meglepnek, és próbálom nem észrevenni, hogy a kicsit sem racionális oldalam számára mennyire csábító az ötlet.
– Nem is olyan régen még hallani sem akartál erről – emlékeztetem egy apró mosollyal. Van igazság abban, amit mond, de ugyanígy fel tudnék hozni érveket a maradás mellett is. Ezek után már én sem szívesen hagynám magára, ha valaki akár csak el is kezdte megsejteni, hogy köze lehet hozzám, inkább szeretnék ott lenni és a saját kezemmel megölni bárkit, aki megpróbál a közelébe férkőzni. Ugyanakkor pont ez az érzés az, ami miatt nagyon veszélyes ez az egész.
De aztán átfogalmazza a szavait, és ebben a megközelítésben a szívem ismét kész lenne elárulni mindent, amit az eszem tud, pedig egész életemben arra tanítottak, hogyan ne tegyem ezt. Ujjaim a mellkasáról visszatérnek az arcához, végigsimítok a bőrén, szemeim az övéit fürkészik.
– Nem tudom, mi lesz, ha veled megyek – vallom be az igazságot suttogva. Arra érti, amire akarja, de én tudom, hogy ez most már nem csak arról szól, hogy veszélyben forog az élete minden egyes pillanatban, amikor mellette vagyok. Most már azzal is számolnom kell, hogy nem válhat fontossá számomra; nem lehet még ennél is fontosabb, mert már ez is kis híján az életébe került, még ha éppen ez is volt az, ami ráébresztett ezekre a dolgokra. Felesleges lenne viszont tagadnom a rám gyakorolt hatását, és tudom, hogy ez ennél legfeljebb erősebb lehet.
– Meg kell néznem, hogy el tudnak-e vezetni hozzád – nézek a szemeibe komolyan. Ha a legkisebb nyomát is találom annak, hogy hagytak nyomokat maguk mögött, amik könnyedén elvezethetik őket ehhez a házhoz, nem hagyhatom annyiban a dolgot. De ha nem, ha csak őt kell megvédenem tulajdonképpen saját magától, akkor ezt kétszeresen is meg tudom tenni, ha vele tartok. Oda egyébként sem tudnának utánunk jönni csak úgy, ami mindenképpen jó. Csak nekem kell felvérteznem magam Axel ellen.

⇜ die for you ⇝

Axel & Aviva

Nem tudnám megmondani, mikor éreztem utoljára olyan félelmet, mint azokban a pillanatokban, amikor meglátom Axelt az avarban heverni. Ez újra megkongatja a vészharangokat a fejemben, figyelmeztet, hogy túl messzire megyek, túl messzire mentem ezzel az egésszel, de egyelőre nincs idő és lehetőség a felszívódásom részletein gondolkozni. Az agyam most egyetlen dologgal foglalkozik, és az Axel állapota. Ahogy a hátára fordítom, hallat egy fájdalmas nyögést, de ezzel csak azt árulja el, hogy életben van, és most ez a legfontosabb. A szívem szinte ki akar törni a mellkasom börtönéből még így is, muszáj felültetnem, hogy jobban megnézhessem magamnak, pedig tudom, látom és hallom is, hogy fájdalmat okozok neki. A mellkasom elszorul a fájdalom minden egyes kis jelére, az elakadó és felületessé váló lélegzetére, de csak annyit tudok tenni érte, hogy próbálok minél több terhet átvenni tőle a folyamat során. A seb nem vérzik jobban a normálisnál, ami jó jel lehet, de engem még mindig nem nyugtat meg teljesen.
A kérdése megdöbbent; már akkor azt kellett volna latolgatnia, hogyan szabadulhatna meg tőlem, amikor sikerült elvezetnem az üldözőimet a családja házához. Továbbra sem tölt el nyugalommal a gondolat, hogy egyedül tervez a saját életén kísérletezgetni, de miután az előbb kis híján tényleg megölték, be kell látnom, hogy más módon kell hozzájárulnom az életben tartásához. Az érintése az arcomon felér egy tőrdöféssel a szívembe, de kitartok a válaszom mellett, és mintha nem is igazán lepném meg vele. Mégsem száll vitába velem, aminek örülök, mert itt most az ő egészsége a prioritás. Nem szívesen kínzom tovább, de muszáj felállnia és muszáj visszamennünk a házba. Minden egyes apró fintor az arcán, minden alakadó lélegzet, minden másodperc, amit a fájdalom miatt kell pihenéssel töltenie egyre mélyebbre döfi a képzeletbeli tőrt a mellkasomban, az önmagam iránt táplált harag és gyűlölet hullámokban árad, de én csak erőt nyerek belőle, ami erőt az ő felsegítésére és támogatására használok. Jobb kezét a vállamra igazítom, balommal átfogom a derekát, és bár érzem, hogy nem akar nagyon rám nehezedni, nem szólok érte, csak tartom a tempóját, és amikor megszédülne, ott vagyok neki biztos pontnak. Egyébként is hosszabb úton kell mennünk, hiszen így nem fogj tudni átugrani a kerítést.
Megkérdezem, hogy van-e esélye kórházba menni, de nem igazán lep meg a válasza, valami ilyesmire számítottam. Értőn bólintok, iránymutatása alapján a lenti fürdőszobába kísérem és segítek neki leülni a kád szélére. Egy pillanatra bizonytalanul nézek a pulóverére, a legkevésbé fájdalmas megoldás talán az lenne, ha levágnám róla, de aztán látom a tekintetében az elhatározást és a mozdulatot, ahogy jobb karját elkezdi eltávolítani a ruhadarab ujjából. A helyzet egy egészen kicsit ismerős, de csak egy egészen kicsit, és mivel most sokkal jobban lefoglal az iránta érzett aggodalom, mint hogy bármi más is eszembe jusson, nem kérdés, hogy segítek neki. Egy másik helyzetben most biztosan elkalandoznának a gondolataim, de erre most nem megfelelő sem a hely, sem az idő. Megtartom a pulóver anyagát, hogy könnyebben ki tudja belőle húzni a kezét, és igyekszem viszonylag távol tartani a bal oldalától az anyagot, hogy ne feszítse rá nagyon a fájó részekre. Amikor felemelné a kezét, hogy áthúzza a fején az anyagot, ujjaimat a karjára simítom, és hogy minél kevesebbet kelljen mozognia, inkább én húzom át a fején a pulóvert, továbbra is vigyázva a bal oldalára. Hagyok neki néhány másodpercet, és bár a fájdalma még mindig ugyanazokat az érzéseket táplálja bennem tovább, mint eddig is, csak a jobb karjára simuló ujjaim finom szorítása jelzi ezt, semmi más. Valószínűleg a szemeimben dúló vihart is felismerhetné, de előbb fordulok szavai nyomán a szekrény felé, mintsem ezt láthatná. Először alaposan megmosom a kezem, aztán megtalálom az elsősegély felszerelést és a sebbenzint is, de értem a célzását, ezért szemeim átkutatják a szekrény tartalmát, egyéb eszközök után kutatva. Amikor kiszúrok egy manikűr-készletnek tűnő tárgyat, kinyitom, és találok is benne egy szemöldök csipeszt, ami talán megteszi majd, ha elég hosszú. Őszintén remélem. A csipeszt a mosdókagyló szélére helyezem, a többi dolgot viszont a földre készítem, hogy minden a kezem ügyében legyen, aztán jobbára letérdelek elé, a lábai közé helyezkedve, hogy mindent jól lássak és rendesen hozzáférjek. Felbontok egy csomag gézlapot és alaposan meglocsolom a fertőtlenítő folyadékkal, de amikor meghallom a szavait, ránézek. Először nem értem, mire gondol, hiszen nem sok híja volt, hogy a golyó rossz helyre menjen, de aztán folytatja, és rájövök, hogy rólam beszél.
Szabad kezem ujjaival finoman az álla alá nyúlok és felemelem a fejét, hogy a szemeibe nézhessek.
– Majdnem megölt téged – szólalok meg halkan. Ezt persze ő is tudja, de ennél jobban nem tudom kifejezni, hogy mennyire hidegen hagy a saját sorsom, ha az ő élete a tét. Aztán erre ő maga is rávilágít a szavaival, a mellkasomban újult erővel horgad fel a harag és a gyűlölet. A következő szavai pedig minderre csak rátesznek egy lapáttal, el kell fordítanom róla a tekintetem, leengedem a kezem, hogy aztán ökölbe szorítsam a testem mellett, pedig aligha számíthattam másra. Axel sem nem ostoba, se nem naiv, és egyébként is jobb rálátása van az ilyesmire, mint egy átlagos embernek.
– Talán jobb is lesz, ha eltűnsz egy kicsit – szentelem inkább a sérülésének a figyelmemet. Óvatos, de precíz mozdulatokkal kezdem el megtisztítani a seb környékét a vértől, távolról haladva befelé. – Eltüntetem a testeket és megnézem, volt-e náluk bármilyen helyzetmeghatározásra alkalmas eszköz – folytatom halkan, nem függesztve fel a bőre megtisztítását a vértől. Ez az egyetlen dolog, ami miatt szerencse, hogy ismerősök voltak: pontosan ismerem a módszereiket, évekig az ő szabályaik szerint éltem és dolgoztam. Tudom, mit kell tennem és keresnem. – Biztos, hogy autóval követtek minket, ami valahol távolabb áll, de meg fogom találni és eltüntetem velük együtt. – A gézlap lassan elhasználódik a sok vértől, bedobom a fürdőkádba és újabbat locsolok meg fertőtlenítővel, egyébként is elértem a bemeneti sebhez. Megpróbálom minél finomabban felitatni róla a vért és megtisztítani, de ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Csak az segít a gondolataimon, ahogy elképzelem, hogyan pakolom be az összes holttestet abba az autóba, hogyan hajtok el minél messzebbre velük és gyújtom fel az egészet, úgy, ahogy van.
– Én itt maradok és távolról fogom figyelni a házat, hogy felbukkannak-e újra. Most itt voltál és útban voltál nekik, de nem valószínű, hogy tudnának rólad, akkor nem kellett volna követniük ide minket. Nem azonosítottak be. – A még, és a de nem is fognak szavak csak a levegőben lógnak köztünk, nem mondom ki őket hangosan. Pontosan azért fogok eltűnni az életéből, hogy ez ne is következhessen be.
Miután megtisztítottam a sebet, a szemöldökcsipeszért nyúlok és egy tiszta gézlap segítségével alaposan áttörlöm a sebbenzinnel, hogy lefertőtlenítsem. Egy pillanatra Axelre nézek, az eddigi műveletek sem voltak éppen kellemesek, de valószínűleg most jön a legrosszabb rész, és ezt ő is tudja. Nem húzom az időt, jobb gyorsan túl lenni rajta, de minden egyes porcikám azt kívánja, bárcsak én érezném a fájdalmat helyette. Imádkozom érte, hogy ne teljen sok időbe megtalálni a golyót, hogy ne legyen túl mélyen, és amikor a csipesz végével viszonylag gyorsan meglelem a fémes tárgyat, egy egészen kicsit megkönnyebbülök. Kihúzom a sebből a lövedéket, ami egy fémes koppanással landol a fürdőkádban, de rögtön utánra a sebre szorítok egy újabb fertőtlenítős gézlapot, hogy felfogjam a vérzést. Várok egy kicsit, hogy a vérzés csillapodjon, közben aggódó tekintettel fürkészem az arcát, aztán megnézem, hogy állunk. Szerencsére már nem vérzik erősen, de tudom, hogy még nem zárhatom le a sebet, legalább holnap reggelig várnunk kell vele, hogy megnézzük, hogyan gyógyul. Felitatom a seb környékéről a nedvességet, aztán rásimítok egy steril gézlapot, amit egyelőre ragtapasszal rögzítek a mellkasán, egyelőre úgyis sűrűbben kell majd figyelni az állapotát.
Amikor mindennel kész vagyok, néhány másodpercig hallgatok. A szívverésem talán csak most csillapodik igazán, mintha csak most fognám fel, hogy nem történt tragédia. Tudom, hogy dolgom van odakint, de még képtelen vagyok megmozdulni, mintha ez a majdnem letaglózná az egész testemet. Egyik kezem finoman az arca jobb oldalára simul, homlokomat lehunyt szemekkel döntöm az övének.
– Sajnálom – suttogom alig hallhatóan. Szükségem van néhány pillanatra, míg a szívverésem tényleg lecsillapodni látszik, csak ekkor emelem fel a fejem, mert már úgy érzem, képes vagyok újra ránézni. A világoskék szemekben tükröződő fájdalom újra és újra összetöri a szívem, amiről azt hittem, már rég nincs is a helyén, de ez legalább erőt ad. – Őrültség volt, hogy belekevertelek ebbe. – Hüvelykujjam finoman végigsimítja az arcbőrét, vigyázva a tegnap esti ütés felfrissített nyomára. Nyelek egyet, aztán inkább a körénk pakolt elsősegély holmikért nyúlok, hogy eltoljam őket az útból. Legalább a kanapéig el kell kísérnem, mielőtt munkához látok odakint.

⇜ die for you ⇝

Axel & Aviva

Egyetlen pillanat sem telik el úgy, hogy elveszíteném a koncentrációmat. Nem bizonytalanodom el, nem kérdőjelezek meg semmit, attól a pillanattól kezdve, hogy Axel magára hívja a figyelmüket és én támadásba lendülök, bekapcsol a végrehajtó-mód az agyamban, és átadom magam az ösztöneimnek és annak a tapasztalatnak, amit életem nagy része alatt szereztem. Számomra nem okoz gondot az, hogy elvegyem valakinek az életét, ha az a valaki rászolgált. Régen parancsokat teljesítettem, most már a saját életem védelmében vagyok kész ilyesmire - és, jelen esetben, mások érdekében is. Ha máshol és más körülmények között lennénk, Axel miatt talán megelégednék azzal, hogy csak ártalmatlanítsam őket, de ez most nem az a helyzet; az életben hagyásuk egyben azt is jelentené, hogy eljutnak hozzá és a családjához, ezt pedig nem engedhetem. És ő sem. Ez az, ami visz előre, és semmi nem képes kizökkenteni, azt az egyetlen pillanatot kivéve, amikor a kő eltalálja a halántékomat; és azt a kettőt, amikor tudom, hogy Axel élete veszélyben van. Előbbi viszont sajnos egybe esik utóbbiak egyikével, és hiába ad ez valami furcsa erőt a támadásomnak, az ütés ellenére is, nem vagyok elég gyors. Hiába kapom és mozdítom el, a fegyver elsül, nekem pedig egy pillanatra megáll a szívem a hang hallatán, és ez csak fokozódik, amikor a hangomra az egyetlen reakció az, hogy nem messze tőlem mintha valaki megpróbálná feltornázni magát a földről, hogy aztán vissza is zuhanjon.
A pulzusom egy szempillantás alatt az egekbe szökik, a fejem lüktetve tiltakozik ez ellen, de a torkomat szorongató pánik elnyomja a sajgást. A végtagjaim mintha elzsibbadnának, az a néhány lépés is kilométereknek tűnik, míg odaérek hozzá. Szinte a térdeimre zuhanok mellette.
– Axel?! – szólítom meg újra, a hangomban is tükröződik a pánik, de most a legkevésbé sem érdekel. Az ujjaim már nyúlnak is érte, hogy amennyire csak lehet, óvatosan a hátára fordítsák, és amikor meghallok egy fájdalmas nyögést tőle, mintha egy fél hegyoldal szakadna le a mellkasomról, csak azért, mert egyáltalán kiadott valamilyen hangot. Tekintetem találkozik az övével, a fojtogató félelem csak akkor enyhül valamelyest, amikor látom, hogy a pillantása nem tompa és nem távoli. Látom benne a fájdalmat, aztán a megkönnyebbülést is, ahogy rám néz, de abban nem tudok osztozni. A szívem még mindig olyan tempóval dübörög a mellkasomban, hogy nem tudom, képes lesz-e valaha visszatérni a normális kerékvágásba.
A megjegyzése és a mosolya a saját hozzáállásomra emlékeztet, de engem most csak az érdekel, hogy fel tudjam mérni a helyzet súlyosságát. Egyelőre csak a vérfoltot látom a mellkasa és a válla között, ami még mindig túl sok eshetőséget tartogathat magában. Túl sok olyan eshetőséget, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve.
– Hadd nézzelek... – mormolom. A szorongás még mindig ott bujkál a hangomban és egy ideig nem is hiszem, hogy el akarna tűnni onnan. Segítek neki felülni, óvatosan, amennyire csak lehet, és meg is támasztom, amennyire tudom, hogy ne neki kelljen megtartani a súlyát. Nem fogom levetkőztetni itt kint a hidegben, de legalább azt fel tudom mérni, hogy mennyire és pontosan hol vérzik, és hogy találok-e rajta valahol kimeneti sebet. A rossz hír, hogy utóbbit nem látok sehol, a jó viszont, hogy a vérzés nem súlyos és az epicentrumából ítélve nem érhetett létfontosságú szervet. Nem is köhög fel vért, ami szintén erre utal; eszméleténél van és nem zavarodott, így nem valószínű az sem, hogy a golyó eltrafált volna egy artériát odabent.
A nem zavarodott részt viszont újra kell gondolnom, amikor meghallom a kérdését. Rámeredek, mintha a lövés az összes maradék eszét is elszívta volna.
– Megőrültél? – A hangom megremeg egy kicsit, ahogy az arcomhoz ér. A szívem még mindig mintha ki akarna törni a mellkasomból, még csak most kezdem felfogni, hogy nem veszítettem el, és nagy valószínűséggel nem is fogom. – Ezek után az egyetlen bölcs döntés az lehet, ha soha többé nem akarsz látni. – Tulajdonképpen nem is várok választ, az én fejemben ez a kérdés már eldöntetett. El kell tűnnöm az életéből, de még a közeléből is, ennél hatásosabban aligha hívhatták volna fel a figyelmem rá, hogy már így is hallatlan őrültség, amit csinálok. A menekülés előtt viszont még van egy sokkal fontosabb dolog: Axel.
– Gyere, menjünk be. Ezeket majd később elintézem. – Térdelésből guggolásba váltok, hogy fel tudjam segíteni a földről, úgy, ahogy neki a legkényelmesebb a körülményekhez képest, ahogy a legkönnyebben fel tud állni. Hagyom, hogy rám támaszkodjon, jelenleg úgy érzem, az egész világ súlyát elbírnám a vállamon, ha azon múlna, hogy bejussunk a házba és jobban is megnézhessem magamnak a sebet. Amikor sikerült felállnunk, a jobb karja alá bújok a vállammal, és kizárólag olyan tempóban indulok el a ház felé, amit ő is elbír.
– Tudsz kórházba menni magyarázkodás nélkül? – nézek rá út közben. Én is el tudom látni, ha szükséges, magamnak is csináltam már ilyet, de az orvosi kéz talán biztosabb, vagy legalábbis ő annak érezheti. Elvihetem a kórházba, aztán visszajövök rendet tenni, és soha többé nem is kell látnia.

⇜ die for you ⇝

Axel & Aviva

Axel egy magaslatra vezet fel minket, amivel maximalizálni tudjuk majd az előnyünket minden szempontból. Először nem reagál a szavaimra, de amikor megtaláljuk a megfelelő helyzetet - elhelyezkedés és fedezék szempontjából egyaránt -, rám néz és nem is kell semmit mondania. A tekintetéből tudom, hogy tudja. Elnehezül a mellkasom ettől az egész helyzettől, de csak egy pillanatra hagyom magamnak, hogy megéljem az érzést, aztán kényszerítem magam, hogy koncentráljak az előttünk álló feladatra. Utána is ráérek emészteni magam amiatt, hogy mit hoztam a fejükre.
Amikor jelez, csak bólintok, a helyemen maradva nézem, ahogy előrébb megy még körülbelül 10-15 métert, hogy távolságot állítson be kettőnk közé. A figyelmemet ezután már csak a véremben lüktető adrenalin és a várakozás köti le, szemeim kitartóan kutatják a sötétséget, míg végül meg is pillantják a három alakot felénk közeledni. Hangtalanul hajolok le a tőrömért, egyelőre azt fogom a jobb kezembe, a Berettát pedig visszadugom a nadrágom derekába; ha hárman vannak, legjobb lenne az egyiket azonnal kiiktatni, és akkor a létszámfölényük oda is lenne. Axel felé pillantok, éppen abban a pillanatban, amikor az avar zörgetésével felhívja magára a figyelmet. Nem is gondolkozom, azonnal cselekszem; a három tekintet rögtön a hang irányába fordul, én pedig ezt kihasználva kitörök az árnyékból és szó szerint a hozzám legközelebbi alak hátára vetem magam. Bal karommal elkapom a nyakát, a lábaimat a teste köré fonom, az sem baj, ha elveszíti az egyensúlyát - az egyetlen lényegi pont az a mozdulat, amivel jobbommal a nyakába döföm a tőrt. Illetve döfném, ha nem mozdulna ki, de így sem tévesztek sokat a célból, a penge markolatig merül a nyaka és a válla találkozásánál a húsba. Amikor nem ad ki nagyobb hangot egy elkínzott nyögésnél, már tudom, hogy tényleg nem a múltkori négyeshez hasonlóakhoz van szerencsénk. A szemem sarkából érzékelem, hogy Axel is támadásba lendül, de a figyelmem a leszúrt alaké, mert szándékosan úgy mozdul, hogy a hátára, így jelen esetben jobbára rám zuhanjon, de ez kevés lesz ahhoz, hogy meghasson. Előre megfeszítem magam, az államat lefelé tolom, így nem verem be a fejem, és bár a szusz egy pillanatra kiszorul a tüdőmből a súlya hatására, fájdalmat nem érzek az adrenalin miatt. Egy fürge mozdulattal kirántom a tőrt a húsából, a vére az arcomra fröccsen, ő pedig felnyög a fájdalomtól, amit én kihasználva lelököm magamról. A szúrásból gyors iramban ömlik a vér, de még nincs vége, és nem is most lesz, mert az ösztöneim jelzik a támadást a hátam mögül. Az utolsó pillanatban ugrok oldalra, a lövedék az avarba és onnan a földbe fúródik. Még mindig a földön maradva rúgom ki alóla a lábait, esés közben ragadom meg és csavarom ki a fegyvert a kezéből, kiejtem belőle a tárat, aztán egyszerűen csak minél messzebbre hajítom, hogy egyiküknek se lehessen esélye utánamenni. A következő támadást is érzem, de már nincs esélyem kivédeni, ahogy oldalról rám veti magát. Egyik kezével a tőrt tartó kezemet kapja el, a másik alkarját a nyakamra szorítja, ahogy ledönt a földre. Héberül vakkant a másiknak, aki a nyakát szorítja és nehézkesen, szédelegve jár, de teljesíti a parancsot, az én agyamat pedig elönti a vörös köd, mert pontosan értem, hogy Axelék után küldte. Felemelem a bal kezem, az öklöm minden ezzel kapcsolatban érzett dühömet beleadva csapódik az arcába, az ütés pedig olyan erősre sikeredik, hogy egy pillanatra még én is megdöbbenek. Érzem, hogy csont reccsen a kézfejem alatt, a feje hátra és kissé oldalra bicsaklik, a nyakamon és a jobb kezem csuklója körül érzett szorítás enyhül. Ugyanezekkel az érzésekkel telve emelem fel a lábaimat, teljes erőből belerúgok, a teste pedig szinte lerepül rólam. Egyelőre nem foglalkozom vele, felpattanok és a szédelgő alak után vetem magam, út közben előhúzva a Berettát a nadrágom derekából. Csőre töltöm és a célra emelem, éppen akkor, mikor nehézkesen mozgó kezeivel ő is felemelné a saját fegyverét, valahova maga elé célozva, de mielőtt még ezt megtehetné, kétszer a tarkójába lövök.
Legszívesebben elindulnék Axelék felé, hogy megnézzem, mi a helyzet, mert nem látok rájuk a dombról, de tudom, hogy még fixen ártalmatlanítanom kell a másikat. Erről szép kis emlékeztetőt is kapok, a jól ismert vészcsengők megszólalnak a fejemben, de ahogy megfordulok, már csak a felém ugró alakját látom. Mindketten a földön kötünk ki, ujjaimmal szorosan kapaszkodok a fegyvereimbe, hogy ennek ellenére se ejthessem el őket. A földet éréskor látom meg a kezében tartott sötét valamit, amiről csak akkor tudom megállapítani, hogy egy kő lehet, amikor lesújt vele a halántékomra. Hiába nem hagyja az agyam működésbe lépni a fájdalomérzékelésemet, egy pillanatra teljesen kiesik minden, és ez neki pont elég ahhoz, hogy kicsavarja a kezemből a Berettát és felpattanjon vele. Elkínzott nyögéssel feszítem meg a testem, minden idegszálammal azon küzdve, hogy a szemeim előtt táncoló fekete pontok mihamarabb szűnjenek meg. Sikerül feltápászkodnom négykézlábra, felemelem a fejem, és amikor azt látom, hogy mindkét kezét felemelve célra tartja a fegyvert, újra vörös köd borul az agyamra. Nem tudom, honnan merítem az erőt, hogy szinte felugorjak a földről, a látásom azonnal kitisztul, úgy vetem magam a hátára mint nem is olyan rég a társának. Sikerül elkapnom és kimozdítanom, de a szívem kihagy egy ütemet, mikor meghallom a lövés hangját. Most mégsem nézhetek oda, rá kell koncentrálnom; a földre esünk és gurulunk egy kicsit lefelé, de a súlypontom megfelelő helyezésével elérem, hogy a végén én legyek felül. A hátára ülök, bal kezemmel átfogom a vállát, jobb kezem pedig előrenyúlva megragadja az állát, és hiába is próbálja megfeszíteni magát. Ugyanazt az erőt érzem az ereimben csörgedezni, amit az imént, ezért esélye sincs kivédeni azt a hangos roppanást, amivel természetellenes szögbe fordítom a nyakát. Nem is törődök vele egyetlen másodperccel sem tovább.
Felpattanok a földről, bár az előző ütés hatását még mindig erőteljesen érzem, a másik két alak felé botorkálok.
– Axel?! – A hangom kétségbeesettebb, mint szeretném. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e eltalálnia az előbb.

⇜ scars ⇝

Axel & Aviva

Ha eddig azt hittem, nem csúszott ki a lábam alól a talaj, most végképp alkalma nyílik beérni a gondolatnak. A kezdetleges nyugalom abban a bárban kezdett először oszladozni, amikor először megtaláltak, és aztán mintha minden elindult volna lefelé a lejtőn, lassan, de biztosan. Megjelent Axel, aztán maradt is; pontosabban szólva én maradtam, valami egészen ostoba és megmagyarázhatatlan oknál fogva, és persze még ez sem volt elég fejfájás, ráadásnak a nyakunkba szakadt ez az egész isten-teória is. Most pedig itt állok és szó szerint nem merek ránézni, mert a dolgok elindultak egy olyan irányba, amerre nagyon nem szabadott volna. Nem kellene itt lennem. Nem kellene aggódnom érte. Nem kellene hagynom, hogy bármilyen hatással legyen rám, vagy én rá. A lehető legveszélyesebb dolog, ha bármilyen módon is kötődni kezdek valakihez, törődni kezdek valakivel, és nem csak számomra, de őt már így is több dolog köti hozzám a semminél. Soha nem szabadott volna a fejébe vennie, hogy segíteni akar, és nekem soha nem szabadott volna hagynom neki.
És mégis, mindezen józan gondolatok ellenére elég hagynom egyetlen pillanatot arra, hogy tekintetem találkozzon azokkal a kék íriszekkel és meglásson benne mindent, ami az én fejemben is jár, hogy ne akarjak egy tapodtat sem mozdulni innen, sőt.
Aztán, mintha csak az élet - vagy azok az a sok átkozott isten - akarna kedves kis emlékeztetőt nyújtani a körülményeimről, az bizonyos jól ismert megérzésem olyan erővel vájja magát a gondolataim közé, hogy azonnal megszűnik minden más. A káromkodás kicsúszik a számon, az adrenalin és a gyűlölet szinte azonnal elönti az agyam, és már jóformán félúton vagyok az ajtó felé, miközben Axelre parancsolok, hogy maradjon, ahol van - pedig magam sem hiszem, hogy megtenné. A kezem már a Beretta után kutat, amikor megragadja a karom, zaklatottan kapom vissza rá a tekintetem, minden izmom pattanásig feszül, mégis hagyom, hogy megállítson. Valahol nem is számítottam rá, hogy hagy egyedül érvényesülni, de azt is látom, hogy a szemei a házat fürkészik, és tudom, hogy forgat valamit a fejében. Amikor újra megszólal, követem a tekintetét a ház mögött elhúzódó erdősáv felé, és bár össze kell szorítanom a fogaimat, tudom, hogy igaza van. Ő valószínűleg ismeri a környék minden szegletét, ami előnyhöz juttathat minket, és egyébként is épp elég magasra ér a szar már most is, jó lenne, ha nem a házat zúznánk szét, ha nem muszáj.
Röviden biccentek, követem a lécek felé, aztán két könnyed mozdulattal feltolom és átlendítem magam rajtuk. Követem Axelt, olyan vakon bízom benne, mint soha senkiben a bátyámon kívül, de én vagyok az, aki szemmel tartja a hátunk mögötti területet is, szorosan a nyomában maradva. Az érzékeim éberebbek, mint valaha, érezni és hallani is fogom, ha elindultak utánunk, de erősen kell koncentrálnom, mert közben erőteljes érzések is viaskodnak bennem. Most nem csak az én életem a tét, és ott van a fejemben egy másik gondolat is, amitől szinte rosszul leszek, de ennek csak akkor adok hangot, amikor Axel megáll néhány sűrűn álló fa fedezékében.
– Tudják a címet és amíg odabent vannak, látni fogják az összes fényképet – szólalok meg fojtott hangon. Hátamat az egyik fának vetem, ellenőrzöm a tárat, de nem nézek rá, mert a gondolat még az én gyomromat is felforgatja. Ha ennek vége, egy perccel sem maradhatok tovább Axel közelében. – Nem hagyhatom őket életben – fordítom aztán felé a pillantásomat komoran. Nem kérném tőle, hogy ő tegye meg, de tudom, hogy az sem áll közelebb az életszemléletéhez, ha én teszem meg. Márpedig valamelyikünknek meg kell tennie, ha nem akarjuk, hogy az egész családja veszélybe kerüljön. És én kész vagyok bármit és mindent megtenni ez ellen.
Az ösztöneim abban sajnos nem segítenek, hogy számoljanak helyettem, de Axel tökéletes fedezéket talált ahhoz, hogy nálunk legyen minden lehetséges előny. Azzal egyébként sem volt soha problémám, hogy beolvadjak a sötétbe és az árnyékokba; egész életemben ezt csináltam. Három embert számolok össze, akik lassú, óvatos léptekkel közelednek a fák között, mindhármuk egy-egy pisztolyt tart a kezében, tüzelésre készen előre szegezve, miközben a sötétséget pásztázzák a tekintetükkel. Kétségtelenül profibbnak tűnnek, mint a legutóbbi négyes fogat a bárban, de azt nem tudom megállapítani, hogy a Cég emberei-e. Hangtalanul hajolok le, hogy előhúzzam a bakancsom rejtekéből az egyik tőrömet, szorosan körbefogom a markolatot az ujjaimmal, aztán Axel felé fordítom a fejem.

⇜ scars ⇝

Axel & Aviva

Ismételten sikerül rávilágítanunk arra az egyszerű - vagy talán nem annyira egyszerű - tényre, miszerint ha megpróbáljuk az álláspontjainkat ütköztetni, és ezek az álláspontok éppen egymás testi épségének kérdése miatt merőben ellentétesek, akkor bizony nem jutunk egyről a kettőre. Kísértetiesen emlékeztet a pillanat arra a jelenetre a sikátorban, attól az aprócska kis ténytől eltekintve, hogy semmi a világon nem tudna rávenni arra, hogy még egyszer fegyvert szegezzek rá - és nem csak azért, mert akkor egyszer sem hatotta meg. Most viszont nincsenek a közelben rendőrök, akik miatt sarkba szorulnék, így a vita parttalan marad, még a felajánlott kompromisszum ellenére is... vagy lehet, hogy pont amiatt.
Az egy dolog, hogy engem is érdekelni kezdett a kerítés mintázata, de ahogy a szemem sarkából felpillantok rá, nem tudom nem észrevenni, hogy ő meg a cipőjét vizsgálgatja elmélyülten. Egy másik helyzetben, egy másik életben most biztosan elnevetném magam azon, hogy úgy állunk itt mint két szerencsétlen, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy miért csináljuk ezt. Azt mondtuk, hogy befejezzük a lezáratlan ügyünket, és meg is tettük, és valami egészen eszméletlen volt, de lassan az egész elkezdett tovább tekeredni, kezdve a nem-annyira-reggeli pillanatokkal és kicsúcsosodva ebben. Eddig volt, ami elterelje a figyelmünket, sőt, igazából most is van, de egyszerűen itt állunk egymástól egy lépésnyire, és pontosan tudom, hogy ha most kinyújtanám a kezem és magamhoz húznám, gyorsan ugyanott kötnénk ki, mint tegnap. És bár egyetlen porcikám sem ellenzi ezt a gondolatot, tudom, milyen veszélyes lenne ebbe még ennél is jobban belebonyolódni. Már így is épp eléggé az. Rég el kellett volna tűnnöm az életéből, mégis itt állok és ilyeneket gondolkozom.
Nem adok egyenes választ a kérdésére, de nincsenek kétségeim afelől, hogy magától is kikövetkezteti, amit szükséges. Azt sem szeretném viszont, ha azt hinné, átment az egész licitálásba, ezért újra felhozom az ajánlatomat, mire a szemében megjelenik valami, amitől nyelnem kell egy nagyot. Szinte ki sem kell mondania, mire gondol, bár a kérdésben, amit végül feltesz, benne van minden. A francba. Amikor eszembe jutott ez az egész, nem innen közelítettem meg a dolgot, de most már nekem is elég végiggondolnom a lehetséges forgatókönyvet, hogy tudjam, a körülmények nem feltétlenül lennének ideálisak. Vagy inkább túl ideálisak lennének, hogy úgy mondjam. Felrémlik előttem a pillanat, amikor hasonló szituációba keveredtünk és annak is csak nagyon nehezen tudtunk megálljt parancsolni, ráadásul most nincs semmi olyasmi, amibe akkor kapaszkodni tudtunk. Már a befejezetlen ügyünkre sem hivatkozhatok, egyszerűen csak úgy áll a helyzet, hogy vonzzuk egymást, mint két mágnes, pedig elvileg felnőtt emberek vagyunk, akiknek már nem szabadna ilyesmin problémáznia.
– Nem hiszem – felelem kényszeredetten. Sok mindent vizionálok a fürdőkád környékén, de egyiknek sincs köze ahhoz, hogy Axel megpróbál vízbe fulladni, ellenben hálás vagyok a kinti hideg levegőért, ami rögtön le tud hűteni egy kicsit.
Kezdem azt érezni, hogy talán mégis hagynom kéne egyedül elmenni. Bele kellene kapaszkodnom a hitbe, ami valamiért ott pihen a gondolataimban és azt mondja, nem lesz baja. Kihasználhatnám a lehetőséget, hogy felszívódjak; még akkor is, ha ezzel újra, ezúttal véglegesen elárulnék mindent, amit itt most megpróbáltunk helyrehozni. Később megbizonyosodhatnék róla, hogy jól van, biztos távolságból, aztán...
Be sem tudom fejezni a gondolatot, mert a semmiből szinte letaglóz egy érzés. Az az érzés. És biztosan tudom, hogy nem Axel szórakozik velem, nem csak azért, mert nem tenné egy ilyen helyzetben, hanem azért is, mert az ösztön elemi erővel csap le és olyan hangosan kongatja a vészharangokat a fejemben, hogy képes lennék beleszédülni.
Nem figyeltem oda. Annyira lekötött a saját nyomorom, ez az egész félisten-história és az Axelért való aggodalom, hogy leengedtem minden védőfalat, amivel addig körbeépítettem magam, amivel azonnal feltűnt volna, hogy valami nem oké... és ezzel sikeresen elvezettem őket ide.
– Ben zona! – mordulok fel, és már fordulok is az ajtó felé. Mérhetetlen gyűlölet horgad fel bennem, egyszerre irántuk és saját magam iránt. Ezt az egyet akartam elkerülni, bassza meg. Ezt az egyetlen egy dolgot. – Maradj itt! – sziszegem, nem mintha akár egy fikarcnyi esélyt is saccolnék arra, hogy hallgat rám.

⇜ scars ⇝