Haladtam apa nyomában, ahogy haladtunk az épület belsejébe. Nem ismerős az útvonal. Mintha sosem jártam volna itt, ismeretlen a terep. Nem, nincs szorongásom, nincs pánikom és harag sincs a nyomomban. Nyugodtság ölel körül, ám fogalmam sincs mi okozza mindezt. Hálás vagyok ennek a bizonyos erőnek, hogy ekkora önuralmat tanúsíthatok végre. Hálás vagyok és el sem tudja képzelni hogy mennyire. Megálltunk, eszembe sem jutott körül nézni, pusztán apa mellé léptem, tőle kicsit távolabb, figyeltem az eltűnő törpöt, majd ahogy vissza érkezve a szigonnyal letérdel. Figyeltem azt a sugárzó erőt mely belőle áradt. Tisztelet. Aegir átvette tőle a fegyvert, tekintete árulkodó volt. Akarta. Mindenáron vissza akarta kapni, de miattam képes volt tűrni egy teljes hetet és nélkülözni mindazt, mely Ő maga. Forgatni kezdte, mintha sose vették volna el tőle olyan könnyedén suhant a levegőben a fegyver, s a tenger is akképpen engedelmeskedett. Figyeltem, csendesen, némán, nem akartam őt megfosztani ettől az egésztől. Megértettem. Hálás volt a törpnek, majd felém fordult és kérdésére a szemeibe pillantotta. Őszinte kérdés volt és várta a választ, s én bólintottam. Megakartam fogni ezt az ősi fegyvert, mely egyszer a Kraken ellen ment. Két kézzel fogtam rá és emeltem el apa kezéből. Súlyosabb volt, mint amire számítottam, bár nem volt mindez akadály. Figyeltem a fegyvert, a színét, a formát, az élét, a csodálatosságát. Azt a művet, melyre apám ennyi ideig türelmesen várakozott. Az újra kovácsolt fegyver...vajon ugyanolyan lesz, mint hajdanán? Az egyik kezemmel elengedtem, óvatosan forgattam meg, ám nem voltam benne olyan klassz mint az öregem. Lassan és biztosan, bár leginkább a súly volt, mire kíváncsi voltam. Magam mellé fogtam, hosszú volt, végig pillantottam rajta, majd újra két kezembe fogva visszanyújtottam apának. Az övé. Hozzá tartozik. Nincs jogom és okom magamnál tartani hosszabb időre. Ha átvette, hátrébb léptem, megadtam a tiszteletet, melyet oly régóta hajt. A szeretet, a tisztelet, az egymáshoz kapcsolódó kapcsolat. Az a bizonyos hullámzó kapcsolat végre magára talált. Talán nem tökéletes, de csiszolható. A törp felé pillantottam. Büszkeség volt az arcára írva. Aegirnek tetszik az, melyet lát, az arcára van írva. Nem tudom, hogy apa meddig szándékozik maradni. Ha maradni akar, akkor csendesen meghúzódok a háttérben, nem fog gondot okozni mindez. Tiszteletben tartom a felnőttek beszélgetését, főleg hogy magasabb “rangúak”. Viszont ha indulásra adta a jelzést, akkor zokszó nélkül indultam meg a hajó irányába és mivel éhes voltam, így a hűtő irányába vettem az utamat. Felnyitottam és az első ehető dolgot magába vettem maganhoz és kezdtem el falatozni. - Mi az úti célunk kapitány? - kérdezem apámat, mikor visszatér a hajóra ő is végül. Még sok mindenre kell megtanítania, de nem vagyok és nem is lehetek telhetetlen. Buzzog bennem minden olyasmi, ami a kezdetekkor nem volt meg bennem, de most mégis kitörni vágyik. Az is igaz, hogy hamarosan érkezésünk lesz vissza Osloba. Vár minket egy esküvő...de addig az időig, lesz időnk mindenre is, nem? A szigonyra pillantottam. - Hova fogod tenni? - kíváncsi voltam, hogy vajon a vízbe ereszti, hogy úgy vigyázzon rá, vagy a hajón kap majd egy helyet, hogy kéznél legyen bármikor. Nem szólhattam bele a döntésébe, így akárhogyis döntött, hát figyeltem mozdulataira és szavaira. Nem nyúlnék engedély nélkül a tulajdonához, így ha szem előtt is lenne mindez, akkor is békén hagynám. Azt hiszem már magam is észre vettem, hogy az elmúlt időkben nagyon sokat fejlődtem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Szept. 06, 2023 5:41 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Eljött a pillanat amire annyira vártam, s csak percel választottak el attól, hogy végre kezemben tarthassam, s nyújtson némi kapaszkodót, míg elmém vadul zakatolva küzd az ellen, hogy valóban megestek azok az események, s valóban akad valaki, valami ezen a világon, ki ott leselkedik vizeimben. Végiggondolva az egészen, valami teljesen megváltozott bennem. Vagy elveszítettem, vagy eltemettem mélyen, de valahogy mégsem éreztem magamban. Eltűnt az erőfitogtatás vágya. Eltűnt az érzés, hogy rettegjenek. A világ változik, s talán én magam is valójában képes vagyok rá. Képes arra, hogy más legyek. Hogy a kegyetlenség, mi odabent zubog, egyszer, s mindenkorra elvesszen, s helyét a hőn áhított béke,és nyugalom vehesse át. Míg haladtam befelé, hátrapillantottam fiamra, s megengedtem felé egy mosolyt, mintegy bíztatásként, bátran jöjjön utánnunk. Igaz a léptek gyorsak voltak, s sebessen iramodtunk meg a rejtő falak mögé, hol már emberi szem nem láthatja kis csapatunk. Odabent aztán az udvaron, magas falak mögött, a part egy szakaszára nyitottan, a törp eltűnt pár pillanatra, majd büszke testtartással hozta felém alkotását. A szigonyt, mit már oly rég nem láttam. Talán arcomra volt írva, vagy csupán ámulatom volt oly hatalmas a mű iránt, ám büszkesége ha lehetett még tovább dagasztotta mellét. Léptei elöttem pár lépéssel értek véget. Féltérdre ereszkedve nyujtotta át a szigonyt, mit némi váratás után àt is vettem, ő pedig felemelkedve figyelt tovább. Egy ideig csak néztem a kezemben tartott tárgyat, majd körbeforgattam, akárcsak egy botos edzésen, majd koppantottam párat a nyelével a talajon, mire a tenger vizén hullámok szaladtak keresztűl,aztán megismételtem a mozdulatsort, ám ezúttal hátam mögött is megforgattam, majd feldobva a levegőbe, végűl ugyan ott kaptam el, s újra koppantottam vele párat. Elégedett voltam, s elismerőn bólintottam. -Köszönöm!-meghajtottam fejem pár pillanatra, mit azonnal viszonzott, s elfogadta felé nyújtott kezem, majd Aaronra emeltem pillantásom, aztán odanyújtottam a szigonyt. -Megszeretnéd fogni?- vártam pár pillanatig, ha elvette,akkor figyeltem minden mozdulatát. A szigony nehezebb volt mint amilyennek látszott. Pont tenyérbe illett, simult bele, mintha mindig is oda tartozott volna. Pótolt valamit, ami eddig hiányt képezett. Mestermű volt a maga nemében. Tökéletes.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Várakozni valamire ami már rég túl nőtt rajtunk...figyelemre méltó teljesítménynek lehettem tanúja. Lélegzet visszafolytva várakoztam, ennyire türelmetlen még nem voltam vele kapcsolatban, de...talán nem akartam egymagam maradni. Nem voltam sosem féltékeny, most sem. De most vágytam arra, amire ő...a végtelen szabadságra, mely mindezt megadhatja majd számomra. Nem most. Nem holnap...egyszer. Amikor készen állok. Boldog voltam, ennyi pedig bőven elég volt. A sziget felé hajózva a vizet kémleltem, a benne lévő élővilágot, majd Aegirre sodródott pillantásom. Annyira másabb most hogy vége van ennek. Legközelebb nem fogom hagyni hogy bele sodorja magát könnyelmű eskükbe. Persze amúgy nagyon jó volt ez az egy hét, mindennél jobban vágytam egy ilyen együtt töltött pillanatokra ám ez ezerszer jobban sikerült, mint arra bármelyikünk is számított volna. Talán ez volt a mozgatórugója az egésznek. Ezt kellett volna tennie az helyett, hogy lelép. Mennyire ász lett volna! De önző most sem lehetek, ahogy kibírtam nélküle a heteket, most sem csalogathatom magamhoz az érdekeim miatt. Most kijár neki az, hogy távol legyen tőlem és hogy...a saját gondolatai foglalkoztasák. A móló szélén áldogáló alakot észre vettem, ez innentől kezdve már Aegir ügye, így nem mozdultam. Az öregem nem bajlódott semmivel, figyeltem ahogy a mólóra kerül, a korlátra hajolva figyeltem a kettejük üdvözlését. A Törp nem hitt benne. Én igen. A legelejétől kezdve tudtam, hogy menni fog neki...jó, a részegsége más dolog, de mindegy. Bár nem kattogtam azon, amin talán legutóbb mindketten agya forgott. Mi van ha elbukik? Mi van akkor, ha nem képes az egy hetet végig csinálni? Akkor erőszakosabb lesz annál, mint amit eddig láttam tőle és vissza veszi jogos tulajdonát? Bántva ezzel a kovácsot? Nem akartam megzavarni kettejük között semmit, így nem mozdultam, nem is szólaltam meg. Kicsi vagyok. Kevés vagyok. Hozzájuk képest rohadtul csak egy csepp vagyok a tengerben. Csak egy félisten. Amire büszke vagyok, de kezdem megtanulni ezzel kapcsolatban a helyemet a világban. Megindultak, ám Apa felém fordulva intett egyet...mennem kellene? De ez már csak arról szól, hogy visszakapja a szigonyt, nem? Ahhoz miért kellek? Megint valami szertartáshoz köthető, ami érdekes lehet és vele kellene tartanom megnézni? Kíváncsiság tört rám, így egy széles mosollyal emelkedtem fel a korlátról és már lendűltem is át a mólóra, hogy apámhoz siessek. Biztosan nem azért akarja, hogy menjek, mert elkötném a hajót...ugye? Nem akarom elkötni a hajót, nem akarok csalódást okozni. Többet már nem. Büszke leszel rám Aegir a Tengeristen, meglásd... Figyeltem a Törpöt, figyeltem apát, a mellkasomban érződő melegség jólesően borzolta össze a kételyeimet, így hamar elillant mindez. Nem lesz baj. A Törpe nem ismeri apám kitartását és akaratát...én annál inkább. Nyert! Ez pedig engem is felkovácsolt. Én is képes vagyok túl lendülni a félelmeimen.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Aug. 22, 2023 1:20 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Várakozással terhes levegő, mely nyomot hagyott mindenen. Az igazat megvallva, nem igen értettem miért is mentem bele ebbe az egészbe, és nem vettem el erővel, azt, ami engem illetett. Régen, megtettem volna. Régen, minden zokszó nélkül nekiugrok, és megteszem mindazt, amit a lelkem lüktetése diktál. Vedd el ami kell!! Ám most… most még is végigmentem azon az egy héten, s talán annyira nem is tűnt nehéznek, főleg, miután beletanultam az egészbe, s meglehet akkor első alkalommal lehettem igazi apja a fiamnak. Egy apa, akit mindig is megérdemelt volna. Meggyorsítottam a haladást, így elég hamar odaértünk, s nem kellett azon malmozni, vajon hány nap alatt tesszük meg az utat odáig. Nem szóltam semmit, olykor csak lehunyt szemmel élveztem a messzeség nyújtotta látványt, a hangokat, melyet végre nem kellett kizárnom. A víz simogatását, miképpen ér a sziklákhoz, s olykor alkottam pár hullámot, már csak azért is, mert azt tartotta kedvem. Persze figyeltem fiamra is, ám a víz, és annak hangjai, a benne élő lények távoli, vagy épp közeli éneke, sokkal jobban lefoglalta eddig „börtönbe zárt” elmémet. Mikor megérkeztünk a szigethez, lassítottam, megnyomtam a hajó kürtöt, s hamarosan egy alakot véltem felfedezni a móló szélén, ki intésre emelte kezét. Visszaintettem. Nem felejtette el mit ígért, s miben állapodtunk meg. Vállam felett fiamra pillantottam, megvillantva egy mosolyt. -Megérkeztünk… - mormogtam, bár nem tudtam miért is jegyeztem meg. Meglehet, csak magam akartam megerősíteni, hogy nem álom az egész, s tényleg eljött eme várva várt nap is. Szóval kikötöttem a hajót, majd nem bajlódtam a palló lerakásával, egyszerűen leugrottam a mólóra, s a törp elé sétáltam. Megmarkoltam alkarját, s egy határozott, erős kézfogást követően ölelésre húzott, mit aztán viszonoztam egy mosollyal. -Azt hittem elbuksz majd... -Nem adhatom meg ezt a luxus élvezetet a számodra! - villantottam egy mosolyt, majd nem sokkal később, már el is engedett, így én magam is aképpen tettem. - Nos, ez esetben… gyertek velem!- megindult visszafelé, hogy majd a saját birtokán adhassa át a szigonyt. Csendben követtem, nem emeltem szót, ám ha Aaron nem jött, akkor hátrafordultam, s magammal hívtam. Akartam, hogy ott legyen, hogy lássa az egészet. Hogy… nem is tudom. Vajon nagyképűség lenne? Vajon inkább csendesen kellett volna intéznem az egészet, hogy valamikor majd egyszer talán beavassam a dolgokba? De nem. Nem lehettek előtte titkaim. Kellett az őszinteség, hogy tőle is azt kapjam vissza. Nem akartam titkokat. Többé nem.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Kivárni valamit, amire már oly hosszú ideje várunk. Vágyódás valami után, mely fontos számunkra. Még akkor is, ha csak 7 hosszúnak tűnő nap telt el. A végső vissza számolás percei kiülnek apámon és ez kicsit megmosolyogtat. Tűkön ülve várja a pillanatot és mikor végre eltűnik a tengerben... várok. Türelemmel. Számára ez szükséges. Már azóta megbánta az alkut, hogy bele egyezett, de végig csinálta türelmesen. Amiért büszke is vagyok rá. Ezzel több mindent tanított még nekem is. Még akkor is ha egyikünk sem vette mindezt észre. Újat tanulni mindig is szeretek, s most általa tanultam meg a türelmesség új formáját. A tekintetem megállt a pulzáló vízfelszínén, nem mozdultam a hajón semerre, csak álltam ott a korlátra támaszkodva és pislogni is elfelejtettem. Csoda. Ő egy hatalmas csoda a számomra. Most már kiterjesztheti az erejét, megmutathatja és haza térhet. Haza a tengerbe és a világaiba. A halakhoz, a bálnákhoz. Az isteni erejéhez. Mikor visszatért a hajóra, hát nem pillantottam felé, csupán mosollyal adóztam az egész dologért. Most már egy volt a tengerrel újra és ereje teljében lehetett. Önmaga lehetett. S neki ez kellett egy teljes hete. Egy hét. Borzasztó hosszú idő lehetett számára, de ő pont olyan erős képesség nélkül, mint képességgel. Az én szememben igen. Más meg nem érdekelt. Apám túlélte az egy hetet isteni erő nélkül és biztos vagyok benne, hogy plusz 1-2 napot is simán kibírt volna, de ez most bőséggel elég tanulási idő volt mindkettőnknek. Apa irányába pillantottam ahogy az eget figyelte mosollyal a képén. Figyeltem azt az arckifejezést...tetszett, amit láttam. Jobb volt ezt látni, mint azt a semleges fapofát...de most kiült az arcára minden, amit érzett. Szabad volt. Most már nem kell visszafognia magát, most már nem kell nyugton maradnia, nem kell kizárnia az elméjéből mindent, mik így lefárasztják. Fárasztó kordában tartani valamit, ami hozzá tartozik. Most már nem kell erre figyelnie. Amikor a szigonyról esett szó, akkor a mosolyom is szélesebb lett. - Igen! - helyeseltem is, tekintetem a vízre szegeződött, halottam, ahogy a hajót indítja el, majd meg is indultunk a sziget felé. A tulajdonáért. A szigonyért. Ami hozzá tartozik ősidők óta. Mellyel a Krakent szorította sarokba hosszú ideig. Ám abban reménykedtem, hogy több ilyen procedúrára nem kerül majd sor, hogy az erejét vissza kelljen fognia. Sikerrel teljesítette ezt az egyet, ám félő, hogy egy újabb ilyesmibe már nem menne bele. És én sem hagynám. Ez számomra is hosszú volt. Akármennyire is tetszett a látnivalók sokasága és az együtt töltött idő, mely hiányozni fog...most más vizekre evezünk úgyis. Amit megint csak nem bánok, hiszen vele kell tartanom bármerre is sodorjon a tenger.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Aug. 07, 2023 4:30 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
A napok gyorsan elteltek, annak ellenére eleinte mennyire lassúnak gondoltam. Figyeltem mindenre, s igyekeztem megadni Aaronnak ami kellett ahhoz, hogy tökéletes kalandban legyen része. Sok helyet megmutattam neki, sok érdekességet fedeztünk fel, s talán én magam is odataláltam ahhoz a részemhez, mit egy ideje elveszettnek hittem. Az utolsó napokban sem viseltem kevésbé jobban az erőm hiányát, s talán sikerült azon is elgondolkodnom, mennyit ér a kitartás, a hit, és a magabiztosság, hogy elhiszed, megtudod tenni, s képes vagy áthidalni a nehézségeken. Az utolsó napot róttuk már, s a víz békésen csillogott a hol fényében, a csillagok lágy fényei alatt, a hold tükrében, miközben a parton sétáltam. Nem akartam, hogy Aaron lássa mennyire izgatott vagyok. Nem akartam, hogy úgy gondolja, a napokban csak arra vágytam, hogy minél hamarabb elteljen ez a hét. Hazugság lenne, ha azt mondanám nem gondolkodtam el a feladáson az elején, hogy a hátam közepére sem kívántam, de végül csak sikerrel vettem az akadályt képező tehetetlenséget. Éjfélthez közeledve lassan megindultam vissza a fedélzetre, ahol aztán megálltam Aaron mellett, megérintve feje tetejét, majd figyeltem a távoli nyugalmas messzeséget. Akkor még nem halászott senki, nem fodrozták hajók a víz tükrét, pusztán enyhe hullámzás uralta a felszínt. Bendőmben éreztem, s az időmérő sem kellett hozzá, hogy tudjam, letelt az alku utolsó napja, s nem kell többet az erőm nélkülözésével léteznem. Mintha pulzáló hullám futott volna végig a felszínen, úgy dobbant fel a víz a partvonaltól visszafelé indulva, kiontva a kósza hullámokat, majd a következő pillanatban, mikor már éjfél biztosan elmúlt, dobtam le magamról ingem, léptem fel a korlátra, hogy aztán a következő pillanatban belevethessem magam a vízbe egy elegáns fejessel, s váljak talán semmivé, hogy a vízfelszínén mintha csak a tenger szívdobbanása lenne, pulzálva dobbanjon pár hullám. Minden körbevett. Minden ott ragyogott körülöttem. Szabadjára engedtem mindazt, mit addig elfolytottam, s az érzések, mik addig oly' távolinak hatottak egyszerre robbantak tudatomba. Mindent éreztem az utolsó hullámverésig, s talán még azon is túl. Hullámok táncoltak a parton, én pedig csak elterültem a tenger fenekén, vagy épp mindenhol, s egyre inkább úgy éreztem, többet vissza sem megyek. Hullámok csodás táncát generálva, halakat táncoltatva a csillagok csodás sugarai alatt öltöttem lassan testet, hogy aztán egy felcsapó hullámban testesülve meg lépjek a Tavirózsa fedélzetére. Pillanatok műve volt csupán, hogy alakot öltsek teljesen, s laza eleganciávan dőljek a korlátnak, mellkasom előtt összefont karokkal, hogy pillanatok műve alatt telepedjek fel a korlátra,pimasz mosollyal képemen. Nem tudod addig mid van, míg egyszer el nem veszíted! Míg át nem éled hiányát, talán megbecsülésed sem lesz méltó, vagy épp elegendő hozzá. A következő pillanatban játékosan dűltem hátra cseppet, lábaimmal tartva meg súlyom, hogy tekintetem az égre szegezve, majd lehunyt szemekkel élvezhessem a fényeket, a szél beszédes érintését, s az elme szabadságát. Mosolyom remdületlen égett arcomon, miközben tekintetem fiamra emeltem. -Szerezzük meg azt a szigonyt!-lepattantam addigi helyemről, eloldottam a kötélzetet, majd indítottam a motort, hogy játszi könnyedséggel vetessem ki a hajót a kikötőből, a Törp szigete felé.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nem gyerek már....szemet forgattam, hiszen elsőre is sejtettem már hogy félre érti és kiforgatja a szavaimat. De semmi baj. Nem fogok feldúlni ez miatt. Takarodót fújni bárki tehet...főleg akkor ha rám fogná az egészet, mert szerinte szükségem van a több pihenésre. De ezt szerencsére már tisztáztuk és engedékenyebb lett egy fokkal. Nem többel, egy árnyalatnyit csupán. De ez bőven elég ahhoz, hogy egy órával többet edzek, vagy túlerőltessem magam. Ami pedig az ő pihenését illeti, ráér akkor mikor jobban ki lesz purcanva...bár...nem lesz tőle nagyobb baja? Aggódok-e érte? Mi az hogy! Attól mert nem emlegetem és nem kérdezek rá és nem vagyok a seggében...szeretem őt és persze hogy aggódok az épségéért. Akár isten, akár sem...az én figyelmemet megkapta. A vizet illetően hallgattam a szavára. Különben elég volt megemlítenie a döglött halat és máris elment a kedvem a dologtól. Halott állatok között nem úszkálok. - Ajh, undorító... - fordítottam másfelé a szemeimet, ahogy elképzeltem lelki szemeim előtt a szemetet és a halakat, ahogy azok közt úszkál valaki. - Nekem miért nem jutott sose szennyezni bármit is? Minden szaros cigi csikket, mit elszívtam eddigi takony életem során, kivágtam a kukába...- morogtam kicsit, hiszen a lelkesedésemet törte le éppen ezzel. Nem rá haragudtam, hanem tulajdonképpen azért, mert nem tehettem azt, amit kigondoltam. És ez számomra több volt mint bosszantó. Felszívtam magam emiatt kicsit, de aztán megdörzsöltem szemeimet és próbáltam a figyelmem is a mai nap folytatására terelni. Aegir végül beadta a mai napra a derekát, mehetünk mecsetet nézni, de lehet szállást kell majd nézni akkor...miért? Nem akar este a jó friss levegőn sétálni? Le akar koptatni este? Oké hogy pihenés, de ...nem! Nem Aaron...megint az önzőség beszél! Pihennie kell az öregednek, hogy túljusson ezen a pár napon...nem kínozhatod egész nap a hülyeségeiddel... de aztán a fáradságra is rákérdeztem. A kérdésre nem adtam választ, helyette ő válaszolt. - Két nap, aztán fárasztalak én... az sem lehet jobb. - enyhén megvontam a vállam, hiszen tudom jól milyen vagyok, elég sokszor fél órára összezárni valakivel és az illető inkább elvonul, mintsem maradna. Jó persze, ha minden megy a maga kerékvágásában, akkor én is gördülékenyebb vagyok és kennyérre lehetne akkor is kenni...de van mikor ha kutya kutyát is ehet, akkor sem teszem azt amit más akar. Aegirt meg még nem ismerem fixen, de amit tudok, abból felismerem ha fáradt. Ha dühös, ha elbaszok valamit. De szerintem ez a pár hónap kellett ahhoz hogy hozzászokjak a jelenlétéhez és kell még idő ahhoz, hogy élni tudjak a lehetőséggel, hogy a tanárommá fogadta fel magát. Mentorommá. Az ételeinket közben meghozták, kértem egy újabb adag innivalót mindkettőnknek, ízlett ez a valami korábbról, majd falatozni kezdtem. Nem akartam újat kipróbálni, a gyomrom erre sem állt nagyon készen, hiába voltam éhes. De enni kellett, hiszen az öreg is megmondta...meg hát amúgy sem hagyna ezzel békén. A vitatkozás elmarad, hiszen nem éri meg. Vele nem. A mecsetet megnéztük az evés után. Nem siettünk, ugyan délutánra járt az idő, de belefértünk a napba. Nyitva volt, még voltak látogatói. Ahogy figyeltem az épületet, ahogy a környezetét vettem szemügyre és a látogatóit...akkor jöttem rá egy apróságra. Ami szörnyen rossz volt ugyan, de ez a való igazság. Megkaphatsz embereket, városokat, hadseregeket. De szeretetet és tiszteletet... azt nem lehet erővel elvenni. Én mindig erővel akartam tiszteletet kivívni...elbuktam. Ám apa felnyitotta a szemeimet. A hit nem csak egy helyre összpontosul, több vallás létezik, több imahely és ennél több ima hagyja el az embert. Kölcsönös tisztelet...odabent apára pillantottam, nem voltam feszült mert behozott és elhozott ide. Hiszen tényleg azt teszi csak mit megigért. Mindenhova elvisz világot látni. És mivel ez is beletartozik a tanulásba, hát megkell nézni ezt is. Nem vettem elő a mobilomat, tiszteletben tartottam, hogy ez egy szentebb hely. Körül néztem csendesen, nem nyúltam semmihez, nem hangoskodtam, csak figyeltem kíváncsi szemekkel az eseményeket, a holmikat és azt, hogy ki hogyan mormol. Persze voltak régi kőtáblák is vésve, azt is megszemléltem. A mellkasomat szorító érzés nem múlott el, erősebb lett, ahogyan figyeltem a helyet, az itt lévőket. Könnybe lábadt a szemem, szúrt, ám elkellett fordulnom Aegirtől, hogy ő ezt ne lássa. Ezernyi gondolat és érzés cikázott át rajtam...ha múltam nem cseszem el, hamarabb is eljöhettem volna. Ha a múltamban csupán elfogadok, akkor minden egyszerűbb lenne. Ha nem vitatkozok és küzdök az apám ellen, akkor nem most jövünk el ide, hanem sokkal hamarabb. Baitul Mukarram mecset...gyönyörű építmény, sokan megfordulnak erre és sokan adnak tiszteletet. Nem néztem utána a helynek, tiszteletben tartottam a hely jelentőségét és nem szedtem elő a mobilomat. Talán számomra ez bőven elég volt. Láthattam mindezt közelről, végig néztem a folyosókat, az ima helyet, ahogy megteszik mindezt...az épület sajátosságait...és most lépett érvénybe az, hogy apa pihenését fordítottam előtérbe. Nem akartam megnézni még jobban a várost, azt akartam hogy apa pihenjen, ha így könnyebben átvészeli a tehetetlenség érzését. És még ő akart ember lenni? A szállásunk nem volt nagyzoló, éppen annyira elegendő volt, hogy álomra hajtsuk a fejünket. Szerintem Aegirt előbb elnyomta az álom, mint engem. Túl sok volt ma a látni való és akörül forogtak a gondolataim. Akadtak kérdéseim is, de már nem akartam zaklatni vele az istent. Mellette megfogom tanulni mit is jelent az önzetlenség. Az álom éjfél után jött szememre, ám a rémálmok hamar megtaláltak, így a felriadásom üvöltve, leizzadva és halálfélelemmel vegyes pánikkal érkezett. Levegőt is alig kaptam, mintha elszorult volna...ki kellett rohannom a levegőre, az utcára, ahol már sokan voltak lézengők. Minden túl hangos volt, de megakartam nyugodni. Mantráztam mindent, amit apától hallottam, persze ha apa is felébredt rám és velem volt, akkor próbáltam az ő hangjára is figyelni. Nehéz volt, idő kellett mire elmúlt a pánikroham, vagy akármi is volt ez. Dézsába merítettem vizet, hogy átmossam izzadt testemet, hogy frissen induljunk útra, a gondolataimat próbátam másfele terelni mint az éjszakai rémálmok. Nem akartam róla beszélni, nem akartam erre gondolni, elhagyni akartam csupán. Persze apa is aktivizálta magát ezek után, reggeli és jöhetett a város nézés. Volt a közelben egy vidámpark, hát lecsaptam az alkalomra és megakartam nézni. Nem a kiváncsiság hajtott, most nem kivételesen. A gyermeki vonzás, hogy egy ilyen helyre az apámmal mehetek. Nem egyedül, nem a bátyámmal, nem haverokkal, hanem az apámmal. Ez egy kiváltság. Neki? Nekem? Hm...pasz. Nem voltak nagy igényeim itt, csupán felakartam ülni az óriáskerékre és körül akartam nézni és persze lőni is akartam valami kisebb ajándékot. A lövések sikertelenek voltak úgy négyszer, de az ötödikre pózt változtattam és úgy lőttem le a célpontot. Eszembe sem jutott, hogy a későbbiekben megtanuljak majd lőni. Már nem akarok azon az úton járni, ezt eldöntöttem. Nem akartam fegyvert, nem akartam bandát. Barátokat akartam, igaziakat és persze az apámat, akit mindig felkereshetek ha úgy adja az élet. A plüsst mit nyertem azt apának adtam, körül néztünk, ha volt valami amit apa kipróbálni akart, hát kipróbáltam én is. Akadt itt egy régi nagy kedvenc édességem, amit ugyan megnéztem, hogy tényleg akadt itt is, de nem voltam hajlandó vetetni akár egyet is. A nap ezzel megint elment félig, a városnézés is remek időtöltés, ha közben kérdezhetsz és kapsz is rá választ. De menni kellett vissza a partra...hiszen hamarosan letelik az a nap. Hajnali négykor letelik az egy hét és apa szabad lesz. Az övé lesz szinte megint minden és én tűkön ülve várom a pillanatot. Nem aludtam ez miatt egy szemhunyásnyit sem, ám az is igaz volt, hogy fogalmam sincs mely időzónát kellett volna nézni ehhez. De hiába néztem utána, a nap valóban eltelt és a hét is. Egy hét ilyen gyorsan és ilyen eseményekkel eltelt? És hogy élveztem-e? Naná! Főleg a lovaglást. A szokásos parton állva figyeltem a napfelkeltét. Olyan csodálatos látvány, párat kihagytam, de megunhatatlan. És még mosolyt is érdemelt mellé. Nem tudtam aludni, az izgatottság fűtött, hiszen látni akartam egy isten felemelkedését. És abban is biztos voltam, hogy többet ilyet nem tesz majd. Hajnali négyet mutatott a telefonom. Hajnali négy óra egy perc. Apa irányába pillantottam. Eljött az időd apa. Menj. Töltődj fel Tengerek istene! Én itt várok rád, bármeddig is tartson mindez.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Júl. 13, 2023 3:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
A kajáldát hamar kiválasztottuk, vagy is inkább tam, de nem igen érdekelt az egész. Kellett az energia, főleg akkor ha nem akartam elveszíteni a józan eszem. Így is nagy teljesítmény volt, hogy nem loholtam vissza a törphöz, hogy erővel vegyem el tőle azt, ami engem illet, annak ellenére, hogy ő volt az, aki olyan sokat dolgozott rajta. Nem tagadom, hogy a gondolataim gyakran visszafordultak felé, ahogy azt sem, hogy máshol is lennék szívesen, de az arcomról nem lehetett leolvasni a bennem dúló viharokat. Sokkal inkább próbáltam megélni a pillanatot, amit ezen a helyen tölthettünk el. Sokat jelentett, még akkor is, hogyha nem is akartam bevallani, hogy kezdtem ismét megkedvelni Aaront, s lassanként talán vissza is lopja magát a szívembe, ám egy újabb „árulást” már nem viseltem volna el tőle. Kényelmesen dőltem hátra a helyemen, ám megtartottam az illendőség keretein belül magam. Beleittam italomba, s figyeltem az ott megforduló embereket, s Aaron-ra is fordítottam természetesen figyelmet. Főleg mikor megszólalt újfent. -Aaron… nem vagyok gyerek. - hangom nem volt megvető, vagy épp sértődött, egyszerű megjegyzés volt, s pusztán egy mosoly rajzolódott ki képemen. Jó persze fárasztó folyamatosan visszafogni magam, hogy ne halljak, s ne érzékeljek semmit sem, vagy épp az erőm ne tőrjön elő, de… de nem magyarázkodok. -Ráérek elpihenni, ha majd teljesen kipurcantam. - megvontam a vállam, aztán ismét ittam egy kortyot, majd megingattam a fejem egy fintor kíséretében. -Szerintem nem akarsz majd belemenni. Rettenetesen mocskos. Tele van szeméttel, fertőzések forrása. De elretentésnek tökéletes. - megingattam a fejem, hisz még a gondolat is elborzasztó volt. Egy folyót olyan mocskossá tenni… - Megfolytja a halakat. Csoda, ha akad benne még élet. Szomorú dolog volt, ám a tényeket megmásítani nem igen lehetett, sem azt, hogy még én magam is menthetetlennek gondoltam a helyzetet. -Ha már itt vagyunk, megnézhetjük a mecsetet. Bár nem tudom még nyitva találnánk e a helyet. Lehet jobban járnánk valami szállással. Szállásról nem gondoskodtam, hisz eredetileg nem akartam időzni, de ha akadt még néznivalója, akkor bizony az itt alvás a legkézenfekvőbb gondolat, mit el tudtam képzelni, de reméltem, hogy valahol csak találunk majd egy helyet, hol álomra hajthatjuk a fejünket. Mikor megérkezett a pincér, leadtam a rendelésem, s Aaron is hasonlóképpen tett. Én valami különlegesebbet választottam. Nem akartam ugyan azokat a megszokott ételeket. Sokkal jobban érdekelt az, hogy esetleg valami mást is megkóstolhatok újfent, minek talán már réges rég elfeledtem az ízét. Nem szóltam amiért rajtam nyugtatja tekintetét. Nem szóltam, amiért rendületlenül figyelte arcomnak vonalát, helyette, csak beletörődtem, s magam is figyelemmel kísértem őt. -Ennyire látszik? - végignézni nem tudtam igaz magamon, de arcomat megtudtam dörgölni, s az érzés is ott ékeskedett bennem. Fáradt voltam. -Talán… pár alkalommal… de ennyire azt hiszem csak egyszer. De tudod, ennek is vége lesz majd egyszer. Még pár nap.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nincs bakancslistája és ez miatt nem akart választani a megnézendő dolgok közül. Nekem kell kiválogatni hogy mit nézünk meg a környéken. Akár tetszik neki, akár nem. De ez így...nem tartottam túl igazságosnak és azt sem, hogy az enyémet akarta kipipálni sorban. Hogy nekem meglegyen a bakancslista utolsó fejezete is. Ünneprontó. Ám csak az én kedvemre akarne tenni. Megint. Mint általában mostanában mindig. Megosztottam vele egy majd ezeréves dolgot, hogy korábban a a háború istenét sokkal menőbbnek gondoltam a sosem látott apámnál. Mára ez már visszaszívott dolog. Apámnál nincs menőbb! Senki! De erről tudnia sem kell, a végén még...nem...ő tökéletes. Megpaskolta az arcomat. Valahogy hozzászoktam a mozdulathoz. Nem húzódtam el tőle, nem csaptam el a kezét. Hagytam. Ez az ő sajátosságainak része. Abból meg akad pár dolog. Az autó miatt kicsit szétcsúsztam, apát nem kötötte le, engem azonban igen. A kép elkészült, ám a kérdésére vállat vontam. Nem tudtam rá opcionális választ adni. Tényleg. Az újabb kérdésére sem válaszoltam, csak sietősen léptem utána, eltéve a mobilomat, majd mehettünk enni. Nem vagyok önző, nem vehetem el tőle a lehetőséget, hogy erőt gyűjtsön. Hiszen most ez ad neki némi erőt, hogy tudjon haladni ebben a pár napban még. Kitart és én büszke vagyok rá. Mikor megállt, tovább haladtam, ám megtorpantam, visszafordultam és figyeltem rá. Végül megnéztem én is azt, amit ő nézett annyira. Itt eszünk. Visszasétáltam a közelébe, ajtót nyitott és előre engedett. Intézett mindent is, helyet foglaltunk. Addig apa elém helyezett egy étlapot, és úgy figyeltem kíváncsian az arcára. Van angol. Elrágódtam a szó jelentésén, majd kis csúszással elmosolyodva néztem rá apára, ahogy a másikból olvasta a menüket. Figyeltem a sajátomét, végig olvastam mindet, mit kínálnak. Nem tudtam választani, akadt benne több kedvencem is, fogalmam sem volt, hogy mit is akarnék enni. Éhes voltam, de a választás így meg nehéz volt. De aztán a kedvencemre esett a választásom. Legalább volt itt is...Hal, gomba, tojás, zöldségek. Végül megkaptam a mai és holnapi útba igazítást is. A frissítőt is meghozták időközben, melyre egyből lecsaptam és a felét megittam. Letettem a poharat. - Mára még betehetjük a templomot...nem lesz olyan késő, hogy ne tudj időben takarodót fújni. - mint egy kisgyerek, akit időben ágyba kellene parancsolni. Vagy csak elege van a mászkálásból és pihenni akar, aludni, hogy hamarabb leteljen a nap. A maradékkal együtt. Akkor elhiszem hogy ilyesmi választásokra adja a fejét. Mondjuk a mai nap után elhiszem hogy inkább lepihenne. Elrontottam a nézelődését, a pihenését...de sokkal jobb ez így, mint unatkozni. Amúgy meg azt sem tudtam most mennyi az idő jelenleg. Elvesztettem az időérzékemet. Figyelni kezdtem egy másik asztal irányába, ültek ott és ettek már, spagettit, ráadásul egy tányérból és szívták a tésztát. - Belehet menni a vízbe? - kérdeztem meg apától, még mindig ezt a produkciót figyelve, a gyomrom közben hangos korgásba kezdett, de nem tudtam rá figyelni, lassan átpillantottam apára és megittam a maradék innivalót is. - Bagerhat mecsetjeit akarod megnézni, vagy az nem templom? Nem értek ám ehhez... - húztam mosolyra ajkaimat, miközben ráemeltem a pillantásom. Ő sokkal jobban benne van ezekben a dolgokban, bár most ezt a templom dolgot sem értettem. De azt hiszem nem is kell mindent megértenem, csak lépni az utamon...követve őt. Elrévedve figyeltem apa arcát fürkészve, pislogni sem pislantottam, figyeltem hosszasan...egészen addig mig egy kanál csörrenésére össze nem rezzentem és a szemeim fel nem villantak ennek hatására. Csak egy pillanatra, de aztán kihúztam magam és kifújtam a levegőt. - Voltál már valaha ennyire fáradt mint ebben a pár napban? - tettem fel egy kérdést, hiszen fúrta az oldalamat a kíváncsiság ezzel kapcsolatban. Őt fürkésztem hosszasan, majd az előttünk heverő asztal részeit.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Júl. 07, 2023 5:34 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem akart lemenni az alagutakhoz, amit az előbbi események után teljes mértékben meg is értettem. Valahogy nekem sem lett volna hozzá sok kedvem. Sokkal szívesebben mentem volna enni, ám hagytam, had nézze még meg azt, amit szeretett volna, s még mágnest is segítettem választani. Meglepő mód kellemes elfoglaltság volt. Aztán indultunk kifelé, ám nem akartam programot választani. Nem akartam lefoglalni magamnak semmit sem, hisz az én időm végtelennek mondható, az övé pedig, csak egy morzsának számított. Mikor vállba boxolt, felvontam szemöldököm, s úgy fordultam felé. Széttártam karjaim, s megvontam a vállam. -Nekem nincs bakancs listám. Nem szerepel rajta semmi, így kipipáljuk azt, ami a tiéden szerepel. - megengedtem magamnak egy mosolyt, aztán zsebembe ejtettem kezeimet, s úgy ballagtam tovább. Mikor visszavonta a szavait, megtorpantam, s összeráncoltam homlokom, majd vonásaim egy pillanat műve alatt simultak ki, s húzódott mosoly az arcomra. Szerettem volna azt mondani, hogy minden rendben lesz, és ez a gondolat így marad a fejében, ám abban nem lehettem biztos. Minden változik, s nincs ez másként nála sem. Minden esetre még is felemeltem kezem, s megpaskoltam finoman az arcát, aztán elléptem tőle, s tovább kerestem a megfelelő helyet, ahol ehetnénk valamit. Nem evett semmit sem, és nem engedhettem meg neki azt a luxust. Meg aztán az anyja is kicsinálna, ha valami baja esne azokon felül, amiket eddig orvosoltunk. Mikor hatalmas lelkesedéssel megállt egy kocsi mellett, karba font karokkal álltam meg, s figyeltem, miképpen járja körbe. Engem ennyire nem kerítettek ezek a dolgok a hatalmukba. Valahogy a régi hajók jobban érdekeltek, és persze a mostaniakat sem vetettem meg, de a régieknek van egyfajta bájuk, mik képesek magukkal ragadni, s a régi időket juttatják eszembe. Végighallgattam szavait, figyeltem, hogy körbejárja, majd megengedtem egy újabb mosolyt, mikor megkért, hogy készítsek róla egy fényképet. Gyerekek... Miután megcsináltam a képet, visszaadtam a telefont. -Minek bele az a 11 hangszóró? - kérdeztem meg végül, miközben magam is körbejártam egyszer az autót, hogy kicsit alaposabban megnézhessem magamnak, ám még mindig nem érdekelt annyira, hogy dobjak miatta egy hátast. - Mehetünk? Ha tovább indulhattunk, akkor megálltam egy étterem táblája előtt, megszemlélve a kínálatot, s mivel az árakat is elfogadhatónak találtam, és az öltözékünk is megfelelőnek számított, elnézve a többieket, akár be is mehettünk. - Itt fogunk enni. - felpillantottam a cégérre, majd odaléptem az ajtóhoz, kinyitottam azt, s előre engedtem fiamat, én pedig utána léptem be a helyre, hol kértem magunknak egy kétszemélyes asztalt, s kértem magunknak valami italt. Limonádé mellett döntöttem, valami citromosban némi bogyóval. Pont tökéletes volt ahhoz a meleghez, ami a mai napban kísért minket. Az étlapot átlapoztam, majd Aaron elé toltam a megfelelő nyelvnél. -Van angol… - aztán tovább néztem a másikat, gondolkodva, vajon melyik lenne megfelelő a számomra. Valami tápláló. Valami, ami kellő energiát ad, szóval választottam valami levest, meg némi gombócot, zöldségekkel. Hamarosan megkaptuk az italokat is, amiket megköszöntem, majd poharammal kezemben emeltem tekintetem fiamra. - Akkor a folyó lesz a következő állomásunk. Holnap meg megnézzünk egy templomot.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Apa úgy tűnik segéd kezet nyújtana abban is, hogy a mágneseknek, ha gyűjteni kezdeném, akkor helyet is csinálna neki. Együttes munka lenne, biztosan segítenék neki. Egy csapat vagyunk vagy mi. Apa-fia duó...vagy valami olyasmi. Mondjuk túlozni sem akarok, így aztán túl sok mindent ehhez sem szövök, hiszen távolságot tart tőlem. Talán nem akar ennél mélyebbre ásni kettőnk közé, nem akar még több csalódást...én pedig nem akarok magamra maradni. Így talán lehet esélyem sem lesz semmire többé. Ha nem szúrok el semmit, akkor jó vagyok...egyetlen egy esély Aranyhal. Igen...nem baszhatom el...bár mondtam, nem ígérhetek semmit. Akármennyire is szeretem őt...olyannyira vág pofon a rohadt sors! Ami pedig a további alagutakat illeti, fejet ráztam. - Hagyjuk ki. Maradjunk annál a részeknél, amit mindkettőnk élvez. Benne vagy ebben? - egyeztem bele a dologba, hiszen még egyszer tuti biztos nem fogok lemenni ilyen szűk alagút rendszerbe. Ha tudtam volna ezt előre, akkor az előzőbe sem megyek le. De nem tudtam mit hozhat mindez ki belőlem. Most már tudom. És többet nem próbálkozok. Ami pedig a következő napirendet illette, felsoroltam párat és csak később jutott eszembe valami ehhez kapcsolatosan. Nézzünk meg valamit és majd eszünk...megálltam egy kicsit és ha apa tovább haladt, csak figyeltem az alakját. Távozni akartam a helyről, ám még egy fotót megeresztettem. Még hozzá úgy, hogy apát beelőztem jóval és a hely is a képben volt, egy “béke” kézjelet felmutatva lőttem is egy képet. Nem kérdeztem meg hogy lefotózhatom-e de talán nem fog megenni miatta. Nem teszem fel sehová. Emlék. Figyeltem a képet közben, melyet lőttem, perifériámból érzékeltem apa ellépését mellettem. - Hé. Most te jössz ám! - szóltam utána szemet forgatva, majd utána léptem és vállába bokszoltam finomabb mozdulattal, de annál lényegesebbet. Arcom komor volt. Felpillantottam az arcára. - Válassz te, hogy hova menjünk. Ez így fair. - halovány mosolyra húztam ajkaimat, nem voltam mérges, sem elkeseredett, de nem mindig lehet az, amit én akarok és ezt elég korán meg kellett tanulnom tőle, mióta az életem része lett. Ez miatt meg nem haragudhatok rá. Ez az élet része. - Amúgy most van itt az idő arra, hogy visszaszívok mindent, amit Axeléknek mondtam januárban...a háború istene sosem lesz jobb nálad. – feleltem meg a dolgot, hiszen emlékszem arra a napra. Annál ezerszer jobb Aegir. Ami pedig a vizet illeti...nem esik nehezemre hogy ne hiányoljam, lényegében majdnem 18 évet leéltem a szárazföldön anélkül, hogy bármit is tudtam volna a képességeimről. Persze ha tengerközelben leszünk, biztosan vonzani fog. Akkor aztán nem fogok ellenkezni ennek a hívásnak. Ha menni kell, akkor menni kell. Ami a kajálást illette letudtam egy vállrándítással. De mégis csak megszólaltam azért... - Tuti ebben az egy hónapban híztam vagy 2 kilót... - az pedig egész jó volt, tekintve hogy mennyi ment le rólam az utóbbi időkben bizonyos dolgok miatt. Magamtól nem állnék neki enni...nem keresnék enni valamit, csak mennék a fejem után és nem érezném az éhséget. Apa pedig jelen van most és emlékeztet erre az apróságra. Enni. A legtermészetesebb dolog, melyet én mindig kihagyok, csak ha már nagyon érzem a koplalásom szagát, akkor veszek magamhoz valamit. Ahogy kiértünk egy utcára a tekintetem megakadt egy közeli autón. Szemeim elkerekedtek, majd irányt változtattam arra. A kezeimet is széttártam, a mosolyom akkora volt mint egy hegyoldal. - Wow. Wow. Wow! Egy Koenigsegg! - lépek egyből a kocsi mellé és körül járom. Nem nyúlok hozzá, a tulajdonost sem látom sehol sem, akárki is is. Csillogó szemekkel figyelem a járgányt és annó bármit megadtam volna egy ilyen autóért, mára már nincsenek ekkora terveim és álmaim. Egyszerűen csodálatos. A kinézete és a tudása. Újra körül járom. - Egy korlátozott gyártású négyüléses hibrid, amelyet a svéd Koenigsegg autógyártó gyárt! 70 kg bütykös dugattyús motor hajtja! 196 hüvelyk hosszúságú, 51 hüvelyk magas, 4080 font súlyban van. 400 km/h-s tempón furikázhatnék vele! Kb 700 millió dollárból Pohártartó, amely hűtve és fűtve is lehet használni. Háromzónás klímarendszer, elektromosan állítható ülések és prémium audiorendszer 11 hangszóróval. Mi ez ha nem atomkirályság? - tárom szét a kezeimet a kocsi felé és még mindig csak ámulok rajta. Eszembe jut, hogy le is fotózzam magamat vele, leguggolok és szelfiként tolok rólunk egy képet, de az ezerszer jobb lenne, ha az egész benne lenne. Ha apa is megvárta a lelkesedésem miértjét, akkor oda száguldoztam hozzá, hogy a telefonomat a kezébe nyomjam. - Légyszi. - szépen kértem tőle a képet, ráadásul illedelmesen, majd vissza is léptem a kocsihoz, leguggoltam mellé és oldalvást felé tartottam hüvelykem. Amint kész volt a kép, már emelkedtem is fel onnan, hogy utolsó pillantást mérjek a kocsira és megindulhassunk végre valahová.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 27, 2023 1:23 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Megakarta nézni a többi helyet is. Tanulni akart. Én magam pedig semmit sem szándékoztam erőltetni, hisz ha menni akart, hát mennünk kellett. Igaz magam sem tudtam pontosan miért is tettem mindazt, hogy miért akartam annyira a kedvére tenni. Talán a rengeteg elvesztegetett időt akartam pótolni. Talán ismét elkezdtem benne bízni, ami lássuk be, nálam elég hatalmas szó volt. Bízni újra valakiben, aki úgymond elárult… bár az is egy eshetőség, hogy én voltam az, ki az egészet túlreagálta. -Nézzük hát! - rábólintottam, aztán felkeltem és mentem vele arra, amerre menni akart. Persze előtte odaadtam a cápafogat is, hisz már ideje volt meglépnem a dolgot. A mágnesek gyűjtése pedig… mindenkinek kell valami hobbi, amit érdemesnek tart a maga számára. Belegondolva, én nem gyűjtöttem semmit. Feleslegesnek gondoltam a magam részére tárgyakat halmozni fel. Ami érdekelt, az körbevett, és megvásárolhatatlan volt. Meglehet, a pénz maga sem érdekelt. Nem képzett mozgatórugót a számomra. Hisz miért is lett volna fontos? Igaz tettem félre a fiúk részére némi pénzt, s folyamatosan ment a számlájukra az évek során, mit egyszer majd meg is kapnak, de a megfelelő pillanatot még nem találtam meg erre a pillanatra. Hallgattam miképp beszél a mágnesekről, s megengedtem felé egy kedves mosolyt. Talán talált valamit maga számára, ami túlmutatott a játékok világán. Valamit, amire jólesik majd visszagondolni egy nap. -Bárhová rakhatod. Szerzel nekik egy polcot, vagy kiszemelsz egy nagyobb felületet, ahová felteszünk számukra valamit. - megvontam a vállam, s haladtam vele tovább, amerre menni akart. Csendben maradtam. Hallgattam, hogy több sír is akad erre, s az alagutak, melyek összekötik a bástyákat. - Gondolom azokat nem akarod megnézni. Ennyi izgalom elég volt mára. - zsebembe ejtettem kezem, s körbenéztem. Tisztelet. Alázat… talán ezek voltak azok a dolgok, mikre ezzel a túrával megakartam tanítani Aaront. Tisztelni azt ami más, megadni a kellő figyelmet, s alázatosnak lenni, még akkor is, ha a vér mást kívánna meg. -Megnézhetjük! - belefért az időnkbe, hisz nem kellett visszasietnünk sehová. A víz közelsége nem zavart, hisz már megbékéltem magával a gondolattal, hogy ez az egész megtörténik, hogy helyt kell állnom, ha egyszer botor módon belementem az egész „játékba”. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna erőnek erejével elszedni, és örömködni, hogy megszereztem, ám egy idő után odakerül a gondolat, hogy bizony nem érdemeltem ki. -Nézzük meg amit szeretnél, és majd eszünk valahol valamit. - emeltem rá tekintetem, aztán megengedtem magamnak egy apró mosolyt irányába, majd ha menni akart még, esetleg másik bástyához, vagy úgy döntött, hogy lemerészkedik, és megnézzük az alagutakat, akkor oda is vele tartottam. Ám ha indultunk, akkor odakint megálltam, körbehordozva tekintetem, s kerestem valami kajáldát, akár egy talponállót, akár egy éttermet, hogy szerezzünk valami ételt. Egy cseppet talán pihennem sem ártott volna, ám a gyengének látszás, nem szerepelt a terveim között. -Neked sem ártana enni valamit… - vetettem oda félvállról, akkor is, hogyha tovább nézelődtünk, és akkor is, hogyha a kajáldát kutattunk a közelben.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nem vagyok gyenge. Mindez vakmerőség volt. Igen. Az. Jól tudtam, miféle hátráltató tényező mindez, de mégis megléptem. Azt hittem erősebb lettem ezen a téren azóta, de semmi nem változott. Semmi! Csupán a kíváncsiságom lett nagyobb, ám mit sem változott az, hogy vannak félelmeim. Nem múltak el, nem feledtem el, csupán azt hittem, csillapodott valamelyest. A vakmerőségem és konokságom nos ezek örökre velem maradnak, még csak enyhülni sem enyhültek ezek szerint. Apa szerint és számára, ettől még nem vagyok kevesebb. Jól eső szavai kellettek ahhoz, hogy úgy érezzem valóban így van, valóban mindez nem jelentett oly sok mindent. A korláton ücsörögve Aegir elém lépett, egész közel, kezeit pedig mozdította. Nem rezzentem össze, nem féltem, nem húzódtam el és még eltaszítani sem mozdultam. Csak figyeltem az arcának vonását, mely most oly közel került...végül mikor a nyakamba tette a cápafogat, csak akkor pillantottam le rá. Már rég odaakarta adni. Tett rá egy láncot. Felpillantottam apára meglepetten, ám már nem tudtam az arcára pillantani, hiszen odébb mozdult. Így a tenyerembe vettem a fogat és kellemes emlékek özönlöttek el miatta. Ez emlékeztet, hogy találkoztam Kolgával és hogy egy cápának nehéz falat voltam. De találkoztam a legidősebb testvérrel és ez sok mindent jelent. Ahogy az is, hogy gondolkodni kezdtem egy hűtőmágnesen. Sosem gyűjtöttem ilyesmit, ám okkal, de most nincs semmilyen hátráltató tényező kik kimosolyognának érte. Hiszen ép világot látunk, szóval kell valami apróság, valami szuvenír, melyről tudni fogom, innen származik. Bár nem mintha ne emlékeznék egy ilyen túrára és hát lesznek fényképek is, melyeket kinyomtatok. Bár most sem fotóztam túl sokat...de ami késik nem múlik, még itt vagyunk! És apa sem enged a 24-ből, szerinte is kelleni fog innen egy. Már megy befele, hogy szerezzen egyet, így lépek is utána, hogy körül nézzek. Hiszen még nem láttam a portrékát. Nem foglalta le a figyelmem eléggé mikor ideértünk, de úgy tűnik apa figyelme mindenfele is terjed. A kirakott áru sok volt, mindenféle volt, köztük akadt Chittagongi részek is, a partról, de volt erről az erődről is. Az egyik partszakasz kiköpött olyan volt, ahol mi is edzettünk. Talán a hely is ugyanaz volt és nem csak kiköpött mása. Végig néztem mindent, az egyikm partos mágnest felvettem, hogy közelebbről megnézzem. Rá kellett jönnöm, ez pont az a partszakasz. Elmosolyodtam, majd az egyik erődöset, melyen közeli kép volt, azt is megfogtam, majd apára pillantottam, kicsit emelve a két árun. Szabad-e kettőt? Ha nem, akkor az egyiket visszateszem, talán az erődös itt marad, a partos meg velem jön. De ha lehetett mindkettőt, akkor egyiket sem pakoltam vissza. Egyszerűen csak alaposan végig néztem mindkettőt és olyan kellemes volt, hogy szereztem ilyesmit, mit még sosem. Egy új hobbinak vagyok szemtanúja, mi bennem bontakozik ki. Elnevettem magam halkan, majd a táskámat magam elé húztam, bele ejtettem őket a mélyére, szedtem elő inni, hogy kiöblítsem a szám, majd ittam is sokat. Apa kérdésére felszaladtak a szemöldökeim, ivás közben nyögtem ki egy hmmm-t? Majd ezzel végezve válaszoltam. - Nézzük meg. Aztán amit gondolsz, oda megyünk. Bárhová elmegyek és bemegyek...tanulni akarok... - válaszoltam őszintén, majd megindultam a következő épületegyüttes felé. Közben a táskámat is vissza tettem a hátamra. A gondolataim ebben a gyűjtés körül forgott. Szóval megmukkantam, hiszen ezen addig fogok őrlődni, míg be nem kattanok, szóval megtanultam inkább kibeszélni magamból. Talán ezért beszélek olyan sokat “feleslegesen”, hiszen ha nem mondom ki, akkor bezárkózom és mérges leszek, mert bosszantanak a gondolataim. - Nem hülyeség...valóban nem az, ha minden helyről szerzek be hűtő mágnest és kapna egy külön helyet valahol? Még sosem szereztem be ilyet, de most hogy van, többet akarok... - szólaltam meg kicsit később, miközben a következő medencéhez tartottam, hogy abba is belekukucskáljak. Aztán tovább mentem, már nem igazán kötött le a fal és a csatornahálózata, hogy mit rejtegethet. Annak az érdeklődése elillant hamar. Az épület közelébe érve a mobilom után kutattam és egy fotót eresztettem meg. Majd szelfit dobtam úgy hogy a hátam mögött a messzi épület is látszódjon. Feltettem az egyik közösségi oldalra. Dakka, hát itt vagyunk! Címmel. Apáról is akartam feltenni, de nem tudom hogy ő miként viszonyulna ehhez, hogy fent lenne az egyik oldalon a fiatalos arcával. Oslóban meg az idősebb arcát nevezném apának, szóval érdekesen jönne ki a helyzet. De még odaírtam, hogy az apámmal látogattam meg a helyet. Kikapcsoltam a netet és a mobilt is eltettem. Nem kötött le az internet világa, főleg most hogy látnivaló is van meg társaság. És anno sem voltam túlzottan az a közösségi oldalazós. Most meg nem akartam alapból sem társalogni haverokkal, a honvágy így is ott lapult. De tovább kell lépnem! - Amúgy víztartályok... - mutattam hátra a medenceszerűségre, majd a vastagabb fal irányába. -És nem csak Bibi sírja van itt... A délkeleti sarokszobában van még egy kis sír. Megnéztem. - vallottam meg neki, hiszen oda is beléptem, de nem hagytam hogy elhomályosítsa a gondolataimat, hogy akár én is feküdhetnék egy ilyenben. Figyelni kezdtem a növényeket, végül az arcokat is megnéztem magamnak, az apró kerítést, mely talán a csípőmig ér és elválaszt a füvesebb területtől. Az asszonyok fejkendőt hordtak, náluk ez a szokás, így nem kezdtem el már régóta kimosolyogni őket.,. Tiszteletben tartottam mindezt. - A bástyáknak alagútjuk van. - figyeltem a falakat, majd ahogy az egyik férfi belépett az épületbe hát úgy léptem be én is és körül néztem. Akadt itt sok minden ezen a helyen. Közműépületek, istálló, adminisztrációs tömb, nyugati felén pedig gyönyörű tetőkert kapott helyet, szökőkutakkal és víztározóval. A lakórész a nyugati erődfaltól keletre, főként a mecsettől délnyugatra helyezkedett el. És láthatok mindent. Eszembe se jutott egy évvel ezelőtt, hogy eljuthatok egy ilyen helyre bármikor is. - A Buriganga folyót nincs kedved megnézni? - léptem vissza apához, kérdő tekintettel, bár ha neki jobb ötlete volt és nem akart víz közelbe menni bizonyos dolgok miatt, akkor elfogadtam és indulhattunk a további nézelődő helyekre. - Amúgy ha kajás vagy...burkolhatunk is. - néztem rá egy pillanatra az öregemre, ám nem azért hoztam fel, mert éhes lennék. Épp azért, mert neki kell erős lenni ebben a pár napra, hogy visszatartsa az erejét. Én kaja nélkül is ellennék a mai nap, pont úgy mint ezelőtt sokáig, míg apa tömni nem kezdett.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Jún. 18, 2023 8:49 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Lemenni egy olyan helyre, hová elemi félelem tart rabságban, ahol az elme sikítva tombol, s tiltakozik, ne menj, ám még is megteszed ... Sokféle néven illetheted. Lehet balgaság, ostoba erőpróba, vagy nevezhetet a félelem legyőzésének is, ám ha a félelem olyan elemi...olyan mindent elsöprő, akkor nem tudsz vele mit kezdeni. Ott ég benned minduntalan, és csak arra tudsz gondolni, hogy kikeveredhess onnan. Kikeveredni, és biztonságban lenni. Figyeltem rá, vigyáztam, nehogy elkattanjon, és esetleg bántson valakit, s megmagyaráztam a többieknek, hogy kb mi a helyzet, de nem mondtam el mindent. Nem mondtam el nekik, hisz az egyik indok, hogy nem az ő dolguk. A másik pedig, hogy nem sok közük van hozzá, de kellett némi magyaràzat is,ám az ilyenekkel is csínján kell bánni. Az aggodalmaskodó angolnak elmondtam, hogy nincs rosszúl, nem a szíve, semmi baj, csak nem szereti a zárt helyeket, erre jött persze a replika, hogy akkor miért jött le, és valahogy magam sem tudtam miért de annyi jött válasznak, hogy "Csak!" Aztán már rongyoltam is Aaron után, hogy aztán odakint megtaláljam. -Nem nevezném gyengeségnek...-mormogtam, miközben letelepedtem mellé.-Inkább vakmerő voltál. Meggondolatlan. Hajtott a kíváncsiság, de talán semmit sem fogtál fel belőle odalent, mert lefoglalt, hogy kijuss.-elcsendesedtem, finoman meglöktem a vállánál, aztán elpillantottam kicsit távolabb. -De ettől nem vagy kevesebb.-megmarkoltam a korlátot, majd felkeltem. Zsebembe ejtettem kezem, majd előszedtem belőle valamit, amit már rég oda kellett volna adnom, de valahogy mindig elmaradt. Markomban tartva azt léptem oda elé, majd két kezemmel átnyúltam válla felett, s betettem a nyakába a cápafogat, miből még az erdőben fabrikáltam medált míg ő pihent. -Már oda akartam adni...-elléptem tőle, s csak aztán indultam meg egy hely felé. -Odabent akad mindenféle. Talán mágnes is akad.- nem akartam érzelgősködni, vagy feleleveníteni azt a pillanatot, hisz elég kellemetlen szituáció volt, s talán árnyékot vetett az első találkozásukra, de még is oda kellett adnom. -Nem. Gyere! - nem hagytam lebeszélni magam, szóval vele vagy nélküle, de belibbentem oda, s szereztem egy mágnest is a kulcstartó mellé, mit előzőleg megvettem már. Ám ha Aaron jött velem, akkor hagytam, had válasszon egy olyat, ami neki tetszett. Ha kellett sokáig várakoztam, s nem emlegettem fel a viselkedését. Ha végeztünk akkor odakint a másik épület felé pillantottam. -Meglesnéd azt is, vagy ezek után eleged lett az egészből, és inkább mennél enni valamit? -körbe pillantottam, de ott semmi ilyesmi nem volt, csak a zöld terület, a medencék, a három épület, és a látogatók. Válaszától függően cselekedtem. Vagy elindultunk ennivalót keresni, vagy bementünk az utolsó épületbe. Ettől függetlenűl be akartam vinni egy templomba. Legyen az akármilyen. Megakartam mutatni milyen az. Bár lehet következő napra kellene tartogatnom, de valahogy úgy éreztem, ha nem esünk túl rajta ebben a pár napban, több lehetőségünk nem igen lesz rá. Ha kajálni mentünk, ami rám is rámfért, akkor megkérdeztem pár járókelőt, merre van jó étterem vagy kajálda, s oda vettük az irányt, s ha akart, akkor persze beszélgettünk is közben. Ha a nézelődést választotta, akkor persze haladtunk tovább, hogy mindent szemügyre vehessünk.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Visszatartani az erőd nagyobb fáradságba kerül, mint állandóan használni. Többet ilyen hülyeségbe nem menjen bele... bele rokkan ha egy hónapig nem lehetne víz közelben és tengeristen. Ha megint próbálkozna...én magam csapom agyon! Bízhat bennem, több ilyen baromság nem lesz részéről sem! Lementünk a katakombákba. Megakartam nézni, ám nem számítottam rá úgy igazán, hogy ugyanolyan eseményközponttá válik, mint az otthoni. Apánál nyerem védelmet, ahogy a karját ragadtam meg, s ő csititóul hatott rám. Nem kellett félnem. Ám mégis levert a víz, reszkettem és minden pillanatban vártam valami negatív dolgot hogy érkezzen. De a kérdések olybá mindig megtörték a csendet. Próbáltam figyelni rájuk, de a fülemben dobogó szívverésem sokszor megakadályozta azt. A falakat figyeltem, majd a talajt a lábam alatt. Bár a fényviszonyok nem igazán segítettek a helyzeten. Sem a szag és a nehéz légzés. Apára pillantottam, hiszen éreztem magamon a tekintetét több alkalommal is. - Több ilyenbe nem...biztos hogy sose! - ziháltam, majd nevettem ki magam kínosan, hiszen én akartam lejönni, annak ellenére hogy nem bírom a szűk vonulatokat és a pince szerű építményeket, ahová szinte a föld alá kell menni. Fogalmam sincs mi volt a félelem forrása, de olyan hirtelen jött, hogy gúzsba kötött és nem eresztett el. Újabb forduló és mintha visszafele mentünk volna, kezdett hideg lenni, ám lehet csak az én érzetemben, de mikor az újabb fordulóba értünk, szűkebb lett a járat. Elengedtem apát és rá pillantva majd előre de mentem lassan át a járaton, melyre oda kellett figyelni, eléggé pókhálós volt és szinte csak úgy szó szerint át kellett préselni magad. Mentem a vezető után, aki kicsit odébb lépett, hogy mindenki át tudjon jönni, akinek kellett annak segített. Figyeltem a sötétség irányába, szinte csalogatott magához, ám nem moccantam, valaki a vállamra tette a kezemet, szó szerint felordítottam és a nőt, aki segíteni akart odébb toltam ahogy fordultam. Fejet ingattam sűrűn és gyorsan, az meg csak védekezően feltartotta a kezeit, magyarázni kezdett, ám nem értettem... mély levegő, majd egy újabb és neki vágtam a falnak a hátam, aki akart előzőn meg bátran. Egy angol is érdeklődött hogylétem felől de nem válaszoltam, pedig aggódóan fürkészett és még egy orvost is megemlített, hogy ilyenkor kint van a területen egy. Még pár perc és visszatérünk a lépcsőhöz, hogy feljussunk. Nem könnyebbültem meg ettől a hírtől. Egyiktől sem. Haladtam tovább a sorban, újabb izzadság roham tört rám, a ketyegőm is megindult, ám mivel a zsebemben piszkáltam az ujjamat, szinte már véresre csíptem, körmöltem, így könnyebben túlvészeltem a visszafele utat. Sokszor pillantottam apára, hogy jelen van-e még, vagy eltűnt és mindezt álmodom, vagy ez annál rosszabb. A lépcsőn felfelé azonban már a kezemet is használtam a mászáshoz, majd felérve, szinte kirohantam a levegőre mindenkit félre lökve, kikerülve és a fűre adtam ki a taccsot. Hánytam. Epét, hiszen semmi nem volt a gyomromban. Lerogytam a seggemre, szinte kicsúszott a lábam alól a talaj, majd a félig kinyújtott lábaimra kereszteztem a karjaimat. Nem számított a görcsösen szorító kezekből áradó félelem vagy a testet eláztató verejték, mert minden perccel jobban éreztem, hogy a téboly kerülgetett. Ő tehetett róla, hogy nekem hetekig tartó tortúrát kellett átélnem, ő tehetett róla, hogy rettegtem és hogy még haragosabbá váltam és hogy mindenkit elakartam még jobban marni magam mellől. Ő tehetett róla. Elvett tőlem mindent, amivel a csendben önmagam nyugalma voltam. A sokszor csak magamra erőltetett magabiztosság elszált, amint ráébredtem, hogy az izzadságom és a szívem pulzálása valós. Nem tagadhattam meg az érzéseimet. Féltem. Ám a lehetőségem, hogy harcoljak ellene, nem foszlott szerte. Igaz, Dora előtt is féltem a pince rejtelmeitől, de vele most intenzívebb lett. Két kezemmel átdörgöltem a fejemet, a tenyerem is csatakossá vált az izzadságtól. Leeresztettem onnan, a tenyereimet kezdtem nézni, ahogy átjárta a nedvesség. - Gyenge vagyok, nem igaz? - kérdeztem ha apa a közelemben volt, ha nem akkor csak magamnak feltett kérdés volt. Nem akartam gyenge lenni, de mindenkinek megvannak a maga félelmei. Nekem is akad egy pár, de erről se tud mindenki és ez így is van jól. Nem akarom gyengének mutatni magam. Letöröltem a fűbe a tenyeremet két oldalt mellettem, majd talpra kecmeregtem. Hiszen még dolgunk volt, ám kellett ez a pár perc, hogy összeszedjem magam. - Jól vagyok. Már elmúlt ez a...valami. - nem tudtam pontosan megmondani, hogy mi is volt ez a roham oda lent. De többet nem akartam ilyennel találkozni. Ez elég volt arra, hogy rájöjjek, akadnak gyengeségeim az eddig tudtokon túl is. Megszívtam az orromat, majd zsebre ejtettem a kezem is. Nem néztem apára, elrévedtem az egyik medence irányába... - Láttál hűtő mágnest? - kérdeztem, hiszen eszembe jutott, hogy minden ilyen helyről kellene gyűjteni valami apróságot. Tök jó lenne. Minden helyről egy kis útra való, ami emlékeztet, hogy hol és merre jártam már. Ráadásul nem is a hűtőn tárolnám. Bárhol jó lenne, ahol a gyűjteményemet képezheti, gyűjthetem és sok ráfér. Bár lehet hülyeség, sosem csináltam ilyet bizonyos okokból és talán nem is most kellene elkezdenem. Lehet meg se érné és lehet hogy felesleges és apa se támogatna benne. - Mindegy...még sem...felejtsd el. - léptem is el tőle, onnan, ahol eddig álltam, hogy a medence akármihez a korlátjára feltelepedjek, leüljek rá és két oldalt kapaszkodjak görcsösen. Zavart hogy apám (és mások is persze) látott ilyennek. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Mégis meglátta a gyenge oldalamat, mikor sebezhető vagyok, mikor bárki bármit mondana simán elhinnék bármit, mert a válaszokat a félelem szülné. Szerettem volna ha ez nem történik meg, nem mintha nem látott volna már holtan, de az megint másabb, mint ez...féltem. Úgy igazán.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Jún. 16, 2023 10:55 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Nem adta fel. Nem akart másfelé menni, ám abban biztosan igazam volt, hogy elöntötték az emlékek, melyekkel akkor és ott nem tudott mit kezdeni. Nem akartam megjegyzést fűzni ahhoz, hogy a saját hibájának tartja, hisz ebben nem értettünk volna egyet, bármennyire is akartam. Az én olvasatomban igen is hibát követtem el. Hibáztam, mikor nem cselekedtem, de ahogy mondani szokták, kár rajta rágódni. Kár azt gondolni, hogy meg fog miatta változni a múlt, mert nincsen rá hatással. Felsóhajtottam, aztán arrafelé pillantottam merre ő is nézett, majd bólintottam. -Hosszúak lehetnek. Katakombák.-nem morfondíroztam eddig rajta, de abban biztos voltam, hogy akad pár olyan dolog, ami bizony jobb nyugalomban pihenve hagyni, ám ha a fantázia ott kattog, és nem hagy megnyugvást, nos, talán akkor jön el az a pillanat, hogy cselekedni kell, és engedni a késztetésnek. -El.- rövid választ adtam, de annál őszintébbet. Sok volt visszatartani az erőm, sok volt megtartani a távolságot a víztől, s nem hallgatni az ösztöneimre. Az igazat megvallva, alig vártam, hogy leteljen az a pár nap, és újra a régi lehessek. Mikor a kezét nyújtotta,hogy felsegítsen, megfogtam azt, s felkeltem addigi helyemről. -Menjünk nézzük meg.-bólintottam, felvéve táskámat, s nyugodt léptekkel haladtam befelé, ahol az őrök egymás között pusmogtak, találgatták mi történhetett. Persze nekem akadt egy tippem, de azt megtartottam magamnak. Nem akartam veszekedni, sem pedig feltünést kelteni. Lassan előkerült egy kalapács, s nekiveselkedtek a tönkrement lakat leszedésének. Aaron belémkapaszkodott, mire finoman, ám bátorítón szorítottam rá karjára, tartva benne a lelket talán, hogy ne omoljon össze, hisz tudtam mi fordult át a fejében. Tudtam mi kattant benne, s készen álltam volna azt mondani, hagyjuk az egészet, s forduljunk el onnan. Menjünk inkább másfelé, nézzük meg a másik két épületet mit annyira akart, ám még sem szólaltam meg, csak elvettem az elemlámpát, majd szavaira ráemeltem tekintetem, s villantottam egy mosolyt felé. Nem vettem sértésnek. Puszta tény volt, hogy mindenkinél öregebb vagyok. Szóval fogtam magam, s elindultam lefelé a lépcsőn. Nem álltam meg. Nem állhattam meg, hisz az embereket hajtotta a kíváncsiság, vajon milyen méllyre kell lemenni, hány lépcsőt kell megmászni. Ha tehettem volna, ha nem ennyien vagyunk, akkor bizony megálltam volna, hogy biztosítsam róla, nincs mitől tartania, ám haladni kellett. Azt nem tudtam, ő hogyan keveredett le a lépcső alljára, de mikor újfent belém kapaszkodott, rápillantottam vállam felett. -Nem lesz baj!-aztán jött a következő forduló, s Aaron érintése elmaradt, majd lent ismét mellém lépett. Megragadta a karom. Keze nyirkos volt, szívverését még úgy is éreztem. Szabad kezemmel finoman fogtam rá kezére, s biztatón pillantottam felé. -Nem lesz baj fiam! Ez nem az a pince...köze sincs hozzá. Csak mi vagyunk itt... Meg...meg a többi ember...-mormogtam felé, aztán jöhetett tovább a séta, miután bevártunk mindenkit. Hosszú folyosón haladtunk végig. Lépteink egymást érték, s izgatott sustorgás vágott bele a dohos, öreg fal szagú hideg levegőbe. Özönlöttek kérdések is, meddig visz a folyosó, milyen méllyen vagyunk, ám a válaszra nem figyeltem. Jobban érdekelt, hogy fiam tudjon figyelni az eseményekre, és ne a félelme legyen az irányító. -Minden rendben lesz fiam!
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Látni akartam mindent. Olyan helyekre merészkedni hová be se tehetném a lábam. Ami tiltott terület számunkra civileknek. A kíváncsiság hatalmas úr, főleg egy olyan helyen mi már régóta a felfedezni kívánt helyek között akadt. Ez az erőd pedig az. No meg az is közre játszott hogy sosem mozdultam ki Oslo és környékéről, no meg az apámmal lehetek, bár most kicsit bedurcáztam rá. Azt hiszem. Nem akartam hogy bárki is lássa hogy merre akarnék merészkedni. Igen. Képes lennék tiltott területekre is bemerészkedni, főleg ha úgy igazán elegem van valamiből. Átgondolni olykor feleslegesnek gondoltam, ám sokszor győzött apám szélsebes gondolatai. Hogy ő mit tenne, hogy tenné és meddig számolna el. Beszokott válni. Aki nem mer az nem nyer. Ez volt a mottóm a sok közül az egyik. Most elszámolok 10-ig és átgondolom. Most is így cselekszem miképpen a csatornahálózatot figyelem a falmentén. Észre veszek közben kismillió más dolgot is, melyek elterelik erről a figyelmemet és azokra fókuszálok. Mégis ott járt az elmémben, hogy azt is mindenképp látnom kell. Mert ennyi nem elég. Akarom! Többet. Nem önző mód, egyszerűen csak túlteng bennem mindez. Látni és érezni, tudni és jelen lenni ott ahol még sosem. Mert most mindenre is képes vagyok. Ilyet pedig nagyon régen éreztem, így hát persze hogy kihasználom. De persze megint ott volt az öregem tanításai...bennem van még a banda rosszalkodása, a rossz arcúskodás, de azt hiszem mindezt simán lesöpörtem magamról az imént. Nem léptem meg, nem tettem semmit. Csupán meredtem magam elé, majd figyeltem a terasz korlátjára téve a kezeimet, miképpen is jönnek mennek az emberek. Ki mit tesz vesz és ki nem figyel. Apa figyelt, észrevett és én is őt miképpen sok sok méter választott el minket egymástól. Elsőre nem mozdultam, csak másodpercek elteltével bólintottam egy alig észrevehetőt. Nem róhatja fel, hogy nem reagálok rá...csak késve. Ez meg a műtét számlájára írhatjuk a lassú reakciót. Ám lusta voltam visszasétálni és még lépcsőzni is. Ah, ugyan! És ezt viszont a banda csúf örökségéül a számlámra írható. Hátrébb léptem, majd átperdültem a korláton, hogy méterekkel lejjebb érjek talajt. Talpra érkeztem, azzal egyben seggre, fentről pont látta valaki, mérgesen rikácsolt valamit, de csak behúztam a nyakam és eloldalogtam onnan egy kecses mosollyal a képemen. Igazítottam egyet a táskámon, majd apa közelébe érve lassítottam a lépéseimen, majd letettem magamat mellé. Leszedtem a hátamról a táskát, magam mellé húztam és hátra dőltem, úgy figyeltem az eget. Kérdésére nem adtam azonnal választ. Persze hogy zavart, hogy nem engedi el a dolgot és az emlékek is megzáporoztak...lényegében ezért is akartam olyan dolgot tenni, mit nem szabadna. Hátha eltűnik. Hátha nyoma veszik, de maradt és nem mozdult. - Nem vesztettem el az érdeklődésem. Ugyan. Csak... - feleltem rá végül, majd abba maradt egy kis időre megint. Elhúztam a szám és ellentétes irányba fordítottam a fejem, mint amerre apa volt és az erődöt kezdtem el bámulni. - Az én saját hibám miatt magadat okolni...nem akarom hogy ezt tedd. A rémálmok meg...mindegy...- fejet ingattam és felkeltem. Magamra húztam a táskámat újfent, de még mindig nem néztem rá. - A te fantáziádat nem piszkálja, hogy milyen hosszú csatornamicsoda vezet arra és arra? - mutattam az irányokba a medencétől eltávolodva két irányba. Terelem a témát, nem akarok belekerülni egy állandó mókuskerékbe. A rémálmaim pedig azok. Akármennyit alszok, mindig ott van. Neki volt igaza...ő ott lesz mindörökké a rémálmaimban és nem tehetek semmit sem. Vagyis de...nem kellene elaludni. - Meg fogom nézni... - igen, már eldöntöttem és tudom, hogy nem lehet, nem mehetek, de még nem volt olyan ki egy elhatározásomban megakadályozott volna. - A másik két épületet is megkell nézni...szóval miért is ücsörögsz még? - kértem számon tök komoly hangnemben és arckifejezéssel, miközben lepillantottam rá. Ám mindez a beállt csend után megtört, egy mosollyal nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. - Elfáradtál, vagy mi? - kérdeztem, majd ahonnan kijöttünk épületre mutattam. - Kinyitják a lelakatolt ajtót...megnézzük? - érdeklődtem halkan, majd leeresztettem kezem és újfent csendben voltam. Vagyis egy kis ideig biztosan. A gyomrom megébredt és hangot is adott az elégtelenségének, ami az ürességet illette. Nem akartam foglalkozni vele, így megindultam az épület irányába és az se kötötte le a figyelmemet, hogy volt egy csoki a táskámban és ha apa is magyarázni kezdett az evésről. Most nem. Előbb azt, hogy mi van a lépcsőktől nem messze. Fentről úgy látszott, hogy nincs messze az alja, simán lemegyek. Szóval ha velem jött, akkor megvártam mindenképp, idő előtt sétáltunk be az épületbe. Két őrszerűség a bevert fal szobájában sugdolóztak, nem tettem úgy, mint akinek bűntudata volt miatta, nem akartam leleplezni magamat, így nem érdekelt hogy mit keresnek ott és hogy mi van ott egyébként, ami miatt ott lebzselnek. Bevertem a majd ezer éves kemény kőfalat...nagy ügy! A lakattal is bajlódott az egyik őr, magyarázott valamit a másiknak, de ez a jelenet megmosolyogtatott. Gúnyos mosoly volt, pont olyan, mint mikor apám autóját megfirkáltam és ő morgott miatta, vagy mikor a kávéjába só került. Felidézte eme szép emlékeket ez a pillanat. Nem szabadott volna, de most már mindegy. Egy kalapács került elő, hozta a negyedik őr, irányba állította a lakatot, majd püfölni kezdte. Bántotta a fülemet, bántotta a hallójárataimat és hátrálnom kellett egy lépést. Amikor a lakat lejött és megcsörrent a lánc, ahogy leszedték róla, megragadtam apa pólóját, ahol épp értem, talán a derekánál. Dora leláncolt, majd bedrogozott. Tisztán emlékszem. Minden lánccsörrenés, minden tűszúrás nyomára. Eleresztem apát, majd végig nézek a karjaimon, a végig futó ereken, majd ahogy az ajtót felnyitották, úgy eresztettem le magam mellé kezeimet. A pillantásom is a lépcsőre fut és a nekem nyújtott zseblámpára. Nem nyúltam érte, szóval ha apa elvette, nekem úgy is megfelelt. Megvártam míg apa előre ment, ha nem ment, hát előre engedtem, szó szerint meghúztam a pólóját és mögé léptem. - Öregeké az elsőbbség... - motyogtam halkan, nem voltam pofátlan és sértésnek sem szántam, tisztelet volt a hangomban, hiszen tényleg vén mint az országút. De emberként is megadom neki a tiszteletet, nem csak mint istennek. A vezetőnk megindult a zseblámpával, ha Aegir megindult, akkor vontatottan, de pár lépést a lépcsőkig megtettem. Onnan figyeltem, ahogy lefele lépcsőznek és még mindig lépcső...a sötétben rövidebbnek tűnt. Hallottam magam mögött a sürgetést, meg is érintettek, hogy mennyek már, nem hessegettem el őket, sajátos tempóban léptem meg az első lépést le. Aztán még és még...kapaszkodót is kerestem, de nem találva olyat maradt a fal tapizása és apám hátának bámulása ahogy előre ment és a fény mit láttam tőle. Még mélyebbre mentünk, meg kellett állnom és vissza kellett néznem felfelé. Mélyre lejöttünk, figyeltem az arcokat, hogy milyen lazasággal veszik mindezt, ám én nem tudtam így kezelni. A pincénkre emlékeztetett a hely, melyet sosem szerettem. A pincénkre és a helyre, ahová vitt Gunn...előre fordultam, újabbat léptem, majd félre léptem az egyik lépcsőfokon, leseggeltem rá, aztán úgy haladtam lefelé. Nem szóltam egy szót sem, hang sem jött ki belőlem. De az izzadságom az szó szerint folyt a tarkómon, a homlokomról...a fejem csurom egymerő víz lett ezekben a pillanatokban. Hullasápadt arcbőr, elszorult torok, gyomorgörcs...majd mikor a hosszú lépcsőn végül leértem, felkeltem és apa után rugaszkodtam. Szó szerint megragadtam a karját mindkét kezemmel és átöleltem azt. Ám nem néztem rá. Rettegtem. Nem attól hogy vajon mit gondolhat(nak) rólam, azt leszartam már rég...a nagyapám a saját pincénkben ijesztett meg még kiskoromban. Azóta le se merek menni... de ezt apa sem tudja, max annyit hogy nem megyek le sose. Erre neh!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Jún. 15, 2023 7:46 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
Kisétáltam. Nem érdekelt mit mondana szavaimra replikának, nem érdekelt hogyha esetleg igaza is van. A lényeget az képezte, hogy nem akartam arról beszélni mennyire belerágta magát elmémbe a tudat, hogy hibát követtem el. Leballagtam a sírhoz, ahol megtorpantam pár pillanatra, s finoman megérintettem a falat, majd megszemléltem minden egyes darabkát, apró részletet, s hogy miképpen központosították az egészet. E köré épült minden. Ez miatt létezhetett, s számomra egy apa bánatáról zengett meséket, nem pedig a szerelmes herceg volt az, ki építettette az erődöt. A szerelem illékony csoda, mely pusztán ideig óráig van jelen olykor, ám a szeretet, mely egy atya szívét leányához köti, örökké megmarad. Persze mondhatnám, hogy a szerelem örökkévaló, hogy sosem szűnik meg létezni, ám tapasztalatom azt sulykolja, bizony olykor megesik, hogy illékony szerető, s szívünk talál magamellé valakit, akivel összekapcsolódhat lelke. Odalent állva a sír mellett, eszembe jutott Kat, s kérése, vigyázzunk magunkra. Egy ideje nem írtam már neki, s ő sem nekem, ám nem tettem szemrehányást, hisz rengeteg dolog akad az ember életében. Még egy kis ideig időztem odalent, majd felballagtam, elvettem egy prospektust, s tovább haladtam a termeken immár egymagam, hisz Aaron magamra hagyott. Nem jött velem a sírhoz. Az én olvasatomban azt jelentette, elege volt az egészből, s még sem találja olyan érdekesnek mint amilyennek elsőre gondolta, vagy a másik eshetőség, hogy magam tehetek az egészről. Szóval kisétáltam az épületből, vettem egy nagyobb levegőt, megigazítottam táskámat a vállaimon, majd zsebbe ejtett kezekkel sétáltam tovább, s álltam meg az egyik medence mellett, miben akkor éppen nem volt víz. Körbepillantottam, ám mivel nem láttam fiam, így bementem újfent az épületbe, ahol ha lehetett szereztem egy kulcstartót, hogy majd a kulcsom éke lehessen, aztán kiballagtam, s valahol a gyep közelében telepedtem le, megtámasztva magam derekam mellett, hogy aztán tekintetem az erődre emeljem. Voltak kik rajzokat készítettek, voltak kik imára hajtották meg magukat, és ott voltam én, ki gondolatoktól mentesen figyelte a fiát, kit a jóelőbb fedezett fel, s várta, vajon megmarad e a tisztelet hullamain, vagy átnyargal a tiszteletlenség által vezetett ösvényre, és megmássza a falat, vagy bármit, amit abban a konok fejében forgat. Fáradt voltam egy cseppet, s kellett az a minimális pihenés. Ha észrevett, hát felemeltem karom, s intettem felé, ha nem, nos akkor csak csendben ültem tovább egy ideig, majd felkeltem, s talán közelebb mentem hozzá, ha még ugyan ott volt. Ha nem ment el másfelé, mellé léptem, zsebembe ejtett kezekkel. -Érdeklődésed vesztetted, és a fal megmászása jobb időtöltésnek tűnik? -tudakoltam akkor rá emelve tekintetem. Ám ha ő jött közelebb, akkor felpillantottam rá, s halvány mosoly kúszott arcomra. -Jegelhető az a téma, és folytathatjuk a körbenézést, vagy inkább mennél, mert az egész emlékeket, s gondolatokat ébreszt benned, és érdeklődésedet vesztetted?-de nem keltem fel ültömből, pusztán rajta tartottam szemeim.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
Nem gondoltam, hogy az öregem ennyire tisztában van a modern kori dolgokkal. Fordító program, internet. Én balga meg csak addig jutottam, hogy a PS-el szeret játszani és azt mutogattam korábban számára. Erre kiderül, hogy máshoz is konyít. Remek. Kínosan elhúztam a szám, ám nem szóltam rá semmit. Kicsit cikinek éreztem, hogy pont én nem gondoltam egyből ezekre. Talán még a fejem is pirosodni kezdett, de annyira nem volt látható. A kontroll ellenőrzésre automatikusan feleltem, nem figyeltem és szerintem ez neki is feltűnt. Sok volt a néznivaló, így inkább azzal foglalkoztam, mint apróságokkal. Apát is megsürgettem, ám nagyon nem tudtam rá figyelni, hallgatott-e szavamra. Hiszen csak én voltam ilyen buzgómocsing, vagy nem is tudom minek nevezzem mindezt, mit most éreztem. Aegir is tudott ezt azt az itt lévő dolgokról. Meghallgattam szavait, hiszen mondanivalója volt vele, jómagam meg mindent is tudni akartam. A sírról nekem egész más jutott eszembe. Nem az, kit eltemettek oda, hanem pont hogy én magam is fekhetnék egy ilyen sírban. Mert hibát követtem el, melyet apám magára vállalt. A falhoz préseltem, szavammal adtam tudtára, sosem leszek és sosem voltam rá haragos pont az miatt a napért. Nem okoltam őt sose. Magamat okolom, mert kussoltam a srácról. De nem tudom még most sem, hogyha apa tudott volna róla...akkor is megkapom a golyót anélkül, hogy elrabol? Bizonyára. Szóval ugyanott keringenénk, ha elmondtam volna ha nem. Ám a szavak melyek előtörnek az öregemből...vitába sem tudnék szállni vele. Nem volt mit megbocsátanom, hiszen az én szememben nem követett el bűnt sem az elrablásom pillanatában, sem akkor mikor lelőtt. A tekintetem lesiklott a bökdöső mellkasára, kis ideig rajta tartottam szemeimet. Nem fogja tudni megbocsátani. Saját magának, mert nem óvott meg? Lassan emeltem vissza a szemeimet. Nem hibázott. Nem volt velem. Nem érték utol miatta a kompot. De ki mondta, hogy lépten nyomon a seggemben kell lennie, mikor saját élete van? Ha anyámmal való létét nem most használja ki, akkor mikor? Most is engem tart fontosabbnak, mint őt. Holott miatta jött vissza. Az ő szeretete mozgósította. Ha én eltudom engedni a rémálmokat és Dora lelkét, ha nem zaklat többé, akkor majd ő is elengedi ezeket. Elsétált mellettem, nem nyúltam és nem is fordultam utána. Hallgattam a távolodó lépteit, miközben a szembe lévő falat figyeltem. Hosszú másodpercekig le sem vettem róla a figyelmem. Zakatoltak a gondolataim. Fájt. Túl sok a kérdés, a felszínre vágynának, ám kiutat nem kapnak. Nincs kivel megosztanom őket. Nincsen ki válaszoljon rájuk és nincs ki meghallgasson. Mégis mivel tehetném könnyebbé számára? Mégis hogyan mondjam el neki azt, hogy akár otthon lett volna...a golyó így is úgy is megtalál. Az utcán is megtehette volna! Nem kellett volna elvinnie semerre se...de megakart leckéztetni... az egyedüli akit ezért okolni kell, az én magam vagyok, hogy a bátyám halála után összeomlottam és összeálltam vele. Senkit nem tudok ez miatt okolni, csak magamat. Az egyedüli hibák okozója... itt áll tétlenül. És ez fáj. Rohadtul fáj tőle mindenem. Mindkét kezem ökölbe szorul, elfehérednek a bütykeim, az izmaim megfeszülnek, az állkapcsom összeszorítom, csikorognak alatta a fogaim is. Végül egy hatalmas erőbe vétellel vágtam a jobb öklömet a falba, ami nyomot hagyott maga után. Beomlott a fal azon része, vérnyom keletkezett, ám egy mukk se érkezett belőlem. Kiszedtem a kezem a falból, nem tudom miből építették, de amilyen erős volt az erőm alatt mit sem ért. Zsebre vágtam a kezeim, majd eltűntem onnan egy pillanat alatt, pont ellenkezőleg mint amerre apám betért. Néztem a dárdákat, melyek megint csak vitrinekbe voltak téve, nagyobb puskák is, a feliratokat is elolvastam hozzá, majd a padlón egy része más hangot adott ki ahogy ráléptem, így lepillantottam. Rácsos ajtó, le volt lakatolva. Aljára lépcső vezetett. Leguggoltam, bal kezem előszedtem a zsebemből és a lakatot markoltam meg. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy letépem és lemegyek...ám csak addig jutottam el, hogy kissé behorpasztottam. Hamar felpattantam onnan, a lakat a ketrecnek vágódott, így megint csak eltűntem távolabb onnan. Visszafordultam felé, hogy újra lássam... a kíváncsiságom túlságosan erős...nem fogok tudni leállni...láttam, tehát vissza fogok térni, hogy lemenjek, akár tilos, akár nem. Végül egy lépcsősoron mentem fel, mely félig kivezetett a teraszra, de a nyitott ajtón végül beléptem. Az oszlopokon lévő mintázatok megragadták a figyelmem, hosszasan szemléltem meg minden apró pontját. Milyen pontossággal megművelték! Beljebb léptem, hatalmas tér, a boltozatok, a kúpos belső tér. Mind magához vonzotta a tekintetemet. Ez belülről sokkal jobb, mint kívülről. A figyelmemet mást is magára vonzotta. Egy nő, letérdelt, kezeit is letette, kutyapózban volt, majd a fejét előre döntötte, kezeit behajlította. Szinte csókot hintett a padlóra. Nem mosolyogtam ki, nem néztem rá furcsálóan, nem néztem le ez miatt. Ez egy hitvallás a saját istene felé, egy tiszteletadás. Pillantásom a nyitott ajtó felé vándorolt, így oda léptem. A tekintetem a falakon voltak, a távoli falakon, melyek elhatárolják a külvilágot ettől a helytől. A medencét, vagy akármi is az, arra is odasiklott a pillantásom...mintha összekötetésben lennének...mintha valami csatorna hálózat lenne. Mintha össze lenne építva az ott fent, az ide lent lévővel. A pillantásomra volt írva minden. Már késztetést éreztem, hogy oda menjek, hogy végig menjek a betonkerítésen, hogy bejárjam az egészet. A fejemben már ott volt a térkép. A füves részek, a "lebetonozott" macskaköves út. Utakat nyitnak a falakhoz... Még arra is hajlandó voltam, hogy megröviditsem az utamat kifelére. Lepillantottam, megeresztettem egy mosolyt...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Jún. 13, 2023 3:27 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron & Aegir
-Arra van egy csodás találmány, ami talán mellékessé teszi, hogy egy több nyelven tudó valaki legyen a közeledbe… ez a találmány az internet, és a különböző fordító programok. - megvontam a vállam, s még egy mosoly is költözött az arcomra. Annyi mindent megalkottak az emberek már, hogy olykor teljesen feleslegesnek gondoltam ittlétünket. Mintha egyáltalán nem is lenne szükség ránk. Aztán megemlítettem, hogy vissza kellene menni az orvoshoz, de látszott rajta, egy cseppet sem figyel arra amit mondtam. -Aaron! Vissza kell menni! Nincs olyan hogy nem kell… - morogtam az orrom alatt, ám ő már addigra messzebb járt tőlem, s teljesen belefeledkezett a hely varázsába. Lépteit meggyorsította, s őszinte gyermeki lelkesedéssel figyelte az épületet, s az azt körbevevő medencéket, a zöld tájat körülötte. Persze én egy cseppet hiányoltam a fákat, de nem volt kivel megbeszélnem, hisz Aaron rohant előre, s kereste a látnivalókat, én pedig nyugodtan ballagtam tovább, egészen addig, míg meg nem kellett venni a belépőjegyet, hol aztán fiam is megálljt parancsolt magának. Csendben várakoztam, figyelve az emberek sokaságát, a tova suhanó járókelőket, a turista csoportokat, kiknek fülhallgató volt fejükön, s úgy ballagtak végig, míg hallgatták a magyarázatokat. Igaz a sor nem haladt olyan gyorsan, de még is türelemmel ki lehetett várni míg sorra kerültünk. Akkor aztán vettem két jegyet, majd zsebre tett kezekkel ballagtam kissé lemaradva Aaron mögött. - Oly’ régóta itt van már! Biztos nem most fog összeomlani, ha kicsit lassabban haladok. - megingattam a fejem, azonban kicsit szaporáztam lépteimen. Meg akartam adni a kellő tiszteletet, s úgy végigmenni ezeken az utakon, a medencék mellett, egészen az épületig, hogy átérezzem a hely szellemiségét, hogy elmondhassam, voltam olyan jól nevelt, hogy megadtam a tiszteletet másoknak. Nem szóltam rá fiamra, hogy miért rohan ennyire, hisz tudtam, a lelkesedés fűti, és talán majd kifelé jövet mindent rendesen megszemlél, és ad időt annak, hogy befogadhassa magába a látványt. Volt időnk, amit maradéktalanul ki is akartam használni. Míg ő előreloholt, én ismét beálltam a sorba, s megváltottam a jegyünket. Hátam mögött összekulcsolt kezekkel ballagtam tovább, s talán Aaron is mellettem haladt ez idő alatt. - Valóban menő. - bólintottam megszemlélve a fegyvereket a vitrinek mélyén. A késeken kissé tovább időzött el tekintetem, s az egyenruhákat is alaposan megnéztem magamnak, elolvasva a mellettük lévő feliratokat. -Nem. Nem tudtam. - én magam ezen a helyen talán nem is jártam még, vagy ha még is, akkor nem tett elsőre akkora benyomást rám. Talán még azon a látnivalók listáján sem szerepelt, mit megóhajtottam nézni, már ha létezik ilyen listám. Tovább sétáltam, követve a fiam. -Igen. - bólintottam. -Pari Bibi fiatalon meghalt… a helyet, az apja építettette. Kedvezőtlennek találták, ezért leállíttatták az erőd építését. - magyaráztam vállat vonva, miközben arrafelé tekintettem, hol a sírhely állt.- Ez volt a központi elem. Azt mondják, az apja teljesen összetört a halálakor.. Más feltevések szerint, Azam herceg építettette ezt a helyet. Tekintetem ott ragadt a sír irányában, s el sem tudtam, vagy éppen nem is akartam elvenni onnan tekintetem. Nem akartam, még is eszembe jutott az a pillanat, s lelki szemeim előtt újra láttam testét, miközben karjaimban tartottam. Akkor eszméltem fel csupán, mikor nekitolt a falnak, egy nyitott üres teremben az ajtó mellett. Egy darabig úgy tartott, majd távolabb lépett, én meg csak néztem rá, fürkészve tekintetét, vajon mit is akar kihozni ebből az egészből. Mikor aztán beszélni kezdett, ajkaim enyhén megnyíltak, majd összecsukódtak, torkom elszorult, kezem pedig ökölbe. No nem azért mert meg akartam ütni, egyszerűen csak akaratlan mozdulat volt részemről. - Miért ne számítana? A múlt mindig számít, és fontos. Te lehet megtudod bocsájtani, s lehet meg is tetted… - jobbom mutatóujjával magamra mutattam, s párszor megböktem mellkasom. - De én nem tudom. Nem fogom tudni megbocsájtani. - igyekeztem halkan beszélni, hogy ne keltsek feltűnést, ám lehet nem jártam túl nagy sikerrel. Fájt a mai napig. Hosszú heteken keresztül őrlődtem, és küzdöttem saját magammal, próbálva rendbe hozni mindazt, amit elkövettem. Hibáztam, és tisztában voltam minden bűnömmel, mi mázsás súlyként nehezedett vállamra, s nem engedett szabadulást. Börtönbe zárt, s rám nehezedett, egyre nagyobb súllyal, hisz ha nem vagyok… De meglehet, ha nem vagyok, ha nem képezem jelenem a közelében, akkor is megtörténik mindez, s akkor oly’ végzetesen, hogy abból már nem lenne visszaút. Ám akkor is úgy gondoltam, az én hibám volt. Mikor két kezébe fogta arcomat, ráemeltem tekintetem, s lélektükreink összekapcsolódtak egy pillanatra. Engedjem el… elengedni...hogyan mikor nem tudom? Még is miképpen tehetném? Aztán kezét leengedte, én pedig kikerültem, s elléptem mellette. -Majd ha elengeded a rémálmokat… ha elengeded Dora lelkét...és nem zaklat folyton, majd talán én is elengedem a hibáim. - lehajtottam fejem, aztán kiléptem onnan, már ha hagyta, s ha lehetett, hát beléptem a sírhoz, hogy tiszteletemet tegyem a lánynál, kit oly’ fiatalon ragadott el a halál.
- xxxx szó // zene: Learn Me Right // Peace, Hope, Freedom... - - ℤ -
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
