Szótlansága, a rövid velős szavai folytogattak. Nem akartam őt így látni, nem akartam hogy bele zuhanjon abba a szakadékba, de ez megtörtént. A kiutat kivilágítottam számára és segítőkezet is nyújtottam, de rajta áll, hogy megteszi-e a kezdő lépéseket kifelé. Az ölelésére öleléssel válaszoltam, puhán, vágyakozóan, de ugyanolyan gyorsan eresztettem el, ahogyan érkezett mindez. Hiány. Nélküle semmi sem volt ugyanaz. Nem néztem utána, ahogy távolodott addig, míg leült, figyeltem a távolt és figyeltem a hangjára is. A hangja, ami még képes volt hatni rám. A hangja, amit alig hallhatok, mert elnyelte őt valami igazságtalanság... csak épp nem nekem hisz, hanem a hangoknak a fejében. Igazságtalanság. Enyhe kioktatására ökölbe szorult kezem, de nem fordultam felé. Végig hallgattam, nem szóltam közbe. Még mikor bocsánatot kért, akkor sem. Pedig igaza van, de nem tudja mi történik odabent, míg ő idekint tengeti a napjait. Amit talán élvez is, hiszen nem kell kivennie a részét az oktatásomnak. Pedig ígéretet tett. Megígérte! És akkor ne legyek mérges? Ne legyek szétszórt? Ne? Ne, mikor mindent elakar dobni magától? És én hiába próbálok kapaszkodni belé, mintha semmit sem érne. Semmit. - Te vagy a gondolataim tárgya! - fakadtam ki, de ezúttal is még mindig a festői tájat figyeltem. - Képtelen vagyok odafigyelni, igen, mert lejjebb adtad. Már nem oktatsz, már nem teszed a dolgodat! Elöntött a harag és elnyelt magába, ki sem látsz belőle! - fordultam most már hátra, hogy ráemeljem a kékjeimet. Féltem-e tőle? Tiszteltem. Ezért is vagyok képes az arcába mondani a valóságot, az igazságot, a gondolataimat. Mi lenne, ha nem tudnám tisztelni? Valószínűleg elrejteném előle a gondolataimat, az érzéseimet és egy cseppet sem tisztelném. Mint mikor megtudtam róla, hogy ki is ő. - Neked is küzdened kell a magad démonaid ellen Apa! - nem kioktatás volt, az igazságot tártam fel elé, hiszen nem hagyhattam elveszni őt. Hiszen, ha ő is elhagy, mi marad nekem az ürességen túl? A semmi! - Ha hagyod magad...teljesen felzabál. - enyhén széttártam karjaimat, majd megindultam közelebb hozzá, hogy mellé telepedjek le arra a sziklára. Arcát figyeltem egy röpke másodpercig és emlékeztem azokra a csodás kalandjainkra, amelyekre ő invitált meg...a hűtőmágnesek is még mindig ránk várnak, megannyi lehet belőle az egész világon...de leginkább a vele töltött idők, melyek annyira hiányt képeznek bennem. Szóval nem engedhetem el, még nem. Csak akkor, ha már ő sem akar ebből kiszabadulni. Nem akartam kioktatni, de mégis megtettem. Mert hiányzik!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 24, 2023 7:34 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Ott lenni valahol, s közgen még us távol maradni. Megtehettem volna, hogy lelépek, és vissza se nézek, de mégsem moccant a lábam. Maradtam, hisz nem akartam úgy elmenni, hogy ismét akad egy hely ezen a világon, hová nem tehetem be a lábam. Aaron rég nem járt idefent, s meglehet elfoglalt mindennapok állnak mögötte, addig én csak idefent üldögéltem, próbálva elengedni a bennem lappangó haragot. Elengedni, mi hatalmas viharokat keltett bennem. Elengedni, s nem gondolni rá újra. De valami megváltozott. Valami lyukat égetett elmém legmélyére, s alaposan elvermelte magát, hogy olykor felbukkanva ismét felkavarja a nyugalmat. Meglehet valóban szabadon kellett volna üvöltenem haragom, hogy elvigyék őket egy zsákban tőlem, ám nem tudtam. Nem ment. Nyitottam szám nem egy alkalommal, de a harag mérgező mételye oly hatalmas erővel csapott le rám, s kerített hatalmába, hogy nem szabadúlhattam tőle. A fő láma elvette a szigonyom. Alázattal, s minden tisztelettel, mi létezett ezen a világon, de megtette. Azt mondta, míg nem tisztul meg lelkem a benne dúló démonoktól, jobb helyen lesz a kolostorban, megszentelt falak között, hol óvó tekintetek figyelnek rá, tisztelettel adóznak körülötte. A napokban kaptam pár démon csapdát is, miket igaz nem köszöntem meg, s csak azután néztem rájuk furcsa szemmel, mikor már csak egymagam voltam. A szakadék szélén állva figyeltem a tájat, miközben ismerős rég érzett szurkálódás hatotta át tarkómat, s suttogtam el nevét. Szavaira sem fordultam el a felhők színpompás táncától, s meglehet elsőre nem is reagáltam, csupán leengedtem karom mellkasomtól, s lepillantottam a mélységbe a ködben keresve a kolostor impozáns alakját. -Azok!- nem vittem túlzásba a feleletet, s meglehet nem is akartam szólni többet, még is mikor mellém lépett, felé fordulva érintettem meg arcának élét, vállát, majd húztam magamhoz egy ölelésre, miből hamar kibontakoztam igaz, de akkor is törést képezett a reggeli, vagy talán az elmúlt időszakok rutinján. Nem tudtam mit mondhattam volna. Vajon mit említhetnék? Hisz már kidühöngtem magam, megtettem mit tudtam talán... De mégsem találtam azon felem, ki képes lenne nyougodalmas kommunikációt folytatni. Végül még is szóra nyitottam a szám, miután felvettem az egyik démon csapdát, és meglengetés után letelepedtem vele a szirtre. -Elfoglalt vagy...az jó... Gyakorlás...de túlzásba viszed! Mindig akad valami mi miatt nem engeded el magad...A lámák szerint gyakran esel túlzásba...figyelmed máshol jár...- elcsendesedtem, s kicsit forgattam kezemben az álomfogó démoncsapdát.-Sajnálom. Megingattam fejem. Nem tudtam nyugodt maradni. Nem tudom arra gondolni milyen békés itt minden, s mennyire jó itt. Ugyan azt a haragot éreztem, mint első jöttömkor. Ugyan azt a haragot, ám befogadást ezúttal nem kaptam... Valami megváltozott...valaki...én...s lassan már azt sem tudtam, kire is vagyok dühös.Az emberekre, mohó kizsákmányolásuk miatt, vagy saját magamra, a haragba való kapaszkodásért... Beszélgetéseink során, Aaron gyakran volt téma. Gyakran esett szó róla, s arról mennyire igyekszik megfelelni...gyakorolni., ám még is túltolja,.. Odabent kellene lennem. Mellette, és nem a saját kínzó démonjaimmal foglalatoskodva...
Nem így terveztem el az elkövetkező napjaimat. Nem a kolostor falain belül. Egyedül. Aegir nélkül. A kolostoriak halmazának közepén. Mérges voltam. Magamra, Rá, mindenkire. Nem vágytam másra, minthogy visszaálljon a rend a környezetemben, Aegir körül, de erre egy csepp esélyt sem láttam. Apró híreket hallottam elszórtan Aegirről, hogy miért nem lehet jelen és miért kell a kívül tágasabb jelzőt most használni rajta. Utáltam a helyzetet. Az erőmet nem használva dobtam magam vissza a szerzetesek közé. Tanulni, okulni, erősödni. Nem voltam még mindig száz százalékos. Kellett a pihenéssel karöltött edzés, hogy kézben tartsam az eddigi helyzetemet. Erősíteni a testet és a lelket, ezt kellett tennem, hiszen erre tanított a Tengeristen is. Annak ellenére sem vonultam vissza, hogy tele voltam zöld kék lila foltokkal, melyet az edzések során szereztem a testemre. Fájtak hát, főleg a zúzódások. Nem veszítettem el a fejemet, ez más miatt volt. Oda nem figyelés... leginkább. Meditálás, testi erőnlét. Az én fájdalmam semmi sem lehetett ahhoz képest, mit Aegir érezhetett. Itt kellett lennie ahelyett, hogy haza térhetett volna. Haza. Eleinte úgy gondoltam, hogy neki ott van az otthona, ahol a családja...ahol én. De rájöttem, hogy őt senki és semmi (főleg nem külső tényezők és lelki behatások) nem választhatja el a vizeitől. Eszembe sem jutna legközelebb visszatartani, bármennyire is fájna a dolog. Nem voltam a medencénél, volt, hogy egymagam edzettem, de olyannyira túlhajszoltam magam, hogy ájulás kísérte az utamat. Nem volt ki megtudott volna állítani benne, apám volt az egyedüli aki megállásra késztethetett, az ő szava több volt bárminél. Csak pont ő nem volt jelen. Nem beszéltünk, nem láttuk a másikat. Talán egyszer azóta, hogy elzavarták. De ő maradt, lecövekelt és én érezhettem a haragját, a sértettségét és mindent, mi ezzel járt. Hogy elegem volt-e ebből a sértettségéből? Nem, inkább csak elviseltem. Békén hagytam és ugyan beszéltem már vele...hagyom a maga medrében folyni a dolgokat, amíg olyannynira el nem süllyed az iszapjában, hogy utána kelljen nyúlnom érte. Mikor a szerzetesek nyugovóra tértek, nekem is azt kellett volna, ám én hűen szavaltam imáimat apám irányába, közben fekvőtámaszokat és egyéb edzési módszereket vetettem be. De mikor éreztem a sürgetést a lelkemben, mely egyre jobban szaporázta a dolgokat, akkor gondolkodás nélkül indultam utamra. Ezidáig nem volt ilyen a késztetés ereje, így hamar el is csitult, de most...még nem éreztem ezt ilyennek, ez most fontos. Lépéseim elhagyták a szobámat, majd a kolostor épületét is, figyelmem a leselkedőkön volt, de tiszta volt a terep. Senki sem akart megállításra késztetni, amiért hálás is voltam. Hűvös volt, a nap épp emelkedőben volt, bár már megint kihagytam párat, fogalmam sincs hogyan bírtam ki ezidáig nélküle. Nem másztam, köd volt, most nem erőltettem a bátorságot, a figyelmem többet jelentett bárminél is. Nem akartam a felesleges életveszélyes helyzeteket. Ráadásul izomlázam is volt, enyhe, alig észrevehető, de ott volt. Nem akartam mellé nyúlni, így az ösvényen indultam neki az útnak, egyenesen fel Aegirhez. Tekintetem odafent elrévedt a napfelkelte irányában, ám akármennyire is csodáltam eme természeti jelenséget, a sürgetés előrébb való volt. Éreztem a hüvőst, a tekintetem Apámat kereste, mire megtaláltam, meg is indultam és álltam is meg nem messze tőle a szirt széléig meddig ő is merészkedett. - Csípősek a reggeli hidegek. - szólaltam meg, nem pillantottam az arcára, csupán figyeltem a messzeséget, melyet pont ő is elcsípett. Éreztem a közelségét, mely annyi elvesztegetett idő óta vágytam. Akárcsak a hangjára, ahogyan az érintésére is. De nem voltam elhamarkodott, sem követelőző. Békét akartam. Mellette pedig úgy hiszem rá is fogok lelni előbb vagy utóbb.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 21, 2023 7:23 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
To Aaron
Eljön az idő, mikor majd úgy érzed, a világ összeesküdött ellened, s olyannak látod majd az embereket amilyenek. Mikor majd elhiszed, egyszer valóban hibát követtél el. Egy hibát, melyet sosem lehet orvosolni talán. Hosszú hónapok teltek el, ám a haragom hűen velem maradt. Ott égett bennem, s beleplántálta egész lelkembe. Olyannyira, hogy vissza se mehettem az imatermekbe, sem pedig a kolostorba. A fő láma maga volt, ki alázattal, megkért, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy kiparancsolt onnan. Érezte lelkemben dúló vad harcot, s felzavart, vagy épp felvezênyelt a hegy tetejére, hogy mint a mesében szereplő fiú, én is világgá kiáltsam haragom. Aaron-t ott maradztalták, mondván, a démonjaimmal egymagamnak kell szembenéznem. Túllendűlni rajta, hogy majd hű lehessek újfent önmagamhoz. Ám míg odafent ültem a messzeséget kémlelve így tél derekán, elmémben ezer kérdéssel, ám még is csak egy volt az, mi újra és újra bekerült a körforgásba. Miért nem lennék hű magamhoz, hol ott eddig voltam más? Megváltoztam, hisz másnak kellett lennem, ám felnyitották szemem. Kolga igaz próbált hatni rám, s lenyugtatni a lelkem, s hiába töltöttünk el vele némi időt a sarkon, tàvoztunk után fokozatosan egyre inkább visszakerültem ugyan abba a verembe, hol addig voltam. Felpillantottam az égre, majd elterültem a havas sziklára, s körülöttem lassan elkezdett megolvadni a hó, majd jeges hullámokká fagytak. Egyik részem, büntetésnek érezte a távolságot, mit el kellett viselnem tőlük,ám lényem egy másik oldala teljesen megértette. Távolság, hogy önuralmat tanuljak. Olykor a Láma feljött hozzám, s hajlott kora ellenére letelepedett mellém, füszölőket gyújtva, lehunyva szemét mormolva imádságot lelkem békéjéért. Én Aegir a tengerek haragvó, s kegyetlen istene újra viharokat tàpláltam lelkemben, táncra hívva ezzel viharzó gyönyörű hullámaim. Szítva őket, táncukat buzdítva, s láss csodát a messzeségben olykor vad tengeri viharok dúltak. Csalódottság, s bűntu... Nem. Az nem volt. Bűntudatot nem éreztem. Csak a harag, s a csalódás maradt. Ám mikor olykor Aaront felengedték, vagy felszökött, furcsa, tán földöntúli nyugalom szàllt rám, s a messzesêgben a hullámok elcsendesedtek. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára làttam, àm lelkemben ott tobzódott, s vad táncán hajók csonthalmai hűllyedtek a feneketlen mélységbe, hogy a tenger alatti alvilágban csatlakozzanak Rán seregéhez. Felnyitottam szemem, mikor furcsa rég nem érzett nyilalás hasított tarkómba, s a morajlás, mi fülemben dobolt, lassan csendesedni látszott. Felültem, majd kiléptem a szakadék szélére, s onnan figyeltem a felhőbe burkolódzó tàjat, miközben mellkasomra csúszott kezem, s még akkor is éreztem az igazmondó csápok erejét, a csőr okozta fájdalmat, a méreg zubogását, s az erőt, mi gyógyítani akart. Az erőt, mit egyre közelebbről éreztem. -Aaron...-suttogtam bele a felhő lepte távolba.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
