Axel & Aviva

A lista mennyisége és a méretek alapján nem tudok nem említést tenni az autó szükségességéről, de már a sóhaja és az arckifejezése is elárulja, hogy ezt ő is tudja. Ahogy azt is, hogy legálisan ezt aligha tudjuk majd megoldani. Halványan elmosolyodom és bólintok, annak pedig örülök, hogy többesszámban fogalmaz, mert ez azt jelenti, hogy a tegnapival ellentétben most hagyni fogja, hogy én is részt vegyek benne. A következő ötletére pedig újra csak egyetértően bólintok.
– Meg tudjuk oldani – fogalmazok én is többesszámban. A szavaim és a mögöttük rejlő könnyedség elárulják, hogy csináltam már ilyet, de nem is szeretnék ebből titkot vagy nagy ügyet csinálni. Tudja, hogy miről szólt az életem, és inkább az ilyen részletekkel legyen tisztában, mint mondjuk a pontos számokkal. Főleg, ha ezt most még ki is tudjuk használni, a saját érdekünkben, még ha nem szép dolog is. A cél szentesíti az eszközt, ahogy mondani szokás. Egyébként is igaza van: nekünk csak a pakolásra fog kelleni az autó, tulajdonképpen nem értünk vele senkinek.
Amikor az órájára pillantva jelzi, hogy lassan itt az ideje, hogy ellásuk egymás baját, sikerül olyan szavakkal megfogalmaznia mindezt, hogy akaratlanul sem úgy értelmezem első nekifutásra, mint kellene. Ahogy rám pillant, mintha a vigyorom láttán esne le neki is a dolog, de látva a zavarát, ebbe a vidámságba most belevegyülnek az iránta táplált gyengéd érzéseim is. Zavarba jön, félrepillant, hadar és sietve pakolgatni kezd, nekem pedig eszembe jutnak azok a pillanatok még Oslóban, az autóban, a reptér felé tartva. Akkor még tagadtam magam előtt is a bennem ébredező érzéseket, akkor még visszafogtam magam, de tudom, hogy most nem kell. Odalépek hozzá, a mosolyom bár még mindig vidám, most már sokkal szelídebb, ahogy megcsókolom égő arcát, majd az ajkait is.
– A mézes csuprod szeret téged – közlöm vele kiszélesedő mosollyal. Még akkor is, ha nemsokára át kell hangolnom a gondolataimat valami egészen más irányba vele kapcsolatban.

Berendezzük a küzdőteret, aztán megállunk egymással szemben. Látom, hogy egy pillanatra ő is elmosolyodik, de a szemeiben már ott ül a koncentráció, és én is próbálom átprogramozni az agyamat. Nem mintha megszokott dolog lenne így tekinteni rá, de meg kell tennünk, amit a körülmények megkívánnak. Közlöm vele, hogy nem fogok félni mindent bevetni, és amikor erre egy határozott egyetértés a válasza, a mosolyom már egy kicsit jobban hasonlít egy ragadozóéra. Azzal a hideg, érzelemmentes mosollyal, amivel bárki másra néznék, még akkor is képtelen vagyok viseltetni iránta, ha most ellenfelemként kell tekintetem rá, de a ragadozó az más. Ha minden igaz, most úgy is be kell majd cserkésznem, vagy legalábbis meg kell próbálnom.
Elfogadja a kihívásomat arra vonatkozóan, hogy ő kezdjen, és ahogy támadóállást vesz fel velem szemben, nekem is átkalibrálódnak a gondolataim. Hozzá hasonlóan veszem fel a védekező állást és emelem magam elé a kezeimet, védve a fejemet, felkészülve az esetleges hárításra. Szemeim élesen figyelik, miként mozdul érzem, ahogy az ösztönöm bekapcsol. Nem bagatellizálom el a dolgokat, pontosan tudom, hogy nem csak valami zöldfülűvel van dolgom, hanem egy képzett katonával. Fel tudom mérni az arányokat is és tudom, hogy elsősorban a fürgeségemre kell hagyatkoznom. Kisebb vagyok nála, ami ebben a tekintetben jól jön, könnyebb lesz elkerülni az ütéseit is, de ha hagyom a közelembe férkőzni, könnyedén kihasználhatja a méretbeli előnyeit és fölém kerekedhet.
Határozottan lép felém és ugyanilyen határozottan mozdulnak a kezei is, gyorsan, precízen. Az ösztönöm dolgozik a háttérben, érzem, merre kell kitérnem az ütések elől, közben pedig arra is figyelek, hogy ne csak a felsőtestemmel mozogjak. A lépteim ugyanúgy kitérnek, tartom tőle a távolságot, nem engedem túlságosan közel, inkább én próbálok az oldala, a háta felé tendálni. Nem viszonzom azonnal a támadásokat, egyelőre védekezek, ki akarok ismerni a technikáját, a mozdulatait és talán egy kicsit fárasztanék is rajta. Mintha csak keringőznék vele, fürgén térek ki az ütései elől, és ha éppen olyan gyorsan reagál és próbál bevinni egy másik találatot, hogy már nem tudok elhajolni, az alkarommal hárítok. Amikor úgy érzem, eleget figyelmet már meg a mozgásából, én is jobban aktivizálom magam: az ösztönöm jelzéseit már nem csak arra használom, hogy tudjam, merre kell majd kitérnem, hanem egyben arra is, hogy amikor a jobb keze felém lendül, én lebukjak és fürgeségemet kihasználva ezzel a mozdulattal együtt megpróbáljak bevinni egy ütést a bordáira a jobb oldalán. Tesztelnem kell az erre adott reakcióit is, hogy tudjam, mire számíthatok. Ha sikerül bevinnem az ütést, ha nem, gyors ütemben lépek hátra, elkerülve, hogy közelebb tudjon kerülni hozzám.
A következő mozdulatánál úgy döntök, megpróbálom meglepni. Levetkőzöm magamról a védekező szerepet, de ennek csak akkor adom jelét, ha az ökle előrelendül. Kitérek oldalra, majd az eddig védekezésre emelt kezeimmel megpróbálom elkapni az alkarját. Kockázatos manőver, mert ha gyorsan reagál, ő is ki tudja használni, hogy közelebb kerültem hozzá, de nem járhatunk örökké násztáncot egymással szemben. Ha sikerül elkapnom a karját, megpróbálok nekem oldal-, neki előreirányban rántani egyet rajta, hogy aztán fürgén a háta mögé kerüljek, és ha sikerül, nem is lacafacázok sokáig, szó szerint a hátára ugrok, lábaimmal körülölelve a derekát, kezeimmel a vállát, és megkísérlem a lendületemmel és magammal együtt levinni a földre. Ha elég gyorsan kitér és nem tudok a háta mögé kerülni, akkor viszont elővigyázatosan ugrok egyet hátra, hogy újra távolságot vigyek magunk közé.

Axel & Aviva

Furcsa érzés erre gondolni, miközben épp azt tervezzük meg közösen, hogyan szálljunk szembe nyolcszoros túlerővel és hogyan a legjobbak az esélyeink a túlélésre, de mintha ettől az egésztől csak még jobban szeretném őt. Nem csak az önző okaim miatt, nem csak azért, mert tudom, hogy bármire képes lenne értem; az most csak a pláne amellett, hogy milyen okos és milyen stratégiai gondolkodása van. Olyan pillanatok ezek, amikor újra beleszeretek, még akkor is, ha szentül hittem, hogy ennél jobban már nem lennék rá képes. Ráadásul új bizonyítékát kapjuk annak is, hogy jó csapat vagyunk, együtt gondolkodunk, kiegészítjük egymás gondolatait és ötleteit, azt is látom rajta, hogy örül, amikor a közös edzés gondolatát továbbfűzöm. Ujjai megszorítják az enyémeket, látom a szemeiben az elhatározást, amiket szavaival is megerősít.
– Tudom – mosolyodom el. Bízom benne és a képességeiben, épp ezért örülök, hogy ez eszébe jutott és meg is fogjuk valósítani. Nekem is könnyebb lesz a lelkem egy fokkal, ha tudom, hogy amire csak tudtuk, felkészítettük őt is. Eddig is megküzdött velük, amikor meg kellett, szó sincs arról, hogy védtelennek tartanám, vagy azt hinném, nem tudna elbánni velük, de egészen más, ha úgy kell velük szembeszállnia, hogy pontosan tudja, mire számíthat, ha előre meg tudja saccolni a lépéseiket, a mozdulataikat, és ezután alkalmazza mindazt, amire egyébként is képes. Egy nyálas filmben valószínűleg ilyenkor kellene az én hősömnek hívnom, de ez most sajnos a valóság, és mivel nem én írom a forgatókönyvet sem, nem tudom szavatolni, hogy mi lesz a vége. Csak bízni tudok benne és bennünk.
Ahogy odalépek hozzá, kezei átölelik a csípőmet, gyönyörű, határozottan és makacsul csillogó kék szemei az enyémekbe kapcsolódnak. Szerelemmel, ragaszkodással, féltéssel csókolom, ő pedig ugyanígy viszonozza az érintést, akárcsak tegnap éjjel. Miután elengedem, még csodálom egy kicsit az arcát, megsimítva a bőrét, megőrizve magamban ezt a pillanatot is, aztán megcsókolom a homlokát és csak azért engedem el, mert tudom, képes lennék egy örökkévalóságra odaragadni, ha a közelében lehetek és érinthetem őt.
Közösen pakoljuk el a reggeli nyomait, a mosogatást magára vállalja, és közben megerősíti azt a sejtésemet is, hogy egyszer még mindenképpen ki kell kötnünk. Értőn bólogatok a szavaira, az agyam pedig máris elkezd járni, bár ha azt nézzük, mivel töltöttem az életemből tíz évet, nekem nincs szükségem nagy kreativitásra. Igazság szerint még egy ceruzával is tudnék mit kezdeni, és ez nem is tűnik olyan rossz ötletnek.

Amíg letelik az a bizonyos három óra, munkához látunk. Felmérjük a tartalékokat, Axel el is kezd összeállítani egy listát, aztán elindul felfedezni a hajó többi részét és a rendelkezésre álló eszközöket. Én is követem, hogy lássam, miből élünk, hiszen olyan dolgok megvásárlásával felesleges lenne húzni az időt, ami rendelkezésünkre áll. Segítek neki lemérni az ablakokat - főleg a hosszúaknál kétemberes munka -, és bármi mást, amire még szüksége van, közben pedig jár az agyam. Míg ő felmegy a hídra, én tüzetesen átnézem a konyha fiókjait is, szerencsére, ahogy sejtettem is, ott megannyi olyan dolog akad, amit fegyverként tudok használni - még ceruzát is találok. Ott vannak a szerszámok is, amiket Axel tegnap felfedezett, a hajó megerősítésén kívül pedig távolsági fegyverként gondolhatunk még molotov koktélokban is. Közelharc esetén lényegében bármiből lehet fegyver, de gondolatban feljegyzek magamnak két dolgot, amit mindenképpen érdemes lehet megcsinálni.
Felmegyek Axel után a hídra, és amikor a kezembe adja a listáját, átnézem a tételeket. Elmosolyodom, hogy a legtöbb mindent, ami eszembe jutott, már felírta, és csak néhány dologgal egészítem ki a listát. Kelleni fog kis, üres spray flakon, extrém erős chili, elem, és a gyújtónál csak egy megjegyzést teszek, hogy biztosan vegyünk két extrát is, amit majd felhasználhatok. Visszaadom a listát Axelnek, aztán ahogy a térképre mutat, odapillantok én is, hogy lássam a célunkat.
– Rendben – bólintok. A listára pillantok, majd vissza rá. Sok tételünk van, amiből a legtöbb még méretes is, ha a felkészülést nem akarjuk pakolással tölteni, szükségünk lesz olyan jellegű járműre is, ami ezt elősegíti, de most már az ő nevére sem hagyatkozhatunk a bérlés terén. – Szükségünk lesz egy autóra is – mondom ki hangosan is a gondolataimat. Nekem nem probléma az ilyesmi, meg is tudom oldani, nyom nélkül is, bár azt gyanítom, ő is gondolt már erre.
Amikor az órájára néz, már szinte sejtem, mit fog mondani, de aztán sikerül olyan szóválasztással megfogalmaznia a következő előttünk álló feladatot, hogy még a helyzet ellenére is széles vigyor kúszik az arcomra. Halkan elnevetem magam és gyorsan megrázom a fejem. Koncentrálj, Aviva. Tudom, hogy fontos, ez is, mint minden más, ezért gyorsan átkalibrálom az agyam.
– Én bírom a kiképzést – mosolyodom el aztán már egészen máshogyan. Persze nem az a tervem, hogy tényleg alaposan helyben hagyjuk egymást, furcsán festene nem csak a kikötéskor, de akkor is, ha a hátralevő napokban ezt fenntartanánk és a végén éppen a lényegre nem maradna már rajtunk ép bőrfelület, de nem akarom, hogy azt higgye, kímélnie kell. Itt sem.

A legtöbb helyünk odalent van, a nappali-előtér részen, ahol az asztalt már egyébként is megrongáltuk egy kicsit, egyéb módszerekkel. Nem igazán gondoltam volna, hogy eljön majd az a pillanat, amikor ilyen módon kerülök szembe Axellel, de kétségtelenül szükség van erre a fajta kapcsolódásra is. A tőrt egyelőre nem készítem elő, azzal ráérünk legközelebb foglalkozni, most elég, ha meg tudjuk alapozni egymás pusztakezes módszereit.
Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy megállunk egymással szemben, tekintetembe beköltözik egyfajta izgatott csillogás. Felmérem az ellenfelet, még ha ismerem is már minden porcikáját.
– Nem félek majd csalni – figyelmeztetem oldalra billentett fejjel, az ösztönömre célozva, amiről már egyébként is tud. Ha a módszereimet akarja alaposan kiismerni, annak bizony az is része, bár tény, hogy ha méltó ellenfelemre akarok akadni, ő az egyik. Ezt akkor még nem tudtam, amikor leszerelt abban a sötét sikátorban, de most már az okait is sejtjük. Vele szemben a gyorsaságom és az erőm nem előny, mert méltó vetélytárs mindkét tekintetben.
– Akarod kezdeni? – vonom fel aztán a szemöldököm kihívóan. Ha elfogadja a kihívást, megfeszítem a testem, szemeim pedig hirtelen mindennél élesebben kezdik figyelni nem csak a következő mozdulatát, hanem minden egyes rezdülését, még azt is, hogy éppen merre rebben a tekintete. Átadom az irányítást az ösztönömnek, hagyom, hogy súgjon és irányítson.

Axel & Aviva

Látom a tekintetén és halvány mosolyán, hogy nem igazán győztem meg a tengerhez fűződő kapcsolatával, mint érvvel, de nem szállok vele vitába. Én valamiért úgy érzem, kell még ott lennie valaminek, ahonnan a képességei származnak: hiszen szemtanúja voltam, hogy úgy létezik odalent a víz alatt, mintha mindig is oda tartozott volna, és kétlem, hogy ez kimerülne ennyiben. Persze az is igaz, hogy nem igazán lesz ideje erre koncentrálni és ezt felfedezni mostanában, de az érzés akkor is bennem marad. Talán csak a belé vetett korlátlan hitem az oka mindennek.
Megosztja velem a két lehetőséget, amit maga előtt lát, én pedig figyelmesen hallgatom, emésztgetem egy kicsit a szavait, az eshetőségeket, az előnyöket, hátrányokat, lehetséges kimeneteleket. Egyik megoldás sem tökéletes és egyik sem veszélytelen, de én is tudom, hogy nincs más lehetőségünk. Azt kell kihoznunk ebből az egészből, amire a jelenlegi korlátaink mellett lehetőségünk van: vagy maradunk a hajón és ezzel megadjuk a lehetőséget arra, hogy mozgásban tudjunk maradni, vagy bevesszük magunkat a szárazföldre. Mindkét esetben be tudnak minket keríteni. Mindkét esetben meg tudják rongálni a hajót, hogy megfosszanak minket a menekülés esélyétől is. A szárazföldön nem kellene szembenéznünk a víz veszélyeivel - már akire veszélyes, ugyebár -, ugyanakkor ott meg van a lehetősége annak, hogy minden menekülési utat elvágjanak előlünk és egyszerűen csak a kifárasztásos módszert alkalmazzák. Egyszer el kell fogynia a víznek, az élelemnek, a lőszernek, ők viszont szerezhetnek utánpótlást és elég lenne akkor kérniük a kivonást, amikor... minden elértek, amit akartak.
Amikor Axeltől megszabadultak és engem elfogtak.
A gondolat még mindig összepréseli a mellkasom, nem utóbbi, hanem előbbi miatt, de pont azért gondolom tovább. Ha a nyílt vízen maradunk, sok veszéllyel kell szembenéznünk, de egyben őket is rákényszerítjük arra, hogy ne tegyenek kárt minden hajóban, hiszen nekik is vissza kell térniük valahogy a szárazföldre. Végül ez az az érv, amivel én le tudom rakni a voksomat az egyik lehetőség mellett, de nem szeretném egyedül meghozni ezt a döntést. Halvány mosolyt csal az arcomra, ahogy közelebb teszi hozzám a kezét, pedig számomra is inkább csak pótcselekvés, amit teszek, hogy lefoglaljam valamivel a kezemet.
Felnézek rá, figyelem, ahogy kezeinket nézve elgondolkozik, és nem is kell egyetértenem első szavaival, mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Amikor pedig ő is felpillant rám, szinte már látom a szemeiben a döntését, és azt a sötét, mély elhatározást, amit néhányszor már sikerült kihozniuk belőle. Elmosolyodom, és bár ez a mosoly halvány és keserédes, tele van hittel és bizalommal. Ujjaim körbeölelik az övéit, tudom, hogy ami előttünk áll, az egyet jelent a halálos veszéllyel, tudom, hogy megannyi forgatókönyv van, ami azzal végződhet, hogy így vagy úgy, de elveszítjük egymást, de nincs más választásunk. Bíznunk kell egymásban, össze kell fognunk és szembe kell velük szállnunk, még akkor is, ha továbbra is szinte rettegéssel tölt el a gondolat, hogy ezüst tálcán kínáljam őt fel nekik. Akkor is kevésbé lenne szörnyű, ha nem tudnám, hogy én élve kellek nekik... de tudva, hogy az egyesszámú prioritás az lesz számukra, hogy megpróbálják őt félreállítani az útból, a szívem elnehezül.
A kimondott döntésre megerősítően bólintok egyet, ujjaim egy pillanatra megszorítják az övéit. Még mindig iszonyatosan félek attól, hogy elveszíthetem, de hiszek magunkban. Tudom, hogy az utolsó pillanatig küzdeni fogunk egymásért.
Az edzés említésével sikerül meglepnie, még ha nem is hagyom elkalandozni a gondolataimat a helyzet komolyságára tekintettel. Több eshetőség is eszembe jut, még így is, szavaival pedig meg is erősíti az egyiket, és én egyetértőn bólintok, mert igaza van. Sőt.
– Ugyanazt a kiképzést kaptam, mint ők – világítok aztán rá a nyilvánvalóra. Nem csak azért kell kiismernie a mozdulataimat, hogy lássa, hogyan játszhatunk egymás keze alá, hanem azért is, mert ha engem kiismer, az egyben azt is jelenti, hogy ki tudja játszani őket. Nekem is az az egyik legnagyobb előnyöm velük szemben, hogy mindegyikük baját elláthattam már néhányszor - azokat kivéve, akik akkor még nem voltak a cég soraiban, de ez a lényegen nem sokat változtat -, és persze az ösztönöm, de anélkül is pótolhatatlan tudás lesz, amit át tudok neki adni azzal, ha megmutatom neki a módszereinket. – És gyakorolni fogunk a tőrrel is – teszem hozzá komolyan. – Alapvető felszerelés, mindenkinek van és mindenkinek ugyanolyan. Megnézzük a súlypontját, hogy hogyan fogom, hogyan tudsz legkönnyebben leszerelni. Ha nem lőfegyverrel támadnak, az lesz náluk, mindenkinél kettő. – Ahogy ebbe belegondolok, egy egészen kicsit talán könnyebb lesz a lelkem. Nem félek kevésbé, nem féltem őt kevésbé, de ha fel tudom készíteni rájuk, akkor már előnyökkel indítom a harcba, amit értem vállalt.
Felsóhajtok, felállok a helyemről, majd a meglazított asztalt megkerülve odalépek hozzá. Kezeim közé fogom az arcát, lehajolva csókolom meg hosszan, ragaszkodóan, és amikor elengedem az ajkait, még megsimogatom az arcát a hüvelykujjammal. Tudom, hogy nem kell mondanom semmit, mert szavak nélkül is tudja és látja a szemeimben; a szerelmet, a féltést, a hálát, hogy mellettem van. Megpuszilom a homlokát, majd egy nehéz sóhajjal ellépek tőle, mert egy részem még mindig legszívesebben elzárná őt a világ elől, legalább az elkövetkező néhány napra, amíg én szembenézek velük, azzal a biztos tudattal, hogy ő jól van és jól is lesz.
Inkább elterelem a figyelmem azzal, hogy elkezdem lepakolni az asztalt, de közben eszembe jut még valami.
– Egyszer még ki kell kötnünk előtte valahol, igaz? – pillantok rá. Fel kell tölteni a készleteinket, hogy készen álljunk, bár azt gyanítom, ezúttal másik kikötőt kell majd választanunk valahol.

Axel & Aviva

A reggel nehezen indul számára, de én ott vagyok mellette, ahogy megígértem neki néhány nappal ezelőtt. Örülök, hogy hatással tudok lenni rá, hogy vissza tudom húzni a valóságba a rémképekből, hogy meg tudom nyugtatni; ez, és gyengéd szavai, finom simítása az arcomon és lágy csókja az ajkaimon meg tud nyugtatni engem is egy kissé. Enyhítenek a bűntudatomon, amit amiatt érzek, hogy még tovább rontottam az álmain.

Amikor kimegyek érte a fedélzetre, kihasználom az alkalmat, hogy ezredjére is magamba igyam a látványát, aztán hátulról átöleljem és néhány pillanatra így is maradjunk. Érzem, hogy a közelsége megnyugtatja háborgó lelkem, lázasan dolgozó elmém. Felpillantok rá, ahogy hátranéz a válla felett, mosolya, csillogó szemei felmelegítik a mellkasom.
A reggelit csendben, a gondolatainkba mélyedve fogyasztjuk el, de minden alkalommal, amikor elkapom engem figyelő, elgondolkozó pillantását, rámosolygok egy pillanatra. Érthető, hogy miért így indul ez a nap, hogy miért ilyen időszaknak nézünk elébe, de ez nem változtat az érzéseimen, sőt. A féltés, az aggodalom iránta csak még erősebbé teszi a tudatot, mennyire szeretem őt. Hogy mennyire félek attól, hogy elveszíthetem.
Elmondom neki, amire jutottam, de a vízi tapasztalatra vonatkozó megjegyzésemet gyorsan elhessegetné, pedig nem csak arra gondoltam.
– Akkor mondjuk nem kellene sok dolog miatt aggódnunk – jegyzem meg egy kis mosollyal, hiszen egy hadihajó bevételét még a Cég sem tudna kieszközölni. – De ettől még otthon vagy a tengeren – teszem aztán hozzá mély meggyőződéssel, hogy értse, pontosan mire is gondoltam. A haditengerészet egy dolog, a vízhez kötődő kapcsolata pedig egy másik.
Ahogy előre dől, én is az asztalra könyökölök, pillantásomat komolyan csillogó kék szemeire függesztve, hallgatva, milyen lehetőségeket lát maga előtt. Figyelmesen hallgatom őt, megrágva minden egyes szót, minden előnyt és hátrányt, de hamar be kell látnom, hogy igaza volt: a pro és a kontra is sok, nagyjából ki is iktatják egymást. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor az embernek azt kell eldöntenie, melyik kezébe harapjon: valamelyikbe muszáj, de végső soron mégis ugyanaz lesz a végeredmény. A Kék lagúna említésére elmosolyodom, aztán hozzá hasonlóan a gondolataimba merülök egy kicsit, az eshetőségeket latolgatva. Akkor pillantok fel rá, amikor újra megszólal.
– Mindenképpen a Kék lagúnára szavazok – engedek meg magamnak egy kis mosolyt, de aztán elkomolyodom. – Tudod, hogy nem hagynak szemtanúkat – kezdem aztán, arra utalva, amit ő is első kézből tapasztalhatott, és amivel kapcsolatos aggodalmát az imént is kifejezte. Én sem szívesen tennék ki ennek senkit, ha nem muszáj. – Engem a szárazföldre kötnek a tapasztalataim, de ez most nem a komfortról szól, a képességeim pedig itt is működnek. Nem tudom, lenne-e elég időnk találni egy megfelelő szigetet és még fel is fedezni azt, hogy mindenképp nálunk legyen az előny. – Hangosan gondolkozom, közben folyamatosan őt figyelve, mintha csak a szemeiből olvasnám ki a válaszokat. – Nem hangzik sokkal jobban, hogy a nyílt vízen tegyék tönkre a hajót, de végső soron ezt akkor is megtehetik, ha kikötünk vele valahol. Ha mégis történne valami, elvehetjük az ő egyik hajójukat és azzal elmenekülhetünk. Ha a vízen maradunk, nekik is lesz egy jó indokuk, hogy épségben tartsanak legalább egy hajót, onnantól pedig csak az a kérdés, ki indul majd haza vele. Ők vagy mi. – Felsóhajtok, átnyúlok az asztalon a kezéért, ujjaimmal szórakozottan játszva el az övéivel, mielőtt újra ránéznék.
– Te mit gondolsz? – kérdezem figyelmesen. Én elmondtam a magam gondolatait, de szeretném megismerni azt is, ő hogy látja ezeket a dolgokat. Mindent alaposan át kell rágnunk a döntéshez, és én fenntartások nélkül bízom a tapasztalatában, a gondolataiban.
Amikor pedig eszébe jut még valami és edzést említ, meglepve szökik fel a szemöldököm a homlokomra.
– Edzeni? – kérdezek vissza meglepetten. – Mit forgatsz a fejedben? – jelenik meg egy kis mosoly a szám sarkában. Az edzésnek sok különböző módját el tudnom képzelni jelen helyzetben, még akkor is, ha kivételesen nem érzem alkalmasnak az időt arra, hogy most akarjam összekötni a kellemeset a hasznossal.

Axel & Aviva

Tartottam tőle, hogy a körülöttünk épülő feszültség és a tegnap történtek ilyen módon nyomják rá a bélyegüket Axel tudatára, egy részem felkészült erre, de ettől még egy kicsit sem egyszerűbb végignézni, ahogy küzd. Borzasztóan szeretnék átvennék valamennyit a terheiből, de nem tudok többet tenni annál, mint hogy itt vagyok mellette és próbálom minél hamarabb visszahozni az álom utóhatásaiból. Jóformán észre sem veszem, hogyan szorít magához, a testem ösztönösen feszíti meg magát, de az agyamba nem jut el fájdalom vagy kellemetlenség. Teljes egészében rá fókuszálok, csak az számít, hogy őt vissza tudjam téríteni a valóságba a hangommal, érintésemmel. Nem is annyira a szorítás enyhülése jut el hozzám először, hanem kitisztuló tekintete, normalizálódó légzése. Szemeiben a végtelen fáradtság mellé beköltözik a bűntudat, ahogy végigsimítja a testemet ott, ahol az előbb még szorított, és láthatóan nem nyugtatja meg a válaszom.
– Nem okoztál fájdalmat – teszem hozzá halk, megnyugtató hangon, miközben felkönyökölök, hogy ujjaimmal finoman végigsimítsam a bőrét, eltüntetve a hideg verítéket és a gondterhelt ráncokat is onnan. Lehunyja a szemét, én pedig közelebb hajolva megcsókolom a homlokát, mielőtt visszafeküdnék mellé, hogy közel tudjam vonni magamhoz.
Kezem a haját simogatja megnyugtatóan, miközben figyelmesen hallgatom. Szemeim féltőn fürkészik az arcát, pedig tudom, hogy ez olyasmi, amit egyszer már átélt, amitől nem tudom megmenteni vagy megkímélni. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett ott, akkor, hogy milyen lehet ezt minden egyes éjjel újra és újra átélni. A szívem összeszorul a gondolatra, de amikor azt mondja, ezúttal a sikolyom is csatlakozott azokhoz a bizonyos hangokhoz, a kezem egy pillanatra megáll a simogatásban. Nem szerettem volna ezt hallani tőle, mert innentől kezdve biztos lehetek benne, hogy a rémálmaiba már belefűződött mindaz, amibe én rángattam bele. Mintha eddig nem lett volna épp elég baja.
– Sajnálom – szólalok meg halkan, bűntudattal a hangomban, miközben figyelem, ahogy a hátára fordul és megdörzsöli az arcát, mintha csak az álom emlékét próbálná kiűzni a fejéből.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy megcsókolja a kezem, és bár örülök, hogy tényleg jó hatással vagyok rá, hogy meg tudom nyugtatni, a lelkemet lehúzó bűntudat nem tűnik el. Lágyan viszonzom a csókját, és rögtön utána magamhoz húzom, átölelem, megnyugtatóan simogatom a bőrét, hogy legalább ennyit tehessek érte. Ha már tetéztem a bajt, a hatásain megpróbálhatok enyhíteni.

Miután felkeltünk az ágyból, útjára engedem a szokásos reggeli rutinjára, én pedig ahogy egyedül maradok, végre hagyom az elmémet érvényesülni. Rendkívül bosszantó lehetne a gondolat, hogy a vízi hadviselés a legkevésbé sem az én terepem, és egy kicsit valóban zavarja az agytekervényeim mozgását, hogy emiatt nem tudok egy száz százalékos tervvel előállni, de közben nem érzek bizonytalanságot, mert tudom, hogy ebből a szempontból is a lehető a legjobban választott a szívem. Nem könnyű átprogramozni a gondolataimat a csapatjátékra, hiszen nem ebben vagyok tapasztalt, de elég arra gondolnom, hogy az életemet hezitálás nélkül Axel kezébe helyezném - és helyeztem már többször is -, hogy ő mindent tudni fog, ami nekem új lenne ezen a terepen, és nincs bennem egy cseppnyi félelem sem. Feltétel nélkül bízom benne, úgy, mint még soha senkiben.
Miközben jár az agyam, gépiesen dolgozom: rendbe szedem magam, felöltözök, és mielőtt csinálnék magunknak valami reggelit, rutinosan átnézem a rendelkezésünkre álló eszközöket, lelkiismeret-furdalás nélkül véve bele a tegnapi szerzeményeket is - leszámítva az ampullákat. Ahhoz, hogy kalkulálni és tervezni tudjak, tudnom kell, mink van. Utána pedig azt kell átgondolnom, mire számíthatunk annak függvényében, amit Axel tegnap megtudott.
Mire összekészítem a reggelit, az időből úgy saccolom, hogy Axelnek is végeznie kellett már, ezért kimegyek hozzá a fedélzetre. Ott találom, ahol mindig, és valóban végzett, de csípőre tett kezekkel áll, a végtelen óceánt figyelve, láthatóan a gondolataiba merülve. A látvány mélyen belém ivódik, még akkor is, ha tudom, miért gondolkozott el ennyire. Néhány pillanatig figyelem, mielőtt odasétálnék hozzá, majd mögé lépve hátulról átölelem és megcsókolom a hátát a lapockái között. Néhány lélegzetvételnyi időre kiélvezem még ezt a pillanatot, aztán elengedem és megfogom a kezét, hogy magam után vonjam a kabinba és leültessem odabent, hogy pótolja az elégetett kalóriákat és a folyadékot is. Én is leülök, és addig nem is vágok bele a tervezésbe, amíg nem ettünk, mert félek, az étvágyam is elmenne Uzi gondolatától.
– Gondolkoztam – kezdek aztán bele, amikor már csak a maradék vizemet kortyolgatom. – Megpróbáltam megsaccolni, mire számíthatunk annak fényében, amit tegnap láttunk és megtudtunk. Tegnap kilencen voltak, három hajóval, és most elvileg többre kell számítanunk, de az, hogy Uzi a saját szakállára dolgozik, nagyon nem mindegy. Nem használhatja a Cég erőforrásait túl feltűnő mértékben magyarázat nélkül, és egy ekkora mozgósítás már nagyon nagy feltűnést kelt. Szerintem már a tegnapi is kockázatos volt. Az embereket ide fogja tudni küldeni, fegyvereket is szerezhet nekik, de onnantól kezdve meg van kötve a keze. Nem fog több csónakot adni, ezért biztos, hogy ők is hajót fognak bérelni, mintha civilek lennének. – Veszek egy nagy levegőt és Axel szemébe nézek. – Legfeljebb tizenöt-tizenhat ember – mondom ki aztán a számot. A kilenchez képest nem sokkal több, de számunkra így is nyolcszoros túlerőt jelent. – Ennél több ügynököt nem tud egy helyre mozgósítani.
Újra végiggondolom a rendelkezésünkre álló fegyvereket, de a számok még mindig nekünk kedveznek.
– Fegyverrel és tölténnyel jól állunk – adok is ennek hangot. – A vízi hadviselésben nem vagyok valami tapasztalt, de szerencsére ismerek valakit, aki tudja pótolni ezt a hiányosságot – mosolygok aztán rá. Az nem kérdés, hogy ő is gondolkodással töltötte az edzést, csak az, hogy mire jutott.

Axel & Aviva

Egymásba menekülünk. Egymásba és abba a vágyba, amit még mindig, mindennek ellenére képesek vagyunk fellobbantani a másikban, akármi történt is, akármi vár még ránk. Megőrzök minden pillanatot, érintést és érzést, és tudom, hogy ő is; tekintetünk összekapcsolódik, akárcsak a testünk, így mintha a lelkünk is egymásba kapaszkodna abban a szenvedélyes, feltő szerelemben, amit érzünk. A látványa a kéj ködén át is a szemeimbe ég, elraktározom minden rezdülését, a hangját, az érintéseit. A gyönyör kapuját nem sokkal egymás után lépjük át, hogy aztán szorosan egymásba kapaszkodjunk, és ebből a közelségből akkor sem engedek, amikor aztán mellém fekszik. Élvezem bőrömön a finom simogatást, de ahogy felém fordulva azt mondja, pihenjünk, nem ellenkezek.

A hajnal első fényeivel ébreszt túlságosan is éber elmém, de egyelőre nem hagyom érvényesülni, akármennyire is szeretne. A prioritás számomra akkor is Axel, ha az agyam már tervezgetne; tudom, min szokott keresztülmenni reggelente és nem most fogom elkezdeni magára hagyni őt ebben. Figyelem az arcát, de az álma egyelőre nyugodtnak tűnik.
Az elmém visszaenged némi felszínes alvásba, amikor látja, hogy egyelőre nincs esélye, hogy aztán nem sokkal később kipattanjanak a szemeim. Először megijedek, mert nem tudom, mire akar figyelmeztetni a testem, de aztán egyszerre dolgozok fel két tényt is: az egyik, hogy egyébként is túl korai lenne még bárminek történnie, a másik pedig Axel nyugtalansága. Ez utóbbi különösen aggaszt, ugyanis eddig csak ébredéskor volt látható rajta minden, most azonban egyértelmű, mi történik éppen az álmában. Már éppen azt latolgatom, vajon mennyire lenne jó ötlet felébreszteni, amikor a szemei kipattannak, de több fronton is tanúbizonyságát teszi annak, hogy nincs még itt velem. Számomra ezek közül az  legaggasztóbb, hogy nem vesz levegőt, de aztán ez ziháló légzéssé alakul, teste pedig úgy rándul görcsbe, hogy engem is magahoz szorít, erősen, fullasztóan. Nem ijedek meg, csak megfeszítem egy kicsit a testem, hogy ellenálljak némileg a szorításnak.
– Axel – szólítom meg lágyan, hátha ki tudom rántani az álom utóhatásaiból. Nem reagál azonnal, egyik kezem, amely csak félig volt beszorulva, kiszabadítom, hogy finoman az arcára simíthassam. – Axel, figyelj rám – suttogom halkan, próbálva hangommal előcsalogatni őt a rémképek hatásai alól.
A tekintete csak nagyon lassan kezd el tisztulni, bőrén hideg veríték ül,  a légzése szapora és egyenetlen.
– Itt vagy velem, semmi baj – duruzsolom tovább, miközben a légzése lassan, néhány mélyebb levegővételt követően egyenletesebbé válik. Izmai elernyednek a testem körül,  így én is elengedem magam, de tekintetem kitartóan fürkészi őt, aggódva, féltőn.
Szemei végtelenül fáradtnak tűnnek, amikor rám néz, nekem pedig összefacsarodik a szívem a látványtól. Hangja kissé rekedt, de kérdésére rögtön megrázom a fejem.
– Nem tudnál – felelem halkan, őszinte hittel. Megsimítja a szorítás helyét, pedig tényleg nem számított, szemeim aggódva fürkészik őt. Látom, érzem, hogy valami különösen nyomja a lelkét.
Feltámaszkodok mellette a könyökömre, kezem végigsimítja az arcát, a homlokát, letörölve a hideg verítéket. Odahajolok hozzá, ajkaimat  homlokára szorítom, aztán ujjaim folytatják a megnyugtató simogatást az arcán.
– Elmondod, mit láttál? – kérdezem halkan. Valamiért úgy érzem, most valami szokatlan történt, bár eddig sem szeretett  beszélni róla... ha nem szólal meg, nem is erőltetem.
Visszahelyezkedem mellé, de úgy hogy magamhoz tudjam vonni őt, átölelem, finoman tartom magamnál, ujjaim megnyugtatóan simogatják a haját. Ha nem szükséges vagy nem akar, nem is beszélek, egyszerűen csak tartom őt, itt vagyok vele. Ha elhúzódik vagy úgy érzem, megnyugodott, újra megcsókolom a homlokát, aztán ránézek.
– Jobb már? – kérdezem még mindig némi aggodalommal a hangomban. Csak akkor engedem ki a kezeim közül, ha azt látom rajta, hogy igen.

Axel & Aviva

Mintha csak bizonyítani akarnánk egymásnak és a világnak, hogy semmi nem lehet erősebb nálunk és annál, amit egymás iránt érzünk, ahogy testünk összefonódik és ajkunk egymásra forr a kabinban, hamarosan nem számít, mi történt ma és mi fog történni talán nem is olyan sokára. Keserédes pillanatok ezek, mégis gyönyörűek, és nem adnám őket semmiért. Csókjainkkal és érintésünkkel felszítjuk egymásban a tüzet, ami bár nem tudja elnyomni a lelkünkbe markoló kétségeket és félelmeket, legalább egy kis menedéket nyújthat számunkra.
A testünk eggyé válik, az éjszaka sötétjébe csak zihálásunk tör be. Csókjai és érintései égetik a bőröm, miközben én belé kapaszkodom, elveszek az érzésekben, a szemei örvényében. A tempó lassú és szenvedélyes, nem vagyunk túl mohók vagy hevesek, inkább elnyújtjuk és kiélvezünk minden pillanatot, minden érzést, minden érintést. Tekintetem nem engedi el őt, csak akkor, ha ajkunk összeforr; figyelem az arcát, a szemeit, minden érzést, amit le tudok olvasni róla, zihálva elnyíló ajkait. A pillanatok és érzések az emlékeimbe égnek, ujjaim mindenhol érintik verejtéktől gyöngyöző bőrét, megsimítják az arcát, a nyakát, néha ajkaimmal is követve útjukat. Nem vonom meg tőle a gyönyöröm hangjait, amit ő épít fel a testemben, körmeim ismerősen mélyednek a bőrébe, ahogy mozdulatai egy kicsit felgyorsulnak. Ujjaink egymásba kulcsolódnak az ágyon, mintha csak így is kapaszkodnánk a másikba.
Minden reakciómra, a testem minden rezdülésére figyel és válaszol, ahogy érzem az első remegéseket végigfutni a gerincem mentén, mozgása felerősödik, a torkomból feltörő nyögések pedig hangosabbakká válnak. Nem próbálom meg visszatartani a gyönyört, hagyom, hogy eljuttasson arra a bizonyos pontra, egyik kezem körmei a hátán hagyják ott a nyomukat, míg másik kezem ujjai az övéivel szinkronban fogják erősebben a kezét. A testem megvonaglik, majd megfeszül az övé alatt, ahogy magával ragad az érzés, de még nem engedem el teljesen a valóságot. A lüktetés ott marad bennem, miközben zihálva, elnyílt ajkakkal nézem őt, érzem tenyerem és ujjaim alatt megfeszülő izmait a gyönyör pillanatában. Nyögése végigborzongatja a gerincem, ujjaim újra az övéi köré szorulnak megremegő keze alatt, és ahogy testét visszaengedi az enyémre, másik kezemmel magamhoz ölelem. Ajkaink egy pillanatra találkoznak, és ahogy továbbhalad az államra, a nyakamra, már lehunyom a szemem. Verejtéktől nedves testünk összesimul, zihálva, szorosan öleljük át egymást, és hagyom magam egy kicsit elveszni ebben a pillanatban is. Magamba szívom az illatát, finoman a nyakába csókolok, aztán ujjaim lágyan simogatni kezdik a hátát.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor felemeli a fejét. Találkozik a pillantásunk, látom a szemeiben ugyanazt, amit én is érzek: a szerelem, a szűnni nem akaró félelem, de most már helyet kapott benne a fáradtság is. Elmosolyodom, szeretettel simítom végig az arcát, majd viszonzom az ajkaimra adott forró csókot. Ahogy a hátára fekszik, ezúttal én fordulok vele, az oldalamra fekve tartom a testem közel az övéhez, mintha képtelen lennék távol maradni tőle. Ujjaim finoman simogatják a mellkasát, miközben mindkettőnk lélegzete lassan normalizálódik. A fáradtság ellenére sem csukom be a szemem, őt figyelem, magamba égetve a látványát, és amikor felém fordul, rámosolygok. Simítása finom libabőrt varázsol mindenhová, ahová elérnek az ujjai. Felém fordul, egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy a homlokomra csókol, aztán tekintetem újra összekapcsolódik gyönyörű, fáradt szemeivel. Belecsókolok arcomat simító tenyerébe, és amikor megszólal, mosolyogva, egyetértően bólintok.
Magához ölel, én pedig készséggel fészkelem magam karjai közé, biztonságot adó ölelésébe. Megcsókolom a mellkasát, majd lehunyom a szemem. Én is érzem magamon a fáradtságot, de egyben azt is, hogy az éberségemet most nem fogjuk tudni olyan jól elnyomni, mint eddig. Nem hagyom, hogy ez elkeserítsen, magamba szívom Axel illatát, aztán hagyom, hogy szívverésének és légzésének egyenletes hangja elringasson.

Felületesen alszom, mintha csak az elmém nem lenne képes megnyugodni, de számítottam rá, hogy ez lesz. A testem érzi, hogy mindenre fel kell készülnie, ezért nem igazán hagy nekem pihenést, de nem baj. Tudom, hogy stresszhelyzetben is számíthatok rá. Szinte a hajnal első sugarai felébresztenek, de nem kelek fel és nem is mozdulok meg, csak figyelem Axelt, magamba iszom nyugodt, alvó látványát. A gondolataim próbálnak elkalandozni, tervezni, felkészülni, mintha egy darázsfészek akarna zizegni a fejemben, de nem hagyom, hogy eltereljék róla a figyelmem. Nem hagyom magára, egyszer megígértem neki, hogy mindig itt leszek, hogy a felszínen tartsam vagy visszahozzam őt azokból a rémképekből, amik fel szokták riasztani, és most is itt akarok lenni, ha a szükség úgy hozza. Nem tudom, hogy a tegnapi események elnyomhatták-e vagy inkább csak felerősítették mindezt, csak az a biztos, hogy itt akarok lenni, amikor felébred, így nem egyedül kell majd kiderítenie.

Axel & Aviva

Minden csókban, minden érintésben, minden egyes lélegzetvételünkben ott van a tudat, az érzés, hogy mindketten érezzük a fenyegetést. Egy napot túléltünk, ma mi győztünk, de mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Amilyen erősen mi kapaszkodunk egymásba, amennyire szilárd a mi elhatározásunk egymás iránt, olyan erős az ő elköteleződésük is, hogy utánunk jöjjenek, és sajnos nem az a kérdés, hogy ránk találnak-e, hanem az, hogy mikor. Rettegek, gúzsba köti a lelkem és elszorítja a torkom a gondolat, hogy mibe sodortam őt, hogy ha túl sokan jönnek, nem fogunk tudni elég felé figyelni, hogy egyetlen pillanat kell csak, amikor nem figyelek, és olyasmi történhet, ami örökre elveszi őt tőlem. Azon az estén több mint három éve ő volt számomra a legnagyobb kísértés az életemben, akit nem kaphattam meg, de fogalmam sem volt arról, hogy még mennyi minden mást fog jelenteni, amikor ismét megtalálom... vagy inkább ő engem. Hogy érte fog majd dobbanni a szívem, hogy ő lesz az egész életem.
Keserédes érzés felfedezni a sebe gyógyulását, mert ez ismét eszembe juttatja, hogy a tenger megvédené őt. A víz vigyázna rá, nem hagyná, hogy baja essen... bárcsak ilyen egyszerű lenne, bár én is így tudnék vigyázni rá, bár én is be tudnám gyógyítani a sebeit. Ajkunk ismét összeforr, finom érintését a lelkem és a testem is magán érzi, és én sem vagyok rest újra felfedezni a bőre tapintását. Érintése és csókja nyomán eltűnik a fejemből minden más rajta kívül, még ha a félelem nem is tud távozni; közelsége, szorosan hozzám simuló teste, ajkai és ujjai simogatása egy új, harmadik érzést keltenek életre bennem. A bőröm felforrósodik, a légzésem sűrűbbé válik, és nem akarom megtagadni magamtól azt, amit oly' ismerősen idéz elő bennem, és ami érzek, hogy benne is felébredt.
Szemeim magukba isszák a látványát, szerelemtől, félelemtől, vágytól csillogó szemeit, a csókot, amit a tenyerembe ad. Szavait a szívemben érzem, hüvelykujja simítása finoman perzseli a bőröm. Segít, hogy meg tudjam mozdítani azt a lábam is, ami eddig nem ölelte körbe a testét, helyet adva neki  a combjaim között. Látom elmélyülni a vágyat a szemeiben, a csókunk ugyanolyan keserédes, mégis szenvedélyes. Teste szorosan az enyémhez simul, meztelen bőrünk mindenhol összeér, és hiába a félelem, a vérem úgy forrósodik fel, mintha először érne hozzám... pedig ez akár az utolsó is lehet. Hajamba túró és lábamra simuló ujjai nyomán újabb és újabb borzongás fut végig rajtam, tenyerem az oldalát, a hátát és a vállait simítja, elidőzik a karján, ajkam telhetetlenül keresi az övét. Magamba szívom az illatát, az ízét, az érintését, minden érzést, amit előidéz bennem, aminek az elveszítésétől annyira félek. Halk sóhaj szökik ki az ajkaim közül, amikor csókjai a nyakamra térnek át. Borzongás fut végig a testemen, egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy fejem a párnának feszítve adok neki teret, felkínálva neki a nyakam. A légzésem nehézzé és sűrűvé válik a finom érintések nyomán, ujjaim újra beletúrnak a hajába, csípőm vágyakozva, de nem türelmetlenül mozdul az övéhez. Ajkai egy pillanatra elengedik a nyakam, megmozdul, én pedig ösztönösen segítem a helyezkedésben, hogy elmerülhessen bennem. Sóhajára megremeg a gerincem, az érzésre halk nyögés tör elő a torkomból, ujjbegyeim belemélyednek a hátába és a tarkójába. Mélyen a testembe hatol, aztán megáll, hogy ajkai ismét a nyakamat érintsék. Reszketegen sóhajtok fel, szemeim újra lehunyom, de amikor csókjai az arcomra, majd az ajkaimra térnek, nem kell várnia a viszonzásra.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor elengedi az ajkaimat, pillantásunk találkozik, és innentől kezdve szinte pislogni sem akarok, csak nézni vágytól ködös, ragaszkodó, szenvedélyes, féltő pillantását. Másik kezével is megtámaszkodik, csípője lassú mozgásba kezd, és én szinte reszketve veszek el az érzésben és a tekintetében. Ujjaim a vállába, a lapockájába kapaszkodnak, másik lábam is körbeöleli a csípőjét, szenvedélyes mozdulatai elhaló sóhajokat, halk nyögéseket csalogatnak elő belőlem. Nem akarom becsukni a szemem, nem akarom, hogy elmúljon a pillanat, mélyen az emlékezetembe égetem a látványát, a sóhajait, és az összes érzést, amit okoz és ébreszt bennem. A szívem hevesen, nyugtalanul ver, sűrű lélegzetvételem között néha magamhoz vonom egy hosszú, szenvedélyes csókra, elraktározva magamban ajkai ízét és érintését is, míg máskor állát, nyakát, vállát érintik ajkaim. Megszűnik a külvilág, megszűnik az időérzékem, csak ő marad; a szerelem, a vágy és a félelem keserédes elegye, csillogó, ködös szemei, elnyílt ajkai, bőre érintése, ritmusosan eggyé váló testünk. Csak ki akarom élvezni őt és minden egyes percet, pillanatot, mintha ez lenne az utolsó alkalom.
Egy idő után ujjaim már a csípőjébe kapaszkodnak, már nem az ujjbegyeim, hanem a körmeim mélyednek a bőrébe, maguk után hagyva a nyomaimat, mint minden alkalommal. Egyik kezem végigsimít mellettem támaszkodó karján, egészen le a kézfejéig, tenyerem az övé alá bújtatom, szorosan összefűzve az ujjainkat. Nyögéseim sűrűbbé és hangosabbá válnak, a testemen remegések futnak végig, ajkaim újra az övéit keresik, szenvedélyes csókban forrva össze vele, mielőtt a testem megadná magát neki és a keserédes, erőteljesen lecsapó gyönyörnek.

Axel & Aviva

Pontosan értem, mire gondol, és azt is tudom, mit akar ezzel mondani. A szívem felmelegszik a tudattól, hogy szeretné megadni nekem a szabadságot, annak minden lehetséges értelmében, még akkor is, ha számomra ez lehetetlennek tűnik. Hiszen nekem már az is hihetetlen, ami eddig történt, már eddig is annyi mindent adott és mutatott nekem, amit a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Önmagában az a tény, hogy itt van velem, hogy segít nekem, olyasmi, amit kívánni sem mertem volna korábban, de ő ezek mellett megajándékozott olyan pillanatokkal, percekkel, órákkal és napokkal, amikor én is... valaki más lehettem. Mintha felébresztett volna bennem egy régóta szunnyadó belső hangot, aki nem csak egy érzelemmentes gépezet, hanem valaki, aki képes szeretni, törődni, érezni.
És nekem adta a szívét. Azt a hatalmas, tiszta, jóságos szívét, ami valamiért egy olyan emberért dobog, mint amilyen én vagyok. Hiába nem érzem magam érdemesnek erre, ez ad nekem erőt most is, és ruházna fel még több erővel, bármi történjék is. Amíg tudom, hogy az a szív dobog, addig bármit képes lennék elviselni. Ahogy ő is bármire képes lenne értem, tudom. Ma láttam is.
Mégis elmondom neki, hogy ha ennek pontot is tudnánk tenni a végére, nem oldódna meg vele minden, mert nem szeretném, ha azt is a saját nem elég körébe sorolná majd. Számára ez azért aranykalitka, mert a szabadság ízét nem érezhetjük, számomra viszont azért, mert én már eddig sem érezhettem, de most, hogy itt van velem, mintha már az árnyékok között lennék, mert fénnyel töltötte meg a lelkem és az életem. A pillantása reménykedő és a szavai is azok, érintése kellemesen melengeti a bőröm és a szívem, de nem tudom, osztozhatom-e ebben a reményben. Nem mondtam el neki, pontosan mennyi vér tapad a kezemhez, hogy kiket és miért kellett megölnöm, és nem is biztos, hogy szeretném. Bár lehetnek sejtései, félnék megmutatni neki azt, aki voltam, aki még mindig vagyok, leszámítva azt a részemet, akit ő életre keltett, mert mindig attól félnék, hogy eljön az a pont, amikor mégis csalódik bennem. Ami már neki is túl sok lenne.
Beismerem neki a saját félelmemet, szemeiben mindent látok, amit látnom kell, de ő sem tesz elhamarkodott ígéreteket, csak érintése ragaszkodása fejezi ki az érzéseit. Nem mondhatjuk azt egymásnak, hogy minden rendben lesz, ha egyszer nincs rá garancia, és ezt mindketten tudjuk. Ezek az érzések vegyülnek bele a csókunkba is, a ragaszkodás és a szerelem mellett ott a félelem és a kétségbeesés, úgy kapaszkodunk egymásba, mintha az életünk múlna rajta, mintha soha nem akarnánk ennél távolabb kerülni egymástól, és talán így is van. Én nem bánnám. Követi a mozdulatot, ahogy a hátamra gördülök, a kezét nem húzza ki a fejem alól, de a legkevésbé sem zavar, így nem kerülünk távolabb, testünk továbbra is szorosan simul össze, miközben ajkunk telhetetlenül keresi a másikét. Egyedül az képes kizökkenteni, amikor rájövök, hogy a kezem, ami nem a hajában veszett el, pontosan hol érinti, aztán rögtön utána jön egy újabb hasonló érzés, amikor rájövök, hogy nem is okozok neki fájdalmat. Hogy nem is tudnék, mert a seb szinte begyógyult.
Találkozik a pillantásunk, mosolya beragyogja a lelkem, szavaira nekem is muszáj elmosolyodnom. A szemeimben felcsillannak az érzéseim, azt kívánom, bárcsak igaza lehetne, bárcsak én is képes lennék rajta begyógyítani minden testi és lelki sebet úgy, ahogy a tenger tette. Ajkai ismét az enyémre forrnak, és én egyetlen másodpercig sem tiltakozom. A csókja íze lassan űzi ki a sötét gondolatokat a fejemből, ajkai érintése olyasmi, amivel sosem tudnék betelni, és nem is akarok. Ujjai olyan gyengédséggel simítanak végig az arcomon, hogy szinte belesajdul a lelkem, de egyben olyan magasságokba is emel, amit soha nem hittem volna, hogy egyszer megtapasztalok. Érintése továbbhalad a hajamra, aztán le az oldalamra, finom bizsergést és libabőrt hagyva maga után minden egyes pillanatban. Én sem maradok tétlen, egyik kezem még mindig a hajába fúrt ujjakkal tartja közel magamhoz az arcát, a másik viszont bejárja a bőrét, élvezve az érintését, szinte újra felfedezve őt, pedig már talán le is tudnám rajzolni minden porcikáját emlékezetből. Ujjaim elhagyják a heget és a vállát, felfedezik az oldalát, a hátát, a bőre minden egyes négyzetcentiméterét, az alatta megbúvó izmok játékát, a hegeket. Elhatározom, hogy egyszer még mindegyiknek meg fogok kérdezni az eredetéről - már amelyiket nem ismerem -, mert biztos vagyok benne, hogy a legtöbbre emlékszik, akárcsak én a sajátjaimra, és őszintén remélem, hogy erre meg lesz még a lehetőségem.
Érzem, hogy csókja és érintése, szorosan az enyémhez simuló teste, orromba kúszó illata lassan elterelik a gondolataimat. Nem apad bennem az a kétségbeesett akarás, hogy úgy kapaszkodjak belé, mintha attól félnék, hogy ez az utolsó alkalom, de ugyanazokat az ismerős érzéseket kelti bennem életre, amit mindig, és ez a kettő most vegyülni érződik egymással. A vágynak egy egészen új formája ez, azt akarni, hogy minden formában érezhessem őt és csakis őt, azt, hogy itt van velem, hogy megérint, hogy az övé vagyok, és nem másé.
Ajkaim csak annyira szakítom el az övétől, hogy rá tudjak nézni. Tekintetemben ismerős köd ül, az ujjaim kibújnak a hajából, végigsimítanak az arcán, néhány pillanatig figyelem szeretett, jóképű vonásait, csillogó szemeit.
– Szeretlek – suttogom, hüvelykujjam végigsimít elnyílt, csókunktól nedves ajkain. Másik kezem ismét az oldalán jár, ujjbegyeim gyengéden simítják bőrét a csípőjéig, aztán egy kicsit megmozdulok, másik lábamat is kijjebb húzva, még több teret adva neki a combjaim között. – Érezni akarom, hogy itt vagy velem – mormolom az ajkaira szinte kérlelőn, mielőtt újra bezárnám köztünk azt a kis távolságot. Szándékosan csak ezt a gondolatot fogalmazom meg, nem akarom elterelni a figyelmét.

Axel & Aviva

Csak nézem és hallgatom őt, ahogy megosztja velem az érzéseit, a gondolatait, amik nyomasztják. Szíve a tenyerem alatt dobban, és ez valahogy mindennél fontosabbnak érződik, hiszen én is félek. Félek attól, hogy elveszítem, pedig szinte csak most találtam rá, félek, hogy csak azért ismerhettem meg ezt az érzést, hogy aztán a hiányával kelljen leélnem egy életet. Nem mondom el neki, hogy én kibékülnék azzal a forgatókönyvvel, amiben engem elvisznek és ő jól van, mert tudom, mit érez, és nem kívánom ezt neki, de ezerszer inkább választanám ezt, mint azt, hogy bármi történjen vele miattam. A halál könnyű. Persze, ha eljutnánk odáig, Uzi nem könnyítené meg nekem, ezt pontosan tudom, de minden könnyebb, mint a gondolat, hogy elhozzak egy olyan világot, amiben Ő nem létezik. Nem csak magam miatt.
Őszinte vagyok vele, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel nem segítek igazán. Apró mosolyának látványa felmelegíti egy kicsit a szívem, de azt láthatóan hiába próbálom neki elmondani, hogy ő nem csak elég, hanem már így is több, mint amit valaha kívánhattam volna. Válaszát hallva megjelenik egy mosoly az arcomon, kevésbé halvány és őszintébb is, mint az előző. Ragaszkodó mozdulattal simítom végig az arcát.
– Amíg veled vagyok abban a hajóban, nekem mindegy, hol vagyunk – felelem őszintén. Soha nem kárhoztatnám arra, hogy hátralevő életében velem kelljen bujkálnia és az árnyékban élnie, mint nekem, de akkor is ez az igazság. Ahol ő van, én otthon vagyok, bárhol is vagyunk, bármi is történik. – Nem tudom, hogy eljöhet-e valaha az a pillanat, amikor normális lesz az életem, Axel – mondom aztán halkabban, elkomolyodva nézve a szemeibe. – Ahhoz túl sok van a számlámon. – Nem szeretném, ha a saját kudarcának ítélne meg olyasmit, amire nem is igazán lehet ráhatása. A menekülésben tud segíteni, a hátamat tudja fedezni, így életben tud tartani, de a múltam nem olyasmi, amit csak úgy ki lehetne radírozni. Ha csoda történik és valahogy pontot tudunk tenni ennek az egésznek a végére, akkor sem fogok tudni csak úgy visszatérni a normális életbe, és ezt neki is tudnia kell.
Következő szavaimra már inkább csak bólintással felel, de látom a szemein, hogy még ő maga sem tudja, ez elég megnyugtató-e számára. Tudom, mit érez, én sem érzek több hajlandóságot a pihenésre, még akkor is, ha a fáradtsággal csak újabb támadási felületet biztosítanánk.
– Én is félek – ismerem be suttogva. – Félek, hogy történik veled valami... – Még mindig élénken él az emlékezetemben a pillanat, amikor nem értem oda időben. A lövés hangja, a látvány, ahogy ott feküdt az avarban, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy életben van-e még. Akkor szerencsém volt, de lehet-e szerencsém még egyszer?
Ahogy ajkaim az övéire simulnak, heves viszonzásra találnak, érzem a csókjában a kétségbeesését, a gondolatot, hogy bár ez biztosan nem az utolsó érintésünk, lehetne az. Szorosabban húz magához és én is szinte a testéhez préselem magam, mintha csak eggyé akarnék vele válni, ujjaim az arcáról hátrébb simulnak, beletúrnak és finoman belekapaszkodnak a hajába, mintha csak attól félnék, egyikünk tényleg eltűnik a következő pillanatban. Beköltözik a mellkasomba egy rossz előérzet, amit nem is igazán tudnék megmagyarázni, csak remélni merem, hogy ez nem egy megérzés. Ettől, ha lehet, csak még erőteljesebbé válik bennem minden érzés, ami a csókunkba vegyül; a tudat, hogy ilyen vagy olyan értelemben, de a napjaink meg lehetnek számlálva, elemi erővel szorítja össze a mellkasom, a szívverésem szinte pánikszerűen gyorsul fel.
Megmozdulok, finoman gördülök a hátamra, nem engedve el sem őt, sem az ajkait, őt is húzva magammal, magam fölé, a lábammal és a tarkóján lévő kezemmel segítve a mozdulatot. Éreznem kell, hogy van, hogy itt van, hogy velem van, és egyelőre ez biztosan így is marad. Másik kezem lassan simít fel a vállára, a fejemben kavargó érzések és gondolatok kavalkádja teljesen eltereli a figyelmemet és későn jut eszembe, hogy az éppen a bal oldala, de mielőtt még komolyabban megijednék, hogy fájdalmat okozok neki, eljut a tudatomig, hogy az ujjaim alatt már tulajdonképpen csak egy finom varr réteg van. Még csak nem is vastag, mint egy gyógyulófélben lévő, igazán mély sebé, hanem vékony, mint az én halántékomon a kő ütésének nyoma, de az csak egy felületi horzsolás volt. Ez az egyetlen dolog, ami rá tud venni arra, hogy elengedjem az ajkaim egy pillanatra.
– A vállad... – suttogom meglepve, miközben ujjaim finoman  körberajzolják a lövés helyét.