3. csoport

What comes around, goes around

Próbálom cseppnyi jelét sem adni, hogy valójában mennyire megkönnyebbülök, amikor Surtr magához tér, bár ezt most a legkevésbé sem valami romantikus vonzódás kelti, hanem inkább a gondolat, hogy azért cseppet sem árthat ebben a helyzetben, ha Őfelsège magánál van. Egyrészt nem szívesen hagynám itt, bármilyen erős is az ösztön, hogy a torony felé haladjunk, másrészt bármivel is állunk itt szemben, azért némiképp megnyugtat a gondolat, ha Ő is velünk van, ráadásul ébren, nem pedig a földön fekvő hatalmas mamlaszkènt.
Nem is pátyolgatom túl sokáig, inkább rávilágítok, hogy talán jobb lenne haladni, mint egy helyben toporogni, Surtr megjegyzésèn pedig, csak a szememet forgatom, mikor egyrészt bölcsen megállapítja, hogy ez nem Musspellheim, másrészt pedig udvariasan megtudakolja, ki a másik férfi a társaságban. -Szóval, itt mindenki az én barátom.- forgatom újra a szemeimet az egyik, majd a másikuk megjegyzése hallatán, ami nekem teljesen valami abszurd kakaskodásnak tűnik jelenleg, de inkább, csak legyintek rá egyet. Ha lenne időm, talán komolyabb figyelmet is szentelnèk az ébredező férfi egóknak, ahogy ezek ketten egymást kezdik finoman kóstolgatni, de jelenleg mégis fontosabbnak érzem, hogy elinduljunk végre és amint az aranyos kis csapatunk készen áll rá, megcèlozzuk a tornyot. -Különös ez az energia...- morgom az orrom alatt séta közben, leginkább a lábam előtti talajt vizsgálgatva, mert tényleg nem a tájra vagy a toronyra fókuszálok, hanem mindarra, amit ezek mögött érzékelek, ami mutatja az irányt is egyben, majd egy valamivel erősebb lökést is produkál.
Megtorpanok egy pillanatra, kicsit olyan érzésem támad, mintha valaki jól gyomron vert volna, aztán ahogy felpillantok, már meg is értem, hogy miért. Az ismeretlen táj egy egész más pontján kötöttünk ki egyetlen szempillantás alatt, ez pedig még inkább felkelti bennem a gyanút, hogy mi állhat az egész mögött, ugyanis nem sok olyan lényről tudok, ami erre képes lenne. Módi karlegyintèsèn azért, a groteszk helyzet ellenére is elvigyorodok egy pillanatra, de utána alaposan körbe járatom tekintetem és az újabb különös energia magját kezdem kutatni. -Nem vennék rá mérget, de ez az egész olyan, mintha az egyik...- kezdek bele újra a hangos gondolkodásba, befejezni azonban nem tudom, mert Módi váratlanul neki iramodik, én pedig, mint egy morcos anyuka, csípőre vágom kezeimet és a fejemet csóválva figyelem távolodó alakját.-Hát persze. Szaladjunk szerte-szèt, az bizonyára sokat segít majd a helyzeten.- morgolódok, de a lány láttán, aki nagy eséllyel az iménti energialökettel egy időben érkezett ide, vagy épp mi érkeztünk hozzá, elakad a szavam. Már csak amiatt is, mert még nekem is meglepő, hogy Módi így rohan a csajszihoz, emiatt pedig úgy sejtem, ő lehetett az, akit az imént annyira keresgèlt és, akit a vásáron vele láttam. -Remek. Most már mehetünk tovább?- sóhajtom végül kelletlenül, ami így egyértelműen elárulja, hogy jelen helyzetben mennyire nem nyűgöz le, hogy Ők éppen egymásra találtak, mert a kérdés még mindig ott lebeg a fejünk felett, hogy hol a pokolban is vagyunk?-Akármi is áll a háttérben, igyekeznünk kellene, mert engem cseppet sem nyugtat meg, hogy ez a valami téged és minket is kiütött.- szólalok meg végül kedvenc óriásom mellett ácsorogva és, bár nem tudnám megmondani, hogy Őt is aggasztja-e ez az egész annyira, mint engem, de azèrt felpillantok rá, hátha felfedezek vonásain valami ilyesmit.

notes | music

i don't know where we going,
or what we're gonna do,
but i think i'm in anyway..
Just because of you.

Hirtelen nem igazán értem, mi történik körülöttünk. Eddig csak az bosszantott, hogy rengeteg ember kóvályog össze-vissza, mindenki meg van őrülve az ünnep miatt, de hamar már pont az ellenkezője miatt kezdhetek aggódni, hogy mindenki eltűnt... és nem elég, hogy Mavist sem látom sehol, még az ösztönöm is cserben hagy, ami világ életemben megóvott minden bajtól, és amit Tyr úgy tanított meg nekünk 'használni', hogy amég hallgatunk rá, az életünk biztonságban van. Mindig imádtam, hogy háború istenként magaménak tudhatok egy ilyen taktikai előnyt, egy biztos őrszemet, erre tessék, játszik velünk valami, vagy valaki, és még csak fikarcnyi fogalmam se volt arról, hogy baj fog történni. Hogy ez a valami ki fog ütni ki tudja mennyi időre, és még mikor magamhoz térek se vagyok igazán önmagam, és ez nagyon enyhe megfogalmazás. De öröm a bajban, hogy hirtelen még az is jó érzéssel tölt el, hogy Ránt a közelemben érzem, illetve hallom, pedig eddig kifejezetten bosszantott a jelenléte, még ha csupán dacból is, most mégis ad egy kis biztonságérzetet, hogy itt van. Na ezt mondjuk neki nem fogom az orrára kötni, az biztos.
Rán válaszára igazából csak az orrom alatt tudok morogni egy 'hát ez szuper'-t, vele együtt értetlenkedve, plusz még bosszankodva is, miközben igyekszek körbenézni is, na meg kiűzni ezt a nem múló szagot az orromból, de egyik próbálkozásnak sincs sok értelme. A szag marad, akit pedig tekintetemmel keresnék, nem találom...
Nem is nagyon foglalna le hirtelen semmi se jobban az aggodalmamnál, ha nem látnám az istennőt odasietni egy földön fekvőhöz, aki ha jól érzem, óriás lehet, már amennyire még hihetek ezek után a megérzéseimnek .., és ahogy ő ébresztgetni kezdi az illetőt, pár lépésnyit közelebb araszolok.
Na de jól hallottam, hogy azt mondta, Surtr?! Az a Surtr? Hát mondjuk melyik másik lehetne... Egy fejcsóválós szemforgatást azért megejtek, míg Rán életmentőset játszik az óriással, majd azzal a lendülettel körbe is nézek újra, hogy szemet szúrjon a távolban mocorgó fény, ami igencsak beindítja bennem az arra kéne menni gondolatokat. De vajon tényleg arra kéne menni, vagy már ennek se higgyek? Alapjaimban rengetett meg ez az egész, nem tehetek róla.
- Egyetértek, mihelyt óriás barátod is magához tér, indulhatunk. - felelem elgondolkozva, közben megint csak a távolt körbekémlelve, de akkor se látom... és ez egyre jobban idegesít. Mikor meghallom, hogy ez nem Muspellheim, őszintén kiszalad számon egy halkabb 'még jó!', nem is nagyon címezve senkinek, inkább csak egy frusztráltabb sóhaj keretén belül, majd tekintetem Surtr-t figyeli, illetve Ránt, hogy akkor lassacskán indulhatunk-e.
- A névtelen barát Módi, és érzi, igen. - bár igazán nem számít, mert már el is fordul, én meg újra csak a szememet forgatom. Szuper, csapatépítő tréning, pont erre vágytam így karácsonykor, vagy .. bármikor.
De ahogy hátra szól, Ránra pillantok, majd elindulok vele, vagy akár mögöttük, édes mindegy, csak derítsük ki, mi van annál a rohadt toronynál, és találjuk meg a többieket mielőbb. Vagy legalább csak Őt...
Kicsit lesarkítva, nem is lenne gond mindezzel, ha egyik lépésünk a másik után, nem találnánk magunkat egy teljesen másik pontján a városnak... Hirtelen tántorodok meg léptemben, és nézek ismét körbe, a csapatka még megvan, legalább ennyi stimmel, de... - Most komolyan ezt fogjuk játszani, hogy messzebb lett az a .... A kikötő? - csattanok fel hirtelen, még intve is a kikötő irányába, de ne káromkodj Módi, maradj nyugodt, most nem segít az idegroham...
De talán.. az ösztönöm, ami a bátyámmal is folyamatosan összeköt - így legalább még az biztos, hogy bárhol is vagyunk egymástól, ő jól van -, segíthetne megtalálni az én istennőmet, vagy legalább tudhatnám, hogy rendben van, és ahogy picit lassulok Ránéktól, hogy jobban erre az erőre figyeljek, egyre inkább érzem, hogy már nincs is olyan távol, mint eddig éreztem. Sőt... Újra körbehordozom tekintetem az ismerős, mégis ismereten tájon, majd lábaim szinte maguktól indulnak meg az egyik irányba, amerről erősebben vélem érezni Mavis közelségét; a sétából tempósabb lábszedés kerekedik, főleg, mikor meglátom sziluettjét ebben a fényviszonyban. Persze amint magamhoz tudom ölelni őt, ezt meg is teszem, jobbom derekán, míg balom fején, haján pihen meg, elhadarva, mennyire örülök, hogy látom, hogy itt van megint.
- Jól vagy? Mi történt?! - kérdezem aggódva keresve tekintetét, noha sejtem, ő se igazán tudja majd, mi történt, mégis muszáj megkérdeznem.

Christmass lights

Lorem Ipsum is simply dummy text of the printing and typesetting industry.

 
Annyira hihetetlen még számomra is, hogy mennyire hamar meg tudnak változni a dolgok körülöttünk. Egyik pillanatban még karácsonyi láztól fűtve sorakoztunk a forralt borért Módival, mintha mi is átlagos halandók lennénk, aztán egyszer csak ittmaradtam "egyedül", úgy érzem mintha az egész várost körbelengené ez a szúrós szag és habár ehhez a zord időjáráshoz vagyok szokva, az átlag ember nem és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy egyhamar enyhülni fog a hóvihar. Meg akartam keresni Módit..vagy akár azt az istennőt, akivel fasírtban vannak, de se hírük se hamvuk. Azt se tudtam, mihez kezdjek magammal, fájt a fejem, szédültem, legszívesebben levegőt se vettem volna, mégis tennem kellett volna valamit nem? Mikor feltápászkodtam, észrevettem, hogy nemcsak Módi és Rán híján van a korábban vidám és fényes kis vásár, de jóval kevesebben is vannak a halandók sorai közül is. Például a kedves nénit a kandírozott mogyis standtól sem látom, a férje kétségbeesetten keresi. Egy anyuka és a látszólag öt éves gyermeke keresték a kislány bátyját Anton-t és javarészt, érthető módon hatalmas volt a felfordulás. Igyekeztem elnyomni magamban azt az aggodalmat, ami kezdett egyre inkább ekuralkodni az elmémen, mint valami fekete, undok láp. Bár nem is sokáig tudtam volna benne dagonyázni, mert olyan hatalmas energialöket rázott meg, hogy egy pár pillanatra nem is igazán tértem utána magamhoz.
"Mégis mi lehet ez? A kikötőből jön? Ki lehet ott? MI lehet ott?"
A lábaim maguktól mozdultak, a testem vitt magával, ha akartam volna sem állhattam volna ennek ellen, csak haladtam előre, bármi is várjon ott. Sétáltam tíz, húsz vagy akár száz métert? Nem tudom, de...ismét magával ragadott a szédülés, az émelygés és mintha egy örökkévalóság telt volna el, addigra tértem ismételten magamhoz, egy világban, ahol semmi sem valódi, ahol semmi sem igazán a miénk. Ugyanott voltam, de mégis máshol. Felültem a szédülés ellenére és próbáltam felmérni a terepet. Ott van Olga a néni a standtól, épp a kis Antont próbálja vigasztalni pedig biztos, ő maga is igazán össze van zavarodva. A szag még mindig jelen volt, de lehetséges lenne, hogy aki elveszett az...
A lábaimat picit gyengének éreztem, mégis felegyenesedtem és azonnal megéreztem Módi jelenlétét a hátam mögül.
Megfordultam és a tőlem telhető leggyorsabb sétáját megejtve haladtam az energia felé, ami csakis az övé lehet. Nem sokkal később meg is láttam a magas istenséget. Legszívesebben rohantam volna és adtam volna neki jópár puszit, de azért naaaaa. Amilyen elegánsan engedte a helyzetem, úgy loptam a távolságot közöttünk.
Az örömet és megkönnyebbülést mégsem tudtam volna letörölni az arcomról. Legalább jól van és már biztosan nem az ő és Rán együttes nemtetszése ennek az egésznek a katalizátora.

Szinte még éreztem az erős, határozott ujjakat, ahogy hirtelen rámarkoltak a karomra, a gyanúsításon pedig valójában meg sem kellett volna lepődnöm, hisz napok óta a nyomában loholtam anélkül, hogy egyszer is beszélni akartam volna Vele. Most pedig, ahogy hirtelen szembekerültünk egymással, váratlanul kitör a pánik, a dekorációs fények sorra vesztik el a fényüket, miközben kis híján megreped a talaj, és bár a nyelvem hegyén volt a visszavágó, hogy hozzám épp annyira passzolna ez, mint Hozzá, de ahogy magamba szippantottam azt a kesernyés, dohos szagot, aminek a származását a nagy kavalkádban nem tudtam beazonosítani, még épp elkaptam Rán pillantását, mielőtt elsötétedett volna minden, de azok az ujjak továbbra sem eresztették a karomat.
Magam sem tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideig voltam kiütve, de éreztem magam alatt a hideg talajt, a testem azonban meg sem próbált együttműködni velem, és hiába próbáltam kinyitni a szemeimet, mintha valaki szándékosan nem engedte volna, hogy megtegyem. Az orromban még mindig éreztem azt a furcsa szagot, miközben lassan, egyenletesen némi oxigént szívtam magamba, a hang pedig, ami próbált a valóságba rántani, túlságosan is ismerős volt, főleg mikor tenyere a mellkasomra simult. Bár, ezt a kását azért nem eszik olyan forrón, ennyi kevés volt ahhoz, hogy teljesen kiírjanak a történelemből, azt mégsem értettem, hogy miért tértem magamhoz nehezebben, mint Rán vagy az a valaki, akihez épp beszélt. Már nemcsak a szúrós szagot, de az isteni rezgéseiket is érzékeltem, és amint végre sikerült kinyitnom a szemeimet, nem is váratott magára sokáig az első szemforgatás, mikor megpillantottam Rán-t, a közelében azzal a másik valakivel, és miközben azon munkálkodtam, hogy végre felüljek, kiszakadt belőlem egy bosszankodó sóhaj. - Hát, ez nem Muspellheim - szólaltam meg kiszáradó torokkal, ahogy lassan körbenéztem, kicsit sem törődve azzal, hogy milyen eszmecserét zavarok meg épp, vagy hogy milyen különös érzésről szólt a diskurzus, én egyelőre azzal foglalkoztam, hogy eltűnt mindenki, aki az imént még ott sertepertélt mellettünk, csak hogy fotózkodjon azzal a kibaszott karácsonyfával.
Lendületet vettem, hogy felálljak, majd leporoltam kezeimet, így sétálva közelebb a duóhoz, az arcom viszont továbbra sem beszélt helyettem, miközben felkutattam Rán tekintetét. - És mi különöset érzel? Vagy a névtelen barátod is érzi? - folytattam tovább, hirtelen fordítva fejemet a srác irányába, majd mielőtt úgy igazán követelhettem volna a választ, inkább lemondó sóhajt hallattam, miközben elindultam abba a bizonyos irányba, ahonnan amúgy én is érezni kezdtem azt a különös rezgést, amiről Rán valószínűleg beszélt. - Meddig fogtok ott ücsörögni? - pillantottam végül hátra, szándékosan idézve Rán előbbi szavait, célirányosan haladva a torony irányába, de azt még nekem is be kellett látnom, hogy amíg nem tudjuk, mi történik velünk, valójában tényleg előnyt kovácsolhatunk azzal, ha együtt maradunk.

3. csoport

What comes around, goes around

Az első gondolatom, hogy talán, valami teljesen érthetetlen módon egy egész más helyre csöppentünk hirtelen a Karácsonyi vásárról, de ahogy alaposabban körbe nézek, egész ismerősnek tűnik a táj. Igaz, sokkal kopárabb, szürkébb, baljósabb hangulatú, mint amilyen volt, főleg így a karácsonyi fények, a zene és a rengeteg ember nélkül, de egyébként is átjárja valami különös energia, mintha igazán nem is a valóság része lenne. Az biztos, hogy nem álom, hiszen ismerem az érzést, milyen az, amikor álmodom és az cseppet sem ilyen, nem beszélve arról, hogy nekem azért még mindig élénkebb fantáziám van, mint hogy épp egy ilyen nyomasztó helyre képzeljem magamat.
Vagyis magunkat, hiszen nem vagyok egyedül és amint kicsit tisztul az elmém, Módi felé pillantok, aki legalább annyira kábának tűnik, mint amilyennek én érzem magam, de ezen túl úgy fest, hogy egyben van. -Fogalmam sincs. Olyan, mintha valami eltorzult tükör-világban lennénk vagy... nem tudom.- csóválom a fejem értetlenül, hiszen láttam már egyet s mást, mióta létezem, voltam már igazán pocsék helyzetekben, de ezt a jelenlegit, még én sem tudom hová tenni. A kérdés pedig, hogy mégis ki volt képes ezt művelni, kinek van akkora energiája, hogy mindkettőnket kiüssön vele, majd egy ilyen kietlen helyre hozzon, olyasfajta aggodalmat kelt bennem, amilyet már régóta nem éreztem. Hasonló érzés, mint ami a földön fekvő Surtr láttán átjár, mert míg mi ketten, már kezdünk valamennyire észhez térni, Ő még mindig nem mozdul, így végül négykézláb megteszem azt a pár méter távolságot, ami köztünk van és fölé hajolva alaposan szemügyre veszem. -Hé! Ébresztő!- paskolgatom az arcát, de arra azért ügyelek, hogy tényleg csak paskolgatás legyen, bármilyen szívesen is kevernék le neki néha egy pofont, főleg amiatt, hogy a nyomomban járkál már napok óta, végül pedig tenyerem a mellkasára helyezem, így próbálva érzékelni a szívdobbanásait.-Gyerünk, Surtr. Térj magadhoz!- rázogatom meg a vállánál fogva, fölé hajolva közben és, ha nem tudnám, milyen komoly energia kellett ahhoz, hogy kiüssön minket és, hogy Rá talán jóval erősebben hatott -bár kétlem-, még azt hinném, hogy szándékosan bohóckodik.
Elpillantok aztán Róla, hogy egy kicsit újra feltérképezzem a környéket, így fel is tűnik a távolban lévő világítótorony, amivel kapcsolatban az egyre éledező érzékeim rögtön valami többet sejtetnek, mint aminek tűnik. Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely vagy, hogy miként kerültünk ide, de az érzés, hogy a válaszokat ott találhatjuk, a torony környékén, követve a tetején keringő fénysugár eredetét, úgy fészkelődik az agyamba, mint egy makacs dallam, amit aztán egész nap dúdolgatsz. -Akárhol is vagyunk, azzal nem jutunk előrébb, ha itt ücsörgünk.- pillantok Módira és, bár eszem ágában sincs itt vezetőt játszani vagy ilyesmit, de minél előbb szeretnék eltűnni innen, mert minél több időt töltünk itt, annál inkább átjár valami baljós érzés. -Megnézhetnénk azt a tornyot. Érzek valami különöset abból az irányból.- biccentek aztán újra a torony felé, majd kíváncsian Módira pillantok, hátha Ő is érzi azt a különös energiát, mintha az a fény magához vonzana és, ha Surtr közben magához tér, az Ő véleményére is kíváncsi vagyok, mik a megérzései, mert akárhogy is nézzük, itt most rohadtul egymásra vagyunk utalva. Mi. Így hárman. Pompás.

notes | music

i don't know where we going,
or what we're gonna do,
but i think i'm in anyway..
Just because of you.

Tudom, nem a legjobb tulajdonságom, hogy így tudok ugrálni érzelmek, és bánásmódok között, de így, hogy Mavis megjelenik, valahogy nem tudom ignorálni őt, és úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne a közelsége. Nagyon is érdekel... és hát, agyalnom sem kell azon, hogy azonnal minden figyelmem az övé legyen, amint mellém ér.
- Igen, gyanús. Hát én nem unatkoztam volna, de azért nem bánom. - pillantok rá egy szélesebb mosollyal, bár még ennek is van némi szemtelen éle, ha akarom ha nem . .
- Még ha itt lenne! - nevetem vele, nyilván nem esnék ennyire neki senkinek, de azért .. azért figyelhetnének jobban, mert tényleg kezd tele lenni velük a hócipőm, pedig nincs is olyanom. Még akkor is, ha Mavis oldja bennem a feszültséget akaratlanul is, érzem nem vagyok olyan zsémbes öregemberes, mint előtte.. Így aztán nem csoda, hogy azonnal igent mondok arra, hogy kísérjem el, nem is téveszteném szem elől, ha már így összefutottunk, már csak az a drága istennő nem kellene a képbe, akitől annyira igyekszek távol maradni, már csak dacból is. - De, ő Rune nagymamája. Egyébként nem lenne bajom vele, nagyon sokáig nem is volt, de aztán akadt közte és a bátyám közt némi ... probléma, amitől nem igazán lett a szememben az év nagymamája, se istennője... - magyarázom kissé bosszankodósabb hanggal, persze azért megmaradunk egy légtérben ketten, csak közben előjön belőlem az agresszív kismalac a viccekből, aki folyton morog valamin.
- Enru. Ezt az egyedi és cseppet sem a férje nevére hasonlító nevet egyedül találta ki, vagy segítettél benne neki? - kérdezem nevetve, érezhetően kötözködve, szemtelenkedve, persze azért hallottam én a mondat lényegét is, de megcsapta a fülem a név. - De oké, majd találok valami cukit neki. - teszem hozzá már visszafogottabb mosollyal.

A díszgömbök sorra törése után ha nem lenne elég a pánik, ami a halandókat megbolondítja, még a havazás és a szél is társul, nem is akármilyen szinten, hiszen már talpon maradni sem egyszerű néha... Elsőként ahogy Mavis elkapja a karomat, én őt próbálom közelebb húzni, na meg magammal együtt őt is két lábán tartani, de hamarosan már édes kevés a próbálkozás, hiszen ez a szag ami orromba szökik, pillanatokon belül homályosít el, és ...
És aztán, ahogy sikerül végre kikászálódnom csukott szemhéjaim mögül, az első lenne Mavis, akit keresnék tekintetemmel, mégsem találom. Emelett se tömeg, se fények, se semmi, ami eddig a vásár része volt, a szívverésem meg egyre ütemesebben kezd el dübögni mellkasomban, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyesmi történik velem, és még csak az ösztönömet se borzolja fel egyáltalán... nem igazán értem mi történik most.
Nagy nehezen felszedem magam a földről, bár eléggé labilisnak tűnik maga a próbálkozás is, ahogy az egész olyan, mint egy érdekes álom, és noha eddig bosszantott az ismerős isteni energia, most valahogy mégis örülök, hogy legalább őt még érzem... na meg hallom.
- Nem mondanám, inkább csak egyben... Mi a franc ez az egész? Hová lett mindenki? - kérdezgetem kissé ingerülten, mégis elnyűtten, folytatnám legszívesebben azzal, hogy miért érzem úgy, mint aki a legerősebb asgardi sörből vedelt múlt éjjel, .. de ehhez nem igazán van érkezésem, mert muszáj vagyok picit görnyeszteni gerincem, egyik kezemmel csípőmön támasztva, míg másikkal szemeim dörzsölöm, mert menten visszaülök inkább. Hová lett Mavis? Vagy mi hová lettünk...

Christmass lights

“Before beginning a Hunt, it is wise to ask someone what you are looking for before you begin looking for it.”

Őszintén szólva, nem számoltam azzal, hogy lesz társaságom is a vásáron. Jó, rendben, megismertem egy pár embert amióta a kórházban dolgozok, de mégis más összefutni velük, mint Módival, akivel most elméletileg kerüljük egymást. Bocsi, illetve, eddig ő került engem és most meg olyan, mintha mi sem történt volna. Fene tud kiigazodni ezen a férfin, dehát mit tehetnék? Tudunk ám normális, felnőtt személyekként is viselkedni, akik most osztoznak az ünnepi hangulaton. Ennyike.
- Hát, ami azt illeti, én tényleg lehet, hogy unatkoztam volna, de őket ismerve, nem kizárt, hogy ez most egy csapda amit ők állítottak nekünk. - Ha nem is kimondottan összeboronálás a cél, de ki tudja? Náluk semmit nem lehet igazán tudni. Még jó, hogy vagyunk annyira érettek, hogy ha már így jártunk, akkor nem vágunk hátraarcot és megyünk inkább haza.
- Jó-jó...Ha valaki fel bír téged lökni legközelebb, akkor engedem, hogy utána dobd a fejszédet. - Persze kacagtam közben meg grimaszoltam, de tényleg nagyon tud zavarni az emberek figyelmetlen és érdektelen hozzáállása, meg tegyük hozzá, hogy ha valaki Módit nem szúrja ki a tömegben, akkor senkit. Eleve magas, meg van egy kisugárzása, meghátc..csak nem egyszerű figyelmen kívül hagyni. Maradjunk ennyiben. Nekem sem árt, ha valaki masszív töri az utat, meg így kevesebb az esélye, hogy engem megborítsanak mellette és..esküszöm, hogy csak ennyi az indok, amiért felajánlottam neki, hogy elkísérhet a fához. Közben nagyon furcsa érzéseim támadtak...fogalmam sincs hogy állunk, hogy ő mit akar, én mit szeretnék, de az biztos, hogy nagyon szeretem a társaságát, bármennyire is tagadnám.
Szerintem ő is ugyanígy van ezzel mint én, mégis úgy érzem, hogy valami nagyon zavarja, s hamarosan ki is derült, hogy pontosan mi.
- Rán? Ő nem Rune nagymamája? Nem mintha annyira ismerném a terjedelmes családjukat de rémlik, hogy Ane mesélte, hogy Rán tartotta Runeban a lelket, mikor visszatért és kiderült, hogy Ane is megkapta az átkot. Akkor..csak nem lehet annyira rossz, nem? Közben lassacskán megérkeztünk a fához, ahol a kedvenc árusaim vannak. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a feszültséget a levegőben, de mégis betudtam annak, hogy ennyi isten egy helyen leterheli a technikát.
- Ane nagyon szeret bármit, ami cuki. Ha kap Enru valami játékot, az is megteszi.- Ane második legnagyobb szerelme az a cica, ha ő kap valamit, akkor Ane már teljesen jól van. Én egy aranyos kis macskaágyikót vettem neki, biztosan imádni fogja. Tulajdonképpen, ez most az első karácsony, amire már előre tudtam, kinek mit veszek és már Módinak is begyűjtöttem egy kis apróságot..mert..miért ne.
Inkább tereltem a figyelmem, fel az egekbe, ahol a kellemes havazás kezdett átcsapni konkrét hóviharrá.
- Nem tudom, mi ez, de nem valami bizalomgerjesztő jelenség. - Szinte ki sem mondtam, de márfokozódott is a helyzet, mintha az alvilág tört volna fel a Föld közepéből. Hirtelen a tömeg megbolondult, teljesen érthető okok miatt és mindenki más irányba igyekezett menekülni, én elkaptam még Módi karját, hogy ne sikerüljön elsodródnunk egymástól. Valami nagyon-nagyon nincs rendben és ez a szag? Mi ez a szag? Az ujjaim szorítása gyengült és már csak a tömeg morajló hangjára emlékszek, mielőtt minden elsötétült volna.
Nem tudom, meddig voltam kiütve...számomra nem volt kellemetlen a hideg, havas föld..de az, hogy továbbra is mozogtak alattam a földlemezek, már annál inkább.
- Módi...? - Kinyitottam a szemeimet és az első dolog, akit észrevettem, hogy Módi nincs sehol, de még a jelenlétét sem éreztem, mintha elnyelte volna a föld. Ideje volt megpróbálom felkelni, hogy keressek valakit akivel a végére járhatunk ennek...Csak remélni tudtam, hogy nem esett másoknak semmi baja.

3. csoport

What comes around, goes around

Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom az otthonomat, nem véletlenül esett Midgardra és épp erre a földrészre a választásom, hiszen itt ez az egyetlen hely, ahol még valamennyire őrzik rólunk az emlékeket a midgardiak. Tudtam, hogy mindenki, aki közülünk való, itt fog tanyát verni, ide húzódik majd, mint lepke a fényhez, de azt azért mégsem gondoltam volna, hogy majd minden sarkon belebotlok egy-egy istenbe vagy félistenbe vagy bármilyen más szerzetbe. Most mégis, miközben itt lohol a sarkamban Surtr, a férfi, aki egyszerre képviseli a múltamat és emlékeztet arra, mekkora hazugságokra vagyok képes, ha az élet megköveteli, még érzékelek is mellette nem egy és nem kettő energiát, a különös vibrálást, amiből egymásra ismerhetünk akaratlanul is. Ahhoz meg végképp nem kell nagy tehetség, hogy a jelenlévő arcok között kiszúrjam Módit, akit ha nem is nevezhetek konkrétan ismerősnek, ellenségnek talán annál inkább. Vagy legalább, abban biztos vagyok, hogy nem kedvel és igazából azt a tábort elég sokan gyarapítják, ha számításba vesszük, hogy egy-egy szeszélyesebb hangulatomban hány embernek okoztam már fejtörést.
Ha nem is Őt, a testvérét már volt szerencsém kellemetlen helyzetbe hozni, emiatt pedig egyáltalán nem lep meg, hogy amikor egymásra pillantunk, a leghalványabb szimpátiát sem érzékelem, de amikor vibrálni kezdenek körülöttünk a fények, tekintetem inkább visszavezetem az előttem ácsorgó óriásra, aki szintén nem azok közé tartozik, akik kifejezetten kedvelnének és gyanakvón összehúzom a szemeimet. -Azt hiszem, nem tartozik a képességeid közé, de ugye nem te csinálod ezt?- kérdezem lehalkítva hangomat, majd csípőre vágott kezekkel körbe sandítok, mintha csak azt keresném, mi vagy ki okozza a lámpák különös viselkedését, melyek végül hangos pukkanással meg is adják magukat a gerjesztett feszültségnek.
De az egész nem ér ennyivel véget, bárki is műveli, mert pillanatokkal később úgy kezd rázkódni alattunk a talaj, hogy kis híján elvesztem az egyensúlyomat és, ha nem is szándékoztam a kelleténél közelebb merészkedni Surtr-hoz, akaratlanul is a karjába kapaszkodva próbálok talpon maradni, de bárki is művelje ezt, bármi is okozza a föld rengését, az a különös bizsergető érzés is egyre erősebbé válik, aztán pedig...

A földön fekszek, mikor magamhoz térek és, bár a táj és a környezet ismerős, mikor kábán körbe pillantok, mégis egész más minden, kezdve azzal, hogy a tömeg köddé vált, ahogy a karácsonyi francos díszek is. Az összes szőr az égnek meredezik bőrömön, mert az egész olyan különösnek hat, mintha csak egy halovány álom lenne, hiába látom ugyanúgy magam előtt a korcsolyapályát és a park minden más részét. Valahogy nem tűnik a valóságnak, ez pedig arra késztet, hogy minden létező érzékemmel a környezetemre koncentráljak, tekintetem azonban rögtön az óriást keresi, aki bármennyire is megy az agyamra és bármennyire rühellem, hogy váratlanul az életembe csöppent, most mégis megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy Ő is itt van. -Hol a fenében vagyunk?- nyögöm zsongó fejjel, ahogy megpróbálok feltápászkodni, de először csak addig jutok, hogy feltérdeljek és ket kezemmel megtámaszkodva combjaimon, ismét felmérjem a terepet. Magam sem tudom, hogy Módi jelenléte feszélyez-e vagy sem, de annak azért örülök, mikor megmozdul, mert bármibe is csöppentünk, jól jöhet a jelenléte. -Jól vagy, kölyök?- vetem oda félvállról a kérdést, majd tanácstalan tekintetem ismét Surtra vezetem és, mintha csak így akarnám tudatni vele, hogy lövésem sincs, mi a fene folyik itt, finoman vállat vonok és szét tárom karjaimat.

notes | music

i don't know where we going,
or what we're gonna do,
but i think i'm in anyway..
Just because of you.

Bár egyelőre nem igazán tudom, hányadán is állunk Mavissel, jobbára miattam... attól még egyértelmű, hogy így köszönök neki, ki se bírnám, hogy ne érintsem meg. Tényleg javít még azon az 'apró' bökkenőn is, hogy kiakaszt a túláradó humanizmus olykor, mert így már inkább lófrál mosolyom arcomon, mintsem szemforgatáshoz illő mimika. Na de vajon ennyire szereti ezt az ünnepet, vagy hasonló okokkal jött, mint én?
- óh értem. Tehát Ane és a kedves férje találtak nekünk szuper programot mára, hátha amúgy unatkoztunk volna. - forgatom meg szemem, de csak játékosan, hiszen mosolyom nem szűnik közben, mert annyira azért már mégsem bánom az egészet, és nem is lett volna képem azt mondani két bociszemnek, hogy bocs, de hagyj a hülyeségeiddel. Bár így már azt is kinézem belőle, hogy éppen ezért küldött, hátha találkozok Mavissel, ha már annyira azt akarta, kezdjek valamit magammal az ügyben...
- Jó, kicsit fura lenne, de ha még egyszer valaki nekem szalad egy gyors bocsikával, vagy még annyival se, lazán csak fellök, utána vágok valamit. - nevetem, noha tényleg felbosszant, mennyire ész nélküliek ilyenkor a halandók, pedig még csak csöpp se vagyok, hogy ne lássanak meg... de amíg nem borít rám valaki egy pohár forralt bort, ne is panaszkodjak. Na akkor aztán tényleg végem lenne.
- Persze, elkísérlek szívesen. - felelem egy puhább mosollyal, mint ami a bók mellé járt, egy pillantást vetek a mozdulatra, ahogy kezeit a zsebeibe teszi, de szinte nem is tudatosan, majd elindulok mellette a bódék felé. A hely meg persze hiába zsúfolt, pontosan tudom, melyik istenséget érzem közel, és bár igyekszek nem orrolni rá túlságosan, azért mégiscsak kiszúrt a bátyámmal, amin nem feltétlenül segít a 'de amúgy Rune mamája' gondolat. Alapvetően nincs vele bajom, sőt, még kedvelem is, főleg a csípős megszólalásait, de attól még azóta inkább távol maradnék tőle.
Ahogy Mavis kérdezgetni kezd, hirtelen csak egy 'hm?' amivel rápillantok, de le is esik, hogy talán túlságosan elkalandoztam itt mellette, míg máskor le se szakad róla figyelmem . . - Akkora nagy gond nincs, de nem igazán terveztem azzal, hogy még egy karácsonyi vásárra se jöhetek el anélkül, hogy összefutnék Ránnal. - felelem kissé laposabb hangon, mintha még az is a szemét forgatná, makacs vagyok igen, mert amúgy simán elfelejteném az incidenst, de elvből nem teszem. Még ha tudta is, hogy Magninak meg se kottyan amit tesz, akkor is! Csak mert az a félistenke a bögyében van...
Amint egészen közel érünk a fához, máris hamarabb sikerül kikászálódnom a gondolataim közül ahogy tekintetem végigpásztázza, fel egészen magasra, és jó, bevallom, egyébként tényleg könnyen meg lehet szeretni ezt az ünnepet, a látvány részét biztosan.
A sorban állás és a tömeg miatt én már eleve közelebb állok Mavishez ahogy várakozunk - mellette, de majdnem egészen felé fordulva, nem előre leskelődve -, nem akarom én azt a látszatot kelteni, hogy közünk sincs egymáshoz, vagy ha van is, betonbiztos barátzónás történet áll fenn, így mikor közelebb lép hozzám, ha akarna ha nem, hozzám simul kicsit, én meg igazán érdeklődve pillantok le rá, mint úgy általában...
- Fuh... hát.. A bátyámnak még csak ötletem sincs, mit vehetnék... Anyunak egy hatalmas festményt vettem, egy felújított Kinkade, a húgomnak pedig egy díszes, kicsit gótikus hatású tőrt. Rune és Ane még szintén kérdőjel, de talán segíthetsz a nővéreddel, hogy ne lőjek nagyon mellé. - felelem végén halkan nevetve, amúgy is utálok ajándékozni, nem is értem, más mit szeret benne annyira, én sose tudom, kinek mi lenne jó... jövőre mindenki kap egy szarvasos pulcsit, és annyi volt, lehet örömködni. Hogy ennek a szépségnek mit szeretnék venni, azt legalább már tudom, csak még nem jött szembe A megfelelő alany, de ami késik..
Szinte reflexből az égre pillantok, ahogy egyre sűrűbben kezd havazni, amit egyébként nagyon is szeretek, ahogy aztán talán az első, törés szerű hang el se ér agyamhoz igazán, de úgy a második, harmadik táján már a fát figyelem inkább, kissé furcsállva a helyzetet. Valahogy nem gondolnám, hogy ennyi isten nem fér meg egy helyen, de ...
- Szerinted idei látványosság a szuicid hajlamú díszgömb, vagy .. vagy valami nem stimmel? - kérdezem halkabban, bár a tömeg miatt minden halknak tűnik, főleg, hogy akik szintén észrevették, már aggódva duruzsolnak, és hát egyértelműen a 'nem stimmel' verzióra szavazok, csak azt nem tudom, mégis mi lehet az oka.

Christmass lights

“Before beginning a Hunt, it is wise to ask someone what you are looking for before you begin looking for it.”

Nagyon nehezen szoktam meg a karácsony gondolatát. Úgy értem, az nem egy olyan istenhit alapja, aminek sok köze lenne hozzánk, viszont, ahogy egyre több és több karácsonyt töltöttem az emberek között, annál inkább rám ragadt a hangulata. Leginkább a fényeket szeretem a vásárban és a frissen sült finomságok illatát, na meg a forralt bort. Ha egy napra is, de mindenki boldog, elégedett és nyüzsög. Tavaly nem volt hozzá szerencsém, mivel bent segítettem a kórházban ügyelni és azt hittem, idén is leszek ennyire szerencsétlen. Nagyon meglepett, hogy végül az utolsó pillanatban azt mondta a mentorom, hogy mehetek nyugodtan. Meg nem utolsó indok, hogy még egy-két ajándékkal meg vagyok csúszva és Ane is megkért, hogy szerezzek be neki kandírozott mandulát. Esküszöm, néha kihasználja a kedvességem és azt, hogy nehezen mondok nemet azoknak akiket szeretek..meg..egyes kivételeknek..-Gondolok itt egy bizonyos személyre, akit egyszerűen nem tudok hová tenni...és szerintem ő sem engem, szóval..hagyjuk is, mert megint csak felpaprikázódok, amiért ennyire hülye vagyok és hagyom, hogy egy ISTEN zökkentsen ki.
Hála a mindenségnek, nagyon közel lakok az úticélomhoz, így nagyjából öt perce indultam el otthonról, de lassan meg is érkezek a parkba. Idén is sokkal szebbnek tűnik, mint eddig minden karácsonykor az előző karácsony. Már tudtam, merre kell elindulnom, hogy megtaláljam a kedvenc bódémat, ahol a világ legfinomabb kandírozott nasijait és forrócsokiját árulja egy néni, mellette pedig a férje, akinél a legjobb forralt bor található. Félúton feléjük már kezdtem megérezni Módinak a felreismerhetetlen energiáját, de mégsem fordultam vissza. Egy az, hogy nem vagyok gyáva, a másik pedig, hogy a lábaim maguktól visznek és mire eldönthettem volna, hogy kerülök egyet inkább, már majdhogynem egy méter választott el az istentől. Remek.
Igaz, eldöntöttem, hogy még gondolni sem fogok rá és ha összefutunk, úgy teszek mintha ott sem lennék, amíg nem dönti el, hogy mi a frászkarikát szeretne velem, velünk...vagy egyáltalán. Mindezek ellenére, mire eszméltem már el is kezdte a szívem pumpálni az összes vért a fejembe, hála a puszinak az arcomon és annak, hogy milyen nemes egyszerűséggel simított közben a derekamon, miközben én odaböktem neki egy "Sziát" a lehető legkevésbé megilletődött tónussal. Elvégre manapság mindenki így köszönti a másikat, nincs ebben semmi furcsa. Közben válaszképp megsimítottam a karját, mielőtt válaszoltam volna neki.
-Is-is. Ane is küldött, ajándékot is keresek meg hát..egészen a szívemhez nőtt ez a karácsonyi vásárhangulat.
A köszöntés után, picit hátrébb léptem, hogy könnyebben a szemeibe tudjak nézni, mert akkor talán nem kalandozik el a pillantásom.
- Én nem bánom őket, igazán rémes lenne a helyzet, ha egy-két ember lézengene csupán.
Kell a kavalkád és a sok ember, mert nem csak a hangulat jobb, de minél többen láthatnak meg, annál kisebb az esélye, hogy valamelyikünk olyat tenne, amit nem annyira illene, vagy kéne. Valami feszélyezni kezdett, minél inkább erőltetem magam, hogy figyeljek bármi másra, ami nem a Módiból áradó energia. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat, ezért is ignoráltam inkább a bókot.
- Ha szeretnéd, akkor...elkísérhetsz a fához, szép is nagyon, innen nézve meg szeretnék venni egy kis nasit.
A kabátom zsebeibe temettem mélyen a kezeimet. Nem bíztam bennük a háború körül, szóval menniük kell..Közben már elindultam a célpont irányába. Nem tudtam nem Módira pillantani párszor, néha mintha máshol lenne gondoltaban.
- Minden rendben van? Mintha lenne valami..gond?
Elmentünk néhány bódé és stand mellett, míg meg nem érkeztünk a központban lévő fához, amitő balra van az a kis faházikó, ahol vásárolgatni akartam. Volt egy kis sor, meg sokan is voltak, a furcsa érzés is egyre erősödött bennem, így reflexből közelebb léptem Módihoz. Sajnos nagyon könnyen kedveskedő hangulatba hoz ez a sok fény és maga a hóesés is igen szimpatikus jelenség, pláne, ahogy erősödik.
Csodálkozva tekintek fel az égre, ahonnan a sok törékeny hópihe hull alá.
- Na és mit vettél vagy veszel a szeretteidnek?

i don't know where we going,
or what we're gonna do,
but i think i'm in anyway..
Just because of you.

Magam sem tudok rájönni, ha Rune nem kért volna meg, itt lődörögnék-e egy . . karácsonyi vásáron, hogy találjak valami ajándéknak valót, meg keresgessem a kis hülyeségeit. Jó, talán érdekelt volna, mert a világítás gyönyörű, és magát az ünnepet is kedvelem, csak ne lenne ennyi ember egy kupacban, az borít ki leginkább az egészben, nem a rengeteg fény és forró csoki.
Lehet inkább.. azt kellene kitalálnom, mit szeretnék kihozni a Mavissel való kapcsolatomból, vagyis olyasmimből, mert azt be kell látnom, hogy behálózott, magával ragadott mint a sicc, csak éppen mindig van egy-egy kedves, hátulról jövő gondolatom, ami nem segít elfogadnom a tényt, hogy tényleg kedvel, és komolyabban akarna tőlem valamit. Nesze neked szeretet ünnepe, miközben épp kételkedek abban, hogy valaki ekképpen érez irántam... De ahogy ezen morfondírozgatok, fel is figyelek arra a bizonyos energiára, amit mostanában annyira szeretek magam körül tudni, hogy aztán a hozzá társuló gyönyörű arcot is kiszúrjam, ahogy gazdája felém közeledik.
- Téged is küldtek, vagy magadtól nem tudod jobb helyen tölteni az időd? - kezdek bele köszönés helyett ahogy mellém ér, majd persze arcára nyomok egy csókot, miközben kezem egy pillanatra derekára kerül.
 - Utálom, hogy ilyen sokan vannak itt... mint valami hangyaboly, amibe belenyúltak. De most már azért a látvány is jobban tetszik. - panaszolom, majd persze a szokásos mosolyommal muszáj bókolnom is neki, mert hát ... fhuh. Még mindig fhuh. Már annyira nem is bánom, hogy eljöttem... mondjuk valahol talán reméltem is, hogy összefutok itt vele, ha már amúgy se vagyok egyedüli istenség errefelé. Hogy ennek örülök, vagy hamarosan bosszankodni kezdek, még nem döntöttem el, de igyekszek nem nyilvánosan forgatni a szemem Rán miatt.

Nem kell Őt konkrétan látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy lépten-nyomon a sarkamban van, bár azt nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire komolyan veszi majd és igazából nem is értem, hogy mi köze a fiamhoz annak, hogy engem az őrületbe kerget. De érzem a jelenlétét folyamatosan, talán még a jellegzetes illatát is és hát, csak a vak nem venné egyébként észre, amikor a puszta lénye is kirí a halandók közül. De engem se kell félteni, ha arról van szó, hogy valakit kiborítsak, mert az utóbbi pár napban igyekszem csupa olyan helyen megfordulni, ami tudom, vagy legalábbis nagyon úgy sejtem, hogy cseppet sincs ínyére.
Egyébként is megveti az embereket, de úgy gondoltam, ha magam után csalom egy olyan ünnepségre, ami lényegében teljes mértékig meghazudtolja a mi létezésünket és egy olyan valláson alapszik, ami egyetlen egy Isten létezésèt vallja, kellőképpen felbosszanthatom. Mondjuk azon nem gondolkoztam el, hogy majd Én honnan fogom azt tudni, ha Ő bosszús, de az biztos, hogy engem egyre inkább feszèlyez a jelenléte és ez a gyerekes játék, amit folytat, így az egyik bódènál egy hirtelen mozdulattal letèrek az ösvényről és pár pillanatig megállok, hogy bevárjam.
Úgy lépek elő végül, hogy pontosan elé kerüljek, talán a lendület miatt még nekem is ütközik, de megvetem lábaimat és karba tett kezekkel felpillantok rá. -Mègis, meddig akarod még ezt csinálni?- szegezem neki a kérdést mindenféle köszönés vagy üdvözlés nélkül, durcás arccal, de valami bizarr módon mosoly bujkál ajkam szegletèben.-Vagy innentől tényleg ennyire szemmel akarod tartani, hogy kivel, mit csinálok?- szűkítem össze szemeimet, mert így jobban belegondolva, ha most még csak egy idegtèpő játéknak is tűnik az egész, idővel tényleg nagyon bosszantó lehet majd.

Nem bíztam benne, és ezt Ő is jól tudta. Elárulta magát azzal, ahogy a háta mögé nézett, vagy ahogy kíváncsian fürkészte a szemközti utcákat, és bár úgy tűnt, hogy a kis porontya értett az anyai szép szóból, de még nem tartottam ott, hogy erre mérget is vegyek. Komolyan gondoltam azt a fenyegetést, és ismerve kettőnk múltját, ezúttal sem alapozhatott arra, hogy csak üres szavakkal dobálóznék, mert ha úgy hozza a helyzet, zokszó nélkül áldoznám be a fiát, ha már feltétlen az életével akar fizetni egy nevetséges fellángolásért. Közben pedig megvolt a helyzet iróniája, hisz mi magunk tudtuk a legjobban, hogy milyen az, ha elkap a hév, mit sem törődve a következményekkel, mert Te csak elveszed, amit akkor és ott megkívánsz. Ha úgy vettük, mi magunk is bűnösök vagyunk, de kettőnk egykori afférjának semmi köze nem volt ahhoz, hogy a fia miért kopogtat olyan ajtón, amit nem akartak kinyitni előtte. Büszkeség ide vagy oda, ezt nem írhatták felül még a hozzá hasonló, semmirekellő istenek sem. Az anyja főleg nem, bár, az utolsó találkozásunk óta sem értettem, hogy mit imád annyira az életén itt, a halandók között.
Végignézve az egymás mellett sorakozó kis bódékon, vagy a körbe kerített jégpályán, még inkább az undort táplálta bennem, de nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy talán szándékosan jött ide, azzal a tudattal, hogy úgyis követem, már csak a bosszantása érdekében is. Legutóbb láttam valamit a tekintetében, ami nem hagyott nyugodni, mintha félt volna tőlem, vagy inkább féltett volna valamit, és bár tényleg úgy tűnt, hogy a fiával talán nem akad több gondom, de mégsem tudtam csak úgy magam mögött hagyni a halandók világát, hogy visszatérjek Muspellheim-be. És nemcsak azért, mert ki akartam deríteni, hogy mit rejteget előlem, hanem mert előtte még szórakozni is akartam, ez a kicsit sem bújtatott fogócska pedig épp ezt a célt szolgálta, kicsit sem törődve a látszattal, ahogy azzal sem, hogy Rán észrevesz-e, vagy hogy épp kiknek a társaságát élvezi.