Mindenkiben rejlik egy történet

meséld el a tiéd

- De miért nem tudod beismerni, hogy igazam van?! Pedig kurvára egyszerű lenne onnantól minden, nem kellene látnom a fancsali képeteket, ahogy próbáltok beadni valami maszlagot újra és újra... - vágom hozzá imádott apámhoz, a franc se tudja már milyen hosszú idővel ezelőtt, igazából rengetegszer fordult ilyesmi elő. Éltél te már Magni árnyékában? Nem, mi? Hát én azt teszem, aztán csodálkoznak, hogy néha elgurul a gyógyszerem. Az egyik legjobban működő pirosgombom, ha azt éreztetik velem, valamit nem tudok olyan jól megcsinálni, elvégezni, mint a másik, és drága apánknak ehhez valahogy nagyon jó érzéke volt mindig is. Állandóan azt éreztem mellette, nem felelek meg neki, soha nem is fogok, ez pedig büszke, hiú énem egy pillanat alatt az őrületbe kergeti, olyannyira, hogy néha szerintem már a saját agyam űz gúnyt belőlem. Lényeg a lényeg, nincs jó vége nálunk egy családi vacsorának, mert ha eddig nem sikerült, a végén még tényleg megöljük egymást.
Ha még mindig titok lenne egyébként, a mennydörgés istene az öregem, maga Thor, igen, olvadj el és ugrálj örömödben nyugodtan, de nem ígérem, hogy összehozok vele neked egy talit. Az ok pedig egyszerű; mert csak.
A háború, bátorság, és viharok istene.. Jól hangzik, ugye? Bár néha túlzó..
A családi drámán túl voltak azért szebb korszakai is létemnek, mert amikor épp nem a háborúkból nyerem lelkierőm, és késztetek halandókat gonoszabbnál gonoszabb tettekre, éltem/élek én a vágyaimnak, érzéseimnek, nem véletlenül szeretem Midgardot ennyire. Nem azért, mert néha megbolondulnak, és irtják egymást, mit sem törődve egymás visszaadhatatlan életével. Szerintem nem vagyok egyedül azzal az apró gonddal, hogy egy halandó kósza évekre elrabolta a szívem, nem egyedi baki köreinkben.. Bár tudtommal nem rohangál sehol sem egy kisebb verzió belőlem, hát aztán meglepetések mindig érhetnék az embert, meg az istenféléket is ugyebár. Olyan viszont már nemegyszer megesett, hogy egy halandót haláláig óvtam és ápoltam, és nem azért, mert érdekem fűződött volna hozzá, hanem, mert megkedveltem, szerettem az illetőt, és vigyázni akartam véges életére, esetenként még akkor is, ha az éppen nagyon fájt...
- Nem lehetek veled, tudod jól, hiába szeretnék! Hogy élnénk, hogy lenne családunk? Folyton magyarázkodnunk kéne, nem lehetnénk átlagosak, vagy ha valamennyire mégis, miattam kellene hazugságban élned.. - hosszas csend követte a keserű szavakat. - Hozzámegyek ahhoz a férfihoz, akit a családom választott, már eldöntöttem, kérlek ne nehezítsd meg. - azzal kifordult az ajtón, anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, mert tudta, milyen könnyen meggondolná magát mellettem, és azt nem akarta. Én sem akartam, hiszen igaza volt... Így hát hagytam, hogy hozzámenjen ahhoz a baromhoz, hagytam, hogy olyan gyerekeket szüljön neki, akiket meg sem érdemelt.. Később pedig mellette voltam aggastyán éveiben, mikor magára maradt, mert elmúlt mellőle mindenki, akit valaha szeretett. Emlékszem, mindig keserédes mosolyával szidta a sorsot, amiért tőlem hosszú évekre elbúcsúzott egy szebb és boldogabb élet reményében, mégis időről-időre szakadt el újra és újra egy-egy lánc, ami az életéhez kötötte volna, hiszen szerettei nélkül az ember végül már csak egy létező lélek lesz, élet, és remény nélkül.. de én mellette voltam. Tekintetében még ekkor is  ott volt az a fiatal lány, aki valamikor alig egy szóval el tudta venni az eszem, és bár a halál gyötrelmes és szörnyű tud lenni, ezek a pillanatok a mai napig melengetik szívem. Fogtam a kezét, ahogy lelke átkelt, a temetése után pedig éltem tovább végtelen életem, mintha minden a legnagyobb rendben volna, holott minden ilyen alkalom foltot hagy a lelkemen, de így vagyok az aki, így vagyok önmagam. Talán ezért is borul el néha olyan könnyedén az agyam, mert beleunok az elmúlásba, hogy ha megkedvelek valakit, az előbb-utóbb vagy csalódást okoz, vagy elmúlik, és ez baromi fájó tud ám lenni.
Persze olyan is volt, mikor én magam rontottam el mindent...
- Napok óta kérdezgetlek, sőt, hetek óta, és már annyiszor a nagy csönd volt rá a válasz Cam, miért nem találkozhatunk a családoddal? Nekem nincs titkom előtted, mégis azt érzem, egy csomó mindent nem mondasz el, és nem tudok rájönni, miért... A lányom az oka?
- Én meg már milliószor elmondtam, hogy hagyjuk ezt a témát, nem lesz jobb attól, hogy újra és újra felhozod!
- Csak válaszolj legalább!
- Azért mert nem, mit nem értesz meg ezen?! - dörrentem rá, ezzel együtt pedig az ég hangja is megremegtette az üvegeket, őt azonban nem hátráltatta...
- Ez nem válasz, te is tudod! Szégyellsz minket? Vagy csak a kis Lilit? El kell mondanod ha így van! - ez már viszont az utolsó csepp volt a pohárban, hirtelen léptem hozzá és nyomtam a falnak állát szorítva.
- Melyik része nem volt világos és érthető annak, hogy nem?! És mégis mi a faszért kevered ebbe bele őt?- sziszegtem szinte, mert egyszerű szavai rengeteg mindent felforgattak bennem a több hónapnyi mantrázás után, de talán túl erősen szorítottam, mert kezemet kezdte el ütögetni bármiféle megszólalás(próbálkozás) helyett, majd egy fiatal hang törte meg a pillanatot.  
- Cameron? - ejtette félve nevem, ami azonnal eltörölte azt a dühöt, ami átjárt. Alig volt négy éves, de a rövid idő alatt mit velük töltöttem, a szívembe lopta magát, megkérdőjelezhetetlenül. Azonnal elengedtem az anyját, és egy halk, de annál őszintébb 'sajnálom' kíséretében sétáltam ki ezúttal én az ajtón, ezzel az életükből is. Ez friss, úgy egy éve történt, nem sokkal azután, hogy apámmal megint összekaptam valami szarságon, és azóta sem volt képem keresni őket, pedig hiányoznak. Nem eget-rengető szerelem volt, de attól még fontosak voltak, azok lennének a mai napig, de néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, ez van.

Apámmal elég közel kerültünk egymáshoz azzal, hogy úgy fél éve ideköltöztem ez a kis incidens után, de egyelőre még nem találkoztunk, ahogy a bátyámmal, és anyuval se. Szeretem én őket, apát is, attól függetlenül, hogy olyan sokszor van vita köztünk, de attól még sok találkozás úgy végződik, mintha egymás bajszát húzogatnánk.. szerencsére azért több a jó pillanat vele is és a bátyámmal is, muszáj, szükségem van rájuk, semmi lennék nélkülük, a családom nélkül.