2. csoport

Nielfandir & Catriona & Axel & Aviva

Teljesen össze vagyok zavarodva, rettegek Axel eltűnése miatt, ezen pedig nem segít, hogy még Nielfandir sem találkozott ilyesmivel. Közel egy évszázad alatt. Frusztráltan túrok bele a hajamba, a kétségbeesés fojtogat; valószínűleg nem kellene vádlón fellépnem vele szemben, de most átléptem azt a határvonalat, amit csak nagyon ritkán teszek meg és nem vagyok képes hideg fejjel gondolkozni, hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Felsóhajtok a szarkasztikus válasz hallatán.
– Sajnálom. Nem rajtad kellene kitöltenem – látom be a saját hibámat, hogy aztán rögtön el is terelődjön a figyelmem, ugyanis... érezni kezdem Őt. Olyan, mintha itt állna a közvetlen közelemben, pedig nincs sehol, ami még jobban összezavar, de talán ezért is mondom el az álfnak, hogy mit érzek. Beszélni kezd, én viszont egy kézmozdulattal megállítom, mert hallom Axel hangját is; tudom, hogy ő az, ezer közül is felismerném a hangját, és amikor kiveszem a szavaiból a kikötő szót, egyértelmű, hogy oda kell mennünk.
– Igen – felelem türelmetlenül a kérdésére, azon nyomban meg is indulva abba az irányba. Egyértelmű, hogy hezitál valamiért, azért hozzáfűzöm, hogy talán Riri is ott lesz, még ha nem is tudom biztosan. Nem mintha igazán számítana, utánam jön-e. Az biztos, hogy én megyek, határozottan és tempósan, és ahogy egyszer hátrapillantok a vállam felett, látom, hogy mégis követ. És közben beszél. Homlokráncolva hallgatom a halandzsát a révészről és a túlvilágról.
– Nem, nem hallottam erről, de engem a kikötőben eddig csak a túlvilágtól mentettek meg, nem fordítva, szóval... – Vállat vonok. Nem tetszik, ahova ez a gondolatmenet haladhat, de ettől még nem fogok a gatyámba csinálni, különösen, mivel folyamatosan érzem Axel jelenlétét. Egyszerűen csak tudom, hogy jó irányba megyünk. Egy ideje már tudom, hogy az ösztönömre mindig hallgatnom kell.
Értetlenül grimaszolok egyet, amikor hirtelen rátér arra, hogy Riri most akkor álf-e vagy nem, mert nem értem, hogy jön ez ide, és azt sem, hogy miért kellene érdekelnie engem. Aztán arra kér, hogy lassítsak, mire felhorkanok.
– Körülbelül kétszer olyan hosszú lábaid vannak, mint nekem – közlöm vele hátra sem nézve, természetesen nem lassítva. Nehogy már egy két méter pluszos fickó ne tudja velem tartani a lépést! Tovább fejtegeti a Riri-témát, de én továbbra sem reagálok, mert kisebb bajom is nagyobb ennél jelenleg, amikor viszont megfogja a vállam és megállít, fújtatva meredek rá, a szemeim pedig olyan dühvel villannak meg, ami egyértelművé teszi: ha tovább hátráltat, tényleg megmutatom, milyen isteni hagyatékaim vannak.
– Nézd, elhiszem, hogy számodra rohadt izgalmas, hogy Riri most akkor álf-e vagy nem, de nem tudom szavakba önteni, hogy engem ez mennyire hidegen hagy perpillanat. A férjem eltűnt, érzem, hogy itt van, miközben elég nyilvánvalóan nincs itt, hallom a hangját, de csak úgy, mintha a víz alól beszélne. Azt tudtam kivenni a szavaiból, hogy kikötő, úgyhogy én most oda fogok menni a kikötőbe. Te meg vagy gyere, vagy ne, de. Ne. Akadályozz. – Nem kiabálok, de nem is beszélek nyugodtan; ha nem is emelem fel a hangom, egyértelmű, hogy rohadtul frusztrált vagyok. Azt remélem, hogy elenged, felteszi a kezeit és vagy marad, ahol van, vagy csendben tovább követ, de inkább folytatja, és... Túlvilág?! Érzem, hogy egy kicsit megszédülök. Minden francos gondolat megrohamoz, a gyomrom és a mellkasom görcsbe rándul és lever a víz. Vagy... meghalnak. A pulzusom felszökik, megrohamoznak az Indonézia utáni érzések, de megpróbálok úrrá lenni magamon.
Mély levegő. Koncentrálj.
Megpróbálok józan maradni és úgy is gondolkodni. Kizárom a fejemből a révészeket meg a mindenféle históriákat; így is átalakult már mindaz, amit a világról tudok, hát nem újabb lehetetlenségre összpontosítok, hanem arra, amit tudok.
– Ez hülyeség – rázom meg a fejem. – Nincs túlvilág, Helheim van, de hidd el, azzal kapcsolatban épp elég fejfájást okoz, hogy Hel néha visszaengedi a holtakat a mi világunkba. Az biztos, hogy ez a másik irányba nem működik – szögezem le. Oké, talán túl magabiztos vagyok ahhoz képest, hogy nem ismerem túl jól az alvilág istennőjét, de ha a vámpírzombiszerű valamikről tudok - és még láttam is Joe férjét -, akkor biztosan erről is tudnék.
Újult lendülettel indulok tovább, megnyugtatva saját magamat az elméletemmel.
– Biztos vagyok benne, hogy ez csak valami... – kezdeném közben, de elakadok a mondatban és a lépteimben is, mert megszűnik az eddigi súgás az elmémben. Nem érzem Axelt. Újra pánikba esek, ide-oda kapkodom a tekintetem, de mielőtt még szólhatnék Nielfandirnak, szinte elém szédeleg egy idegen fickó. Még idejében lefékezek, de ahogy felnézek az arcára, ösztönösen hátrálok is egy lépést. Mi a fasz van a szemeivel?!
– Öhm... – Nielfandirra pillantok, majd vissza a fickóra, aki gyanúsan ránk fókuszál, de úgy néz ki, mint aki valami nagyon erős szeren van éppen. Teszek egy lépést oldalra, hogy kikerüljem, hátha csak be van kábulva és nem lát, de megszólal. Vagy legalábbis mintha beszélni kezdene - én viszont hiába beszélek folyékonyan tíz nyelven, egyetlen szavát sem értem.
És ami még ennél is rosszabb, minél jobban koncentrálok a szavaira, annál ködösebbé válik az én elmém is. Szóra nyitom a szám, de már Nielfandir felé sem tudok fordulni, nemhogy megszólalni - a világ épp úgy sötétül el előttem, mint nem sokkal ezelőtt.

Már megint itt tartunk. Ismét fejfájással és szédelegve térek magamhoz, de legalább már az orromat nem facsarja az a bűz... és nem is a hóban fekszem. Sűrűn pislogva, válogatott héber szitkozódásokat sziszegve próbálok teljesen magamhoz térni. Látok a fejem fölött egy kissé romos plafont, poros, dohos szag csiklandozza az orrom és...
Hirtelen éleződik ki minden, amikor megérzem Őt.
– Axel?! – szólalok meg most már hangosabban, kissé rekedten. Feltolom magam a padlóról, de egy félig összeszakadt pad takarásában vagyok, szóval csak remélni merem, hogy ezúttal tényleg itt van. Ha meghallom, hogy a hangomra léptek közelednek felém és az érzékeim is azt mondják, hogy Ő közeledik, az eddig érzett fojtogató pánik megkönnyebbülés formájában, valóságos hegyoldalként zúdul le a mellkasomról.

2. csoport

Nielfandir & Catriona & Axel & Aviva

Fogalmam sincs, mi történik. Érzem a csontjaimig hatoló hideget, érzem azt a szúrós szagot, amitől felfordul a gyomrom, pedig a reggeli rosszulléten időszakát már rég magam mögött hagytam. A halántékom és a szemeim mögött fejfájás lüktet, az egyensúlyérzékem is hagy maga után némi kívánnivalót, bár nem igazán tudnám megmondani, hogy én szédülök, vagy a föld mozog még mindig alattunk. Látom az álfot, látom a többi embert, de... sokkal kevesebben vannak, mint amire emlékszem.
És nincs itt Ő sem.
Ez a gondolat uralja az egész lényemet, lassan, de biztosan múlva felül az összes többi érzést és benyomást. Félek. Rettegek. A pánik felkúszik a gerincem mentén, görcsbe rántja a gyomromat, aztán vaspántként szorul a torkom köré. Nehézzé válik a légzés, talán épp amolyan túlélési ösztönként szabadul el az erőm is...
És érzem őt.
– Axel...? – Kiáltás helyett a neve most bizonytalan kérdésként gördül le az ajkamról. Körbefordulok, a pánik mellé most már zavart is vagyok, mert úgy érzem, itt van a közvetlen közelemben, hogy ha kinyújtanám a kezem, meg tudnám érinteni, de közben a szemeim azt mondják, nincs itt.
– Tapasztaltál már ilyet? Tudtok ilyet csinálni?! – kapom a fejem Nielfandir irányába, már-már vádlón vágva hozzá a kérdéseket, de most nem tudok tisztán gondolkozni. Azt mondta, irányítják az elemeket, márpedig az előbb rengett a föld, és még ha nem is gondolom, hogy ő volt - érezném a veszélyt -, ha már magyarázattal tudna szolgálni, az is több lenne a semminél.
– Érzem őt. Érzem Axelt, de... nincs itt. Nincsenek itt. Nem tudom... – Hirtelen elhallgatok, mert mintha hallanám a hangját. Felkapom a fejem, kiélesednek az érzékeim, teszek egy pár lépést a hang irányába, hátha jobban hallom. A szavak tompák és kivehetetlenek, mintha víz alatt lennék, ez pedig frusztrálttá is tesz, de nem hagyom, hogy magukkal sodorjanak az érzéseim. Lehunyom a szemem és koncentrálok, ha Nielfandir megszólal, csak feltartom a tenyerem, jelezve, hogy hallgasson.
Kikötő.
Felpattannak a szemeim, a fejem pedig automatikusan a kikötő irányába fordul.
– A kikötőbe kell mennünk – jelentem ki, és már el is indulok, csak a vállam felett pillantva hátra az álfra. – Fogalmam sincs, ott lesz-e Riri is, de a tippem az lenne, hogy igen – teszem hozzá, ha esetleg neki is szüksége lenne motivációra.
Nem törődök az emberekkel, nem segítek fel senkit a földről, csak megyek előre, szinte futólépésben haladva és törve utat magamnak. A kikötő jó, ott a tenger. A kikötőben sok minden történt már. Csak azt remélem, ez is egy jó példa lesz majd... és talán ezért is engedelmeskedem egy furcsa gondolatnak. Amikor az erőm kinyúlt Axelt keresve, feltűnt egy másik hiány is; miközben az emberek között lavírozok a kikötő felé, ajkaimról halkan, de szilárd hittel gördül le egy ima Módi irányába. Fogalmam sincs, ott vagy-e vele, de remélem, vigyáztok egymásra...

2. csoport & Riri

I wish you a nightmare before christmas

Temérdek kérdés záporozik belőlem, mert még azt se értem igazán, hogy hol vagyunk. Kezd elhatalmasodni rajtam a pánik egyet pillanatra, így nagy levegőket veszek, míg várom a válaszát. Mély levegőket veszek és próbálom kitalálni, hgoy mi lehet ez az egész. Olyan érzés mintha egy KIBASZOTT furcsa tripben lennék, ami az álom és a valóság könnyed határán mozog. Nagyon hasonlít a valóságra, de egy apró hang az agyamban azt mondatja, hogy ez rohadt messze áll tőle. Nem, ezek nem azok a hangok, akikkel jóban szoktam lenni, azok valamiért most kussolnak... Kezdem vágni a szitut milyen lehetett régen fekte-fehér filmekben szerepelni, itt is minden olyan fakó és élettelen. Nem is beszélve arról a mocskos tényről, hogy ELTŰNT a piám!!! A karácsonyi hangulat eltűnt, amit annyira nem bánok, ellenben a borral, aminek most igazán örülnék. Ennél már csak az furcsább, hogy a tömeg helyett pár zombinak kinéző alak mászkál, egyik se tudja mi a franc folyik itt.
- Kurva élet! Te is érzed ezt a hányás szagot?!? Esküszöm nem én voltam, annyit még nem ittam - mentegetőzők egyből kezeimet felemelve, majd fintorgok egyet. Ez tuti, hogy epés hányás, pont olyan szúrós szaga van, ami órákig benn ül az ember orrában. Körbe pillantok, hátha találok valami ihatót, de kizárólag egy furcsa fénysávot veszek észre, ami az égig ér. Úgy vibrál mint egy jó LSD-s tabi hatása vagy egy keményebb bulis fény, mégsem tűnik veszélyesnek.
- Hé figyi, te is látod azt a fénysávot? Olyan mintha az égig érne, nem? - megbököm Axel kezét és a villogó csík felé mutatok - Mit szólnál, ha arra indulnánk? Lehet ez is olyan mint a szivárvány és van valami a végén. Talán a kijárat? - kissé szkeptikusan vállat vonok, de bízom a legjobbakban. Muszáj kijutnunk innen vagy elvonási tüneteket fogok kapni, még bírom egy darabig... talán.

2. csoport & Riri

I wish you a nightmare before christmas

A bemutatkozást gyorsan letudjuk, az álf köszönésén elmosolyodom. Talán ő az egyetlen, aki tisztában van a szavaim jelentőségével és úgy is tud viselkedni, ahogy illik. Az eszmecserénket egy rossz érzés szakítja félbe, ami behálóz, mint valami köd. Ezt követően a karácsonyi égősor megadja magát valami különleges erőnek, amihez foghatót sosem tapasztaltam azelőtt. Mielőtt bármit tehetnék Nielfandir megindul a rossz irányba, mint valami horrorfilm első hullája. Nem tehetek mást, megpróbálom magam után húzni, ami szerencsére sikerül. nem került valami furcsa transzállapotba. A nőnek szegezem a kérdést, mielőtt átgondolnám mit is mondok. Nem tehetek róla úgy érzem valamelyikük a tettes. A nő bosszankodva válaszol, mintha már említette volna, hogy nincs köze Thor képességeihez. VOlT RÓLA SZÓ?!? Kissé furcsán szemlélem, majd megforgatom a szemeimet az álf szavaira, ahogy kijavít.
- Ó mert Thor maga a megtestesült jóság. Ne szarjon már tőle szivárványt mindenki - csattanok fel hirtelen mérgesen. Nem tudom miért olyan nagy szám az a fickó, mikor maga az unalom megtestesítője. Nála depressziósabb embert khmm istent régen hordott magán a kilenc birodalom. SZÁNALMAS, ha engem kérdeztek... Közben megindulunk egy biztonságosabbnak vélt terep felé, de nem sokáig jutunk a hirtelen felerősödő széltől. Recsegve szakadnak ki a helyükről a tetők, mire a tömeg egy emberként próbál menekülni a szétszakadt standok elől. Ezt megtoldja egy újabb reccsenő hang, ami a pálya felől jön. Még jó, hogy nem akartam egyedül korcsolyázni. A talaj megmozdul alattunk, mintha egy vulkán közelében állnánk, mozgásba lendül a talaj a lábunk alatt.
- Ki kell jutnunk innen, minél előbb! - mondom a többieknek, ahogy próbáljuk átvágni magunkat a tömegen az elemi erőkkel küszködve, bár valószínű maguktól is tudják. Az orromba szökik egy kellemetlen illat, ami az epés hányáshoz áll a legközelebb, pedig ESKÜSZÖM még nem vagyok olyan szinten, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Vajon a nő fogná a hajam, ahogy az öcsém szokta?!? Tervezem a kérdést, de nem jutok a végére, mert magával ragad egy érzés, mint amikor túl tolom a bogyókat és lefagy a rendszerem. Elragad a sötétség. Fogalmam sincs meddig lehettem kiütve és azt se tudom miért - pedig tisztában szoktam vele lenni becsszó! -, kábult vagyok csaupán. Kinyitom a szemem és sokként ér a változás. Egyetlen karácsonyi fényt se látok a standoknál, olyan sivár mintha Jack Skellington kifosztotta volna. Ennyire kemény cuccot tuti nem toltam, hogy ilyen flashbackkel küldjön meg. Megjelenik Axel és felém nyújtja a kezét, amit készségesen elfogadok.
- Voltam már jobban is, de az tuti, hogy ilyen komoly trippem még sosem volt - válaszolok teljesen komolyan, majd körbe pillantok újra. Várjunk csak... hol vannak a többiek? Kissé meglepetten nézek a férfira, akiből egy igazán őszinte kérdés tör elő. Kissé elmosolyodom, mert talán ez az első, őszinte reakció tőle mióta megismertem.
- Te is érezted a földrengést, hallottad a korcsolyapálya széttörésének hangját? Ugye nem csak haluztam az egészet? És volt valami furcsa szag, majd képszakadás. Nálad is ez volt? - nyomom a képébe az összes kérdést, mint valami őrült. Gyorsan a kabátom belső zsebébe nyúlok, de TELEJSEN ÜRES!! HOL A PICSÁBAN VAN A PIÁM?!? - Mi a fasz? - keresgélek, majd leesik, hogy ittam egy pohár forraltbort - Te is ittál forraltbort? - kérdezem egyre feszültebben. Ha nem lesz meg a laposüvegem, itt hatalmas bajok lesznek. Senki sincs felkészülve egy Riri féle kiborulásra, amit futótűz szokott kísérni.

2. csoport

Nielfandir & Catriona & Axel & Aviva

Hálásan Axelre mosolygok a magyarázatért, és igazából már nem is döbbenek meg nagyon. Istenek, félistenek, törpök, vérfarkasok, élőhalottak... igazából már meg sem kottyan az a plusz egy. Sort kerítünk a bemutatkozásokra is, bár a grófnő hallatán el kell rejtenem a meglepetésemet. Egyrészt fogalmam sincs, hogy ennek van-e bármi jelentősége, másrészt nem is különösebben érdekel - én sem kérkedek azzal, hogy isteni hercegnőnek vagy mi a jó francnak számítok -, harmadrészt pedig a Riri valahogy sokkal jobban passzol a megjelenéséhez és a személyiségéhez. Mi is színt vallunk a származásunkról - olyan természetességgel, ami még mindig szokatlan egy kicsit -, ami mellé nem átallok egy kicsit évődni is Axellel, de csak huncutul rámosolygok, amikor rám szól.
A hangulatot azonban itt el is vágja az ösztönöm - vagy legalábbis én azt hiszem. A rossz érzés szinte fojtogató, amikor pedig egy égő majdnem Axel arcába robban, mindennél biztosabbá válik, hogy el kell tűnnünk innen. Szerencsére ő sem ellenkezik - nem is számítottam másra -, a Nielfandir nevű álf azonban tökéletesen hozná a horrorfilmek szereplőit. A nő, Riri szintén a józan ész mellett teszi le a voksát és szerencsére tud is hatni rá. Egyik kezemmel Axel derekát karolom át, a másik pedig már készenlétben van, hogy akár a Glockot, akár valamelyik tőrömet elő tudjam kapni, ha kell. A nő újabb kérdése viszont kezd felbosszantani.
– Mondtam már, hogy nem mi csináljuk. Semmi közöm Thor képességeihez – nézek a szemeibe metszőn, határozottan, ujjaim megszorulnak kissé Axel kabátján. Nem jövök ki a sodromból, ahhoz jóval több kéne ennél, de bosszant, hogy még mindig itt tartunk, miközben már árkon-borkon túl kellene lennünk.
– Köszönöm – nézek aztán a férfira, aki láthatóan jobban megértette a félisteni örökségek kérdését. – Menjünk innen! – szólalok meg aztán rögtön, de őszintén? Ha az álfok nem követnek minket, az lehet az ő bajuk, én Axelt el sem engedve akkor is elindulok, minél messzebb innen, minél gyorsabban haza...
Aztán feltámad a szél. Nem egyszerűen, nem finoman, hanem olyan erővel, hogy ha nem kapaszkodnék Axelbe, talán el is fújna.
– Mi a... – torpanok meg, próbálva megőrizni az egyensúlyomat. Fel sem fogom a bőröm alá kúszó hideget, pedig a hópelyhek is sűrűn és jegese  csapódnak az arcunkba. Nem is nagyon van időnk felfogni a történéseket; a következő pillanatban olyan robaj hallatszik, mintha valahol megnyílt volna a föld. Aztán a föld tényleg mozogni kezd. Felkapom a fejem, Axelre nézek, a szemeimbe pedig beköltözik egy érzelem, amit csak nagyon ritkán engedek meg magamnak: félek. Félek, mert nem tudom, mi történik, nem tudom, úrrá tudunk-e lenni rajta, márpedig nem veszíthetem el sem őt, sem Yanát, nem történhet semmi...
– Ben zona! – káromkodom el magam a feszültségtől héberül, mert természetesen a tömeg is egy emberként kerekedik fel, pánikolva és sikítva, teljes összevisszaságban rohanva minden irányba. Még közelebb húzom magamhoz Axelt, próbálok a tomeg szélére kerülni. Csak arra koncentrálok, hogy ne veszítsük el egymást.
Aztán valami facsarni kezdi az orromat. Ösztönösen próbálom visszatartani a levegőt, de az szinte beleerőszakolja magát a tüdőmbe, és egyszerűen tudom, hogy valami szörnyűség készülődik. Felnézek Axelre, szóra nyitom a szám, de megszólalni már nem tudok. Még látom az arcát, még belekapaszkodok szemeimmel az övéibe, az ujjaim még belemarkolnak a kabátjába, de aztán elsötétül a világ.

A hideg már nem csak a bőröm alá ette be magát, hanem egyenesen a csontomig hatol. Kinyitom a szemem, a világ pedig lassan kezd újra kitisztulni körülöttem. A hóban fekszem, teljesen átfagyva, de nem változott semmi; a föld ugyanúgy mozog alattam. Egyik kezem a hasamra szorítom a másikkal a földön tapogatózom magam mellett.
– Axel...? – szólalok meg rekedten, de nincs mellettem senki. Ettől rögtön magamhoz térek. Felülök, aztán négykézlábra állok, hogy minél kevesebbet érintkezzek a hideg földdel, de meg tudjam őrizni az egyensúlyomat a földrengés közepette. Ijedten fürkészem a környezetemet, de nem látom őt sehol.
– Axel! – kiáltom el magam. Mintha mindenki most térne magához, de én csak Nielfandirt ismerem fel a közelben, nem látom sem Axelt, sem a másik nőt. Az egyértelmű, hogy Nielfandir valamivel próbálkozik, nekem azonban egyetlen dolog jár a fejemben. A szívem hevesen dobog, a torkomat pedig összeszorítja egy borzalmas érzés. Megint ott vagyok Indonéziában, a nyílt vízen, nem lelve őt.
– Axel! – A pánik szinte megfullaszt, az erőm magától szabadul fel, olyan intenzitással nyúlva ki minden irányba, mint szinte még soha: az ösztönömmel keresem őt, próbálom meghatározni a helyzetét, akárhol is legyen.

(Dobás: 3)

2. csoport & Riri

I wish you a nightmare before christmas

Nem voltam hajlandó a teljes igazságot megosztani a két idegennel, hiszen sosem lehet tudni kikkel van dolgunk, így elsőre a zanzásított verziót kapják. A magas pasi sokkalta kedvesebbnek bizonyul - EGYEM MEG...- mint jómagam és kiegészíti a mondandómat, ezzel lebuktatva mindkettőnket. A férfi elkezdi magyarázni a fekete szépségnek, hogy az álfok honnan jöttek, mintha egy tankönyvből olvasni. Uhh, mennyire UNALMAS!!! A tanult jelzőt hallva azért elejtek egy bájos mosolyt, hiszen sosem neveztek így. Borzalmasan nehezen ment minden az elején, sokáig tartott mire megtanultam uralni a tüzet, azóta pedig sűrűn használom. Ismétlés a tudás anyja... vagy valami hasonló baromság, amivel etettek régen. Felvonom a szemöldököm, ahogy egy meleg szobát és kettesben eltöltött időt említ az álf, mire végig futtatom rajta a pillantásom kendőzetlenül.
- Meleget bármikor csinálok, ha csak ezen múlik - válaszolok sejtelmesen, majd hagyom hadd mutatkozzon be mindhármunknak. Meglep, hogy van egy másik neve is, ami sokkalta közelebb áll az eredeti otthonhoz, mint az első. A férfiak kezet ráznak, majd bemutatkozik a nő is. Ó, de kár... tuti nem testvérek, ahogy rajta csüng. Vajon mit ehet rajta? Unalmas és nem is olyan jóképű.
- Catriona Sirke Eldir Jarlsberg grófnő - mutatkozok be a teljes nevemen egy pukedli keretén belül és a címemet is hozzá dobom - MIÉRT NE TENNÉM?-. Ó, igen nem csak egy egyszerű álf vagyok, ezt jobb ha mindenki tudja. Bár van egy olyan sejtésem, hogy a magasnak sokkalta többet fog mondani a vezetéknevem, mint a galambocskáknak. Messze híres sötétálf család sarjaként, akik szeretnek a fekete mágiával bíbelődni. - De szólítsatok csak Ririnek, úgy könnyebb - vonok vállat egyszerűen, mintha nem az előbb adtam volna elő a nagyasszonyt. Thor nevének említésére elszorul a torkom, nemrég volt szerencsém az istenhez és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva bizsergető érzés fog el a közelében. Hahh, nem úgy te kis hamis... Inkább olyan fucsa levakarhatatlan érzés, amivel nem lehet mit kezdeni. Kérdőn pillantok a párra várva, hogy megerősítsék istenek-e. Bár nem gondolom, hogy azok lennének, ha már a szülős dologgal nyitottak. Aviva válasza kissé meglep és oldalra döntött fejjel szemlélem őket. Félistenek? Oké, hogy az istenek sosem a hűségről voltak híresek, de hogy halandókkal háljanak és gyerek legyen a vége? Pfuuj... Ezek ketten hányinger keltően édesek, ahogy évődnek. A gondolataim egyből másfelé terelődnek, ahogy a nő megemlíti, hogy Thor a nagybátyja... félig.... Talán jobban kellett volna figyelnem az órán, amikor az istenek kusza kapcsolatairól volt szó. A sajátjaimat se értem, nem hogy az övéket. Egyre erősebben kezdett esni a hó és a szél is feltámadt, mire összébb húzom a kabátom. A templom tornya elüti az ötöt jelezve az időt, nem is érdekelne igazán a dolog, ha nem fogna el egy furcsa érzés. Valami nem stimmel, a vihar előtti csend ilyen, mielőtt lecsapna a hatalmas káosz. A színes bódék fényei halványulni kezdenek, majd egymás után ripityára törnek. Aviva gyorsan reagál és hős lovagként megmenti a szerelmét. Mindjárt elhányom magam. Nem, nem az alkoholtól, sem a rossz érzéstől, ami egyre erősebben tart fogva. A kérdés nem hozzám szól az álftól, mégis megrázom a fejem. Jó tudni, hogy Axel a tengerhez ért, bár most sokra nem mennénk vele, viszont az feltűnik, hogy Aviva feszült. Én is ezt érzem a felszín alatt. Nielfandir elindul az égők nyomán, mire a nő megjegyzi, hogy a másik irányba kellene menni, amit helyesel a mellette lévő. Csendben maradok, mint aki titkol valamit, pedig csak a következő felvonást várom. A feszültség tapintható közöttük, amiből szívesen kimaradnék, hiszen nem tudom biztosan melyikük a felelős az egészért. Egy fájdalmas sóhaj tör ki belőlem és megadom magam az érzésnek, így pár lépéssel utolérem az álfot és karon ragdom.
- Ne, a másik irányba kell mennünk - próbálom húzni magam után a többiek felé, ha ez nem válik be egy kicsit oda pörkölök neki, éppen csak annyira, hogy kibillenjen ebből a furcsa állapotban. Az tuti, hogy ez nem természetes, ha valamit szívott vagy bevett akkor azonnal meg kell adnia a futárja számát, mert ilyen flasht én is akarok. Mégis szöget üt a fejemben egy gondolat, hogy ha Thor a nagybátyja, akkor lehet a nő felelős az egészért.
- Azt mondtad Thor a nagybátyád. Ezt tőle tanultad? - szegezem a kérdést Avivának. Hiszen mindenki tudja, hogy Thor a villámok istene, akinek ez a kis trükk gyerekjáték lenne.

2. csoport

Nielfandir & Catriona & Axel & Aviva

Oké, valamiről nyilván lemaradtunk, állapítom meg magamban. Persze, az így születtünk részen már túl vagyunk, nem is értem, miért ezen lovagolnak, hiszen mi is "így születtünk" Axellel, nem ez volt a kérdés. Na de elemek, meg fő elem, mi a fene? Látványos volt az a hattyú, és nem tagadom, az is látványos, amit a vörös hajú nő csinál, valóban a tűzzel, meg szikrákkal - és még kellemesen meleget is csinál ebben a rohadt hidegben -, de a kérdéseinkre továbbra sem kapunk választ. Legalábbis amíg a magas fickó meg nem szólal és végre értelmesen el nem mondja, mi a franc van. Alfheim. Álfok. Axelre kapom a tekintetem. Eszembe jut, amiről még az apám mesélt annak idején, hogy megannyi faj létezik még, akikről fogalmunk sincs, és nem, álfokkal határozottan soha nem találkoztunk még. Olyan természetességgel beszél erről, ami szinte üdítő, bár nincs idő reagálni, mert addigra már számomra is egyértelműen keringőre hívja vörös fajtársát, ami hallattán elmosolyodom, de meghagyom nekik a lehetőséget, hogy megbeszéljék a meleg szoba kérdését. Én innen csak egyvalakit vinnék meleg szobáraba, de annak épp a kezét fogom.
A férfi aztán bemutatkozik, egészen különös nevet használva. Megvárom, míg Axel bemutatkozik és kezet fog vele, csak aztán szólalok meg én is.
– Aviva Bergström – biccentek az irányába, már könnyed természetesseggel az új, de valódi nevem, mielőtt a vöröshajú nőre pillantanék.
Thor nevére felkapom a fejem. Noha személyesen nem ismerem, a fiai nagyon is kedvesek számomra, ő pedig félig a nagybátyám, szóval... azonban az istenek vagyunk-e kérdésre halkan elnevetem magam.
– Esküszöm, hogy ő is csak félig – pillantok leplezetlen imádattal Axelre, mielőtt visszfordulnék a Nielfandir nevű fickó felé. – Ismered Thort? – kérdezem kíváncsian. – Ő a nagybátyám. Félig – helyesbítek, hiszen az apámmal vsak az apjuk közös. Egy kicsit furcsa ennyire nyíltan beszélni erről, de az előzőek után? Kit érdekel.
Megvárom, hogy Axel is hozzá tudjon szólni, ha akar, vagy akár a másik kettő, de én többet már nem tudok hozzátenni, mert mire oda jutnék, elkap egy furcsa érzés. Elég kísérteties, hogy épp abban a pillanatban, amikor az óra hangosan ötöt üt, de ezzel kevésbé foglalkozom. Sokkal jobban leköt rám hirtelen lecsapó nyugtalanság. Pontosan olyan érzés, mint amikor az ösztönöm jelez, csakhogy... most nem tudom behatárolni sem a veszély forrását, sem az irányát. Nyelek egy nagyot, megszorítom Axel kezét, hogy rám nézzen, és ha megteszi, a tekintetemmel üzenek neki: valami nincs rendben.
Körülnézek, de nem látok semmit és nem érzek konkrétumokat. A feltámadó széltől kiráz a hideg, de furcsa módon nem a hidege miatt... közelebb lépek Axelhez, éppen akkor, amikor az égők elkezdenek kihunyni. Aztán az ösztönöm már jelez, a vállára fogok, egy határozott mozdulattal magam felé fordítom, hogy a következő pillanatban a közelben szétrobbanó égő műanyag szilánkjai ne csapódhassanak az arcába. Sorra robbannak szét az égők, Nielfandir pedig úgy indul meg az irányukba, mint akinél kikapcsolták az életösztönöket.
– Nem – felelem a kérdésére határozottan, de feszült hangon. Valami egyáltalán nincs rendben. Én nem mozdulok Nielfandir után, és remélem, hogy Axel sem, de ha mozdulna is megszorítom a kezét, hogy visszatartsam.
– Szerintem inkább a másik irányba kellene menni – osztok meg némi életösztönt a fickóval is, de amikor megint arra kérdez rá, hogy Axel csinálja-e ezt, frusztráltan sóhajtok fel. Az előbb mondtam, hogy nem. Újra megszorítom Axel kezét, és ha rám néz, egyértelmű üzenettel nézek vissza rá: el kell tűnnünk innen. Szinte minden idegszálam azt üzeni, hogy valami nagyon nem oké.

2. csoport & Cat

I wish you a nightmare before christmas

A kérdés egyértelmű volt tőlem, de amikor elindultam még nem realizáltam, hogy kettő égimeszelő mellett fogok álldogálni a magam kis méretével. KIBASZOTT magas az álf, ami még kellemesebb látvánnyá teszi és HÉ! amúgy se számít egyes helyzetekben. Közben már a nőre vetem ki a hálóm, mert sosem lehet tudni mit hoz az éjszaka és amúgy se vagyok túlságosan finnyás, ha közben eleget ihatok és szívhatok. A válaszán elnevetem magam, mert egyértelmű, hogy nem vette a lapot, aztán ahogy viszonozza a bókot hátra dobom a hajam, amolyan "tudom" nézéssel. A laposüveg láttán felsóhajt, majd furcsán utasít vissza, mire vállat vonva elfintorodom. Nem teheti. Egy nő egyetlen helyzetben nem iszik feltétlen és az a terhesség. Kár érte, pedig nagyon szép... most még... Az a kis vakarcs a hasában tuti teljesen elcsúfítja, na ezért se fogok szülni. Az álf szavaira csak megemelem a szemöldököm, ahogy találkozik a pillantásunk elvigyorodom, nem leplezve, hogy nagyon is értem a célzást. Nem most jöttem le a falvédőről és tudatlan se vagyok, elég széles körű a geek tudásom, hála a kisöcsémnek. Várom, hogy a többieknek is leessen a szarkazmus, miközben meghúzom a laposüvegem. Szóval hosszú évek kemény munkája, akkor nem biztos, hogy ez a fő eleme, bár egy általános álfnál lehet tovább tart, mint egy sötétnél, mint jómagam. A fekete szépség lemaradt a szülős dolognál, mire megforgatom a szemeimet, majd halovány mosolyt villantok a lagalétrára. Lebuktam volna? Minden bizonnyal. Érdekel? CSEPPET SEM!
- Kérése számomra parancs - pukedlizek egyet, mint egy úrihölgy, majd előhalászok egy öngyújtót, ami minden kabátzsebemben lapul, hátha valaki megkínál egy kis finomsággal. Könnyedén meggyújtom, majd a másik kezem felemelve kicsit koncentrálok és a láng magasabbra szökik, hogy aztán egy rózsa formát öltsön. Elengedem a gyújtót, mire a virág szertefoszlik a levegőben melegséget hagyva maga után.
- Ennyi elég lesz vagy mutassak még valamit? - csettintek egyet a szabad kezemmel, mire apró szikrák pattognak le a földre. Kissé összefutnak a szemöldökeim a férfi kérdésén, nem értem miért fontos ennyire a szülő téma.
- Így születtünk, mindegyik elemet tudjuk kezelni, de mindenkinek van egy fő eleme, amit a legkönnyebben kezel. Ha nem csal a szemem a szépfiú a levegőt kedveli legjobban - pillantok az álfra, majd magyarázok tovább a másiknak. Remélem tud követni, mert gyűlölöm ismételni magam és még jó kedvem van, ha nem vesszük figyelembe az egyre jobban szállingózó hópelyheket, amik tönkre fogják tenni a hajam.
- Még tudtok követni? - nézek a kettősre, akiknek tuti van valami anya- vagy apakomplexusa. Kár értük, pedig kívülről egyikük se rossz fogás, de jobban kedvelem, ha nem akad be a lemez ennyire.