Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor végre tisztán láttam és a bátyám alakja meghazudtolhatatlanul és kétséget kizáróan jelent meg előttem. Talán még sohasem örültem neki ennyire, mint most... egy pillanatra meg is rémített a tudat, mi lett volna, ha így kellene őt elveszítenem, kapcsolatunk egyik mélypontján? Megéri ez az egész? Miért kell ennyire makacsnak lennie? És nekem? De ha én még engednék is, ő akkor sem lenne képes elfogadnia  fennálló állapotot... túl mély sebet ejtett rajta, hogy apánk bennem aktuálisan több potenciált látott, mint benne. Ám erről miért én tehetek? Miért engem büntet a távolságtartásával?
- Oké, Iris, értem én! - Bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy ez a nő ennyire közel fog kerülni Dim szívéhez, egyetlen petákot sem tettem volna fel a kapcsolatuk kedvezően alakulására. Dim nem volt az a hősszerelmes fajta, igazából a családunkban az érzelmek és a szerelem kifejezetten perifériára szorultak... talán ha nem állandóan Iris lenne a gondolatai középpontjában és kicsit masszívabbnak mutatkozna, apánkból is kicsikarhatna egy kis tiszteletet. - De látod valahol? Mert én nem. - Fordultam magamon körbe. - Lehet elindult keresni minket. Hívjuk fel! - Álltam elő a legformabontóbb ötlettel az este során. Elő is kaptam a telefonomat, de bármelyik gombot nyomtam és hiába ütögettem a képernyőt, csupán a sötét képernyő jutott válaszul. - Az én telómnak annyi. Valaki? - Néztem a bátyámra, majd Fredrik-re. Utóbbi arcát nézegetve azon kaptam magam, hogy sérülések nyomait kerestem rajta, aggódtam az épségéért. Fizikálisan megcsóválva a fejem próbáltam elhessegetni magamról a gondolatot, miszerint érdekelhet ennek a bájgúnárnak bármiféle funkcionálási problémája, stabilizációs célzattal pedig belekapaszkodtam a testvérem karjába és elkezdtem vonszolni magam után a tömény izmot.
- Menjünk a kikötő felé! Nézd, ott legalább van valami fényesség! - Jelenleg nem volt épkézlábabb ötletem, mint a bogarak, szívem szerint a fény felé indultam volna. - Ha Iris előttünk ébredt fel, nem talált minket és van egy kis esze, ő is biztosan arra ment! - Az érvelésem ugyan hagyott kívánnivalót maga után, de nem jutott jobb eszembe. - Vagy Dahl-al megyek. Elengedsz vele azok után, ami történt? - Felvontam a szemöldökömet és a fejemmel biccentettem a göndör hajú férfi felé, hogy kövessen. Reméltem, Dim-ben még maradt annyi testvériesség, hogy kikerüljön a sokkos állapotból és kövessen.
- Neked van ehhez valami közöd? - Kérdeztem Fredrik-et. Bármit kinéztem belőle, azt is, hogy megrengeti a fél várost csakis azért, hogy valamit véghez vihessen, ami megfordult a kis rafinált agyában. - Esküszöm megöllek, ha igen. - Fújtattam magam elé, ám rögtön meg is torpantam, ahogy a vízparthoz érve szinte azonnal sötétség vette át az uralmat a környék felett. Nagyobbra nyitottam a szemeimet, alig láttam valamit, a szél pedig olyan fájdalmas erővel támadt fel, hogy össze kellett ráncolnom a vonásaimat az arcomon. A víz felől furcsa hangok hallatszódtak, a hullámok összecsaptak, az egész víztükör rázkódni kezdett, én pedig most már komolyan kezdtem megijedni, ilyen tapasztalatom még nem volt.
- Maradjunk egymás mellett! - Fredrik mellé álltam, szorosan hozzá húzódtam, a közelsége valamilyen furcsa módon biztonságérzetet nyújtott. Közben pedig Dimitriy-ért kiáltottam.

Próbáltam nyitva tartani szemeimet, egyre nagyobbakat pislogva, hátha így eltűnik előlem az a furcsa, vékony kis fátyolszerűség, ami nem engedte, hogy tisztán lássak, és bár tenyeremmel megpróbáltam rásegíteni, de nem lett jobb a helyzet. Az szinte rögtön feltűnt, hogy csend van, ami az előbbi hangzavarhoz és zúgolódáshoz képest azonnal aggodalomra adott okot, de mély levegőt vettem, így küszködve a késztetés ellen, hogy egyből ördögöt kezdjek a falra festeni. Furcsa, baljós érzés járta át végtagjaimat, főleg mert a kezemet ekkor már nem szorongatta senki, pedig az utolsó emlékeim egyike az volt, hogy megkapaszkodtam Iris kezében, míg a másik oldalamon Yelena próbált fogást találni a karomban, ez a gondolat pedig elindította a következő baljós érzést bennem. Az előbb érzett szúrós szag még ott tolongott orromban, ennek ellenére Iris illata sem tűnt el, de ahogy tapogatózni kezdtem magam mellett, hátha csak a szemem csal, rá kellett jöjjek, hogy tényleg nincs itt senki. Vagyis, nem úgy, ahog azt én gondoltam, vagy ami megnyugtatott volna, és ahogy lassan két lábra vergődtem, megropogtatva az elgémberedett végtagjaimat, hol mögém, hol pedig magam elé néztem, de a hangom nem akart megjönni, ezt pedig kénytelen voltam a pánik számlájára írni, ami lassacskán megtöltötte testemet, ezzel együtt elszorítva a torkomat. Feszengve túrtam hajamba, már-már tépve azt az egy-két tincset, amibe beleakadtam, érezve, hogyan koccannak össze fogaim, miközben állkapcsom pattanásig feszül, de bármerre is néztem, nem pillantottam meg Őt.
Fredrik azonban itt volt, de ahelyett, hogy a fekvő alakján vezettem volna le a frusztrációt, meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, de ez egyelőre nem volt elég a teljes megnyugváshoz, mert ezer közül is felismertem volna Yelena hangját, és ahogy utána folytatta, Iris nevét kiáltva, már tudtam, hogy Ő sem látja Őt. Mit sem törődtem Dahl ébredező alakjával, pedig bennem volt az inger, hogy ott, a kibaszott talajon szorítsam el a torkát, amíg a levegő ki nem szorul tüdejéből, de egyrészt tudtam, hogy nála ez nem így működik, másrészt Yelena fontosabb volt, és talán... Iris mégis Vele van, csak... a picsába az egésszel. Elindultam a hang irányába, közben minden lépésnél a környezetünket figyelve, míg meg nem láttam Yelena-t, és ahogy mellé értem, rögtön a kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek neki felállni. - Legalább Te megvagy - bukott ki belőlem halkan, de a torkom továbbra is kegyetlenül szorított, alig férkőzött át rajta az a kis hang is, amit kicsikartam magamból. - Iris...? - fordultam körbe ismét, mit sem törődve azzal a furcsa, fehér fénnyel, amiről közben Yelena kezdett prédikálni, és egyelőre az sem ütötte meg az ingerküszöbömet, hogy időközben Dahl is odadugta a képét, bár, talán kurvára tőle kellett volna megkérdezni, hogy mi a fene történik itt, de pillantása elárulta, hogy legalább annyira a sötétben tapogatózik, mint én. Vagy mint Yelena. Szinte meg sem hallottam, hogy mit beszél, egyedül a kikötő szóra kaptam fel a fejemet, amit félig megbabozánva ismételtem el utána, de a szívem ott lüktetett torkomban, miután kis híján átfúrta a torkomat. Egyetlen érzést voltam képes befogadni, mégpedig hogy még így is érzékeltem Őt, pedig nyoma sem volt, és ahányszor csak körbefordultam, kótyagos alakokat láttam, de egyikük sem Iris volt. - Nem megyek sehová Iris nélkül - szólaltam meg vehemensebben, kicsit sem törődve azzal a bizonyos fénnyel, ami szerinte, szerintük a kikötő felől szűrődött el idáig, és hiába éreztem úgy magam jelenleg, mint egy rögeszmés, paranoiás bolond, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy itt, a tér ezen részén úgy érzem, mintha Iris mellettem állna.

A karácsony-imádatom kezdett Grincs-hangulatba konvertálódni, méghozzá egyenesen arányosan a kis csoportunk létszámának növekedésével. Az egy dolog, hogy a bátyámmal való kapcsolatunk mostanában nem családi albumba illő történéseket és érzelmeket foglalt magába, ahogyan arról is meg kellett emlékeznem, hogy bárhogyan próbálkozom, a feleségét sem kifejezetten tudtam hová tenni, de Fredrik Dahl megjelenése hab volt a tortán: olyan hab, amit a nemrég sütőből kivett, forró muffinra nyomtak, ezzel eláztatva az egyébként elfogadható tésztát és lefolyva az asztalra mindent képes tönkretenni. Dimitriy hiába szerette volna titkolni, abban a pillanatban teljesen elvesztettük, amikor Fredrik Iris-en keresztül kezdte meghúzgálni a bajszát, ez által pedig én is elérkeztem a ponthoz, amikor be kellett vallanom magamnak, hogy az én elrablásomra adott viszonylag selejtes reakciója. Ha valóban élt volna benne a régi testvéri szeretet és nem bugyolálta volna körbe az önérzetessége, patriarchális beállítottsága és a saját kudarcáról szőtt volna téveszméje, a csillogó fekete hajú göndör bárány már nem élne. Ennek ellenére tessék, itt állt előttünk, szított a tüzet, én pedig egyszerre szerettem volna pofán vágni és mégis örültem annak, hogy ide keveredett... utóbbi miatt legszívesebben saját magamat pofoztam volna fel. Vígjátékba illő jelenet lett volna mindkettőt kivitelezni, de megígértem magamnak, hogy a karácsonyi ünnepeket nyugodtan fogom eltölteni, magamra és a családomra koncentrálok és kiélvezem ezt a rövid időszakot. Vagy valami ilyesmi mindfullness-akármi.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat reagálva az emlegetett pincebeli fényviszonyokra, amikor pukkanásra kaptam fel a fejem. Oldalra fordultam és láttam, hogy az égők egymás után mondják fel a szolgálatot, az emberek pánikolva kezdtek elhúzódni a díszített korcsolyapálya széleitől, visításuk pedig csak olaj volt a tűzre és tökéletes pánikhangulatot alakított ki. A én szívem csak akkor dobbant nagyobbat, mihelyt a a föld is elkezdett mocorogni alattunk, ezzel egyidőben a jégpálya is megrepedt és olyan erősségű szél kerekedett, ami végett meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy ne billentsem ki az egyensúlyomból. A tekintetemmel a testvéremet kerestem és meg akartam ragadni a karját, hogy együtt, ezáltal nagyobb eséllyel kezdhessünk el mozdulni valamerre, de mire ezt megtehettem volna szúrós szag kúszott az orromba. Köhécselni kezdtem, a látásom homályosság vált és megszédültem, hiába nyúltam valamilyen kapaszkodó után, először térdre esve, majd a hasamra feküdve értem földet.
Elképzelésem sem volt mi történhetett, a következő tudatos pillanatom a magamhoz térésem volt. A homlokomba mintha tűket szurkáltak volna, a végtagjaim elnehezültek és a torkom is elszorult, hányingerem lett. A z aszfalt elemi erővel láncolt magához, a mozgás lehetetlennek tűnt, csupán aprókat tudtam moccanni. Küszködések árán a hátamra gördültem és kinyitottam a szemeimet, a látvány pedig legalább annyira volt szörnyű, mint a testi érzeteim. Félhomályba, sőt inkább sötétségbe hajló, fények nélküli lepusztult, gomolygó füsttel tarkított kép tárult elém, ami csak fokozta a rossz előérzetemet.
- Mi történt? - A nyögdécselésemnek nem volt címzettje, felülve pedig megfordult velem a világ. A távolból mintha sikerült volna megpillantanom a testvéremet. - Dim! - Kiáltottam, miközben talpra küzdöttem magam és az se érdekelt, ha nem ő volt az árny, akit a bátyámként címkéztem. - Hol vagy? Iris! - Bár őt nem láttam, reméltem, hogyha a sógornőmet hívom meglesz Dim is, utána is kiáltottam. Közben pedig ahogy tisztult a helyzet, Fredrik-et is látni kezdtem. - Dahl! Valaki!

A dobásom eredménye 2.

Minden dacom és nemtetszésem ellenére próbáltam úgy viselkedni, hogy ne törjem le Iris lelkesedését az egész kapcsán, bár a túljátszott csökönyösség ellenére sem tudtam rácáfolni magamra, ezt pedig egy kicsit sem ártatlan megjegyzéssel hoztam tudtára, nyilvánvalóvá téve, hogy mennyire nem itt kalandoznak a gondolataim. Nem mintha bánta volna, mert a szokott módon csillant meg tekintete, és bár ezidáig eszembe sem jutott, hogy tényleg beszerezzek egy kibaszott fenyőfát, de a szükség törvényt bont.
A pillanat viszont tovaszállt, mikor Yelena odalépett hozzánk, én pedig inkább megköszörültem a torkomat, így próbálva visszarángatni magamat a valóságba, de már az első pár szó elég volt ahhoz, hogy lemondó sóhajt hallassak, mellé csapva egy komótos szemforgatást is. - Te viszont sokat tudnál mesélni az én személyes gyűlöletemről - jegyeztem meg, arról már inkább tudomást sem véve, hogy milyen bájvigyor ült ki Yelena arcára, amivel Iris-t köszöntötte, de mire bármit is megjegyezhettem volna, Fredrik szinte teljesen magára vonta a figyelmemet. Pedig, nem állt túl közel, éppen ellenkezőleg, de úgy tűnt, hogy igyekszik ezt a problémát gyorsan kiküszöbölni. Állkapcsom be is feszült, Yelena szavait pedig már csak valami vastag falon keresztül fogtam fel, miközben ujjaim még erősebben szorítottak Iris kezére, pedig egyelőre nem volt semmilyen veszély, és Fredrik nem volt olyan ostoba, hogy nyilvános helyen provokáljon. Az inkább az én tehetségemre vallott, és ezt ismerte fel a húgom is. Mégsem bírta ki, hogy ne törjön borsot az orrom alá, és ne jöjjön közelebb, közvetve a képembe vágva, hogy mit is tett Yelena-val, amivel azt érte el, hogy még haragosabbá váljak, ez a düh pedig már minden bizonnyal kiült arcomra is. Rám sem nézett, de a pontot mégis azzal tette fel az I-re, amikor megszólította Iris-t, mire újfent megszorítottam a kezét, és bár furcsa pukkanásokat hallottam valahonnan a közelből, de annyira megmerevedtem, hogy képtelen voltam a hangok irányába fordítani a fejemet. - Nem is kell köszöntened senkit - jött meg végül a hangom, bár nem tudtam megzabolázni arcizmaimat, egyértelműen sugallva Fredrik felé, hogy valahol máshol tágasabb lenne neki és a kibaszottul nevetséges előadásának, de mire rászántam volna magam, hogy végre közelebb lépjek hozzá, és elsuttogjam neki az egyetlen olyan dolgot, ami jelenleg szóba jöhetett közöttünk, egy hangos reccsenésre kaptam fel a fejemet, Iris feje felett pillantva a korcsolyapálya felé, ahol jól láthatóan ketté nyílt a pályát fedő jég. Valami furcsa, rossz érzés kezdte nyomni mellkasomat, miközben rángást éreztem lábaim alatt, ösztönösen nyeltem is egyet, a hideg pedig végigborzolta minden végtagomat, ennek ellenére továbbra sem voltam hajlandó elengedni Iris-t, szinte mindent ignorálva rajta és a húgomon kívül, de amint tudatosult bennem, hogy ki is áll velünk szemben, eltorzult arccal pillantottam Fredrik felé. - Ez a Te műved? - szólaltam meg indulatosan, nagyot szippantva a levegőből, ekkor érezve meg először azt a bántó, kicsit sem kellemes szagot, és alig telt el pár másodperc, mikor először éreztem, hogy a lábam nem akar megtartani. Már nem Fredrik tekintetét kerestem az egyre homályosabban látó tekintetemmel, hanem Iris arcát, de amilyen közel állt hozzám, most épp annyira nem láttam belőle semmit. Elmosódtak a körvonalak, talán még elsuttogtam a nevét, de a következő pillanatban már csak a sötétséget fogtam fel, és a hideg földet magam alatt.

Túl hirtelen pattantak ki szemeim, miközben friss levegő jutott a tüdőmbe, és bár próbáltam minél nagyobbakat pislogni, egyelőre furcsa lepel borult tekintetem elé. Nem hallottam semmit, ez pedig ahhoz képest hatalmas váltás volt, amit nem is olyan régen tapasztaltam. Az első viszont, ami rögtön pánikot váltott ki belőlem, az az első kitisztult kép volt. Először kómásan forgattam körbe a fejemet, majd ahogy újra és újra megtettem, sehol sem láttam Iris-t, sem Yelena-t, ez pedig akkora terhet rakott a mellkasomra, hogy még hang sem akart kijönni a torkomon. Eltűnt minden, a fények és a színek, a hangos ricsaj, és minden, amit gyűlöltem. Valakit kivéve, aki nem is olyan távol ájultan feküdt, az első dolog pedig, ami eszembe jutott, hogy kibaszottul meg kellene ölnöm.

(a dobás eredménye: 6)

Imádtam a karácsonyt, még ha nehéz is volt ez elképzelni rólam: a fények magával ragadtak, naphosszat szagolgatni tudtam volna az ünnepi puncs, a forralt bor és a szegfűszeges narancs illatát, valamint igazgatni a plafonig érő fenyőfa ágait és a rajta lévő díszeket. Így természetes volt, hogyha nyitáskor nem is - mivel éppen egy pincébe zárva töltöttem a szabadidőmet, de ugyebár ilyen apróságokon nem szabad fennakadni, mert akadályozza az élet természetes folyását -, legalább egyszer egy délutánt el szerettem volna tölteni a korcsolyapálya közelében. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy elköltözzek a hideg északról, éppen emiatt: szerettem a jeget, a havat, a csípős, hűvös időt, sokak szerint remekül passzolt a személyiségemhez. Én pedig semmit sem kedveltem jobban, mintha valaki hű önmagához.
Bár egyedül jöttem, az embertömegen keresztül is rögtön megakadt a tekintetem egy ismerős pároson. Nem akartam senkibe belefutni, akihez közöm lehetett volna, de a bátyám és felesége mellett mégsem mehettem el szó nélkül... a család szent, akkor is, ha éppen a szívem vágya a szótlanság lett volna. Megtehettem volna azt is, hogy elvegyülök a nézelődök között, mivel a testvéremet szemmel láthatóan lekötötte Iris csodálásának és a tömeg gyűlöletének különleges egyvelege. A mai napig alig tudtam elhinni, hogy volt olyan nő, aki képes volt hatást gyakorolni Dimitriy-re.
- Mintha elefántot rángattak volna el egy porcelánboltba. - Odaléptem melléjük és széles mosoly ült ki az arcomra, ami leginkább Dimitriy arckifejezésének volt köszönhető. Rejtély számomra, miképp utálhatta valaki ennyire a karácsonyt. Lehet, hogy miattam csömörlött meg és nem vált be a technika, miszerint minden évben minél nagyobb és több csillogást, havas szánt, kis manót és fényfűzért tolok az arcába, egyszer talán megkedveli az ünnepet? - Kedves tőled, hogy a személyes gyűlöleted miatt nem teszed tönkre a feleséged karácsonyát. - Megveregettem a testvérem vállát, majd Iris felé irányítottam egy kedves mosolyt. Nem igazán tudtam kiigazodni kettejük kapcsolatán és eleinte nem túlzottan örültem neki, hogy bekerült egy kívülálló a családba... még most sem tettem teljesen túl rajta magam, ugyanakkor próbáltam arra trenírozni az agyamat, hogy nem lehetek ennyire begyepesedett és monarchikus.
- Ahogy azt is remélem, hogy ennek a rengeteg embernek sem okozol kellemetlen pillanatokat. - Ejtettem ki a számon, mivel a sajátommal követtem a testvérem tekintetét, ami a korcsolyapálya túloldalára irányult és Fredrik Dahl-t célozta meg. Míg Dimitriy szempárjába keménység költözött, az én szívem egy hatalmasat dobbant és elkezdtek zsibbadni az ujjaim. Utálatos érzés volt.

Bár Iris kezét szorongattam végig, még mindig nem hittem el, hogy tényleg rávett erre az egészre. Egyetlen porcikám sem vágyott erre a nevetséges bohóckodásra, és ha valamit az együtt töltött időnk alatt már megtanult velem kapcsolatban, az az, hogy senki kedvéért nem jópofizok, főleg nem bonyolódom unalmas bájcsevegésekbe, főleg nem társadalmi elvárások miatt. Az is egy kisebb csodának volt betudható, hogy egyáltalán beadtam a derekamat, ez pedig javarészt annak volt köszönhető, hogy minden pillanatát ki akartam élvezni a visszakapott időnknek. Rémes hónapok álltak mögöttünk, hol a tanácstalanség peremén vergődve, hol pedig boldog pillanatokat átélve, de az egészre árnyék borult, méghozzá egy kibaszott gyűrű miatt. Mégsem állítottam, hogy minden pillanatát el akarom felejteni, mert hiába volt idegtépő és kíméletlen ez a kis utazás, de még szorosabbá alakította a kettőnk kötelékét, bebizonyítva, hogy bármi is történjék, bárki is próbál közénk férkőzni, csúfos kudarcot fog vallani. Előtte sem kételkedhetett az iránta érzett szerelmemben, de ez a hullámzó kis kaland csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy mindent komolyan gondoltam és gondolok a mai napig, még ha szükségem is volt jó pár napra ahhoz, hogy felfogjam, a rémálmaink véget értek. Már nem is maradt más dolgom, csak kiélvezni, hogy visszakaptam azt az Iris-t, aki lángra lobbantotta a szívemet, és aki mellett esélyem sem volt megnyugodni, és épp ebben rejlett a varázsa.
Arról viszont nem mondtam le, hogy az orra alá dörgöljem, ahányszor csak jólesik, hogy mennyire nincs ínyemre itt lenni, az arcomra kiülő érzelmek pedig amúgy is beszéltek helyettem, pedig nem akartam elrontani ezt az élményt, és ha más értelme nem is volt, de legalább azt az érzetet keltette, hogy végre tényleg minden rendben van. - Égősort otthonra is tudtam volna szerezni neked - sóhajtottam fel két szemforgatás között, duzzogó szavaim ellenére viszont gyengéden szorítottam rá ujjaira, miközben a körülöttünk nyüzsgő embertömeget figyeltem, de ahogy az lenni szokott, inkább idegesítettek, mint szórakoztattak volna. - Gyűlölöm a karácsonyt - tettem hozzá a nyilvánvalót, közben már egy sunyi, szemtelen kis grimasszal ajkam szélében, hogy tudja, ez már teljes egészében a bosszantásának szól. - Karácsonyfát is akarsz majd? - kérdeztem kíváncsian, inkább a jövőbeni terveiről kérdezve, mert inkább arra koncentráltam, semmint az engem körülvevő embertömegre. - Úgysem bontottam még ki soha karácsonyfa alatt az... ajándékomat - vált suttogóvá a hangom, ahogy a füléhez hajoltam, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy mire is utaltam pontosan, szinte célnak tűzve ki, hogy mielőbb elszabaduljak erről a nevetséges majomparádéról, és az, hogy felizgatom, talán lerövidíti a szenvedésemet, de a pofátlan vigyorgásom épp csak addig tartott, míg a korcsolya pálya mellett le nem fékeztünk, és a túloldalon meg nem pillantottam az ismerős szempárt, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Ha valami nem hiányzott erre a napra, az épp Fredrik.