“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Az előző nap, és főleg az este súlyához képest jól indul a reggel, még a szokásos rémálom képei ellenére is. Axel a tudtán kívül is csempész egy kis vidámságot az ébredésembe, amitől máris alig érzem a fejfájásomat, és aztán simán vissza is tudok még aludni, ölelésébe bújva, teste melegét élvezve. Így is időben ébredek viszont, még az epizód előtt, hogy felkészülten várhassam és módszeresen háríthassam azt el, jó szokásomhoz híven. Örömmel fogadom a már-már szokásossá váló üdvözlését, élvezem ajkait és a közelségét, és szerencsére úgy tűnik, nem is siet nagyon ki az ágyból. Fölém támaszkodik, aztán csak nézzük egymást, gyönyörködünk a másikban, de mire elkezdenék igazán élesen tudatában lenni annak, hogyan simul hozzám a teste, még épp idejében szakítja meg a pillanatot. Megválaszolom a kérdését, kiegészítve egy kis huncut ötleléssel is, de amikor azzal vág vissza, hogy túl könnyű vagyok, elvigyorodom.
– Akkor csak ellentartok, az jól megy – jelentem ki elégedetten, miközben kimászok az ágyból én is. Nem kerüli el a figyelmem a tekintete érzete magamon, de inkább oda sem nézek, mert csak megint elkalandoznék. Kimegyünk a konyhába, ahol tulajdonképpen első dolgom két nagy pohár víz szervírozása, de a szavaira kuncogni kedzek.
– Csak félig – emlékeztetem egy kacsintással. Miután a második pohár vizet is felhajtja, töltök neki egy harmadikat is, és ahogy nekem is sikerül utolérnem a fogyasztással, hasonlóan töltöm fel a saját poharamat is, miközben a mai tervekre kérdezek rá.
– Oké – bólintok elmosolyodva a kocsi bérlésre. Nem akadok fenn, komolyan gondoltam tegnap, hogy nem kell összenőnünk, ameddig tud vigyázni magára, és fenn is tartom. – A szemeddel nem lesz baj? – pillantok még rá, nem bizonytalanul, csak érdeklődve. Én bízom benne, nekem csak az a lényeg, hogy ő is bízzon magában. Aztán azt mondja, kell még neki néhány holmi, én pedig lassan, de annál sokatmondóbban vigyorodok el, mert eszembe jut az előző napi vásárlás. Talán jobb is, ha ezt nélkülem csinálja majd végig.
– Pontos leírással nem szolgálhatok – kezdek sejtelmes válaszba, mosolyogva –, de az biztos, hogy nem kantáros nadrág. Nem is nagyestélyi, viszont elég elegáns, szóval nyugodtan csípd ki magad. – Végigvezetem rajta a tekintetem, már most az ajkamba kell harapnom, ha elképzelem talpig elegánsan. Az oké, hogy én készülök meglepetéssel neki, de nem hiszem, hogy nekem olyan könnyű dolgom lesz. Rohadtul szexi volt már tegnap is, meg is lett az eredménye. Szusszanva fordulok inkább vissza a konyhához, mielőtt mégis elkalandoznék.
– Akkor reggeli, Joe, aztán egy kis külön szabad program? – foglalom össze a rövidtávú terveket. Nekem is jól fog jönni, ha nyugiban elhozhatom a tegnapi szerzeményeket, és a hűtő tartalmából az is biztossá válik, hogy egy kis bevásárlást sem árt megejteni, ha nem akarunk éhen halni később. Neki is állok összeállítani egy a tegnapihoz hasonló, egyszerű reggelit, hogy aztán tényleg felhívhassam Joe-t.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Nem ellenkezek, amikor a nehezebbnél nehezebb percek után Axel úgy dönt, talán ideje lezárni a napot. Követem őt a fürdőbe, meg is nyitom a vizet, és amikor visszafordulok, látom, hogy épp a mosdókagyló felett nézegeti az öklét. Odalépek hozzá, halk sóhajjal nézem a kipiszkált szilánkokat, sebes bőrét, a látványt, ahogy a víz lemossa róla a vért. Sok vért látott már az a csap és az a mosdókagyló, de az, hogy most az övét kell látnom benne, nem jó érzés. Magamhoz fordítom, kezem az arcára simítom, csodaszép szemeit fürkészem, keresem benne a jeleit annak, hogy azért legalább egy kicsit kevésbé háborog a lelke, mintha kétszer annyira tenné. Annyira szeretnék békét hozni a szívére, megnyugtatni a lelkét, elrejteni azt a világ összes gondja elől, hogy legalább egy kicsit megfeledkezhessen mindenről, ami most a vállát nyomja. Ragaszkodón viszonzom a finom csókot, másik kezemet mellkasa meztelen bőrére simítva, érezve, hogyan dobban a szíve a bordái  alatt. A legdrágább kincs ezen a világon. A zuhany alatt ismét magához ölel, és én boldogan bújok a karjai közé, kezeimmel átfonva a testét, szorosan, ragaszkodva ölelve őt magamhoz. Élvezem, ahogy a testünk összesimul, miközben a víz kellemesen záporozik ránk, ebben most nincs erotikus töltet, de nem is kell az ahhoz, hogy tökéletes legyen vele egy-egy pillanat. Még akkor is, ha keserédes érzések kavarognak most bennem, semmi nem változtathat azon, mennyire szeretem őt.
Ismét megmosdatom, szám sarkában kis mosollyal, mert végig érzem magamon a tekintetét, de boldoggá tesz, hogy kedveskedhetek neki és egyben el is terelhetem a figyelmét. Így persze rajtakap azon is, amikor a horgonyt csodálom meg a csuklóján, de megéri azért a finom csókért, amihez felemeli az államat. Kezeimet felcsúsztatom a karjain, fel a vállához, majd a nyakához, hüvelykujjammal finoman simogatom a nyakszirtjét, míg egy kicsit elveszünk egymás ajkainak érintésében. Aztán ő is viszonozza a szívességet, és én kiélvezem az aprólékos kedveskedését, ahogy alaposan megmosdatja a testemet, érintésével kellemes bizsergést okozva a bőrömön és melegséget a szívemben. Még az ujjaimat is olyan alapossággal tisztítja meg, hogy muszáj mosolyognom, amikor pedig elkezdi egymáshoz mérni a tenyerünket, a mosolyom még élettel telibbé válik, és ahogy rápillantok, némi vidám csillogás is beköltözik a szemeimbe. Én sem figyeltem még meg ilyen részletesen, pontosan hogyan is állunk a méretkülönbségekkel, de valahogy kifejezetten tetszik a gondolat. Persze a magassága eddig is imponált, még akkor is, ha bizonyos közelségekben bizony majd' ki kell törnöm a nyakam, ha nem hajol le hozzám és én sem állok lábujjhegyre, mégis látni akarom az arcát, de pont ettől szép. Ettől (is) tökéletes.
Nem szívesen töröm meg ezeket a pillanatokat, de látom a szemein, hogy milyen fáradt, és az az igazság, hogy saját magamon is érzem az alkohol bódító hatását és a majdnem egész napos stressz okozta fáradtságot. Csak ezért zárom el a vizet, hogy aztán törölközés után a hálószobába húzzam magammal, onnan pedig be az ágyba, rögtön magamhoz húzva, hozzá bújva, amilyen szorosan csak tudok. Nem hagyok magunk között helyet, ahogy átölel, testemet az övéhez simítom, arcomat a mellkasához fektetem, magamba szívom az illatát, szíve egyenletes dobogásának hangjával a fejemben hunyom le a szemeimet.
– Én is szeretlek, Axel. Nagyon – súgom, mielőtt megcsókolnám a mellkasát. Újra odasimítom az arcom, kezemmel finoman simogatni kezdem a hátát, aztán hagyom, hogy magával ragadjon a fáradtság és a bódultság.

A stresszes nap a reggelemre is rányomja a bélyegét. Ismét azzal az éjszakával álmodok, bár most egy kicsit összekuszálódik benne minden, most már van ott vihar is, istenek és istennők, barátok és ellenségek, de a vége ugyanaz: egy robbanás. A robbanás. Ami elvette tőlem Axelt. Összerezzenve, elkínzottan, kellemetlenül nyomó fejfájással ébredek; ez utóbbit csak felerősíti a szívem heves dobogása, de ahogy halk nyögéssel megpróbálnék mocorogni, szorosodó ölelést érzek meg a testem körül. Szusszanva csukom vissza a szemeimet és merülök el Axel illatában, a teste melegében, óvó ölelésében, szinte érzem is, hogy kezd megnyugodni háborgó elmém, de aztán meghallom a hangját, és ettől újra felpattannak a szemeim. Egy pillanatra azt hiszem, hogy ébren van, hogy valamiért kimaradt az epizód, vagy én maradtam le róla, de aztán rájövök, hogy... alszik. És közben húslevesről és vizes zoknikról hadovál. Kis híján kitör belőlem a nevetés, de sikerül elfojtanom, így csak valami halk, vinnyogás és horkantás közötti hang lesz belőle, amit a számra szorított tenyeremmel tompítok el. Nem is figyelek már a fejfájásomra, az arcomra ragadó mosollyal fészkelődök hozzá újra egészen közel és ismét becsukom a szemem, megszavazva magamnak még egy kis alvást.
Szerencsére rábízhatom magam az ösztöneimre, amelyek ezúttal is mintha figyelmeztetnének, automatikusan ébresztve fel, mielőtt még késő lenne. Már éber vagyok, mire megkezdődik az epizód, de szerencsére nem igazolódik be a félelmem, nem rosszabb, mint az eddigiek. Kitartóan csitítom, fáradhatatlanul beszélek hozzá, simítom és érintsem, egészen addig, míg vissza nem tér hozzám a felszínre, hogy aztán ismét azzal a heves, hálás csókkal köszöntsön, ami önmagában is valami olyasmi üzen, hogy annyira örülök, hogy itt vagy. Beletúrok a hajába, másik kezemmel a vállát, karját simogatom tovább, miközben viszonzom a csókot, olyan sokáig húzva a pillanatot, ameddig csak szeretné.
– Szia – suttogom vissza aztán, mosolyogva csúsztatva kezemet a hajából az arcára, finoman simítva a bőrét, miután vele gördültem az ágyon. Kihasználom, hogy én is gyönyörködhetek egy kicsit felettem támaszkodó alakjában, homlokába hulló hajában, szemeinek fáradt kékjében, minden egyes vonásában. Legszívesebben itt tartanám az ágyban, de tudom, hogy nem lehet, szóval hagyom kibújni magam mellől. Én is felülök, megdörzsölöm egy kicsit a halántékomat, a kérdését hallva pedig rápillantok.
– Igen, azt hiszem, kettő is van körülbelül kétsaroknyira innen – bólintok. Én mondjuk nem próbáltam őket, de hát edzőterem, edzőterem. – De ha itthon akarsz edzeni, szívesen a hátadra ülök, míg fekvőzöl – kacsintok rá egy kis huncut csillogással a szememben. Mondjuk, akár a súlyzót is meg tudnánk oldani, de talán jobb, ha nem adok ötleteket korán reggel.
Én is kibújok az ágyból, aztán felveszek egy bugyit és egy pólót. Kimenve összegyűjtöm az üvegeket és a poharakat, kiviszem őket a konyhába, az épp felbontott üveget visszateszem a fagyóba. Előveszek tiszta, nagy poharakat, megtöltöm mindkettőt vízzel, aztán ha Axel is ott van, oda is adom neki az egyiket; ha nincs, akkor lehúzom a sajátomat, és utána megkeresem, hogy belé is diktálhassak némi hidratáló folyadékot. Én újra is töltök, és ha ő is kér, tőle sem tagadom meg. Ránk fér.
– Megpróbálom elérni Joe-t, hogy ránk ér-e ma. Akarsz még intézni valamit ma? – szólalok meg aztán, csípőmmel a pultnak támaszkodva. Nem tudom, mik a tervei, most akar-e edzeni, vagy majd utána, szeretne-e még valamit csinálni ma. A fegyvervásárlás oké, most már úgyis számolnunk kell az öccsével is, és a délutáni-esti programunk is fix - legalábbis remélem, hogy nem gondolta meg magát -, de azon kívül szabad a vásár.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Borzasztó nehéz végignézni azt a küzdelmet, amin újra és újra keresztül kell mennie, akár így, akár úgy. Nem úgy nehéz, mikor az ember azt gondolja, hogy ebből egyszer majd elege lesz, hanem úgy, mint amikor a te szíved is megszakad abban, hogy épp az övé is. Egy kicsit olyan, mintha Axel egy lezárt üvegkalickában fuldokolna, én pedig hiába ütöm teljes erőből az üvegfalat, nem tudom áttörni, nem tudok neki segíteni, legfeljebb néha be tudok neki juttatni egy kis levegőt, de egyébként kibaszottul tehetetlen vagyok. Ez az érzés pedig engem is fojtogat. Most is csak annyit tehetek érte, hogy magamhoz ölelem, szorosan a testemhez vonom, elrejtem őt, amennyire csak tudom, simogatom és próbálom megnyugtatni. Nem zavarnak a könnyei, az én szememben ez nem gyengeség. Borzasztó dogokkal kell nap mint nap együtt élnie.
– Ha nem választod a tengerészgyalogságot, most én sem lennék itt – felelem halkan. Nem tudok neki vigaszt nyújtani, nem tudom visszahozni sem Leont, sem senki mást a hajóról, de tudom, hogy szeret engem, és ha más kapaszkodót nem is tudok neki adni, hát ezt az egyet felajánlom. Soha nem találkoztunk volna, ha nem azt az utat járjuk be mindketten, amit. Ez az egyetlen oka, amiért én sem kívánom, hogy bárcsak előbb találkoztam volna az apámmal; talán megmentett volna a sorsomtól, de akkor soha nem ismertem volna meg Axelt. Márpedig én nem vágyom olyan életre, amiben ő nincs benne.
Kitartóan ölelem tovább, szinte hallom, hogyan járnak a fogaskerekek a fejében, de megtanultam a leckét, nem kérdezek semmit, csak simogatom a fejét és a hátát, a fejem az övére hajtom, és hagyom, hogy egy kicsit... kiheverje az előzőeket. Vagy inkább az egész napot. Amikor meglepően szorosan karol magához, akkor egy kicsit meglepődök, de a következő szavai gyorsan megmagyarázzák, mi járhat a fejében. Hagyom, hogy elhúzódjon egy kicsit, amikor felemeli a fejét, így én is rá tudok nézni, fáradtan csillanó szemei meglepő komolysággal ejtik foglyul az enyémeket. Tenyereimet a kézfejeire simítom, amikor kezei közé veszi az arcomat, a pocsolyák említésénél apró, halvány mosolyt engedek meg magamnak, de ettől még ugyanolyan komolyan nézek vissza rá.
– Engem csak te kötsz a vízhez, Axel – szólalok meg halkan, megnyugtatóan, csak hogy érezze, ez egyáltalán nem akkora áldozat, ami miatt aggódnia kellene. Arra inkább nem világítok rá, hogy egy isteni hatalommal szemben valószínűleg itt, Oslóban sem vagyok biztonságban, hiszen egy tenger partján fekszik, és valahogy úgy érzem, ha Rán igazán akarná, olyan könnyedén kaphatna fel egy szélroham a kikötőben, majd sodorhatna és fojthatna bele a vízbe, hogy kettőt sem lenne időm pislogni közben. Nem hiszem, hogy ezzel segítenék a helyzeten. Mondjuk azt is kétlem, hogy az apám tétlenül nézné mindezt, de nem is ez a kérdés.
– Megígérem – felelem határozottan, komolyan is gondolva az ígéretet, hüvelykujjaimmal megsimogatva a kézfejét. – Nem megyek sehová – teszem hozzá egy kis, halvány mosollyal.
Leengedem a kezem, amikor felkel a kanapéról, aztán elveszem a felém nyújtott üveget és én is húzok belőle egy jókora kortyot. Kell is a lélekerősítés, pedig már így sem kevés van bennünk. Csak nézem, ahogy áll egy helyben, gondterhelten meredve maga elé, és újfent eltölt a bűntudat, de éppen ezért nem is szólalok meg. Megtanultam a leckét, azt hiszem. Amikor megfogja a kezem, engedelmesen állok fel én is, kissé könnyű fejjel, de követve őt a fürdőbe, értve a célzást. Meg is értem, és egyet is értek, legjobb lesz, ha végre pontot teszünk ennek a napnak a végére.
A fürdőbe érve a zuhanyhoz lépek, megengedem a vizet, hogy felmelegedjen, aztán visszatérek hozzá, végigsimítom az arcát, kutatom a szemeit, keresve a választ, hogy a körülményekhez képest azért... jól van. Vagy legalább meg van. Mély sóhajjal adok egy puszit az arcára, aztán elengedem, hogy le tudjam hámozni magamról a ruharétegeket. Közben körülpillantok, ellenőrzöm, hogy van idebent törölköző mindkettőnknek, és amint minden ruhám összehajtottam a kis polc tetejére és rajta sem látok már ruhát, megfogom a kezét és behúzom a kellemesen meleg vízsugár alá. Egy kicsit hagyom magunkat ázni, aztán megfürdetem őt, mert muszáj azt éreznem, hogy tudok neki adni valami törődést, valami jót. Feldereng az emlékezetemben egy éjszaka a yachtról, amikor hasonlóan elcseszett hangulatban fürödtünk, egy kicsit most ez is olyan, de nem bánom. A tekintetem elidőzik a horgonyon a csuklóján, amikor épp ott tartok, és egy részem nem örül neki, hogy ennek az emléke is épp egy ilyen naphoz kötődik majd, a másik részem viszont hálás azért, hogy legalább volt valami jó is a napban.
Miután én is megvagyok, elzárom a vizet, a zuhany alól kilépve begyűjtöm a törölközőket, odaadom neki is az övét, megtörölközök, aztán mikor már mindketten szárazak vagyunk, már húzom is magammal a hálószobába. Nem érdekelnek az üvegek és a poharak, majd holnap foglalkozok velük, csak a lámpákat kapcsolgatom le, a hálóban a radiátorra teszem a törölközőket, aztán magammal vonom Axelt a takaró alá. Közel húzom, átölelem, hagyom, hogy elhelyezkedjen úgy, ahogy neki most épp kényelmes, és közben igyekszem nem arra gondolni, hogy vajon nehezebb lesz-e neki a reggel egy ilyen nap után.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Ha belegondolok, honnan indultunk és hová jutottunk a nap végére, szinte el sem akarom hinni ezt az egészet. A reggel könnyed volt és nagyon jó, aztán az egész nap úgy is indult... Az elhatározás, hogy legalább a hamis papírjainkon legyünk házasok, aztán az, hogy ezt pecsételjük is meg valamivel, a csuklóinkon díszelgő horgonyok, mintha ezer éve lett volna, hogy mindez megtörtént. Olyan simán mentek a papírok, aztán ahogy a borbélyüzletnél elkezdődött a kis játékunk, színre léptetve Mr. és Mrs. Svarstadot, ez pedig csak fokozódott az étteremben és az öltönyboltban... Aztán mintha elindultunk volna lefelé egy lejtőn a moziban, de még onnan is visszatértünk, Axel hazalátogatása is pozitívan sült el, én is megtettem, amit meg kellett tennem, mégsem úgy akar véget érni a nap, mint kellene neki.
Ráadásul úgy tűnik, folyamatosan én baszom el, mert nem tudok csendben maradni. Talán mégis jobb volt, amikor nem sok időt áldoztam beszélgetésekre, mert először nem tudom magamban tartani az apja ügyét, aztán miután eltompította egy kicsit alkohol, megint én hozom fel, elmondom neki a saját nyűgömet, én kérdezek rá Aaronra is, én ha ez sem lenne elég, ráteszek még egy lapáttal, mert arról a másik hülye picsáról is elkezdek beszélni, aki talán nem szőke, talán igen, de az biztos, hogy nem tudnám olyan könnyen eltüntetni, mint akinek ma már pontot tettem a végére. Legvadabb álmaimban sem gondolnám, hogy mit idézek elő ezzel, és mire észhez kapok, már majdnem késő is.
Azonnal cselekszem, belekapaszkodok abba, hogy elé térdelve még nem látom teljesen elveszni a szemeit, így nem kiszednem kell a rohamból, csak a felszínen tartanom, hogy ne süllyedhessen mélyebbre benne. Folyamatosan beszélek hozzá, érintem, simítom, mindent elkövetek azért, hogy rám koncentráljon és ne tudja beszippantani az epizód. A megkönnyebbülés és az öröm viszont ezúttal távol marad, és amikor végül képes rám nézni, a már egyébként is összetört szívem még apróbb darabokra hullik, ahogy meglátom könnyektől elhomályosuló szemeit, meghallom rekedt, elcsukló hangját.
– Tudom – lehelem elhaló hangon. Magamhoz ölelem, egy kicsit úgy tartom, de aztán áthelyezkedek, folyamatosan magamnál tartva ülök vissza mellé. Lefejtem a kezeit a fejéről, átölelem a vállait, egyik kezemmel a nyakamhoz vonom a fejét, mintha csak el akarnám rejteni őt, és meg is tenném, ha tudnám. Hagyom, hogy feltörjön belőle minden, sőt, szeretném, ha kiadná magából, mert ez a nap már így is túl sok feszültséggel járt, és nem akarom, hogy ezt magában őrizgesse.
– Nem a te hibád volt – suttogom halkan, fejemet az övére hajtom, egyik kezemmel simogatni kezdem a haját, míg a másik a hátára rajzol megnyugtató köröket. – Nem te tehetsz róla, Axel. Ne ostorozd magad emiatt. Nem te csináltad, nem te idézted elő. Semmi rosszat nem tettél, nem a te hibád volt – mormolom tovább halk, megnyugtató hangon. Szorosan ölelem magamhoz, kitartóan simogatom, próbálok mindent megtenni azért, hogy nyugtassam egy kicsit, de nem próbálom megállítani azt, hogy kiadja magából, aminek ki kell jönnie. Szinte elemészt a fájdalom, a tehetetlenség érzése, hogy nem segíthetek neki ennél többet, az önutálat, hogy mindezt nekem sikerült elérnem, a harag, hogy ennek az egésznek tényleg ide kellett vezetnie. Hogy egy nyomorult, féltékeny istennő abban láthatta volna a faszkalap férje tetteire a megoldást, hogy elpusztítja azt, aki nyilvánvalóan nem tehetett az egészről. Hogy Axel apja ilyen mézes-mázos leveleket írogat, amiben még arra is hivatkozik, hogy az ő érdekükben visszament a feleségéhez annak idején, miközben az a rohadt baleset alig több mint egy éve volt. Hát kurva jól sikerült a haditerved, apukám, gratulálok.
Dühös vagyok, frusztrált, csalódott, bűntudatos, úgy érzem, össze tudnának roppantani ezek az érzések, mégis eltörpülnek amellett a késztetés mellett, hogy Axel támasza legyek. Ha már ennyire elbasztam, most olyan szilárdan tartom Axelt, és nem is engedem el addig, míg ki nem adta magából az egészet.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

A most már egyértelműen nyílt kihívás hallatán vigyorogva vonom fel a szemöldökömet, ugyanolyan kihívóan nézve vissza rá, mintha csak azt akarnám üzenni, hogy szeretném én azt látni. Nem pattanok fel, hogy rögtön bele is csapjunk, mert ahhoz túl érzékeny témákon lovagolunk és egyébként is törékenynek érződik ez a könnyed pillanat, de azért abban biztos lehet, hogy ezt megjegyeztem. Aztán a vidámság végül mégsem bizonyul annyira törékenynek, mert amikor azt mondja, megette volna a levelet mérgében, azt nem tudom nem elképzelni, és ennek hatására - meg mert amúgy is könnyebb a fejem a vodka miatt - el is nevetem magam. Őt is magammal rántom ebbe, velem együtt nevet, ami megmelengeti a szívemet is, ha már az lenne a cél, hogy elfeledtessük vele az apját meg azt a rohadt levelet.
Előbb aztán rám terelődik a szó, vagyis az apámra és a múltjára, én pedig elárulom Axelnek, amit megtudtam tőle erről a furcsa fertőzésről, vagy átokról, vagy akármiről is. Nem kell magyaráznom neki, hogy ez számomra miért fokozottan szörnyű, hogy bár önmagában is az lenne, én egyszer már elveszítettem a szüleimet, és egyáltalán nem akartam ezt még egyszer átélni. Magához ölel, biztosít a támogatásáról, hogy ott van és ott is lesz nekem, és ettől újra fájdalmasan érzem, mennyire szeretem őt. Már azzal is segít, hogy próbál megnyugtatni egy kicsit, vagy hogy egyáltalán létezik és itt van velem.
Végül eljutok a levélig is, és nagyon is megértem, Axel miért tajtékzott a dühtől, amit meg is osztok vele. Nem tudom összeegyeztetni ezt annak a kedves, álmodozónak tűnő fickóval, de pláne nem egy istennel, akinek elvileg hatalma van, ráadásul még mindig haragszom rá azért, hogy az én nyakamba varrta ennek a levélnek a terhét. Ennél már csak az a szörnyűbb, amikor megjegyzem, hogy fogalmam sincs, ki az a Rán, Axel pedig mesélni kezd... és nekem összeáll a fejemben valami, amire nem voltam felkészülve, és amit először én magam is reflexből söprök félre. Egyébként is eszembe jut egy fontos kérdés: az öccse. A levél tartalmából arra következtetek, hogy ebből Aaron is fog kapni, és amikor ezt szóvá teszem, sikerül is újra elszabadítom Axelben a pánikot és az indulatokat. Nem csodálom, mert azok alapján, amiket mesélt... ha ő így reagált, semmi jó nem sülhetne ki abból, ahogyan Aaron reagálna. Egy kicsit azért próbálom megnyugtatni azzal, hogy valószínűleg még nem jutott el odáig az apjuk, hogy neki is odaadja, aztán meg azzal, hogy elindulok egy újabb üvegért a konyhába. Mondjuk a saját gondolataimnak hála egyébként is mentem volna.
– Ez nem teljesen igaz – vetem ellen, amikor azt mondja, az istenek magasról tesznek mindenre és mindenkire. Újra megtöltöm a poharakat, akaratlanul is a saját apám jut eszembe, és tudom, hogy ő nem így viselkedett volna, ha tud rólam. Lehet, hogy teljesen másképp alakult volna az életem akkor, mint így. – Annyira kiemelte a levélben, hogy vigyázott rád a vízben, de akkor már miért nem cselekedett hamarabb, hogy meg se történhessen? – intek a papír felé a kezemmel, a saját apám helyett arra helyezve a hangsúlyt, ami miatt eszembe jutott ez a kérdés. Miért akarja eladni magáról, hogy ő egy törődő apa, akit csak a körülmények kényszerítettek a távolmaradásra, ha a fia kis híján meghalt, mert ő hagyta?
De hiába a kérdések, hiába a vodka, amit lehúzok, nem tudok megfeledkezni az előzőekről sem, pedig jobban tenném, ha elengedném, csak akkor azt még nem tudom. Először nem veszem észre a jeleket, mert amikor elkerekednek a szemei, azt hiszem, csak neki is kezd összeállni a kép. Nem is feltételezem, mi fog történni; emlékszem, hogy többször is beszéltünk már a balesetről, és ez eddig nem okozott gondot, hiszen éppen akkor fedte fel előttem a történteket és mesélte el, mi történt, amikor legutóbb hasonló helyzetben voltunk az ő kanapéjukon. Nem, nem gondolom, hogy számolnom kellene ezzel, amikor pedig kiderül hogy kellett volna, akkor már késő. A pillanat aligha alkalmas arra, hogy elkezdjem fejtegetni magamban az okokat, hogy most miért váltja ki már a baleset puszta említése is az újabb rohamot, hogy a vodka-e az oka, a felfokozott lelkiállapot, hogy ma már túl van egy erőteljes epizódon, a kinti vihar, vagy minden egyszerre... Akkor már nem gondolkozom, csak cselekszem, pedig a tudatom nagyon is felfogja, hogy ezt most én csináltam. Nem veszem észre, hogy egy kicsit átváltok héberre és az anyanyelvemen mormolom, hogy nemnemnemnemnem, míg akcióba lépek.
– Axel! – szólítom meg hangosan. Próbálok nem pánikba esni, inkább azonnal cselekedni, szinte odébb lököm az asztalt, épp csak nem borítva fel rajta az üveget, hogy elé tudjak térdelni a szőnyegre. Nem merem kimozdítani ebből a védekező testhelyzetből, inkább én mozdulok úgy, hogy lássam, és hogy ő is lásson engem. Nem tudom, hogy a vihar szerepet játszik-e ebben az egészben, ezért nem feszegetem le a kezeit sem a füléről, a kézfejére simítom a tenyerem mindkét oldalon, hogy érezzen, és így fordítom magam felé a fejét, keresve a tekintetét, várva, hogy lásson is, ne csak nézzen. Úgy tűnik, még nem vitte el magával teljesen az epizód, szóval azon kell lennem, hogy ez ne is történhessen meg.
– Rám figyelj, Axel! – beszélek tovább hozzá, hangosabban, hogy lehetőleg eljusson hozzá a füleire szorított kezei ellenére is. – Koncentrálj a hangomra! Itt vagy velem, nem ott. Nincs semmi baj, hallod? Biztonságban vagy. Minden rendben van. – Folyamatosan beszélek hozzá, egyik kezemet az övén tartom, míg másikkal elkezdem simogatni a haját, hátha az érintés is segít abban, hogy visszazökkenjen. Kitartóan kutatom a szemeit, nem eresztem egy pillanatra sem, sem a tekintetemmel, sem az érintésemmel, se a szavaimmal. Csak akkor hallgatok el egy kicsit, ha azt látom, hogy kezd visszatérni a szemeibe az élet.
– Nézz rám, Axel! – szólítom fel gyengéden, de határozottan, és ha megteszi, akkor az azt jelenti, meg tudja tenni, azaz sikerült legalább valamennyire visszafordítani a dolgot, mégsem érzem azt a megváltó erejű megkönnyebbülést. – Itt vagy velem? – kérdezem halkabban, de még mindig nem feszegetek semmit. Csak ha valami jelét adja annak, hogy tényleg ezen a világon van, akkor engedem meg magamnak, hogy legalább egy kicsit átéljem az érzést, hogy most sikerült nem teljesen elveszíteni, de az az igazság, hogy a lelkem ettől nem lesz könnyebb. Most nem.
Magamhoz húzom átölelem, az sem érdekel, ha még a kezeit sem engedte le, egyszerűen csak köré zárom a karjaimat ott, előtte térdelve. Összeszorítom a szemeimet, a torkomban gombóc nő, teljesen elmarad a megkönnyebbülés és csak görcsös, szorongó önvád marad helyette.
– Sajnálom... Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom – hadarom suttogva, fejemet az övére hajtva. Nem is akarom kinyitni a szemem. Megint elbasztam, ma este már ki tudja, hanyadjára, és most véglegesen; nem is akarok többet megszólalni, jobb lett volna, ha eleve is csöndben maradok. Fel sem kellett volna hoznom ezt az egészet.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Miután legalább egy kicsit sikerült visszabillennie az előző heves állapotából, nem kell sokat győzködnie, hogy csatlakozzak hozzá a maradék feszültség levezetésére a kanapén, némi vodkával kiegészülve. Először csendes egyetértésben iszogatunk, mindkettőnk a gondolataiba mélyed, de apró érintésekkel, csókokkal, finom simogatással adjuk egymás tudtára, hogy ott vagyunk. Ezt végül én szakítom meg, bár választást is kínálok egyben, mert ha nem akarna róla beszélni, nem erőltetném, de egy kicsit azért örülök, hogy nem ellenkezik, mert így meg tudja osztani velem a saját terhét. Ennek ellenére persze nem tudok nem kuncogni egy kicsit, amikor a kanapéról felemelkedve kell neki egy pillanat az egyensúlya megtalálásához... és igen, egy kicsit évődök is vele, mert megtehetem, bár erre egy olyan kihívó mosolyt kapok válaszul, hogy már azelőtt vigyorgok, hogy megszólalna.
– Kihívást érzékelek a hangodban? – kérdezek vissza, játékosan elnyújtva a szavakat. Örülök, hogy egy kicsit oldjuk a feszültséget, így talán nem lesz olyan borzasztó mégis visszamélyedni az apja témájába, bár ezt aztán akaratlanul is tovább viszem, amikor bevallom, hogy nem akartam anélkül elolvasni a levelet, hogy ő azt mondta volna, meg akarja osztani velem. Gyengéden, szerelmesen mosolygok rá, ahogy azt mondja, nincsenek előttem titkai, mert én is tudom, nem is annyira erre céloztam. Leül, én pedig a kezéért nyúlok, de mielőtt ezt kifejthetném, ő folytatja, és bár kezdetben komolyan hallgatom, amikor azt mondja, megeszi mérgében... Először csak mosolygok, aztán beharapom az ajkaimat, hogy ne nevessem el magam, de végül a fejemet elbódító vodka gátlásoldó hatása működésbe lép és mégis csak nevetni kezdek. Nem tehetek róla, de egyszerűen megjelenik a lelki szemeim előtt a kép, amint a homlokát bosszúsan ráncolva, dühösen dúlva-fúlva nyammog a papíron, és ezt nem is biztos, hogy egyhamar el fogom felejteni. Olyan lesz ez, is mint...
Nem. Nem fogok a tojásoknál kilyukadni.
– Vigyázz, mit mondasz, mert még mindig vizuális típus vagyok – figyelmeztetem aztán. Megköszörülöm a torkomat és megpróbálom rendezni a vonásaimat, de még mindig vigyorgok egy kicsit. Mondjuk a következő kérdése miatt pláne jó, hogy megengedhettük magunknak ezeket a könnyed pillanatokat is.
Nem haragszom azért, hogy rákérdezett, és nem is okoz gondot, hogy megosszam vele, amit megtudtam az apámról, mert tudom, hogy nem is akarná, hogy magamban tartsam. Egyszerűen csak annyi minden történt és annyira keveset tudok erről, hogy eddig nem is gondoltam rá igazán, de ezzel a kérdéssel tökéletesen rátapintott. Látom az arcán az együttérzést, és amikor magához von, az mindennél többet jelent. Mély sóhajjal ölelem át, arcomat ismét a mellkasába fúrom, magamba szívom az illatát, elraktározom magamban az érzést, ami az ölelése nyújt úgy most is, mint mindig: hogy a karjaiban nem érhet baj, hogy itt elbújhatok a világ és a problémák előtt, még ha csak arra az időre is, amíg itt vagyok. Szavaira csak fokozódik a mellkasomban érződő melegség, szorosodik egy kicsit az ölelésem, újult erővel öntenek el az érzések, és csak bólogatni tudok, de amikor az arcomra simít, felemelem a fejem, hogy csillogó kék szemeibe pillanthassak. Számomra akkor is mindkét írisze is ugyanolyan szép és csillogó. Felemeli a kezem, amelyen ott díszeleg a horgony, egy pillanatra odanézek, a szívemben pedig csak tovább kavarognak az érzések, ahogy visszanézek rá.
– Tudom. Köszönöm – mosolyodom el szerelmesen, figyelve, ahogy megcsókolja a kezem. Mielőtt elengedhetné, ujjaimmal finoman megszorítom az övéit, és ahogy nézem őt, rájövök, hogy tényleg ő a horgonyom, minden lehetséges értelemben. Kezemet ezúttal az arcára simítom, közelebb húzom magamhoz, lágyan megcsókolom, aztán homlokomat egy pillanatra az övének döntöm és lehunyom a szemem. Nem tudom, hol lennék nélküle, és nem is akarom tudni. Egy kicsit kiélvezem a közelségét, aztán mosolyogva rápillantok, hüvelykujjammal megsimítva az arcát, mielőtt elengedném és a levélnek szentelném a figyelmem.
Nem mintha annak a tartalma felderítene. Nem is igazán értem, mit akart ezzel, mire akart kilyukadni, mi értelme volt egyáltalán azon kívül, hogy teljesen kiforgatta Axel világát és lelki állapotát a sarkaiból. Közösen puffogunk egy kicsit, leginkább csak egyetértve és egymás szavait erősítve, de aztán amikor elárulom, hogy egyébként fogalmam sincs, ki az a Rán, Axel mesélni kezd. Ezzel pedig nem is lenne semmi baj, ha már sokkal részegebb lennék és nem fognám fel, amit mond, mert hogy felfogom. Viharokat gerjeszt, és a saját alvilágába viszi azokat, akik vízbe fúlnak. Megmerevedek egy kicsit ültömben, pislogok egy-kettőt. Ezekről a szavakról rögtön egyetlen dolog ugrik be, és ha arra gondolok, hogy ez a Rán elvileg dühös volt és bosszúszomjas a férje félrekefélése miatt, akkor... Nem. Ez biztosan faszság. Ugye? Ugye?!
Mégsem teszem fel a nyelvemre toluló kérdést, egyelőre nem, mert van még másik kettő, és talán egy kicsit remélem, hogy ezt el is felejtem majd. Nem mintha jobb lenne a hatása annak, amikor rákérdezek, hogy vajon az öccse is kaphat-e ilyen levelet. Aggodalmasan nézem, ahogy ismét felpattan és járkálni kezd, gondterhelten ráncolva a homlokát, félig hangosan gondolkozva.
– Nem tudhatta, hogy találkozni fogunk, szóval biztos, hogy csak improvizált, amikor elrejtette nálam a levelet. Ez azt jelentheti, hogy még nem találta ki, hogy juttassa el nektek őket. Talán azt még mindig nem tudja, Aaronnak hogy adja oda – ötletelek én is, leginkább csak azért, hátha ezzel legalább egy kicsit meg tudom nyugtatni. Nem akartam megint felzaklatni, de láthatóan mégis sikerült.
– Hozzak még vodkát? – pillantok az üres üvegekre, aztán vissza rá. Talán nem is lenne rossz ötlet... sőt, biztosan nem lenne rossz ötlet, már csak azért sem, mert még mindig nem tudtam elfelejteni, amit Ránról mondott. Éppen ezért, akármit is mond, én felállok, hogy a konyhába menjek, mert ha neki nem is, nekem biztosan kelleni fog. Még akkor is, ha én sem járok már teljesen egyenesen. Kitúrom az új üveget a fagyasztóból, de a biztonság kedvéért csak a kanapéhoz érve bontom fel. Előtte viszont még felteszem az újabb kérdésemet Axelnek, hátha elterelődik a figyelme. Meg az enyém is.
Homlokráncolva hallgatom, miközben töltök - ha kért még, akkor neki is, ha nem, akkor csak magamnak -, persze ez is túl egyszerű lenne, ha egzaktul meg lehetne válaszolni. Mondjuk nem is annyira ez érdekel. Lehúzom a kitöltött vodka felét, némi fintorral fogadva, ahogy végigégeti a torkomat, aztán hátradőlök és összefonom a mellkasom előtt a kezeimet.
– De ha ott volt, miért nem tett semmit? – adok végül hangot annak, amin már emésztettem ma magam egy ideig. – Ha ő a tengerek rohadt istene, akkor hogy engedhette, hogy a fia majdnem... – Összepréselem az ajkaimat. Persze, én is láttam a levélben, hogy önfeláldozóan vigyázott rá a vízben, de én inkább a tenger gyógyító erejének vagyok hálás, mint neki. Egy kibaszott istenről beszélünk. Ha nem állt hatalmában, hogy elsodorja tőlünk azokat a hajókat, akkor mégis milyen alapon nevezi magát istennek?
Bosszúsan fújom ki a levegőt és megrázom a fejem. Inkább lehúzom a vodka másik felét is, de nem, még mindig nem felejtettem el az előzőt sem. Leteszem a poharat, a térdeimre támaszkodom a könyökömmel, aztán gondterhelten beletúrok a hajamba.
– Axel... – Oké, ez már majdnem olyan felvezetés, mint amikor az apjáról akartam elkezdni beszélni. Frusztráltan felsóhajtok a felismeréstől, aztán inkább felnézek rá és kinyújtom felé a kezem, hogy jöjjön oda hozzám. Leültetem magam mellé, aztán a szemeibe nézek. Egyszerre akarok és nem akarok beszélni erről, de ez a nap már nem lehet szörnyűbb, igaz? Még akkor is, ha megannyi szép pillanat is helyet kapott benne. Nagy levegőt veszek és belekezdek.
– Amit Ránról mondtál... Azt mondtad, viharokat gerjeszt és elviszi azokat, akik vízbe fúlnak. Szóval ő... a tengeren gerjeszt viharokat? Istennőként gondolom nem is nagyon van határa annak, hogy mekkora viharokat. Nem akarok semmit belemagyarázni, mert lehet, hogy hülyeség, de... – Megszorítom a kezeit az enyémek között. – A bárkának ki kellett volna bírnia egy átlagos tengeri vihart, nem? – kérdezem halkan, a szemeit figyelve.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Tagadhatatlanul örülök és bár még nem vagyunk teljesen kint a hullámverésből, megkönnyebbülést is érzek, amikor a kanapéra telepszünk. Már az ölelése is elég volt ahhoz, hogy engem visszabillentsen a lelki nyugalmamba, így legalább teljesen arra koncentrálhatok, hogy ezt neki is vissza tudjuk állítani; ha pedig neki ehhez az kell, hogy ismét vodkázzunk a kanapén, én ugyan nem ellenkezek. Azért az egy kicsit fáj, amikor feldereng előttem az általa felvázolt, takaró alatt kakaóval összebújós kép, de nem számít, majd bepótoljuk. Szerencsére még nem ittam sokat, így gond nélkül tudok mosolyogva bólogatni, amikor erre a holnap estét tűzi ki - én úgy sejtem, egészen más tervei lesznek, mire holnap hazaérünk, de ezt neki még nem kell tudnia. Addig is beérem azzal, hogy hozzábújjak, simogassam, és egyszerűen csak csendben ott legyek vele, míg ő lassan eltompítja magában a haragot és a feszültséget az alkohollal. Sokáig nem szólalunk meg, de nem is zavar, nem akarnám erőltetni, csak akkor kérdezek rá halkan, finoman, hogy akar-e róla beszélni, amikor már jócskán az üveg aljánál járunk. Nagyot sóhajt, de nem int le rögtön, inkább elenged, hogy le tudja tenni a poharat és fel tudjon kelni. Kihasználom a lehetőséget az utolsó érintésig, míg ujjaim végigsimíthatják a karját, ahogy felkel, de amikor megáll néhány másodpercre, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, felkuncogok; ha akarnám sem tudnám visszatartani, én is érzem már a vodkát a fejemben.
– Hogy is volt az az egyensúly? – cukkolom egy kicsit, csak hogy ne süllyedhessen vissza teljesen az apa-témába. Amikor a levélért megy, aztán visszahozza nekem, egy kis sóhajjal nézek a borítékra.
– Nem tudtam, szeretnéd-e, hogy lássam, szóval nem olvastam el – felelem, elvéve a borítékot. Kihúzom belőle a papírlapot, de előbb ér a kérdése, mint hogy széthajtogathatnám azt, és egy kicsit vissza is engedem azt az ölembe. A homlokomra gondterhelt ráncok költöznek, miközben lassan megrázom a fejem, erről a részről még nem beszéltem Axelnek, mert nem volt annyira releváns, hogy megemlítsem, de erre nem is tudnék anélkül választ adni.
– Az az igazság, hogy nem emlékszik rá – sóhajtok fel felé fordulva, szemeimmel megkeresve az ő kékjeit, mert bár nem tudok még sokat erről az egészről, az a kevés is épp eléggé aggasztó. – Nem beszélt sokat erről, mert azt hiszem... szégyelli, de legalábbis biztos, hogy nagyon zavarja, és igazából meg is értem. Azt mondta, valamiféle betegség, vagy talán átok ül rajta, amitől egyre inkább elveszíti az emlékeit, és ezáltal tulajdonképpen önmagát is. Nem ismerik a... körülményeit annak, hogy hogyan kaphatta ezt el, vagy meg, hogy kitől és miért, van-e gyógymód vagy ellenszer. Alig tudnak róla valamit azon kívül, hogy ő... lassan elveszik. – Összeszorítom az állkapcsomat és elfordítom a tekintetemet, mert a gondolat ismét olyan hatással van rám, mint amikor először hallottam erről. Nem szeretem magam tehetetlennek érezni, pedig nem igazán van választásom; ez az istenekre tartozik, és nemcsak megígértem az apámnak, hogy nem avatkozok bele, én magam is tudom, hogy hülyeség lenne. Tudnom kell, hol a helyem ebben a világban, de ettől még cseppet sem lesz egyszerűbb vagy könnyebb a gondolat, hogy végre megtaláltam őt, és most úgy tűnik, őt is elveszíthetem. Ebbe nem akarok beletörődni, elég szülőt kellett már elengednem. Nem akarom elfogadni, hogy ennyire igazságtalan legyen a sors.
Ez különösen igaznak tűnik akkor, mikor végül széthajtom Axel apjának a levelét, hogy aztán el is olvassam. Azon a hajón nem tűnt ellenszenves fickónak, de nehéz összeraknom ezt a képet a kirakós többi darabjával. Azzal, amit Axeltől tudok, és amit lényegében ő is bevall ebben a levélben, kiegészítve néhány egyéb információval. Egy dühös, féltékeny feleség lenne a magyarázat mindenre? Hogy még akkor sem nézett a nagyobbik fia irányába, amikor visszatért megcsinálni az öccsét? Hogy aztán ugyanúgy eltűnt az ő életéből is? Megmondom őszintén, fogalmam sincs, ki az a Rán, de hacsak nem valami mindentlátó szemű istennő, kétlem, hogy az elmúlt harmincöt év alatt nem tudott volna teremteni magának akár csak egy kis időt is arra, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Az én apám még csak nem is tudott a létezésemről, és így kért bocsánatot azért, hogy nem volt mellettem eddig. Ő pedig, aki kezdettől fogva tudta... Ráadásul hol van most az a mindenható Rán, hogy attól nem félt, hogy elkobozza a levelét? És ha most nem figyel, miért engem használt postásnak, miért nem volt elég vastag a bőr a képén ahhoz, hogy szembenézzek a fiával?
Megértem Axel dühét. Én is haragot érzek, mert igazságtalanul bánik a fiaival és az anyjukkal is, gyáván viselkedik, pedig elvileg ő is egy isten vagy mi. Bosszús szusszanással hajtom össze újra a lapot és dobom az asztalra a borítékkal együtt, lehúzom a poharam tartalmát, aztán hátradőlök és hallgatom, hogyan önti szavakba Axel is ugyanazt, ami nekem eszembe jutott.
– Egyetértek. Ez inkább csak olyan, mint egy gyáva ember... vagyis, isten gyenge kifogása. Hát egyszer megoldotta, hogy visszajöjjön, nem? Akkor mi tartotta vissza attól, hogy megismerje a fiát? Egyébként is kötve hiszem, hogy ez a Rán bedőlne annak, hogy ha a szőnyeg alá söpri a problémát, és úgy tesz, mintha nem is léteznétek, attól majd nem is fogtok – intek frusztráltan a papír felé. Na nem mintha erre vágynék, még szerencse, hogy ettől továbbra is léteznek. – És most hol van az a nő? Akkor nem figyelt, amikor a levelet írta? Egyáltalán minek dobálózik azzal, hogy majd egyszer elétek mer állni, ha tulajdonképpen most sem mert? – dúlok-fúlok tovább, pedig ezek mint költői kérdések, amikre Axel épp úgy nem tudja a választ, mint én, de akkor is. Szusszanok egy nagyot, aztán felé fordulok, és elég csak ránéznem ahhoz, hogy meg is lágyuljon a szívem, mert már a kék szemeinek csillanása is arra emlékeztet, hogy ő mennyire nem hasonlít mindarra, amit az apjából megismerhettünk. Ő soha nem tenne ilyet, nem hátrálna meg a felelősség elől, nem tagadná a hibáit... sőt, ilyen jellegű hibákat el sem követne, tudom. Nap mint nap világossá teszi számomra, hogy ennél sokkal jobban szeret és tisztel engem. Ettől a felismeréstől mondjuk még mindig csak nekem lesz jobb, ezért sóhajtva átölelem, ismét hozzábújok, megcsókolva a nyakát.
– Nálam biztos nem volt másik levél, de szerinted Aaronnak is...? – szólalok meg aztán egy kis hallgatás után. Ha Axel így reagált, mit tenne az öccse, amikor elolvassa ezt a képtelenséget?  Nem túl bizalomgerjesztő a gondolat, lássuk be, pedig a levél tartalma alapján gyanús, hogy nem csak Axelnek szánt belőle egy példányt. Ráadásul ott van még egy kérdés, ami nem hagy nyugodni, és ami nekem személyesen is fáj; talán nem is mondanám ki, ha nem lenne bennem egy fél üveg vodka.
– Szerinted tényleg ott volt Indonéziában? – kérdezem halkan. Még mindig nem értem, hogy ha ott volt, hogyan volt képes hagyni, hogy Axel kis híján...

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Amikor beviszem neki a vodkát és a cigit, nem is reménykedem abban, hogy ezzel majd "előcsalogatom" onnan, egyszerűen csak próbálkozom a szegényes tippjeimmel, hogy jobbá tegyem a helyzetet, amennyire tőlem telik. A saját érzéseimmel sem vagyok jó, nem hogy másokéval; Axel mellett van, amit már ösztönösen kitanultam, de ez most új volt, és ennek megfelelően tapasztalatom sincs, de aztán hamar bebizonyosodik, hogy nem jártam tévúton ezzel. Csak épp nem arra volt szüksége, amit bevittem neki, hanem arra, hogy egyáltalán bevittem neki, azt hiszem. Egy fél hegyoldal omlik le a mellkasomról, amikor magához ölel, érzem, hogy még nem nyugodott meg, de az, hogy már nem tajtékzik a dühtől, nekem megkönnyebbülés. Gyűlöltem úgy látni.
Bocsánatot kér, és én is tőle, pedig azt hiszem, kölcsönösen nem értjük a másikat, de ez éppen ettől szép. Én nem haragszom rá, mert nincs miért. Eddig sem volt titok előttem, hogy az apja egy ultraérzékeny pont, és azt hiszem, nagyon sokszorosan tapostuk ezt most meg - nem tudom, mi van a levélben, de úgy gondolom, semmi megnyugtató -, szóval én csak örülök, hogy sikerült itt tartanom. Az azért külön jól esik, hogy így utólag már ő is egyetért azzal, hogy megállítanom, mert legalább ettől már kevésbé furdal a lelkiismeret.
A vallomása, a csókja, az a kis mosoly mindennél többet ér, a szemei is megcsillannak, még ha ott is van bennük a komor feszültség. Nem kell kétszer mondania, hogy rúgjunk be ismét a kanapén, már csak a nosztalgia miatt is szívesen társulok hozzá, meg egyébként is... inkább fojtsa italba a bánatát úgy, hogy ott ülök mellette, mint mondjuk a késdobálóban, ahogy mondta korábban. Elküldöm a kanapéra, aztán már viszek is poharakat, meg a bontott üveget a fagyasztóból. A négykézláb ágyba mászós részen halkan elnevetem magam, de azért...
– Ezt most nem kellett volna elmondanod – biggyesztem lejjebb egy kicsit az alsóajkamat, amikor megosztja velem, mi lett volna az eredeti terve. Határozottan hívogatóbb a takaró alatt összebújás képe, mint az, hogy az apja miatt mi is kénytelenek voltunk egymásnak feszülni. – Mindenképp pótlásért kiált, de a kedvedért ma hajlandó vagyok négykézláb, részegen mászni az ágyba – kacsintok aztán rá mosolyogva, mielőtt a távirányítóért nyúlnék. Keresek egy viszonylag normálisnak tűnő zenecsatornát, aztán töltök magunknak és felajánlom neki, hogy megválassza a koccintás tárgyát. A válaszára halkan, zavartan nevetem el magam, mert azért nem vagyok túl büszke rá, hogy vele szemben ilyesmit kellett alkalmaznom.
– És az egyensúlyérzékedre – teszem hozzá kis mosollyal, poharamat az övéhez koccintva, majd le is húzva a tartalmát. Az újratöltésről ő gondoskodik, amikor pedig hátradőlve magához húz, nekem semmi kifogásom ellene. Odafészkelem magam az oldalához, fejemet a mellkasához hajtom, és úgy vagyok vele, hogy ha nem akar beszélgeti, én nem is fogom erőltetni. Csendestársnak is jó vagyok, ha most arra van szüksége, és azt hiszem, arra van. Nem csinálok mást, mint hozzábújok, ujjaimmal finoman simogatom a mellkasát, és amikor épp én töltök újra egy-egy alkalommal, akkor visszabújva nyomok egy puszit is a vállára. Csak a szokásosan, a normálisnál kicsit több idő elteltével kezdem el érezni, hogy spicces vagyok, de nem zavar. Felpillantok rá, megcsókolom az állát, ha már épp az orrom előtt van a markáns vonalával, és halkan megszólalok.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezem finoman. Ha nem, az is rendben van, akkor csak mosolyogva, értőn biccentek és nem is firtatom, de mindenképp szeretném felajánlani legalább a lehetőséget, hátha könnyebb lenne neki is úgy, csak nem akar magától belevágni. Kétesélyes a dolog, mert vagy meg akar feledkezni a gondolatáról is, vagy az alkohol eléggé eltompítja ahhoz, hogy valamit azért mondjon róla. Ez mindenesetre az ő döntése, az ő estéje, ha a csendre szavaz, én bizony nem mondok ellent, sőt, inkább újratöltöm a poharainkat, és le is küldöm a magamét. Ha viszont mégis beszélne, hát akkor azért töltök újra és maradok csendben, hogy meghallgassam.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Csendben, türelmesen emésztem magam odakint, míg őt bent eszi a méreg a hálószobában. Tökéletesen kiegyensúlyozatlannak érzem magam lelkileg; bűntudatom van, amiért felhoztam ezt az egészet, dühös vagyok, amiért fel kellett hoznom az egészet, megkönnyebbülést érzek, mert Axelt itt tudtam tartani, és egyben amiatt is bűntudatom van, hogy itt kellett tartanom. Nem érzem jól magam a bőrömben, de próbálom elterelni a gondolataimat, feltakarítok, aztán puhatolózok egy kicsit a szomszédban és ha már ott vagyok, szerzek cigarettát is az idős hölgytől. Egyelőre viszont meg sem próbálok bemenni Axelhez, csak akkor kísérlem ezt meg, amikor biztos lehetek benne, hogy a fel-le járkálásnak vége szakadt. Ez persze még nem garancia semmire, de azért bekopogok, és mikor nem kapok választ - sem szóban, sem nonverbálisan -, halkan benyitok, szó nélkül mellé helyezve a felszerelést, aztán ugyanolyan csendben távozom is. Nem zavarni akarom, csak szeretnék segíteni, és ha ezek segítenek neki...
Mély sóhajjal sétálok vissza a konyhához, de csak megtámaszkodom a pultnál, a hálószobának háttal, és próbálom kitalálom, mit csináljak még, hogy jóvá tudjam tenni ezt az egészet. Nem akarom, hogy eméssze magát, nem akarom, hogy dühös legyen, nem akarom, hogy megint beárnyékolja valami az életünket - már annál jobban, mint amennyire egyébként is be van. Hallom a hátam mögött a hálószoba ajtajának nyitódását, aztán a közeledő lépteket, egy kicsit megfeszítve magam várok, hátha ismét megkísérelne elmenni, de a léptek nem az ajtó felé közelednek, hanem felém. Hátrapillantok a vállam felett, meg persze felfelé is, hogy lássam az arcát, amikor mellém ér, tartok tőle, hogy dühös lesz, feszült, vagy bármi ilyesmi, de ehelyett... mintha bűntudatosnak tűnne a tekintete. Mielőtt viszont bármit is mondhatnék, egyszerűen csak magához húz, szorosan átölel, és ez nekem többet ér minden kérdésnél és szónál. Hatalmasat sóhajtok, karjaim rögtön a teste köré fonódnak, olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak tudom anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki vagy kiszorítanám belőle a szuszt. Arcomat a mellkasába fúrom, és mivel nincs is kedvem egyelőre elengedni, amikor bocsánatot kér, csak ingatni kezdem a fejem, amennyire ez a helyzet engedni.
Amikor érzem, hogy kicsit elhúzódna, én is lazítok az ölelésemen, de csak annyira, amennyire neki kell, és hogy én is fel tudjam emelni a fejem, így látva őt. A szavaira hevesebben dobban a szívem; nem a bocsánatkérés miatt, mert nem érzem úgy, hogy lenne miért bocsánatot kérnie, de amikor azt mondja, én vagyok a legcsodálatosabb dolog az életében, és a szemeiben látom is, hogy tényleg így gondolja, akkor azt nagyon mélyen érzem a szívemben. Elmosolyodom, újra megrázom a fejem, arcomat pedig belesimítom a tenyerébe.
– Én sajnálom. Sajnálom, hogy felhoztam ezt az egészet, mert tudtam, hogy fel foglak zaklatni vele, de ugyanolyan szörnyű érzés lett volna, ha nem mondok semmit. Nem akarok titkokat köztünk, megígértem. – Sóhajtva fordítom oldalra a fejem és csókolok bele a tenyerébe. – És nem akartalak volna visszatartani, de aggódtam érted – pillantok aztán újra a szemeibe egy másfajta bűntudattal. Emiatt nem kérnék bocsánatot, mert hiszem, hogy jól tettem, amit tettem, de tudom, hogy neki ezzel csak tovább táncoltam a már egyébként is pattanásig feszült idegein.
A szemeim és a mosolyom is felragyognak, amikor azt mondja szeret, nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna ebben. Ha nem így lenne, valószínűleg már rég odakint tombolna valahol, mert gond nélkül átküzdötte volna magát rajtam. Egyik kezemet én is felszabadítom, hogy az arcára simíthassak vele, majd onnan fölfelé, ujjaimat finoman futtatva a hajába a halántékánál, míg viszonzom a finom, enyhítő, mindkettőnk részéről bocsánatkérőnek érződő csókot. Érzem rajta, hogy még feszült, de ez nem is csoda, és nekem az is épp elég, hogy már legalább egy kicsit csillapodott a dühe.
– Én is szeretlek – pillantok a szemeibe elmosolyodva, mikor elengedjük egymást, ujjaimmal lágyan, megnyugtatóan simítva végig a haján. Amikor felemeli az üveget, halkan elnevetem magam a kérdésre, és közben elraktározom magamban azt a mosolyt; halovány, de akkor is mosoly.
– Egész dugikészletem van, nem kell spórolni – kacsintok rá. Ezzel a mondattal valószínűleg beillenék egy alkesznek is, pedig nálam ez szó szerinti fájdalomcsillapítóként szolgál csak. A következő mondatára a mosolyom egy kicsit ellágyul, na nem azért, mert a berúgásnál romantikusabbat el sem tudnék képzelni, hanem mert látom a szemeiben, hogy ugyanarra gondol, ami nekem is eszembe jut. Vodkáztunk már együtt egy kanapén, amikor újra rám talált. Amikor ez az egész elkezdődött.
– Csüccs le – mutatok a kanapé irányába egy sokatmondó mosollyal, és remélem, ezúttal gyorsabban fogad szót, mint az előbb. Megkerülöm a pultot, előveszek a szekrényből két kisebb poharat - felespohár nincs, de így legalább úgy sem kell tennünk, mintha szerénykednénk -, aztán előveszem a fagyasztóból a bontott üveget is, ami már csak nagyjából a negyedéig van, köszönhetően a mozgalmas hétköznapoknak. Ezekkel felszerelkezve megyek én is a kanapéhoz, leteszem őket az asztalra, aztán kényelembe helyezem magamat Axel mellett.
– Kell valami háttérzaj? Film? Zene? Vagy a csacsogásom? – heccelem egy kicsit, ha már a múltkor megvádolt ezzel, hátha mosolyt tudok csalni az arcára. Ha van valami kívánsága, akkor annak megfelelően izzítom a tévét, ha nincs, akkor csak az üvegért nyúlok - először a bontottért -, majd töltök a poharakba egy jó kétujjnyit belőle. Az egyik poharat átnyújtom neki, a másikat magamhoz veszem, aztán rápillantok.
– Mire koccintsunk? – kérdezem elmosolyodva. Nekem a legjobb ötletem a mai érzelmi hullámvasút lenne, de nem akarom, hogy rossz néven vegye, hiszen sem erről, sem a rohamról nem tehetett.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Őszintén nem  tudom, be fog-e jönni a taktikám. Azt nem tudom elképzelni, hogy tényleg verekedést kezdeményezzen, de azt igen, hogy megpróbáljon leszerelni, amíg kimegy azon a rohadt ajtón. Mégsem hátrálok meg, és nem azért, mert azt akarom, hogy beszélgessen velem, vagy mert makacs vagyok, vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen csak tartok tőle, hogy ha most kiengedem az ajtón, olyasmi történhet az utcán, aminek nem kellene megtörténnie - akár vele, akár mással, akár a kettő együtt. Ezt megmondom neki is, nyugodt maradok, ahogy a hangom is, aztán egyszerűen csak beállok az ajtóba, jelezve, hogy a testemen keresztül nyugodtan megkísérelheti a távozást. És bár mintha órákig nézne velem farkasszemet dühtől szikrázó szemekkel, végül nem felém indul meg, hanem a fel-alá járkálást folytatja, közben folyamatosan, hangosan szitkozódva, olyan kifejezéseket is használva, amiket én még csak nem is értek, de azt hiszem, ez nem az a pillanat, amit erre rá kell kérdeznem.
Nyugodtan, szilárdan állok tovább az ajtóban, csak akkor feszülök meg ugrásra készen, amikor látom, hogy az ablakra néz, az ösztönöm pedig megsúgja, mire gondol. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy rászóljak, eszébe se jusson, de aztán szerencsére nem arra indul meg, hanem a hálószoba felé. Amikor becsapódik - és kis híján kiszakad a helyéről - az ajtó, akkor már megengedem magamnak, hogy összerezzenjek, aztán lehunyom a szemem és lassan kifújom az addig bent tartott levegőt. Nekidőlök az ajtónak, megmasszírozom az orrnyergem, hogy elűzzem onnan a kezdődő fejfájásomat, aztán beletúrok a hajamba és várok.
Talán csak negyed óra után hiszem el, hogy tényleg nem fog újra megpróbálkozni a távozással. Nem megyek be hozzá, tiszteletben tartom, hogy egyedüllétre van szüksége, még ha aggódom is a keze miatt, de az ráér. Feltakarítom a falból kihullott darabokat, a vakolatot, aztán összehajtom és visszateszem a tépett borítékba a levelet. Nem olvasom el, mert nem nekem írták; ha akarja, majd megosztja velem, ha nem, nem. Hallgatom, hogyan járkál tovább fel-alá, ugyanaz a ketrecbe zárt vadállat, mint volt is, és bár a lelkem egy része gyűlöli ezt az egész helyzetet, azt, hogy épp én zártam be, nem visszakozok. Legalább így biztos lehetek benne, hogy jól van. Csendben emésztem magam, átmegyek az egyik szomszédba - és egyben meg is nyugszom, hogy nem tűnt fel neki semmi -, aztán visszamegyek a lakásba és tovább várok. Szerencsére a türelem olyan erény, amire megtanított a munkám és az élet is.
Csak akkor figyelek fel, amikor abbamarad a járkálás. Hallgatózok egy kicsit, és amikor nem folytatódik, bemegyek a konyhába és felszerelkezek. Halkan lépek a hálószoba ajtajához, bekopogok, és ha nem vág semmit hozzá belülről és nem is küld el üvöltve a pokolba, akkor belépek a szobába - akkor is, ha csak csendben van. Az ágy szélén ülő, még mindig feszült alakjától összeszorul a mellkasom, de nem szólok semmit. Odalépek hozzá, leteszem mellé az ágyra a fagyasztóból elővett bontatlan üveg vodkát, a szomszédtól szerzett bontatlan doboz cigit és egy öngyújtót is, aztán ellenállok a késztetésnek, hogy megérintsem, és inkább olyan csendben távozom, ahogy jöttem is.

carousel || coded by eirik