“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Egy cseppet sincs ínyemre ez az egész. Féltem, mit szabadítok majd el, de nem tudtam, mi áll a levélben, és így azt sem láthattam előre, pontosan mennyire is lesz heves Axel dühe. Nem akartam, hogy így érjen véget ez a nap, így is elment volna már egy érzelmi hullámvasútnak, de akkor miért nem fejezhettük be ott, ahol Axel vidám volt és megkönnyebbült? Persze, most már késő bánat, de akkor legalább csak én emészteném magam azon, hogy jó döntést hoztam-e a hallgatással, és nem ő tajtékzana a haragjától. Mégsincs más választásom, nem engedhetem ki, a vihar miatt sem, és azért sem, mert nem gondolkozik tisztán. Nem akarom bántani, nem esik jól már az a lökés sem, de meg kell mutatnom valahogy, hogy nem félek vele szembeszállni, ha kell. Még akkor sem, ha most már rám is dühös. Nem rezzenek meg az éles tekintetétől és a szavaitól sem.
– Érezd otthon magad – teszek egy teátrális mozdulatot a konyha irányába, jelezve, hogy ezek jelentős részéért nem igazán kellene annyira erőteljesen az ajtóra pályáznia. Érzem, mire készül, amikor megmozdul, nem hagyom, hogy megkerüljön, újra az útjába állok, és szemem sem rebben, amikor lefejti magáról a kezeimet és ezúttal ő taszít el magától engem. Szemeim épp csak egy pillanatra vetülnek a falra, mikor meghallom a gyanús roppanást, de aztán rögtön visszaugranak rá. Plusz egy ok, hogy ne hagyjam elmenni. Ha itt ezt csinálja, ki tudja, mi történne odakint?
– Mert a te terved aztán mentes minden feltűnéstől, igaz? – kérdezek vissza. Arra nem is reagálok, hogy nem hajlandó velem verekedni, én sem feltétlenül szeretném, de ha muszáj levezetnie a feszültséget és egyikünk sem hátrál meg, azt máshogy nem fogjuk tudni eldönteni. Látom, hogy egyre idegesebb, hevesen gesztikulál és kiabál, már egyértelműen rám is dühös, de annyi baj legyen. Hagyom, hogy így is kiadja a dühét egy kicsit.
– És mit gondolsz, mi történne odakint, hm? – lépek egy kicsit közelebb hozzá, vele ellentétben inkább halkan sziszegve a szavakat. – Nem fogsz feltűnést kelteni? Mi lesz, ha valaki épp ezt a helyzetedet választja ahhoz, hogy beléd kössön? Ha valaki meglát tombolás közben? Gondolod, hogy ott nem hívnak majd rád senkit? – Megrázom a fejem és a falra mutatok.– Nem ismerjük az erőnket, Axel. Fogalmad sincs, mire lehetsz képes ilyen felfokozott érzelmi állapotban. Én sem tudom. Tényleg most akarod kipróbálni? Most akarod megnézni, hátha meglátja más is? Most, amikor meg kellene húznunk magunkat? – Továbbra sem emelem fel a hangom, próbálom észérvekkel meggyőzni, még akkor is, ha kérdéses, ezekből mennyi jut el hozzá ténylegesen. Ennek a fejében kell(ene) eldőlnie, de ha arra esélyem sincs, nos... akkor marad az eredeti terv.
Ha ezzel sem sikerült hatnom rá, akkor egyszerűen csak visszahátrálok az ajtóhoz, szorosan elé állva, a hátammal is nekidőlve. A lábaimat ismét terpeszbe támasztom, de a kezeimet nyugodtan lógatom a testem mellett, úgy nézek rá szilárdan. Kihívóan nem, anélkül is érteni fogja az üzenetet.
Megpróbálhat kimenni, de előbb szó szerint rajtam kell átküzdenie magát hozzá.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Első kézből nézhetem végig és tapasztalhatom meg, ahogy a kezdeti feszültség haraggá, majd tajtékzó, pusztító dühvé alakul Axelben. Először az apja említése, aztán a találkozás, majd kegyelemdöfés gyanánt az a rohadt levél. Már azt sem könnyű végignézni, ahogy ketrecbe zárt vadállatként kezd el fel-alá járkálni, de amikor az olvasást befejezve levágja a levelet az asztalra, majd egy szó nélkül a bakancsa felé veszi az irányt, készen arra, hogy távozzon, akkor tudom, hogy ezt nem hagyhatom, és nem is fogom hagyni. Nem érdekel az sem, ha nem lenne baja odakint, rohadtul nem fogom kiengedni a tomboló viharba feszültséget levezetni. Persze rám se hederít, nem válaszol, csak a viharral kapcsolatban veti oda, hogy nem érdekli - nem is úgy tűnt, mintha érdekelné -, de engem meg ezzel nem tud meghatni. Figyelem, ahogy felveszi a kabátját is, viszont ezzel sem kap tőlem piros pontot vagy épp engedélyt; a kinti viharban ugyanannyit ér az a kabát, mint ha nem vett volna fel semmit. Mondjuk ez kettőnk közül láthatóan csak engem érdekel.
Ahogy az is, hogy ha most kiengedem ebben az állapotban, ki tudja, hová megy majd és mit csinál, pedig rohadtul nem vagyunk abban a fázisban, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Nem haragszom rá, amiért ő ezt most nem gondolja végig tiszta fejjel, de én nagyon is érzem a súlyát a dolognak, ezért is cövekelek le az ajtóban. Hiába áll fenyegető testtartásban, hiába néz rám felbőszült tekintettel, szemem sem rebben, sziklaszilárdan állok egy helyben.
– Nem mész sehová – közlöm vele nyugodtan. Olyan, mintha a dühe miatt szabályosan érezni kezdeném az erejét, és erre ráadásul az enyém is válaszol; micsoda szerencse, hogy nem ő az egyetlen félisten a lakásban, ugye. Az ösztönöm szinte magától kapcsol be, és nem is utasítom el a segítségét, ennek köszönhetően mire előrelép, hogy megpróbáljon kikerülni, én pont ez tizedmásodperccel előbb mozdulok a megfelelő irányba, egyszerre kicsit hátra is lépve, hogy elálljam az útját.
Blazírt képpel bámulok rá, meg sem rezzenek, amikor rám kiabál, és akkor sem, amikor ököllel a falba üt, pedig hallom és a perifériás látásommal érzékelem is, hogy a keze átüti a vakolatot és a téglát is. Ebben az állapotban szerencsére ösztönösen tudom félretenni az aggodalmamat a kispolcra, az egyetlen reakcióm tehát az, hogy lassan leengedem a kezeimet a mellkasom elől, mintha csak fel akarnék készülni arra, ami jön. Mondjuk egy dühös buldózerre, aki megpróbál áttörni az általam képzett falon.
Az ösztönöm dolgozik, előre kiszámítja a mozdulatait, megfeszítem magam és a felé eső lábamat szinte beleékelem a padlóba, hogy ne tudjon félrelökni, ezzel együtt pedig lendületet is veszek, hogy mindkét kezemmel a vállaira fogva visszakézből taszítsak rajta egyet hátrafelé, vissza a lakás belsejébe, erőteljesen. Lehet, hogy a méretkülönbségek alapján itt neki adnák az egyértelmű győzelmet, de az én fizikai erőm is természetfeletti, és kettőnk közül nem csak ő kapott kiképzést. Mérkőztünk már meg egymással is, kiegyenlített volt a győzelmek és a vereségek aránya, de ez a helyzet most egyébként is más. Akkor nem adtunk bele mindent, most viszont ő nem gondolkozik tiszta fejjel, nekem pedig nincs választásom emiatt.
– Ha le akarod vezetni a feszültségedet, kénytelen leszel más módot találni rá – szólalok meg még mindig nyugodt hangon. Ha sikerült beljebb taszítanom, akkor utána is lépek, hogy még beljebb tudjam terelni, minél távolabb az ajtótól, de közben kiélezve figyelem minden mozdulatát és lépését, mert ha megpróbálna ismét kikerülni, hogy az ajtóhoz jusson, azt úgyis érzékelem és meg is akadályozom minden ilyen irányú törekvésében. Nem bántom ténylegesen vagy ütöm meg, ameddig nem muszáj, de nem sajnálom használni a fizikai erőmet, ha szükséges, hogy visszatartsam, legyen szó akár csak az útjába állásról, vagy arról, hogy újra hátrébb lökjem.
– Kiabálhatsz, tombolhatsz, felőlem szétverheted az egész lakást, de nem foglak kiengedni azon az ajtón – jelentem ki határozottan. – Azt is megoldhatjuk, ha csak egy kiadós verekedésre vágysz – teszem hozzá, még mindig nyugodtan figyelve őt. Ha már ő saját magán vezettette le az öccse tombolását, akkor nekem miért kellene hagynom, hogy ő máshol tegye ugyanezt?

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

A legkevésbé sem érzem jól magam. Bűntudatom van, amiért pont akkor, pont oda, pont az apja útjába kellett sodródnom, és emiatt akaratlanul is elszabadítottam ezt az egészet. Axel apjára is haragszom, mert ahelyett, hogy végre összeszedte volna magát, hogy szembenézzen a fiával, inkább engem használt fel arra, hogy közvetítőt és postást játsszak neki, hogy aztán nekem kelljen végignéznem, min megy végig Axel emiatt. Én is tudom, ő is tudja, mit kap majd Axeltől, amikor végre képes lesz odaállni elé, most mégsem hagyott nekem más választást, mint hogy én hozzam el a vihar előszelét. Máshoz nem is tudnám hasonlítani Axel elsötétülő, komor tekintetét, az ujjaimat szorító ujjait, azt a feszült némaságot, amivel hallgat. Csak a lényeges dolgokat mondom el neki, mert tudom, hogy most nem is fog kérdéseket feltenni, de mintha neki is hasonló gondolatai támadnának, mint nekem, amikor Indonéziához érek, elenged és felpattan a kanapéról. Tekintetem aggodalmasan követi a mozdulatait, legszívesebben már nem is folytatnám, de tudom, hogy muszáj. Ha már a levél miatt jutottam döntésre, oda kell adnom neki.
Le sem veszem róla a szemem, aggódva figyelem, hogyan veszi el, majd tépi fel a borítékot néhány pillanatnyi szünet után. Szemeim követik a mozgását, fel-alá járkáló, dühös lépteit, aztán amikor nem bírom tovább, én is felállok, de csak állok egy helyben, ugrásra készen, bár még azt sem tudom, mire és mikor kellene ugranom. Nem kérdezem meg, mit ír, mert nincs közöm hozzá, nem szólalok meg, mert nem akarom megzavarni, egyszerűen csak nézem őt, gyötör a bűntudat, a harag és az aggodalom keserű elegye, és... fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, hogyan tehetném jobbá. Láttam már félve, bűntudatosan, halálosan fáradtan, összetörve a rohamok után, azt tudom kezelni, de most olyan, mint egy dühös, lecsapni készülő vadállat, és bár szó sincs arról, hogy félnék tőle, nem tudom, mivel fogom tudni megnyugtatni.
A papírt olyan erővel csapja le az asztalra, hogy maga a bútordarab is nyekken egyet, a dühe mintha szó szerint hullámokban áradna belőle, és amikor gyanús hangokat kezdek hallani a fal irányából, akkor rosszat sejtek. Akkor meg pláne, amikor szó nélkül az ajtó felé veszi az irányt.
– Axel... – indulok meg felé azonnal. Vetek egy pillantást az ablakra, bár anélkül is tudom, hallom és a villámokból látom is, hogy a vihar már teljes elánnal tombol odakint. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy most elmész? – nézem rá összevont szemöldökkel, aggodalmasan méregetve dühös alakját, pattanásig feszülő izmait, megfeszülő állkapcsát. Egyelőre finoman próbálok hatni rá, csak szavakkal, nem állítom meg abban sem, hogy bekösse a bakancsát.
– Tombol odakint a vihar, felejtsd el – szólok aztán egy fokkal határozottabban, ha továbbra is folytatja az elnagyolt, ideges készülődést. Szemeim újra a falra siklanak, mintha az épület vízvezetékrendszere is sírna, vagy inkább tombolna, mint ő. – Axel, próbálj meg megnyugodni. Kérlek. – Ismét őt nézem, de most már tényleg határozottabban, még akkor is, ha egyelőre kértem valamire. Ha viszont nem vesz erről tudomást és még mindig azt látom rajta, hogy menni készül, akkor befejezem a szavakkal való hadakozást; egyszerűen odalépek a bejárati ajtóhoz és lecövekelek elé. Terpeszbe állok, a kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt és rámeredek, rohadtul nem érdekel sem az, hogy tajtékzik a dühtől, sem pedig a méretkülönbség.
– Nem foglak kiengedni az ajtón – közlöm vele egyszerűen, ha esetleg nem lenne egyértelmű a pozícióm.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Vigyorogva csóválom a fejemet a lelki szemeim előtt megjelenő képek gondolatára, amiben Axel és az öccse félistenekhez méltó csihi-puhit rendeznek egymást között, abból csinálva versenyt, hogy ki töri el előbb a másik arccsontját... Mint valami elcseszett gyerekharc, csak annak a fokozott verziója, de ki vagyok én, hogy beleszóljak a dolgaikba? Amíg Axel vigyáz magára, addig részemről azt csinálnak, amit akarnak, és ha a tenger mellett lesznek egyébként sem nagyon kell tartanom semmitől. Tudom, hogy a víz nem csak a gyógyulásban tud neki segíteni. Megmosolyogtat a tisztelgése, nem mintha engedélyt kellene kérnie tőlem bármire is. Persze, szeretném majd tudni, hol van, de csak azért, hogy ha mégis beütne a krach, megtaláljuk egymást, nem azért, mert ellenőrizni akarom, vagy magamhoz akarom láncolni a nap huszonnégy órájában. Látva az arcán ezt az örömteli, megkönnyebbült kifejezést, amitől most is ragyognak rám a szemei, ha akarnám sem tudnám megfosztani ettől, de nem is akarom.
Ezután már hazafelé vesszük az irányt, mielőtt még elázunk. Nem sokon múlik a dolog, már szemerkél az eső, mikor odaérünk a lakáshoz, de azért az istenes részét sikerül megúsznunk; nem mintha ne lennének kellemes emlékeim egy bizonyos közös bőrig ázásról, de azért egészen más volt az indonéz hőségben csurom vizesnek lenni, mint amilyen érzéssel a norvég tél hideg szele töltene el, amikor átfúj a vizes ruháimon. Ahogy felérünk a lakásba, megint bámészkodáson kapom Axelt, és nehéz eldöntenem, hogy ez a tény tesz-e vidámabbá, vagy az az elégedett vigyor, amivel kis fáziskéséssel rám néz, nem is próbálva tagadni, hogy mit csinált az előbb. Kell is ez a pár könnyed pillanat, mert az agyam már lázasan dolgozik, azt latolgatva, mondjak-e valamit, mit mondjak, hogyan mondjam.
A kérdésére lódítok egyet, amitől rosszul érzem magam, de még nem vagyok felkészülve, egyáltalán nem tudom biztosan, mi lenne a jó döntés. A hálóba viszem a gondolataimat, hogy aztán egy oda nem való papírlap képében találjam meg a választ - nem a sajátomat, inkább a sors keze által rám erőltetett verziót. Már előre gyűlölöm a gondolatot, hogy a ma este szerzett jókedvét el kell rontanom, hogy bele kell rondítanom a képbe, ráadásul megint én leszek a "rossz hírek hozója". Pont azért kell megtennem, mert ez nem az én ügyem, nem az én harcom, nem hozhatok meg helyette olyan döntést, hogy mondjuk összegyűröm és elégetem a levelet... de akkor már jobb lett volna teljesen kimaradni belőle, és csak támaszaként szolgálni, amikor kell, nem nekem eljátszani a mumust.
Már ahogy kimegyek és megszólítom, látom az arcán, hogy sikerül ráijesztenem, de most nem tudom megnyugtatni, mert én magam is feszült és frusztrált vagyok. A vihar is már egyre erőteljesebben tombol odakint, mintha csak a hangulatot akarná tükrözni, míg én aggódva fürkésző tekintete súlya alatt megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Szinte érzem, hogy értem aggódik, mert azt hiszi, velem történt valami, pedig...
Aztán mély levegőt veszek, ránézek, és kimondom. Látom, hogy váratlanul és hirtelen éri az apja említése - hogy máshogy? -, néhány pillanatig csak némán néz rám, nem is nagyon fogja fel, amit mondtam, de aztán megjelennek a sötét felhők a szemeiben és én feszülten szusszanok egyet. Sokkal jobban szerettem az előző vidám csillogást a tekintetében. Nem veszem magamra a tömör, ideges kérdéseket, mert tudom, hogy nem ellenem szól, sőt, azt hiszem, még vissza is fogja magát és az indulatait. Nem engedem el a kezét, már eleve annak is örülök, hogy még nem pattant fel a kanapéról és kezdett fel-alá járkálni.
– A kikötőben – felelem sóhajtva. – El kellett intéznem valamit és hozzá irányítottak. Magnus Wikerként emlegették, azt hiszem, ott élhet az egyik kikötő menti kis házban. Fogalmam sem volt, hogy... – Frusztrált sóhajjal rázom meg a fejem, egy kicsit félrepillantva, aztán újra ránézve. Úgy érzem, tudnom kellett volna, rögtön fel kellett volna ismernem, de persze attól sem lenne sokkal szebb a történet, hogy itt van a városban. – Nem ismertem fel azonnal, pedig ott voltak az orrom előtt a jelek. Szerintem egyszerűen csak eszembe sem jutott, hogy itt lehet. Aztán rájöttem, hogy ugyanazt érzem a közelében, mint annak idején Fenrir és később az apám mellett, ráadásul nem tett semmilyen megjegyzést a szememre – bökök szabad kezemmel az íriszeim irányába, amiket már nem takar barna kontaktlencse. – És voltak... gyanús elszólásai. Ugyanúgy beszélt a tengerről, mint te, és a szemei... – Sóhajtva nézek bele Axel meseszép szemeibe, amiknek kékjét még csukott szemekkel is fel tudnám idézni. Most már annyira egyértelműnek tűnik. Nem tudom, hogy nem jöttem rá hamarabb. – Megpróbáltam szembesíteni, de először tagadott, csak amikor elindultam onnan szólt utánam. Avivának szólított, pedig nem a valódi nevemen mutatkoztam be neki, és megkérdezte, hogy szép volt-e a naplemente Indonéziában – fejezem be halkan a történetnek ezt a részét. Persze vallomásnak még ez sem tekinthető, csak olyan 99,9%-osnak, de már ez is épp elég lenne... pedig csak ezután jön a valódi kegyelemdöfést. Veszek egy mély levegőt, ha még nem állt fel mellőlem vagy húzta el a kezét, akkor finoman megszorítom az ujjait.
– Nem tudtam, mit mondjak, hogy elmondjam-e neked, de úgy érzem, jogod van tudni. Már csak azért is mert az előbb találtam valamit a táskámban, amit nem nekem szántak. – Sóhajtva engedem el a kezét, hogy be tudjam nyúlni a pulóverem ujjába. Előhúzom az összehajtott papírlapot, amin ott díszeleg a neve, és lassan felé nyújtom, szemeimmel aggódva fürkészve az arcát.
– Nem az én tisztem eldönteni, mit szeretnél kezdeni vele – teszem hozzá halkan.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Halkan elnevetem magam, aztán félig viccelve elhúzom a számat.
– Szóval kezdjek hozzászokni, hogy kék-zöld-lila leszel? A kék biztos jól állna a szemedhez, de azért... – Elvigyorodom és játékosan az orrára simítom az ujjaimat. – Ez is pont jó így egyenesen és szabályosan. A tenger gyógyítja a törött csontokat is? – Persze én is csak beszállok a viccelődésbe, nem gondolom teljesen komolyan a szavaimat, bár remélem, ő sem akarja szó szerint összeveretni majd magát mindig az öccsével. Amikor ezt még megfejeli azzal, hogy serpenyőt ad az édesanyjának, hogy azzal üsse, újra felnevetek; kötve hiszem, hogy partner lenne benne. Esetleg a fenekére vágna vele, olyan anyukásan.
Aztán elkomolyodik egy kicsit, és én is hozzá komolyodok, mert érzem, hogy fontos dolgot akar velem megosztani. Nincs is problémám a felvetéssel, sőt, én magam is indokoltnak tartanám, egyetlen kérdésem van csupán, amiben teljesen az ő meglátására támaszkodok. Ezt nekik kell tudnia, és ha szerinte rendben van, akkor szerintem is.
– Elhiszem. Ez a te döntésed – mosolygok rá kétségek nélkül, aztán egy kicsit ki is fejtem, hogy értse: nem kell engedélyt kérnie tőlem ahhoz, hogy élje a saját életét is. Még örülök is annak, ha időt tölt az öccsével, a családjával, mert nem azt jelenti a helyzetünk, hogy nem láthatja őket, csak azt, hogy vigyáznia, vigyázniuk kell. Én viszont maximálisan megbízom benne, és tudom, hogy így is fog tenni, ezért nincs okom visszatartani őt bármitől is.
Nem annyira a szalutálásra, mint inkább az asszonyom megnevezésre vigyorodom el, de aztán az ég dörren egyet a fejünk felett, mintha csak figyelmeztetni akarna minket, hogy talán ideje lenne indulni. Ezzel Axel is egyetért, azt hiszem, úgyhogy meg is célozzuk a motort, aztán felülve a lakást. Szerencsére sikerül megúsznunk bőrig ázás nélkül, a szemerkélő eső alatt még beérünk az épületbe is, bár nekem akkor már jár is az agyam, mert a visszaút közben a korábbi gondolataim is ismét teret nyertek maguknak. Úgy látom, Axel is még a gondolataiba merül, de így legalább nem feltűnő, hogy én is kicsit csendben vagyok.
A lakásban leteszem a bukósisakot, aztán kibújok a kabátomból is. majd lejjebb hajolok, hogy a bakancsból is kiszabadítsam a lábam. Előbb a kérdését hallom meg, csak aztán érzem meg azt a bizonyos tekintetet magamon, ami egy kicsit mégis visszaránt az agyalásból. Elvigyorodom, hátrapillantok a vállam felett, bár úgyis tudom, hogy mit fogok látni: épp a hátsómon legelteti a tekintetét. Nem mintha zavarna, hogy élvezi a látványt. Kell is ez a pár könnyed pillanat, mert a kérdése sajnos messzebbre mutat, mint szeretném, és még nem találtam ki, hogyan tálaljam a dolgot.
– Persze, nem volt semmi különös – mosolygok rá végül könnyedén. Egy fokkal jobb, mint a "kivégeztem azt a ribancot, aztán találkoztam apáddal". Miután kibújtam a cipőmből, áthúzom a fejemen az addig a kabátom alatt helyet kapott táskát és a hálószobába megyek, hogy kivegyem belőle a dolgokat. Közben azon jár az agyam, hogy mégis mit mondjak, hogy vezessem fel... Egy kicsit el is bizonytalanodom, hogy biztos jó ötlet-e bármit is mondani, nem kellene-e inkább hallgatnom. Valahol ezen a ponton nyúlok be a táskába, kivéve a megtisztított kesztyűt, és a csavarhúzó készletet, de amikor a telefont is kivenném, beleakad a kezem valamibe. Összevont szemöldökkel nézek oda, nem emlékszem rá, hogy bármilyen eredetű papírt is eltettem volna, szóval...
Amikor kihúzom az oda nem illő dolgot, el kell fojtanom egy káromkodást. Mintha csak a sors üzente volna meg, hogy igenis jobb lesz, ha kinyitom a számat; nem kell gondolkoznom azon, hogy hogyan kerülhetett a táskámba egy összehajtott papírlap, amin Axel neve szerepel. Bassza meg... Eljátszok a gondolattal, hogy összegyűröm és elrejtem a papírt, de nincs jogom hozzá. Ebbe nem avatkozhatok bele. Mély sóhajjal teszem le a táskát, aztán a papírt bedugom a pulóverem ujjába, egyelőre, míg visszamegyek Axelhez. Ezúttal már nem próbálom meg elrejteni előle a feszültségemet, bár nem is mutatom túl hangsúlyosnak.
– Axel... – sóhajtom kissé gondterhelten, odalépve hozzá, megkeresve a tekintetét. Nem akarom elrontani a kedvét és nem akarok én lenni ez, a rossz - vagy ki tudja milyen - hírek hozója, már megint. Jobb lett volna kimaradni ebből, de nem tarthatom meg magamnak, amit tudok. Joga van neki eldönteni, mit kezd ezzel az egésszel. – Nem teljesen mondtam igazat az előbb. Mégis történt valami, és... muszáj elmondanom – túrok a hajamba frusztráltan, de aztán a következő mozdulatommal meg is fogom a kezét, hogy magammal vonjam a kanapéhoz. Talán jobb lesz, ha ül, bár ha jók a sejtéseim, miután ledobom a bombát, úgysem marad majd sokáig ülve. Leülök és őt is leültetem magam mellé, megfogom a kezét, az ujjait kezdem babrálni és az arca helyett azt figyelem, amit csinálok, míg összeszedem a gondolataimat. Persze... ezt nem nagyon lehet sok módon elmondani. Veszek egy mély levegőt és felemelem rá a tekintetem, megvárom, míg azok a csodaszép kék szemei rám figyelnek, aztán halkan megszólalok.
– Azt hiszem... találkoztam az apáddal – mondom ki óvatosan.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Nem nézegetem az órát, hogy mikor bukkan már fel Axel, mert igazából legfeljebb a vihar miatt számíthat, ha késik egy kicsit, én nem haragudnék rá, ha valami miatt még egy kicsit otthon fognák, azt pedig azt hiszem már érezném, ha baj lenne. Régi jó szokásomhoz híven olvadok be a sötétségbe, szerintem ez nálam már ösztönös, nem is tudnám máshogy csinálni, bár eddig ennek a hátulütőibe bele sem gondoltam. Most sem tenném, ha nem látnám Axel közeledő alakján, hogy egy pillanatra elbizonytalanodnak a léptei, amikor megmozdulok, de ahogy kilépek a fényre, már megismer, és a pillanat el is múlik. Zavartan mosolyodok el, mert nem volt célom a frászt hozni rá, de... vannak szokások, amiket nehéz levetkőzni. Valami bocsánatkérés-félével is tervezem üdvözölni ennek kapcsán, de erről meg is feledkezem, amikor meglátom az arcát. Nem próbálja rejtegetni, hagyja, hogy a fény felé fordítsam az arcának azt a részét, de ahogy rákérdezek, ennek ellenére is olyan elégedetten kezd el vigyorogni, mintha a világ legjobb híre lenne, hogy kapott egy jobb horgot. Az arcomra az értetlenséggel vegyes bizonytalanság kifejezése ül ki, de mivel ő  vigyorog, én is megpróbálok ebbe egy mosolyt csempészni.
– Ez afféle szokás nálatok, vagy ennyire nehezen fogadta...? – kérdezek rá. Akkor a meredeknek tűnő elméletem mégis megállja a helyét, bár meglep, hogy az öccse képes volt az anyjuk előtt bemosni neki egyet. A tengerrel kapcsolatos szavaira az én mosolyom is ellágyul, viszonzom a kis csókot, miközben hüvelykujjam finoman megsimítja az arcán a bőrt, az ütés nyoma alatt. Aztán fény derül arra is, hogy végülis tényleg nem az édesanyjuk előtt történt az a bizonyos ütés, mert ő nem volt otthon; a viccelődésre halkan elnevetem magam.
– Hát, talán nem. De ha mégis, kérd meg, hogy a másik oldalt vegye célba – csóválom meg a fejem mosolyogva. Kötve hiszem egyébként, szerintem legfeljebb az a veszély fenyegethetne, hogy megfojtja az ölelésével, amiért újra láthatja, de a jókedve ragadós, még én is elfeledkezem arról, ami eddig járt az agyam. Látom rajta, mennyire megkönnyebbült, azt hiszem, ezek szerint az öccsével való viszontlátástól jobban félt, ami talán érthető is.
Tekintetem visszatér az arcára, mert ha tényleg majdnem eltört, az azért nem vicces, de amikor megfogja a kezem, ismét a szemeibe pillantok, és látva, milyen komolyan néz rám, rögtön neki szentelem minden figyelmem. Először azt hiszem, valami baj van, de aztán ahogy beszámol az ígéretéről, és megkérdezi tőlem, hogy ez baj-e, lágyan elmosolyodom, mielőtt én is komolyabban néznék rá.
– Bízol benne? – kérdezem a szemeit fürkészve. A kérdésem nem gyanakvó, kikérő, bizonytalan, élces, vagy bármi ilyesmi, teljesen nyugodt a hangom is, egyszerűen csak tudni szeretném a választ erre a kérdésre. Emlékszem, hogy problémásnak írta le az öccsét, aki rossz társaságba is keveredett, hiszen amikor újra találkoztunk is az őrsről kellett kihoznia, ami miatt kinevethetném az ötletet, hogy fegyvert akar adni a kezébe, de nem teszem. Pontosan tudom, hogy nem ítélhetem meg Aaront ezek alapján, Axel pedig sokkal jobban ismeri nálam, szóval ha ő most azt mondja, megbízik benne és abban, hogy fegyvert adjon neki, én nem kérdezek vissza, nem kezdem el boncolgatni a kérdést, egyszerűen csak mosolyogva bólintok. Ebben ő a döntőbíró és én elfogadom a döntését.
– Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra – simítom meg aztán az arcát ismét. – Azt is megértem, hogy miért érzed ennek szükségét, szóval egyébként sem állnék az utatokba. Legalább tölthettek együtt egy kis időt... levezetheti rajtad a feszültséget – pillantok felvont szemöldökkel, mosolyogva az arcára, ami ennek most is magán viseli a nyomát. – Tedd, amit tenned kell. A szabály csak az, hogy ne kelts feltűnést és nézz mindig a hátad mögé, nem az, hogy mostantól össze vagyunk nőve – teszem még hozzá egy kis huncut csillogással a szememben. Még egyszer megsimogatom az arcát, de aztán amikor az ég egy kicsit erőteljesebbet morajlik a fejünk felett, felpillantok; a villámok is mintha egyre közelebb érnének.
– Szerintem jobb, ha elindulunk, különben gyorsan bőrig fogunk ázni – nevetem el magam halkan. Ha nincs ellenvetése, vagy más fontos dolog, akkor elengedem az arcát, majd a motorhoz lépek, hogy felhúzzam a sisakot, felszálljak, és amint ő is megvan, induljunk is. Szerencsére elég későre jár már, a forgalom idefelé is gyér volt, így tempósan tudunk haladni, még úgy érve haza, hogy épp csak szemerkélni kezdjen az eső, de azért az a villámok sűrűségén és a mennydörgések hangján is érződik, hogy jó lesz, a kapkodjunk a lábunkat befelé menet, mert ebből még gyorsan bármi lehet.

carousel || coded by eirik

“gotta play it cool cause if somebody knew the truth about our picture perfect lives, crashed the roller coaster ride
 

Axel && Aviva

Elég nehezen találom meg a lelki nyugalmat, pont úgy érzem magam, mint a horizont alján cikázó villámok és az egyre feltűnőbben morajló ég. Ahogy felszállok a motorra és elindulok, a gondolataim még mindig lázasan kergetik egymást, és mivel már elég gyér a forgalom a városban, még az sem tudja lekötni az elmémet, hogy arra kelljen figyelnem. Nem tudom, mit nehezebb megemésztenem: hogy ennyire vak voltam és ennyire lassan dolgoztam fel azt, ami tulajdonképpen már az első pillanatban szemet szúrt, vagy hogy... ez most tényleg megtörtént. Mondjuk fogalmam sincs, mit tettem volna, ha azonnal leesik a tantusz. Tényleg szükségem volt arra a fuvarra, de nem tudom, fel tudtam volna-e szállni arra a hajóra, ha tudom, hogy Axel apjával van dolgom. Vagy mégis. Nem az én dolgom volt ítélkezni, de azért egy-két kérdésem nekem is lett volna hozzá. Vajon ő csak azért segített, mert felismert? Egyáltalán honnan tud rólam? Indonéziáról? Ő is... ott volt? Ő segített Axelnek a robbanás után, az ő hatására ölelte magához és gyógyította meg a tenger? De ha ott volt, miért nem segített többet? A tenger isteneként messzire sodorhatta volna tőlünk az összes hajót, nem?! És akkor soha...
Összeszorított állkapoccsal állok meg egy piros lámpánál. Semmi értelme ezen emésztenem magam, mert ami történt, megtörtént, és egyébként sem tudom, lesz-e valaha lehetőségem tőle megkérdezni ezeket. Elvégre a fiait sem kereste soha, sőt, akkor miért akarna most hirtelen megjelenni az életükben? Mégsem tudok megnyugodni, még mindig nem, mert ettől még azt ki kell találnom, hogy mit mondjak Axelnek. Azt sem tudom, jó ötlet-e egyáltalán bármit mondani; bár azt hiszem, ezt nem bírnám ki. Joga van tudni, nem akarok elhallgatni előle semmit, de már előre félek, hogyan fog reagálni.
Ahogy ismét elindulok, arra gondolok, milyen rohadtul bosszantó, hogy még csak ki sem tudok élvezni, hogy az a nyomorult hülye picsa végre megkapta, amit megérdemelt, mert rögtön történnie kellett valaminek, ami belezavart a szép és nyugodt képbe. Mindig történik valami. Pedig milyen sorsszerű volt, hogy csak körbe akartam nézni egy kicsit a környéken, ő meg ezüst tálcán kínálta fel nekem a saját fejét... No de sebaj, erről egyébként sem akartam volna beszámolni Axelnek. Előbb-utóbb úgyis tudomást fog szerezni róla, és tudni fogja, mi történt valójában.
Időben odaérek a helyre, ahol letettem Axelt, a szegényes forgalom is csak rásegített arra, hogy még kicsit korábban is érkezzek a kelleténél. Leállítom a motort, leszállok, majd a sisakot levéve a motorra teszem azt. Kinyújtóztatom és megropogtatom a tagjaimat, mert ha Axel észreveszi rajtam az előző néhány óra nyomait, magyarázkodnom kell majd, és azt szeretném elkerülni. Szerencsére kiderült, hogy még nem estem ki a gyakorlatból - vagy csak olyan ez is, mint a biciklizés -, így némi kellemetlenségtől eltekintve nem kell mással számolnom. Felpillantok a sötét égboltra, de egyelőre úgy saccolom, még megúszhatjuk, hogy bőrig ázzunk, és időben haza tudunk érni.
Aztán, ahogy meglátom az ismerős alakot közeledni, már egyébként is másra figyelek. Csak ekkor lépek ki az árnyékból a közvilágítás lámpáinak fényébe, hogy ő is észrevehessen, de megvárom, hogy ő érjen oda hozzám. Arcomon kis mosoly ül, és egészen addig ott is marad, míg közelebb nem ér, és meg nem látom egy ütés nyomát az arcán, ahogy épp ráesik a fény. A mosoly azonnal leolvad az arcomról, összevont szemöldökkel lépek elé, egyik kezem felemelve fogom finoman ujjaim közé az állát, hogy úgy fordítsam a fejét a fényhez képest, hogy jobban lássam.
– Mi a fene történt? – kérdezem, és bár az agyamban lepereg néhány lehetséges forgatókönyv, a legrosszabbakat azért gyorsan kizárom, mert nem lenne ilyen nyugodt, ha olyasmi történt volna, amitől a leginkább tartanunk kell. A helyzethez képes legkézenfekvőbb tippem az öccse lenne, de azért az... talán egy kicsit meredeknek tűnik.

carousel || coded by eirik