“further and further we go, we’re drifting out of control, we’ve lost control
 

Axel && Aviva

A kezdeti riadalmon és nehézségeken hamar túllendít minket, hogy a sebek ellátásra várnak - Axel erre koncentrál, én pedig arra, hogy minél jobban tudjam tűrni a fájdalmat. Értékelem, hogy közben viccelődéssel igyekszik egy kicsit elterelni a figyelmet, sikerül is neki, bár amikor eljutunk a só és csipesz fázisba, akkor ígyis-úgyis alámerülnék az éles fájdalom okozta zsibbadt kábulatba. Tudom, hogy nem okozna feleslegesen fájdalmat, hogy nem azért matat annyit a sebben, mert engem akarna kínozni, hanem mert ki kell szedni azt a kibaszott golyót, mégsem tudom titkolni a megkönnyebbülésemet, amikor vége van. A fertőtlenítés és a kötözés már szinte gyerekjáték, az előbb egyébként is kellően elzsibbadtam ahhoz, hogy ne érezzem különösebben élesen a dolgokat.
Amikor rátér az alkaromra, felteszi a kérdést, ami csak idő kérdése volt egyébként is, én pedig elmesélek neki mindent. Felesleges lenne hazudni vagy szépíteni és nem is akarom. A lakástól indult a baj, tény, igaza volt, de azért hálás vagyok, hogy ezt nem dörgöli az orrom alá. Látom, hogyan válik feszültté, amikor ahhoz a részhez érek, hogy nem értem el, pedig nem hibáztatom érte, ez egyszerűen így alakult most. Egyébként is elértem Cameront, és segített is, azonnal, első szóra.
– Pedig biztosan díjazná – jegyzem meg egy fáradt mosollyal a mormogását hallva. Elmesélem neki a körülményeket is, amik a lövéshez vezettek, mert azt azért esetemben általában meg kell magyarázni, és látom, hogy ő sem örül a megváltozott taktikának. Eddig arra alapoztunk, hogy legalább én épségben kellek nekik, de úgy tűnik, már túl kétségbeesettek ehhez. Az összegzése konkrét, velős, és nem is lehetne igazabb.
– Egyetértünk – engedek utat egy halk, fáradt nevetésnek.
Közben befejezi az alkarom bekötözését is, aztán megszabadít a maradék ruháktól is, hogy utána a karjaiba véve ültessen a kád szélére óvatosan. Az orromba szökő illata, a fokozott közelsége, tenyere érintése a hátamon mind erővel töltenek fel, a fáradtság és a fájdalom ellenére is. Fejemet az állához döntöm puhán, hogy egyikből se veszítsek, de ahogy mosdatni kezd, eszembe jut egy nem is olyan régi emlék, és nem tudom megállni szó nélkül. Halk nevetése felmelegíti a szívem, válaszára lehunyt szemekkel mosolygok egy kicsit.
– Ígérem, legközelebb kizárólag a másik kontextusban elevenítjük majd fel – mormolom egy kicsit a nyaka felé fordulva, hogy jobban érezzem az illatát. Ebben a megjegyzésben most nincs az az általunk jól ismert játékosság, ahhoz túlságosan elcseszett a helyzet, inkább arra egyfajta ígéret ez, hogy jobban fogok vigyázni magamra és talán hallgatok is majd rá, ha óva int valamitől.
A mosdatás után áttörli a testem, aztán újra a karjaiba véve visz az ágyhoz. Megérint a féltő gondoskodása, de nem is vártam tőle mást; míg átérünk a hálószobába, fejemet újra az övének döntöm, hogy tovább tápláljon ezzel a szeretettel és a közelségével egyaránt, mert mindenből erőt merítek. Az ágyon a határozott parancsa ellenére azért betakarom magam, amit bár ő is kiszúr - ez egyértelmű a pillantásából -, mégsem tesz rá megjegyzést, szóval valószínűleg megbocsátható bűnnek számít a dolog. Leül mellém az ágyra, a segítségével én is felülök, aztán a pohár tartásában is közreműködik, bár egész szépen meg tudom tartani. Kiiszom a pohár tartalmát az utolsó kortyig, nem kell belém erőltetnie, én is érzem, hogy szükségem volt rá. Míg leteszi a poharat, őt figyelem, és ezúttal rajtam a sor, hogy feltegyem a magam kérdését Aaronnal kapcsolatban.
– Nehéz lenne elfelejteni – mormolom egy kis sóhajjal a kérdésére. Persze, hogy emlékszem, hogyan tajtékzott a dühtől, hogy miért éreztem égető szükségét annak, hogy ha kell, fizikai erővel is odabent tartsam a négy fal között. Figyelem, hogyan szabadul meg az átnedvesedett ruháitól, miközben kissé homlokráncolva hallgatom.
– Mindenképpen a tengerre tippelnék, és még csak nem is a közelben, ha nem volt már ott térerő – felelem elgondolkozva. Jelzi, hogy rátrafáltam, de azért amikor hozzáteszi, hogy egészen a dán határig jutott, akkor azért egy kicsit kikerekedik a szemem, és ez a meghökkenés nem változik akkor sem, amikor kiegészíti a történetet azzal, hogy össze is törte a hajót, amivel odáig ment. Azt hiszem, Aaron soha nem fog csalódást okozni, ha hajmeresztő reakciókról van szó.
– Ennyivel másabb levelet kapott, mint te? Azt hittem, azt elolvasta, amikor beszéltél neki róla – rázom meg a fejem összevont szemöldökkel. Hogy tudott ilyen hevesen reagálni valamire, amire ő számíthatott? És egyáltalán mit gondolt, hogy elment egy hajóval a világ végére, hogy addigra össze is törje azt? Hosszan, fáradtan sóhajtok fel, de nem teszek újabb megjegyzést arra vonatkozóan, hogy Aaron problémái mellett mennyire nincs szüksége még az enyémekre is.
– Nem vagyok valami jó a hercegnősködésben – mosolygok egy kicsit, amikor mellém lép, de hagyom, hogy visszafektessen az ágyra, a homlokomra adott csókot érezve pedig egy pillanatra lehunyom a szememet is. Bólogatok, még egy kicsit kapaszkodok szemei kékjébe, de nem állítom meg, amikor kimegy a szobából.
Engedelmes hercegnő módjára nem mozdulok az ágyból, bár egyébként sem érzek késztetést rá. Lehunyom a szemeimet, azt nem mondanám, hogy pihenek, mert a testemben ha nem is élesen, de jól érezhetően lüktet a fájdalom, és ez nem igazán hagy teljesen elzsibbadni. A fél karomat odaadnám egy kis agyzsibbasztóért, de nem csengetek érte, mert úgy sejtem, okkal nem kaptam eddig sem. A másik fájdalomcsillapítóm viszont egyelőre nincs itt, szóval csak elmerülök ebben a tompa lüktetésben és megpróbálom kizárni a külvilágot.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire visszajön a szobába, de az biztos, hogy valahogy megérzem a jelenlétét, mert a szemeim rögtön kinyílnak. Érzem magamon, hogy nem aludtam, csak felszínes bóbiskolásba süllyedtem, de a fejem így is tompa, valószínűleg a vérveszteséget próbálja kiheverni a szervezetem.
– Gyere ide – kérem halkan, kissé rekedten. Az sem érdekel, ha ő még nem fürdött, bár lehet, hogy megtette, tényleg nem tudom, mennyi idő telt el. Csak azt tudom, hogy szomjazom a jelenlétét, és ha odajön mellém az ágyba, nagyjából mindent megteszek annak érdekében, hogy minél közelebb jussak hozzá. Nem könnyű úgy, hogy mindkét kezemmel van valami, de a jobb kezemen csak az alkarom van bekötve, szóval azt szabadabban tudom mozdítani. A fő célom az, hogy legalább az arcommal oda tudjam simulni valahova a válla környékére, mert ha érzem az illatát és a bőrét az enyémen, akkor már sokkal jobban érzem magam.
– Reggelre jobban leszek... – mormolom lehunyt szemekkel a bőrére, de már érzem is, hogy innentől sokkal könnyebb engedni a szemhéjaim elnehezülésének. Remélem, ki tudom heverni éjszaka ezt a mélységet, mert reggel résen kell lennem, mint mindig.

hanging on by a thread || coded by eirik

“further and further we go, we’re drifting out of control, we’ve lost control
 

Axel && Aviva

Látom rajta, hogy sikerült ráijesztenem, nem is kicsit, és nem kell megkérdeznem, miért. Neki szerencsére nem kellett végignéznie a jelenetet, de az ajtótól idáig hagyott nyomok alapján nem lehetett nehéz összerakni a képet. Mégis látom az arcán a megnyugvás jeleit, legalábbis abban az értelemben, hogy már látja: megmaradok, még ha rózsás nem is lesz ettől a helyzet. A tudtára adom, hogy fejben rendben vagyok, a szám sarka pedig halvány mosolyba rándul, amikor szóvá teszi, hogy én sem voltam éppen megfelelő fogadóbizottság. Hagyom, hogy átvegye az irányítást az események felett. Megszabadít a felsőktől, így fel tudja mérni a károkat, aztán rövidesen megjegyzést tesz arra vonatkozóan, hogy a helyzet kísértetiesen hasonlít valamire, amire mindketten jól emlékszünk. Még egy kis nevetést is képes vagyok kipréselni magamból, és bár ő nem mosolyog, hanem tovább aggódik, remélem, hogy legalább egy kicsit megnyugtatja az elméje hátsó traktusában a tény, miszerint nem lehet nagy baj, ha még nevetni is képes vagyok. Még ha nem is túl meggyőzően.
– Hiszem, ha látom. Akkor majd megfontolom... – szusszanok fel egy kis grimasszal. Nem kezdek el arról vitát nyitni, hogy nem kértem kifejezetten golyót a vállamba, úgyis tudom, hogy nemsokára be kell számolnom neki mindenről. Inkább őt figyelem, míg a következő lépést próbálja kitalálni, és nem állok ellen a késztetésnek, puhán megérintem az arcát, aztán egy halvány, de annál őszintébb mosollyal figyelem a mozdulatot, amivel a kezemre fog, aztán meg is csókolja azt. Viszonzom a finom szorítást, még ha lüktetni is kezd tőle a vágás az alkaromon; most nem számít.
Egyébként is sokkal rosszabb, ami ezután következik. Nem ellenkezek, hagyom, hogy tegye, amit tennie kell, de az érzés, ahogy a só mélyen beleivódik a sebbe, aztán marni kezdi, mintha belülről akarná felégetni a húst, nem olyasmi, amit fintorgás nélkül ki tudok bírni; még én sem, pedig elég jól hozzá vagyok már szoktatva a fájdalomtűréshez. Axel halk, megnyugtató hangja még így is elér hozzám, érzem az érintését ökölbe szorult kézfejemen, de nem vagyok képes mást kipréselni magamból mint egy elkínzott mm-hmm hangot. Tudom, hogy nem akar bántani, és nem fog tovább fájdalmat okozni a szükségesnél. Amikor az intenzív maró érzés alábbhagy egy kicsit, kinyitom a szemeimet, figyelem, hogyan helyezkedik a kád szélére, velem szembe, biztosabb hozzáférést biztosítva magának. Megtöltöm levegővel a tüdőmet, aztán vissza is tartom a lélegzetemet, hogy levegőt se kelljen vennem, míg a sebben matat a csipesszel. Összeszorítom a szemeimet és a fogaimat, utóbbiak szinte elroppannak egymáson, de azért igyekszem nem még több kárt tenni magamban. Mintha évek telnének el, pedig maximum pár perc lehet az egész, mire végül érzem a nyomás csökkenését a vállamban. Hosszan, reszketegen fújom ki a levegőt, beleszövődik egy halk, elkínzott nyögés is, de ennél több hangot nem adok ki, egyébként is rögtön érzem, ahogy elkezdi kiöblíteni a sót a sebből. Ezután már eljön a jótékony zsibbadási fázis kezdete, felületesen lélegezve, de nyugodt, kissé kába szemekkel figyelem - de fel nem igazán fogom -, ahogy töröl, fertőtlenít, megszabadít a melltartótól is, majd bekötözi a vállamat.
Csak akkor kezdek egy kicsit kilépni a zsibbadt kábulatból, amikor áttér a vágásra az alkaromon. Az előzőek után szinte felüdülés, hogy ezzel kezd foglalkozni, és egyébként is megérkezik az a kérdés, amire már lehetett számítani.
– Jó ötlet volt a költözés – adom meg neki a győzelmet egy halvány, fáradt mosollyal. A fejemet a csempének döntöm a kád pereme felett, továbbra is kissé zsibbadtan figyelem a ténykedését a karomnál. – Megint ők voltak. Ott voltak a lakásnál, de én előbb észrevettem őket, mint ők engem, szóval enyém volt az előny... de most nem mentem fejjel a falnak. Megígértem. Nem akartam neked szólni, mert már korábban sem értelek el, felidegesíteni pedig felesleges lett volna azzal, hogy mondjuk később látsz erről egy üzenetet, és nem tudod, mi van. Cameront hívtam és tényleg kész volt azonnal segíteni, de nem intézhettük ezt ott. Cameron mondta a helyszínt, és én elcsaltam őket oda, innentől pedig nyert ügyünk lehetett volna, de megváltozott a taktika. Most nem olyanok voltak, mint Indonéziában. Nem óvatoskodtak. Kétségbeesett és izzadtságszagú volt az egész, nem is volt időm fedezékben kihúzni, míg Cameron odaért. – Kis szusszanással engedem le a bekötözött alkaromat is, aztán figyelem, hogyan pakol ki a kádból, majd kezd vetkőztetni, talán most először kötelességként téve eleget ennek, de megállom, hogy megjegyzést tegyek rá, inkább folytatom. – Szerintem most már az volt a parancs, hogy mindegy, hogy sérüléssel vagy anélkül, de oldják meg a dolgot. Nem valószínű, hogy halálos lövésnek szánták, de az biztos, hogy ez ellen még az ösztönöm sem volt elég, mert nem hagytak kitérni a golyó elől. Cameron viszont nagyjából itt futott be, szóval utána már nem sok esélyük volt komolyabban ártani nekem – teszem hozzá egy apró mosollyal. Oké, az időzítés lehetett volna jobb, de ennek valamiért így kellett alakulnia.
Miután megszabadított a ruháktól, a karjaiba emelve ültet fel a kád szélére, én pedig nem átallok erre a kis időre is finoman rádőlni, mert ahogy az arcom a nyakához kerül, az orromba szökik az illata, ez pedig olyan megnyugtató hatással van rám, mint valami instant fájdalomcsillapító. Szerencsére még egy darabig nem is kell ezt nélkülöznöm, mert elkezdi lemosni rólam a vért, tenyerét folyamatosan a hátamon tartva. Meg tudom tartani magam, mégsem ellenkezek, mert ahogy meleg keze hozzáér a bőrömhöz, az illatához hasonlóan hat rám, és ez rettentően jól esik a gondoskodása mellett.
– Szerinted a 95 éves aranyeres öregasszonyokat is így szokták fürdetni az otthonokban? – szólalok meg halkan, mosollyal az arcomon, homlokomat finoman az állának döntve, visszautalva egy nem is olyan régi kellemes emlékre és az azzal okozott vicces pillanatokra. Megérint a törődése és a féltő gondoskodása, de szeretném, ha nem aggódna kétszer annyira, mint kellene. A fürdés után egy alapos törölközés következik, aztán elkezdi felkötni a karomat a sérült vállam oldalán. Szólásra nyitom a számat, mert ilyennel aztán egyáltalán nem szoktam vesződni, de mintha csak tudná, hogy ellenkezni készülök, ő előbb szólal meg. Nem utasít nagyon, de azért érzem a szavai mögött a szigort, szóval inkább egyszerűen csak becsukom a számat. Egyébként is újra a karjaiban találom magam, és így már nincs is kedvem ellenkezni, inkább az övének támasztom a fejem és újra az illatából kezdek táplálkozni, míg puhán le nem tesz az ágyra.
Az újabb parancsra elmosolyodom egy kicsit, de engedelmesen bólintok. Mondjuk rögtön azután, hogy eltűnik a szobából, már rosszalkodok is, mert magamra húzom a takarót, de a sérült alkarommal, nem a sérült vállamhoz tartozó kezemmel, szóval ez nem is akkora csalás, nem? Mindenesetre jól esik a takaró adta meleg, szóval nincs lelkiismeret-furdalásom. Ugyanilyen csábító a víz gondolata is, csak most érzem, hogy mennyire száraz a torkom, szóval ha visszaér a vízzel, már nyúlok is érte a jobbommal - a balt még mindig nem mozgatom! -, hacsak nem kapok érte cserébe egy lesújtó pillantást, akkor ugyanis hajlandó vagyok tovább játszani a vénasszonyt és hagyni, hogy megitasson.
– Mi volt Aaronnal? – teszem fel utána az én kérdésemet, mert hogy nekem is kevés információm van az ő napjával kapcsolatban.

hanging on by a thread || coded by eirik

“further and further we go, we’re drifting out of control, we’ve lost control
 

Axel && Aviva

Nem dolgozom fel teljesen a valóságot, gépies mozdulatok visznek el a fürdőkádig és vesznek rá a károk felmérésének elkezdésére. Tudom, hogy nem vagyok a halálomon, éltem már túl ennél rosszabbat is, egyszerűen csak ezek a legrosszabb pillanatok, amikor elül az adrenalin, kikapcsol az agyamban az a jótékony köd, ami eddig a sérülések ellenére is vitt előre és hajszolt, mint vérebet a kutyaviadalon, a fájdalom pedig intenzíven pótolja be a kihagyott időszakot. Azt is tudom, hogy ebből hamarosan el fogok jutni a zsibbadási fázisba, pont a kín intenzitása miatt, de nem tervezem megvárni ezt a pillanatot. Megtépem a pulóvert, hogy feltárjam a vállam, aztán a zuhanyfejért nyúlok, mindenemet eláztatja a véres-vizes egyveleg, de nem foglalkozom vele.
Nem hallom a RAM hangját, nem ér el az agyamig az ajtó nyitódásának a hangja sem, az első és egyetlen dolog, ami át tud törni a fájdalom ködén, az Axel hangja, ahogy a nevemet kiáltja. A következő pillanatban szinte kirobban a fürdő ajtaja, addigra már felemeltem a fejem, így a tekintetem találkozik szinte halálra rémült pillantásával. Halk, megkönnyebbült sóhaj szökik ki az ajkaimon, mert itt van, és én innen már még biztosabban tudom, hogy nem lesz baj.
– Jól vagyok... – mormolom halkan, de azért jól érthetően - még ha nevetségesnek is tűnhet ez a mondat jelen esetben -, míg ő a kád mellé térdelve átveszi az irányítást az események felett. Hagyom neki, és örülök is, mert ő tisztább fejjel fogja tudni ellátni a sebet, ezáltal gyorsabban is, mint amikor magamnak kellett megoldanom az ilyesmit.
– Aviva, egyeseknek Flavia. Csütörtök. Te pedig Axel vagy és nem értél haza vacsorára, bár ezt nem kérdezted – válaszolom meg fáradtan a kimondott és kimondatlan kérdéseit is, néha egy-egy kellemetlen fintorral megtűzdelve, amikor megszabadít a felsőtől és a pólótól, ezzel tetézve nekem egy kicsit az élményt. Nincs más bajom, eszemnél vagyok, azt is érzem, hogy nem fogom elveszíteni az eszméletem, csak lesz ma egy pokoli éjszakám és utána egy kellemetlen időszakom.
Nem kérdezem meg, hová megy, mert amint a kezébe kerül az elsősegély doboz, le tudom olvasni az arcáról az elégedetlenséget. Némán figyelem a visszatértét, azt, ahogy mindent kipakol, és közben érzem, hogy mindjárt elkezdődik a zsibbadási fázis, amint valószínűleg meg fogok köszönni nemsokára. Becsuknám a szemem, de nem teszem, mert még a végén azt hiszi, elájulni készülök, szóval egyszerűen csak rajta pihentetem a pillantásomat, miközben erősen koncentrálva megtisztítja a seb környékén és felméri a helyzetet. A kérdésére először csak felvonom a szemöldökömet, aztán halk, erőtlen nevetést hallatok a helyzet abszurditása ellenére is.
– A horgonyt le lehet venni, de ezt nem fogod tudni levakarni magadról – eresztek meg egy mosolyt is. Igen, határozottan kezdődik a zsibbadási fázis, vagy csak kábulok egy kicsit a vérveszteségtől. A kérdésből és ismét feszültté váló arckifejezésből is kikövetkeztetem, hogy nincs kimeneti seb, és míg gondolkozik valamin, én megérintem az arcát, csak mert jól esik. Szerencsére azokon az ujjaimon több volt a víz, mint a vér, így nem is nagyon kenem össze.
Ismét eltűnik, ezúttal rövidebb időre, és amikor vodka helyett sót látok meg a kezében, akkor már kezdem sejteni, hogy tompítás helyett élesítés lesz a következő lépés, de nem ellenkezek.
– Tedd, amit tenned kell – veszek néhány apróbb levegőt, ha már mélyet nem tudok, felkészítve magam a még élesebb fájdalomra. A fogkefe látványára csak megrázom a fejem, bírtam már ki néhány komplett sebvarrást is, ezt is ki fogom. Eddig hang nélkül tűrtem, de azért amikor a só belekerül a sebbe, kicsúszik egy halk nyögés a fogaim között és a szemeimet is behunyom egy pillanatra. Összeszorítom az állkapcsomat, ökölbe szorulnak a kezeim, de szerintem még a lábujjaim is szinte görcsbe állnak, míg el nem telik az a néhány másodperc, amíg a fájdalom olyan éles, mintha tüzes vasat nyomtak volna a vállamba.
Akkor sem nyugszok meg, amikor ez elmúlik, vagy legalábbis csillapodik, csak kinyitom a szemeimet és ránézek, ha kell, egy apró biccentéssel adva a tudtára, hogy folytassa. Tudom, hogy ennél még rosszabb is lesz, az is épp elég szörnyű volt, amikor én végeztem rajta hasonló rögtönzött műtétet egy szemöldökcsipesszel, hát majd most jól visszakapom a fájdalmat is. Egy kicsit felé csúsztatom a felsőtestem, hogy kényelmeseben hozzáférjen a vállamhoz, szerencsére ehhez nem is kell erőt kifejtenem, mert eléggé csúsznak a ruháim a nedvességtől. Őt figyelem, a látványából merítek erőt, ismét megpróbálom feltölteni a tüdőmet éltető oxigénnel, mert ha belenyúl a sebbe a csipesszel, ismét becsukom a szemem és levegőt sem veszek addig, amíg meg nem találja a golyót, vagy el nem fogy a levegőm. Ha az előző tüzes vas volt, akkor ez most egy izzó és közben táncoló szöges buzogány. Valószínűleg az acélrudat is elhajlítanám, ha épp az lenne a kezemben, de így csak az ízületeim fehérednek el teljesen, miközben próbálok küzdeni a fájdalom ellen, úgy, hogy  a vállamat ne feszítsem meg még annál is jobban, mint amennyire már egyébként is görcsösen állnak ott az izmok. A homlokomra vastagabban ül rá a hideg veríték, és ha a levegőm fogy el előbb, ha ő végez, a légzésem egy kissé felületessé válik, miközben a testemet hullámokban önti el a fájdalom. A szemeim viszont kinyílnak, és még ha ott is ül rajtuk a fájdalom köde, a pillantásom még mindig tiszta.

hanging on by a thread || coded by eirik

“further and further we go, we’re drifting out of control, we’ve lost control
 

Axel && Aviva

Már akkor világossá vált, hogy a Cameronnak tett egyik ígéretemet mégsem tudom beváltani, amikor ideértünk, de ezt neki nem akartam elmondani, mert még a végén meggondolta volna magát. A RAM nem állt a mobilház környékén, ez már egyértelművé tette, hogy Axel még nincs itt, így nem okoz meglepetést, hogy üres és csendes helyiségbe lépek be az ajtón keresztül. Az elmémbe betör az aggodalom, hiszen még mindig fogalmam sincs, mi történt, hol voltak, hol vannak, de még ennél is sokkal erőteljesebb a tömény, zsibbasztó fájdalom. Az adrenalin már a kocsiban elkezdett kifogyni a vérkeringésemből, de most engedem át magam igazán az érzésnek, felszínesen veszem a levegőt, lehunyt szemekkel, halkan zihálva dőlök neki az ajtónak, amit egy kicsit össze is kenek vérrel. Lerúgom a bakancsaimat, lassan engedem le a jobb kezem, amivel eddig nyomás alatt tartottam a vállamat, darabos mozdulatokkal indulok el a fürdőszoba felé, közben vontatottan, halk nyögésekkel, a fogaim közt szűrt káromkodásokkal tarkítva tolom le magamról a kabátot, amit ígyis-úgyis dobhatok majd ki, szóval egyszerűen csak hagyom a padlóra esni magam mögött. Ezzel együtt kiesik az a felső, pulóver, vagy akármi, amit Camerontól kaptam és begyömöszöltem a kabát anyaga és a lőtt seb közé, hogy addig is csillapítsa a vérzést, míg mozognom is kellett. Nem igazán felismerhető az anyag, mert átázott a vértől, és ahogy leesik, a vérzés újult erővel indul meg a vállamból is, a fájdalom pedig lüktetővé válik, de ez még kevés ahhoz, hogy kifogjon rajtam. Volt már rosszabb is, ez nem lódítás volt.
Beküzdöm magam a fürdőszobába, aztán ahogy vagyok, ruhástól állok be a zuhanyzásra is használható fürdőkádba.
– Ben zona... – mormogom az orrom alatt. Hozhattam volna magammal vodkát is, de nincs az az isten a földön, aki rá tudna venni, hogy ennél többet mozogjak egyelőre. A fájdalom egyre inkább utat akar nyerni magának, de nem hagyom, mert valamennyire helyre kell pofoznom magam.
Nem tudok elég erőt kifejteni a bal kezemmel, a jobb is lüktet az alkaromon végighúzódó vágás miatt, de az legalább használható; egyedül mégsem elég arra, hogy eltépjem a pulóverem anyagát. A fogaimmal kapaszkodok bele a felső nyakába, majd a jobb kezemmel meghúzom az anyagot, már ettől is csillagokat látok, halk nyögéssel szorítom össze a szemeimet, annyit viszont sikerül elérnem, hogy legalább egy kicsit elszakítsam a pulóvert a nyaki részen, így le tudom tornázni a vállamról. Nem jut el most az agyamig a külvilág, nem hallom a kinti zajokat, még a jól ismert V8-as hangját sem, hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal, zihálva próbálom felmérni a sérülést a vállamon, de nem látok semmit a vértől, szóval a csaphoz nyúlok a zuhanyfejért. Mindenem vizes lesz, ezen a ponton viszont nem igazán ez érdekel a legjobban. Muszáj magamról lepucolni legalább a kissé már megalvadt vért, hogy lássam, mi a helyzet.

hanging on by a thread || coded by eirik