Minden bizonnyal elárult a testbeszédem, dolgozott bennem a feszültség és a türelmetlenség különös egyvelege, és ezt valószínűleg Ivan is megsejtette, mert tőle szokatlan modorban, lassan tért a lényegre. Ezzel viszont csak további olajat öntött a tűzre. Ha megértésre vágytam volna, még talán hálát is tanúsítok a lassú átvezetésért, de nem ilyen fából faragtak, nem hittem abban, hogy lassú víz partot mos, és kezdett az agyamra menni a ki nem mondott, sejtelmes szavakkal. Volt valami, amit tudni akart, mégsem kérdezett rá nyíltan, csak kerülgette, mint a forró kását, az pedig, hogy rögtön a közös üzletünket hozta terítékre, arra utalt, hogy ott kellene keresnem a választ. Ivant ismerve, talán rögtön a kérdést is, de azt soha nem tagadtam volna el tőle, hogy jóval megfontoltabban hozott döntéseket, mint én. Mindketten képesek voltunk rideg, merev szemmel fürkészni a világot, viszont míg én hévvel és indulattal döntöttem, ő hidegvérrel és mindent mérlegelve. Ő közelebb állt ahhoz a temperamentumhoz, amit a Papa elképzelt és tőlem is elvárt volna, de engem pont ez hagyott hidegen. Nem akartam megváltozni valamiért, ami talán soha nem is lesz az enyém, és ha valamit kinéztem az apámból, hogy az utolsó pillanatban átír mindent, csak hogy móresre tanítson. A húgom tehetsége éppen kapóra jött neki, bár túl nagy merészséget igényelt volna elképzelni, ahogy egy nő veszi át a Papa helyét. Az apánknak tisztában kellett lennie azzal, hogy halálra ítéli Nadia-t egy ilyen döntéssel.
- Nem rajtam múlik - szólaltam meg végül vállat vonva, mintha ennyivel könnyedén leszerelhetném. - Megkötötték a kezem egy papírdarabbal, de szerintem erre te is emlékszel - fordítottam felé a fejem, ekkor már a tekintetét fürkészve, de ezúttal sem tudtam kiolvasni belőle semmit. Túl jól értett ahhoz, amit csinált, bár volt ideje belejönni, én viszont más eszközökben hittem, ezt pedig hol kimondatlanul, hogy kimondva, de gyűlölte.
A kérdése azonban váratlanul ért, ez pedig minden bizonnyal kiült az arcomra is. Mindig az apám pártját fogta, ilyen szempontból pedig egyenesen csapdát láttam a kérdésben, egy hitetlen nevetést nem is tudtam visszafojtani. - Mit tudsz te a helyes útról? - bukott ki belőlem, ekkor már nemcsak az arcom árulkodott feszültségről, de a hangom is megtelt vele, ezzel egészítve ki a dühöt és a gúnyt, miközben felemelkedtem mellőle, de a tekintetem továbbra sem eresztette alakját. Kezdett olyan érzésem lenni tőle, mintha egyenesen az apám küldte volna, hogy felmérje a rombolást, amit az elmúlt hónapokban véghez vitt, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt Ivan képében fogom megkapni. Míg az én behódolásomról beszélt, csak megerősített abban, hogy még ezek után is kihez köti a hűsége. - Mit akarsz, mit csináljak?

Dimitriy & Ivan

Az esetek többségében aligha lehetett bármit is leolvasni az arcomról. Mindenki azt gondolta, ezek az oroszok már csak ilyenek, így születtek; a rideg orosz télben, ahol nincs elég élelem és nincs meleg ruha, csak az állandó éhség és félelem. Általában nem törődtem az ilyen sztereotípiákkal, engem nem az orosz tél, és nem az éhség keményített meg, inkább a család kötelékében eltöltött évek, de akár elvárásnak is felfoghattam volna. Ebben az érzelemmentességben és ridegségben pedig Dimitriy is élen járt, miután neki még merevebb elvárásoknak kellett megfelelnie. Elvégre mégis csak egy leendő vezérről beszéltünk, nem? - Nem, tényleg nem Nikolai miatt küldtem a meghívót. - Tőlem szokatlanul laza volt a vállvonás, amit a szavaim mellé párosítottam, de meglepett volna, ha nem lát át rögtön a szitán. Nikolai elvesztése hatalmas veszteség volt neki és mindannyiunknak, de tisztában voltam azzal, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, és ha képen kellene vernem azért, hogy erre emlékeztessem, hát isten a tanúm rá, hogy megtenném, méghozzá aggályok és sajnálat nélkül. Maximum magamat sajnálnám, mert benne mindig jóval több erő lapult, mint bennem, és elég egyértelmű volt, ki nyerné meg kettőnk véres párbaját.
Lassú mosolyra húzódott az ajkam, mikor a svédasztalról és a diétázó oroszlánról beszélt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire padlóra küldte az apja alkuja azzal a méltán hírhedt üzletemberrel, de Dimitriy-nek elég volt ahhoz, hogy fenekestül felforgassa a világát. Az apja egyértelmű utasítást adott neki, hogyan is kell viselkednie, míg tart ez a színjáték, ő pedig életében először mintha meg akart volna felelni. Vagy éppen törte valamin a fejét, csak nem osztotta meg velem; már ezen sem lepődtem volna meg. - Ezt örömmel hallom. - Bólintottam ismét, ekkor már a Sienna-ra vonatkozó szavaira, bár inkább csak újabb kérdéseket vetett fel ez a rideg, hűvös hozzáállás, amit Sienna irányában tanúsított. Leginkább azért, mert eddig szinte biztos voltam abban, hogy ő állt a lány rejtélyes betegsége mögött. Ami miatt nem tudott dolgozni. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy elég kevés a valószínűsége Dimitriy szerepének ebben a történetben. Azonban az, hogy mindez véletlen egybeesés legyen, kizárt. A lányok felett én döntöttem, vagy Dimitriy. A dolgaikba is csak mi szólhattunk bele, és elképzelni sem tudtam, hogy ha nem ő, hát ki teremtette meg Sienna-nak a tökéletes lehetőséget arra, hogy megússza a munkát. - Ezek szerint új üzlettársat kell keresnem? - Kérdőn szaladt fel a szemöldököm, mert habár Dimitriy minden mozdulatába előszeretettel kötöttem bele, de mégsem tudtam elképzelni, hogy mással vigyem ezt az üzletet. Ő pedig mintha feladta volna a küzdelmet, amit az apja ellen folytatott hosszú évek óta. Kételkedtem abban, hogy tényleg élvezte volna azokat a feladatokat, amiket az utóbbi időben kapott. Azt hittem, már kinőttünk a bugyuta utcai harcokból. Az pedig, hogy a hangja úszott a gúnytól és a dühtől, ide édes kevés volt. - Mintha behódolni készülnél az apádnak, Dimitriy. Szerinted ez a helyes út? -  Kapásból tudtam rá a választ, és habár az volt a feladatom, hogy rajta tartsam a szememet,  és közbelépjek, ha szükséges, most egészen más okból véltem úgy látni, hogy szükséges lenne az a bizonyos közbelépés, és ennek semmi köze nem volt a kapott feladathoz.

 Nyúzott voltam, de így két nappal a félresikerült akció után még nem futotta arra, hogy úgy igazán összeszedjem magam. Túl sok fájdalomcsillapító dolgozott bennem, és habár Iris elég ügyesen ellátta a sérülést, még így sem menekültem meg másnap a Doktor tűje elől. Ezek ellenére sem éreztem feszélyezve magam Ivan mellett, látott már sokkal rosszabb passzban is, de ő sem járt élen abban, hogy elkerülje az ilyen helyzeteket, és amúgy is, kettőnk kapcsolata nem a színészkedésről szólt. Talán ő volt az egyedüli, akivel kivételt tettem, és a barátomnak nevezhettem, bár ehhez kellett egy-két kemény, közös akció, már azon túl, hogy gyerekkorunk óta szinte minden téren együtt dolgoztunk.
Biccentettem a Nikolai-t érintő szavakra, majd egy sóhajt követően megkerestem a tekintetét. Az arckifejezése nem árult el semmit, de maga a tény, hogy itt ültünk, messze mindentől és mindenkitől, azt az érzetet keltette bennem, hogy nem Nikolai-ról akar prédikálni és nem is arról, hogy milyen súly nehezedik valakire, ha elveszíti az egyik legjobb emberét. - Csalódott lennék, ha csak Nikolai miatt hívtál volna ide - mondtam ki aztán hangosan az egyértelmű gondolataimat, mert ő tudta rólam a legjobban, hogy utáltam a mézes-mázas körítéseket, a langyos felvezetéseket, és ahhoz, hogy elmondja, Nikolai volt az egyik legjobb, nem volt szükség arra, hogy ebben a formában egymás mellett üldögéljünk. Mivel Ivan-ról volt szó, már az első pillanatban tudtam, merre fog elterelődni a párbeszéd, és nem is okozott csalódást, a következő mondataiban szóba hozta az üzletet. Mindig komolyan vette az őt érintő kérdéseket, mint valami kicseszett osztályelső, akinek minden héten jelentenie kellett az elért eredményekről. Bár kétség sem fért ahhoz, hogy virágzott az escort-üzlet. - Ne fájdítsd a szívem. Mintha egy diétázó oroszlánt akarnál a hússal teli svédasztal mellé csábítani - sóhajtottam fel, reagálva arra, hogy ideje visszatérnem, közben a fejemet csóválva. Sok mindennek itt lett volna az ideje, de úgy tűnt, hogy momentán a kivárás lesz az új módi az életemben, és nem rajongtam érte, de ha ezt a szabályt hozták a fejem fölött, mégis mit tehettem volna ellene? Ha nem az apám fektette volna le ezeket a szabályokat, nyilván régen ellenszegültem volna. Bár ezt Ivan nem érthette, azon egyszerű okból, hogy ő tényleg képes volt üzletként tekinteni azokra a lányokra, engem azonban általában megkísértett a vérem. De valakinek le kellett tesztelnie a minőséget is, nem? Ivan soha nem ijedt meg attól, hogy közölje velem, mennyire nem ért egyet ezzel, de általában ezt is eltettem oda, ahová az összes baráti jó tanácsot szoktam.
Sienna említésére azonban ismét felé fordítottam a fejem. Furcsa volt, ahogy tudatosult bennem, milyen régóta nem jutott eszembe a lány, pedig előtte elképzelhetetlennek tartottam, hogy akár egy napig is meglegyek nélküle. Változtak az idők, vagy talán én változtam, mindenesetre rántottam egyet a vállamon. - Nem sírom tele éjszaka a párnámat Sienna hiányától, ha erre akarsz kilyukadni - válaszoltam aztán. - De gondolom ennek örülsz - tettem aztán hozzá. Ivan gyűlölte a legjobban azt a furcsa, függőségszerű kapcsolatot, amit kialakítottam Sienna-val, mert amíg a lány velem töltötte az idejét, nem hozott pénzt a konyhára. Pedig az egyik legtehetségesebb volt mind közül. Ivan helyében az én szememet is szúrta volna. - A feladatokból ítélve, amiket az apám rám bíz, szerintem ő sem akarja, hogy visszatérjek a lányokhoz. Miért nem kérdezed meg tőle, mi a terve velem? Bizonyára van valami ütős ötlete - vált gúnyossá a hangom, mint az utóbbi időben mindig, mikor az apámról ejtettem szót. Még mindig túl dühös voltam, és ezt semmilyen dózisú fájdalomcsillapító nem tudta eltompítani.

Dimitriy & Ivan

Egy szó sem hagyta el a szám; a tekintetem a víz ringatózását figyelte, az enyhe hullámokat, amelyeket a csendes szél indított, én pedig csak ültem a kihelyezett padon másodmagammal, közben kifújva a cigarettafüstöt, majd beszívva egy jó nagy adag friss oxigént. Az ultimátum, amit Dimitriy kapott az apjától, nemcsak kettejük kapcsolatában alakította át az erőviszonyokat; így már nekem is más eszközökhöz kellett folyamodnom, ha szemmel akartam tartani, mert hiába változtak a dolgok, én nem kaptam mentesítést a legjobb barátom utáni kémkedés alól. Pedig szívesen leráztam volna magamról ezt a rabigát; nem éreztem helyesnek, bár elég ijesztő a gondolat, hogy ennyi mocsok és fertő után éppen most kezdtem el az erkölcsökön agyalni, mintha Dimitriy nem ragadna meg minden alkalmat arra, hogy emlékeztessen mindenkit: itt nincs barátság, ez mind csak üzlet. Viszont erre a szabályra számos alkalommal cáfolt rá ő maga is, valószínűleg ezért nem tudtam csak úgy könnyedén, mindenestül elárulni, kiadni őt az apjának.
- Nikolai az egyik legjobb volt. - Fordítottam felé a fejem, az arcom azonban rezzenéstelen maradt. Tudtam, milyen gyászolni; vele ellentétben számos alkalommal tapasztaltam meg a halál ezen velejáróját, pedig nem szívesebben engedtem magamhoz közel bárkit. A halál már szinte mindennapos vendég az életünkben, Nikolai elvesztése mégis egészen máshogy hatott rá, mint eddig bármely más emberéé; és nem is sejtettem, hogy Dimitriy képes a bűntudatra. Talán mert eddig még soha nem láttam rajta.
Kihúztam magam, majd egy sóhaj kíséretében megráztam a fejem, mintha el akarnám hessegetni ezt a mélabús hangulatot; lett volna mit megbeszélnünk, kezdve azzal, hogy bármi is történik jelenleg a Smolensky családban, az élet megy tovább, neki pedig ideje lenne visszatérni az üzleti ügyeibe - habár szerettem mindet saját kezűleg irányítani, Dimitriyvel mégis mindig felesben intéztük a lányok körüli teendőket, de mióta az apja tiltásokat eszközölt, ő szinte teljesen kivonta magát a lányok ügyletei alól, és inkább az apja más ügyeit kezdte intézni. - Hetek teltek el, Dimitriy. - Törtem meg újfent a csendet, utalva arra, hogy már volt ideje hozzászokni az új életéhez, a látszatházasságához, mindenhez, ami az új életformával járt. - Ideje visszatérned. Vagy másról van szó? - Kérdőn szaladt fel a szemöldököm, közben elnyomtam magam mellett a közben szinte csontig égett cigarettát. - Ugye nem Sienna miatt eszed magad azóta is?