Elyna & Ivan

- Azért nehogy azt hidd, hogy ennyitől egy mezőnyben játszunk – vetettem ellen neki reflexből, mintha még maga az a feltételezés is sértő lett volna, hogy mi ketten hasonlóak voltunk. Mert nem voltunk. Én egy kicsit sem hasonlítottam erre a pökhendi ficsúrra, akinek még a nevét sem tudtam. Lehet, hogy nagyszájú voltam és erőszakos, de soha nem viselkedtem úgy senkivel, mint ez az alak. Ahogy kényelmesen hátradőlt ajkain azzal az önelégült vigyorral és szemeiben azzal a felsőbbrendű csillogással abszolút azt a benyomást keltette, mintha ő lenne itt a főnök, mintha ő birtokolná az egész bárt. Ha nem ismertem volna a valódi tulajt, talán egy pillanatra még el is hittem volna, hogy az, akinek és aminek mutatja magát. De valójában ő sem volt több nálam – épp ugyanúgy egy senki volt itt, mint én, vagy legalábbis, így hittem.
Az okosságomra tett megjegyzésére nem reagáltam semmit, csak megforgattam a szemeimet. Ebben a témában valóban nem vitatkozhattam vele. Nem voltam buta, és azért elég jól vágott az eszem, nem ezzel volt a baj, inkább csak arról volt szó, hogy kevesebbszer használtam azt, mint ami tanácsos lett volna. De ezzel soha nem volt gondom igazából, mert ezekre a feladatokra ott volt Fredrik – ő volt az ész, én meg az izom, és ezzel tökéletes párost alkottunk, ha munkáról volt szó.
- Nem vagyunk összenőve, hogy tudnia kelljen az életem minden mozzanatáról – válaszoltam összevont szemöldökkel, mert egy pillanatra sikerült kizökkentenie a gondolatmenetemből. Ezzel a kérdésével ugyanis teljesen azt a benyomást keltette, hogy tudta, ki voltam, hogy tisztában volt azzal, Fredrik a bátyám. Ez alapvetően nem is lett volna furcsa, inkább az volt az, hogy mindennek ellenére is még társalgott velem, és nem próbálta meg a fejemet a bárpultba verni vagy valami ehhez hasonló. Mert ha azt tudta, hogy ilyen szoros kötelék fűzött Fredrikhez, akkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy nem egy kis senki jött-ment voltam egy alvilági bandából. Bárhogy is volt, nem terveztem elárulni magamat, ezért néhány másodperc múlva ismét kisimítottam arcvonásaimat.
- Végre valami, amiben egyetértünk – villantottam rá egy félig már őszintének is mondható mosolyt, egyáltalán nem véve fel a gúnyt, ami belőle áradt. Úgy éreztem, hogy talán sikerült megtaposnom férfiúi büszkeségét kicsit, ami azért diadalittas ízt hagyott a számban. – Ó, csaknem valaki nagyon büszke a bandában betöltött szerepére? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ismét megengedve magamnak némi gúnyt. Talán ostobaság volt méregetnem őt és tapogatóznom a gyengepontjait keresve, de lassan már eltökélt szándékommá vált ilyen vagy olyan módon megtörni önelégült arckifejezését, és valami igazi érzelmet látni kiütközni rajta. A tűzzel játszottam, magam is tudtam, ami könnyedén végződhetett abban, hogy végül csak én égetem meg magamat. A veszély azonban soha nem tántorított el semmitől.
- Készségesen állok rendelkezésedre hozzá – húztam fel kihívón ismét szemöldökömet, miközben pár lépéssel közelebb léptem az idegen felé. Nem hozott ki sodromból az, ahogyan végig bámult rajtam, nem ő volt az első, aki így tett, és amíg illetlen helyeken nem taperolt, addig haragomat sem tudta kivívni. – És olyan nagylelkű vagyok, hogy megengedem, te válaszd ki a módját és időpontját – tettem még hozzá egy veszélyt sugalló, magabiztos mosoly kíséretében, majd kihasználva azt a pillanatot, amikor ő nem engem figyelt, már nyúltam is a cigarettás dobozért. Ujjaimat eltökélten kulcsoltam köré, egyáltalán nem szándékozva addig elengedni azt, amíg meg nem kaparintottam.
Egy pillanatra úgy is tűnt, hogy ismét sikerrel járok, mielőtt azonban észbe kaphattam volna, az idegen már meg is ragadta a karomat, és egy határozott mozdulattal közelebb húzott magához. Szorosan tartott ugyan, de fájdalmat nem éreztem, és valószínűleg ha nagyon akartam volna, ki tudtam volna szabadulni markából – ez pedig adott némi megnyugvást.
Ahogy orromat betöltötte a belőle áradó férfias illat, elmémben egyből egy bizonyos személy jutott eszembe és egy a sok éjszaka közül, amit vele kényszerültem együtt tölteni. Szinte már éreztem azt is, ahogy lehelete az arcomat simogatta – a pulzusom egyből megugrott és a szívem hevesebben kezdett el verni. A fejemben ezerrel villogni kezdtek a vészjelzők, én azonban szánt szándékkal figyelmen kívül hagytam ezeket, és vasakarattal elűztem a nem kívánatos emlékeket. Más esetben valószínűleg már rég megfutamodtam volna, sőt, bele sem kezdtem volna az egész játszmába mert mégis csak az én egészségem és józanságom volt a legfontosabb, de nem most. Valami ismeretlen erő arra késztetett, hogy mindenképp nyerni akarjak, makacsnak pedig épp elég makacs voltam e nélkül is. Nem voltam hajlandó megadni magam neki.
- Ó, valóban? És mégis hogyan terveznéd megtanítani azt? – kérdeztem kihívóan, félelmet nem ismerve.

722 words ◆ Scared to be lonely

Elyna & Ivan

Egy furcsa, s eddig ismeretlen bizsergést éreztem gyomromban, amint a férfi mellett megálltam, és immár közelről is megpillanthattam sötét, igéző tekintetét és a sunyi vigyort az ajkain – bár nem tagadom, pimasz viselkedését látva egyből kedvem lett volna letörölni azt az ajkairól. Hetven évet éltem eddig a Földön, és én mondom, elég hosszú idő volt ez ahhoz, hogy magabiztosan kijelenthessem, nem volt olyan szituáció még, ahol ne találkoztam volna a hozzá hasonló hímsoviniszta férfiakkal. Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcvonásaikra, már szinte egyből le is tudtam szűrni azt, hogy lenéztek, amiért nő voltam. Egyből az apám és Mikael arca jelent meg lelkiszemeim előtt, ezt a képet azonban gyorsan el is űztem elmémből, emlékeztetve magamat arra, hogy már nem az a lány voltam, mint akkor. Sokat küzdöttem és bizonyítottam már ennek az ellenkezőjét, s habár még nem voltam elégedett az eredménnyel, legalább a férfiak látványa miatt már nem öntött el a rettegés. Inkább a düh és az a kérlelhetetlen vágy, hogy bemossak nekik egyet. Ezt pedig határozott fejlődésnek könyveltem el magamban.
- Tessék? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben egy halk hitetlenkedő nevetés hagyta el ajkaimat. – A nagyok alatt most magadra gondoltál? Mert én nem láttok itt semmit, amit megilletne ez a jelző – húztam egy gúnyos félmosolyra az ajkaimat, miközben még látványosan végig is mértem a férfit, mintegy ezzel is kihangsúlyozva, hogy mennyire nem láttam őt ebbe a kategóriába tartozónak. Ezzel az egyetlen probléma az volt, hogy kijelentésemmel ellentétben valójában igencsak megnyerő külsőjűnek gondoltam a férfit.
A pultos a hangnememet hallva inkább óvatosan arrébb is húzódott, már-már attól félve, hogy itt hamarosan valami verekedés féle fog kitörni. Nem tagadom, égtem a tettvágytól és nagyon viszketett a tenyerem az erőszak után, de kivételesen egyelőre nem terveztem nagy galibát okozni. Nem mintha Fredrik számára újdonság lett volna a kis csetepatéimnak a híre, de a maihoz hasonló évfordulókkor gondosan szoktam ügyelni arra, hogy semmi figyelemfelkeltőt ne kövessek el. Azzal csak kivívtam volna tőle azokat a kérdéseket, amikre képtelen lettem volna válaszolni. Még neki sem.
Az idegen ugyan nem árulta el egyértelműen, hogy honnan volt ismerős (bár, ahogy kivettem a szavaiból, ő is felismert engem), de nekem többre nem is volt szükségem. Csak egy néma „Á”-ra nyitottam ajkaimat, miközben elemeltem karjaimat a mellem alól, és ezúttal csípőre tettem őket, miközben némi szemrehányással vegyített gúnnyal néztem az idegenre.
- Fel kellett volna ismernem, hogy ruszki vagy, már csak azért is, mert képtelen vagy felfogni, hogy mit tilos ide bent csinálni – villantottam rá egy megnyerő mosolyt, provokációként. – Fredriket nem érdekli, hogy mit csinálok – közöltem szárazon, habár ez nem volt igaz. Feltehetően nagyon is érdekelte volna az, amit épp csináltam, csak tudjátok, amiről nem tud, az nem fáj.
- Már ne haragudj, de te az egyik kispályás verőlegénynek nézel ki, aki csak azért érzi magát nagymenőnek, mert messze van a hazai pályától. Még ha kém is lennék, akkor se tőled akarnám kicsalni a nem létező titkaidat – vágtam vissza neki egy vicsorgáshoz hasonló mosoly kíséretében.
Ez kellett volna legyen az a pillanat, amikor sarkon fordulok, és itt hagyom a bár épületét. Egyértelműen az ellenséggel flörtöltem jelenleg (te jó ég, ugye nem?!), és ez még nekem is övön alulinak számított. Nem is értettem, hogy egyáltalán mit akartam tőle, vagy hogy miért volt olyan fontos az, hogy utána járjak annak, ami vonzott benne. Egyértelmű volt a magabiztos, önelégült magatartását látva, hogy az egész szándékos volt – hogy tisztában volt azzal, milyen hatást tud másokra gyakorolni. Még ha csak egy utolsó suttyó orosz is volt. De a fenébe is, valami megfogott benne és mágnesként vonzott magához.
Ekkor persze, mint aki nem tanult az előbbiből, a fickó már ismét nyúlt is a ruhája zsebébe, hogy elővegye a cigisdobozát, és ismételten rágyújtson.
- Az anyád nem tanított meg a jó modorra? - küldtem felé egy helytelenítő pillantást, bele sem gondolva abba, hogy a szavaimmal akár érzékeny pontra is tapinthattam. Egyedül azzal voltam elfoglalva, hogy megakadályozzam őt a benti dohányzásban. Alapvetően nem volt bajom azokkal, akik szerettek cigizni, de mivel jelenleg én is itt voltam, és egyébként is kevés levegő volt már bent, nem volt kedvem megfulladni (még egy ok, amiért csak le kellett volna lépjek).
Meg sem várva azt, hogy az idegen akár egyetlen szálat is elővehessen, harciasan megragadtam az egész dobozt azzal a célzattal, hogy elkobzom tőle. Ha ezúttal nem engedett, és szorosabban fogta azt, akkor én is több erőt vittem mozdulatomba, és addig terveztem erőszakoskodni, amíg sikerrel nem jártam.

724 words ◆ Scared to be lonely

Elyna & Ivan

Mogorva pillantással, emlékeim tengerében elmerülve léptem be a bár ajtaján, és intettem a csaposnak, hogy a szokásosat kérem. Ezen a napon ugyanis már évtizedek óta mindig idejöttem inni, ami miatt a pultosnak már mondanom sem kellett semmit. Tudta, hogy ilyenkor jobb volt, ha békén hagytak, mert az átlagnál is harapósabb kedvem szokott lenni. Hogy miért? Évfordulót ünnepeltem. Vagy inkább gyászoltam? Leginkább mindkettőt egyszerre. Ma volt ugyanis annak a napja, hogy sok-sok évvel ezelőtt elütött egy autó, és én meghaltam, habár nem véglegesen. Draugrként születtem újjá, és első teendőim közé tartozott az, hogy leszámoljak a múltammal – az apámmal. Tisztában voltam azzal, hogy addig, amíg ő életben volt, addig én sem kezdhettem új, tiszta lappal, ha már Hel, az Alvilág királynője nekem is megadta a második esély lehetőségét. Nem akartam még egyszer az előzőhöz hasonlóan elfecsérelni az életemet.
Persze, egyáltalán nem éreztem bűntudatot azért, amiért eltettem láb alól az öreget – senkinek sem hiányzott, de komolyan -, mégis időről időre nekem is eszembe jutott ő, és hogy milyen volt az előző életem… Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy honnan jöttem, és melyek azok a hibák, amiket még egyszer nem volt szabad elkövetnem. Elvégre, az évek múlásával könnyű volt feledni, én azonban nem akartam, nem számított, mennyire voltak fájdalmasak sebeim, újra és újra erőnek erejével feltéptem őket. Úgy hittem, hogy csak ezáltal tudok hű maradni önmagamhoz.
Már órák óta egyedüli társaságom a pohár whisky volt, amit lassú kortyokban döntöttem magamba. Nem igazán figyeltem a környezetemre, mikor azonban megjelent a bárban egy magas, igencsak karizmatikus barna hajú férfi, és leült a pult velem szemközti székére, nem tudtam nem felfigyelni rá. Nem bámultam látványosan, mert nem akartam, hogy véletlenül is azt higgye, bármire is invitálni akarom őt, de volt valami sötét a tekintetében, ami nagyon is vonzott magához. Hasonló volt a tekintete az enyémhez – jöttem rá, miután többször is találkoztak szemeink, és néhány másodperc erejéig fogva tartottuk egymás pillantását azért, hogy utána mindketten inkább a poharunk tartalmával vagy valami mással legyünk elfoglalva. Kíváncsiságomat azonban csak nem tudtam visszafogni, újra és újra azon kaptam magam, hogy az ismerősen idegen arcát bámulom, ami, valljuk be, még részemről is ostobaság volt. Azok után, amiket Mikael tett velem, soha egyetlen férfire se tekintettem úgy, még csak a gondolatától is irtóztam annak, hogy az ellenkező nem bármely tagja a közelemben tartózkodjon. De benne volt valami megfoghatatlan, ami felkeltette érdeklődésemet.
Úgy voltam vele, hogy minél előbb járok utána annak, hogy mi volt az, ami vonzott ebben a férfiban, annál előbb térhetek vissza a férfigyűlöletemhez (mert őszintén, nem hittem volna, hogy bármi tartós vagy komoly dologról lett volna szó), ezért egy hirtelen mozdulattal kiittam a poharam tartalmát, majd ugyanezzel a lendülettel már fel is álltam a helyemről, és a férfi mellé sétáltam. Sikerült pont elcsípnem azt, ahogy a pultos többször felszólította arra, hogy hagyja abba a dohányzását, mert tilos volt az épületben rágyújtani. Ami azt illeti, engem is zavart a cigaretta füst az egyébként is dohos és fülledt helyiségben, ezért egy határozott mozdulattal kivettem a cigit a szájából, és beleejtettem a poharába, hogy az alkohol altassa el azt. Mindeközben pedig egyetlen másodpercig sem zavartattam magam.
- Láttalak már – jelentettem ki néhány másodperc múlva, miközben védekezőn összefontam karjaimat a mellem alatt, és szemöldök ráncolva vizsgáltam a férfi arcát, próbálva rájönni, hogy hol is láttam már őt korábban. Alapvetően nem volt gond az arcmemóriámmal, de azoknak a férfiaknak az arcát, akiket nem volt létszükséglet ismernem, a rövidtávú memóriámban tároltam el, majd hamar el is felejtettem őket. – A kérdés csak az, hogy hol – tettem még hozzá, nem is igazán neki címezve a szavakat, inkább csak magamban beszélve hangosan.

591 words ◆ Scared to be lonely