Nem tudná megmondani, hogy - leszámítva a kínos érzést - alapesetben jó-e látni Stent, vagy sem. A férfi köré régebben épp annyi boldog pillanata is épült, mint szomorú. Olyan volt vele az élet, mintha a hegyek között sétált volna. Hol nehéz volt az emelkedő, hol lankás és kellemes, néha pedig veszélyesen vezetett a völgybe. Amilyen változatos, épp olyan izgalmas is volt számára - legalább is a mostani életéhez képest, amely igazából csak valami átvészeléshez hasonlítható. Sajnálta, hogy úgy végezték, ahogy, de úgy volt vele, hogy ő legalább megpróbálta, mielőtt végleg eljött arról a birtokról, amelyet otthonuknak nevezhettek. Arra nem is gondolt volna, hogy Sten valaha keresni fogja a lovat: hiszen mindig is az ő keze ügyében volt, mióta csak Njal elment, meg se fordult a fejében, hogy a kis faragványt a -volt- férje keresheti majd. Még is, ahogy szóba jön a ló, és hogy a férfi talán igényt tartana rá, úgy zárkózik be, mintha már csak a szavakkal ki tudná tépni a kezéből, vagy legalább is kiakarná. Ha kellene, megverekedne azért a szerencsétlen állatért, de reményei valóra válnak, amikor Sten kijelenti, hogy "tudja", hogy jó kezek között van. Ez részben megnyugtatja őt, részben pedig valami furcsa, rossz megérzéssel tölti el. Olyan furán van megfogalmazva ez a mondat, mintha egyszerre utalna a múltra és a jelenre. Elhessegeti a gondolatot, halkan szusszan egyet, és továbbra is kerüli a pillanatot, hogy a férfire kelljen néznie. - Köszönöm. - mondja végül halkan, mert azért tisztában van azzal, hogy lehet bármilyen hadakozó és vérmes a lóval kapcsolatban, ha Sten el akarná tőle venni, akkor el tudná venni mindenféle gond nélkül, és annak már a gondolata is kellemetlen, hogy ezen veszekedjenek, vagy verekedjenek, ő pedig alul maradjon, és lássa, miként szakítják el az emlékeitől. Amikor Sten arról kezd el beszélni, hogy visszaszokott járni, csak gyűlöli itt az embereket, akkor a folyóra emeli a pillantását és elgondolkodik. Olyan hullámzóan beszél a férfi a birtokról és az itt lévő emberekről, hogy lassan azt hiszi, ő se tudja igazán, mit után itt valójában. Eleinte csak a fesztivált, aztán a tömeget, de ha nincs tömeg, akkor az embereket, és Revna szinte biztosra venné, hogyha tovább fűznék ezt a gondolatot, akkor a végén oda jutnának ki, hogy Sten gyűlöli Trondheimet is. Még sem áll neki fejtegetni ezt a gondolatmenetet, mert nem érzi úgy, hogy joga lenne lecsupaszítani a férfi érzéseit és gondolkodását, és szembesíteni azzal, hogy tulajdonképpen nem az embereket utálja, hanem a történteket, és ha azt visszafejtenék, akkor biztosan sokkal mélyebb, lelki okokra is fény derülne. De nem akar bele menni. Nem hiszi, hogy Sten akarna beszélni a magam lelki dolgairól, még akkor is, ha éveken keresztül egymás felei voltak. Azok az idők elmúltak, és Revnának már se kötelessége, se kedve ahhoz, hogy Sten lelki egészségét fejtegetni kezdje - egyébként is meg vannak a maga problémái. - Igen. - mondja egyszerűen a kérdésre, és lepillant maga elé a kavicsokra, amiken lépkednek. - Ha visszamondom a lehetőséget, a többi fesztiválokra se hívnak meg, szóval egyszerre volt és nem is volt választásom. Általában kerülöm a helyeket, ahol éltünk, vagy jártunk, de azt vettem észre, hogy ritkán azért jól esik nosztalgiázni. Nem mindig fáj. Úgy voltam vele, hogy mások jókedve és a fesztivál hangulata elnyomhatja majd az emlékekből áradó árnyékot, amely itt rám vetülne. - feleli halkan, kezeit háta mögött összekulcsolva, és mély levegőt véve felpillant megint a tájra. Persze, a fesztivál segítene túl esni azon, hogy milyen helyszínen van, de nincs annyi boldogság és figyelemelterelés a földön, amely Sten jelenlétét elnyomhatná. Mellette mindenki eltörpül, még több évszázad távlatából is, és ezt kellemetlen most megtapasztalnia. - Érdekeljen, hogy mivel foglalkozol mostanság, vagy inkább maradjak a képzeletemnek? - kérdezi, kis ideje először rá pillantva a férfire. Tudja tetetni, hogy nem érdekli őt a volt férje, vissza tudja fogni a nyelvét, hogy ásson túl mélyre, de azért a kíváncsisága még mindig a régi, és ezen nem tud, de nem is akar változtatni. Abban is biztos, hogy Sten nem egy irodai munkát választott magának, szóval különösebben meglepve sem érezné magát, ha kiderülne, hogy netán valamilyen szúró-vágó eszköz, vagy lőfegyver lenne a dologban. Talán zsoldos, vagy fogd-meg lenne a legelképzelhetőbb, bár azt ki tudja. Lehet, hogy téved, és félre ismeri azt, akinek gyereket szült.
Nem tartozott senkinek sem számadással, főleg nem annak a nőnek, aki még csak nem is az élete része már több évszázada. Mégis azt vette észre, hogy a szavai, ha nem is könnyedén gördültek le a száján, megszólalt és beszélt, csak mert úgy érezte, az a helyes, azt kell tennie. Sebastien nem beszélt feleslegesen, sem pedig sokat, főleg, ha a helyzet nem azt követelte. Tudta, hogy a csendet kellett volna választania, elhalványodni abban a világban, ahol ő még Stenként volt jelen - a múltban, meghagyva mindenkinek azt a jelent, amelyben egyikőjük sem része a másiknak. Már nem ugyanaz a férfi volt, aki egykor megkaparintotta a nő szerelmét, és akit képes volt megtartani. Már nem ugyanazok a motivációk vezérelték, már nem akart senkiért sem küzdeni és megfelelni sem - senkinek. Az élete egyedül az övé volt, azzal a sivár megbánás nélküli léttel, ami neki tökéletes volt. Nem volt jele az aggódásnak az életében, nem kellett senkit sem védelmeznie, nem kellett senkit sem fontosabbnak tartania önmagánál. A tökéletes kombináció volt. Pont ezért hagyta szó nélkül Revna szavait, ahogy jellemezte őt. Fura.. nem megszokott, olyan, akit nem lehet megérteni. Granberg nem vitatkozott ezzel, inkább azt választotta, amihez a legjobban értett: megfigyelni másokat, kifigyelni a gyengeségeiket és megtudni, hol is fáj a leginkább - persze most nem volt gyilkos kedvében, a vénasszony gerincét sem akarta kettéroppantani és Egil beleit sem akarta kitépni a testéből, amiért az Revnának segített - tudva, hogy a nő ruháit nem tépte le a segítségért cserébe. Amint az ex a távozás mezejére lépett volna, a kőóriás felajánlott egy lehetőséget, amely talán mindkettejüknek jobb volt - csendesebb, ahol nem fojtogatta volna mindkettejüket az emberek boldogságban úszó mámora. Csak azután döbbent rá arra, mit is ajánlott fel, amikor Revna beleegyezett az ötletébe, de büszkébb volt annál, mintsem bocsánatot kérjen olyan dolog miatt, amire már nem is kellene emlékezniük. Egyáltalán. Sosem zavarta a csend, ahogy az sem, ha a vallatások során üvöltések visszhangjai verődtek vissza a falról, mert mindent elraktározott, mindet valahogy természetesnek vélte. Kivéve ezt a pillanatot. Nem sokszor akadt olyan momentum Granberg életében, amikor nem tudott mit kezdeni magával és idegesítette a tény, hogy Revna ezt a kibaszott állapotot hozta el számára, ebben a kurva életben. És valljuk be, nagy eséllyel soha nem lesz egy újabb köre, ahol megbánhatta a tetteit, ahol vezekelhetne az elkövetett gonoszságért, amelyben része volt, de ez így jó is volt. Helyesnek tűnt, hogy ebbe, csakis ebbe az életbe sűrítsen bele mindent, ami valaha történt és történni fog vele. Nem félt a haláltól. Nem félt semmitől, nem a szavak, hanem a tettek embere volt. Mindig is. Akkor sem fogta vissza magát, amikor a fájdalma erőszakban csúcsosodott ki, amikor vért ontott, amikor kivetkőzött önmagából és az sem fájt már neki, hogy Revnával Njal halála után már csak fájdalom volt az együttlét. Olyan élet leképezése, ami lehetett volna jó is. Egyetlen halál távolabb sodorta őket egymástól, mint a millió nevetés és büszkeséggel eltöltött illékony másodperc. Nem volt tervezett az, hogy menet közben odaszúrjon Revnának a lóval kapcsolatban, de mégsem bírta a csendet. Ahogy az elutasítást sem teljesen. Nem azért mondta, amit... - Tudom, hogy így van - adott igazat a nőnek, újra, évszázadokkal később az utolsó találkozásuk óta. Mégsem fejtette ki azt, miért is mondta, amit. Mégsem gondolta azt, hogy jogában állt volna elmondani a mögöttes tartalmat, a lóhoz fűződő gondolatait, hogy egyáltalán bármiről is meg akarta volna a mellette sétáló nőt győzni. Sőt, még mindig ott tartott, hogy kurvára nem tartozik magyarázattal semmiért sem a kis barnának. Amikor eltűnt a faragvány a házból, nem arra gondolt elsőre, hogy Revna magával vitte, hanem arra, hogy a lelketlenségében megsemmisítette azt, hogy akkora pusztítást okozott, hogy az egyetlen bizonyítékát a fia létezésének is eltörölte a vandalizmusának és az önpusztításának élve. Az azóta eltelt időben soha, senkinek nem készített ilyesmit. Elvették a kedvét, elvettek tőle mindent azzal, hogy ott maradt, abban a kurva házban, nő és gyerek nélkül. Habár a gyerekének elvesztéséről nem tehetett tulajdonképpen, a Revnához fűződő viszonyának kizárólagos megromlását nem vállalta magára azóta sem. Ketten tehettek róla. Ha a sokaság már nem is vette őket körül, és a lejtőn túl láthatóvá vált a folyómeder a fák árnyékában, az érdeklődésre sokáig nem érkezett válasz a részéről. Kezeit az amúgy teljesen feleslegesen magára öltött kabátja zsebeibe süllyesztette, de azért arra ügyelt, hogy ha kellett, akkor Revnának segített - bár az utak remek állapotban voltak a városban. - Igazság szerint mindegy, hogy mikor jövök Trondheimbe, mindig vannak itt élők, akikre ha csak ránézek is gyűlölet fog el, érdektelenség vagy sajnálat. Az, hogy most még többen vannak, nem változtat azon a tényen, hogy senki nem izgat - kezdett bele aztán, miközben a tekintete a körülöttük lévőket analizálta. Nem tartott a nyílt tértől, de a figyelme sosem lankadt - próbálták már nem egyszer eltenni őt is láb alól, az egyik legutóbbi ráadásul véletlenül történt. - Úgy éreztem, hogy itt kell lennem és nem is volt szükség rám ott, ahol élek. Szabadon mozgok a legtöbbször, oda megyek, ahova csak akarok.. ha tudom, hogy te is itt vagy, akkor valószínűleg nem most jövök, de ha már itt vagyok, láttál is, azt hiszem, hogy az egy elég fasz döntés lenne a részemről, ha kámforrá válok. A két rossz döntés közül talán ez a kevésbé szar - vonta meg a vállait. Szabadon beszélt, nem kötötték már kötelezettségek, nem volt miért visszafogottnak lennie. - Ha te soha nem jössz vissza, mégis miért vagy itt most? Csak azért, mert meghívtak? - érdeklődött, miközben oldalra, a nőre nézett, a profilját. A folyópart tényleg csendesebb és nyugodtabb volt, a feltámadó, gomolygó szél talán egy kicsit hűvösebbé tette a sétányt, de ez Sebastient nem zavarta. Sem a hideg, sem a hegy... ő maga volt az utóbbi, noha most nem voltak földrengető céljai. Most csak tisztán akart látni. Talán ezért sem ajánlotta fel, hogy leülhetnének egy galambszarta padra, mert régen rengeteget időztek a parton, víz mellett ülve. Kibaszott múlt babrálni készült az agyával és ezt szörnyen utálta.
Nem mindig értette, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy, de mióta Njal meghalt, nem is próbál értelmet találni benne. Az életében is nehéz. Visszahúzódó, egyszerű életet él, és igazából csak az elmúlás napját várja. Túlzásnak hangzik, de minden, amit csinál, olyan neki, mint egy pótcselekvés, hogy ne kelljen emlékeznie, hogy ne tudja magával ragadni a múlt árnyéka, amely a szívében él azóta is, és nem tudja feloldani onnan. A fesztivál helyszíne borzalmas, de szokták mondani, hogy kutyaharapást szőrével, így tett egy próbát, hátha a nosztalgia és az emlékek könnyebbé teszik majd a lelkét. Arra azonban nem számított, hogy ez egy olyan nosztalgikus epicentrum lesz, mint amilyenné alakul, mikor meglátta Stent az út túloldalán. Hogy legszívesebben elsüllyedt volna? Igen. Hogy elküldte volna a férfit? Talán. Látja rajta, hogy mennyire megviselte őt az élet, az évek. Sebek, hegek, üres, jeges tekintet. Mintha csak egy draugr lenne, hiányzik belőle az élet, vagy annak szikrája, és ez a látvány legalább olyan nyomasztó, mint a tudat, hogy ő is lehetne ilyen. Revna is alakulhatott volna üressé, válhatott volna kővé a szíve, de a tudat, hogy a fájdalma életben tartja fia emlékét, túlságosan is nagy motiváció volt ahhoz, hogy el akarja engedni ezt az egészet. Meg voltak a maga hegei, a maga fájdalma, csupán mélyen belül, savként maró lelkében, belülről emésztette őt évszázadok óta. Ezen mit sem segít a férfi stílusa és provokatív szavai, de őszintén szólva mit is várt? Ha nem is volt a válásuk csúnya, semmiképpen sem lehetett mosolygósnak és barátságosnak mondani. Inkább csak... hideg volt és kiszámítható. Az nem lepte meg különösebben, hogy Sten visszajárt ide időről időre. Az már inkább, hogy ezt akkorra időzítette, mikor a fesztivál is itt van, pedig épp az imént mondta, hogy gyűlöli. - Fura döntéseid vannak. - jegyzi meg erre Revna kissé visszafogott hangon. Nem ítélkezni akar a férfi felett. Nem is áll jogában, de tény, hogy fura, ha valaki utál valamit, akkor nem kerüli el. Még is, érdekes, hogy épp ennek az ignorált gyűlöletnek az eredménye, hogy ők most ketten egymással szemben állnak és farkasszemet néznek. A következőkben igyekezett a potenciális vásárlóra koncentrálni, de elég nehéz volt, mikor a férfi őt, vagy az öregasszonyt bámulta. Hamarosan meg is fogant fejében az elhatározás, hogy jobb, ha a bensőséges dolgaikat nem itt beszélik meg, így mikor a hölgy egy másik vázát kér, kihasználja az alkalmat, hogy előre hívja segédjét, és beállítsa a pultba. Kilépve onnan fel is ajánlja a lehetőséget, hogy csendesebb helyen beszélgessenek, és amikor a férfi a folyót hozza fel, megpróbál nem azokra az időkre asszociálni, amikor még boldogan jártak arra, és sétáltak az akkor még ritkásan beépített parton. - Legyen. - bólintott rá, és el is indult a férfi által mutatott irányba. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon, vagy mit kérdezzen, és emiatt egy kicsit zavarban is volt. Csak olyan ostoba dolgok jutottak eszébe, minthogy hogy éli az életét mostanság, de azért ismerve az előéletét, és látva, ahogy kinéz, nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy Stent valószínűleg nem otthon kötöget. A kínossá váló csendet végül a férfi töri meg, és amikor a lovat említi, Revna gyomra ökölnyire szorul. Nyel egyet, szeme sarkából a férfire néz, majd vissza maga elé az utcára. - Jó helyen van. - válaszolja meg röviden, ezzel gyorsan le is szögezi: nem hajlandó megválni a lótól. Erre még a szülei sem voltak képesek rávenni őt, és nem véletlenül. Talán az a ló tartja az ép eszénél, már az elvesztésének a gondolata is borzalmas érzésekkel tölti meg őt. Az egyetlen, utolsó hátramaradt emléke a fiáról. Az egyetlen, gyönyörű fiáról, akit elvettek tőle. Mi marad neki, ha azt elveszik? Még Stennek sem volna hajlandó odaadni, pedig tudja, hogy ugyan úgy szerették a fiút. Még se hajlandó osztozkodni rajta, senki kedvéért. Az a ló a kezében volt, amikor meghalt. Njal pedig az ő karjaiban. A ló őt illeti. - Miért pont a fesztivál idején jöttél ide, ha gyűlölöd? - kérdezi terelve a témát az érzékeny területről egy kevésbé érzékenyre. Olyanra, amely korábban szöget ütött a fejébe. Eközben sikerül kijutni a tömegből, de valamiért nem könnyebbül meg, hogy ketten maradnak, míg a lejtőn sétálnak a folyó felé. Nem fél Stentől. Tudja, hogy soha nem bántaná, és nincs is oka rá, még is furcsa több évszázad után mellette sétálni, egy teljesen más szituációban, mint régen.
Trondheim maga volt a pokolba font élet Sebastien számára. Mindig is szívesen járt vissza oda, ahol a maga történelmét fel tudta idézni. Az ódon, romos falak közt visszhangzott a régi nevetés, a pókhálóval átfont termek lenyomataiban pedig ott rejlett a gyertyák lángjainak víg tánca az éjszakákban. Időről időre visszatért oda, ahol a valódi élete elkezdődött, abba a titokba, melynek csak ő volt részese és amelyről a korona nélküli királya mit sem tudott. Nem érezte magát árulónak amiatt, hogy a legfontosabb momentumokat nem osztotta meg soha Thrymmel, helyette üdvözölte mindazt, ami volt, ami elmúlt és amit régen elfeledett. Mert már nem emlékezett pontosan mindenre, nem érezte át mindazt, ami valaha feldúlta őt és már egy kibaszott géppé vált - már ami a lelkét, az érzéseit illették. Tudta, hogy a legrosszabb időpontra tervezte az utazását és mégsem akarta lemondani azt. Arról is volt egy sejtése, hogy mennyire gyűlölni fogja minden itt töltött pillanatát, de úgy érezte, jönnie kell. Ha tudta volna, hogy az a kibaszott belső indíttatása átbassza a palánkon, akkor minden bizonnyal magát veti kígyóverembe, mert mindenre számított, csak arra nem, hogy a régi kedves ott áll előtte, mintha mi sem történt volna. Arcának vonásain nem tükröződtek az évszázadok, a teste nem aszalódott össze, mint a rothadó szőlőszem és a vonásai sem lettek macskás vénasszonyé. A teste úgy indult meg a nő felé, mintha azt a faszom Ariadné-fonalat fogná amaz, és ha még nagyobb paraszt akart volna lenni, mint amilyen volt, minden bizonnyal mindenkit arrébb lök és felrúg. De ma egészen visszafogott napot tartott és úgy gondolta, jobb a békesség. Egyelőre. Mindezt addig gyakorolta, ameddig meg nem szólította a nőt, miközben a torka egy újabb szál halálrúdért kapart. Ha már Malinnak nem sikerült eltennie láb alól, akkor valakinek muszáj lesz. Köszönnie kellett volna? Biztos volt benne, főleg mert kihallotta Revna hangsúlyából - még ha nem is volt jelen az, még ha nem is éreztették vele, hogy ideje hátat fordítani és megkeresni a legdélebbi pontot a Földön, Granberg tudta, hogy lényegében ezt kívánták némán, szavak nélkül, tényleges gondolati háttér nélkül. A nő szavaira biccentett csak, replika nélkül hagyva azt, hogy a következő szavaival megdermessze a levegőt. Ja, igen, már nem fogta vissza magát, már nem izgatta, kit is bánt meg éles szóval. A pillantása a fiatal és a vénasszony közt korzózott, egyikről a másikra nézve, hogy vajon melyikük állítja le őt, de Revna visszafogottsága most ebben a helyzetben irritálta. Miközben végigasszisztálta az ajánlgatást, a szemei a nőkről a kirakott árukat vizslatta, azt is, aminek nem kellett volna ott lennie. A faragott ló látványára nem volt felkészülve, mert évszázadokkal ezelőtt tűvé tette érte az egykori otthonukat. Most legalább választ kapott a fel nem tett kérdésére: hova a picsába is tűnt az, ami a fiával összekötötte őket... A kérdés ezért érte váratlanul, amiért azonnal válaszolt is: - A fesztivált gyűlölöm. A város az életem része, ha akarjuk, ha nem - vonta meg a vállait úgy, mintha semmit sem jelentene neki mindez. - Vissza szoktam jönni időről időre.. a kastélyt megnézni. Hogy milyen állapotban van és hogy mennyien látogatják azt - talán nála ez volt az a nosztalgikus vonulat, amiből nem engedett. A kastély volt az életének az egyik mérföldköve, hogy valaki, abban a korban is felemelkedhetett, hogy a lenézett rétegekből is volt kiút - noha Granberg számító és kihasználó stílusa miatt is jutott oda, ahova. Az viszont, hogy akkoriban elnyerte az előtte álló nő kezét és beengedték egy funkcionálni is tudó családba, több volt akkor, mint amit remélt. A nő keresztkérdése éppen időben érkezik, mire Sebastien a kis, vézna vénasszony felé fordította a pillantását és a törzsét is, túlzó figyelmet szentelve neki, hogy aztán egy emberes sóhaj szökjön ki a száján. Megnézhette volna Revna alkotásait is, megtudhatta volna, hogy hova és merre is fejlődött az a tudás, ami mindig is különlegessé tette. Ehelyett inkább úgy tett, mintha nem is látná, mintha nem is érdekelné. De tudta, hogy aránylag jó sora volt a nőnek. A nyomozása nyilvánvaló volt, mert azóta figyeltette a nőt, mióta elváltak útjaik. Kezdetben az információáramlás nehézkesebben ment, de ma már könnyedebb ez a fajta munka is számára. A fiatal kölyökre egy pillantást pazarolt csak, hosszúra nyúlót, ameddig felmérte, mennyire is segítőkész Revna felé. Mégsem látott semmi bűnös szándékot, így amikor Revna ismételten rá figyelt, sőt, kikerülve a stand akadálya közül elé állva nézett fel Granberg szemeibe, a kőóriás csak bólintással nyugtázta a felvetést. - A Nidelva partján most kevesebben vannak, ide vonzza a tömeget a fesztivál. És amúgy sincs messze, gyorsan visszaérnél - ajánlotta fel a nem is olyan messze lévő folyópartot egy könnyed sétára. Nem volt terve a nőt beültetni a kocsijába, nem volt kedve ahhoz sem, hogy a hegyekbe felvigye őt - ebben az öltözékben. Már nem akarta elrabolni és azt tenni vele, amihez egykor mindkettejüknek a legtöbb kedve volt. Gyalogosan, pár perc alatt kijutnának a partra, ahol Sebastien reményei szerint kevesebb az egymás szájában nyelvvel turkáló egyének száma, mint az előző este volt, amikor legutóbb arra járt. Most, a nővel az oldalán elég idegesítő látvány lenne minden boldogságban úszó pár. Ha Revnának nem volt ellenvetése, Granberg a karjával mutatva az utat engedte előre a nőt, hogy aztán az egykori szokásnak megfelelően a nő jobb oldalára soroljon be. - Sokáig kerestem azt a nyomorult lovat... - jelentette ki, célozva arra, amit látott.
Már régóta készült erre a napra. Maga se tudta, miért izgult jobban, mert meghívták, vagy a fesztivál helyszíne miatt. Az bizonyos volt, hogy már előtte egy hónappal elkezdte megformázni a tálakat és kis szobrokat, kiégette, majd lefestette őket. Minden művébe tett valami egyedit, valami aprócska kis ajándékot tőle, már a tárgyak alján lévő címerén kívül. A többnapos fesztiválra közel száz edénnyel és cseréppel készült. Többet nem akart vinni, mert tudta, hogy a legtöbben úgy is csak megnézni fogják az edényeket. A fesztivál idejére kerített magának segítséget, a szomszéd huszonéves fiút, aki némi bérért cserébe szívesen segít neki, így a fesztivál előtti napon már együtt állították fel a helyszínen a kis bódét, ahol árulni fogják a cserepeket, az első napon pedig már be is voltak öltözve. Revna ruhája a régi korokhoz hű, saját kérésre elkészített, Egil csak egy jelmezboltban vásárolt magának valami bóvlit, de ez nem zavarta Revnát, sőt... Ő örült, hogy egy kicsit az emlékeibe mélyedhetett, mert habár mindet beárnyalta a gyász szomorúsága, azért volt köztük olyan dolog is, amely még ennyi év után is mosolyt csalt az arcára. A hajnali órák a berendezéssel teltek. Kirakták a kerámiákat, az árakat, a kasszát, a számológépet és terminált, hoztak maguknak székeket. Az egyik polcra Revna díszként ki is rakta tartóssá tett lovát, amely még anno kisfiáé volt. Ékes, korhű dísze lett így a boltnak. Az órák aztán teltek, kávéztak és reggeliztek, ismerkedtek a szomszédos árusokkal, aztán ahogy elkezdődtek a programok, úgy lett egyre több és több ember a kis utcán. Az idő persze úgy folyik, mint egy vad folyó, ha dolgozik az ember, Revna pedig örömmel foglalkozott a vevőkkel és adta nekik figyelmét. Épp egy öregasszonynak ajánlott volna egy hasznos kerámia edényt, amikor megérezte, hogy nézik. Eleinte mosolyogva emelte fel a pillantását, és biztos volt abban, hogy ismét egy bámészkodó kisfiúnak köszönhet oda ónorvégül, eljátszva a szerepét, ám amikor a szemei egy másik jeges tekintettel találkoztak, akkor megdermedt, mintha szellemet látott volna. Gondolhatott volna rá... Persze, hogy gondolhatott volna rá, még se tette, azt hitte, szerencséje lesz majd, hogy a boldogság távol tartja majd. Mekkora fajankónak érezte most magát. Mély levegőt vett, és kihasználva, hogy a tömeg elválasztja őket, elfordította a pillantását. Ha azt hitte, hogy ezzel megússza, hát ostoba volt. Továbbra is érezte magán a pillantást, és aztán ahogy meglátta szempillái alatt, hogy a férfi a standhoz lép, görcsbe ugrott a gyomra. Csak akkor emelte fel a pillantását, amikor amaz megszólította. Kedve lett volna halkan sóhajtani, de elfojtotta az ingert, helyette egy erőtlen mosolyt varázsolt arcára. - Szervusz, Sten. - köszönt először is, mert habár nem váltak el annyira szépen, haragot nem őrzött a férfi felé a szívében. Csupán keserűséget és szomorúságot. - Nem is szokásom ide kijárni, de a szervező meghívott. Valószínűleg nem is lesz szokásom... - teszi hozzá mormogva az utolsó mondatot, míg az öregasszonyra pillant, ahogy az egy vázával kezd szemezni, ám a kérdésre hirtelen rávillantja a szemeit a standnál álló férfire. Nem igazán érti, mire fel ez a kérdés, hogy honnan ered. Egyszerre van benne valami furcsa érdeklődés és némi bántóan túl közvetlen utalás, ezutóbbi miatt a potenciális vevője is megakad egy kicsit. - Pont annyit, amennyi illik. - válaszol a semmilyen kérdésre egy ahhoz illő semmilyen válasszal, majd az öregasszonyra pillant. - Ha nem tetszik a színe, van még belőle kék és zöld is. - mosolyog rá kedvesen, aztán szeme sarkából ismét a másik álldogálóra pillant. - És téged mi hozott a fesztiválra? Nem tűnsz úgy, mint aki ezt a hangulatot vágyta. - pillant végig rajta, kijelentve a nyilvánvalót. Sten egyáltalán nem úgy áll előtte, mint aki örömmel jött erre a fesztiválra. Sőt, hogy őszinte legyen... Sten úgy néz ki, mint aki azóta a nap óta semmit nem változott, mikor utoljára látta, évszázadokkal ezelőtt. Ugyan úgy megtört és hideg volt, ez pedig őszinte sajnálattal töltötte meg a szívét. Nem szerette már, a láng, ami valaha erdőket égetett volna fel, kihunyt, de még is szerette őt valamikor régen, és épp ezért, az elmúlt gondoskodásért fájt így látnia őt. Persze, ő sem volt jobb bizonyos tekintetben. A mosolygó arc és csillogó szemek nem árultak el sokat arról, hogyan érzi magát, de a polcon még is ott volt az a játék ló, amelyet azóta is úgy őrzött, mint a szeme fényét. Felhozni még sem akarta - vagy inkább nem merte - a férfi állapotát. Nem érezte úgy, hogy pont most kéne ezzel terhelnie, és hát a régi évek tapasztalatai alapján Sten egyébként sem beszélne örömmel az érzéseiről... vagy úgy bármiről. - Megnézhetem a kéket? - kérdezi végül az öregasszony, mire Revna széles mosollyal bólint. - Egil! Előre hoznál kérlek egy kék vázát? - néz hátra a stand ajtaja felé. Hátulról jön egy "aha!" válasz, mire Revna rámosolyog az asszonyra, és mire kettőt pislantana, a fiatalember már hozza is a kért portékát. - Átveszed kicsit a stafétát, amíg váltok pár szót az úriemberrel? - kérdezi a férfitől, aki rápillant Sebastienre, majd vissza Revnára és végül bólint. - Köszönöm. - fordul ki a pultból a nő, és a hátsó ajtón kilépve megkerüli a standot, majd az ex-férje mellé áll. - Már ha akarsz beszélgetni... van csendesebb hely is ennél. - pillant az élettől zsongó utcára, majd vissza a jégkék szemekbe.
Három nappal ezelőtt hagyta maga mögött Oslo kényelmét - már amennyire az ő nihilista, minimalista lakását kényelmesnek gondolná bárki is. A hat és fél órás vezetést követően másra sem vágyott volna, mint arra, hogy pihenjen, mégis egy gyors zuhany után már a várost övező hegyekben kötött ki ott, ahonnan ráláthatott a fjordra. A következő másfél napot is a szabadban töltötte, mert kurvára nem volt kedve emberek közé menni, ahonnan szabadulni vágyott amúgy is. Oslóban lépten-nyomon emberekbe és különféle lényekbe botlott, akikkel kénytelen volt beszélgetni, és itt beleszámolta azt is, amikor káromkodva küldte melegebb éghajlatra azt az agyatlan faszfejet, aki próba gyanánt rászegezte a pisztoly csövét, amikor épp arról beszélgettek, hogy melyik fegyver is jobb a másiknál. Granbergnek nem volt szüksége sosem fegyverekre a képességei mellett, mégis számos kard és íj kötött ki a kezében az évszázadok során. Nem kellett bejárnia a város nevezetességeit, kívül s belül is ismerte őket. Tudta, hogy a Nidarosi katedrális mely kövének vésetei jelezték a régmúltat, amikor még az a szakrális épület szolgált a koronázási helyszínként. Tudta azt is, hogy melyik kocsma működött a legrégebb óta a városban és azt is, hogy a tűzvészek mely épületeket pusztították el véglegesen. Trondheim történetében pedig számos alkalommal történtek ilyen és ehhez hasonló furcsaságok. Mint ahogy az is az, hogy az évnek ebben a szakában látogatott vissza az egykori otthonába. Hogy képes volt azon túltennie magát, hogy bizonyára rengeteg halandó (akit könnyedén lehet eltenni láb alól) jelent meg idefent északon, csak azért, hogy a fesztiválozást átéljék, hogy belekóstoljanak az itteni hagyományos ételekbe és talán egy kicsi Norvégiát magukkal vigyenek azok az idegenek, akik a turizmust meglovagolva érkeztek másik országokból. Sebastien megvetéssel gondolt azokra az emberekre, akik képtelenek voltak asszimilálódni és a seggükből akartak kirángatni másokat, akik a felsőbbrendűséget hirdették azzal, hogy képtelenek voltak és nem is voltak hajlandóak megszólalni olyan nyelven, amit az északiak megértettek volna. Ha valóban faszfejű lenne, akkor minden bizonnyal ónorvégül szólna mindenkihez. Mégis egy majdnem teljes nyugalomban elfogyasztott ebéd után az utcán találta magát. Cigarettával a szájában természetesen, épp az egyik kibaszottul idegesítő hangú nő arcába fújva a füstöt, ahogy az rikácsolva akart valamit tőle. Mondjuk talán hogy rakja arrébb a seggét, mert nem fért el Miss Debella a szűk utcán. A köhögés és a felháborodás egyvelege untatta Sebastient, ezért is tett szívességet azzal, hogy elkanyarodott a medencényi nő elől, aki immár boldogan guríthatta végig a háját az utakon - mint egy tankba bújtatott bölénynőstény. Az untatást hamar felváltotta az ignorálás, végigszáguldott az erein az irritáció, a nem is annyira burkolt idegességbe megmerített emberutálat és talán a legjobban a visszafogott düh jellemezte az arcvonásait, ahogy a hömpölygő tömeg igyekezett őt is maga alá temetni. Ezért is húzódott el a maskarás emberek tömege elől, végigfigyelve azt a mérhetetlen vinnyogó, rikácsoló és visító szar koncertre hajazó zajt, ami a füleit sértette. Ma is meg kellett állapítania, hogy mindenkit gyűlölt, kivétel nélkül. Az utolsó mentsvára a majdnem szűrőig szívott cigaretta utolsó szívása volt, miközben a pillantása az utca másik oldalán lévő standra siklott. A Szent Olafnak adózó fesztivál kellős közepén a korhű ruha sem rejtette el annak viselőjét Sebastien Granberg elől. Nem, az öröm kibaszottul nem jelent meg az arcvonásain, ahogy a megkönnyebbülés sem. Megindult volna, de az útjába állt egy visító kölyök. A következő két lépés után egy részegedő fiatal Einstein bukkant fel előtte, a hatodik lépésnél pedig egy szőke anticiklon vágtatott át előtte úgy ringatva a csípőjét, mintha helikopter propellere lett volna. Granberg csak azért nem rúgta fel a lotyót, mert épp fontos ügyben járt volna el. Pontosabban.. a fasz se tudja, hogy mégis milyen indíttatásból vágott át mindenkin, csak hogy visszacseppenjen abba a szaros, önsajnálattól csöpögő múltba, amire egyiküknek sem volt szüksége. A nő arcvonásain nem időzött el túlságosan sokáig, inkább a - valóban - helyes stílusban kipakolt portékákat stírölte, mintha azoktól várna választ: mégis mi a faszt keres itt Revna? Ki fogja belezni Svendet, aki véletlenül elfelejtette közölni vele a nyilvánvalót. Pedig négy hónapja követte ezt a nőt itt előtte. - Eddig még sosem láttalak ezen a fesztiválon. Meglep, hogy itt vagy - kurvára nem fog érdeklődni a - bizonyára - kézzel festett agyagedények felől. Arról sem, hogy hogy van a nő, kivel van, ki dugja, de még csak azt sem kérdezte meg, hogy itt van-e. Láthatóan igen, s mintha minden rendben lenne, az az istenverte kedvesség az arcáról még az évszázadok után sem tűnt el a vonásaiból. Nem kérdőre vonásnak szánta, meg egyébként is, Granberg sem szokott minden évben eljönni erre a nyomorult össznépi szarságra. - Még mindig szeretsz a kezedbe venni bizonyos dolgokat, Revna? - érdeklődött, miközben egy éppen nézelődő idős nőt leforrázott a szavaival. A szavai nem voltak gúnyosak, de úgy tűnt, hogy mióta nem látták egymást, Skjæret azóta is leginkább a kétkezi munkát, a képzőművészetet preferálta. Egyszer sem sikerült a nő kezébe imádkozni az íjat abban az időben, amikor a mindennapjaik összefonódtak. A nézelődő nő mindeközben alig remegő ujjakkal nyúlt hozzá egy tökéletes vázához, amit az óriás szenvtelenül nézett végig, de nem szólt közbe a döntésbe. Ha a nő azt akarja, hát majd Revna rábeszéli, hogy miért éri meg az, hogy miért van szüksége a nőnek arra az otthonában.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
