Laufey & Malin

Nehéz lenne megfogni, pontosan mi is vett rá arra, hogy felemelj a telefont azon a délutánon. Talán csak túl sok időm volt gondolkozni a két páciens között megüresedett időpont alatt, talán csak rossz hatással volt rám a saját irodám, kihozva belőlem is azokat a rejtett, elnyomott, de már jó ideje dédelgetett félelmeket, amiket másokból a hivatásomból adódóan csalogatok elő. Nem arról van szó, hogy teljesen el lennék veszve önmagammal kapcsolatban, de az embernek - vagy nem annyira embernek - óhatatlanul is megfordul a fejében, hogy mi van, ha ő maga jelenti az egyik legnagyobb veszélyt a saját gyermekére.
Ha egy feldúlt pillanatomban magamra gyújtom a házat? Kellemetlen. Ha abban a házban ott van Alex is? Megbocsájthatatlan katasztrófa.
Az igazság az, hogy elég jól jeleskedtem az erőm elnyomásában, elkerülendő ezeket a katasztrófákat, de egyre biztosabban éreztem, hogy elnyomás helyett szeretném a kontrollra helyezni a hangsúlyt. Ahányszor csak ránéztem Alex szőke üstökére és világító kék szemeire, az az érzésem támadt, hogy vigyáznom kell rá, hogy meg kell őt védenem, és ez nem csak a szimpla anyai ösztönökből fakadó előérzet volt, hanem olyasmi, amit nem tudtam volna magamtól megmagyarázni sem. És még az az ismerős, tompa nyomás is minduntalan visszatért a bal halántékomba, ha ennek okait próbáltam fejtegetni. A lényeg viszont nem ez volt, hanem az, hogy ilyen irányú szándékaim inkább a kontroll támogatta volna. Az erőm ismerete és magabiztos használata.
Csakhogy hiába voltam tisztában a valósággal, ha azok, akik ebben segíthettek volna, megtagadták tőlem az ilyen irányú... támogatást. Is. Máshoz kellett fordulnom, és nekem egy név jutott az eszembe, akivel bár még soha nem találkoztam, tudtam, hogy egy közülünk. Nem ismerem, így azt nem tudhattam, mennyire lesz segítőkész, egy részem talán számított is rá, hogy nevetve leteszi a telefont, miután komoly, nyugtalan hangomon megpróbáltam finoman körülírni a problémát. Nem telefontéma volt az ilyesmi, de mégiscsak el kellett kezdenem valahol.
Most pedig itt állok az Adamo Theatre előtt, egy átlagos szerda délelőttön. Az időpontjaimat átszerveztem, Alex az óvodában van, így lényegében semmi akadály nem áll előttem, mégis idegesen tördelem a kezeimet néhány pillanatig, mielőtt felindulnék fölfelé a lépcsőn, az impozáns főbejárathoz. Nem is tudom, miért vagyok feszült, hiszen már a telefonban sem éreztem azt a hangján, hogy elutasító lenne - és biztosan nem kérte volna, hogy jöjjek ide, ha az akart volna lenni. Talán csak van bennem egyfajta szégyen, amiért más segítségét kell kérnem... ilyesmihez.
Megragadom a kilincset, a kétszárnyú ajtó arra eső fele pedig csak a természetfeletti erőmnek hála nyílik könnyedén a kezem alatt - egyébként érezhetően súlyos -, feltárva előttem a színház előterét. Mégsem annyira ebben gyönyörködöm el, ugyanis azonnal magára vonja a figyelmem a nő, aki éppen egy elegáns mozdulattal emelkedik fel a márványlépcsőkről, velem szemben. Érzem rajta, hogy olyan, mint én, ahogy megéreznénk bármelyik fajtársunkat vagy valamely másik faj hatalmát; égővörös haja azonnal a lángokat juttatja eszembe, de jó értelemben, már-már sorsszerűen találónak tűnik ez a szín.
Kék szemeiben inkább látok kíváncsiságot, mintsem távolságtartást, ami egy kicsit megnyugtat, de a mosolyom valamennyire feszült marad, ahogy odalépek hozzá.
– Malin Nielsen – fogadom el a felém nyújtott jobbot, magam is bemutatkozva. Van egy furcsa hiányérzetem, engem nem ajándékoztak meg a szüleim ennél hangzatosabb névvel, vagy legalábbis nem kötötték az orromra, ha volt is ilyen szándékuk, de kellemetlenebbnek érezném ezt kimondani, mint csendben maradni, ezért inkább nem fűzök ehhez semmilyen megjegyzést. Hozzátehetném azt is, hogy Surtr lánya, de valószínűleg ettől érezném magam a legkellemetlenebbül. Ha megkérdezi, nem fogom letagadni előtte, kiknek a gyermeke vagyok, de nem szeretném... hangoztatni. Nem Muspellheim uralkodójának lányaként vagyok most itt, nem azért kértem a segítségét, mert elvárom tőle. – Persze, köszönöm – pillantok rá egy hálás mosollyal, ahogy elindulok a nyomában a lépcsőn.
Követem őt, amerre mutatja utat, és most már azt is megengedem magamnak, hogy egy kicsit jobban megcsodáljam a környezetünket, magamba szívjam a jellegzetes illatokat. Kevesebbszer járok színházba, mint szeretnék, de megfogadom magamban, hogy ide egyszer még más okból is el kell látogatnom.
– Gyönyörű ez a hely – jegyzem meg út közben, és remélem, kiérzi a hangomból, hogy ezt nem csak úgy, udvariasságból mondom, hanem komolyan is gondolom. Szívesen érdeklődnék még, megkérdezném, hogy csak az övé-e a színház, de nem szeretnék tolakodónak, esetleg túl kíváncsinak tűnni, ha már egyszer én kértem tőle szívességet.
Amikor beérünk az irodájába, megvárom, hogy ő kínáljon hellyel valahol, csak akkor ülök le, hogy aztán ráemeljem a pillantásomat. Tudom, hogy látszódik rajtam a bizonytalanságom, de nem is igazán akarom eltitkolni előle, hogy kellemetlennek érzem, amiért tulajdonképpen egy idegentől kell segítséget kérnem ilyen téren. Nem mintha tudnám, egyébként hogyan szokott ez menni. Még a végén kiderül, hogy ezt mindenki csak magától tapasztalja ki az évszázadok alatt, néha-néha felgyújtva egy-egy várost, amikor épp rossz napja van.
– Nagyon hálás vagyok ezért a találkozóért – kezdek bele aztán, először az őszinte köszönetemet fejezve ki. – Megértem, ha meglepte a megkeresésem, de az az igazság, hogy... nem igazán van olyan, akihez fordulhatnék ebben a témában – fogalmazom meg óvatosan, hogy a családom tulajdonképpen nagy ívben tesz rám. – Szeretnék jobban ura lenni saját magamnak – fejtem aztán ki egy kicsit jobban, amit a telefonban már elkezdtem. – Jó lenne kevésbé... veszélyfaktorként, mint inkább eszközként tekinteni arra, ami megadatott.