“I might seem so strong, I might speak so long, I've never been so wrong
Laufey&& Malin
Elkeseredett lépés ez a részemről; elkeseredett, de indokolt. Ennél indokoltabb már nem is lehetne. Nem tudom pontosan, mire számítottam a telefonhíváskor, nevetésre, élből elutasításra, vagy olyan hidegségre, mint ami azokban a szürkéskék szemekben ült, de ezúttal úgy tűnt, szerencsém lesz. Szerencsém lehet. Nem ismertem sem Laufeyt, sem Svana Clausent, ehhez azt hiszem sem elég ideje, sem elég nyíltan nem élek még sem ezen, sem bármelyik másik világon a kilenc birodalomból, de a telefonhívás után nekem úgy tűnt, minimum segítőkész, de inkább kedves is. Az ilyesmit persze nem lehet telefonon keresztül megállapítani, de - a nyilvánvaló gyomorgörcs mellett - így legalább némi megnyugvással és reménnyel a szívemben kaptatok fel a színház lépcsőjén, majd lököm be magam előtt az ajtót. – Részemről az öröm – biccentek, miután bemutatkoztunk, és egyáltalán nincs hiányérzetem, hogy nem mondtam el, ki fia-borja vagyok, hiszen nem ezért jöttem. Talán az apám sem lenne oda az ötletért, hogy másoknak is tudtára adom, milyen magasról tesznek a saját lányukra és arra, hogyan boldogul magától. Követem őt felfelé a lépcsőn, a színházat dicsérő szavaim pedig nem szimpla udvariasságból gördülnek le az ajkaimról, nagyon is őszinték. Tényleg egészen varázslatos a hely, beszippantja az embert az a hangulata, de még az illata is. Mosolyogva biccentek megerősítésül, amikor hátrapillant rám a válla felett, amikor pedig bővebben is beszélni kezd, a szavai akaratlanul is magukkal ragadnak. Hálás is vagyok ezért, mert segít tovább oldani bennem a feszültséget, eltereli egy kicsit a gondolataimat. – Személyesen is tapasztalta, igaz? – kérdezem egy kis mosollyal. Szavaim egyben elárulják azt is, hogy én magam nem élek annyi ideje, hogy erre lett volna lehetőségem, de nem is ez a lényeg. Időközben elérünk az irodájához. Kinyitja az ajtót és maga elé enged, majd hellyel kínál, amit meg is köszönök, majd leülök az egyik kényelmesnek tűnő fotelbe a fal mellett; azt hiszem, ha a széket választanám, annak túlzottan tárgyalás érzete lenne, és csak még idegesebbé válnék tőle. Ez, azt hiszem, a felvezető szövegemből is kiderül, és amikor azt mondja, még ne köszönjek meg semmit, vele együtt nevetem el magam halkan. Nem ideges nevetés ez, és bár én magam tényleg már a lehetőségért is hálás vagyok, értem, mire céloz, így nem firtatom a dolgot. – De, persze – bólintok azonnal, amikor felajánlja a tegeződést. Teljesen igaza van, kellemetlen lenne magázódva végigvinni egy ilyen beszélgetést, hát még a továbbiakat, ha lesz egyáltalán ilyen. Összefűzöm az ölemben az ujjaimat és figyelmesen hallgatom, nem vágok közbe, csak értőn bólintok, amikor tudtomra adja, hogy ő sem az a gyakorlott mentor, hogy úgy mondjam, de ez engem nem riaszt el. Nem azért vagyok itt, mert képzett tanárt keresek, inkább csak a több évszázadnyi tapasztalatában és előnyében bízom; abban, hogy ebből valami át tudna ragadni rám is. Ismét bólintok, amikor azt javasolja, maradjunk az elméleti síknál - egyébként sem vágnék bele semmibe itt és most, kár lenne ezért a gyönyörű színházért -, első kérdését hallva pedig mindössze az állkapcsomat szorítom össze. Mire használom az erőmet? Kis túlzással egy gyertyát is csak akkor merek meggyújtani vele, ha Alex nincs a közelben. Nem kis túlzással a nemrégiben történtek óta egyáltalán nem használom semmire. Aztán, mintha csak a gondolataimat követné, rákérdez erre is, én pedig fészkelődöm egy kicsit a fotelben, tekintetemet néhány pillanatra a kezeimre vezetve. Összekulcsolt ujjaim szorosabban fonódnak össze, felrémlik a lelki szemeim előtt az a nap, az érzés, ahogy próbáltam magam elnyomni azt, ami vagyok, de az egyre inkább csak a felszínre akart törni. Ahogy a forróság feszített belülről, a mágia bizsergett a bőröm alatt, a fel-felgyúló öngyújtó lángja pedig csalogatott, hívott magához, miközben Alex alig méterekre állt tőlünk és egyetlen szikra is elég lett volna ahhoz, hogy mindennek vége legyen. Látom magam előtt a megperzselt bőrt, az égett húst, Sebastien szemeit, ahogy a fájdalom megcsillant bennük, amikor épp nem megvetően nézett rám. Megköszörülöm a torkom, mielőtt ismét felemelném a fejem, hogy rá tudjak nézni. Tudom, hogy lényegében már a reakcióim is felért egy válasszal, de egyébként sem tagadtam volna meg tőle az őszinteséget. – Nem csak úgy éreztem – vallom be lassan, a hangom halkabb, de azért jól érthető. – Körülbelül egy héttel ezelőtt történt egy... incidens. – Veszek egy mély levegőt, hogy rendszerezzem a gondolataimat és viszonylag értelmes sorrendbe tegyem őket. – Van egy fiam, most lesz hatéves. Éppen az óvodából tartottunk hazafelé, de rosszkor voltunk rossz helyen és elrabolták. Szó szerint kitépték őt a kezemből – nyelek egyet. Még most is feldúl az emlék, így visszagondolva talán az is csoda, hogy nem olvasztottam meg Sebastien autóját, miközben követni kezdtük őket. – Segítettek nekem, követtük őket... egy benzinkútig. A férfi, aki elragadta, benzinnel locsolta le őt és a környező betont is. – Ismét lenézek a kezeimre egy pillanatra. Szinte érzem az orromban a benzin jellegzetes szagát, a feltörő pánikot a torkomban. – Lényegében soha nem mertem használni az erőmet, mert féltem attól, hogy nem tudnám kontroll alatt tartani, hogy a lángok elszabadulnának és jó esetben kisebb, rosszabb esetben nagyobb katasztrófát okoznának. Különösen azóta volt bennem ez a félelem, hogy Alex megszületett, mert nem akartam rá a legkisebb veszélyt sem jelenteni – szúrom közbe, egyszerre válaszolva meg az első kérdést és árulva el, miért voltak számomra igazán megrázóak azok a pillanatok. – Halálra voltam rémülve, hogy nem tudok majd uralkodni magamon és a legkisebb szikrával is... – Nem tudom kimondani, úgyis tudja, mire gondolok. – Igazság szerint el szoktam nyomni az erőmet és ez ott is működött, de túlságosan felfokozott érzelmi állapotban voltam, és volt ott egy öngyújtó. Majdnem leesett a földre, távolabb a benzintócsától, de mégis túl közel, és amikor ezt megláttam... elszabadult, amit addig visszatartottam. Nem tudom, mi történt pontosan, de azt hiszem, tulajdonképpen felrobbantottam az öngyújtót. A láng végül nem ért el a tócsáig, ezért nem repült a levegőbe az egész benzinkút. Alexnek nem esett baja, de a férfi, aki segíteni akart nekünk, súlyosan megégett – fejezem be nehéz szavakkal, mély lélegzettel a történetet. – Szeretném, ha biztos lehetnék benne, hogy ilyen többé nem történik.
Soha ez előtt nem csináltam ilyesmit, hiszen senki sem bízta volna rám a gyermekét. Rám.Laufeyre. Néha komolyan el kell gondolkoznom rajta, hogy önnön-, időnként borzalmas, de grandiózus tetteim-, avagy Loki révén-, esetleg a Farbautival való, különféle érákban, és síkokon történő csatározásaink miatt ismerik annyian a nevemet. Választani, vagy válaszolni sem tudnék hirtelen, lányos zavaromban, és arról is napokig vitatkozhatnánk, hogy melyik lenne a jobb – vagyis, esetemben, egyben a rosszabb is. Nagyon igyekszem-, és igyekeztem régebben, a kezdetek-kezdetén, visszafogni a bensőmben munkálkodó, mindent elsöprő tűzet, de az az igazság, hogy egy idő után egyszerűen belefáradtam. Elegem lett abból, hogy annyi időt és energiát fordítok arra, hogy elnyomjam magam, mások kedvéért, még, ha ez a valaki éppenséggel a tulajdon férjem volt, vagy esetleg őfelsége, Muspellheim ura. Elegem lett az óvatoskodásból, a finomkodásból, hogy kevesebb legyek, mint, ami, aki vagyok, hogy csupán egy gyertya fényével pislákoljak, mikor tudtam – és ők is tudták -, hogy ennél többre vagyok képes, ennél többre vagyok hivatott. Ezért sem hiányzik annyira Muspellheim, vagy Asgard, mint illene. Más talán időt kért volna, hogy átgondolja a dolgot, hogy kitalálja, hogy hol lehetne gyakorolni, ahol nem okozhatunk akkora problémát, vagy feltűnést, elvégre a halandók nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen-olyan nőcskék tüzet gyújtsanak a semmiből, és pusztító vihar kerekedjék a lángnyelvekből. Hogy hogy sikerült elsikálni, ami Londonban történt, azt mind a mai napig nem tudom, nem kötötték az orromra, én csak a rovást kaptam, és minden bizonnyal, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem követelték a véremet, meg a fejemet, ezüst tálcán. De azóta tapasztaltabb lettem. Megfontoltabb, vagy óvatosabb kevésbé. Felemás érzéseim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban, mert nem hiszem, hogy jó tanár volnék, de valahol mégis megmozdult bennem valami, aminek nyomán azonnal igent mondtam, és úgy döntöttem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte. Nem úgy hangzott ugyan a hölgyemény hangja, mint, aki igazán nagy bajban van. És első ránézésre sem látszik olyan elveszettnek: határozottan löki be maga előtt az ajtót, és lép be rajta, aminek nyomán felemelkedem a lépcsőről. - Örvendek – és ezen a ponton még nem tudom, hogy ő voltaképpen a királyom lánya. Nem, mintha e tény változtatna bármin is; Midgardon egyformák vagyunk. Amikor elindulunk, és megszólal, vállam fölött hátra sandítok rá, és elmosolyodok. – Ugye? Szerintem is. Nem mindig volt ilyen. Amikor hozzám került, akkor valamivel... klasszikusabb volt. Kellett a vérfrissítés – sandítok a görög oszlopfőkre. Nos, igen: az elődöm jobban szerette az hetvenes-nyolcvanas évek stílusjegyeit. Sosem fogom elfelejteni azt a ronda szőnyeget a bejárati csarnokban, meg azt a két, hirtelen színű, (fél)körökből álló, neoavantgárd festményt a színházterem előtti térben. – A halandók szeretik a kultúrát, legalábbis, ezt mondják, mi más is lehetne hívogatóbb, mint a klasszikus, görög művészet? A többségnek úgyis a kultúra bölcsője jut eszébe a színházról, és valahogy mindig megfeledkeznek a keleti árnyszínházakról, vagy a reneszánsz és a humanizmus időszakában, virágkorát élő shakespear-i Globe világáról, pedig azok is igencsak érdekes színfoltjai a művészetnek-, és a színház-művészetnek egyaránt – magyarázok, és, mire a végére érek, meg is érkezünk az irodához is. Kinyitom előtte az ajtót, és beengedem magam előtt. – Foglaljon helyet – intek kezemmel az asztal külső felére eső székre, vagy az egyik fotelre, a fal mellett. Rá hagyom a választás jogát, s én is oda ülök, ahol ő telepedik le. - Még ne köszönjön semmit – röviden nevetem el magam, és remélem, hogy nem tűnik viccnek. Mert nem az.– Nem tegeződhetnénk? – kérdezem, mielőtt bármi mást mondanék. Kurva kellemetlen lenne ez így hosszú távon. Nem, mintha hosszú távra terveznék, és nem Malin miatt. Ha áldását adja rá, folytatom. – Őszinte leszek veled, Malin. A fiamon kívül nem igazán foglalkoztam – így szelídítem meg a ’tanítottam’ szót – mással, úgyhogy ez nekem is új, és ingoványos talaj. Szóval, mi lenne, ha elméleti síkon kezdenénk el? Mikor használod az erődet, mire és hogyan? – már, persze, ha meri használni egyáltalán, de azért ennyire nem akarok az önbecsülésébe taposni. Az semmi jóra nem vezetne. – Történt már valaha olyan, hogy úgy érezted, elveszted a kontrollt? Vagy csak tartasz tőle, hogy ez valaha bekövetkezhet? – tulajdonképpen, azt hiszem legalábbis, hogy ez a félelem, vagy ódzkodás is éppen elég lenne hozzá, hogy bekövetkezzen a baj, a tragédia. Mint mondják a halandók, és ebben valószínűleg teljesen igazuk van: minden fejben dől el.
yeah I might seem so strong, yeah I might speak so long I've never been so wrong
Nehéz lenne megfogni, pontosan mi is vett rá arra, hogy felemelj a telefont azon a délutánon. Talán csak túl sok időm volt gondolkozni a két páciens között megüresedett időpont alatt, talán csak rossz hatással volt rám a saját irodám, kihozva belőlem is azokat a rejtett, elnyomott, de már jó ideje dédelgetett félelmeket, amiket másokból a hivatásomból adódóan csalogatok elő. Nem arról van szó, hogy teljesen el lennék veszve önmagammal kapcsolatban, de az embernek - vagy nem annyira embernek - óhatatlanul is megfordul a fejében, hogy mi van, ha ő maga jelenti az egyik legnagyobb veszélyt a saját gyermekére. Ha egy feldúlt pillanatomban magamra gyújtom a házat? Kellemetlen. Ha abban a házban ott van Alex is? Megbocsájthatatlan katasztrófa. Az igazság az, hogy elég jól jeleskedtem az erőm elnyomásában, elkerülendő ezeket a katasztrófákat, de egyre biztosabban éreztem, hogy elnyomás helyett szeretném a kontrollra helyezni a hangsúlyt. Ahányszor csak ránéztem Alex szőke üstökére és világító kék szemeire, az az érzésem támadt, hogy vigyáznom kell rá, hogy meg kell őt védenem, és ez nem csak a szimpla anyai ösztönökből fakadó előérzet volt, hanem olyasmi, amit nem tudtam volna magamtól megmagyarázni sem. És még az az ismerős, tompa nyomás is minduntalan visszatért a bal halántékomba, ha ennek okait próbáltam fejtegetni. A lényeg viszont nem ez volt, hanem az, hogy ilyen irányú szándékaim inkább a kontroll támogatta volna. Az erőm ismerete és magabiztos használata. Csakhogy hiába voltam tisztában a valósággal, ha azok, akik ebben segíthettek volna, megtagadták tőlem az ilyen irányú... támogatást. Is. Máshoz kellett fordulnom, és nekem egy név jutott az eszembe, akivel bár még soha nem találkoztam, tudtam, hogy egy közülünk. Nem ismerem, így azt nem tudhattam, mennyire lesz segítőkész, egy részem talán számított is rá, hogy nevetve leteszi a telefont, miután komoly, nyugtalan hangomon megpróbáltam finoman körülírni a problémát. Nem telefontéma volt az ilyesmi, de mégiscsak el kellett kezdenem valahol. Most pedig itt állok az Adamo Theatre előtt, egy átlagos szerda délelőttön. Az időpontjaimat átszerveztem, Alex az óvodában van, így lényegében semmi akadály nem áll előttem, mégis idegesen tördelem a kezeimet néhány pillanatig, mielőtt felindulnék fölfelé a lépcsőn, az impozáns főbejárathoz. Nem is tudom, miért vagyok feszült, hiszen már a telefonban sem éreztem azt a hangján, hogy elutasító lenne - és biztosan nem kérte volna, hogy jöjjek ide, ha az akart volna lenni. Talán csak van bennem egyfajta szégyen, amiért más segítségét kell kérnem... ilyesmihez. Megragadom a kilincset, a kétszárnyú ajtó arra eső fele pedig csak a természetfeletti erőmnek hála nyílik könnyedén a kezem alatt - egyébként érezhetően súlyos -, feltárva előttem a színház előterét. Mégsem annyira ebben gyönyörködöm el, ugyanis azonnal magára vonja a figyelmem a nő, aki éppen egy elegáns mozdulattal emelkedik fel a márványlépcsőkről, velem szemben. Érzem rajta, hogy olyan, mint én, ahogy megéreznénk bármelyik fajtársunkat vagy valamely másik faj hatalmát; égővörös haja azonnal a lángokat juttatja eszembe, de jó értelemben, már-már sorsszerűen találónak tűnik ez a szín. Kék szemeiben inkább látok kíváncsiságot, mintsem távolságtartást, ami egy kicsit megnyugtat, de a mosolyom valamennyire feszült marad, ahogy odalépek hozzá. – Malin Nielsen – fogadom el a felém nyújtott jobbot, magam is bemutatkozva. Van egy furcsa hiányérzetem, engem nem ajándékoztak meg a szüleim ennél hangzatosabb névvel, vagy legalábbis nem kötötték az orromra, ha volt is ilyen szándékuk, de kellemetlenebbnek érezném ezt kimondani, mint csendben maradni, ezért inkább nem fűzök ehhez semmilyen megjegyzést. Hozzátehetném azt is, hogy Surtr lánya, de valószínűleg ettől érezném magam a legkellemetlenebbül. Ha megkérdezi, nem fogom letagadni előtte, kiknek a gyermeke vagyok, de nem szeretném... hangoztatni. Nem Muspellheim uralkodójának lányaként vagyok most itt, nem azért kértem a segítségét, mert elvárom tőle. – Persze, köszönöm – pillantok rá egy hálás mosollyal, ahogy elindulok a nyomában a lépcsőn. Követem őt, amerre mutatja utat, és most már azt is megengedem magamnak, hogy egy kicsit jobban megcsodáljam a környezetünket, magamba szívjam a jellegzetes illatokat. Kevesebbszer járok színházba, mint szeretnék, de megfogadom magamban, hogy ide egyszer még más okból is el kell látogatnom. – Gyönyörű ez a hely – jegyzem meg út közben, és remélem, kiérzi a hangomból, hogy ezt nem csak úgy, udvariasságból mondom, hanem komolyan is gondolom. Szívesen érdeklődnék még, megkérdezném, hogy csak az övé-e a színház, de nem szeretnék tolakodónak, esetleg túl kíváncsinak tűnni, ha már egyszer én kértem tőle szívességet. Amikor beérünk az irodájába, megvárom, hogy ő kínáljon hellyel valahol, csak akkor ülök le, hogy aztán ráemeljem a pillantásomat. Tudom, hogy látszódik rajtam a bizonytalanságom, de nem is igazán akarom eltitkolni előle, hogy kellemetlennek érzem, amiért tulajdonképpen egy idegentől kell segítséget kérnem ilyen téren. Nem mintha tudnám, egyébként hogyan szokott ez menni. Még a végén kiderül, hogy ezt mindenki csak magától tapasztalja ki az évszázadok alatt, néha-néha felgyújtva egy-egy várost, amikor épp rossz napja van. – Nagyon hálás vagyok ezért a találkozóért – kezdek bele aztán, először az őszinte köszönetemet fejezve ki. – Megértem, ha meglepte a megkeresésem, de az az igazság, hogy... nem igazán van olyan, akihez fordulhatnék ebben a témában – fogalmazom meg óvatosan, hogy a családom tulajdonképpen nagy ívben tesz rám. – Szeretnék jobban ura lenni saját magamnak – fejtem aztán ki egy kicsit jobban, amit a telefonban már elkezdtem. – Jó lenne kevésbé... veszélyfaktorként, mint inkább eszközként tekinteni arra, ami megadatott.
A szerda általában szünnap – kivéve az ünnepek felé közeledve, és nyáron. Mint minden kedden, most sincs ez másképp: a lámpákat lekapcsolják, a függönyt összehúzzák, a nagy, súlyos kétszárnyú ajtó-, és a kapuk pedig bezáródnak. Szeretek utolsónak elmenni ilyenkor, előtte az éjszaka csöndben megfürödni, magamba szippantani a faanyagok illatát, hagyni, hogy az erős reflektorok fénye és hője az arcomat simítsák. Nem túl nagy birodalom, a nagy egészhez képest éppen csak egy porszem, de ez legalább az enyém – csak az enyém. Felszívom magam, és erőt gyűjtök a reflektorok kereszttüzében, melynek a hevét nem érzem, csak a fényét látom; időnként szükségem van erre a pár percre, és e gyengécske, földi tisztítótűzre, hogy kiürítsem zajos elmémet, és hektikus lelkemet lecsupaszítsam, lerázzak róla mindent, mindent, ami bemocskolja, ami nehéz, ami nem kell, ami hátráltat. Pár napja kaptam egy telefonhívást, és, ami azt illeti, elsőre eléggé komolyan hangzott ahhoz, hogy a helyi rendőrség egyik embere legyen a hölgyemény. Kételkedtem, de az utóbbi években végzett tevékenységeim, amelyek összefüggtek bizonyos eseményekkel, betört orrokkal, véraláfutásokkal, megégett irhával, levágott ujjakkal, furcsa eltűnésekkel és halálesetekkel – nem lettem volna meglepődve. Jörmungandr is hibázhat, és, ha ő elbukik, én vele bukok – és vica versa. Utólag persze kiderült, hogy nem az, nem rendőrnyomozó. Beszélni szeretett volna velem. Valamiről. Valami fontosról. - Miről volna szó? – kérdeztem vissza, már-már ártatlan hangnemet megütve. A hang, a vonal túlfelén, nem is kifejezetten magabiztosnak hatott, hanem sokkal inkább nyugtalannak, és pár másodperccel később az is kiderült, hogy miért. Leállítottam. – Szerdán találkozzunk az Adamóban, amikor önnek jó – mégsem beszélhetünk magától fellobbanó lángocskákról, meg városokon végigfutó, perzselő tűzviharokról telefonon-, vagy éppenséggel egy kávézóban. A házunkba meg nem hívok vadidegeneket, akiknek ki tudja, milyen szándékaik vannak. Túlságosan sok szín, illat és emlék összegyűlt a cirka hét év alatt abban a lakásban ahhoz, hogy esetleg, csak úgy, a földdel tegyem egyenlővé. (...) Amíg várok az idegen nőre, a főbejárattal szemben lévő lépcsőn üldögélve, azon tűnődöm, hogy vajon ezúttal sikerül-e? Valljuk be, hogy a feleségesdi eddig nem ment olyan jól, mint én azt szerettem volna, vagy, mint, ahogyan azt Farbauti képzelte a kezdetek-kezdetén, azért mégis csak kitartunk egymás mellett. Minden hibánk, félrelépésünk, eltévelyedésünk vagy veszekedésünk ellenére is, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy bár tudunk egymás nélkül élni, hosszabb-rövidebb ideig – számos, ékes példa bizonyítja ezt -, nem akarunk. Elküldhetne, ha akarna, és én sem keresném soha többé, ha nem akarnám. Vajon, ha én tűnnék el egyszer, utánam jönne? Aztán... ott van a másik, igencsak sarkalatos pont az életemben: Loki. Mert, bizony, kijelenthetjük, hogy anyaként is csúfosan elbuktam, mi sem bizonyíthatná ezt ékesebben, semmint az, hogy nem vagyok elég, nem elég az a kohéziós erő, amit képeznem kellene a családtagjaim között. Az életünk mindig, ciklikusan, úgy omlott össze, mint egy kicseszett kártyavár. Feltételek nélkül kellene szeretnem a fiamat, de néha úgy érzem, hogy egy ponton túl már nekem is határokat kell húznom. És Loki a legapróbb idegeiben és sejtjeiben változott meg, a velejében romlott el, ha nem is volt így mindig, a kezdetek-kezdete óta (és én reménytelenül, és rettenetesen bízom benne, hogy nem így van), ott, ahova talán már az én fényem sem ér el, bármennyire is szeretném, ha így lenne. Emlékszem, mennyit gondolkoztam rajta, hogy ki-mit érdemel. Farbauti, Loki, meg én. Mindig arra a következtetésre jutottam, hogy egymást. Hogy tanárként, mentorként, guruként, vagy nevezzük, aminek akarjuk, milyen leszek, azt nem tudom, csupán annyit, hogy most az egyszer, hosszú életem során valamit jól akarok csinálni. Nem dühből. Nem pusztítva. Nem mindent felégetve magam körül. És ebben a pillanatban, szinte varázsütésre nyílik is a kétszárnyú ajtó egyik fele, hanyag eleganciával felemelkedek a márványról, úgy fogadom az ifjú padawant hölgyet, aztán felé nyújtom a jobbomat: - Svana Clausen. Vagy Laufey, ahogy tetszik – mosolyodok el halványan. – Gondoltam, megvárom idelent, kész labirintus ez a hely – teszem hozzá. – Jöjjön, az irodám odafent van – mutatok az emelet felé mutatóujjammal, és már meg is indulok.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 109 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 109 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.