Meglehet, egy cseppet felelőtlen voltam, mikor egy egyszeri alkalom után talán hitegettem a másikat. Szavai alapján legalább is azt tettem, bár nem rémlett ilyesmi.
Egy alkalomnak hatott az egész. Egy röpke éjszaka, amit szépen magunk mögött tudhattunk. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, de azt is tudtam, hogy számomra annyi volt, és vége. Nem akartam komoly kapcsolatot, erre itt ez a lány, aki bezörgetett az ajtómon, és most leültettem a kanapémra, elvéve tőle az üveget, hogy legalább azt, ami még ott ékeskedett benne, ne legyen alkalma meginni.
Szavaira vettem egy nagyobb levegőt, majd letettem magam mellé az üveget, s persze a víz is odakerült hozzá. Inkább azt igya, mint a piát abból a nyamvadt üvegből.
Csendben hallgattam végig szavait, s egy pillanatra lehajtottam a fejem, majd rá emeltem tekintetem.
-Szóval dióhélyban, fenekestűl felfordult az életed, és hátrahagyott az anyád. - elhúztam a számat. Nagyon is ismerős volt ez a szituáció. Engem is elhagyott a családom, bár azt a tényt elfelejtettem, vagy éppen nem is akartam vele közölni, hogy én nem egy egyszerű ember vagyok.
Lehet akkor sikoltva szaladt volna el a közelemből, hogy aztán sose találjon vissza hozzám a következő napokban, vagy élete során egyszer sem.
-És akkor ehhez még csatlakoztam én is, mert nem hívtalak fel. - megdörgöltem a rarkómat, kicsit közelebb hajoltam, s úgy folytattam mondanivalómat. - Nem ignorállak, csak - előkotortam a zsebemből a telefonom, majd letettem magam mellé, s utána ráböktem a kijelzőre. - Nincs meg a számod. Akkor nem azzal voltam elfoglalva, meg talán te sem. - finoman értem térdéhez, majd ha rám emelte tekintetét,  hát finoman elmosolyodtam.
-Gyere pihenj le... aztán ha felébredtél, és kijózanodtál, majd megbeszéljük ezt az egészet, ha még mindig úgy gondolod kerültelek. - Ha nem kellt fel magától, akkor felkeltem, finoman fogtam karjaimba, majd vittem be a hálóba, s fektettem le, majd bújtattam ki a cipőjéből, hogy aztán betakarjam, majd letelepedtem az ágy végébe.
-Pihenj egyet. Mire felkelsz, én itt leszek. - kedves mosoly költözött arcomra, majd megvártam míg esetleg elaludt, s csak aztán mentem ki a konyhába, hogy rendeljek valami kaját, amit majd rendre belediktálok, és majd elbeszélgetek vele arról, ami a jóelőbb történt.
Végül, ha megrendeltem a kaját, és ha ő elaludt, akkor a nappaliban henyéltem míg fel nem kelt, ám ha nem akart elaludni, és kijött a szobából, akkor igyekeztem meggyőzni, hogy pihenés után, s józan fejjel, bizony sokkal jobban menne a beszélgetés, főleg ha még emlékezni is fog rá.

A napok elég lassan teltek. Aggodalom költözött szívembe, és annyira a feladatomra sem tudtam koncentràlni. Megtanulni mindent, amit a halandók tudnak, s aképpen cselekedni, hogy ne egy hasznavehetetlen kölyök legyek, aki nem ért semmihez sem látszólag.
Az aggodalom oka? Egy nyikhaj féltengeristen volt. Talán a legjobb és egyetlen barátom. Az apja elvitte, hogy helyrehozza a fejében a dolgokat. Azt persze nem tudom, hogy emlékszik e rám, avagy majd ha visszatér, csókot kéne eblehelnemba homlokára, hogy rájöjjön, ezt a szikladarabot ismerem!
Az egyetem annyira nem érdekelt, hogy le is foglalja a figyelmem, meg aztán csak ott vagyok a 200 éves fejemmel.
Igaz eljátszom, hogy egy komolytalan kölyök vagyok, de akarnak olyan pillanatok is, mikor megmutatom valós arcomat.
Épp készültem eloldalogni, hogy végre valahára visszaballagjak az egyetemre, hogy ha egyszer már elkezdtem, azt bizony be is fejezzem, mikor kopogás hangja törte meg a csendet, és a nevem elnyujtott alkoholtól feszülő hangon szelte át az ajtó tömör részecskéit.
-Nem vártam senkit... Te vártál valakit?!- pillantottam a szőrös négylábúra, ki valamiért úgy döntött, tarsamul szegődik vagy 1 hónapja, és azóta levakarni sem tudtam, aztán szép lassan megszoktam a jelenlétét ennek a pofátlan kis vörös fehér csizmás nyávogónak a jelenlétét.
Mivel a kopogás nem halt el, és a bajszinak sem volt ellenére, hisz csak mancsa nyalogatásával, majd feje piszkáláslával volt elfoglalva két lusta ásítás között, arra a következtetésre jutottam, megnézem ki keres ilyen lelkesen.
Odasétáltam az ajtóhoz, kikukkantottam a kis ablakon, bár sokat torzított a képen, így sokra nem mentem vele, szóval összeszaladt szemöldökkel agyaltam ki lehet a látogatóm.
Megköszörültem a torkom, magam sem tudom miért, majd kipattintottam a zárat, s kinyitottam az ajtót, ahol egy szőkeség álldogált, támasztva magát, kezében piás üveggel.
Nem rémlett, hogy bárkit is megbántottam volna, vagy épp közöltem volna, hogy a szívem csücske.
Egyszer akadtam össze egy csajjal, de a címem, nos azt nem adtam ki sosem. Egyetlen kapcsolatom akad, aki tudja a valós címem, ám ő valamerre a nagyvilágban sütteti a hasát a tengerparton.
-Segíthetek?- megtámasztottam magam a karommal az ajtófélfán, majd kicsit odébb toltam az ajtót, hogy rendesen lássam kivel is van dolgom. Kellemetlen ha nem emlékszünk valakire, de az pontosan tudja mi kik is vagyunk.
Végül körbekémleltem, majd elléptem az ajtóból, engedve, had jöjjön be.
-Gyere be... Ülj le...- mutattam a kanapé felé, ám ott domborított az egyetlen nő az életemben. -Na húzd onnan a szőrös virgácsaid...- felkaptam a bajszit, ki sértett pillantást vetett rám, s mikor letettem, egy sértődött nyávogással, eloldalgott az ablak párkány felé, majd oda tette le magát.
A lánynak meg, hogyha bejött, és helyetfoglalt, készítettem egy kávét, s adtam neki egy pohár vizet, mit letettem a kis asztalra, aztán magam is letelepedtem mellé, finoman a kezében tartott üveg felé nyúlva, s elvéve tőle ha hagyta.
-Ezt most megörzésre elkopzom, te meg mond el mi történt...-összepréseltem ajkaim, miközben az üveget száműztem egy másik helyre, majd letelepedtem a kis asztalkára a kanapéelőtt, a lánnyal szemben