all through the feign

Zavaros gondolatok és még zavarosabb érzések egész hada kísér hazáig. Túl sok minden történt, túl sok mindent kellene feldolgoznom, de a gondolatok csak kiibogozhatatlan összevisszaságot alkotnak a fejemben, és ez zavar. Sőt, ingerült leszek tőle. Erőszakkal kell rávennem magam arra, hogy megnyugodjak, de még így sem sikerül teljesen. A bőrömet kaparó érzés sem akar szűnni, ennek az okára viszont már egyáltalán nem emlékszem. Vagy mégis...?
Valahogy mindennél sürgetőbbnek érződik, hogy pótoljam a gyógyszereimet. Napok óta nem jutottam hozzájuk, és ez olyan érzés, mintha Jamie megpróbálna előtörni a mélyből, mintha a hatszorosan lelakatolt, berozsdásodott zárakkal bebiztosított és földdel beborított ajtókon dörömbölne a fejemben.
Olyannyira lefoglal ez az egész, hogy mire észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, túl késő - lenne, ha más lenne odabent a házban. Savannah ismerős vonásai jótékonyan világítják át a ködöt a fejemben, de egyszerűen nem tudom feldolgozni a jelenlétét, képtelen vagyok összeadni egyet a kettővel. Az asszisztensem kereste fel. A gondolat tovább fokozza a fejfájást a szemeim mögött, a következő vádló szavakra pedig megrándul az arcom is. Öröm az ürömben, hogy az eltűnésemnek hála ő is itt van, de ettől nem fog enyhülni a lelkiismeretem nyomása.
– Sajnálom – sóhajtok fel, fáradtan dőlve neki a hátammal a mögöttem levő falnak. Tudom, hogy a sajnálatommal aligha tud mit kezdeni, de a valódi, az igazi okokat nem tárhattam fel előtte.
Ahogy közelebb lép, meg sem próbálom leplezni a kimerültségemet, mikor felnézek rá. A táskámat egyszerűen csak elengedem és hagyom leesni a földre, a cipőmet pedig hagyom leesni a lábaimról, nem foglalkozva azzal, hogy nem katonás rendben sorakoznak fel az előszobaszekrény alatt.
– Egy jótékonysági este mentem, de nem egészen úgy alakultak a dolgok, mint gondoltam – mutatok a még mindig rajtam levő, bár az eltelt napok miatt már eléggé viseltesnek tűnő, elegáns ruhára. – Emlékszel, mit mondtam neked az idegenekkel kapcsolatos bizalomról? – teszem fel a költői kérdést, miközben nehézkes léptekkel, a halántékomat dörzsölve odatámolygok a nappali határán elhelyezett szekrényhez. – Beleestem a saját csapdámba – folytatom, míg szinte feltépem a fiókot és vadul turkálni kezdek benne. Kínomban felnyögök, amikor csak egyetlen egy narancssárgás kis dobozkát találok a sálak és kesztyűk alatt. Elvesztettem az időérzékemet, de biztos vagyok benne, hogy elmulasztottam az időpontomat a terapeutával. Bassza meg. Lehet, hogy az egyik órámon sem jelentem meg...?
– Hányadika van? – kérdezem hirtelen, teljesen elveszítve az előző gondolatok befejezetlen fonalát. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. – Meg fog ölni ez a fejfájás... – teszek hozzá még egy teljesen idegen gondolatot az egész eszmefuttatáshoz, aztán, mintha csak erre akartam volna magyarázatot adni az előző szavaimmal, felpattintom a doboz tetejét, a tenyerembe szórok két pirulát és úgy ahogy vagyok, a számba dobva lenyelem őket.
Persze kis híján a torkomon akadnak, mert egyébként is majdnem szomjan halok, de hogy ezen is segítsek, beljebb sétálok a nappaliba. Az üvegszekrény ajtaját sem több eleganciával tépem fel, és ugyanígy ragadom meg az odabent ácsorgó egyik whisky-s üveg nyakát. Letekerem a kupakot, nagyot kortyolok az üvegből, grimaszolva, ahogy a pirulák fájdalmasan elindulnak lefelé a nyelőcsövemen, de üdvözölve az alkohol mámorosan tompító érzését.

        

❞  

all through the feign

Fogalmam sincs, hogyan jutok el a házig. Még csak igazán rosszul sem vagyok, mármint fizikailag; meg sem tudnám mondani, pontosan mi bajom van. Legalábbis azon kívül, hogy a gondolataim zavaros, végeláthatatlan, kavargó folyamként kergetik egymást, amitől a halántékom mögött egyébként is tompán lüktető fejfájás egyre élesebbé válik.
Tényleg nem tudom, ki figyelő szemeinek köszönhető, hogy nem okozok balesetet, és a kék Arteon épségben kanyarodik fel a villa behajtójára, majd gördül be a garázsba. Halk nyögéssel megdörzsölöm az orrnyergemet, mielőtt leállítanám a motort, de még nem szállok ki, amikor az automata fényszórók már lekapcsolnak. A fejemet a kormányra döntöm, próbálok megszabadulni az érzéstől, amit nem tudok hová tenni, de már napok óta kínoz, és mintha belülről kaparná a bőrömet...
A gyógyszereim. Be kell vennem a kibaszott gyógyszereimet.
Élesen és mélyen szívom be a levegőt, ugyanazzal a mozdulattal markolva fel a táskámat és tárva ki a kocsiajtót. Furcsa delírium ül a fejemen az elmúlt napok történéseitől, különösen azok súlyától, nem is beszélve a ténytől, ami egyfajta véres kardként lóg a fejem felett: akár ott is maradhattál volna. A véres kard pedig szinte a tarkómat karcolja, amikor arra gondolok: mi van, ha ő az? Mi van, ha máris megtalált?
Lendületesen nyitom ki a garázsból a házba vezető ajtót, hogy aztán kis híján átessek a küszöbön, amikor szinte arcon vág a felismerés: nem vagyok egyedül. Hogy a picsába nem vetted észre, hogy fel vannak kapcsolva a lámpák? A fejfájás még erősebben kezd lüktetni, most már bekúszva a szemeim mögé is. Gyógyszerek nélkül Jamie egyre hangosabban dörömböl a képzeletbeli hátsó ajtón és ez a bőrömet belülről kaparó érzés...
Föld hívja Adele-t. Nem. Vagy. Egyedül!
A pánik körülbelül két tizedmásodperc alatt kúszik fel a gerincemen, mert az az egész tökéletesen beleillene egy bizonyos forgatókönyvbe. Teszek egy bizonytalan lépést előre, és ezen a ponton már akkor is meglátnám a hívatlan vendégemet, ha azóta is a kanapén ülne a nappaliban, de ha esetleg az érkeztemet felfedezve elindult felém, akkor pláne.
– Savannah?! – nyögök fel megrökönyödve. – Mi... hogy...?
Ambivalens érzések egész armadája önt el, ami ugyan nem segít a fejfájásomon és az egyébként is átláthatatlan káoszon a gondolataim között, Savannah ismerős vonásai egyfajta váratlan napsugárként világítják át a zavaros gondolataim ködét. Fogalmam sem volt, hogy jön. Azóta nem volt hajlandó beszélni velem, hogy elmondtam neki a Norvégiával kapcsolatos elhatározásomat, de most mégis itt van... Miért? Hogyan? Hallott az eltűnésemről? Hallhatott róla?
Fogalmam sincs, mi történt a külvilágban az elmúlt napokban, jövök rá, és a gondolattól hányinger kezd kerülgetni, megfejelve a fejfájásomat. Beletúrok a hajamba, és ekkor ismerem fel azt a tényt, hogy az is csapzott. Tudom, hogy nem nézek ki teljesen kaotikusan, de az is biztos, hogy nagyon távol állok attól az összeszedett tökéletességtől, amit ő látott eddig belőlem.

        

❞