Hat órája vagyunk úton. Jó a haladás előre. Eltelt pár óra a buli óta, de mindaz élénken él az emlékeimben. Másra nem amlékszem olyan intenzíven, nem emlékszem mi volt akkor, mikor haza kerültem, vagy mi volt egy hónappal ezelőtt. Mi volt az, amitől a legjobban tartottam. Vagy hogy mire vágytam. - Akkor már nem az északi tengeren vagyunk? Nem ismerős a hely... - elhallgattam, majd fejet ingattam, ám a mozdulat nem kellett volna, a fájdalom bele hasított. Ám nem foglalkoztam az intő jellel, maradtam ott mozdulatlanul és figyelve a tájat. - Tényleg nem lehet semmi beleszólásom a dolgokba? Akkor is az lesz, amit te akarsz, mert már eldöntöttük ketten és az óhajom szerint akarsz cselekedni? Amire nem emlékszem? - nem volt harag vagy bármi más megvető a hangomban. Csupán kérdés volt, egy kíváncsi gyermek kérdése, hogy vajon tényleg én is ugyanúgy akartam ezt az utazást, ahogy ő? Sosem voltam még el osloból, így kicsit idegen a hely és a levegőváltozás is. Mi lehet majd később? Vajon az emlékeim egyszerre záporoznak majd rám? Vajon tetszeni fog az a hely? De miért akarnám, hogy tetszen, mikor haza akarok menni... - Honvágyam van. - főleg hogy egészen messzire vonulunk majd. Egy olyan helyre, ahol talán más a kultúra, mások lehetnek az emberek és mások talán a szokások. Ráadásul edzeni is akar velem, hogy szokjam az erőt, amelyet a születésemmel együtt megkaptam. De akarom én ezt? Valóban akarom a vizet az irányításom alá vonni, hogy ártsak másnak? Vagy védelmezzek? Ez volt a kívánságom, mielőtt a kraack beüthetett? Biztos nem kitaláció, de akkor is... helyre rázódni. Jól vagyok így is, mégis emlékeztetni akar. Ám sose bántana, akkor nap mérges volt és nem figyelt a dolgokra. Felcsesztem az agyát akkor nap. Aznap arra a beszélgetésünkre emlékszem és az esküre, a vérre. Mindkettőnk esküje él bennem. A tenyeremre vetek egy pillantást, ahogy felemelem az akkor a késsel megvágott részt. Az eskü. És ő betartotta. Ám enni nem mentem el, álltam ott elől és a messzeséget figyeltem. A gyomrom korgott ugyan, de egy falatot sem tudnék lenyelni. A gyomrom görcsben van, félek, ha valami leszalad a gyomromba, az vissza is fog találni. Úgy érzem még mindig ez a kedvenc ételkombóim egyike. Fejet ingattam. Nem akartam enni. Ám ő a kabinból étellel került elő. Tányérral és azon hallal, gombával. A közelembe hozta, hogy elvegyem, ám nem nyúltam hozzá. Nem nyúltam a tányérért. Helyette inkább elmentem a férfi mellett és a vállába mentem bele, majd azzal a lendülettel a kabinba mentem. Nem akartam közel kerülni hozzá, nem akartam mindezt elfogadni. Lesétáltam, majd a szekrényekben kutakodni kezdtem. Vizet akartam. Mentes üveges vizet. Az egyikben lent találtam is pár üveggel, megragadtam egyet és felbontottam, beleszagoltam...nem volt tenger illata. Bár most bontottam meg. Bele ittam, majd nagyokat kortyolva a fél üveg elfogyott. Letettem a seggem az ülő garnitúrára, az asztalra helyeztem az innit, majd elkényelmesedtem az ülésen. A lábaim kifelé lógtak az ülésen, a seggem belül, ültem. Mintha a buszon lennék és foglalnám valakinek a helyet. Elmerengtem. Féltem. Igazából rettegtem. Bár nem az öregtől, hanem a helyzettől. Hogy valóban helyes-e mindez, amit teszünk, vagy tenni akar. Emlékezni akartam arra a sok jóra, amit felsorolt, ám mintha a ködbe veszett volna az egész. Elvesztettem az emlékeket. Az emlékezetkiesés kicsit a lélek elvesztése is. És teljesen így is érzem magam. A tekintetem lecsukódott. Próbáltam felélénkíteni bármit, amire kellene, hogy emlékezzek. A fontos dolgokba akartam kapaszkodni, hogy megragadjam a pókhálót és felmásszak segítségével a szakadékból. De nem ment. Helyette a rémálmaim köszöntek be. Mélyre zuhantam, mélyre taszított a fájdalom és a fáradtság. Pedig még semmit sem csináltam. Az álmomban pedig Dora lőtt lábon, ördögi nevetése velejéig hatolt az elmémben. Az ahogy bánt velem, hogy a lőtt sérülésembe rúgott, ahogy a hajammal együtt hátra húzta a fejem... Igazi kis dög vagy, Aaron Bergström! Kirázott a hideg, lefosott a víz, a szemeim kinyíltak, majd felüvöltöttem a félelem mardosásától. Szapora levegővel kapaszkodtam az asztalba, hogy felhúzzam magam, hogy lábra álljak, hogy fellélegezzek, hogy tudjam, ez nem a valóság. Csak egy rossz álom volt... ám nem segített az árnyék mozgolódása ezen, ami a szobámból, a kabinomból érkezett... mintha lenne ott valaki...mintha Dora ide is követett volna. Itt van! Reszkettem, olyan félelem fogott el, amitől a halál közelsége jutott eszembe.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 25, 2022 12:56 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem akartam csalódást okozni, sem neki, sem pedig magamnak. Ha én csalódok,akkor annak bízvást nem alakul jó vég, szóval igyekeztem a lehető legpozitívabban hozzáállni a dolgokhoz. Ahhoz, ahogy a helyzet állt abban a pillanatban. Lett egy aranyhalam, pedig nem vágytam rá. Lett egy fiam, aki elfeledte a sok szarságot, amit átéltünk együtt, de az első vacakolásokra, a pofonra, és arra, higy a csomagtartóba pakoltam, tökéletesen emlékezett. Bosszantott, és kikészített a gondolat, hogy épp a legelső ilyen malőrre kell emlékeznie, és nem a jó dolgokra. Nem a videójátékra, vagy a fal bontásra. Nem a napló keresésre, és nem is arra, amikor apának hívott. Harag, mely ott tombolt bensőmben, és nem akart elereszteni. Harag, ami szinte majd széthasított, hogy aztán ismét egy kerek egésszé olvadjak össze. Harag, amely magába szippant, és a végén nem ereszt, azzal a gondolattal fenyegetve, hogy pont olyanná válok mint hajdanán. Igyekeztem csitítani elmém, s csak a dalra összpontosítani, de valahogy mindig akadt valami, ami letérített arról az útról. Valami... Vagy inkább valaki. Én magam! Nem bírtam megbékélni távol maeadásommal. Nem bírtam megbékélni azzal, hogy hibát követtem el. -Lassan 6 órája. Jól haladunk. Remek az időjárás, kedvező a szél járás. Nekünk dolgozik minden.- elgondolkodtam, mennyi mindent tehettem volna azon a napon, ahelyett, hogy az ajándékát szereztem be, de csak annyit értem el vele, hogy nem akartam azon a helyen lenni, szóval inkább igyekeztem Aaron mozgására figyelni. Keresve az intő jeleket. Mikor van rosszúl, mikor kell cselekednem. -Van.- bólintottam. -Te nem emlékszel, de meséltem neked Tibetről... A szerzetesekről, és hogy az lesz a megfelelő hely arra, hogy a haragod kordában tartását megtanulhasd. Közben megtanítok neked pár dolgot a vízzel kapcsolatban, s hogy miképpen használhatod fegyvernek, vagy épp védekezés gyanánt. - elhallgattam. Igyekeztem mindent elmondani, ám közben azt sem akartam, hogy túl sok információ kavarogjon a fejében, káoszt hagyva maga után. -Igazad van. Sosem bántanálak. Annál sokkal többet jelentesz nekem! Akkor, mikor bepakoltalak a csomagtartóba, a harag dolgozott bennem, öntve el vörös köddel az elmém, mikor csak az létezik, és a kérlelés süket falakra talál.-magyaráztam, aztán tekintetem a messzesêgre emeltem. Mi lehet a helyes megoldás? Hagyni az egészet, hogy aztán mimden a feledés homályába érjen, úgy hogy csak ürességet hagyjon maga mögött. Kis időre lehunytam szemeim, míg a távolt figyeltem. -Egyél! A konyhában találsz kaját... Gomba, hal, ahogy szereted... Vagy szeretted. Nézőpont kérdése.- tettem még hozzá, aztán otthagytam a kormányt,hogy egy picit az orrba menjek, ellenőrizni néhány dolgot, ám ott ragadtam a korlátba rámaszkodva, a hullámzó habokat fürkészve, fiamon elmélkedve. Azonban ha nem ment le enni, akkor én mentem le, szedtem neki némi ételt, majd a kezébe nyomtam a tányért, megrakva a gombákkal, némi körettel, és hallal.
Hat hónapot akar velem eltávon lenni. Hat hónap kiesés az egyetemről. Hat hónapot kell elviselnem ebből az egészből. De legalább anya társaságát is megkapjuk, ám nem mutattam ki felé, hogy ezzel mit okozott. Öröm vagy düh, egyik sem mutatkozott meg a képemen. De úgysem miattam teszi amit, anyának lesz majd könnyebb. Az ittléte biztosan. Legalább vele lehet. Cassietől való elbúcsúzás pedig félre siklott, őrjöngeni kezdtem. Így el lettem hozva. És pont Cassie előtt kezdtem el a balhét? Amúgy igen, el lettem rabolva. Az akaratomon kívül hozott el és igen, még mindig ezen kattogok, de már nem hozom fel a dolgot, úgyis ugyanazt mantrázza majd. Fel kellene hívnom a lányt. De mit mondhatnék neki? Hogy elszúrtam és most nem láthatom sokáig? Hogy az istenem kibaszott velem és elválasztott tőle? Közben kiderült, hogy öt hónap telt el rengeteg szivatással és autóbalesettel, azóta hívtam apának. Kiérdemelte. Rápillantottam ezt hallva. Az igazat mondja, ő nem az a fajta aki a hazugságait tartaná életben. Helyre kerül majd minden. - Jó lenne... - suttogtam kettőnk közé, hogy csak ő hallja. Hiszen csak ő hallotta, csak ketten voltunk és vágytam arra, hogy visszatérjenek az emlékeim. Kapaszkodni akartam valamibe ezekért, hogy magamhoz tudhassam őket, de jelenleg csak Aegir szavai voltak, amik éltették bennem az egészet. A hajó orr legvégében állva énekeltem, amire aztán hátulról is jött egy hasonló morgásosabb dal. Aegir is rázendített ugyanerre. A hang ismerős volt. De nem hoztam fel, ez csak egy... egy ének hang. Bárki másnak lehet még ugyanolyan hangja, mint neki. Szavaira figyeltem, miután a dal alább hagyott. Bálnavadászok. Egymással viaskodtunk, egy ír kocsmában szórakoztunk... akkor ez a dal onnan van? Vagy mégis honnan jutott ez eszembe? Nekem nem ilyen zenéim vannak, az enyém metal rock, ez meg nem az. Amúgy nem válaszoltam neki, csak álltam ott kint egy kézzel kapaszkodva figyelve a messzeséget, a tengert. Próbáltam kiüríteni az elmémet, hogy a régiek is előjöjjenek, de semmi más nem jött. Csak a csend és a magány. Közel és távol sehol egy lélek, sehol egy hajó, csak mi ketten itt a semmi közepén. A hasam megkordult, szinte arra sem figyeltem igazán, a gondolataim messze jártak innen. Agyaltam azon, hogy vajon Cassienek mit kellene mondanom, hogy miképp hozhatom helyre az eltűnésem és hogy miképpen léphetek le innen Aegirtől. Magányosnak éreztem magam, űrt éreztem a mellkasomban, olyasmit, mint mikor a bátyámról kiderült, hogy meghalt. - Hány órája hajózunk már amúgy? - tettem fel egy kérdést, unalmas volt és lapos, ha megmondja, akkor úgyis tudok egy időt számolni, hogy mennyi az idő. Nem néztem hátra rá, jelenleg a harag és ő kéz a kézben járt. Ha rá néztem és belegondoltam, hogy neki ez fontos... a haragom pumpálódik és elakarom kerülni. Neki fontos, én meg leakartam lépni. El innen. Tőle. A távolságot választanám, helyette ő megkíséreli azt, hogy egy hajóban legyünk. Mikor ismer. - Van terved erre az egész környezetváltozásos mizériára? Orvosi utasítás valóban, vagy már rég eldöntötted mi a megfelelő a számomra? - néztem hátra a vállam felett, hogy ránézzek, közben előre hajoltam a kötélzetet fogva. A levegő az arcomat fújta, jól esett, de közben a fájdalom is élesedni kezdett. A gyomorkorgás meg csak hangosodott. Hogy eltereljem innen a figyelmet, inkább kiegyenesedtem és újabb kérdést intéztem felé. amire szinte azonnal választ is adtam. - Tudod mire emlékszem? A lövés hangjára. Emlékszem arra, hogy te is a csomagtartóba tettél, de mégis ez a két emlék szorosan fogja egymást, mintha egymáséi lennének. De azt biztosan tudom...te sose bántanál... - utolsó szavaimra újra magam elé révedtem, visszafordultam előre, bámultam a tájat, majd egy hirtelen jött hullám dobott a hajón, amire azonnal erősebben kapaszkodtam, de megéreztem. A lábam sajgott. Felszisszentem. Éreztem.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 24, 2022 11:29 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A csend úgy telepedett ránk, mint valami öreg, vénséges teknős, minek mimden mozdulatért megkellett küzdenie. Persze elmagyaràztam neki mindent, mire nem kaptam replikát. Nem vágott vissza, s nem is kezdett el dühöngeni, mint amire eredetileg számítottam. Meglepő volt a békesség. Vettem egy nagyobb levegőt, miközben tettem a dolgom, aztán köszöntöttem a másik hajóst, Aaron pedig énekelni kezdett, s dobolta az ütemet a lábával. Azon kaptam magam, hogy dúdolom a dallamot, miközben serénykedek, aztán hirtelen megtorpantam. Összeszaladt szemöldökkel pillantottam rá, kicsit forgattam a fogaskereket a fejemben, aztán egyszer csak elmosolyodtam. De nem bízhattam el magam. Egy dal, még nem jelenthetet semmit sem. Egy dal, még nem volt a világ, ahogy az emberek mondása szerint sem csinál egy fecske nyarat. De akkor is! Ott volt a fejében, és magától került a felszínre. Aztán a dal abbamaradt, s mielőtt még bármi kellemetlenséget okoztam volna vele, hát abbahagytam a dúdolást, s figyeltem Aaron szavaira. -Még nem tudom pontosan... Talán hat hónap elég lesz, de egy időre majd elhozzuk anyádat is. Nyaral egy cseppet, és bónuszként megkap mellé minket is. - a gondolatra elmosolyodtam, hisz mennyire kellemes lesz ismét karjaimba zárni, megnyugvást lelni ölelésében. Annyira furcsa volt olykor, hogy egy olyan lény mint én, egy ember karjaiban kapja meg a békét... De nem változtattam volna. Soha. Egy garasért sem. -Nem volt rá idő. Valami félresiklott... Örjöngeni kezdtél, és menteni kellett ami menthető. -vallottam meg egyenesen, miközben végignéztem rajta, miképpen ült fel, s támaszkodott meg, miképpen dörgölte meg szemét. Remélem nem a feje fáj... -Igen. A legtartalmasabb öt hónap... Szivatások, és revansok. Autóbaleset, amikor úgy éreztem belehalok ha elveszítelek... Azután kezdtél el Apának hívni...- sóhajtottam.- Azt mondtad, kiérdemeltem, mert nem léptem le... Mert ott voltam amikor kellettem.- csendben maradtam, aztán ökölbe szorult a kezem. Dühös voltam. De nem rá. Nem rá, és nem is Dorára a tettei miatt. Hanem magamra. Magamra, amiért nem voltam jelen. Magamra, amiért akkor nem számíthatott rám. -Idővel, helyükre kerülnek a darabok Aaron. - úgy szerettem volna fiamnak hívni, hisz annyira rá állt már a szám, és az eszem, ha rá gondoltam. Már nem Aaron volt az idegesítő pukkancs, hanem a fiam. A fiam, akiért meg kell küzdenem. A fiam, akiért mindent képes lennék feladni Mikor ismét megütötte a fülem az ismerős dallam, szinte gondolkodás nélkül előbb csak fütyültem, majd magam is elkezdtem énekelni a refrént. - "Hey dear, come on won't you spend another two? One for me and one for you" "The truth is she will fill you up and ask you to pay" But I drink my pint and say "fuck off", 'cause that's my Irish way...- és még megismételtem párszor, miközben ellenöriztem pár dolgot, majd visszaálltam a kormány mögé. -Leszámítva, higy egymásnak estünk az Ír hajóján, remek este volt! Elkaptunk egy csapat bálnavadászt, majd egy ír kocsmában mulattunk egy jót... Úsztunk az Orcákkal, majd két hajó nekünkjött a ködben. Eltüntél... Leestél a fedélzetről, én meg pánikba estem... Majdnem megöltem az embereket... De aztán megtaláltalak. - magyaràztam, bár nem voltam benne biztos, hogy érdekelte, vagy éppen kellett neki ez az információ, de nekem sokat jelentett. Bár akadt kellemetlenség is abban a napban. A nagyapja, az a makacs barom, aki nem hagyta hogy az apja legyek a fiamnak. Ám ezt az információt még nem akartam elmondani neki. Még nem...
A szívemet a dokik akarták megműteni, sokat sérült. A sérülések azért keletkeztek, mert örököltem Aegir haragját. Mintha ilyenről már beszéltünk volna. Tudom! Beszéltünk róla. De mikor? Emlékszem a szavakra, de mintha csak egy álom lett volna. Anyámmal karöltve nem engedték hogy butaságot csináljak. Az úti cél Egyiptom. Sosem jártam arra, így tényleg nem tudtam mire számítani. Eleve itt sem akartam lenni. Se itt. Sem vele. Hiába mondtam neki meg mindezt, mintha semmit sem értek volna a szavaim. Anya halasztást kért az egyetemre. Lehet olyant egyáltalán? Nem megy kárba az idő, mert ahová megyünk, elfogadják a jelentkezésemet. Felvont szemöldökkel figyeltem, egészen addig míg egy emlékfoszlány meg nem szakította nagyjából a nyugalmat, amivel aztán a földre kerültem. Nem tudtam hova tenni a hirtelen jövő szavakat az elmémben, mintha megtörtént volna... ám Aegir szavai kizökkentenek. Nem akart ódákat zengeni. Egy hajó kürt szelte át a csendet, ami minket ölelt körbe. Nem keltem fel a földről, inkább csak letettem a seggemet is, miközben ő ténykedett. Hamarabb elakart hozni az útra, de közbe szóltak az események. Ajkaim közül egy chh csúszott ki, majd hátamra dőltem, figyeltem az égboltot. Dúdolni kezdtem, eszembe jutott valami, valami dal féle. Nem szoktam otthon ilyesmit hallgatni, de az elmém kidobta magából és ott lapult szinte mindenhol. Mintha hallottam volna már ezt a dalt, mintha a részese lettem volna valami csodálatosnak. Aztán énekelni kezdtem, halkan, az ütemet a lábfejem le fel emelgetésével adtam a padlón. - I was roving out one evening as I came down to Portlaw I walked into to a dim lit pub and suddently I saw Her cheeks they were so rosie and golden was her hair She had to be an Irish girl 'cause she looked so God damn fair She took me by her lovely hand and whispered in my ear I'll get you up to heaven if you'll order me a beer Seconds later I find myself beside this pretty lass Wanton thoughts in my head and an ale in my glass. Fogalmam sincs honnan volt ismerős, vagy honnan jött ez az egész, de mintha kívülről fújtam volna az egészet. Mintha nem is Norvégiában lettem volna. Mintha egy teljesen más világ vett volna körbe. Lehunytam a szemeimet, majd próbáltam lazulni. Hátha lenyugszok, hátha elhiszem mindezt. Kimaradtak dolgok és rá kell hogy jöjjek, hogy mi! Csak feküdtem ott a padlón, a kormányhoz közel és hagytam hogy a testem átérezze a fuvalatot, a hajót megdobó tenger áramlatát, a csendet és azt, hogy nem kattog az agyam. Dorán. Mi van vele egyébként? Vagy Cassievel? Ott hagytam a buli helyszínén? A szülinapomon. Aegir februárban bukkant fel. Sok esemény nem jut eszembe, köztük az sem, hogy Axel miért sírt a kocsmánál. Hogy miért hívott fel később, amiért kinyögtem neki; szeretlek. Pár részlet dereng, de homály fedi a legtöbbet. - Mennyi időre akarunk elmenni? Mit is mondtál? - ültem fel lassan, majd a szemeim is felnyíltak, hogy a tengeristenre pillantsak. A bal lábamat felhúztam, arra helyeztem rá a bal kezemet. Másik kezemmel a szemem dörgöltem meg, majd elnéztem a tenger irányába. Kicsit lehiggadtam, a gondolataim rljutottak hozzám, nem a harag vezérelt. Honvágyam volt és ettől keserűség ölelt át. Fájt. - Cassietől el sem búcsúztam... rohadtul haragudni fog rám... - mintha ez lenne a világon a legnagyobb bajom, de a lány eleve fontos nekem, így az aggodalom is jogos. Hiszen ketten buliztunk, ráadásul a születésnapomon. A hajamba túrtam fél kézzel, nem volt rajtam zselé. Jelenleg ez sem foglalkoztatott. Pedig mennyire zavarni szokott ezen része a dolgaimnak. Mindig mindenáron felzsekézve. - Most komolyan? Kicseszett 5 hónap tűnt el az agyamból? Csak kurva foszlányok vannak... - álltam fel végre a földről, hogy a hajó kiugró orrához vezessenek a lépteim lassan araszolva, kapaszkodva a mozgó kötélzetbe és figyeljem a messzeséget. Hogy elűzzem a haragomat. Hiszen fel kellene találnom magam. Azt mondta hogy edzeni fogunk, vagy valami olyasmi. De Axelék? Anyával mi lesz? A bátyám Rasmundba megy, magára hagytuk anyánkat. Meglesz nélkülünk? - "Hey dear, come on won't you spend another two? One for me and one for you" "The truth is she will fill you up and ask you to pay" But I drink my pint and say "fuck off", 'cause that's my Irish way. - újra elő jött ez a dal, dúdoltam, hiszen az elmém felhozta, szabadjára engedtem, hiszen erre emlékeztem. Csak arra nem, hogy ki hozta fel. Ki énekelte?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 24, 2022 4:12 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Mindent elakartam mondani neki. Mindent, ami történt, de egyben éreztem is, feleslegesen téptem a számat. Felesleges volt minden. Az elsőtől az utolsó mondatig. -A szívműtétet nem én akartam. A dokik tették. Sok sérülést szenvedett el a szíved az örökös haragtól... A haragtól, amit örököltél.-elhallgattam úgy éreztem, ezt ismét el kellett mondanom neki. Szüksége volt rá, akárcsak nekem őrá. Kellett, hogy ne akarjak világgá szaladni. Hogy ne akarjak elmenni messzire, hogy magam mögött hagyhassam azt az egész szerencsétlenséget. Nem ! Nem mehettem el! Nem tehettemeg, hogy elhagyom, hisz nem arra tettem fogadalmat. Akkor sem, ha ezerszer rondábban viselkedik irányomban. -Sajàt felelősségre hoztalak el. Anyád örült neki. Vigyáztunk rád. Nem hagytuk, hogy butaságot csinálj...- hangom elhalkult, majd elhalt, mintha ott sem lett volna. Összeszorítottam ajkaim, aztán igazítottam a vitorlán, s közben elmagyaráztam neki merrefelé haladunk. -Egyiptom...-bólintottam, ám amíg a kormánynál volt, nem léptem közelebb, pusztán a víz erejével gátoltam meg, hogy eltéríthesse a hajót. Fájtak a szavai. Velejéig hatolt. Mindig is tudta hová kell szúrni ahhoz, hogy fájjon. -Majd megszokod. Ezt kell tenned. Ez fontos. Neked is, és az anyádnak is.- magyaráztam végül, mikor odatelepedtem a kormány mellé, hogy megtarthassam az irányt, s kikerüljek egy bóját. -A sulit elintéztük. Anyád halasztást kért neked, és ahová megyünk, örömmel fogadták a jelentkezési lapodat. Nem megy kárba az idő.- vontameg a vállam, aztán csak figyeltem fiam, miképpen rogy le a földre, majd csak térdel ott, én meg vaciláltam, vajon közelebb mehetek e hozzá. Vajon megölelhetem e. Vajon megengedi e majd, hogy vigyázzak rá, és ezzel elfeledhessem, hogy valami olyan éledt fel, aminek soha nem lett volna szabad. -Nem akartalak kioktatni... Nem akartam hangzatos szónoklatokat zengeni.- ingattam meg a fejem. Felsóhajtottam, beletúrtam hajamba, megdörgöltem tarkómat, aztán dudáltam egyet, köszönésképpen, s intettem a másik hajóskapitánynak, ki lelkesen intett felénk. Meglehet norvég zászlós hajót nem sűrűn látott errefelé, vagy egyszerűen csak ennyire örült a csodás időnek. Akármennyit is gondolkodtam rajta, egyáltalán nem akartam, hogy ez legyen. vele akartam lenni, de nem ilyen áron. Vele lenni, vigyázni rá, jókat mulatni közben, hogy aztán minden visszaálljon a megfelelő mederbe. -Tudom, hogy most úgy érzed,nem akarod ezt. De idővel, talàn rájön majd az elméd, hogy ez a legjobb amit csak tehetünk. Hamarabb akartalak elhozni erre az útra, de közbeszóltak az események...- nem akartam arra gondolni, hisz olyan haragvfogott el, aminek nem tudtam parancsolni. Elemi harag, ami ott tombolt bennem, s nem tudtam... Nem akartam kiengedni. Összepréseltem ajkaim, majd megmarkoltam két kezemmel a kormányt, s csendesen álltam ott, mintha megnémultam volna. Sok volt ez így egyszerre. Nagyon sok...
Nem tudtam mi történt a bedrogoztatásom után. Talán a drog hibája volt, hogy kiesett pár dolog, hogy az agyam nem jut elég információhoz De az öreg mesélni kezdett. Megkínoztak, nem tette időben fel rám a... rúnát? Meghaltam. Ijedten figyeltem magam elé. Szóval tényleg igaz! Halott voltam! Az isten felé pillantottam. A fájdalom ott volt a szavaiban. Átélte a halálom pillanatát, amit talán sosem akart. Kórházba vitt. Megműtötték a szívem és az agyamban is... - Várj...ácsi... az oké, hogy kokaint nyomattak belém, de miért kellett szívműtét? És hogy hoztál ki a kórházból ilyen... gyorsan? - a pulóveremet lehúztam, majd a pólómat is, hogy rálássak a mellkasomra. De semmi maradandó sérülés vagy folt nem volt rajta. Egy heg volt csupán ami maradt ebből az egészből... a tekintetem a semmiben maradt. Annyi minden történt pillanatok alatt, hogy a felére nem is emlékszem. Ami a bedrogoztatás után történt. De nem csak engem visel meg, őt is. Vajon tényleg közel álltunk egymáshoz? Eleresztettem a pólót, majd leengedtem a kezem. Fontos volt a számomra Aegir és én kértem meg őt hogy maradjon? Ezt biztos hogy nem ő találja most ki? Miért hazudna? Egy isten nem tesz ilyet, nem? Az igazat vagy semmit. A képet azért adta, hátha emlékezni kezdek, talán egy apró emlékfoszlány előkerül valahonnan. De a képet hamar vissza adtam neki, hiszen mit sem tud arról, hogy én mit akarok! Úgyis csak az van, amit rám erőltet. De még erre is tud válaszolni. Vele menni. Tanulni. Fejlődni. Kontrollálni. Ezeket akartam! A dühömet kontrol alatt tartani? Gyógyszerekkel tömött az anyám ez miatt, nyugtatót, nem kell erre más. Fejlődni? Ott az öklöm. Más nem kell. Tekintetem az ő szemeit figyeli, miképpen nem néz rám, miképp figyeli inkább a tengert. Vajon hová tartunk, vajon meddig visz? Kérdezek és ő megint válaszol. Felfutnak a szemöldökeim a magasba. - E...Egyiptom? - fordultam egyből a hajó korlátjához, hogy a távolt figyeljem. Azt hittem még Norvégia közelében vagyunk. Van egy terve? Mégis miféle terve lehet? Egyáltalán mit szeretne, azon kívül, hogy emlékezzek? Miért teper ennyire? Az a rohadt levéllel kezdődött minden, gyűlölőm őt miatta! ÉS mégis! Segített hogy rendbe jöjjek, segített és megmentett. Anyát is felhívjuk a csatornán, ha megállunk. A szuezi csatornáról beszél? Szívem hevesebb iramot diktált, arcom a haragtól torzulni kezdett, majd ahogy az isten elment a kormánytól, hogy a vitorlákkal babráljon, abban a pillanatban léptem a vezetéshez, hogy kormányt ragadjak, hogy forgatni kezdjem visszafelé az egész hajót. - Nem erőszakolhatod rám ezt az egészet! És mégis a sulival mi lesz?! Anyát meg ott hagytad a picsába! - durrantam be egy pillanat alatt, ahogy a megfeszített izmaim alatt a kormány reccsent egyet. A helyén maradt, nem törött el, de megreccsent a fogás alatt. A mutató ujjammal böktem Aegir irányába. - Nem kell semmilyen kioktatás! Jól vagyok! - emelt hangon beszéltem felé, de aztán az elmémben elhangzott egy réginek tűnő emlékfoszlány, néhány hang. Aaron... Nem veszíthetlek el! Az agyamra mész olykor de... és ez nem a halálom pillanatában történt, ebben biztos vagyok... a görcsös testtartásommal elengedtem a hajót, magam elé révedtem, odébb léptem, ám a következő pillanatba lerogytam. a kezeim a törzsem mellett lógtak, majd mint aki szellemet látott úgy meredtem magam elé. Még levegőt is elfelejtettem venni. Mintha Aegir hangja lett volna és totál parázott valamitől. A tekintetem lassan kúszott oldalra, hogy újból felmérjem a hajó útját, biztos voltam benne, hogy visszafordultunk...egyiptom? Hurrá!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 24, 2022 2:26 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Az a rengeteg kérdés, ami ott kavargott az elméjében. A rengeteg kérdés, ami nem hagyott számára megnyugvást, én meg közben egyre csalódottabb, és elgyötörtebb lettem, hogy az a sok szarság amit Isten létemre elviseltem tőle, ismét kezdetét veszi, és nem lesz megnyugvás. Felsóhajtottam, aztán csendesen beszélni kezdtem. -Megkínoztak... Túl késön tettem rád a rúnát... Meghaltál... -torkom elszorult, a hang bent rekedt. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam lelki szemeim előtt látni a képet. Nem! Soha többet.- Elvittelek a kórházba a sérüléseid miatt, amikre megeskettél, én nem hozom helyre... de azt nem ígértem, hogy az orvosok sem. Megműtötték a szíved... A fejedben is kotortak. Én adtam egy rúnát, ami nem engedte, hogy közben meghalj...- felsóhajtottam, aztán megingattam a fejem, majd kimondtam a szót, amit tudtam, nem kellett volna, s hatására összeszorúlt a gyomrom, kezem pedig egy pillanatra ökölbe. Nem rá voltam dühös, hanem arra az alakra. Arra a... De inkább elfolytottam a haragom, majd jöhettek a következő válaszok. -Azt mondtad, fontos vagyok a számodra, és nem akarod, hogy elhagyjalak. Megkértél maradjak veled.- ismét elhallgattam, aztán átadtam neki a képet, kicsit magyaráztam, majd visszamentem a kormányhoz, s pillanatok erejére, fellobbant az addig elfolytott haragom, majd újfent elapadt, mintha ott sem lett volna. -Talán reményből. Hogy a maró utálaton kívül bármit is feléleszt benned. Hogy talán emlékezni fogsz ...- elhallgattam, s úgy figyeltem őt egy darabig. Aztán Aaron a mellkasomnak dobta a képet, amit megfogtam, s keserű ízzel számban tettem el zsebembe. -Tudom hogy mit akarsz ...hogy mit akartál Aaron... Velem akartál jönni erre az útra. Tanulni akartál. Tanulni, és fejlődni. Hogy megtanuld kontrollálni a haragod.-csendben maradtam, s meredtem magam elé, aztán tekintetem a vízre emeltem. Tudni akartam, hogy minden rendben lesz. Tudni, és hinni, bár nem láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Nem láttam, pedig reménysugarat ébresztett volna bennem. -Egyiptom felé haladunk... Àtmegyünk a csatornán, aztán majd megállunk kicsit. Felhívjuk anyádat, mert a szavamat adtam...- nem nêztem felé. Nem akartam, hogy a szemeim égető könnycseppek előbukkanjanak. Nem akartam lelki szemeim elött ujra és ujra holtan látni. Nem akartam éjszakánként riadt hangját hallgatni, s nem akartam részese lenni ennek a rémálomnak. Elég volt! A harag minduntalan ott égett a lelkemben, és nem tudott távozni. Tàvoznia kellett volna, de nem bírtam elengedni, ahogy a frusztrációmat sem. Elegem volt... Egy pillanatra otthagytam a kormánykereket, majd állítottam kicsit a vitorlán, s mire visszaértem, igazítottam pár fokot a menetirányon. Fájt a sajgó lelkem, mi vissza akarta kapni a fiam. A fiam, aki megnyílt felém, s ki bátran nevezett Apának...
Hiába beszélt a kötésekről, hogy nem voltam szép látvány, így nem akarta, hogy a barátaim úgy lássanak. Shane... a név rémlik ugyan, de nem tudom kihez kapcsolni, mintha arc nem párosulna hozzá. És ez azért elég ijesztő tud lenni. Sok minden történt. Nem akartam vele lenni, sehova nem akartam menni. Haza akartam kerülni. Mit tettem volna otthon? Valószínűleg Cassievel lennék és videójátékoznánk. Aegir jelenléte nem túl nyugtató, frusztrálttá tesz, ráadásul nem is kedvelem, vagyis... a hajóónak a víz mélyén lenne a helye. Az nem létezik, hogy egy hét alatt rendbe rakta! Felöltözve közöltem vele, hogy elrabolt pont ez miatt, de megmagyarázta. - Hosszú hónapok... - ismételtem meg szavait. A képen július volt írva, Aegir pedig februárban bukkant fel. Mi volt a két hónap között? Mi volt Július előtt? Nevet választok a hajónak. De az ivó körüli dolgok lefoglaltak. A rajzok. Amiket nem mutattam meg. Kinyögtem egy chh-t, miközben végig hallgattam, majd felpillantottam a felhőkre. Válaszokat kaptam. De nem emlékeztem. Miért nem? Mégis mi a fene történt velem? Az orvos szerint ezzel haladni fogunk így nem mehetünk haza. - Miért kellett az orvos? - kérdeztem rá, bár választ sem reméltem hozzá, inkább a probléma forrását emeltem még ki. - A fejemmel minden rendben. - morrantam oda, ám az hogy néha belenyilall a fájdalom...nos fogalmam sincs azt hova kellene tenni. Mihez kellene kötni. A Dora elleni dolog miatt van mindez? Mégis mennyi ideig voltam halott? Mégis mi történt ott? Arra emlékszem, hogy kokaint injekcióz be és onnantól már nem jutnak el hozzám az emlékek foszlányai. - Ne nevezz így! - dühített a gondolat, dühített az az egy szó, amit rám akasztott. Nem voltam a fia. Ő csupán a spermadonorom volt, s ezt ő szépen el is felejtette. Én nem felejtettem el. Mégis ott cikázott az elmémben, hogy kettőnk között valami nem oké. Valaminek kellene itt lennie, ahogy a lila szemű lánynak is szerepe volt az életemben. Vele edzettem, aztán jött az autóbaleset és akkor közölte be, hogy Axel meghalt? Nem. Fogalmam sincs, hogy mi volt, de ahogy a fogaskerekeim forogni kezdenek, hogy az emlékek után kajtassak...a fájdalom átjárja a testem. Aegir tovább beszélt, a pillantásom oda került az arcára. Szavaira felvontam a szemöldököm. Kedveltem. Vagy csak próbálja az emlékeimet bezavarni. Sose kedvelhettem! Bálnavadászokat fogtunk, videójátékoztunk. És anya örömének is hangot adtam. Anya boldogsága. Kértem tőle valamit. Ha elhajtom őt, ne hallgassson rám. - Miért kértem ilyent? - halkan és nyögve csendült a kérdés, a fájdalom elviselhetetlenné vált, görcsösen kapaszkodtam, összeszorítottam a szemeimet, a lüktető fejfájás másabb verziója fogadott. Percekig kínzott ez az egész, de a lehunyt szemeim által a sötétségre tudtam koncentrálni. Próbáltam elterelni a figyelmemet a fájdalomról, próbáltam arra figyelni, hogy Axel életben van és mi mindent csináltunk. Mennyi mindent? Próbáltam összeszedni mindezt, de az edzésen kívül sok nem jutott eszembe. Ez az edzés meg...mintha meg sem történt. Dora olyan könnyedén kapott el, mintha egy tudatlan senkiházi lennék. Egy nulla. Aegir mellém lépett, majd egy képet vett elő. Ráemeltem a pillantásom. Az Ír készítette rólunk. Ki az az Ír? Óvatosan a kép felé nyúltam, ujjaim közé vettem és magamhoz húztam. Figyeltem azt, hosszan elidőzve rajta. Aegir és én. Mosolyogva, mint akik valamin szórakoztak és jókedvük volt. Elnyíltak az ajkaim, a gyomrom görcsbe rándult. Fájt. Elvették tőlem az emlékeimet és most kaparhatom össze őket. - És ezt miért mutatod meg? - pillantottam az istenre, miközben visszatért a kormányhoz. Őt figyeltem, amíg újra megragadta a kormányt, majd visszatekintettem a képre. Közel álltunk egymáshoz, nem haragudtam rá. Jól éreztem magam vele. A háborgó tenger felé pillantottam, leeengedtem a kezem, melyben a fénykép volt, majd figyeltem. Aegir mérges volt és fogalmam sem volt mi volt az oka. Mi válthatta ki. De aztán elmúlt. A csend és a tenger apró morajlása még az én fülemet sem bántotta. Csendesen álltam ott a képet fogva, majd újra lepillantottam rá. Nem emeltem fel, odalent a lábam mellett figyeltem. - Ez lesz a legjobb nekem? Csak így kijelented? Az meg sem fordul a fejedben, hogy ÉN mit akarok?! - nem néztem rá, csupán a fejeket figyeltem a képen. A képen ami mi vagyunk, mintha legjobb barátok lennénk, mintha ősrégi cimborák és nem egy apa - fia páros volnánk, akik frissen találkoztak össze és az utálat összetalálkozott egy istennel. Felemeltem a fejem, majd Aegir felé indultam, a kezem emeltem a képpel, majd a mellkasához vágtam a fotót és el is engedtem. - Merre járunk? - tettem fel a kérdést, miközben lassan a szemeibe, arcára pillantottam. A tekintetem a haragtól izzot, a lelkem darabjai is hasonlóképen éreztek az isten irányába. A düh is ébredezni kezdett, reagált az ő mérgére.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 24, 2022 6:40 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
]
Aaron && Aegir
Nem tudta miről beszéltem. Nem tudta mennyi mindenen ment keresztül, s meglehet, ez az édes tudatlanság lett volna a legjobb a számára, s hagyni mindent feledésbe merülni, de nem akartam. Nem akartam, hogy elvesszen az a rengeteg idő mit együtt töltöttünk, mivel kiérdemeltem, hogy bízzon bennem. Nem akartam, hogy elvesszen a szó, mi annyira simogató volt lényemnek. Nem akartam, hogy elvesszen a gondolata akár csak annak, hogy mennyire jó páros vagyunk együtt, ha összefogunk. -Sokszor kerestek, de akkor még nem akartuk, hogy találkozz velük. A kötések a fejeden, nem voltál szép látvány. - húztam el a szám, aztán megingattam fejem. Shane többszőr is keresett, de nyilván rá sem emlékszel még... Felsóhajtottam, aztán zsebembe ejtettem kezem, majd magyaráztam cseppet a kajáról, hogy majd menjen, és egyen valamit, aztán még a telefonom is odaadtam neki azzal a szöveggel, hogy hívja fel az anyját, és megbeszélhet vele mindent. Persze csak remélni tudtam, hogy a doki igazat mondott, és nem lesz örök életre aranyhal belőle. Nem akartam leterhelni az elméjét, így nem kezdtem bele további magyarázatok, inkább felmentem a fedélzetre, hol aztán beálltam a kormány mögé, s eszembe jutott, mennyire örült neki, hogy megmutatom majd mit kell csinálni a hajóval, hogy nem csak a kormány a fontos, hanem akadnak még más fontos műszerek. Halványan elmosolyodtam, mikor megpillantottam, aztán rendeztem hogy rendben lesz minden, hogy azt mondja, minden rendben van Apa, és nem lesz semmi gond. Hogy emlékszik mindenre, csak olykor összekavarednek az emléje. -Nem raboltalak el... A hajó már hosszú hónapok története Fiam! Régóta nem haragudtam. Megbeszéltük, hogy Te választasz neki valami ütős nevet, de elmaradt.- magyaráztam.- Nagyon elvoltál foglalva azzal, hogy az ivó terveit rajzolgassad, amit egyszer sem nézhettem meg - mosolyogva turtam bele hajamba. Türemles voltam, s magam sem lestem bele a jegyzeteibe, amit magával hurcibált. -Nem mehetünk vissza Aaron... Rendet kell tennünk a fejedben. A doki azt mondta, talán használni fog a környezetváltozás... Meg szerintem ezzel érünk el a legjobb haladást Fiam. - megvontam a vállam egy pillanatra, aztán megingatt a fejem. -Tovább kell mennünk. Ez lesz a legjobb neked.- nem akartam önmagam ismételni, de tisztában voltam vele, hogy ez lesz a legjobb, és talán időről időre fel lehet építeni az egészet. Kőről kőre. Egy pillanatra azonban elgondolkodtam, vajon melyik másik Isten lenne olyan marha, hogy ennyit gürizzen a gyermekéért. -Még nem emlékszel, de kedveltél... Rengeteg időt töltöttünk együtt. Segítettél bálnavadászokat fogni, videójátékoztunk, segítettél lebontani a falakat a készülő ivóban, és örültél, hogy anyád ismét boldog... Arra kértél,- emeltem rá tekintetem- hogy bármit is mondasz, bárhogyan is próbálj elhajtani magad mellől, nem hagyhatom... Én eszerint próbálok cselekedni.-elhallgattam, rögzítettem a kormányt, aztán mellé léptem, de nem érintettem meg, pusztán elővettem zsebemből egy fényképet. -Ezt az Ír adta ... Nem tudom mikor készítette, és azt sem tudtam, hogy ennyire szentimentális, de...hátha segít kicsit ...- a képen Aaron és én voltunk, mosolyogtunk, jól éreztük magunkat.-felé nyujtottam a képet, s ha elvette, megtámaszkodtam a korláton alkarommal egy ideig, majd visszamentem a kormányhoz. Nehéz lesz! Baromi nehéz! Vissza akartam kapni, úgy, amilyen volt. Visszakapni, mert ha semmi sem változik, és a doki Aranyhalat csinált belőle, az adott szavam ellenére fogok végezni vele. Már-már eszembe ötlött a régi jó szokás is, s tekintetem villant egyet a horizontot fürkészve. Nem Aaronra voltam mérges, pusztán maga az egész helyzet volt bosszantó. Akkor kaptam észbe, mikor a tenger haragosan kezdett hullámzani köröttünk. Elhessegettem a rossz gondolatokat, vettem pár mély levegőt, aztán a tenger elnyugodott. Legalább is ami a vizet illette.
Hónapokkal ezelőtt történt, mikor Aegir megemlítette, hogy hosszú útra akar majd elvinni. Csak meredek magam elé, emésztve a szavait, nem szabad fen akadnom rajta. Sok minden történt és sok minden katyvasz is történt a fejemben. Köztük az, hogy az emlékeim egy része vagy elveszett, vagy összekeveredett egy másik emlékkel. Rémisztő. Főleg mikor először tudatosult, hogy valami nagyon nem stimmel. Legalább nem csak nekem tűnt fel. Csak pár napra akartam ellépni otthonról, sok a dolog számomra, ráadásul hamarosan mennem kell egyetemre. De Aegir közölte hogy több idő kell ehhez. Nem akartam több időt, nem akartam még többet elvesztegetni, de ő fixen ezen az állásponton állt. Menekültem. Vissza le a kabinba. A biztonságba, ahol csak én voltam és a gondolataim. A képek. Amik akkor készültek, mikor Dora elrabolt. Mennyi minden eshetett még ki a fejemből? Mégis mennyi ideig voltam halott, hogy ez mennyi időre hagyott időt bennem. Vagy ép nyomot. Mennyi idő lesz visszaszereznem őket? Visszakapom őket normálisan? Van rá esélyem Aegir mellett? Gondolataimból Aegir zökkentett ki, ahogy benyitott. Majd belépett. A képet felvette ahol egyedül voltam, a szavai apró rángást váltottak ki az ajkaimból. Fintor. Mosoly. Fogalmam sincs mi lett volna belőle. Főleg mikor a barátaimról beszélt. Az osztálytársakról. Tudni akarták a hogylétem. De honnan tudták, hogy bajban vagyok? Nem, inkább nem akarok tudni semmit erről...csak még nagyobb baj lesz idebent. Ráemeltem a tekintetem, a szemeire, az arcára, ahogy beszélni kezd, hogy nem kellett volna elmennie, nem szabadott volna magamra hagynia, hiszen megigérte. Ha otthon marad, ez nem történt volna meg? Segíteni akar helyre hozni. - Nem tudom miről beszélsz... - motyogtam elpillantva róla. Vállat vontam, majd elpillantottam róla. Az hogy tovább tudok-e lépni ezen, hogy bedrogoztak, hogy lábon lőttek, hogy meghaltam, hogy a fejembe másztak, hogy tönkre tettek lelkileg...az már csak rajtam áll, hogy akarom-e? Vagy maradjak így, had őröljön fel és had legyek csak az enyészeté. De Aegir és a család többi tagja nem akarja ezt. A telefonját nyújtja, csak másodpercekig figyelem azt, majd elveszem óvatosan azt. Hívjam fel anyát. Miért? Mi értelme van? Csak figyelem a mobilját, majd a távozó alakja után nézek. Vele vagyok biztonságban, a legjobb helyen...kaja van...ha készen állok, megtalálom. Jó ideig csak figyelem a mobilt a kezemben, talán 20 perc el is telt, majd szusszanva emelem fel a seggem, hogy letegyem a kezemben lévő telefont az ágyra, majd az ágyra szórt ruhákat válogatva ki, lassan öltözni kezdek. A többit pedig csak az ágyon hagyom. Szürke melegitő póló, cipzáros pulover és nadrág elegítő. Farmer nincs. Szóval minek is hozott ide? Fejtágításra? Vagy hogy még többet okoljon a hajójáért? Mindezt úgy tudom csak meg ha felmegyek. Ha bele megyek ebbe, akármennyire nem akarom ezt az egészet. A mobilját fogva lassan lépdelek ki a kabinból, ki a felszínre, majd a kormányhoz, ahol ő is ácsorgott. A telefont visszaadtam neki, nem tettem vele semmit. Nem is néztem Aegirre, csak a tengert figyeltem. - Elraboltál és mindez miért van? Mert a hajódat tönkre vágtam? - nem, az emlékeim zavarosak, össze vissza ugrálnak fel, akárhányszor felakarnék idézni valamit. De Axel halálhírén túl, azon hogy veszekedtünk ketten és hogy Aegirt elküldtem melegebb éghajlatra, meg hajót süllyesztettem, meg Avivával edzettünk...szinte semmi nincs! - Elakarok menni! Álljunk meg! - fordultam el tőle és a hajó korlátjára ütöttem. Mély levegőt vettem, miközben a fodrozó vizet figyeltem a hajó alatt elterülve. Fejet ingattam, a korlátot markoltam meg, begörnyedtem. - Nem akarok itt lenni! Nem tudom miről vakeráltál oda lent, de nem akarom ezt! Biztonságban a francokat! Nem is ismerlek! Hogy érezzem biztonságban magam melletted!? Kiakadtál a rohadt hajód miatt! - felemelt hanggal szólaltam fel, de nem figyeltem az öreg felé. A tengert figyeltem jéghideg szemekkel.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 23, 2022 5:19 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Számíthattam volna rá, hogy nem fog emlékezni néhány dologra. Hogy olyan lényeges információk mennek a feledés homályába, amikért annyit dolgoztunk… dolgoztam. Megdolgoztam azért, hogy elfogadjon, és szeressen, vagy éppen csak elfogadjon, és már az is elértem, hogy odafigyeljen arra amit mondok neki. Óriási változáson ment kérészül, és én még mindig magamat hibáztattam azért, amiért nem voltam otthon mikor elrabolták… megakadályozhattam volna!! Vigyázhattam volna rá!!! De nem. Nem voltam ott, mert nekem az a hülye konzolt kellett megvennem, amire annyira vágyott, és amiért már hosszú hetek óta rágta a fülünket.
Emlékszem, mikor apró darabokra törtem azt a szart… -Aaron… az már hónapokkal ezelőtt volt. - feleltem csendesen, miközben a térképre emeltem tekintetem, mit időközben előszedtem, hogy megadjam neki a választás lehetőségét arra, hogy válasszon egy uticélt. Összeszaladt a szemöldököm, miközben a fotózást említette. Emlékeztem rá, mikor megérkeztek a fényképek, ám erről nem ejtettem szót. Úgy éreztem ez az egész túl gyors lenne a számára, szóval csak a térképre böktem, és vártam, hogy válasszon egy helyet. - Több időre lesz szükségünk Aaron. - nem akartam fiamnak szólítani, hisz jelen helyzetben úgy éreztem, erre nem állna készen. Szavaira lehajtottam fejem, vettem egy nagyobb levegőt, majd megdörgöltem a tarkómat. Épp válaszolni akartam, s elmondani, hogy ez nem akarat kérdésre, hogy erre jönnie kell, mert csak így tudjuk helyrehozni a lelkét, s azt ami eltörött benne. Egy intenzív terápia, ami segít majd. Legalább is én ebben bíztam. Aztán gondoltam egyet, rögzítettem az irányt, majd lementem a kabinjához. Megkoppantottam az ajtót, aztán választ sem várva léptem be. Tekintetem a földön heverő fényképekre emeltem, majd lehajoltam, és felvettem azt a képet, amiből nekem is volt egy példányom. - Tetszik ez a kép! Jól sikerült! - mosolyodtam el, miközben hangom megnyugtatón búgott. - A barátaid sokat érdeklődtek utánad… tudni akarták jól vagy e, de… nem tudtam mit kellene mondanom, hiszen azt még sem mondhattam, hogy kis időre meghaltál, de visszahoztunk… - nem léptem közelebb, csak megálltam ott, s leszegtem fejem. - Sajnálom, hogy nem voltam otthon mikor elvitt. Sajnálom, hogy a hülye szülinapi ajándékod miatt, két várossal odébb voltam… Melletted kellett volna lennem, mert a szavamat adtam, hogy sosem hagylak magadra! - emeltem rá végül tekintetem. - Tudom nem megyek vele sokra, de abban tudok neked segíteni, hogy ezt az egészet helyrehozzuk… hogy minden helyrebillenjen a fejedben… hogy képes legyél tovább lépni. - szívesen magamhoz öleltem volna, ám valamiért mégsem tettem. Ha a néhány hónappal ezelőtti emlékei vannak csak jelen, akkor bizony én még közellenség vagyok. Aztán gondoltam egyet, előszedtem a telefonom, majd felé nyújtottam. - Még nem vagyunk olyan messze… fel tudod hívni az Anyádat… De hidd el, jelen helyzetben, velem vagy a legjobb helyen. - magyaráztam, aztán elindultam kifelé. - A konyhában találsz kaját… ha készen állsz, a fedélzeten megtalálsz. - veregettem meg az ajtófélfát, majd indultam meg felfelé, ahol beálltam a kormánykerék mögé, s mereven meredtem magam elé, aztán megdörgöltem arcomat. Nehéz lesz… nagyon nehéz! Nem akart velem jönni, és az emlékei újfent a habokba kerültek. A doki mondta, hogy egy darabig ez lesz még majd, de reményei szerint minden visszajön majd. Minden. Minden esetre csak bízni tudtam, helyreáll benne a rend, és minden eszébe jut. Minden.
A hányadékom a padlón loccsant szét, de a tengervíz gondoskodott arról, hogy sokáig ne csúfítsa azt. Kérdésemre nem várt válasz is érkezett Aegir szavaival. Csak meredtem magam elé, miközben hallgattam szavait. Ő hozott el. Elrabolt? Nem... anya tud erről. Meg valószínűleg Axel is... én miért nem tudtam erről? Hogy magával hoz ide? Mi oka volt erre? Minden rendben lesz...értetlenül néztem utána. Mi a fene folyik itt? Történt bármi olyan, amiért elhozott? Öltözzek, a táskámban...a kabin ajtó felé pillantottam, de nem moccantam. Álltam a fedélzeten egy szál alsógatyában, kerestem bármilyen érthető magyarázatot az elmémben, de nem leltem semmit. Csak a tekintetem követte Aegir mozgását és tevékenységeit, olykor megbillentem, ahogy a hajó megugrott, de állva maradtam. A szívem ismerős vad hajszába kezdett, nagy levegőt kellett vennem, hogy nyugodt maradjak, de egyszerűen csak újra a mellkasomra simitottam a kezem...mintha ezzel a fájdalom is elmúlna. Francokat. Egy térkép is előkerült, beszélt róla, hogy hova mennék most legszívesebben. - Mi? - nem, tényleg nem értettem a dolgokat. Az előbb még egy buliban voltam Cassievel, aztán most itt... túl gyorsak az események. Eszembe jutnak korábbról a szavai... ha eljön az idő, elvisz magával világot látni... de ez mikor volt? Tegnapelőtt? Egy hete? Zavaros az egész, hogy mi mikor volt, mintha tegnap lett volna Axel halála, mintha tegnap veszekedtem volna Aegirrel... mintha tegnap tudtam volna meg róla, hogy az apám...vagy az egy hete volt? - Egy hete beszéltél erről...elviszel világot látni...ez most az? - emeltem fel a térképről a tekintetem rá, majd fejet csóváltam, kissé idegesen két kézzel a hajamba túrtam. - Nem lehet Aegir. Lesz egy fotózás az Elvbakkenbe...részt kell vennem rajta... - a fej ingatás ugyanúgy ott maradt, miközben körbe fordultam az eget figyelve, eszembe se jutott, hogy ez a fotózás már megtörtén pont azon a napon, mikor Ő elrabolt. Visszafordultam Aegir felé, leejtettem magam mellé karjaimat. - Csak pár napról van szó? - nem vagyok toppon, a kérdéseimen is látszik, történt valami, ami kissé megzavart, ami miatt nem lelem magamat, az emlékeim sem állnak helyre. Emlékszem dolgokra, de fogalmam sincs hogy mikor történtek meg... Közelebb sétáltam, hogy lássam azt a térképet, közben újra magamra pillantottam, nem éreztem, hogy fázok, de kellemetlen volt előtte boxerben mutatkozni. - Nem akarok sehova sem menni... vigyél haza... nem akarok ITT lenni...meg VELED se... - hátráltam el zavartan tőle, majd visszatértem sietősen az ideiglenesen kinevezett kabinomba, hogy előszedjem a táskámat és kipakoljak belőle mindent. Csupán pár darab ruha volt benne, a pénztárcám, a mobilom és a töltőm... meg pár apróság. Fejet ingattam ridegen, az üres táskát a falhoz vágtam, Axel csillaga hangosan koppant, majd azzal a lendülettel ültem is le az ágyra. Magamhoz vettem a pénztárcám, felnyitottam, két fotó esett ki onnan, amiket estükben el is kaptam és megnéztem azokat. Az elvbakkeni fotózás...július 14. Mindenki neve szerepel rajta. A másikon pedig csak én vagyok. Az elvbakkenben, az udvaron, ugyanott a fotózáson, július 14. Mi? Már megtörtént mindez? Mikor? Hányadika van? Minek akar egyáltalán elvinni? Jól megvoltam otthon. Suliba jártam, a haverokkal voltam... bár hiába akarok rájuk emlékezni, egyszerűen teljesen más emlékek vonulnak fel az elmémben. Lövés hangja, majd olyan rémisztő fulladásos hangok, majd az ismerős hang is felhangzik; Megölted őket Aaron! Megöltem őket? A barátaimat? Ezért nem emlékszem a velük töltött pillanatokra? Az nem lehet hogy az én kezemre vér tapadt...de mégis mikor? A ballagáson? Volt egyáltalán ballagásom? Ijedten nézek fel az ajtó irányába, közben két tenyeremet is felemelem, hogy lássam véresek-e. Közben a két kép is kiesik a kezemből. - Mi a fene folyik itt? Tegnap veszekedtem vele arról, hogy...hogy elkötöttem a hajóját és lekevert egyet... - a figyelmem a leesett képekre siklik, szinte nem is jut el a tudatomig a képek jelentése, csak az kattog bennem, hogy nemrégen történt meg az első találkozásunk.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 23, 2022 4:50 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
A stressz! Az a rohadt stresz, ami úgy maga alá gyűrt, hogy azt hittem többet fel sem kelek onnan, de erősnek kell lenni, elvégre hiába kevesebb az erőm mint a régi időkben volt, mikor még imák özönlötték el a világot, a jó fogásért, a nyugalmas tengerért, de akkor is egy Isten vagyok, és nem egy egyszerű halandó. Szóval, a bulin szemmel tartottam a fiamat. Figyeltem minden rezdülését, támaszt nyújtottam neki, és hiába tűnt úgy, hogy minden rendben, és rendesen viselkedett, tudtam, hogy ez pusztán a látszat. Egy káprázat, aminél Loki sem lenne képes jobbat kitalálni, csak hogy senki se lássa mennyire szenved. Szóval figyeltem. Legalább is egy darabig. Aztán amikor a buli beindult, a dolgok egy kissé más irányba terelődtek. Kezdtem jól érezni magam, és… nos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt vártam. Szóval elnézést kértem mindenkitől, s Aaron hiába ellenkezett annyira, hóna alá bújva segítettem talpra, hiába erősködött, hogy ő tud járni, és hogy minden rendben van. Előtte Kat-tel lebeszéltem, hogy rendbe kell hoznom lelkileg, és megtanítanom pár dologra a fiam… nos elég nehezen sikerült meggyőznöm róla, és megértetni vele, hogy ezt itt helyben nem lehet, de azt hiszem sikerrel jártam, hisz nem szedte ki a kocsimból az összekészített ruhákat, hanem még ő maga is segített csomagolni. Aaron annyira kiütötte magát, hogy már a kocsiban elaludt, így fel kellett cipelnem a fedélzetre, befektetni az egyik kabinba, levenni róla az öltönyt, majd bedugni az ágyba. Rendbe hozzuk Fiam! Mindent rendbehozunk! fogadkoztam gondolatban, miközben elkötöttem a hajóm, és kihajóztunk a nyílt vízre. Nem volt konkrét tervem, de egy olyan helyre akartam vinni, ami kellő távolságra van innen, ahol messzire kerüli a stressz, és megtanulhatja, milyen is az a nyugalom. Mikor nem kell hadakoznia az elméjével... A tenger hívogatása, a békesség, mi körbevett, és persze az aggodalom, mi ott motoszkált bennem, és nem hagyott magamra egy pillanatra sem. Épp csak egy pillanatra mentem le a motortérbe, hogy leellenőrizzem minden rendben van e, s mire benéztem visszafelé Aaron kabinjába, már nem volt ott. Összepréseltem ajkaim, majd felmentem a fedélzetre, s így épp végignézhettem miképpen adja ki magából azt a sok mindent mit magába tömött, szóval egy kósza intéssel a víz felcsapott a fedélzetre, s eltüntette az oda kiadott tartalmat, majd fiam mellé léptem finoma érintve meg a vállát. - Nem. - ingattam meg a fejem. - Én hoztalak el… a kocsiban megbeszéltük, hogy eljössz velem egy hosszabb útra. Anyád miatt ne aggódj… segített összecsomagolni. - veregettem meg a hátát. - Minden rendben lesz. - bólintottam egyet, majd elléptem mellőle. - Öltözz fel! A táskádban vannak a ruháid. Elhallgattam, aztán visszamentem a kormányhoz, irányt állítottam, és az út folytatódhatott tovább. Nem mondom, hogy nem aggodalmaskodtam, hogy nem ugrott egy csomóba a gyomrom egy pillanatra, de itt volt a legnagyobb biztonságban. Amíg ő lement felöltözni, mármint ha megtette, akkor addig én előszedtem egy térképet, kiterítettem azt magam elé, s ha nem ment le, akkor is e-képpen tettem. -Válassz ki egyet! Bármelyiket! - biztattam. - Oda megyünk elsőnek! Vissza nem fogunk menni, arra hiába is böknél. - emeltem rá tekintetem, miközben intettem, s újfent a térképre mutattam.
Nem sok mindenre emlékszem arról a napról, de mikor lehunyom a szemem, Dora suttog a fülembe éjszakánként. Végig kíséri a haláltusámat, ott van minden egyes pillanatban az elmém bugyraiban és mint egy mókuskerék...elkezdődik ugyanaz, mint mikor elrabolt. Csak mindig más a sorrend. Most kihagyta a drogot és egyből rátértünk az utolsó, végső menetre. És mikor felébredek, ő ott áll előttem és méreget. Akkor ott a késztetés, hogy menekülnöm kell. El onnan, messzire. De most miért aludtam el egyáltalán? Örültem, hogy pár nap óta végre ébren vagyok és nem játszódik le bennem újra és újra. Nem is akartam aludni, elakartam felejteni az ivászattal, a bulizással ezt az egészet. A teljes történetet. Azt, hogy látnom kellett saját magamat meghalni. Hogy végig néztem Axeléket is ahogy szenvednek miattam, mert szeretnek és óvnak. De megmentették a seggem. Megint. Azóta mire emlékszem? Cassievel bulizni mentem a szülinapom miatt. Ittunk, buliztunk, táncoltunk... De aztán se kép, se hang. Teljes képzavar áll fent. Kezem még mindig remeg, az emlékek sosem tűntek el, így a stressz sem. A pánik se. Hiszen emlékszem arra, amikor leállt a szívverésem, mikor beléptem a sötétségbe. Mehettem volna a barátaimhoz, akik eddig eltávoztak, akik itt hagytak végleg. Egy örökkévalóságnak tűnt az ott létem, de nem hagytak ott túl sokáig, hisz kellettem nekik, még így is. És most izzadtan, verejtékezve ébredek, a szemeim kipattanva próbálnak bármi után a jelenbe kapaszkodni. Rettenetesen nehéz, miközben próbálom elnyomni a folytogató érzést és a keserű nyálat visszanyelni. Mintha épp hányni készülnék, de ez rosszabb. Ezerszer, ami azt illeti. A látásom lassan tisztul, ahogy a plafont bámulom...kicsit a tanácstalanság fog el a félelem mellett. Nem ismerem ezt a színt. Ez nem a szobám és nem is anyué... a vendégszobát sem alakították át. Tényleg tanácstalanul méregetem kis ideig, de aztán kapkodni kezdem a rémülettől a levegőt, ahogy Dora hangját meghallom a fejemben. A fejem málhás lassúsággal mozdul oldalra, hogy megnézzem a valódi helyzetemet, de amit látok...cseppet sem bizalomgerjesztő. Egy aprócska szoba fogságában vagyok, az éjjeliszekrényen egy fénykép van. Talán anyámé. Homályos kicsit. Összemosódik az egész. Értetlenül figyelem hosszasan, ameddig el nem jut a tudatomig, hogy jelenésem lehet, végül egy nagy lendülettel felülök, de aztán a fejem is sajogni kezd. A halántékomhoz kapok, felszisszenek. Magamra nézek és hát...egy alsógatya van csak rajtam. Mi a tököm folyik itt? Nem értem a helyzetet és ez teljesen jogos. Bulihoz illő ruha volt rajtam, ott táncoltam Cassievel és ittunk is, majd újra táncoltunk... egyáltalán mennyi az idő? Nem látok órát, a mobilom sincsen a közelemben. Csak a táskám az ajtó mellett... miért van itt ez is? Megdörzsölöm fáradtnak tűnő szemeimet, arcomat, a hajamba túrok, majd csobbanás hangja éri el a hallójárataimat. Értetlenül meredek a falakra. A tenger érzése átjár, hívogat, én magam pedig -még mindig- ijedten nézek végül vissza az ajtó irányába. Felpattanok, de túl gyors volt a mozdulat, térdre rogyva zuhanok le a padlóra, onnan pedig felpillantok az egyetlen kiútra. Erőszakkal mozdulok, felállok és szinte feltépve az ajtót kilépek onnan. Aegir hajójának ismerős belső tere az első, amit észreveszek. Megugrik a szemöldököm, a gyomrom görcsbe szorul egyből. - Mi a szar ez?! - dőlök neki a falnak az ajtó mellett, miközben körül nézek az üres kabinban. Megint elrabolt? Vagy elvittem egy körre a hajóját a tudta nélkül? Kétlem. Vagy kezdjek el aggódni? Miért nem tudok semmit az ittlétemről, vagy hogy miért hozott ide, vagy hogyan? Sajog a fejem a gondolatoktól, kevereg a gyomrom. Másnapos lennék? És a hajó? Kapaszkodva indulok meg a lépcső felé, hogy felmenjek a fedélzetre. A sípcsontom irányába pillantok, sajog még, de már nincs ott semmi, csak egy heg éktelenkedik...ki vehette ki a golyót? Félre dobom a kérdést, majd valaki megválaszolja. Remélem rohadt hamar és ez a hajós dolog csak egy rohadt rossz vicc lesz. Felérve be kell csuknom a szemeimet, hiszen olyan világosság kerül a szemeim elé, hogy szinte már bántja azokat. Pár másodperc után lassan nyitom csak ki őket és igen...Aegir hajóján vagyok. Nem a mólónál, nem lehorgonyozva, hanem a tengeren haladva valamerre. A végtelen tengert látom csak magam körül és mindez frusztrálttá tesz.... tudatlanná váltam. Nem emlékszem semmire... És ez kurva ijesztő. Számomra. Kiesett elég sok idő fejben és még most sem emlékszem sok mindenre, de talán addig a jó, amíg ez így van. - Megint elkötöttem a hajót? - motyogom magam elé, miközben felegyenesedve meredek előre, tapogatódzva a megmaradt emlékeim között, hogy mégis miről maradtam le az elmúlt időben. Elég sok mindenről, ám mivel érzem a gyomrom tartalmát feljönni, így oldalra fordulva csak kieresztem az egészet a padlóra. Soha többé nem akartam pedig a tenger közelébe menni, elegem volt ebből...az utóbbi időben egyáltalán nem akartam félisten lenni. Nah mintha lett volna bármikor is választásom főleg ha az ingatag elmémet nézzük...és azt hogy mennyi barátomat elvesztettem. És nem csak barátot... ezen gondolatra a mellkasom is sajogni kezd, összegörnyedve kapaszkodót keresek, fújtatok párat, hogy levegőhöz jussak, hogy állva tudjak maradni, hogy a pánik ne akarjon utat törni.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
