A zuhanásomat egy vízoszlop állította meg, majd eresztett bele finoman a vízbe. Láttam a hajót, nem távolodott és nem is közeledett, egyhelyben állt. A helikopter a víz felett volt, de mikor meglátta hogy úszni kezdek és egy hajó felé, akkor visszatért arra, amerről jött. Sokat nem kellett mennie és így a fizetségem is elmaradt irányába. A semmiért nem fizetek. A hajóig úsztam, nehéz volt, de ébren kellett maradnom. Ébren és mindezt erőszakosan tettem. Pihennem kellett volna ahogy azt kérte, utasította, de balga mód elmartam magamtól. Szó szerint eltaszítottam tőlünk. Magunktól. Anyát is belehúzva ebbe az egészbe. Mi van ha sose jön haza? Mi van ha végleg elvágtam magam ezzel? Mi van ha az utálata... a hajó oldalához értem, kezemmel simítottam meg a hajó oldalát, pihentem egy cseppet, tekintetem elrévedt a kikötő irányába. Simán itt hagytam volna mindezt, ha azok a szavak nem kerülnek a feszínre. Okkal mondta azt amit. És én tudni akarom mi lesz a történetünk vége, vagy így vagy úgy. A létra felé úsztam, majd oda kapaszkodtam fel és mentem fel egészen a fedélzetig. Szó szerint beestem. Nem esett jól mindez, de megkellett tennem, hogy rájöjjek, hibáztam. Megint. De nem emlékszem mindenre, a legnagyobb átok az, hogy a levele is velem van, elkísért és az hogy összakaptunk. De voltak szép napjaink. Visszaakartam kapni az emlékeimet. Azokat amik összekötnek vele. De elszúrtam. Távol maradt, nem néz rám, s nem szól. Helyrehozhatatlan károkat okoztam benne. Hasra vakartam magam, amint a légzésem helyre állt, majd térdre keveredtem, kezeim azonban magam előtt maradtak. Nem néztem fel az öregre. Lehajtottam a fejem. Felé voltam fordulva. A padlót figyeltem ijedt szemekkel. Hogy kérjek bocsánatot egy istentől? Kattogott az agyam, de nem sokéáig. Cselekednem kellett, bármi, ami hasonló egy bocsánatkéréshez. - Bocsánat... - nem érdekel, ha nem szól hozzám többet, nem érdekel, ha úgy bánik velem innentől kezdve ahogy én vele...de tudnia kellett. Őszintén sajnáltam, az emlékeim ide oda dobálnak vissza a múltba, a jelenbe, majd fellöknek és hagynak szenvedni. Talpra keveredtem, a csillagomra pillantottam az ujjaim közé, majd rászorítottam. Levettem a hátamról a táskát, majd a lépteim a kabinba vezettek. Vizes voltam, de pont leszartam. Újra az ágyba kerültem hasra, elengedtem a táskát, majd igyekeztem arra koncentrálni, hogy minden rendben lesz. Egyedül kell kikeverednem ebből a mocsokból, amit magam köré szórtam. Újabb emlékkép nyomul előre; otthon voltunk, dühöngtem, csupán tátogtam, nem jutottak el hozzám a szavak. Aegir próbált lenyugtatni, ahogy a földre kerültem ő úgy jött hozzám hogy átöleljen és magához húzzon, hogy szavakat suttogjon a fülembe... Ezen emlék képekre emeltem fel a fejem, majd rúgtam le a cipőmet, majd szabadultam meg a vizes ruháimtól. Szinte fel sem álltam ezekhez, a testem fáradt volt, nem tudta elviselni az egész eddigi hajtást. Akkor hogyan fogom elbírni azt, amit Aegir uszít majd rám? Feltápászkodtam, a ruháimat kiterítettem száradni, ahol helyet találtam neki a kabinban, a szobában. Aztán az alsógatya is lekerült, ahogy a táskát is magamhoz húztam, hogy friss ruhát kapjak elő. Magamra hőztam hasonló melegítő ruhát, sötétebb volt. A telefonom is elázott, vizes volt, így csak kitettem anya mellé, hátha ha megszárad, akkor használható lesz. Vagy kuka. Gyűlölök bizonytalan lenni, gyűlölöm amikor egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy mit is szeretnék, de az a helyzet, hogy ebben a szituációban nem olyan egyszerű ám, hogy csak úgy hipp hopp mérlegeljem a dolgokat és döntsek, főleg hogy ekkora horderejű dologról van szó. A láthatatlan pánik azonban úgy ránt a mélybe, mint egy ragacsos sötétbarna massza, ha megkérdeznék milyen nap van ma, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lennék képes válaszolni rá. Az én érdekem is. Próbálok minden áron egy második lehetőségre is összpontosítani, mert az első sokkal nehezebb lenne mindenki számára, de mégis ott motoszkál a fejemben a titkolózás, és nem tudok nem figyelni rá. Bosszant, és csak értetlenkedve tudok szembenézni a problémával, de közben próbálom a nyugodtság látszatát kelteni. A zavaros érzések és gondolatok egy nagy maszlaggá állnak össze, amik elárasszák az elmém, és lehetetlenné teszik, hogy úgy igazán át tudjam gondolni mindezt. Gondolataim száguldoznak a fejemben, neki-nekiütődnek koponyámnak, mintha apró kis kövek volnának, és elhatározták volna, hogy megállás nélkül ostromolni fognak. Nem tudom, mennyi időbe telik elterelnem a figyelmem a gondolataimról, és a most lezajló jelenetre koncentrálni. Visszatértem a fedélzetre, majd a hajó orrához sétálltam, hogy ott támaszkodjak neki a korlátnak. Onnan figyletem a vizet. Másra már nem tudok gondolni, csak arra, hogy azért történt mindez, hogy kiálljam a próbát, amit egyszer már elbuktam. Én vagyok az egyetlen ezen a Kibaszott világon, aki képes segíteni neked!! Szavai kalapács súlyként ütődnek lelkem pallosán. Néma pánik. Hogy fulladjak bele a sötétségbe, ami lassanként elnyeli a lényem, az ürességbe, ami felzabált engem! Hogy hiába üvöltök, senki se hallja majd. Senki, a világon...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 27, 2022 9:49 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Harag, gyűlölet...? Talán gyűlölet is akadt. Ott lebegett a fejemben, a lelkem minden darabkájába beette magát. Nem hagyott menekvést, mintha mindig is ott rejtezett volna, mélyen legbelül, s az egész olyan elemi kínt okozott, mivel nem akartam mit kezdeni. Elléptem mellette, nem foglalkoztam vele, csak tettem a dolgom, hogy kitudjak kötni. Nem szóltam hozzá, levegőnek néztem. Létezett egy pohár, ami elnyeli a sok szart, amit ránk zúdít a mindenség, de az emberi érzések mellett, ott az Isten is. Az isten, ki a pohárra tette kezét, bősz haraggal szívében. Elege volt. Elege a tiszteletlenségből, a pofátlanságból. Abból, hogy szándékosan ágálnak ellene, s nem volt hajlandó tovább elviselni azt. Ki kellett mondani. Elég volt! Szóval kikötöttem, de nem vesződtem annyit amennyit szoktam, hisz csak azért álltam meg, hogy kiszálljon, s szerezzek pár dolgot, amire tulajdonképpen azt sem tudtam mi szükségem volt. Egyszerűen csak kellett, mint valami pót cselekedet. Nem érdekelt ha elmegy, és felszáll egy gépre. Nem érdekelt, ha ezzel Axel végleg megutál, vagy összetöröm Kat drága szívét... De nem... Ez hazugság volt. Ő érdekelt. Őt nem akartam elveszíteni, de még is úgy gondoltam, ha Aaront hagyom, akkor az egészet hagynom kell. El kell engednem, és megfogom tudni tenni, csak újabb távolság kell. Újabb idő, s ismét olyan leszek mint régen. Mire visszaértem, a fiú már nem volt sehol, s én keserű szívvel hagytam el a kikötőt. Lassan haladtam, hisz már nem kötött semmiféle határidő. Nem hajszolt a gondolat, csak az üresség maradt. Hallottam magasba emelkedni a helikoptert, s láttam miként reppen tova, de több figyelmet nem is szenteltem neki. Elegem volt. Tele volt az a bizonyos pohár, s nem akartam bene több mindent engedni. Elég!! Üres tekintettek meredtem a messzeségbe. Nem intettem, nem köszöntem senkinek jó szokásom szerint. Elmémre ereszkedett a köd, s egy darabig talán távozni sem fog onnan. Aztán meghallottam... Előbb csak tompán, messziről halkan csengőn, hisz kiakartam zárni mindent. Nem akartam jelen lenni. De a hang nem tágított a fejemből. összeszorított ajkakkal hunytam le szemeim, ragadva meg a kormánykereket. Nem pillantottam semerre sem egy darabig, majd a következő pillanatban fordultam, s egy egyszerű mozdulattal vízoszlopot emeltem, mint egy puha párnát tartva a fiú alá, majd engedtem be a vízbe, én pedig karbatett kézzel álltam a fedélzeten, leállított motorral, haragos, talán megvetéssel teli ábrázattal, ami nem látszott enyhülni. Nem miatta akadályoztam meg a vízbecsapódását, s nem is a viszonylag friss műtétek miatt. Nem... az anyja volt a motiváló erő, aki belehalt volna abba, ha elveszíti a fiát. Ha odaúszott a hajóhoz, mert abban bizony nem segítettem neki, akkor is szótlanul álltam ott, mellkasom előtt karba font karokkal.Egyre csak azt éreztem, elegem volt mindenből. Sajnálja... Ő sajnálja, én meg... Én meg sértett egóval, még csak rá sem akartam nézni, de ha ott volt a fedélzeten, azért csak odapillantottam, de néma maradtam, vadul dobbanó, fülemben kalapáló szívvel.
A hajó üres volt. Annak tűnt. Egész sokáig. Lépeseket sem hallottam, aztán Aegir felbukkant. Halk sóhajtást eresztettem meg, kisebb megkönnyebbülés ereszkedett rám ezzel. Nem szólt hozzám. Bár én sem hozzá. A tekintete komor volt és üres. Rám se hederített. Álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, mint aki azt sem tudja merre van arccal előre. Bennem nem harag tombolt, más kezdett feléledni bennem. Ám nem mutattam ki, hogy a pihenéssel nem csak a testem pihent. Kutattam magamban valami után. Talán megtaláltam, de fogalmam sem volt, miképp kell felhasználnom. Miképp kell a felszínre hoznom, a másik tudtára adni. Csak hallgattam. Gondolkoztál már azon, hogy milyen volna újrakezdeni mindent? Én már agyaltam rajta, nem is keveset; főleg az elmúlt időkben. Azt kívánom, bárcsak nem kerültem volna aznap Dora kezére. Az ő hibája mindez. Egyre többször hallom azt a zavaró, kattogó hangot a fülemben, ami akkor szokott előjönni, hogyha teljesen kimerült az ember és már alig tudja nyitva tartani a szemeit. A legnagyobb problémát a sötétség jelenti és az, hogy egyre kevésbé tudom kontrollálni az ébren maradásaimat. Aegir megindult felém, ám ellépett mellettem, nem néztem utána. Hallottam a ténykedését, tudtam mit csinál anélkül is, hogy láttam volna. Köteleken állított. Olyan volt, mintha mindig is a hajóján éltem volna vele, kívülről fújtam mikor mit tesz, hova lép, hogy igazítsa. Tudtam. Holott ez az első alkalom hogy... nem. Ez nem így van. Akartam, hogy így legyen, de az agy és a szív is mást diktált. A képsorok újra és újra visszatértek, mélyen beleégve elmémbe, billoggal ellátva mindazt, amiről azt hittem, én magam vagyok. Világom sziklaszilárd falain repedések keletkeztek, és úgy éreztem, percről perce közelebb kerülök ahhoz, hogy leomoljanak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után. Nagy nehezen majd összeszedem magam, hogy visszarázódjak majd az életbe, bár még mindig nem könnyű, és nem tudom mikor fogom azt mondani, hogy jól érzem magam. Kívülről. Elkeseredett vagyok, aggódó. És féltem… Hangok ütötték meg a fülem, először csak tompa suttogásként szűrődtek át a hallójáratomon keresztül, eljutva a tudatomig, s ekkor jött is a felismerés; nem vagyok egyedül! Persze eddig sem ringattam magam abba a tudatba, hogy egyetlen lélekként létezem errefelé, de ez most egészen más volt! Aegir szavai rángattak vissza a felszínre, tekintetem újra megtalálta őt a kormánynál. Hamarosan partközelbe érkezünk. A mellkasom lassan emelkedik meg, miközben mélyen beszívom az éltető levegőt. A bőrömön érzem a hideg levegőt, nem is mozdulok. Kikötünk és elmehetek. Kereshetek egy repteret és haza mehetek. Anyám meg majd kiheveri. Nem reagáltam rá. Csak néztem őt és azt, hogy komolyan gondolta a szavait. Végzett velem. Végleg. Elszakadt mindkettőnknél valami és helyre hozni mindazt, talán lehetetlenség amit elkúrtam. Éreztem, hogy volt közöttünk valami, ami tényleg béke volt, elfogadás. Könnyebb volt minden. Sokkal. A kikötés megtörtént a partnál, valami dokkfélénél voltunk. Visszaléptem a kabinba, magamhoz vettem a táskámat, leszartam a ruháimat ha nem voltak benne. Az ujjaim között ott szorítottam a csillagot. Megindultam fel, ám odafent megint az üresség fogadott. Aegir nem volt már itt. A palló hiányában úgy ugrottam a mólóra, majd sétáltam ki onnan. Nem néztem vissza. Nem keresgéltem, előszedtem a mobilom és feltúrtam a térképet. Táblát kerestem, valami elérhetőséget helyzetügyileg. Kis keresés után találtam is és mivel ebben jó voltam, könnyedén találtam meg a repteret. Csak egy helikopterleszálló volt. Nekem ez bőven elég is volt. Csak az ott lévő pilotát láttam és ahogy ügyködik a gépén. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy bajban vagyok és norvégiába akarok menni. Osloba. Fizetek ha odaérünk, veszek le pénzt, aztán elrendezem a tartozásom. Bólintott, így felszálltam a pilóta mellé, felvettem a fejemre azt a valamit a könnyebb kommunikáció érdekében. Bár nem értettem egy kukkot sem amit vakerált nekem. Elindította a gépet. Elpillantottam arra, amerről érkeztem. Hiányt éreztem a mellkasomban, ami olyan fájó volt, hogy menten beleroppanok. Féltem. A fickó a tengerről magyarázott, azt a részét megértettem. A tenger felett repülünk majd egy darabig, arra van az út, amerre mehet. A légtere. Bólintottam. Aztán tényleg indult. Lehet, hogy némileg - és néha - inkább a mások tervét keresztbehúzó vipera képében kúszok, szeretem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy mások azt eltervezték, Imádom az adrenalint, a veszélyt, a szakadéknál állást - de még nálam is vannak értékek. Ilyen a családom, amit megtanultam, értékelni. A család szent, az én végső menedékem. Aegir tanította meg mindezt. Miért pont Aegir? Mégis honnan van ez a gondolat? Emlékszem! A felismerés szikrája csapott meg, ahogy az elmémbe hatolt egy újabb emlékfoszlány, bár szerintem megint belekeveredett egy másikkal. De Aegir magyarázta a dolgokat. Felismertem a hangját és végre kép is megjelent hozzá. De tudod, van az a cél, amiért megéri feladni. Van mikor a szív erősebb, mint az akarat. Egy ideje tudom. Aegir a fotelben ült és úgy magyarázott. Nem a házunkban. Ez egy másik hely volt. Egy ismeretlen, de ismertem! Tudom, hogy jártam már ott. Felszisszentem, fájni kezdett a fejem, de kutattam tovább az emlékeim után, egy újabb tűnt fel. A nagyapámat hozta fel, hogy a kórházban elszedett a karjaiból, hogy nem az ő gyereke vagyok. Rémülten néztem magam elé, a levegővételem szapora volt. Lekellett vennem a fejemről azt a szart. Magammal harcolok, magammal vívok csatát, egyet akarok, csak a végrehajtással adódnak problémák. Módszeresen kezdem összerakni a mozaikdarabkákat, hátha lesz belőle egy egész. Lélegzek, érzek, már gondolkodok is, és ha fájdalom uralkodik el rajtam, az azt jelenti, hogy tényleg élek. Az elhatározás buzog bennem, a tettrekészség is. A pillantásom kisiklik. A tenger felett vagyunk valóban. Magasan. 50 méter. Elkezdem magyarázni a pilótának, hogy nem maradhatok, hiszen nem ember vagyok, hanem félisten. Akartam az lenni. Az ajtót kinyitottam, magamhoz vettem a táskát és minden tiltó szó ellenére ugrottam. A kezemben volt a csillag, magamhoz szorítottam, mint mikor akkor nap az öngyilkosságot akartam volna választani. Ismerem a mérget, amit szép sorban mindenki lenyelet veled, a hatását, amikor a téboly közelébe jutsz és pont azzal zilálsz szét mindent magad körül, hogy egyben akarod tartani....Kurvára ismerem, mivel bennem is ez van. De most más volt az érzés! - Aegir! Tengerek istene! Igazad volt! A szív erősebb, mint az akarat! A szívem hozzád húzott! Az akaratom nem fontos, hiszen a szívem mást diktál! Maradni akarok! Mert igazad volt! Szükségem van a segítségedre! Én is így gondolom! Szükségem ran RÁD!! - egy ima, egy fohász. Nem tűnt értelmetlennek! Legszívesebben tényleg elhúztam volna a fenébe. Csakhogy nem vagyok képes itt hagyni azt, aki fontos nekem. Tessék, ezért nem akartam soha semmiféle kapcsolatot, mert az a személy, aki fontos és számít, gyenge pontot jelent, zsarolhatóvá válsz tőle és máris megvan a baj. Esetemben erre most tökéletes példát kaptam. Próbálom megérteni Aegir szempontjait, tényleg próbálom, mert tanulni akarok belőle, tanulni akarok tőle. - Úgy sajnálom! Ha Aegir nem jelent meg, akkor a vízbecsapódás fájdalmas volt. A csontig hatolt és mindenütt fájdalmat generált, majd minden a mélyre taszigált. Testileg és lelkileg egyaránt. Elmerültem és lehunytam a szemem. Viszont ha Aegir megjelent bármilyen formában, akkor az ajkaim elnyíltak és csodálattal figyeltem a továbbiakban. Némán, tele hittel. Annyi mindent akartam mondani neki, de itt, nem volt alkalom rá.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 27, 2022 1:44 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Elmentem, s csak a csendet hagytam osztályrészéül. A csendet, a magányt, a mozdulatlanságot. Nem maradt mozgatórugó, nem maradt semmi, ami jelét adta volna jelenlétemnek. Magára hagytam. Hogy minek is szántam pontosan, azt akkor és ott nem tudtam volna, és nem is akartam megmondani. Csak abban voltam biztos, hogy szükségem volt némi távolságra, mert nem akartam sértett dühömben olyat tenni, ami később maró fájdalomként emészti fel lelket, taszítva az által a végleges sötétségbe. Hogy mikor tértem vissza, nem tartottam számon, csak fogtam, beindítottam a motort, visszaadtam a hullámokat, s csendben, némi gyorsasággal folytathattuk az utunkat Tibet felé. Elegem volt az örökös cívódásból. Elegem volt a vitákból, és az ismételgetésekbl. Hogy fájt e mikor a fejemhez vàgott dolgokat? Hát persze! Kinek ne fájtak volna? Végiggondoltam mindent ami történt. Végig gondoltam tetteimet is, hogy a harag nem akart elengedni, hogy talán belefáradtam abba, hogy mindent elnézek, és nem akartam többet békés lenni. Haragos, sértett egójú, túl büszke alak voltam, aki nos finoman szólva büntetést adott az értetlen gyermeknek, hol ott az eredeti szándékom csak az volt, hogy lenyugtassam saját magam. Nem maradtam végig a fedélzeten, egy idő után lementem a kabinomba, letusoltam, tiszta ruhát vettem fel, majd visszaballagtam a fedélzetre, be a kormány mögé, ahol csak rögzítettem a kormányt, s mivel nyugalom volt akkor még, így én magam is elfeküdtem a függőágyban, lehunytam szemeimet, alkarommal takarva el azokat, de nem aludtam. Nem voltam rá képes. Mint egy ugrásra készen álló oroszlàn, megfeszülő izmokkal hevertem ott, talán támadásra készen, A léptek zajára sem keltem fel, s nem is hagytam el helyem, ezzel egy ideig azt a látszatot kelthettem, hogy nem is vagyok jelen. Végül még is felkeltem, komor morcos ábrázattal, visszasétálva a kormány mögé, ügyet sem vetve rá, mintha ott sem lett volna. Mégis már a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy az a bizonyos pumpa elkezdje feljebb tornászni magát, s megfeszült idegszálakkal, szorosan markoltam meg a kormámyt, mi roppanva fájón nyikordult egyet, mire szorításomon engedtem, vettem egy nagyobb levegőt, leengedtem vállaim, testtartásom szelidült, de akkor sem gyengültem el. Nem rohantam oda hozzá, nem öleltem magamhoz. Úgy éreztem, szüksége volt erre a leckére, akár csak saját magamnak a csendre, és a békére, még akkor is, hogyha csak a csend talált rám. Delfinek kísérték utunkat, kapkodva el a hajó által felvert kis halakat. Normál esetben felhívtal volna rájuk a figyelmét, hogy menejn, nêzze meg őket, s talán még a sebességen is visszább vettem volna, hogy tudjon nézelődni, de az önérzet sérülése bizony furcsa dolgokra képes. Nem akartam hozzá szólni. Elsőre még csak rá sem akartam nézni, aztán mégis felé emeltem hidegkék tekintetem. Szívesen megkérdeztem volna, hogy sikerült e pihennie, s vállát is bíztató szorítással illettem ilyen helyzetben, de akkor nem. Csak elmentem mellette, még csak hozzá sem érve, s állítottam pár kötélen, majd a másik oldalon mentem vissza a helyemre. -Hamarosan partközelben leszünk.- többet nem mondtam. Nem tettem hozzá, hogy elmehet, hogy menjen a francba, és hagyjon békên, hogy elbuktam az alkut, és nem vagyok képes teljesíteni, mert félő a végén még végzek vele, amilyen módon viseltetik irányomban, de aztán még is megtettem. -Kikötünk, és elmehetsz... Kereshetsz magadnak egy repteret hogy hazamenj... De ên nem megyek vissza... Anyád majd kiheveri... Valamikor...- elhallgattam, s a távoli horizonton valóban feltünt a szárazföld, miközben lelkemben égtek az elfolytott könnycseppek, miközben szívem vad elkeseredett ritmust vert.
Aegir fogta magát, majd se szó, se beszéd lelépett. Nem a fedélzetről, az egész mindenségről. Nem éreztem őt. Nem volt tűszúrkálás, az ég világon semmi nem volt. Olyan csend telepedett rám, az egész környékre, hogy belém fagyott minden. A szavak, a levegő, a vérem. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal perceken át, hátha történik valami, ám a nyomasztó csend épp elég volt, hogy a kormányhoz lépjek és beindítsam a hajót. A motor felbőgött, ám a hajó semmilyen noszogatásra nem mozdult meg. Mintha ide fagyott volna. Újból próbálkoztam ezúttal hátrafelé, de a mozdulatot sikertelenség koronázta meg. Leállítottam a motort, majd a korlátról kihajoltam a vizet figyelve. Nem moccant. Nem hullámzott, de megragadta a hajót és nem eresztette. Nem tudtam vele mit kezdeni, ijedten figyeltem a távolt, hiszen semmi nem volt...egy nagy üresség. Egy fekete pont voltam a tengeren. Egyedül. Itt hagyott. Ahogy azt kértem. Bár nem is biztos hogy ez miatt lépett le. Örülnöm kellene, mégsem tapsolok boldogságomban. Elzavartam őt és kitudja megjelenik-e valamikor, valahol. És ha nem? Ha soha többé nem látom? Ha soha többé nem jön... haza? Anyának mit mondok? Mégis hogyan fogok innen meglépni? A hajó végébe mentem, majd a kabin felé pillantottam, de aztán beleugrottam a vízbe. Semmit sem akartam magammal hozni, hiszen csak elázna...egy métert sem tudtam megtenni, hiszen a víz megragadott és visszavágott a hajóra. Riadtan ültem fel, kisepertem a hajamat az arcomból és a továbbra is békés vizet figyeltem. Nem mehettem haza. Elzavartam, talán végleg és ő...itt fog hagyni, hogy meghaljak. Ha nem ő öl meg, akkor a kétségbeesésem. Ez befészkelte magát, megkapaszkodott, nem tágított, engem pedig az egész művelet, hogy ez megtörtént, ledermesztett. Én ezt nem értem...Mi ez? Ez most mi??? Miért? Miért most? Mi ez az egész? Mit tettem? Nem értem, nem tudom felfogni. Mindaz, amit akkor akartam... minden, amire vágytam akkor, amit annyira szerettem volna, vagy legalább egy kis morzsáját... megkaptam! De miért? Kérdések és kétséges tömkelege tobzódik bennem, érzések, akinek vége-hossza sincs, nem tudom őket megfogni, nem tudom őket megfogalmazni, nem tudok velük mit kezdeni. Ugyanazokat pörgetem magamban újra és újra, és valami kegyetlenül belém mar, ahogy végül egy gondolat veszi a fáradtságot és megállapodik bennem. Annyira... én tényleg meg akarok neki felelni. A gondolatokra egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, de nem azért, mert féltem. Annál sokkal rosszabb jutott eszembe, amitől megfeszült az állkapcsom, a szívverésem idegesen, dühösen, szégyenkezve meglódult, de mindez egy másodpercig tartott. Utána visszavettem az irányítást a testem fölött. Felpattantam a padlóról és a kormányhoz mentem, ahol a segélykérő rádió is volt. Szaporán vettem a levegőt, majd megragadtam azt és... fogalmam sem volt, hogy hogyan kellett használni. Nem emlékeztem rá. Csak álltam ott, pörgött az agyam, hátha van valami használható információ, de aztán tekerni kezdtem, frekvenciát keresve. Aztán reccsent egy nagyot, Valaki megszólalt a túloldalról. Épp megakartam szólalni, hogy segítséget kérjek, de nem tudtam hogy hol vagyok, mi a hajó kódja, mi a koordináta. Megnémultam. Másodpercekig csak hallgattam a túloldalról érkező szavakat, végül letettem az egészet. Kinyomtam. Megtámaszkodtam a kormányon, majd a padlót fixiroztam. Miért nem tanította meg, hogyan kell az ilyet kezelni? Megakarta tanítani, nem? Az isten haragja hat rám és olyan, mintha valami nyúlós-nyálkás, hideg anyag folyna végig a gerincem mentén, hogy felfordul tőle a gyomrom. Ha akkor valaki segített volna nekem... ha akkor gátat szabnak mindannak a folyamatnak, ami elindult bennem, nem itt tartanék, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, azon azonban képtelen vagyok változtatni így utólag, aki lettem. Nem is akarok megváltozni. Nem lobbant még el belőlem minden indulat, Igen, nehéz lett volna elviselni, sajnos a "ha megütnek, üss vissza" elv alapján élek, ez nem a legjobb, de nekem megfelel. Feszültségtől forr körülöttem a levegő, érzem az energiákat, hogy csak erővel tudom magam visszafogni attól, hogy ne tomboljak ismét. A kabinba sétálok, letépem magamról a pulóvert, a földre hull, kiterülök az ágyon hasra, oldalra fordítom a fejem, anyát figyelem. Aztán felkelek, hogy a táskámhoz lépjek, hogy leszedjem róla a csillagot. Axel csillagát. Leakartam nyugodni. Féltem és egyben dühös voltam. Magamra leginkább, hiszen elszúrtam. A csillaggal a kezemben feküdtem vissza az ágyra. Ugyanúgy hasra. A csend őrjítő volt, eszembe sem jutott azonban hogy zenét kapcsoljak, vagy hogy telefonáljak egyet. Egyik sem érdekelt. Aegir nem csak testileg volt mellettem, de érzelmileg is. És én elzavartam. Könnyek szöktek a szemembe, amiket egy gyors fejmozdulattal a párnába töröltem. Az élet szívás, én meg addig pedzegettem a határokat, amíg valaki ki nem csinál, tiszta sor. Pedig nem vagyok öngyilkos merénylő, csak a fejlettségem nincs egy szinten a kockázatvállalási ingeremmel. Én túl könnyen provokálható vagyok, Aegir meg büszke, és ez is katasztrofális párosítás, a hirtelen haraggal nyakon öntve. A fal bámulása. Innen figyelem a csönd hangjait, eggyé olvadok a hajóval, figyelem a legapróbb zajait. Az elmém homályos képeket küld elém. Egyre gyorsabb tempót felvéve villódznak, megpróbálnak megvakítani, hiszen képtelen vagyok felfogni az értelmüket, nem tudom egyiket sem maradásra bírni, hogy megnézhessem, nem tudom, mit akarnak tőlem. Elcsípek egyet. Aegir és én. Pizzázunk. Kellemes egy emlék. Úgy hat rám, mint még soha semmi. Hallom a motor zúgását. Ám nem pattanok fel. Nem rohanok megnézni, hogy ki az. Fekve maradok. Elfáradtam. A testem és a lelkem is. Órák óta mozdulatlanul fekszek. A falat bámulom. Minden egyes idegszálam, összes inam és legapróbb részem tiltakozik, hogy elinduljak megnézni. Így maradok. Egy nagyobb levegőadag szakad ki belőlem, sűrűn pislogok hozzá. Fáradtan megdörgölöm az arcom. Ha tudtam volna mi vár rám... Annyira sebezhetőnek tűnök, ráadásul csalódnia kellett bennem és nem öl meg? Megtehetné, mert pillanatnyilag csak púp vagyok a vállán. Ismét. Amikor először találkoztunk, akkor is az voltam. Jelen pillanatban, most is az vagyok. Megcsóválom a fejem, majd bal karomat a szemem elé helyezem. Nem szeretem ezeket a pillanatokat...Felkavar, de őszintén már beletörődtem mindenbe és úgy vagyok vele, hogy másképpen már nem megy a reagálás. Ha úgy érzi hát gyűlöljön érte, olyan mindegy...Basszus...Nem ismerek magamra...sose éreztem magam még ilyen gyengén. A gondolataim kavalkádja, az elfojtott érzelmeim... Kihatnak rám most, eddig sose, de most... Mindenkinek szüksége van kapaszkodóra, egy társra aki életben tartja benne a lelket a úgy érzi nincs tovább. Aegir tartotta bennem a lelket sokáig, ő a kapaszkodóm, erre már jó ideje rájöttem. A szavai, minden ellenem és értem irányuló tette, úgy terjedt bennem, mint egy járvány. Észre sem vettem, de időközben győzött a fáradtság egy újabb szintje. Bealudtam. Olyan szinten, hogy bomba robbantással mellettem sem tudtak volna felkelteni. Órákkal később tértem magamhoz, tulajdonképpen Dora baljós nevetése és a lövése hangjára...nemrég akart magába szippantani az egész őrület. Időben kirángattam magam belőle. Felemeltem a fejem, újra realizáltam magamban, hogy a hajón vagyok, ahová kitudja mikor tettem le magam. Felülltem, majd megdörzsöltem az arcomat. A csillagot sem eresztettem el, felálltam, majd felmentem a fedélzetre. A tekintetem az istent kereste. Vagy lehet csak álmodtam az egészet és vissza sem jött. De a hajó mozgásban volt.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 26, 2022 11:53 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Egy ideig egymagamban fortyogtam a sajàt levemben, de aztán kezdtem cseppet talán visszagondolni a történtekre. Meglehet, tényleg nem kellett volna egy ilyen útra vállalkoznom egy kiszámíthatatlan kölyökkel, és hagynom kellett volna, hogy a pszichiàtrián kezeljék, de akkor úgy gondoltam, hogy nem őrült, és képes vagyok kezelni ezt az egészet. Talàn túlságosan makacs módon vissza akartam kapni azokat a pillanatokat, amiket együtt éltünk meg. Magányomnak hamat vége szakadt, hisz hamarosan megjelent a fedélzeten, és mint egy rossz verkli, egyre csak folytatta, mint aki nem tudja mikor kell megàllni. Újra és ujra ugyan az a nóta. Újra és ujra csak ismételgette azt az átkozott beakadt lemezt, amit nem lehetett megállítani. Szavaira tekintetem ráemeltem, kékjeim felvillantak, kezem ökölbe szorult, izmaim megfeszültek. A hang a fejemben ismét suttogásba kezdett. Megfogod ölni...megérdemelné! Tiszteletlen kölyök! Összepréseltem ajkaim, majd úgy mentem el mellette, hogy löktem rajta egyet szándékosan, aztán megálltam a hajó oldalánál. -Bazd meg kölyök! - s a következő pillanatban a hajó mintha megfeneklett volna állt meg hirtelen. A tenger nem moccant. Elültek a hullámok. Közel távol nem volt nyoma szárazföldnek. Csak a végtelen kékség maradt a társa. A mozdulatlan tenger, és a szélcsend. Ott kellett hagyom. Úgy éreztem nem maradhatok tovább egy légtérben vele, mert a végén valami olyat tennék, aminek nem lenne jó vége, s a végén kiérdemelnék egy olyan címet, amit sosem akartam birtokolni. Nem figyeltem semmire, nem füleltem a környezetemre, csak csendben eltüntem, mintha soha arra sem jártam volna. Csend volt. Hatalmas csend. Az a fajta csend, ami akkor vesz körül, mikor egy ragadozó van a közelben, és még a madarak sem mernek moccanni. Mikor az embernek még a füle sem súg. Elemi riasztó csend, a mozdulatlan víztükörrel. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy otthagytam. Nem figyeltem az idő múlását, de tudtam, onnan hiába is ugrana a tengerbe, nem jutott volna messzire olyan állapotban. Akkor és ott nem játszott a szökés gondolata. Ha esetleg még is vízbe ugrott, a tenger egy egyszerű mozdulattal vetette ki magàból vissza a hajóra. Hogy megsértődtem e? Naná! Hogy vissza sem akartam menni? Hát persze! Hogy haragos voltam e? De még mennyire! Akár egy bősz vad, de valamiért még is a vihar elötti csendet választottam. A csendet, ami nem eresztett. Amikor visszatétni szándékoztam, előbb apró hullámok, majd fokozatosan egyre nagyobb fodrokat generálóak jelentek meg előbb a messzeségben, majd egyre közelebb a hajóhoz. Hogy megbékéltem e? A francokat! De vissza kellett mennem, hiszen a szavamat adtam. Szóval egy hullám kiséretével a hajón teremtem, majd minden előzetes bejelentés nélkül indítottam el a hajót. Ha közben valami kárt tett benne, azzal csak saját magának okozott kárt, hisz akár szemrebbenés nélkül hagytam volna elsűlyedni a hajóval együtt. Ha a berendezésben tett kárt, nos az annyira nem foglalkoztatott, hisz majd valamikor helyrehozom, de ha csodával határos módon nem tett olyat, akkor csak irányba állítottam a hajót, s csak a távolba figyeltem. Csak oda akartam érni, hogy vége szakadhasson a rémálomnak, ami körbevett, hisz alig pár óra alatt, sikerült annyira felbosszantania, hogy közel álltam a "robbanáshoz", s el kellett mennem a közeléből. Elmennem, hogy ne árthassak neki, ám nem lettem sokkal nyugodtabb.
Nem hogy elengedni nem akart, de még vissza is válaszolt. Csak az érdekelte hogy végre Tibetbe érjünk. Engem meg pont az nem érdekelt, én haza akartam menni. Ám ez senkit sem érdekelt, se anyámat se az istent. Ha anya tudná, hogy hogy viselkedik a gyerekével az istene, akkor kiszeretne belőle? Meg kell tudni mindezt, ám nem sokat érek vele, az ájulás a felszínre tört magának és elkapott. Néhol ébren voltam, Aegir magyarázott a kérdezősködőknek, hogy mi történt, de aztán már csak a hajón tértem magamhoz. Nem rémálom üldözött, a sötétségből akartam kiszakadni. Nagy nehezen sikerült is. Maradtam még fekve a plafont figyelve, majd oldalra vágtam magam és puffogva figyeltem az anyám fényképét az éjjeliszekrényen. Hogy engedhettél el vele egyáltalán? Mi a picsát vár tőlem, komolyan? Mit bizonyítsak, hova, kinek és mennyit? Soha ekkora erővel nem sütött még belőlem a keserűség, az önutálat, amit csak az szült, hogy ilyen vagyok: önző, bunkó, gyenge és semmire se jó. Idáig jutottam, önerőből meg rásegítéssel, és tök mindegy mit csinálok, sehogy se jó! A családom is utált tuti, jól titkolták mindezt előlem, mert csak egy kibaszott másodhegedűs voltam Axel mellett. Messze nem vagyok tökéletes, annyi hibám van, mint a fene, de a lojalitásom az, ami megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan. Csak egy sértődött pöcs vagyok, aki besokallt és az anyjába kíván majdnem mindenkit. Szerintem teljesen jól vagyok. Felültem, majd kiszálltam az ágyból, a hajamat kisepertem az arcomból. Aztán lassú léptekkel indultam meg kifelé, néhol meg kellett kapaszkodnom, hiszen elég vad volt az utazás, meg a fejem sem volt ép. Szédültem, de nem érdekelt, felmentem a fedélzetre, hogy tisztábban lássak. Mondani akartam neki valamit. Valamit amit akkor ott nem tudtam. Leszartam, hogy dühös volt-e vagy csalódott, az önzőségem erősebb volt annál, hogy megsajnáljam, hogy mennyit gürizett értem. Miattam. Az anyám miatt. A tekintetem őt fürkészte, amint megtaláltam, felegyenesedtem. Leszartam ha nem figyelt, akkor is emelt hangon szóltam hozzá. Nem üvöltöttem, mert minek? A haragomat enélkül is tökéletesen a tudtára tudtam adni. - Isten vagy. Jah! Nem mindenkinek az istene! Az enyém biztos nem! Az anyám eszi és issza minden szavadat, mert fülig szerelmes beléd, oda meg vissza! Rossz ajtón kopogtattál velem kapcsolatban, ha azt hitted van egy csepp esélyed is! Tűnj el! Nincs rád szükségem! Sosem kellett volna megjelenned! - van, aki kábán dülöngélve, céltalan kóborol, mikor nem képes felfogni, hogy mit tett. Én tudom, mit tettem, csak még nem fogtam fel, de a hatás majdhogynem a fordítottja nálam, mint az átlagnál, vagy mint ahogy az elvárható lenne.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 26, 2022 10:46 pm
Aaron && Aegir
Ha valaki azt merészelte volna mondani nekem , néhány hónappal ezelőtt, hogy majd meglátom mennyi fejfájást okoz nekem még a fiam, bízvást pofán röhögöm, és elküldöm a sunyiba azzal a szöveggel, hogy nekem vannak a legjobb fiaim a világon, és többet nem is akarhatok. No de ám! Arra nem számítottam, hogy ismét ugyan azt a kibaszott mókuskereket kell végig evickélnem, amiben benne voltunk nem is olyan régen. Dühös voltam az elmúlt napokért, hogy kitettem a lelkem, és nagy rakás szart kaptam cserébe. Dühös voltam amiért nem volt hajlandó szótfogadni, amiért úgy viselkedett, mint egy óvodás kiskölyök, amiért magasról tett minden szavamra. Utána futottam, leterítettem, majd szitkozódtam jó néhány sort, aztán beolvastam neki, majd morogtam a rengeteg homok miatt, elterültem a homokban, s igyekeztem lenyugtatni magam, hogy ne az legyen a következő lépésem, hogy darabokra szaggatom, majd maradványait szétszórom a sivatagban, hogy soha ne találja meg senki. Pedig mennyire kedvem lett volna hozzá! Egy idő után aztán felkaptam a vállamra, és úgy cipeltem. Nem érdekelt mit csinált, csak mentem monoton módon, miközben morogtam az orrom alatt, szidva a az átokverte homokot, aztán mikor a fejemre szórta, hát ismét elpattant egy húr. Dobtam rajta egyet, lélektükreim dühösen villantak fel, fogásom erősödött, csak hogy stabilabban tarthassam. Oly szívesen elküldtem volna a Valhalla legmélyebb bugyraira, hogy talán még a lent lévő sötét lelkek sem mertek volna szembeszállni haragommal, ám mégsem tettem, helyette, csak válaszoltam felhördülésére. -Visszaviszlek arra a kibaszott hajóra, aztán meg sem állunk Tibetig! Ott meg ha tovább akadékoskodsz, felviszlek a hegytetőre, és otthagylak megfagyni a picsába! Elegem van belőled, és a szarságaidból! Egyszer már végigcsináltam ezt a kurva szarságot, elviselve minden faszságodat, amit rám zúdítottál… - morogtam, s ismét dobtam egyet rajta. Oh hogy milyen szívesen tettem volna le, és hagytam volna ott! Oh hogy mennyire szívesen mentem volna el a világ másik végébe, és felejtettem volna el, hogy nekem valamikor is volt fiam! Oh hogy mennyire véget akartam vetni ennek az egésznek, de mégsem tettem. Helyette cipeltem tovább, s közben az sem tűnt fel, hogy teste elernyedt, és nyugton maradt, hogy már nem püfölte a hátam, és a derekam, hogy már nem akadékoskodott. Sokkal jobban érdekelt, hogy visszajussak a hajóra, s közben még az a rohadt táska is húzta a hátam, amibe biztos több tonna homok belekerült, és még azt is ki kell onnan szednem, aztán még a hajót is meg kellett keresnem, közben lerázni a rengeteg árust, a kérdezősködőket, a furcsa tekinteteket, s fiam vállamon cipelését azzal magyaráztam, hogy túl sokat ivott, aminek valljuk csak meg, sokkal jobban örültem volna, de nem az történt. Szóval visszaérve a hajóra, levittem a kabinba, ráfektettem az ágyra, de nem érdekelt azokban a pillanatokban mi van vele. Inkább felmentem a fedélzetre, kiráztam a hajamból a homokot, lerugtam a cipőmet. - Rohadt homok! - aztán a táskát is kipakoltam, kirázva belőle a homokot, a kaját pedig kipakoltam az őket megillető helyre, majd mivel az egyik flakon megadta magát, így szépen kitettem száradni a táskát, majd eloldottam a hajót, visszaszedtem a pallót, és irányba állítottam a hajót, s mikor nyílt vízre értem, egy kicsit gyorsítottam a sebességen, s közben tovább morgolódtam, mint egy sértett kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, s mivel homokot még akkor is találtam magamon, a hajót tovább engedtem, s magam a vízbe vetettem magam, hogy egy cseppet talán lecsillapodjak, kimossam magamról a sivatag homokját, és frissült elmével térjel vissza a fedélzetre. Persze közben a hajó szigorúan arra ment amerre én akartam. Némi idővel később, immár tisztán, vizesen, félmeztelen álltam a fedélzeten, igazgatva a vitorlákat intéztem a dolgokat, aztán fogtam magam, kifeszítettem a függőágyam, amit már nem is tudtam mikor szedtem elő utoljára, majd elhelyezkedtem benne, kezemben egy üveg itallal, fejemben ezer meg egy szitokkal, erővel hajtva előre a hajót, kímélve a motort a gyorsabb haladás érdekében. Nem sikerült megnyugodnom. A haragom ott ült a vállamon, s sustorgott a fülembe, mint egy gonosz árnyék. Nem fog megváltozni. Eztán mindig ilyen marad… meg fogod ölni!! Én meg csak eltakartam alkarommal szemeimet, haragomban lubickolva, hatalmas hullámokat generálva, miből csak akkor eszméltem fel, mikor egy nagyobb hullám még engem is telibe kapott. Felültem, aztán visszább vettem cseppet a sebességből, s a hullámokat is lecsitítottam. Maradt a sebesség, ám én nem maradtam fekve. Felkeltem, s visszamentem a kormány mögé, s próbáltam csak a messzi horizontra összpontosítani.
Kikerültem egy homokbuckát, ám a rohanásom már nem volt annyira intenzív, inkább botorkálás volt. Talán ez miatt ért be Aegir, talán ez miatt terített le olyan gyorsan, ez miatt fogtam talajt, vagyis homokot. Másodpercekig feküdtem mozdulatlanul, fel le emelkedő mellkassal a homokban. Aztán térdre kavartam magam, Aegir meg addig a homokra püfölt egyet. A tenyerem a homokban volt még mindig, majd Aegir a magasba emelt a ruhámnál fogva, ösztönösen, automatikusan ragadtam meg két kézzel a csuklóit és a szemeibe meredtem. Dühödt pillantása volt, olyan amivel nem igazán találkoztam még. Kikelt magából, szavait hallgattam, próbáltam levegőhöz jutni, de nem Aegir tette miatt, az előbbi maraton végett, hiszen nem tett jót így hogy az adrenalinnak nyoma veszett. Kussoltam, próbáltam megnyugodni, próbáltam levegőt engedni a tüdőmben, próbáltam észhez térni, leakartam nyomni a haragomat, a stresszt. Egy isten volt, nem beszélhettem volna vele így. Megtettem és kurvára nem bántam meg. Lerakott és eleresztett. Hátrálni kezdtem, lihegtem, próbáltam ráncba szedni magam, közben őt hallgattam. Dühös volt. Éreztem a feszültségét, hogy mennyire nehezére esik visszafogni magát, hogy mekkora ingert érez támadni, nekem ugrani, vért fakasztani, s afelől se volt kétségem, hogy mindössze miattam türtőzteti magát. Bökte a csőrömet hogy az apám, mégis leszarta. A nyakamon fog maradni, levakarhatatlan lesz. Nem hiszem el de szükségem van rá. A tekintetem hűvös volt irányába, lenéző, akaratos. Még egy hátráló lépés, nem nagyon érdekelt a picsogása ám mégis... maradtam. Ő az egyetlen aki képes segíteni és ott volt a kórházban a műtétek alatt is, majd ezután is. Velem marad. Kiakadt az istennek lemeze, hiszen már nem is tudom hányadszorra mondta el, hogy nem hagy magamra. Dühös volt a homokra, rúgott bele, addig lehajoltam egy egy marék homokért amíg nem rám figyelt, hanem a földre terült el. Figyeltem, már nem volt a menekülés nagy kunszt, hiszen utolért és leigázott. Félreértés ne essék, nem azzal volt itt a probléma, hogy vásárra viszem esetleg ezzel is a bőröm, ha nem vigyázok, a probléma a körülményekkel és a mikéntekkel, meg a miértekkel volt, ezekkel nem tudtam kibékülni. Senki ne éljen kétségek között, van nekem szívem, különben már nem keringene a vér az ereimben. Ettől függetlenül senkitől sem várom el, hogy megértsen, én tudom, mit miért teszek, vagy épp nem teszek, ennyi pedig bőven elég. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy ez az öreg itt a földön az egyetlen olyan lény ezen a sárbolygón, aki képes megérteni. Igazából nem tudtam, hogy mit érzek, csak azt, hogy még mindig éreztem AZT a napot. Amikor befejezte, kedvem lett volna másfelé nézni, mint rá, de az meg olyan gyávaság lett volna, mintha visszaszívnám az előbbieket és nem merném vállalni, amit mondtam. Nehezen, de álltam a pillantását, éreztem, hogy már ő is dühös, ami nem lepett meg, s lelkiekben már felkészültem. Ám helyette csak elkapott, felmart a homokból és a vállára kapott mint egy zsákot. A háta mögött lógtam lefelé, a két markomban még mindig szorongattam a homokot. Felnyögtem. - Mit csinálsz?! Tegyél le! Van lábam a kurva életbe! - kiabáltam vele megint, mintha nem az előbb pofázott volna arról, hogy egy istennel nem kéne így viselkednem. Erőt vettem magamon, befeszítettem a hasizmomat, majd úgy fordultam, hogy a két kezemből a hajára tudjam szórni a homokot. Majd leeresztettem, hiszen nem voltam túl jól még, amiben persze neki volt igaza. Lelógattam a kezeim, tényleg lógtam csak. De csak míg a homokos résztől kiértünk, annyi pihenést engedtem meg magamnak. Aztán rákezdtem. Ököllel verni kezdtem a hátát, rúgkapáltam, szabadulni akartam, ám a fogása stabil és masszív volt. Ezzel csak azt értem el, hogy pánikolni kezdtem, hiszen AZ a nap került elő újból. Abbamaradt minden tevékenységem, riadtan figyeltem a talajt a lépései alatt. Aztán a sötétség ismét magába rántott. Már nem figyeltem az időre, vagy hogy merre is megyünk. Olykor felébredtem, ám még mindig cipelve voltam. A szavai az agyam minden zegébe bele hatoltak és rútul makacsul kitartottak, ostromolták az agyamat. VELED FOGOK MARADNI. SZÜKSÉGED VAN RÁM!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 26, 2022 9:02 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Magnus Wiker írta:
Aaron && Aegir
Nem akartam túlterhelni. Azon lettem volna, hogy mihamarabb felépüljön, és végre azt tehesse amit szeretett, teljes erőbedobással, és ne az legyen a legnagyobb gondja, hogy kicsesszen velem, és olyan dolgokat vágjon a fejemhez, aminek a felét sem gondolta komolyan. Vagy ha még is, akkor egész addigi időben szépen vezetett az oromnál fogva, ám ha arra fény derülne, akkor bizony zsebre nem kerülne amit kap érte cserébe. Bementünk a boltba, de nem volt attraktív. Elutasító, és utálatos, szóval egy átlagos napnak is elment volna, de akkor sem viselkedett ennyire kibírhatatlan módon, s én meg egyre azon agyaltam, vajon még mennyi mindent vagyok képes elviselni tőle. Elpakoltam az összes megvásárolt cuccot, aztán hátamra vettem a táskát, s közben magyaráztam neki, megértő, kedves hangon, ahogy azt egy apától elvárja az ember, ám azt kaptam cserébe, amire egy pillanatig sem gondoltam. Megragadta az ingem, taszított rajtam egyet, s a képembe üvöltött, aztán elrohant, én meg döbbenten álltam ott az emberek gyűrűjében, miközben fejemben szavai visszhangoztak. „Nem mondhatod meg mit tegyek!!” Nem kezdtem el utána szaladni. Nem futottam, nem mozdultam, csak álltam ott csendesen, utána meredve, egyre csak hangját hallva a fejemben. „NEM VAGY AZ APÁM!!!” Beletúrtam hajamba, megdörgöltem arcom, aztán elpillantottam a másik irányba, majd tekintetem arra fordítottam amerre szaladt. -Basszameg!!! - morogtam, majd futásnak eredtem, de nem adtam bele mindent. Pontosan tudtam merre kell mennem, hol kell befordulnom, hol kell elhagynom a területet, vagy éppen utcát váltanom, hisz éreztem őt. Ott volt a lüktető érzés, mi egyre jobban erősödött, mind közelebb értem hozzá. Hogy dühös voltam e?! Hát persze!! Hogy legszívesebben a földbe döngöltem volna a viselkedése véget?! Mi az hogy!! Első sorban Isten voltam, és csak aztán az apja. Nem viselkedhetett volna így velem, de még is megtette. Pofátlan viselkedése felverte az adrenalin szintem, s kezdet előbújni belőlem régi, megtorlást követelő énem. Egy idő után meggyorsítottam lépteimet, futottam, amerre az emberek mutogattak, s dühösen kiabáltak. -Majdnem elütöttem?! Miért nem figyel?! -Tudatlan turisták!! - és hasonló válogatott szitkokat hallottam, majd mikor átértem a hídon, megtorpantam. -Ilyen nincs… - morogtam, aztán már futottam is tovább. Nem akartam oda bemenni. Sivatag, a homok a por, a víz hiánya. Nem akartam. Nem az én világom volt. Nem akartam!! Nem én!! Még is megszaporáztam lépteim. Elegem lett a macska egér kergetőzésből, majd jóval beljebb terítettem le egy nagyobb homokbuckán keresztül bukva, mintha csak egy vadászó oroszlán terítette volna le a prédáját. Elgördültem mellőle, majd ledobtam a táskát a hátamról, csaptam egyet az öklömmel a homokba, aztán felkeltem. - Az a kurva homok!! Jobb helyre nem tudtál volna beszaladni?! - csattantam fel, miközben lélektükreim felvillantak, s rá emeltem tekintetem, majd olyan gyorsan teremtem előtte, ragadva meg gallérját, s emeltem egy pillanatra magasabbra, hogy lába ne érje a földet. Lélektükreim vadul villantak fel. - Nem beszélhetsz így velem Fiú!! - hangom egyre erősödött, mint mikor a sziklának ütköznek a vad hullámok. - Isten vagyok!! Nem holmi egyszerű halandó!! - leengedtem, eltoltam magamtól, de nem erőszakosan. Csak hangom volt vadabb, ám őrá még is vigyáztam. - Böki a kurva csőröd, hogy az Apád vagyok?! Hát mondjak valamit Kölyök?! Leszarom! Magasról teszek rá! Küldj el a picsába, hetvenszer, vagy ezerszer, de akkor sem fogok elmenni!! A nyakadon maradok, ha akarod ha nem! Nem hiszed el, de szükséged van rám!! - elhallgattam egy pillanatra, aztán körbepillantottam a hatalmas homoktengerben. -Ez a kurva homok is!!! Én vagyok az egyetlen ezen a Kibaszott világon, aki képes segíteni neked!! Ott voltam veled a kórházban, a műtétek alatt!! Tartottam anyádban a lelket, hogy nem lesz bajod, hogy életben maradsz! Ott voltam veled, mikor felnyitották a fejed! Megeskettél, hogy veled maradok végig! És tudod mit?! VELED FOGOK MARADNI!! - csattantam fel, aztán eltávolodtam tőle, nem nézve merre is haladok tovább, csak mentem, s közben rugdaltam a homokot, válogatott szitkokat szórva rá. Nem szerettem a sivatagot. Sehol semmi tenger! Sehol a víz… -Hogy ennek is ide kellett beszaladnia!! - aztán ledobtam magam a forró homokba, majd elterültem, s letakartam alkarommal szemeimet, miközben tovább morogtam. Le akartam kicsit higgadni, hogy aztán majd a vállamra kaphassam, és visszacipelhessem a hajóra. - Rohadt homok!! - mérgesen keltem fel, aztán ha közben nem rohant el, hát pillanatok alatt termettem előtte, mondjuk akkor is ha ismét elszaladt, majd megragadtam, feldobtam a vállamra, s megindultam vele kifelé a homoktengerből, morogva továbbra is a forró homok miatt.
A tűzzsonglőrt áhítattal és csodálattal bámultam meg. Kedveltem az ilyesmit, nem titkoltam és nem tagadtam meg magamtól. Ám ahogy magam is akartam mindezt, valami elpattant, lefagytam. Aegir ragadott ki az állapotból, ahogy megragadta a karom és odébb húzott. A figyelmem a falakra révedt, semmilyen volt, nem volt túl sok szín, nem volt csicsás, nem mozgott, az agyam is befogadta hamar. Feléllegeztem, próbáltam eloltani a rám törő pánikot, ami azonnal görcsbe rántotta a gyomromat. Kieresztettem a levegőt, begörnyedtem, ám mivel a gyomrom üres volt, feljönni semmi sem jött. Aegir hangja eljutott hozzám, nem tanácsos ilyesmit csinálnom, majd pár héttel később már lehet. Tanács tanács hátán. Nem mintha annyira hallgattam rá. Pár percig tartott az állapot, a gyomrom elnyugodott, ahogy a fejem nyomása is, így felegyenesedtem. Nem figyeltem az öregemre, csak kiléptem a tömegbe, majd ha jött, akkor mentem mögötte. Az árusok néhol erőszakosak voltak, de Aegir sem állt meg, így én sem. Annyi felesleges kacatot árultak, hogy megnézni sem volt érdemes. Az isten hátát figyelve követtem őt, néha lemaradva hosszasan, de volt, hogy tényleg a sarkában voltam. Egy kurva szót sem szóltam hozzá. De ő sem irányomba. Kvittek voltunk úgy éreztem. Nem volt semmi mondanivalóm neki, nem voltak közös témáink. Düh, büszkeség, hiúság, önzőség, és valami, amiről halvány lila gőzöm sincs, hogy mi! Mind ott kavarog bennem. Mind felszínre akar törni, utat vájni magának a gondolataimban és megfertőzni. Nem, nem fogom hagyni! Nem szabad, hogy elborítsanak az érzelmeim. Nem lehet, hogy holmi változó, illékony dolog irányítsa a tetteimet. Attól elgyengülök. Sebezhető leszek. Egy boltszerűség bejárata előtt állt meg, bevárt, hiszen le voltam maradva méterekkel. Követtem őt, a ruha színe alapján és a csikizős érzés a tarkón vezetett a nyomára. Ha távolabb lemaradtam, erősödött, ha a közelben voltam, akkor puhán érintett. Idegesítő volt ez a kapcsolati plusz közöttünk. Bár ez csak engem zavart. Hívott be, de nem mozdultam, megvártam volna odakint, de nem volt mindez opció, megragadta a karomat újfent és behúzott maga után. Kitéptem a karom az övéből, zsebre vágtam a kezem, szúrós tekintettel figyeltem a továbbiakban, ahogy haladtam mögötte lemaradva a hátát fixirozva. Nem érdekelt mit vásárolt össze, vagy mit szeretett volna a továbbiakban, semmit sem segítettem neki. Csak pöröltem magamban őt. Szidtam, ám hamarosan mindez nem csak gondolati lesz felé... kezdtem kijönni a béketűrésből. Amúgy sem éreztem magam olyan állapotban, hogy csavarogjak, de kötelezte a dolgokat. Gyülöltem! Pár perc alatt végzett, majd a bolt előtt inni kezdett. Figyeltem a járókelőket, az árusokat, majd ahogy megszólalt, úgy figyeltem rá, bár csak a nyakáig sikerült a tekintetem ráemelni. Hallgattam. Bár ne mondta volna ki mindezt. Nem voltam az a fajta aki csendesen eltűr és mint egy engedelmes pincsi pitizni fogok minden szavának. - Nem az az időszak, amikor azt teszek amit akarok?! - ismételtem meg a szavait. Tombolok magamban és kavarognak a gondolataim. A múltam, a jelenem, az emlékeim, a fájdalmaim. A bátyám, az anyám, az elnyomottság, ahogy Aegir szabályokat próbál lefektetni és a sok kétely, ami bennem van. Ez meggondolatlanná és veszélyessé tesz. Belülről feszít a rideg, hideg, fagyos, könyörtelen indulat. Semmi nem oké, hogyan lenne körülöttem bármi is oké, egyszerűen kevésbé nem oké, mint általában. És ez előhoz minden olyan érzelmet, amit csirájában folytanék el. - Azt teszek, amit akarok! Nem mondhatod meg mit tegyek! NEM VAGY AZ APÁM!! - a szavak erőteljesen jöttek ki ajkamon, emelt hangon, már szinte kiabálva, elé léptem, a mozdulatom hirtelen volt, löktem rajta egyet, megragadtam a ruhájánál a nyakánál és szinte a falhoz nyomtam. Indulat. Erőszak. A múltam rabja vagyok ez biztos. Abban a pillanatban eresztettem is el, majd futásnak eredtem. Figyelték a jelenetet és nem egy két ember. Ellöktem egy járókelőt, esett egyet, hátra borult, utánam kiabált. Süket fülekre talált minden hang, ami felém érkezett. Kikerültem az árusokat, majdnem keresztülestem egy kirakati pultban, levertem egy két árút, neki szaladtam pár férfiba, végül bevettem egy kanyart, majd egy benzinkút mellett rohantam el, egy autó pedig lefékezett, csikorogtak a kerekei, nem sok kellett, hogy el ne üssön. Befordultam a házak irányába, pár utcán keresztül eltartott a futás, hátra se néztem, gyorsabban futottam, kihasználtam az erőt, mely a félistenséggel járt. Bár már éreztem magamon a fulladást, hogy nem sok fog hiányozni ahhoz, hogy elájuljak. Kutyák is ugattak a kerítések mögött, majdnem feldöntöttem egy járókelőt, ám a távolban egy rendőrautó hangja is feltűnt. A házak sziluettje hamar eltávolodott mellőlem, fákkal borított részre szaladtam be, ám az első dolog egyből az volt, hogy elakadt a lábam és pofára estem, felnyúztam ezzel az arcomat. Hamar felpattantam és lassabbra vettem a figurát, a lábam alá is figyeltem most már. Levegőm már szinte alig volt, de elakartam tűnni innen. Nem fog Aegirnek tetszeni, meg tudom érteni, fordított esetben és is dühös lennék ezért. Lehet, csak egy kicsit fog majd kiabálni, csak egy kicsit rengenek bele a falak és csak egy kicsit küld el a jó édes anyukámba. Oké, kurva pipa vagyok. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, ez amolyan megszokott létállapot nálam már tulajdonképpen. A hajamba túrtam. Úgy érzem magam, mintha egy kibaszott időzített bombán csücsülnénk, amiről fogalmam sincs, mennyi idő múltán robban. Mindez miért? Ne akarja már megmondani mit tegyek! Senkinek sem tűrtem el sose. Megszűnt az időérzékem, a percek összemosódtak, mintha csak valami ragacsos kulimásszá sűrűsödtek volna. Fogalmam sincs mennyi idő alatt keveredtem ki a fák közül de újra kitévedtem egy forgalmasabb útra. Jöttek mentek az autók, jómagam pedig átszaladtam közöttük, elöttük. Egészen addig, míg a víz utamat nem állta... akkor fékeztem csak le, majd figyelni kezdtem az újabb rohanáshoz képzelt utamat. Ott van egy híd... mély levegőt vettem, majd arrafelé kezdtem venni az irányt. Volatak járókelők, voltak autósok...voltak segítőkészek is, akik érdeklődni kezdtek, ám mivel egy kukot sem értettem, csak elhátráltam tőlük... nyomott a fejem, a mellkasom. Az adrenalin hajt, ahogy legtöbbször mindig, így észre sem veszem a fáradtságot és a fájdalmat, csak haladok egyenesen az utcán rohanva. Sokat haladok egyenesen, sok autó halad el mellettem, egyesek dudálnak, egyesek lefékeznek, rossz helyen megyek. A fülem botját sem mozgatom. Nem figyelek és nem is hallok ilyenkor. Csak a cél lebeg a szemeim előtt. De a kietlen sivatagszerűségig meg sem állok. Nem nézek hátra, így könnyebb az előrehaladás és nincs lelkiismeretfurdalás. Rohanok bele a homokba, aztán még tovább...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 26, 2022 11:54 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Kezdett elegem lenni az egészből A pofátlanságból. Abból, hogy azt hitte, neki mindent szabad. Bátran visszadumálhat, mert nem csaptam oda neki. Mert nem ütöttem meg, amikor valójában nagyon szívesen megtettem volna. Kezdett egyre jobban felmenni bennem a pumpa. Pofátlan dumálása egy kicsit sem hatott jó irányba, főleg, hogy nem üthettem meg. Nem szóltam vissza, csak néma ökölbeszorúlt kezem, lélektükreim felvillantak, majd a következő pillanatban a távolban a hajókon nagyot dobott a víz. Mikutàn végeztünk, nem emeltem rá tekintetem, csak mentem, hogy találjak egy boltot. -Nem!- feleltem kurtán. Visszautasítottam az árusokat, folyékony simasággal beszéltem a nyelvükön, aztán mikor Aaron megtorpant, én is aképpen tettem, de távolabb tőle, elveszve a tömegben, azonban rajta tartottam a szemem. Pillanatra újra láttam benne azt, aki volt. Azt az érdeklődő lelkes fiút, aki volt. Persze tudtam, hogy nem jó ötlet, de ki vagyok én, hogy megmondjam ő lordságának, hogy mit ajánlott és mit nem?! Szóval mikor feltűnt elrévedt tekintete, körbeforgattam szemeimet. Odaléptem hozzá, megfogtam karjàt, majd kihúztam a tömegből, és egy nyugodtabb részen megálltam vele egy sikátorszerüségben, karba font karokkal. Hiába mutattam magam türelmesnek, a felszín alatt dühösebb voltam, mint egy kitörni készülő vulkán. -Nem ajánlatos ilyeneket tenned. Most még nem. Pár hét múlva, talán próbálkozhatsz vele,de addig semmiképpen sem.- elengedtem a karját, s csak álltam mellette, figyelve arcvonásait. Csak magam tudtam volna ismételni azzal, hogy maradjon nyugton a seggén és pihenjen, máskülönben vissza kell mennie a kórhàzba, ahol benyugtatózzák, és zombit csinálnak belőle, míg letelik a kellő regenerációs idő. Mikor már rendbejött, akkor indultam meg. -Gyere! Nincs messze a bolt!- zsebre tettem kezem, kerülgettem a pultokat, a mászkáló árusokat, kik kinàlgatták a portékáikat. Nem akartam megvenni a túristáknak való szarokat, szóval messzire kerültem azt a részt, aztán megálltam a bolttal szemben, zsebretett kézzel, tekintetem fiamra emelve, várva, hogy utánam jöjjön. Végre oda akartam érni, hogy Tibetben legyünk, és végre kellemesen alakuljanak a napok, és ne kelljen azon szenvednem, hogy mikor jön valami szarság, amiért nem csaphatok oda. Elegem volt, s egyre jobban éreztem, hogy valamit szét kellene vernem ahhoz, hogy helyreálljon bennem a rend. -Aaron gyere!- ha jött, hát bementem vele a boltba, és hamar összekapkodtam, amire szükségünk lehetett, s még egy hajzselét is tettem oda neki, mert tudtam, mennyire fontos volt neki a haja állása. Hiú dolog volt, de nem szóltam meg sosem érte. Ha nem jött magától, hát behúztam magammal, hogy márpedig akkor is vásárolunk, majd végezve odakint bontottam egy üveg vizet, s ittam pár kortyot, miközben visszatettem a táskát a hàtamra. -Szabadon utálhatsz, szitkozódhatsz, elküldhetsz a picsába, de akkor sem foglak hagyni elmenni, és akkor sem viszlek haza! Ez nem azaz időszak, amikor azt tehetsz amit akarsz...- mormogtam ráemelve tekintet.
Az isten kikötésre irányította a hajót, szorgoskodott, hogy megfelelően illeszkedjen az üres dokkhoz a hajó, majd jött-ment a fedélzeten, végül a palló is a helyére került. Hátra pillantottam, ahogy hallottam a nevem. Csak figyeltem másodperceken át, mire megmozdultam, lesétáltam a fedélzetre, majd a pallót is használtam. Nem hoztam a csillagot, sem a táskát, sem a mobilomat. Legtöbb esetben mindenhová hurculásztam volna maga magammal. Ám most életkedvem sem volt, nem hogy ihletem arra, hogy fényképet lőjek Cassienek az útról. Aegirtől tisztes távolságra álltam meg, figyeltem a sűrű jövés menést, elég sok idegen tanyázott erre. Voltak magasabbak is tőlem, matrózok, munkások, kapitány sipkás is, de civilek is járták a molókat. Zsebembe ejtettem a kezem, majd hallottam Aegir hangját így rápillantottam. Szavaira bokán rúgtam, volt egy méter a kettőnk közötti távolság. - Esztelenkedik az anyád barom! - csúnya szavak hagyták el a szám, nem is gondolkodtam rajta egy percet sem, hogy nem kellene kiejteni. A szemében ez felérhetett egy sértéssel, de hiába vagyok hozzá képest gyengébb és fiatalabb nem kötelességem mindent "szó" nélkül tűrni. Az, hogy ezzel módszeresen viszem vásárra a bőröm az meg az én dolgom, együtt tudok vele élni már jó ideje, arról sincsenek tévképzeteim, hogy milyen idős, erős isten, félisten, ellen mennyi esélyem lehet. A korlátaimmal is rendben vagyok, ismerem őket, legfeljebb nem veszek róluk tudomást. Sok volt a hangzavar, a látnivaló, a színkavalkád. Az agyamnak be kellett mindezt fogadnia. A nyelv amit használtak az arab volt, kukkot nem értettem belőle. De mivel volt elég sok cipekedős is és rám kiáltottak, hogy figyeljek, így hamar leguggoltam, hogy ne vigye le a fejem a kiálló farúd. Még jó hogy nyomon követtem őket, ahogy felénk jöttek. - Nem maradhattam volna a hajón? - kérdeztem miközben egyenesbe kerültem, majd megindultam Aegir mellett, ahogy végzett a papírok intézkedésével. Nem érdekelt kinek mit mondott a kapcsolatunkról és a neveink különbözőségéről, hidegen hagyott. Ő számomra nem jelent semmit. Sokkal inkább azért vágytam az egyedüllétre, mert félő, hogy egyetlen szó, vagy rossz mozdulat és az istennek esek, ilyen állapotban pedig valószínűleg én húznám a rövidebbet. Fiatalabb vagyok, ráadásul dühös és ingerült, nem éppen a legjobb párosítás. Ahogy haladtunk a tömeggel, próbáltam nem lemaradni, de egy útszéli tűzzsonglőr azért szépen elterelte a figyelmem és lemaradtam az öregtől, hogy a lépteim az érdekesebbet vegyék szemügyre. Figyeltem micsoda mutatványokat, dobálásokat végez, hogyan nyeli le mindazt, majd hogyan okádja a felszínre. Ott ragadtam és tátott szájjal figyeltem. Rám bökött, hogy menjek közelebb, magamra mutattam, ő meg bólintott, így közelebb léptem hozzá. Átadta az egyik hosszú fabotot. Mindkét oldala lángolt, óvatos voltam. Figyeltem hogyan mutogat nekem, hogyan mozdítsam a karomat, hogy tökéletes kör alakot formáljak a mozdulattal. A léngok magukba szippantottak, a tekintetem odaragadt a narancsvörös színárnyalatra. Ám mindez nem hogy nem tett jót, de a rémálmaim képei jelentek meg, így abba maradt minden, leálltam a forgatással, a srác kezébe nyomtam felszerelését és odébb mentem, hogy levegőhöz jussak...a tekintetem a járókelőkre siklott, ám mindez homályos lett, amilyen sietséggel haladtak.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 26, 2022 10:25 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Hogy Isten létemre mennyi szarságot kellett elviselnem általa, hol ott simán egy mozdulattal rendre is inthettem volna. Rendet teremteni, és hagyni, hogy a vízben majd minden visszaálljon eredeti állapotára. Szavaira nem reagàltam, csak vágtam egy fintort, s szívem sterint még jól nyakon is vágtam volna, ám apaként nem tehettem meg. Túl friss volt a műtét, és túl sokat güriztem azért, hogy megtartsam őt élő állapotában. Nem is szólt sokat hozzám, nem kezdett el magyaràzni mint régen, csak a régi bunkó kölyök volt, akit akkor megismertem a hajómon. -Nem fogsz tudni elüldözni Fiam! - már csak azért is kimondtam, de direkt olyan hqlkan, s olyan hangon, hogy ne hallja meg, s inkább csak magamnak szólt a megerősítés, és nem neki. A forgalom egyre sűrűsödött, a ladikom szinte elveszett a nagy halászhajók között, de nem akartam lecserélni. Nem akartam nagyobbat. Sem kompenzálni nem akartam semmit, sem pedig azzal foglalkozni, kinek mekkora hajója ringatózik vizeimen. Ha akartam bármikor kerülhettem nagyobb ladikra, s vehettem is volna, de nem volt rá szükségem. Igyekeztem kizárni a gondolataimból a zavaró tényezőket. Azt a tényt, hogy olyasvalami ébredt fel, aminek ott kellett volna maradnia, ahová zártam. Mikor beértünk a sorba, nem szóltam Aaronra, hogy jöjjön hátrább. Hagytam, had figyelje a hajókat, bár gondoltam, hogy a kürtök hangja nem eshet jól a fülének. Vettem egy nagyobb levegőt, igyekeztem helybentartani az elmém, és nem azon kattogni, hogy megvan rá az esély, hogy sosem jön helyre. Én is megnyomtam a kürtöt, aztán intettem párat, majd előkészítettem az igazolványokat, az engedélyeket, aztán kikötöttünk egy fél óra múlva. -AARON GYERE!- emeltem fel a hangom, miközben kivettem a kulcsot. Nem akartam magárahagyni. Nem volt abban az àllapotban, hogy bízzak benne. Régi éne simán maradhatott volna ott egymagában, mert tudtam ő nem kötné màr el a hajót, nem okozna kárt semmiben sem. -Kifizetjük a díjat, aztán veszünk pár dolgot a boltban. Feltankolunk. Hosszú lesz mêg az utunk.- magyaráztam, miközben letettem a pallót a kikötés után, s lesétáltam a dokkra. Ha Aaron utánam jött, akkor együtt indultunk el, vállamon a táskámmal, amibe majd pakolni fogom a cuccokat. Arra gondoltam, szerzek valamit majd, ami kuriózum. Amit még sosem kóstolt. Bár lehet nem lesz rá vevő, de talán majd egyszer... Talán majd ha visszanyeri régi önmagát. Zsebrevágott kézzel álltam be a sorba, aztán előszedtem a telefonom, készítettem egy fotót, aztán elküldtem Katnek. "Kikötöttünk! Első megálló pipa. Aaron kiakasztó... Vigyàzok rá! Hiányzol! " Eltettem a telefonom, aztán Aaronra pillantottam. -Csak addig maradj nyugton míg ezt elintézem! Utána eszetlenkedhetsz!- morogtam oda neki. Szerencsére a sor gyorsan haladt, így nem kellett sokat várnia, hogy sorrakerülhessünk, s kifizethessek mindent. Mikor megvoltam vele, és Aaron iratait is ellenőrizték, szabad utunk volt.
Edinburgh. Skócia. Az tényleg nem egy szomszéd város. 900 km. Akkor a kiakadásom helyes volt, akkor is gondolom “elrabolt”. Az akaratomat nem érvényesíthettem, az volt, amit ő akart. Rendben. Most már mindegy. Már megtörtént. A repülést nem tartja jó ötletnek, hát akkor maradunk itt. Tovább tart, de rendben. Igaza lehet. Egy tengeristen maradjon a vizeinél. Bár a kíváncsiságom is ott lappangott a felszínen, tudni akartam dolgokat. Ő pedig válaszolt. Feltankol. A mosolyom a szám szélén bújkált, hiszen ha megállunk és kaját szerez... megvolt a tervem. Nem maradok vele az biztos. Akaratomon kívül vagyok itt, elrabolt, tulajdonképpen igaz mindez, csak épp az anyám engedélye megvolt ehhez az egészhez. Szóval az ilyet nem tudom minek lehet nevezni. A lényeg, hogy nem tetszett ez az egész, de itt a semmi tengerén mégis mit tudtam volna kezdeni? Kiugorjak, hogy ússzak egyet? Áh!! Ott két lehetőség lenne és egyik sem tetszik, szóval ezt el is lapozom. Marad az, hogy kiütöm a picsába és átveszem a hajó felett az irányítást. De nem lehetett azt sem. Gyengének éreztem magam. Így csak a korlát mellett grasszáltam, hátha ki tudok találni valamit ellene. A lelkem perzselődött, haragos voltam az itt ragadásom miatt, de tehetetlen voltam, ami kellemetlenséget szült. A tehetetlenségem gyakran félelmet szül - a félelmem pedig kaput nyit a gyengeségemnek, és aláássa egész viselkedésemet, az értelmet, a józan eszemet. Ez az érzés végig fog kísérni az életemen; olykor megfeledkezek róla, olykor rögeszmeként telepszik majd rám. Ismerem, hiszen az önzőségem vezette el mindezt hozzám. Rám tapadt. Nem távozik. Nem tartoztam ide. Mintha teljesen számkivetett lennék. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság meddig tudnék elmenni ellene, ám egyben félek is, de fogalmam sincs mitől. Mégis gyomorgörcsbe áll ettől a gyomrom. Aegir megszólalt, egyáltalán nem tetszett amit mondott, nem akartam hallani a pihenés szót. Sosem tudtam pihenni, mindig jöttem-mentem, adrenalint akartam, ami végig hajtott minden szakaszon. - Ha tudod, akkor miért nem maradsz csendben?! - a stílus kemény volt, lenéző, haragos, pedig csak aggódott, vagyis aggódik. De jól vagyok, fáj a fejem, de ennyi, meg kicsit fáradtabb vagyok, de semmi más. Egyelőre. Remélem rosszabb sem lesz, bár sosem néztem utána, hogy ezen műtéteknek milyen hátrányai vannak, de nem izgat. A távolban mozgás volt, a fényeket én is észrevettem, így a hajó orrához léptem, hogy újra a szokott helyen álljak és kapaszkodjak fél kézzel. Még távol voltunk, de elég közel, hogy mindent lássak. Ez ellen nem volt orvosság. Ebből nem lehet kinőni. Emberi dolog volt. A távolságtartást legyőzi a kíváncsiság, mondta egyszer anyám és valószínűleg igaza is lehetett. Főleg ha Aegirrel jó párost alkottunk a múltban. A szívem heves ütemre kapcsolt, vártam az oda érkezésünk pillanatát, kellemes bizsergés futott végig rajtam. Kellemes volt az érzés, hogy nem fájdalommal párosult a mellkasom fel-le emelkedése. Ahogy közeledtünk, úgy lassult le a hajó, ám nem mozdultam a hajó elejéből. Még akkor sem, mikor több hajó került a közelünkbe. Nem riogatott az emlék, hogy nekünk jöttek legutóbb és majdnem megszívtam. Csak figyeltem a hajóneveket és számaikat, hogy miképpen pakolgatnak a hajókon. Teherhajók voltak többségében, amiken jól megrakott cuccok voltak, konténerek, de a nagyságuktól az én szám is elnyílt. Ha Aegir beljebb parancsolt, elengedtem a fülem mellett a szavait, maradtam ott, bámultam a hajókat. Figyeltem miképpen irányulnak a bejárat felé. Akadtak kisebb hajók is, olyanok mint Aegiré. Ahogy közeledtünk úgy vált zajosabbá a környék. Aztán közvetlen mellettünk az egyik konténerhajó eldudálta magát. Elég zajos, elég kellemetlen, fájdalommal járt. A tekintetem homályossá vált, a fogásom is szorosodott a kapaszkodón, de nem adtam az isten tudtára a dolgokat. Csak menjünk, had szabaduljak.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 25, 2022 11:59 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Sokmindent meséltem neki néhány pillanat alatt, pedig neki odalent kellene feküdnie, hogy pihenjen végre. Pihenni, amit tennie is kellett volna, amióta hazavittem a kórházból. Pihennie, nem a bulival foglalatoskodni, de hajthatatlan volt, én meg hiába téptem a számat. Igyekeztem megóvni, vele lenni, s az igazat megvallva, kicsit kezdtek kiakadni az idegeim, hisz elszoktam a visszadumálástól, hisz elfogadta már egyszer a lényem, s tisztelni kezdett mint Istent. De annak vége szakadt. -Edinburgh volt az uticél.- nem magyaráztam többet, hisz nem akartam megterhelni, àm tudtam, ha felhozom ismételten a pihenést, akkor az lesz a vége, hogy kiakad, elküld a picsába, én meg egy darabig tűrök. Szóval inkàbb csendben maradtam, figyeltem őt, s igyekeztem nem felidegesíteni magam még annál is jobban. -Iigen...de nem vagyok madár, hogy repüljek. - húztam el a számat, meg is dörgöltem a tarkóm közben. Nem akartam repülőre ülni. Az én hazám a víz volt, s nem az égbolt. Valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy gépre üljek. -Igen.- bólintottam, s talán még el is mosolyodtam. Jó persze nem sokat beszélgettem vele róla, de legalább beszélgettünk.- Nem akarom túlterhelni az agyad. -kimondani egy szót, ami számodra természetes, de a másiknak idegen, a legrémesebb dolog a világon. Fiam... Csalódott voltam, dühös. A napokban folyamatosan dühös voltam mióta kikerült a kórházból, bár inkább azóta, hogy elrabolták. Nem bírtam feloldódni, vagy inkább megbocsájtani magamnak. -Megállunk a kikötőben, kifizetem az illetéket, hozok valami kaját, meg némi innivalót még, mert kelleni fog.- ismertem, mennyi vizet fogyasztott el, így tudtam, hogy annak a mennyiségnek hamar a seggére fog csapni, és ha beadja a derekát, talán még enni is hajlandó lesz pár falattal többet, amit szintén nem akartam eröltetni, szóval annyiban is hagytam a dolgot. -Elfog múlni remélhetőleg.. - bólintottam, aztán néhány pillanat múlva a horizonton feltűntek a fények. Közeledtünk. Elmosolyodtam egy pillanatra, hisz ezzel közelebb kerültünk a célhoz, amit kitűztem magam elé. Azt akartam, hogy jól legyen, hogy semmije se fájjon. Azt akartam, hogy... De mindegy, hogy mit akar az ember. Mindegy, hogy mi az amit kitűz maga elé, ha a szervezete eldöntötte nem fog rendbejönni, akkor nem történik meg. Ha nem tud lazítani, vissza kell vinnem a kórházba, hisz csak félig volt olyan mint én. Félig, és az ilyeneknél nem volt elég. Figyeltem mikor végignézett mellkasán, a hegen, mit a műtét hagyott, amit elhalványítottam ugyan, de eltüntetni, azt nem tettem meg. -Tudom, higy ezt akarod a legkevésbé hallani, de pihenned kellene. Ezt szajkózom napok óta, akárcsak az anyád. Ha nem pihensz, visszaesel, és vissza kell vinnelek a kórházba.- magyaráztam, s közben figyeltem őt. Arra gondoltam, talán ha nem adok neki feladatot, akkor majd elpihen, és alszik egyet, ami talán rémképektől mentes lehetne. Talán...
Válaszolt a kérdésemre. 10 csomó. Ezzel nem mondott szinte semmit, hiszen nem tudtam az mennyit is takar ennél a hajónál. De válaszolt és ez elmondott mindent, sokat jelentett. A forgalom pedig nagy lesz a csatornában, ott lassabban kell haladnunk. Őszintének tűntek a válaszok, szóval ez némi nyugodtságot hozott bennem. Kis ideig legalábbis. Nem mondott erről sok mindent, de majd ha odaérünk, akkor magyaráz tovább. Mintha most nem érne rá. Vagy nem akarna erről beszélni. Vagy ha igen, akkor nem velem. Megértem, így nem hoztam fel a témát. Így egy kérdéssel pöcköltem meg a dolgokat. Megakart ölni? Nem volt a válasza. Mindketten mérgesek voltunk a vadászokra. Nem akartam vele tartani. Megütöttem ő pedig a vízbe dobott és lehúzott a mélybe. Nem szóltam hozzá sokáig, de aztán feloldódtam ahogy a buli megkezdődött. Kólát adott... amitől eleve felpörgök és anya nem is tud róla, hogy sutyiban inni szoktam. Ő tiltotta meg. - Hol volt ez a buli? Akkor megérteném a saját kiakadásom, ha messze... - valószínűleg elég messze. Oslo 90 km-es körzetén kívül eshetett, nah akkor aztán nemigazán megyek bulikra. Egyedül nem. Haverokkal, igen. Az istennel aki az apámnak vallja magát? Még mit nem. De elhiszem a szavait, nem érzem hogy hazugságok lennének. Istenként hazudhat egyáltalán? Nem tudom, de ez a része mindegy is. Nem emlékszem a bulira, sem arra, hogy jót buliztunk mi ketten. Sem arra, hogy vadászokat intéztünk el. Semmi nincs, csak a nagy üresség, néhol felbukkan egy emlék és ennyi. Visszaakarom kapni! Bele fogok őrülni. Szerinte is. A múltam egy álom, aminek nem emlékezel minden részletére. Igen, olyasmi lehet. De nem akarja hagyni a dolgokat, viszont erőltetni sem lehet. Vissza akarja ő is kapni az emlékeimet? Vajon azért, amit mondott? A közös bulizásért? Akkor megértőbb voltam? Valóban elakartam vele jönni? Figyeltem őt, a szemeit, az arcát, a vonásait. Aztán elsétáltam a kormánytól, a korláthoz hátráltam, hogy a seggem letegyem a padlóra, hogy onnan bámuljak ki a fejemből. Hiszen mit lehetett volna csinálni? Ittam egy kortyot ahogy kinyitottam a kezembe fogott üveget, majd a padlót fixiroztam. Semmit se akart csinálni, míg ki nem kötünk a csatornánál? Mit is mondott, hova megyünk? Egyiptom? - Egyiptom Oslotól 4000 km-re van... nagyjából 7 órája indultunk útnak... repülővel gyorsabb lett volna...már rég ott lennénk. - elmélkedtem egy kicsit, a fejemben egy térkép volt. A műtőorvosok nem baltáztak el semmit, bennem maradt. Tény hogy a hajóval a Földközi és az Északi tengereken kell áthajóznunk...hogy a szuezi öbölig jussunk...onnan meg Tibetbe. - Lefogadom meséltél arról, hogy te már jártál Tibetben... - vakartam meg két kezemmel a halántékom két oldalát, majd a szemem is dörgölésre került. Igen, unatkoztam, sajgott a fejem, a mellkasomról ne is beszéljünk. Főleg amit láttam ott vágást és heget, bár inkább az utóbbit, hosszasan. Újból megnéztem magamon a műtéti heget. Lábadoznom kellene, pár napja lehetett a műtét, erre már bulizni is voltam és most itt robogunk... A tenger gyógyító ereje csodálatos. Ám a fájdalom jelen van. Mégsem kérdezek erről semmit sem, nem akarok tudni részleteket, hogy hány órás volt, vagy mit kerestek, mit szedtek ki... vagy hogy mi bajom volt lényegében. Ha kérdeznék, jobban fájna a fejem tőle. - Mi a terved a Szuezi csatornán hol állunk meg? Nem állhatunk meg akárhol... - nem, nem okoskodtam, inkább próbáltam képben lenni, ha méár elhurcolt erre az egész kalamajkára. Vagy ha tennem kellett valamit, akkor mondja...hiszen ne gondolja, hogy csendben elüldögélek egy sarokban és minden rendben lesz. - A fejfájás elfog múlni? Nem akarok migrénes lenni... - nem panaszkodok, de ő beszélt orvossal, csak kíváncsi vagyok, hogy ez jó, ha fáj, vagy épp nem az. Felkeltem a földről, ittam újra, letettem az üveget, nem hurcolászom. Megindultam a korlát mellett haladva, hogy körbesétálljak a hajón. Mit lehetne csinálni? Unalom a köbön, amit gyülölök! Mit lehetne csinálni? Feladatot ne adjon, úgysem csinálnám meg, szóval valami bajt...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 25, 2022 8:53 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem tudtam mit válaszolhattam volna ezekre a szavakra. Nem tudtam, mikor akad vége ennek a rémálomnak. -Szívesen mondanám, hogy holnapra már nyoma sem lesz, de nem fogok hazudni. Nem tudom. -ingattam meg a fejem, miután meg bizonyosodtam róla, hogy odabent minden rendben, és rajtunk kívűl senki más nem volt a fedélzeten. Csak ő és én. Felmentem a fedélzetre, vissza előre, s egy pillanatra megálltam az orrban, hogy a szél messze vihesse a gondokat, hogy semmi más ne kavaroghasson a fejben, csak egymagamban legyek a gondolataimmal, hisz imák úgy sem záporoztak felém. A hajó ismét megindult, tovább haladhattunk, nem rostokolva a hullámok tarkított vízben, miközben a távolban fellegek gyülekeztek a kontinensek felett. Akkor kezdtem el visszagondolni a múltra, mikor lépteinek neszezése törte meg a szél zúgását, a hullámok morajlását, szóval a gondolatok nem haladhattak előre. Kérdése meglepett elsőre, de mivel én ellenben vele tudtam, hogy miért kérdezhet ilyeneket, így minden ok nélkül válaszoltam. -Mind a kettő.-bólintottam.- Átlagban 10 csomóval képes haladni, de a csatornában majd lassabban kell haladnunk, mert mindig nagy a forgalom arrafelé.- emeltem rá tekintetem egy pillanatra, aztán a vizet figyeltem a távolban. -Ott a hajócsavar, ami az egész mozgatórugója... De ezekre majd kitérünk legközelebb. A helyzet az, hogy ...-ráemeltem tekintetem, aztán megengedtem magamnak egy apró mosolyt, hisz egy pillanatra láttam benne azt a fiút, akivel az idő jó részét töltöttem. -Ha kikötünk, mindent elmagyarázok. Már ha akkor még érdekelni fog mindez.- tekintetem elvettem róla, torkom elszorúlt, majd megköszörült, hogy visszanyerhessem teljes valómat. Újabb kérdésére összeszaladt szemöldökkel fordultam felé, aztán fejet ingatva válaszoltam. -Nem. Nem akartalak megölni. Nekem estél, mert nem akartál velem tartani egy ünneplésre. Amúgy is haragos voltam a bálnavadászok miatt akiket elintéztünk... Nekemestél. Megütöttél, bennem felment a pumpa. Nem gondolkodtam...úgy kerültél a vízbe. Levittelek a mélyre, hátha akkor majd lenyugszol te is és én is... Már nem is tudom miért tettem.- megingattam a fejem, megvontam a vállam, aztán megkapaszkodtam a kormányban. -Felhoztalak, majd egy ideig nem szóltál hozzám. Aztán elvittelek egy pubba. Fizettem egy sört, majd később kólát kaptál... Beindult a buli, jöttek a zenészek. Táncoltunk, zenéltem, lassan te is oldódtál. Jó kis nap volt.-elmosolyodtam, csendben maradtam. Hiányoztak a pillanatok.hiányoztak a csipkelődések. Hiányzott minden. Aztán a hangja megvàltozott. Másképpen szólt. Más a hanghordozás, más a mozgás. Más... Sírósabb. Szívszorítóbb. -Bele...-suttogtam.-Felemészt... stresszelsz, belekavarodsz... Az elméd összeakad, nincs egy tiszta pont. Csak egy pillanat létezik, a múltad pedig, mintha egy álom lett volna csak. Egy álom, aminek nem emlékezel minden részletére.- elcsendesedtem. Nyeltem egyet.-De nem fogjuk hagyni, hogy ez történjen. Lassan visszahozunk mindent, de nem szabad erőltetned. Ha Tibetbe érünk, ott majd minden egyszerűbb lesz egy idő után...- persze az egészben nem voltam biztos, csak a remény égett bennem, hogy képes leszegtalálni az utat az emlékei felé. Az utat, ami talán csak elméletben létezik, és minden úgy marad, ahogy akkor és ott volt. Akartam, hogy helyreálljon minden. Akartam. Talán még nála is jobban.
Pihenjek lazítsak és összpontosítsak ezekre. Majd később, ha minden rendben lesz... hát most mondjam azt, hogy legszívesebben leállnék ezért veszekedni? Mindez miatt? De fáradt vagyok. Egy ilyen vita miatt...inkább csak hallgatok és eltűröm, hogy jelenleg ő az, akit követnem kell mindenben. Ám ahogy lekerülök hogy egymagam legyek, egy kicsit lepihenjek, hogy a fáradtságomat elnyomjam egy kis alvással...nem kellett volna. Dora és a jelenései úgy kúsznak fel a tudatalattimba, mintha újra lejátszódna mindez. Aegir olyan gyorsan kerül elém, olyan gyorsan méri fel a helyzetet, hogy az öleléssel kizökkent. Nem ölelelem vissza, hagyom, had öleljen át, had nyugtasson meg, magam is afelé próbálok terelődni. A zaklatott légvételeimet próbálom csititani, szeretnék úrrá lenni rajta, kikerülni az ördögi körből...nem kellene aludnom. De ha nem alszok, nem javul sem a fáradságom, sem én magam. Aegir elenged, majd a szobába ment, körül járta, lassan léptem közelebb, ám szavai alapján és a saját szemem láttán is...senki nem volt bent. Dora halott. Már nem árthat nekem. Kiszalad a bent tartott levegőm, majdnem csúnyát is mondtam szinte azonnal de inkább csak visszaléptem az asztalhoz az üvegemért, hogy hatalmasat kortyoljak belőle. Ajkaim eleresztették az üveg száját, majd sóhajtottam. - Meddig fog ez így lenni? - tele volt kétségbeeséssel a hangom, a tekintetemet nem váltotta be a torz harag, a düh, csupán a leggyengébb pillanatban álltam ott az asztal mellett. Pár percig még álltam ott, majd Aegir magamra hagyott, a megnyugvás mellette hamar létre jött. Furcsa volt. Nélküle elkapott valami apró mélyről jövő félelem. Magány. Mit is mondott korábban? Ha otthon lett volna, akkor nem történik meg mindez. Ha időben reagál a vészhelyzetre, akkor a rúna segítségével nem halok meg. De meghaltam és kitudja meddig voltam abban az állapotban. Talán ez is okozhatja ezeket a hullámokat. A mosdó felé vettem az irányt, a tükörbe bámultam, fáradt szemeimet figyeltem, a táskákat alatta, majd kihúztam a csap alatt lévő kis szekrényből egy fiókot. Egy kézi tükör volt benne, így elővettem. Úgy állítottam be, hogy lássam a hátsó részt a fejemnél. Eltúrtam az oda nem illő hosszú tincseket, hiszen kócos voltam, nem voltam megfésülködve, nem volt zselével felpofozva...és itt sem volt tégely hozzá. Tekintem fürkészte a tükröt és egy bizonyos ponton észre is vettem a fejemen egy heget. A hátsó részen, ahol a hajam rövidebb volt, ott vágtak fel a dokik... emlékszem pár pillanatra, kába voltam, az rémlik, szavak is alig jutottak el hozzám. Pedig beszélt hozzám. Ő ott volt bent velem, láttam a neonfényt, ahogy az orvosok sürögnek körülöttem, támogatják őt, hogy beszéltessen, bármiről ami épp az eszembe jut... Aegir sírt... csak ennyire emlékszem. Leeresztem a tükröt, visszateszem a helyére, visszacsukom, majd a csap fölé tehénkedek. Részletek derengenek. Ezen emlékfoszlányok pedig olyan erővel jutnak a tudatom felszínére, hogy sajogni kezd tőle, miatta a fejem. De megéri. Ha az emlékeimért mélyre kell nyúlnom, hogy kirángassam, vagy visszakapjam, akkor fájdalmat fogok okozni magamnak. De minduntalan csak az az egy pillanat jön fel, mikor a kocsi csomagtartójába vágott be. Amikor képen törölt a szétzúzott hajója miatt. A levél miatt dühöngtem. Mély levegőt vettem, igazítottam kicsit a hajamon, megdörgöltem az arcom, majd hideg vizet engedtem és megmostam azt. Visszamentem a konyhaszerűségbe, feltártam a hütőt, a gombán egyből megakadt a szemem. Körül néztem. Fagyasztott gomba, hal, pizza. Meg másféle kaja is volt, remélem nem azt akarja, hogy ezeket meg kell ennem mindet majd. Felszedtem két gombát, majd csuktam be a hütőt, felvettem egy újabb üveg ásványvizet és felmentem hozzá. - A vitorlák közül mindkettő a haladást segíti? - álltam meg fent, nekitámaszkodtam a kabin ajtaja mellé és felpillantottam. Fogalmam sem volt, hogy honnan a kérdés, de mintha beszéltünk volna arról, hogy mutat valamit a hajóval kapcsolatban. Bár fogalmam sincs, hogy hányadán állunk, hogy egyáltalán a kérdés vagy bármi is volt, akkor milyen kapcsolatunk volt. Bekaptam egy falat gombát, majd tele szájjal a tenger felé böktem fejemmel. - Milyen gyorsan megy alapból a hajó? - újabb kíváncsi kérdés. Újabb olyan dolog, ami dereng, de sosem tettem fel ezt a kérdést. Valószínűleg csak akartam. És nyílván most rásegítéssel ilyen gyors a haladás. Óvatos léptekkel mentem a kormány közelébe, ám nem piszkáltam bele, nyílván a víz segítségével is tudta az irányt változtatni. Megpöcköltem a kormányt. - Van egy negyedemlékem arról, hogy... - elhallgattam, elnéztem a kormányról az istenre, majd vissza a kormányra. - ... bemostam neked egyet. Aztán a vízbe hajítottál... - fejeztem be végül, majd fejet ingattam. Nem tudtam hogy megfogalmazni a kérdést, így nem is finomkodtam ezzel. Ezzel nem is lehetett volna... - Megakartál ölni? - az igaz, hogy nem tudom hova tenni mindezt, lehet ez akkor nap történt, mikor a csomagtartóba tett...arra sem emlékszem, hogy akkor nap meddig és hova vitt el. Nyelek egyet, majd elmosolyodok, fáradtan, fájdalmasan, arcom rémületet sugároz ettől. - Ijesztő dolog, hogy az emlékeim jó része nincs meg és csak ugrálok az egyikből a másik megmaradtba... ebbe bele lehet őrülni? - néztem rá könnyes szemekkel, majd mire feleszméltem volna, addigra már végig folyt az arcomon. Megállíthatatlanul. A hangom is fojtogató volt, hát még ahogy a szavak is felbukkantak...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Vas. Dec. 25, 2022 11:59 am
Aaron && Aegir
Megingattam a fejem. -Nem. Màr egy ideje nem.- nem cifráztam túl semmit. Annyit mondtam, amennyit kellett. Se többet se kevesebbet. -Később majd lehet, csak orvosoljuk a problémákat. Lazíts, pihenj, próbálj arra összpontosítani, és ne azon kattogj, hogy nem az van, amit jelenleg te akarsz. Vittem neki ennivalót, direkt a kedvencei várták, hátha kedve tàmad rá, vagy az ismerős ízek felidéznek valamit, ám mikor elment mellettem, vállával nekem jőve csak vettem egy nagyobb levegőt, s távolodó alakja után néztem. A hovágy, furcsa egy dolog volt. Olykor engem is elkapott, mikor az erdő melletti házban időztem. Mardosta a bensőm, s hivogatott a messzeség, ahol az ég és a víz tükre eggyéválik. A messzeség, ami akkora elképzelhetetlen szabadságot ad, hogy emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Szabadság, nyugalom, csend, és béke... De a tenger sem mindig békés, ahogy én sem voltam az. Lelkemben ezer meg egy vihar tombolt, ám arra a napra napos időt jósoltak, s békés tengert. Mégis a hullámok táncát befolyásoltam. Nem akartam túlságosan szabadjára engedni magam, s haragom feltörésével veszélyeztetni másokat. Nem akartam. Ám úgy éreztem, elég egy apró szikra, és kirobban. Sikoltás! Szívem vad ritmust verve tolongott majd kiszakítva mellkasom, miközben a hajó mintha megfeneklett volna állt meg, én meg rohantam lefelé mindenen át, hogy megnyugtassam a fiam. Odaérve gondolkodás nélkül riadt tekintettel hajoltam hozzá, érintettem meg arcát, fürkésztem tekintetét, s mivel látható sérülést nem találtam, így magamhoz öleltem egy pillanatra, ameddig hagyta, ám ha hamar eltolt magától, akkor távolabb léptem, megsemmisülten sóhajtva, majd megköszörültem a torkom, vonásaim megkeményedtek, s úgy léptem oda a szobához, s alaposan körbenéztem benne, mindenhol. -Senki nincs itt Aaron... Dora halott... Többet nem tud bántani...- dörmögtem immár a fedélzetre menet. Ám ha nem lökött el magától, akkor egy idő után elengedtem, majd ugyan úgy bementem a szobába, villanyt kapcsoltam, mindenhová benêztem, majd ugyan úgy elmondtam azt a mondatot, de akkor a szobában állva széttárt karokkal. Az elméje próbálta feldolgozni a streszt, a traumát amit elszenvedett, én meg támasza akartam lenni. Segíteni, szóval odalent maradtam vele addig, míg teljesen megnyugodott. Ám ha még is ellökött magától, akkor odafent megálltam a korlátnak támaszkodva, aztán megdörgöltem arcom tarkóm, beletúrtam hajamba, majd elfolytottam egy karomkodást, s vékony vonallá préselt ajkakkal indítottam el ismét a hajót. Nem szabad vesztegetnünk az időt. Minnél hamarabb érünk oda, annál hamarabb veheti kezdetét az elméje gyógyítása. Nem akartam, hogy ilyen maradjon. Nem akartam hogy... De még is megvolt rá az esély. Mégsem akartam belegondolni,lehet nem kapja vissza az emlékeit. Lehet az a gyűlölt valami maradok a szemében, ahelyett, hogy... De inkább elhessegettem a gondolatot, s a messzeségbe meredtem.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
