Arra haladtam, amerre irányt mutatott, amikor ő halad elől, egyszerűen csak követtem. Biztos távolságban és nem akartam megtörni a csendet. Ha neki ez kellett, akkor ezt adtam meg neki. Honnan tudtam hogy mi kellett neki? Nem tudom. Megérzés. Nem szólalt meg, szóval magányra vágyott... ha beszélgetőpartner kellett volna neki, akkor beszél volna hozzám. Tudta merre kell haladni, ismerte az utat. Járt már itt és nem vagdalózott a szavaival. A csend ugyan belepte a kettősünket, engem nem zavart, a környezet maga lekötötte az amúgy is kíváncsi természetem. A táj, az apróbb rágcsálók, néhol állat lábnyomokat véltem felfedezni. Megnéztem magamnak őket, ám tanulmányozni nem akartam, Aegir után mentem, nem akartam lemaradni. A szavaira pillantottam rá, majd szusszantam. Sokat haladtunk, kilométereket tettünk, haladtunk előre. A lábaim nem szoktak ehhez hozzá, itt nem volt busz, vagy autó, vagy épp vonat. Jó persze, azért a városban is a haverokkal elcsatangol az ember, elfutkorászik, van edzőterem, de nem ugyanaz. Tempós sétát tettünk hosszú utón keresztül. Szokatlan volt, de vitt előre valami... talán a felfedzés ebben az új világban, ezen a zöldes hegyvidékes mezőn. - Öt perc is elég... - vallottam be, hogy igen, szükséges az a kis idő amegállásra, hogy a lábaim ne lüktessenek, a vádlim és a combom megadni akarják magukat. Kivételesen most a fejem nem fájt, talán a levegőváltozás, talán hogy nem stresszeltem. Fogalmam sincs, viszont a mellkasomban hevesen vert a szívem továbbra is. Az út és a haladási tempóra fogtam. Aztán újra megszólalt. Vihar. Én csak egy sötét esőfelhőt láttam, így rápillantottam. - Tapasztalat, vagy megérzés? - érdeklődtem, bár választ, ha akart, akkor tett, ha nem, akkor sem sértődtem meg. Nem volt kötelező beszélgetnie velem, bár kíváncsiságom marta a tudatom, annyi kérdésem volt mint a csuda, de megtartottam magamnak. Illetve akartam. - Hülye kérdés, de... mi az a serpa? - vakartam meg a tarkómat, kínosnak éreztem, nem kellene annak lennie tudom, de nem találkoztam sem a szóval magával sem azzal ami a fizikai tapintható részét jelenti. Kíváncsi voltam, de ennél többet nem kérdeztem a továbbiakban. Hagytam őt. Hiszen nem kért belőlem többet, csak azt, hogy tartsak vele. Az idő lejárta után megindultunk újra, tekintetem a felhőt figyelte, nem tartottam veszélyesnek a kinézete alapján, viszont amit Aegir mondott...ha mondott, az bizalomgerjesztőnek hatott.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 29, 2022 3:28 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Nem akart repülni. Ybá tűnt, az a kaland a helikopterrel éppen elég volt a számára, hogy elege legyen belőle egy életre. Persze én magam sem gondoltam komolyan azt a repülés dolgot, de ha egyszer annyira nagy legény volt... El is nevettem magam, de csak a dolog iróniája miatt. Megingattam fejem, aztán zsebembe ejtett kezekkel haladtam tovább, s persze a telefonom is megkapta, mert én akkor és abban a pillanatban úgy éreztem nincsn szükségem arra a modern kütyüre. Az övében sem kotortam, pusztán míg aludt megszabadítottam a benne lévő sós víztől, s ismét működésre bírtam. Bőven elég volt hozzá a szárítás, hogy újfent bekapcsoljon. A tok pedig az esetleges újabb kalandjaihoz kellett. Mondjuk nem értettem az út való bírása, és a kussolás között az összefüggést, de nem tettem szóvá. Hagytam had bandukoljon elől, s csak akkor korigáltam, mikor másfelé akart elmenni, s az út nem arra folytatta magát. A csillagok az égen csodásan mutatták számunkra az utat. Beragyogták a messzeséget, s adtak egyfajta reményt arra, hogy lesz holnap, s akkor talán könnyebb lesz minden. Könnyebb, és békésebb. Szükségem volt még arra a csendre. Kellett a magány egy apró foszlánya, azonban még akkor sem értettem miért nem hagyott elmenni. Szüksége volt rám. De vajon nekem is szükségem volt őrá? Vajon nekem is kellett? Kellett, de ezt hangosan nem vallottam volna be. Jóleső érzés volt, hogy utánam jött, hogy ledöntött a lábamról, s hogy letarolt, mint a gyorsvonat. Szükségem volt valamire, vagy valakire, aki visszatartó erőt képezett, köztem, és a régmúlt között. Zsebembe ejtettem ujfent kezeim, félre rúgtam egy nagyobb követ az utamból, megkerültem Aaront, majd torony iránt átvágtam a mezőn. Emlékeimben oly' elevenen égett a táborig vezető út, mintha csak tegnap jártam volna arra. Elevenen, valósan. Az akkori apropó, és a mostani, eléggé hasonlított egymásra. Mikor megindultam a hegyek felé, bizony nem az motivált, hogy neki kellene segítenem, hanem hogy magamon segítsek. Önző módon csak magamra akartam gondolni, s nem másokra. Végül még is csak megtörtem a csendet, de nem voltam valami jó beszélgető partner, s amint láttam ő is tökéletesen elvolt azzal, hogy a tájat, és a csillagokat figyelte. -Ha nem bírod tovább, tarthatunk egy 10 perc pihenőt. - többet nem akartam megállással bajlódni. Oda akartam érni, s végre azzal foglalatoskodni, amit igazán fontosnak éreztem, s talán épp azért fordúlt meg fejemben a repülés gondolata is. Ha megakart állni, akkor egy szikla mellett tettem meg, miközben tekintetem a hegyek felől sötéten magasodó felhők vonták magukra tekintetemet. Vihar készülődött odafent. -Vihar lesz... A táborban meghúzzuk magunkat. Csak utána indulunk tovább. - magyaráztam, aztán összekaptam magam. Nem akartam odakint lenni, mikor a hatalmas szél megérkezik. Már nem voltunk messze. Halvány fényvilág jelezte, merre kellett folytatnunk az utunkat.
Aludtam, pihentem, olyan érzés volt, mintha állandó fáradtság lapult volna rajtam, bennem. Összenyomott és hiába a rémálmok állandó visszatérése, szükségem volt arra, hogy feküdjek, hogy kíméljem magam. Éreztem azt, hogy minél jobban megfeszülök, csak rosszabb lesz. Így egy teljes napot tuti végig aludtam a kocsiban. Ettem is, próbáltam a gyomromat kiszélesíteni, jelenleg tűhegy méretű volt az alig evéstől, vagy a nem evéstől. Pedig kellett az energia, kellett hogy valamiből energiát gyűjtsek, mert a sok alvástól csak a gyógyulásom indul meg. Ahogy Aegir megzörgette az autót, úgy rezzentem össze, zökkentem ki a Dora féle kergetőzésből. Sötét volt odakint. Este... Igaz, kellett egy perc mire rájöttem, hogy mi is van, hogy csak egy álom volt, csak az agyam szórakoztat még mindig ilyen mód. Szóval kitakaróztam, kedves volt a gesztus, tudnám értékelni is, de inkább nem tettem meg felé. Csupán magamban adtam néma köszönetet irányába. Kiszálltam, összepakoltam a motyómat, majd táskával a hátammal egyenesedtem fel. Aegir ismét elment kis időre, így ott vártam meg, igaz a tekintetem a távolságot mérte fel. A hegyeket, a fákat, az eget. Ez nem olyan égbolt, melyet a városból is láthatunk. Itt csillagok is voltak. Rengeteg. Mindet látni lehetett, ám fel nem tudtam volna sorolni egyik csillagképet sem. A tekintetemben ott volt a gyermek, aki még sosem látott ilyet és áhítattal figyelte azt a csodát ami felette terült el. Aztán Aegir szavait meghallva emeltem rá a szemeimet, zökkentem ki az égbolt bámulásából. Két napi járóföldre van egy tábor...onnan meg majd tovább megyünk. - Oké... - nem voltam bizonytalan a válaszadással, figyeltem ahogy megindul, kicsit lemaradva tőle indultam meg, de a tekintetem az eget figyelte. Lekötött. Szóval ilyen érzés lehet? Aegir közelébe értem, miközben magyarázott a térerőről, meg hogy dobjam el a telefonját. Nekem adta, tegyek vele amit akarok. Figyeltem a mobilt, majd magam elé vetem a táskámat és eltettem. Miért dobnám el? Miért kellene ilyet tennem? Senkit sem akart hívogatni. Aztán a saját mobilom is előkerült az ő táskájából. Elszedte? Nem, nem érdekelt alapból a mobilom. Nem vagyok összenőve vele, így nem is akartam állandóan nyomogatni. Szerencsére ha van társaságom és jó a terep, meg van ami leköti a figyelmet, akkor nincs szükségem rá. A tok láttán azonban aprón megugrottak a szemöldökeim, de belesüllyesztettem a táskámba mobilostul. Aztán a repülő megjegyzésére, hogy azzal gyorsabban fent lennék, meg egyszerűbb is... csak elmentem mellette, neki álltam a hegyi ösvénynek. - Nincs az az isten aki rávehetne arra, hogy megint repüljek...repüljenek a madarak! - mormogtam, miközben felpillantottam az ösvényre. Hosszú volt, meredek, kacifántos és...sorolhattam volna még de csak szusszantam. Megálltam egy pillanatra. - Bírni fogom! Ha magányra vágysz... kussolok... - vontam meg a vállamat, nem néztem hátra rá, inkább újra a csillagokra emeltem a figyelmem. Elmosolyodtam. Aztán haladtam tovább. Ha akart akkor beelőzött, pillanatnyilag nem érdekelt a dolog. Elvoltam elől is, hátul is a hátát bámulva.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 29, 2022 2:01 pm
Aaron && Aegir
A napok teltek, s nem sokat álltunk meg. Tankolni keveset, lábakat s elmét átmozgatni. Valahogy nem kívántam sem a sok beszédet, sem az egyéb társaságot. Aaront elviseltem, hisz olyan szinten bocsánatot kért, hogy a haragom ellenére is hajlandó voltam vele lenni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok majd arra a szintre, mikor úgy gondoljam egyedül sokkal jobban járok. Hogy egymagamban könnyebben boldogulok majd, s inkább elmenekülök a vilàg elől. Három nap ment el vezetéssel, s csendben, Aaron pihenésével, s a békém megtartásával. Szerettem volna visszakapni mindazt, ami körbevett. Mindazt, ami voltam nem is olyan régen, ám még is úgy éreztem, nem fog egyik napról a másikra menni. Aaron ott aludt a hátsó ülésen, párnával a feje alatt, s még be is takartam, bár tudtam, megfázni úgy sem fog, s hiába voltam magamba húzódó,s hiàba nem enyhültem meg teljesen irányába, akkor is ott maradt egy láthatatlan kapocs, ami nem engedett. Ami akkor is megmaradt volna, hogyha nem viszem vissza az autót, és veszem őt fel. Kiszálltam a kocsiból, felvettem a táskámat, kabátomat a derekamra kötöttem, majd megzörgettem a kocsi tetejét. -Ébredj Aranyhal! Innen gyalog megyünk.- felnyitottam a csomagtartót, összepakoltam mindent, majd a telefonommal vacilálni kezdtem. Nem tudtam mit kezdhetnék vele. Fel le dobáltam a kezemben, elmélkedve, vajon nekivágjam e a picsába a falnak, aztán menjek a dolgomra, de az utolsó pillanatban még is csak a zsebembe tettem. Ha Aaron kikelt a kocsiból, és minden cucca megvolt, akkorfogtam a kulcsot, s bevittem a kölcsönzőbe, majd elvettem egy térképet, s végül visszamentem Aaronhoz. -Arra fel a hegyek irányába két napi járóföldre van egy Serpa tábor. Ott megállunk, vizet töltünk, tovább megyünk. -magyaráztam, majd igazítottam egyet a táskámon, összehajtottam a térképet, s megindultam az adott irányba. A tenger messzesége egyre jobban hiányzott, s egyre hatalmasabb volt. Úgy éreztem bele hasadok, hisz a bennem felgyülemlett harag, egyre erősebben feszítette mellkasomat, elmémet, s nem akart megálljt parancsolni magának. Kellett valami, amivel levezethetem a feszültséget, ami magával rántja. Emlékek ezrei öntötték el tudatom, miközben megálltam az út végén, a hegyi ösvény felé haladva. Sapkát húztam a fejemre, pulóvert is felvettem, hisz nem akartam majd a hegyekben hatalmas feltünést kelteni., Bár az igazat megvallva az sem érdekelt. A sültös sapka, és a kapucnis pulcsi bőven elég lesz, hisz majd csak fentebb lesz hűvösebb az idő. -Odafent nem lesz térerő... Ha vihar van... De...ezt... Fogd ... Dobd el vagy akármi. - nyújtottam felé a telefonomat. Nem éreztem készen magam arra, hogy bárkit is felhívjak. Aztán táskámat magam elé szedve vettem elő a mobilját. Kiszárítottam, működött, szóval azt is odaadtam neki, egy vízálló tokkal együtt. Morfondíroztam, vajon melyik lenne az egyszerűbb, s gyorsabb, szóval fel is vetettem az ötletet. - Van fent egy leszállópálya. Repülhetsz is. Hamarabb odaérsz, mint egy serpával.- mormogtam. A vízálló tokot célzatosan kapta, de szavakat nem címeztem mellé.
Átkozottul ijesztő, hogy ennyire csendben van. Az igazság az, hogy féltem. Belegondolni se mertem, miféle borzalmakra gondolhatott, a hideg futkosott tőle a hátamon. A boldogabb, szebb jövő, amiért ő akart élni, hamis ígéretnek tűnt, és csak én tudtam, hogy sose délibábot kergetett. Hitt bennem. Bízott bennem. De elszúrtam. Mindig ez van. Tény, hogy elég hullámzó voltam az utóbbi időben, azt viszont már hónapok óta tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, ha megmarad. Megmaradt, szóval utánam a vízözön. Segítség kell. Mert nem bírom el mindezt, ami a születésemmel járt. És csak ő segíthet. Megmondta ő is. Lelökött magáról, nem ellenkeztem, odébb csúsztam tőle, ha neki a távolság kell...akkor nem fogom a továbbiakban is a földön tartani. Megállítottam. A legtöbb pedig, amit most tehettem érte az volt, hogy mellette álltam. Gondolatok kergették egymást a fejemben, egyik borúsabb volt, mint a másik, vajon mi járhat a fejében? Szenvedést ígérő, bosszú körül kavargó gondolatai voltak? Megérdemelném. Emelt fővel hagynám, ha végezni akarna satnya életemmel… Felkelt, majd visszafele indult. Rövid ideig figyeltem őt újra. Nincs kedvem tervet forralni, nem csak erre, de másra vonatkozóan sem. Annyi minden változott az utóbbi hetek során, hogy a fene se tudja, mi lesz akár pár hónap múlva. Majd lesz valami, valahogy. Majd kiderül, hogy amerre elindulok, hová vezet. Szeretném, ha ott lenne, amikor mozgásba lendülök. Szeretném, ha lenne még akkor és mesélhetnék neki. Ennek az apró kívánságnak a mázsás sólya lehetetlensége miatt megüli a vállam, s egy hang a fejemben gonoszul kérdi: meddig akarod még húzni? Meddig akarsz rajta lógni? Meddig? Mindig vágytam rá... elereszteni? Azzal megszűnnék létezni. Ugyanúgy az öngyilkosságot választanám, de véghez is vinném, nem lenne visszatartó erő. Azt kívántam, bárcsak el tudná mosni egy eső a szemébe fröccsent bűnt, amit elkövettem ellene. Amit ő tett utána, az nem volt bűn. Még mindig nem tartottam annak, még mindig nem haragudtam rá, és valószínűleg ez sose fog változni. Megérdemeltem a szavait, megérdemeltem a tetteit. Azt, hogy elhagyott volna. De ragaszkodtam hozzá. Úgy mint ahogy eddig. Talán sokkal jobban. Ott ültem még mindig, mikor az autóval mellém ért. A pillantásom oda siklott, az anyósülés felőli oldal felnyílt. Aranyhal! Hosszú még az út. Pár másodperc kellett, hogy összeszedjem magam, a fáziskésés azóta van jelen, hogy halottá váltam bizonytalan ideig. Mozdulok végre, automatikusan ragadom meg a táskát, majd szállok be a nyitott ajtón, hogy letegyem a seggem. Becsukom, bekötöm magam, a táskát hátra teszem a sajátom mellé. Aztán újra megtörte a csendet. Egyetlen egy esély. Axeltől is egy esélyt kaptam, amikor az isten hajóját tettem tönkre és ő húzott ki a szarból. Nem, akartam elszúrni. Nem akartam magamra maradni. Nem akartam mindent magam mögött hagyni. Most először érzek napok óta igazi megkönnyebbülést, a kimerültség pedig ezzel párhuzamosan érezteti mind jobban jelenlétét. Elindultunk, újabb megszólalása enyhe vigyort ültetett a képemre. Egyenest bámultam kifelé, figyeltem az előttünk lévő hosszú utat. Aegir szavai visszhangoztak elmémben egyre csak kopácsolva ott, nem hagyott nyugtot. Egy lehetőség Aranyhal! Egyetlen egy! Ha elszúrod... A bukásommal, ha elszúrom pedig valószínűleg úgyis együtt járna a halálommal. Abból pedig már nem jönnék vissza, ez egészen biztos, mégsem érzek félelmet, keserűséget vagy veszteséget. Különös módon, megnyugvással tölt el a gondolat. Volt ezen időm agyalni, túlságosan is sok, ami azt illeti, és ha minden alkalommal a jéghideg racionalitás talaját járnám, akkor el se indultam volna Osloból. Mert mi lenne annál ésszerűtlen gondolat vagy tett, mint hagyni elmenni az egyetlent, aki a legmasszívabb kötelékkel kötődik hozzám és viszont?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 29, 2022 8:38 am
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Úgy éreztem, mázsás súllyal nyomja mellkasom, pedig épp hogy csak tartott, s könnyű lett volna ellökni onnan még sem tettem, inkább csak arcom takartam el egy idő után, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, ha ő nem látja a másikat, akkor ő is láthatatlan. Pedig nem erről volt szó. Egyszerűen csak küzdöttem saját magammal, miközben ő magyaràzott, és rengeteget beszélt. Ő terelt erre az útra, amiről vissza akar húzni, és neki igen is szüksége volt rám. Felnyilt a szeme. Nem emlékezett mindenre, de arra igen, hogy kellek neki, de én még akkor sem tudtam semmit sem mondani. Lehunyt szemekkel hallgattam szavait, miközben elmém saját magával vívott harcot. Cselekedni akart. Felugrani, és tovàbb menni, hisz egy Istennek ne mondja meg senki hol kell maradnia és meddig! A szabad akarat az enyém volt. Vagy talán még sem? Akinek fontos vagy az keres majd... De én kinek voltam fontos? A rengeteg embernek, akiket ide oda vittem? Azoknak, kik telefonon értek utol? Vagy azoknak, akikkel reggel keltem, s este nyugodtam? Mikor befejezte a szövegelést, lelöktem magam mellé a párás fűre, s bizony elég furcsa képet festettünk úgy együtt. Megállt mellettünk egy kamion, s egy nagydarab fickó hajolt ki az ablakon,s tört angolsággal tette fel kérdését, talán francia akcentussal. -Hé minden oké ember? Én meg válasz helyett, csak felemeltem karom,s intettem, hogy menjen tovàbb, s párszor megismételtem a mozdulatot, hisz idő kellett neki hozzá, hogy felfogja, valóban nem történt semmi baj. Újfent lehunytam szemeim, majd túrtam bele hajamba,s hosszú idő után ülltem csak fel, felhúzva lábaim, megtámaszkodva két térdemen, de nem néztem Aaronra. Nem tudtam, vagy nem akartam, magam sem tudtam igazán, de abban biztos voltam, hogy eljutottak hozzám szavai, hisz egy érzés mázsás súllyal nyomta mellkasom, s nem akart megszűnni. Végül felkeltem, nem foglalkoztam a táskámmal, sem semmi mással, csak fogtam magam, kimentem az útra, aztán elindultam visszafelé, a kocsi irányába. Egy Utolsó esély... Egy utolsó, se több se kevesebb. A kocsinál mefálltam egy pillanatra, csaptam egyet a motorházra, s legszívesebben bele is rúgtam volna, talán még fel is akartam boeítani, dobálózni, "hisztizni" akár egy gyermek tehetetlen felgyülemlett dühében, hisz nem voltam a. Víz közelében, hogy néhány hullámmal vezessem le a feszültséget. Aztàn beültem, s indítottam, majd megálltam Aaron mellett, ha még ott hevert a földön. Ha nem akkor a kocsival elé vágtam, úgy késztettem megállásra. -Gyere Aranyhal! Hosszú még az út...- dörmögtem kifelé, de nem szálltam ki. Ha hozta, akkor hozta a táskám, ha nem, nos akkor valahol majd ruhatárat kellett frissítenem. Minden esetre, átnyúltam, kinyitottam az anyósülés melletti ajtót. Úgy éreztem, tetteim sokkal beszédesebbek voltak, mintha szavakkal teszem mindazt. Végül még is megszólaltam. -Egy lehetőség Aranyhal! Egyetlen egy! Ha elszúrod...- nem fejeztem be a mondatot. Ha beült, indítottam, s haladtunk tovább, bár nem ugyan úgy. Valami megváltozott bennem. Valami, aminek nem kellett volna. Megigazgattam hajam a tükörbe pillantva, majd tekintetem a jobbomon lévő karikára siklott. Sóhaj szakadt ki mellkasomból. -És még én beszélek sokat...- morogtam, de hangom nem volt szemrehányó.
A tekintete hűvösen csillant az enyéimmel, dühös volt, de ugyanannyira meg is leptem ezzel az egésszel. Nem akartam elhagyni, nem akartam magára hagyni, nem akartam, hogy szét váljanak az útjaink. Emlékeztem! Nem mindenre, de arra igen, hogy tényleg fontos volt nekem. Hogy túl sok mindent adott magából, de ugyanannyit nem is tudtam meg róla. Még többet akartam. Önző mód nem akartam elereszteni. Nem az ő hibája volt. Az enyém volt minden. Az is hogy idáig fajult és későn döbbentem rá a hibámra. Azzal a dallal kezdődött minden. Fájdalom telepedett az arca vonalaira, ott ült a mellkasán és nem eresztette el. Fizikai és lelki csapást okozott neki. Az arcát eltakarta, nem mozdultam róla ugyan, éreztem. Ugyanazt éreztem én magam is. Fájdalmat, mert ellöktek. Fájdalmat, mert...hittek bennünk és mégis hátat fordítottak. Nem akarhatom őt. Elég volt. Szavai kalapácsként vetődtek nekem, hiába fájtak szavai, az ő fájdalma kellemetlenebb volt az enyémnél. Azt én okoztam felé. Akarva akaratlanul. A szavak kicsúsztak, nem tudtam azoknak megálljt parancsolni, de … ugyanúgy meg is bántam és tudtam, nem hozható helyre egy kiszakított darab magadból. Éreztem már sokszor ilyet, hiszen Axelel sokat veszekedtem megállás nélkül, ott martam bele ahol tudtam és ő mindig visszatért és ugyanúgy fájt. Nem tudtam elkergetni, csak megsérteni, de minduntalan visszatért később. Aegirt is elkergettem már, de nála... elpattant valami, amit talán nem tudok helyre hozni. De ha csak eljuttathatok annyit a tudatáig, ami fontos..nekem az már bőven elég. Mit akarok? Láttam a szemében az idegességet, a fájdalmat, tagjaiban a feszültséget, ami akár sajátom is lehetett volna. Mintha tartana tőlem és én is tőle. Mintha nem is igazán ismernénk azt, aki előttünk van épp. Nem festettünk túl jól, az utóbbi napok nyomai jól olvashatóak voltak rajtunk, elrejteni sem lehetett. - Mit akarok? - kérdését ismételtem, miközben figyeltem a mellkasának emelkedését. Szemei, arca sokkal többet mondd el, mint amennyit szavaival tehetne. Átélte. Átélte milyen a másik oldal és úgy érzi, hogy a kapcsolatunk most megint visszazuhant, vagy három megtett lépést. Érzem. Megfeszülnek arcizmaim, ennek ellenére összekaparom szétzuhant darabjaimat, hogyha a régi vázamat nem is, de újat tudjak építeni magamnak e pillanatban, mert kell. Mert szükség van rá! Mi vár rám azután hogy megmentettem őt? Hiába harcolok kétségbeesetten, hogy halogasam az elkerülhetetlent, utána csupán romok várnak rám. - Erre az ösvényre én vezettelek téged! Gyerekkorom óta sosem tudtam az egyenes úton járni. De végre eljutottam oda, ahova mennem kellett. - elhangzottak azok a bizonyos szavak, beették magukat a bensőmbe, majd felülírták a józan ész korlátait és felszínre hozták a múltbéli énemet, akit mélyen el akartam temetni magamban. A bal kezem az ő szívdobbanásán maradt, a másik kezemmel a sajátomét tapintottam ki. Lüktetett és fájt. Fizikailag, testileg, nem törődtem vele. - Az idő, amit veled töltöttem nem volt felesleges. Kezd visszatérni majdnem minden... - a levegőváltozás vagy a rémálmok miatt keverednek elő, fogalmam sincs, de ha rájövök hogy mi okozza, akkor hálás leszek annak. Nagyapa szavait idézte fel, ebben biztos vagyok, emlékszem mikor mondta...amikor megszülettem. Haragszom a vénségre. - Leszarom, ha a nagypámnak nincs szüksége rád! Leszarom, hogy ő szerinte nincs helyed anya közelében! Miért kell egy ilyenre figyelmet pazarolnod? Nincs igaza! - szomorkás mosolyra húztam a számat. - Igaz nem tudok úgy szövegelni, ahogy te, nem tudok ódákat zengeni a kapcsolatról, a tengerről, hogy miképp csap ki a partra, vagy hogy hajókat mozgat, sziklákat formáz... azt meghagyom neked. De azt még had mondjam el neked... akinek fontos vagy, az keresni fog. Vagy el se enged. - vagy csak szövegel, mint én. De legalább őszíntén. Megpaskoltam a mellkasát. Nem foglalkoztam azzal, hogy homályos a látásom, hogy az orvosi utasítások ellenére is kihajszoltam magam. Miatta tettem. Mert ha valaki számít nekem ezen a koszos sárbolygón, hát ő benne van!
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 28, 2022 11:22 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
]
Aaron && Aegir
Nem érdekelt meddig kell elmennem, ahogy az sem érdekelt abban a pillanatban, hogy úgy rugtam fel mindent, mintha egy szava hihetetlen senki lettem volna. Nem érdekelt, hogy többet nem foghatom két karomba szívemnek kedves asszonyom, s nem láthatom reggeli mosolyát. Nem érdekelt, hogy mindentegtettem, amit mwglehetett, csak az lebegett tudatomban, hogy elegem volt. Elegem, és nem akartam tovább hajszolni a szart, és lenyelni egy ujabb békát, amiktől lassan megfulladnék. Mellkasomban hevesen verdeső szívvel, vad dobolással fülemben mentem tovább az úton zsebembe dugott kezekkel, köveket rugdalva, miközben egyre azt éreztem, mekkora időpocsékolás volt minden. Igaza volt Kat apjának végig... Nem vagyok oda való! Nem illettem bele abba a családba, és erre talán hamarabb kellett volna rájönnöm. Harag bánat, megvetés, undor, minden ott cikázott felváltva, s egyszerre bennem. Nem hagyott kiutat. Megragadott, s szorosan magàhoz láncolt.Felesleges volt minden...Időpocsékolás... Végig igaza volt... Nem vagyok oda való. Nem vagyok, és soha nem is leszek ember... Megkaptam a legnagyobb elméleti pofont, mit az ember bármikor kaphatott. Szavakkal bántott, melyek oly' mélyen érintettek, s sértették büszkeségem, hogy nem bírtam elengedni. Nem voltam rá képes, vagy egyszerűen csak nem akartam. A képzeletbeli pohár túltelt, és bárhogy akartam, nem borult fel, hogy tiszta lappal lehessen kezdeni. Épp előhúztam zsebemből kezem, s azon ügyeskedtem, hogy levasásszam a gyűrűt a kezemről, s ezzel olyannyira elfoglaltam magam, akár az önmarcangoló haragos önsajnálattal, hogy nem figyeltem, vagy inkàbb nem akartam figyelni a szurkáló érzésre, csak arra eszméltem fel, hogy megragadták a karomat, majd elterültem a cűben, hasamon landolt valaki... Aaron... Első meglepetésemben haragosan villant szem, majd mikor realizálódott bennem, hogy ott támaszkodott mellkasomon, lenyomva tartva engem, a harag helyét átvette a döbbenet, aztán a közöny, majd jött az üresség, egész addig, míg meg nem szólalt. Nem választhatnak el tőle, s nem ez lesz az utolsó közös utunk. Mellkasom elszorúlt, szívem kihagyott egy dobbanásnyi időt, miközben leengedtem karjaim, mik addig a felsőjét tartották szoros marokban, aztán lehunytam szemeim, ám a nyomás nem akart megszűnni. Ott éktelenkedett, hatalmában tartott, s egyre erősebben szorított, s talán érezte is, míg ott tartott a talajon. Nem szóltam, csak figyeltem. Hagytam beszélni, miközben összeszorult a torkom. Nem tudtam mit kellene mondanom, azon túl, hogy menj a franca... Nem akar elveszíteni, hol ott úgy éreztem eltaszítottam magamtól, csak mert úgyéreztem, kudarcot vallottam. Elfáradtam. Belefáradtam mindenbe. Lehunytam szemeim, két tenyerembe rejtettem arcom. Nem akartam hogy lásson. Nem akartam, hogy jelen legyek akkor. Nem akartam! -Elég volt... Nem akarhatsz engem! Nem vagyok oda való... Elég volt!- nem kiabáltam, nem löktem el magamtól, hisz annál nagyobb volt a döbbenet, hogy utánam jött, hogy leterített. Helyette az érzelmek vették át a helyet, a mellkast szorongató, kellemetlen fájdalom, amit eleddig csak az berek arcán, s mozdulatain tapasztaltam. Nem akartam azt az érzést, de nem tudtam ellene tenni semmit sem. Elegem volt mindenből. Nem tàgított, nem hagyott ott. Ott ült, tartott a földön, hol ott csak egy kicsit kellett volna megerőltetnem magam, hogy lelökjem onnan, s folytathassam utam. -Mit akarsz tőlem?!-szegeztem rá tekintetem, mi fájdalmasan csillant. A haragom bellülről folytogatott, ám volt ott valami más is. Valami, ami kordában tartva a haragot, várakozásra intett. Ismét megdörgöltem arcomat. A hideg karika hozzáért arcomhoz, s akkor hasított elmémbe, mint valami vészjelzés, mi figyelemre ösztönzött. Ez az oka... Ez az átkozott karika, és a fiú a fiú, aki nem hagyta, hogy elhagyjam. A fiú, aki utánam jött...
Olykor úgy érzem, mintha kényszer lenne az egész számára. Amióta eljöttünk erre az útra... mintha megváltoztak volna a dolgok. Elkúrtam. Nem kicsit. Nagyon. De mi van akkor, ha már a kezdetek óta kényszer voltam számára? Teszek egy fél mozdulatot hátra, mikor felkel a helyéről, látszik rajta, nincs jókedvében. Nem megy haza. Egy újabb mozdulat, mikor már lép is felém. Egész testemben megfeszültem. Pedig nem bántana, ugye? Bár mivel az események változtak, még az is előfordulhat. Arra azonban nem számítok, amit hallok, ennek megfelelően elsőre a meglepettség tükröződik vonásaimról, majd egy sor, ki nem mondott kérdés. Hátat fordítok? Nem engedem, hogy segítsenek? Mert falba ütköztem? Nem engedem... valóban, nem engedem, mert ugyanazt érzem magamban, mint mikor megismertem. Haragot. De leginkább önmagamra haragszok. Arra hogy életben vagyok és kiteszem ennek őt. Mert ő többet, jobbat és mást érdemelne! Többször nekifutok, hogy mondjak valamit, de minduntalan csak a levegővételig jutok, hol megadóbb, hol indulatosabb felhanggal, mialatt mellkasom sűrűn jár fel-alá zaklatottságában. A kocsikulcsot megkaptam, mellkasomnak nyomta, amiért suta mozdulattal bal kezemmel meg is ragadtam. A kékjeit figyeltem, a saját fájdalmam tükröződött vissza bennük. Fájdalom, harag, kín. Csalódottság. Elhátrált, majd az arca fiatal vonásával néztem farkasszemet. Elege volt. Szavai visszhangoztak a fejemben. Nincs szükségem rá. Neki sincs rám szüksége. Megereszkednek a vállaim. Gondolataim szétforgácsolódnak lassan, értelmetlen, kusza halmazt alkotva... Zihálok, miközben tekintetemmel az övébe kapaszkodok. Most mi lesz? Ezek után mi következik? Hm? Üvöltenék, annyira fáj, foltok táncolnak a szemem előtt, hátam meg-meggörnyed, de nem akarok összerogyni, nem akarok másfelé tekinteni. Forrong körülöttem az erőm, mialatt olykor fel-felsejlik bennem a félelem. Mi lesz velem? Mi lesz Veled? Ugye nem... nem hagysz itt?! Figyeltem a hátát, ahogy távolodni kezdett. Eltávolodni, elhidegülni és egyre kisebb lett ezzel. Utána üvöltök, artikulálatlanul, belesűrítve azt, amit mondatokban kifejteni túl hosszú lenne, ám a hatalmas kamionnak dudaszója elmossa az egészet a picsába. Letörlöm az arcomra lefolyó könnyeimet, majd hátra felé pillantottam. Arra az útra, ahonnan ide érkeztünk. Ezzel most haza zavart? Mindenki életében vannak pillanatok, időszakok, amikor az ösztöne erősebb, vagy épp a kíváncsiság, az önkontroll pedig kisebb. Hol van a testem, az erőm határa? És akkor hirtelen leesett, hogy mindez fordítva milyen lehet neki - nem csak a mostról szólva, hanem hónapok óta. Hogy ami vakmerőt elkövetek, ahogy olykor az életemmel játszok, az az ő szemszögéből milyen lehet. Milyen lehetett az, amikor a nagypám elzavarta? Mikor ő velem akart lenni és anyával. – Sose fogod megszokni, hm? – kérdésem szelíd volt, számonkérő vagy vádló él nélküli, legfeljebb némi bánkódás lopott benne teret magának. Hogy mit, azt csak én tudhattam, hiszen ő már mindezt nem halhatta. Csak figyeltem a távolodó apró alakját. - Baszódj meg! – vetem oda zihálva még halkan, majd hajamba túrok, az ujjaim között a kulcs csilingelő hangot ad. Így magam elé emelem az apró tárgyat, hogy figyeljem. Tévedsz: nem tehetem azt, amit akarok, mert a felkínált utak közül egyik sem egyezik azzal, amit akarok. Ennél fogva ezzel a döntési szabadsággal kitörölhetem a seggem. A tenyerembe zártam a kulcsot. Majd a járgány felé fordultam, bemásztam a vezető ülésbe és a kulcsot is a helyére illesztettem. A táskát nemes egyszerűséggel hátra dobtam. A kormányra révedt riadt tekintetem. Belemászott az elmémbe az ellopott autós baleset. Amikor a másik autóba szálltam bele. Reszketni kezdett a kezem, amit felemeltem magam elé, hogy lássam, ám valaki mellém lépett, hogy lenyugtasson, hogy leültessen, hamarosan itt a mentő szavakkal traktált... ránéztem, majd az arca homályossá vált. Ismerős arc rajzolódott ki mögötte, aki sietve érkezett egyre közelebb. Aegir volt az. Az arca ijedtséget tükröződött. Akkor nap is ott volt velem, pedig kiakartam cseszni vele és ő mégis, még akkor is, abban a pillanatban is elnéző volt velem. Mert a szeretete volt jelen, az értem való aggódása. Hasztalan, semmi se lesz jobb, semmi sem oldódik meg, ezzel az emlékképpel a kocsi sem indul be. A kényelem híve vagyok, kövezzenek meg érte. Szóval gyalogolni nem akartam haza felé. Túl hosszú volt az út, amit eddig megtettünk. Ketten. A legeslegelejétől. Nem mondtam el neki semmit sem azóta sem Doráról. Még mindig élt bennem a késztetés, hogy valahogy, akárhogy, de kirekesszem abból az egészből, gondolván: ezzel teszek jót neki. Nem tett jót. Mindez nem történt volna meg, ez az elvállás, ha én akkor nap beszélek Doráról. Ha beszélek, akkor marad és Dora sem talál be. Nem halok meg, nem kerülök ilyen állapotba és minden mehetett volna a maga medrében. Az én hibám minden. Az is hogy Aegir most lelép...örökre. Mit fogok mondani anyának? Miért jöttem haza egyedül apa nélkül? Beindítottam a motort, tanácstalanul figyeltem újra az útra előre, de az isten már sehol nem volt. Nem láttam. Elment. Elveszett. Örökre magamra hagyott. Lelépett. Visszamondta az ígéreteit. Semmisnek vette az összeset. Semmisnek veszi az én életemet is! A sötétben tapogatózom és rájövök, hogy nekem már csak Ő maradt! Ám mit érek el ezzel, ha nem kíván belőlem többet? Talán... az életem sem ér ennyit, mint amennyit ő padlózott értem ebben a pár hónapban. Többet senkinek sem kellene miattam szenvednie. Többé senkinek sem kellene miattam aggódnia, vagy veszekedést gyúrni... senkinek sem kéne miattam az életét kockáztatnia. Hátra fordultam az ülésben, váltót állítottam, majd figyeltem a hátsó útvonalat. Felrémlik a fénykép, amit nekem adott Aegir. Kettő is. A babakori és a jelenkori. Az utóbbinál mindketten szórakoztunk, boldogok voltunk... az előbbinél...sírtam és anyám nem ébredt fel...ő vigasztalt meg, énekelt nekem, dúdolt. Újra váltottam, talán kétszer is, még mindig figyeltem a hátsó részt, de aztán előre fordultam és indultam. Előre. Lassan, poroszkálva, nem volt bennem aggódás, hogy történik valami a kocsival újra...csupán a merev testtartásom az, amely emlékeztetett egy régi kudarcra. Egy kudarcra, amit kijavíthatok. Egy kudarc, ami maradni fog és a sírig fog üldözni. Őrültség, tudom, okosabb lenne távol maradni, tudom, de engem még soha semmi nem tudott visszatartani attól, hogy ott legyek, ahova vágyom, akihez vágyom. Indulok hát Aegir után. Nem merek tempósabban menni, mint ahogy a többiek mennek, ám a kényelem miatt gyalogolni sem fogok. Még akkor sem, hogyha tudom, lehet, elszólít majd a sötétség. Kellett kis idő mire beértem az öreget. Apró volt és a messzeségben sétált, haladt előre, de ez nekem bőven elég volt, hogy jó magam is kapcsoljak. Szó szerint lehúzódtam a füves részre, döccent párat az egész, nem tudok parkolni, sem vezetni, nézze el nekem mindezt bárki. Kivágódtam az autóból és szó szerint rohanni kezdtem. Nem vittem kulcsot, nem vittem táskát. Magamat vittem csupán előre. Csak ő lebegett a szemeim előtt és az hogy egyre jobban eltávolodik. Autók jöttek mentek, egyik sem foglalkozott velem különösebben. Nem gondolkodok, úgy nyúlok utána, ragadom meg felkarjánál fogva és rántom el a lendülettel, szó szerint ő lett a fékem ezzel az egésszel. A lendülettel berántom magunkat a füves részre, úgy alakítom a dolgokat, hogy ő alám kerüljön, míg én a hasfalára telepedve le, a két tenyeremet a mellkasán nyomom le erővel. A szívem úgy kalapál, mint egy ütvefúró, kis híja, hogy nem zihálok. - Nem. Nem ez lesz az utolsó közös út. - a nyomásom rá szinte görcsös. - Tőled... tőled nem fognak elválasztani. - szemem szorosan lehunyom. A fejemet is lehajtom. Nem tudom, meddig maradok így. – Nem akarlak elveszíteni!! – ráztam meg lassan a fejem. - Sem elszakadni tőled! Nem akarok kényszer lenni!! Sajnálom!! - mondtam, miután némileg sikerült felülkerekednem önnön indulataimon. Vajon hányszor fordul elő még ilyesmire, mire uralni tudom? Mire kiélhetem... - Veled akarok lenni a legvégéig, bármennyi időt is jelentsen ez! Egyetlen életünk van, én pedig nem fogom arra kótyavetyélni az enyémet, hogy féllángon égve, lassan hamvadjak el, mert félek attól, amire valójában képes vagyok, amit elérhetek, amit adhatok...hogy szeressek! Te motiválsz abban, hogy véletlenül se adjam alább. Eddig se tettem, eztán miért lenne másképp?
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 28, 2022 12:35 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Csendben ültem, és csak a fúüvet markoltam magam mellett, fejem a sziklának vetettem. Fáradtságot éreztem. Olyan elemi fáradtságot, amit nem tudtam kipihenni pillanatok alatt. De nem a testem volt fáradt, s megmagyaràzni sem tudtam volna, de ott égett bennem egyre erősebben. Elfàradtam. Bedobtam a telefont a kocsiba, s szinte azonnal nyílt annak ajtaja. Aaron hangja ütötte meg a fülem. Elsőre nem emeltem rá tekintetem, csak lehunyt szemmel hallgattam szavait, s mikor csak nem akarta abbahagyni, felemeltem fejem, rászegeztem tekintet, néha felszaladt a szemöldököm, de nem szakítottam félbe. Hagytam, had mondja végig. Közönyös képpel hallgattam végig, s szöget ütött a fejemben pár gondolat, amiket nem mondtam ki. Nem adtam nekik hangot. Felkeltem a földről, felültem a szikla tetejére, karba fontam karjaim, s úgy hallgattam tovább, még akkor is, mikor kivette a táskát, s a vállára kanyarintotta. Ha nem emlékszik, még is honnan tudja, hogy boldoggá tettem? Honnan? Cikàztak a gondolataim, de nem tettem semmit, csak figyeltem. Nem szakítottam félbe azt a hosszú monológot. Hideg pillantást vetettem felé, megvetés költözött arcomra, hisz nem tudtam, vagy éppen nem akartam parancsolni az arcvonásaimnak. Ő elmegy, én meg...menjek vissza...?! Összeszaladt szemöldökkel pillantottam rá. Harag lobbant lelkemben. Lenyomott egy beszédet, és aztán csak úgy lelépne... Gondolkodás nélkül pattantam fel, ökölbe szorított kezekkel. Körmeim húsomba vájtak, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt a fájdalom. Szívem mind hevesebben, s hevesebben dobbant, hatalmasakat verve mellkasomban, csodával határos módon nem szakadt ki helyéről. Fülemben dobolt, verte vad ritmusàt, s nem tudtam tisztán gondolkodni. -Nem fogok visszamenni! Nem megyek vissza! Se ma, se holnap!- közelebb léptem, aztán megtorpantam. Földbe gyökerezett a lábam, se előre se hàtra. A harag ott ràgta elmém, s nem akart utat engedni a megbocsájtásnak. Ennél több kellett. Sokkal több. -Azt mondod nem akarsz a múltban ragadni, még sem adsz egy apró lehetőséget a jelennek...hátatfordítasz elmenekülsz, mert nehézségbe ütköztél. Beletemetkezel abba a kibaszott rémálomba, és nem hagyod, hogy segítő kezet kapj... -elhallgattam, aztán előhalásztam a táskám, kivettem a kocsikulcsot, majd elé lépve mellkasának nyomtam. Lélektükreim kéken ragyogva fúrtam az övéibe, de nem harag, s nem is megvetés izzott bennük. Csalódottsággal vegyes üresség, bánat talán egy leheletnyi szomorúsággal. Haragudtam bizony, s legszívesebben tomboltam volna, ám nem tettem. Elengedtem a kulcsot, aztán tettem pár lépést hátrálva, s közben úgy változott meg arcom pillanatok leforgàsa alatt. Fiatal, és elgyötört. Elkeseredett, és dühös. Az voltam én. -De tudod mi Kölyök?... Elegem van... Elfáradtam... Tudtam, ugyan azt teszem mint ő. Menekülök, mert olyan falba ütköztem amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy falba, ami akkora éket vert közénk, amekkorával talán még egyikünk sem találkozott. -Nincs rám szükséged, és soha nem is volt! De tudod mit?! Nekem sincs! Egyiktekre sem!!- emeltem fel hangomat, odébbrugtam egy követ fordultamban. A telefonom nem vettem magamhoz. Nem akartam magamnàl tudni. Nem kellett, mert nem akartam, nem tudtam vele mit kezdeni. Tudtam, azt mondtam hív a messzeség, de nem megyek sehová, mert nem tudom magammal vinni mindazt, ami kedves volt neked, de még is meg kellett tennem. Elmenni, és mindent magam mögött hagyni. Tekintetem elhomályosították az elfolytott könnyek. Üvölteni tudtam volna de inkàbb csak a némaságot vàlaszottam. Nem volt rá szükségem! Nem kellett nekem! Pedig ha tudná, nekem mennyivel nagyobb szükségem volt rá! Sokkal nagyobb mint neki valaha is volt. Lelkem sikítva tombolt, üvöltött a messzeségbe, miközben egyre jobban éreztem a mardosó bánatot, mit szavaim ejtettek. Megdörgöltem arcomat, zsebembe tettem kezeim, s hátamon a hátizsákkal indultam tovább a hegyek irányába. Vissza akartam kapni a békémet, amit elveszítettem. A békét, ami kijárt nekem. Szükségem lett volna mindanyiukra. A fiaimra, és Katre is. Kellettek, de a fáradtság mit lelkemben éreztem, olyan súllyal húzott, és rántott magával, hogy nem tudtam ellene mit tenni. Akartam is, meg nem is hogy velem legyen. Nem akartam hogy magamra hagyjon, de még is egyre távolodtam tőle. Tőle, és az autótól... Tőle, és a multtól. Tőle, és attól ami emberivé tett. Kivéve a könnyeket, s az elfolytott üvöltést, mi torkomat marta..
Egyszavas válaszokat tolt felém. Irányomba. A tekintetem szúróssá vált, nem szóltam, inkább csak kifellé kezdtem bámulni. Kezdtem tényleg úgy érezni, hogy nem kellett volna visszajönnöm. De ha nem jövök, akkor nem lenne lehetőségem arra hogy visszakapjam azt, ami elveszett. Ha nem jöttem volna vissza, örökre ürességben ragadok, egy olyan sötét masszában ami sosem fog elereszteni és félő... akkor tényleg meglépném azt, amit Axel halálakor nem tettem meg. Lelkiismeret-furdalásom lesz és marad is, amit sokáig nem tudok elviselni. Gyűlölöm ezt a fajta fájdalmat. Nem tudom kibírni hosszútávon, felemészt és elpusztít. Most is ez van. Tudom, hogy hülyeséget csináltam, a jelenemet élem, a múltamba kapaszkodom, de nincsenek meg azok az emlékeim, amik szebbé tették a kettőnk kapcsolatát. Meredten bámulom az ülést, hitetlenkedve. Ennyi volt? Pár hónap elteltével Aegir mellettem ugyanúgy végzi, mint bárki más? Ökölbe szorult mindkét kezem - sokkal többet érdemelne, annyival többet... De most már szabad vagy, ugye? Igazán, végtelenül, senkitől és semmitől sem korlátozva. Remélem, hogy igen, kívánom, hogy így legyen. Később... egyszer... majd. Most azonban nem láttam a humoros oldalát, bosszantott mindkettőnk makacssága és önfejűsége. Nem maradt affinitásom sértett egoizmusával törődni, arra is épp elég volt figyelni, hogy normálisan kapaszkodjak az emlékeimbe. Halottnak a csók, hm? Szerinted is nevetséges, ugye, Aegir. Nem éreztem hálát, se megkönnyebbülést. Csak a lelkem mélyéig tépő fájdalmat és hiányt, a forró, néma, konok könnyek útját rezzenéstelen arcomon. Lemondott rólam. Végleg. És talán haza sem fog menni, oda ahová valóban húzza a szíve. Anyámhoz. Az autó lehúzódott. Egy darabig figyeltem az isten tétlenkedését, majd kicsatoltam magam. Amikor a telefont bedobta az ablakon, akkor nyitottam csak ki az ajtót és kiszálltam. - Múltkor mindig ugyanazt álmodtam. Anyám, Te, Axel és Aviva jól szórakoztok vacsora közben az asztalnál. Együtt nevettek kis butaságokon. Élvezve az élet apró örömeit. De én soha nem ülök az asztalnál. - önző vagyok, mohó és kapzsi, ahogy elé lököm félig ragaszkodás, félig kétségbeesés szülte szavaimat. Önzés, hogy nem akarom ugyanazt a hiányt még egyszer átélni, amit Axel halálakor; mohóságom szüli mindazt a telhetetlenséget, amellyel újra és újra hozzá szólok, valahányszor együtt vagyunk; kapzsiságom az, ami a végtelent is kívánja, kiaknázna mindenfajta lehetőséget. - Gyakorlatilag olyan mintha megöltelek volna. A nap amikor elfogadod a bocsánatomat... soha sem fog eljönni. - pillantottam rá végül. - Tudom! A szívem tudja és érzi, hogy eldobtam magamtól talán az egyetlen olyan személyt a közelemből, akihez tényleg ragaszkodtam. De az elmém nem talál semmit. Visszaakarom kapni az emlékeimet rólad! Nem akarok a múltban ragadni! Kapaszkodni akarok a szavaidba! Hinni akarok a szavaidban, hogy tényleg volt közös jelenünk. Az a dal a hajón... ott voltam! Átéltem és láttam a gitárt, ahogy fogod! - elhallgattam egy pillanatra, közben a földet kezdtem el túrni a cipőm orrával. - Tudom, hogy ez messze túl pesszimista, de... - felhúztam a vállam - ...túl reális lehetősége van annak, hogy később nem lesz alkalmam elmondani. - Vagy miatta, vagy magam miatt. - Ha még egyszer megszülethetnék, tudva mindazt, amit már megéltem, akkor se tennék semmit másképp, mert így találkozhattam veled is. És ez messze több, mint bármi, amiben sokáig reménykedhettem. Boldoggá tettél azzal, hogy a jelenembem lehettél, ezt tudnod kell. Senkivel sem cserélnék, egy percre sem, bármennyivel is éljenek nyugodtabban, békésebben. Azt akartam, hogy ezt tudd, hogy halld tőlem. - Mielőtt késő lenne? Mielőtt kifutnánk az időből? Mielőtt addig a pillanatig jutnánk, hogy ezek a szavak elvállásra késztetnének a legrosszabbkor. - Sajnálom. Rendben van ha nem hiszel nekem. Én nem vagyok olyan kedves mint Axel vagy Anya. Ennek ellenére mégis itt vagyok. Tudom, hogy nagyon vágysz egy rendes családra. Mert én elrontottam a dolgokat. Hittél benne, hogy tiszta lappal kezdhetünk. Én is. Nem kell megbékélned velem. Nem akarom hogy a szavaim által elfogadj, hogy elfogadd a bocsánatkérésem, utálj, gyűlölj...Elfogom fogadni! - mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. - Vezekelni akarok. - emlékezz rám, őrizz meg engem, bármi történjen, mert én se tudok felejteni, semmit sem tudok hátrahagyni, még a megfakult is elevenen él bennem...A kocsiba hajoltam, hogy kihúzzam a táskámat, hogy a vállamra kapjam. - Anya szeret téged, fontosak vagytok a másik számára. Te nem tudsz elviselni engem. Olyanokat vágtam a fejedhez, amiket nem illettelek volna jobb esetben. De dühös voltam. Nem rád... magamra, hogy semmim nincs meg, ami megadta számomra a második lehetőséget. Vagy így, vagy úgy, de mindketten elnyerjük a szabadságot, igaz? Külön-külön. - összefacsarodik a szívem. - Visszaakarom kapni azt a furcsa, leírhatatlan kapcsot, ami szinte kézzelfogható volt...és ha te anyánál leled meg a békességet, ha az őlelésétől megtalálod mindazt, amit én elragadtam tőled... - elmosolyodtam volna, de már képtelen lettem rá, ahogy gondolataim lavinájának se tudtam gátat szabni. Az aggodalom - pontosabban a masszív félelem - akadálytalanul áradt szét bennem, gyomrom tűhegynyinél is kisebb volt, és dühített, hogy még mindig ilyen erőtlen és önző vagyok. Márpedig nekem mennem kell.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 28, 2022 8:23 am
Aaron && Aegir
Nem hagytam ott, hol ott megtehettem volna. Nem mentem el, s még kajàt is vettem neki, pedig tudtam megenni úgy sem fogja. Hiába haragudtam néma csendbe zárkózva, néha adva felbukkanó kérdésére rövid válaszokat a megszokott hosszúak helyett, a harag nem távozott. Befészkelte magát, megvetette lábait, s pillanatok multával sem akart engedni se előre se hátra. Magával ragadott a békétlen istenek csendje, mikor a fohászok ellenére sem reagálnak. Alkalmaztuk párszor régen, de jó vége sosem lett. De ez nem csak az Isten sértődött haragja volt, hanem az apáé is. Az apáé, ki kitette szívét lelkét, s mêg is amit visszakapott, azt nem kívánta senkinek. Egy idő után, mikor a tankolással, kajálással, térkép nézegetéssel megvoltam, indítottam is, s kérdésére táemeltem tekintetem a visszapillantón keresztül. -Nagyon messze. - mormogtam. Nem akartam a város nevével szórakozni, úgy sem érdekelné, én meg úgy is csak egy mondatra sem méltatnám a helyet, szóval elég volt ennyi. Legalább is nekem. -4 óra...- fél kezemmel simítottam végig arcomon, majd dörgöltem meg tarkómat. Messzeség... Víz nélkül. Igaz ott volt egy folyó, de édeskevésnek éreztem. Nem számított. Ismerős régi érzés kezdett hatalmába keríteni, miközben tekintetem a távolba szegeztem, miközben kerülgettem a bringás embereket. Igaz lassan ujfent kezdett feltünni a nap a horizonton, de nem jelentett semmit. Vajon hol voltam én ebben az egészben? Elvesztem a kavargó bosszúszomjas, revansra vágyó gondolatok között, s eltemetődtem a legmélyebb bugyrokba? Felvettem vizemet a másik ülésről, kiügyeskedtem fél kézzel a kupakot, majd ittam pár kortyot, aztàn még néhányat, x a kupak visszakerült a palackra. Kutakodtam kicsit a táskámban, előkapartam egy lemezt, majd betettem a lejátszóba. Felcsendülése eszembe jutatta, a régi időszakot, mikor a lelkem megnyugtatását kerestem. Meglehet, épp az a szándék vezéret mint akkor. Megnyugvást, s megbocsájtást találni. Nem gondoltam magam olyannak, aki ha lezár egy szakaszt, tovább jópofizna. Nem éreztem, hogy tovább kellene güriznem azért, hogy elismerjen. Valami elszaladt, és nem akart helyre billenni. Betelt a pohár, és köszönte szépen, többet nem kért a sok szarból. Egy idő után, két város között félre húzódtam. Az eső már rég nem esett, így kiszálltam. Megdörgöltem arcom, miközben a kocsit leállítottam, ezzel elhalni hagytam Bob hangját a rádióban. A zene is dühített. Lélektükreim kéken villantak a messzeségbe. Kivettem a lemezt, rádobtam az ülésre, majd kiszállva csuktam be magam mögött az ajtót. Mászkáltam a kocsi mellett az úton, majd félrehúzódtam egy másik elől, aztán átballagtam az út tuloldalára, zsebembe ejtettem kezem, mi megakadt a mobilomban. Kiszedtem a zsebemből, feloldottam a képernyőt, majd megnyitottam a címjegyzéket, kikerestem Kat számát, s csak figyeltem azt, le sem véve róla tekintetem, aztán... Lezártam, visszatettem zsebembe, hol ott legszívesebben eldobt volna a picsába. Eldobni, hogy többet sose kerüljön a kezem ügyébe. Nem... Nem Katre voltam dühös, hanem a fiúra... Nem... Nem is a fiúra... Saját magamra. Elbuktam. Nem voltam rá képes a rengeteg papolás ellenére sem. Én is csak egy Isten voltam a sok közül, kik csak saját magukkal foglalkoztak. -Picsába mindennel...- morogtam, csendesen magam elé, aztán visszaballagtam a kocsihoz, letelepedtem egy szikla mellé az út mentén, nekivetettem hátam, fejem párszor megkoppantottam rajta, majd kivettem zsebemből a telefont, s bedobtam a nyitott ablakon, pedig legszívesebben eldobt volna másfelé. Valami még sem engedte.
A rémálom alattomos dolog, nem eresztett el. Akárhogyan is próbáltam menekülni, hát nem ment! Mindenféle módszert kitaláltam, mindenfelé menekültem, de semmi hatása nem volt. Dora a menekülésem közepette is jött utánam, dumált, haragos volt, ördögi kacajjal vágtázott nyomomban. Visszafelé figyeltem rá, de aztán hamar leesett.... körbe körbe futkorásztunk. Mi lesz ennek az egésznek a végén? Vége lesz valaha egyáltalán? Aztán magamra ordítottam, szó szerint ÉBREDJ! Azt hiszem ez hatásos volt. Sötétség telepedett rám, majd a szemeim is kivágódtak. Csend volt. A kocsi megállt. Aegir sehol. A külső tényezőket nem vettem figyelembe, nem néztem ki az ablakon, vaj merre járunk. Csak figyeltem az üres ülést...a hideg is kirázott, falfehérré váltam. Aztán magam mellé pillantottam, az ajtó nyílt, majd Aegir ismerős sziluettje tűnt fel. Akkor nem lépett le egyedül. Ez némi kis megnyugvást adott. Az üvegeket nézegette, melyek épségben voltak. Halványan megrándult a szám sarka, mert ez az egész annyira rá vallott. A szempillantásnyi örömöt azonban egyből felváltotta a keserűség, belegondolván: több ilyen nem lesz. Ezt bántam, meg a hiányt, amit maga után hagy. Ezután indította be a motort és indultunk meg újra. Végig kell csinálnom ezt az egészet, az pedig vajmi keveset segít, ha lehúzom magam. Nem akarok ebbe süppedni. Nem fogok. Ám átkozottul ijesztő, hogy ennyire csendben vagy... Észlelt, mégsem reagált. Mintha képtelen lett volna kiszakadni abból, amibe zuhant. Sértődött isten. Magam is ilyen vagyok, de én legalább hamarabb békélnék... de ha nem, hát nem. Vagyis hát én okoztam mindezt, tűrjem el, nem igaz? Felbosszantottam, hát viseljem el, hogy ilyen. Nem elég a bocsánatkérés... tudom! Nekem sem lenne elég! - Hol vagyunk? - nyújtózkodtam ki kicsit, elgémberedtem, már sokadik elalvásom az utunk során, ő meg még semmit sem pihent. Szégyellem magam. A kíváncsiságom és a tudásszomjam azonban nem, hogy apadt, sokkal inkább megugrott. Kapzsin kaptam volna több után, mohón, be sem telve az információhalommal. Hogy nem ülepszik le? Kit érdekel? Kell! - Mennyi idő telt el? - hajoltam közelebb középre, hogy kilássak, rálássak a dolgokra, Aegirre és az útra. Ismerem magamat, ha nincs, ami józanítóm legyen, rohanvást indulok neki haraggal egy újabb lejtőnek. Szeretek a dolgok és a tömeg sűrűjében lenni, most viszont némileg félrehúzódtam. Tudom, hogy időre van szüksége. Most viszont olyan, mintha az, ami eddig karnyújtásnyira volt, mérföldekre került volna tőlem. És ez bosszantott. Dühített. Gratulálok Aaron! Megnyerted magadnak a legjobb nyaralást...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 28, 2022 12:25 am
Aaron && Aegir
Nem tudtam mit miért tettem, s miért mondtam, mikor állunk meg legközelebb. Talán az egyre növekvő távolság kezdett frusztrálni. Talán az volt a hajtóerő arra is, hogy hozzak magammal tengervizet. Talán az sarkalt arra, hogy legyen nálam, ha egyszer a hiány elviselhetetlenné fokozódik, tudjak cselekedni valamivel. Vagy más volt az indok, és az az indok ott ült a kocsi hátsó ülésén. Nem akartam, hogy az egész maga alá temessen, s végleg olyanná váljak mint milyen egykor voltam. Szorosan markoltam meg a kormányt, ujjaim belenyomódtak, s mire feleszméltem, már elfehéredtek az ujjaim. Tekintetem az út helyett a kezemre siklott, amin annak a karikának a párja díszelget, mit jelképesen Katnek adtam. Elvenni nem vehettem, de adhattam neki valamit, ami az adott szavamon túl is biztos pontot jelentet. Nem figyeltem Aaronra, az igazat megvallva, akár ki is lophatták volna onnan. Azonban mikor a táskám ugrott párat, összeszaladt szemöldökkel emeltem arrafelé tekintetem. Nem én voltam. -Mi a....- fujtattam, majd fél kézzel a kormányt tartva, másik kezemmel pedig a táskámban kotorva, kiszedtem belőle a tengervizes palackokat. Ha felrobbantod, megcsapkodlak... Tekintetem villant egyet, a palackban apró örvény keletkezett, majd amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan tűnt el, mint valami ábránd. Fujtattam, doboltam párat a kormányon, majd visszakapcsoltam a zenét, s hangot is adtam rá, bármennyire is idegesítőnek hatott egy idő után. Kellett valami, ami elnyomja a csendet, a kocsi zúgását, ami elfeledteti velem, mennyire távolodom a tengertől. Ott lett volna a helyem a víz közelében, nem pedig a hegyek felé araszolva. Az idő multával, megérkeztünk a benzinkúthoz, ahol kiszàlltam, előbb tele tettem a kocsi tankját, majd jöhettek a kannák, már csak a biztonság kedvéért is. Igaz, repülve hamarabb érnénk oda, de nem voltam madár. Nem növesztettem szárnyakat, és nem is kellett megtennem. Nem várta el senki, s magam sem akartam kipróbálni. Osabent aztán míg sorban álltam, kértem magamnak egy kávét, bár csak az íze kedvéért fogyasztottam, s mikor sorra kerültem, hárítottam a beszédtémákat. Nem voltam beszélgetős kedvemben. Míg odabent voltam, csak a remény égett bennem, hogy nem fogja addig felrobbantani a palackokat, hogy tengervíz nélkül maradjunk. Bármikor szükségünk lehetett rá. Akármikor. Vettem magamnak egykis kaját, mit térkép fürkészés közben fogyasztottam el, s mivel nem voltam szívtelen dög, így Aaronnal is vettem, ám valamiért úgy éreztem, úgy sem fogja megenni, s majd kidobásra kerül a komplett menü. Miután betájoltam magam, merre is kell menni, visszaültem a kocsiba, s ha a palackok egyben voltak, hát nem kezdtem el fortyogni, ám ha darabokban végezték a tengervizes palackok, válogatott szitkok közepette szálltam ki, s csaptam be magam mögött a kocsi ajtót, téve pár kört, aztán nagy levegőket véve mantráztam magamban, hogy minden rendben lesz, és úgy se lesz rá szükségünk, majd visszaültem a kocsiba, azon morfondírozva, higy vajon visszaforduljak e másik palackkért, avagy sem. Ha rendben volt minden, akkor az utunk folytatódhatott tovább, a lehető legbékésebbnek látszó csendben.
A válasza rövid volt, épp elég. Gyalogolt. Kilométereken át. Vajon mennyi időbe telt míg eljutott oda? Megállt pihenni? Vagy szerzett errefelé barátokat? Vagy akkor nem izgatta semmi sem, csak az hogy... hogy mi? Hogy anyámmal legyen később? Valószínűleg ez járt a fejében, hogy anyámmal lehessen. Ezért jött ide, most meg? A képére van írva, hogy nem kívánja az egészet senki hátára sem. Csak egy púp vagyok a hátán, egy kolonc, aki kibabrált vele párszor. Durván. Így megtettem számára azt, amit akart. Nem szóltam hozzá, hisz nem akarta a hátsó ülés “potyautasát” alapból sem. Nem akartam ráakaszkodni, nem akartam felidegesíteni, így óhaja szerint jártam el. Szó nélkül hagytam a dolgokat. Így a rázós út állandóan álomra húzott, rémálomba, hiszen nem voltak nyugodt alvásaim, így egyre fáradtabb voltam. Nyomottabb. Nyűgösnek nem mondanám magam, mert eltereltem a figyelmem arról, hogy beszéljek hozzá. Így nem kellett felcsesznem se az ő se az én agyamat. Neki könnyebb volt, én meg...mindegy. Nem vezethettem. Elfogadtam elsőre is mindezt. Szóval csak figyeltem az elhaladó tájat, majd Aegir megállásra késztette az autót. Pakolt kicsit, majd kiszállt. Másodpercekkel később rám szólt. Megdörzsöltem az arcomat, kikötöttem magam, majd kiszálltam. Nem csuktam vissza az autót, Aegir az autó mellett ült, szóval pihenő időt tartottunk. Nem akartam egy helyben ácsorogni, így elsétáltam a kocsitól és a füvesebb részhez sétáltam. Igazából pisilnem kellett, így csorgattam kicsit. A figyelmemet később el is terelte valami szarvas féle, távolabb tőlünk legelészett. Így lehajoltam és halkan megközelítettem...a távolság azért volt köztünk 5 méter, mikor az eső elkezdett esni. Figyeltem a békésen legelésző állatot, csendben voltam, igazából még sosem láttam ilyen közelről. Valami azonban megzavarta és elszaladt. Az eső pedig szakadni kezdett, így felálltam a fűből és visszasétáltam az autóhoz. Aegir már bent ült, szóval bevágtam magam mögött az ajtót és mehetett is. Legközelebb egy benzinkútnál állunk meg. Nem értettem ezt minek osztja meg velem...ott áll meg ahol a kedve tartja, nem kell beszámolót ejtenie róla. Felesleges. Figyeltem az elhaladó tájat, az esőcseppek aláhullását, a vizes ablakot. Majd felbontottam a vizet a táskámból és kortyoltam belőle. Visszatettem, majd figyeltem előre...nem magam mellé, mert újra álomba zuhanok és eléggé para tud lenni. Eszembe sem jutott az öreg mellé telepedni, eleve ki nem állhat, így a jelenlétemet ezzel is csökkentem az irányába. Örülhet. Újra magam mellé figyeltem, ki az ablakon, ám nem aludtam be. Erővel maradtam ébren. Jó pár km megtétele után is csak kifelé bámultam az elhaladó tájat, mindent megnéztem magamnak, ami érdekes volt. Majdnem minden az volt. Ám nem szólaltam fel, nem mutattam kifelé, hogy nézze mi van ott. Elraktároztam a dolgokat magamban, ráadásul fotózni sem akartam. A telefonom még mindig bekapcsolhatatlan volt. Próbálkoztam már vele újra, kivettem belőle a kártyát is, de semmi. Szóval hasznavehetetlen kacat lett. Áthaladtunk egy nagyobb bukkanón, a hatalmas döccenést megéreztem, fintort vágtam, de hangot nem adtam ki. Elpillantottam másfelé, majd elnyomtam egy káromkodást. Egy pillanatra akartam csak a szemeimet lehunyni, de egy újabb álomba rángatott bele a pihentetőnek tűnő alvás. Ezzel együtt pedig egy újabb emlékkép is befurakodott. Aegir az üstöt kereste és ezért nem jött haza. Az üstöt, amit elloptak tőle. Hív a messzeség, de mégsem tudok elmenni, mert nem vihetek mindent magammal, ami kedves nekem. Ám mindez olyan gyorsan eltűnt, elfújták, mint egy egyszerű porfelhőt. Dora furakodott be alattomosan ebbe az egészbe, fegyvert fogott rám és lőtt. De nem ébredtem fel rá. Benne ragadtam... újra és újra belém engedett egy golyót... nem tudtam felébredni, a testem ezáltal görcsbe rándult, megfeszült minden egyes porcikám. Aegir tengervizespalackjai pedig rándultak párat.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 27, 2022 10:55 pm
Aaron && Aegir
Időben odaért, s betelepedett hàtra, így nem hagytam magàra. Nem egymagamban vágtam neki az útnak, habár bekapcsoltam a rádiót, s teljes mértékben ignoráltam a jelenlétét. Nem akartam beszélni vele, nem akartam tudomást sem venni róla. Büntetés volt, s talán az a fajta rosszabb, ha nem szólnak az emberhez, mint az, mikor ellátják a baját. Hallgattam a zenét, a régi ismerős dallamokat, a helyi nyelvem duruzsoló rádiós hangját, majd Aaron szuszogását a hátsó ülésen, én meg figyeltem a gyerekekre, s egy helyütt meg is kellett àllnom, mert egy kiskölyök kiszaladt elém, aztán tovább haladtam, s azután nemsokkal ébredt fel Aaron is, s intézett hozzám egy kérdést. Felsóhajtottam. -Majdnem. - nem vittem túlzásba a feleletet. Talàn meg sem érdemelte volna a mesémet, így bele sem kezdtem a magyarázatomba.- Nem használtam autót...gyalog mentem.- tettem még hozzá, aztán elcsendesedtem, adtam kis hangot a rádióra, majd hagytam, had ragadja magával ismételten az álom. Nem riadt fel sokáig, s békésnek tűnt alvása, majd mikor mellettünk dobtak le egy nagyobb hordót, ő abban a pillanatban pattant fel, s riadt réveteg tekintettel nézett körbe, én meg a tükrön át pillantottam felé, de nem álltam meg. Nem szóltam, csak megköszörültem a torkom. Kezdett furcsa lenni az a nagy csönd mi ránk telepedett, hisz az adás is elment pár pillanatra, majd állítottam rajta, s érkezett egy újabb kérdés, mit nem tudtam igazán hovà is tenni. -Nem. Nem akarom hogy vezess...- fejet ingattam, azonban egy idő utàn félre álltam, leállítottam a motort, a csomagtartóból előszedtem a táskám, s ittam pár korty vizet, nyujtóztattam tagjaim, előszedtem egy térképet, betájoltam merre járunk, aztán megdörgöltem tarkómat. Nekem sem ártott volna pihenni pár órácskát, de azt nem akartam hogy vezessen. Az aki képes elaludni ültében, az nem fog vezetni! Nem bizony! Épp egy mezőkkel tarkított részen haladtunk át, szóval volt időm nyujtózkodni, letelepedni cseppet az autó mellé a földre, szemlélve a távoli hegycsúcsokat. -Szálj ki!- ütögettem meg a kocsi ajtaját, de nem emeltem hangot többet. Ha nem tette meg, hát nem érdekelt, de a tagjai átmozgatása egy több napig tartó úton bizony kincset érő folyamat volt. Némi idő után felkeltem, sétáltam cseppet. A kocsikulcsot a zsebemben tartottam, majd kinyitottam a kocsiajtót, szellőzni hagytam kicsit, majd a következő pillanatban az eső lágyan koppant orromon, majd egyre szorgalmasabban kezdett aláhullani, de nem szálltam vissza a kocsiba. Nem voltam cukorból. Ám mikor már olyan hevesen esett, hogy nem lehetett odakintearadni, visszaszálltam a kocsiba. Kitöröltem arcomból a vizet, indítottam. -Legközelebb csak egy benzinkútnál állunk meg... - nem tudtam miért is mondtam, meglehet, higy csak magamnak, de az is meglehet valóban neki szántam szavaim. Túl mély sebet ejtett, aminek feledéséhez nem volt elég pár óra. Szóval ha ő is visszaült, már haladhattunk is tovább, az uticélunk felé.
Válaszolt. Olyan, mint a dögcédula. Ezzel el is magyarázott mindent, ami ehhez kellett és ő sem szajkózta túl a dolgokat. Nem is vártam el tőle. A kikötés után lelépett, ott maradtam a fedélzeten a partot figyelve, az ott lézengőket figyeltem, míg az isten intézkedéseket tett. A korlátot támasztottam és úgy figyeltem. Bár a táj... elvonta a figyelmemet és a tekintetem csodálattal volt tele. És még semmit sem láttam. Vágyakozással voltam tele, az önzőségemet akartam hátra hagyni. Ám féltem is, mi van ha nem sikerül. Mi van, ha kudarcba fulladnak a napok? Hiszen már az első nap tönkre vágtam mindent, ami Aegirhez kötött. A gondolataim elragadtak, a tekintetem a távoli helyet fürkészte és észre sem vettem, hogy Aegir addigra már visszatért és a hajó belsejébe ment. A hangja zökkentett ki, összerezzenve fordultam felé. Pakoljak össze, bérel egy autót és itt találkozunk. Táskával felszerelve indult el, figyeltem távolodó alakját, majd a hajó belsejének irányába pillantottam. Mélyről jövő levegőt vettem, majd mentem a kabinba, hogy a táskámat felnyissam, kipakoljak belőle, átnézzem mi volt benne. Néhány ruha, ami fontos volt. Aegir nem pakolt oda farmert és felesleges ruhadarabokat. Komolyan gondolta. Így visszapakoltam őket és a vizes göncöket is, majd a telefonomat is bele ejtettem. A csillagot visszahelyeztem méltó helyére, majd kiléptem a konyhára, hogy a korábbi innivalómat magamhoz véve igyak pár kortyot, majd azt is a táskába tettem. Nem voltam éhes. Holott nem ettem régóta. A gyomrom fájt, ha ételre gondoltam, gyomorgörcsöm volt a helyzettől. Nem éreztem magam éhesnek. A dudát meghallva rohantam ki, hogy a korláton át lendülve érjek földet, majd sietős léptekkel érjem el az istent és a bérelt járművet. A kocsihoz érve nem ellőre ültem, hanem hátra. A táskámat sem pakoltam be hátra, magamnál hagytam. Bekötöttem magam, a lábam az idegességtől járt, de nem a tomboló fajta. Sokkal inkább a vágy az ismeretlen irányába, hogy mi fog történni az odafele úton. Milyen dolgokat fogunk látni....nyilván nem a kocsiban ülve akarok olyan dolgokat megnézni magamnak, amiket még sosem láttam. De mikor a zenét bekapcsolta elől... elkeseredtem. De nem mutattam ki mindezt. Haragudott és okkal. Megértettem. Nem vágott rám. A társaságomra. Elfogadtam. Vagyis hát nem tudtam elfogadni... egy darabon még ébren voltam. Figyeltem a terepet, ahogyan a kecskéket legeltetik a kisemberek a füves messzeségben. Ahogy a gyerekek játszottak az út közelében. Elmosolyodtam rajtuk, hogy milyen önfeledten elvoltak, őket nem kötötte modern technika... még hátra is fordultam, hogy tovább bámuljam őket, aztán visszatelepedtem. Az út zötykölődése egy idő után elaltatott, mélybe rántott, szinte elernyedve ültem a hátsó ülésen. A fejem az ablaknak dőlt, kellemes hideg érzése volt. Azonban a rémálmok előkerültek. Nem hagynak nyugtot. Dora fegyvere előkerült és meglőtt. Majd a cellámba zárt, rengeteget magyarázott, felhozta a bátyám halálhírét is. Étellel akart kínálni, de leragadtam annál a résznél, hogy Axel halott. Nem lehetett. Előkerült újra a fegyver, a fejemhez nyomta...ám ezúttal tényleg megtette. Fejbe lőtt. A durranás hangja éles és rettenetesen hangos volt. A tekintetem rémülten nyílt fel, levegőt akartam venni, de nem tudtam. Az előttem lévő ülést figyeltem, majd a pillantásom az ablakra tévedt... mantráztam magamban, hogy ez csak egy rohadt rossz rémálom, ez nem a valóság. Itt vagyok és élek és... fogalmam sincs. Nem tudom lassan eldönteni hogy mi a valóság és mi az álom. Hogy vajon nem-e az van, hogy nem rémálmodom, hanem újra és újra lejátszódik a halálom, a kínzásom, mert a pokolba kerültem és ez a büntetésem minden szarért, amit elkövettem valaha. Halott lennék? Nem ültem fel, a fejem még mindig az ablaknál volt, úgy figyeltem az elhaladó tájat. Elrévedve. Kizökkentett az állapotból a járókelők kinézete. Fel is egyenesedtem, hogy figyeljem, hiszen volt itt minden. Az egyik biciklizett, volt puttony is a hátán. Nem volt őrült tömegközlekedés, nem volt baleset, nem volt... Volt minden fickón fejfedő... olyan biciklit tekertek, maguk után pedig utaztak kocsiban. Ismét hátra pillantottam... kicsúszott egy wáo, majd előre fordulva már mosolyogtam. - Ezt az utat jártad, mikor egymagad mentél Tibetbe? - tettem fel egy kérdést a kormány felé pillantva, Aegir arcára siklott a pillantásom, már amit láttam belőle. Ám az ablak felé is fordultam, hiszen játszadozó gyerekek rohangáltak szanaszét. A fejem újra nekidőlt az ablaknak, úgy figyeltem a várost, vagy akármi is volt ez, az itt élőket is megnéztem, ám ismét magába rántott a fáradtság érzése. Leragadt a tekintetem és... ezúttal nem jött semmi. A sötétség volt, amibe kerültem. Aludhattam úgy, hogy nem okoztak fájdalmat, hogy nem kellett rettegve rohangálnom és üvöltve ébrednem... az első ilyen alvás azóta a nap óta. Vajon meddig tart ki? Talán két órát ha békésen aludtam, amikor a szemem kinyilt, Dora az arcomba hajolva figyelt. Összerezzenve ültem fel, szorosan az ajtóhoz préseltem magam és rettegve figyeltem a mellettem ülő hapsit. Fegyvert rántott, vigyorgott és lőtt. Összerezzenve és felnyögve egyenesedtem fel. Ébren voltam. Leizzadtam, fújtattam. Ha nem aludnék, rémálmaim sem lennének. Az előttem lévő ülés háttámláját fixiroztam, próbáltam megnyugtatni magam. Sajnos nem ment... nem vagyok az a tipus, aki megtudna bárkit is nyugtatni, nem hogy magát, mikor a gondolataim összefutnak és értelmetlenek lesznek. A táskámhoz nyúlok, majd a telefonomat veszem ki, próbálok életet lehelni bele, de a víz a repülős kalandról kicsit belekavart a dolgokba. Nem kapcsolt be, nem működött, így visszadobtam a táskába. - Nem akarsz pihenni? Átvegyem a vezetést? - kérdeztem, miközben felültem normálisan. Nem, nem bunkóságból kérdeztem, mert én aztán bírom mert nagy legény vagyok... kérdeztem, hogy érzékeljem a felém tanúsított haragját... ha nem szólt, az is bőven elég volt, hogy kussoljak. De nem akartam újra aludni, nem akartam újra a mókuskerékben tengődni. Leakartam gyúrni, elég volt belőle... de lehetettlen volt, hogy végleg eltűnjön.
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 27, 2022 7:41 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Bemondtam a hajó számát, s mivel nevet nem mondtam, így is bőven elég volt az azonosításhoz, s az engedélyt megkaptam a kikötésre. Ez egy olyan rész volt, amit sem régen, sem pedig akkor ott nem vártam. Kikötni, és otthagyni a tengert, hogy odafent a hegyekben, egy kolostorban a víz nélkül létezzek a hegyek között. Furcsa volt maga a gondolat, hogy békében hagyott, hogy nem kezdett el magyarázni, és minden mehetett a maga ütemében. Kérdésére felpillantottam, latolgattam magamban, vajon válaszoljak e, végül még is megtettem. -Olyan mint az alvázszám. Mint Axel dögcédulája… könnyebb beazonosítani. Van egy száma, és egy neve is... - vontam meg a vállam, s tovább nem is nyújtottam a magyarázatot. Nem éreztem rá késztetést, meg aztán csak körbe kellett volna írnom újra és újra, azt meg nem voltam hajlandó, s több szót nem is fecséreltem rá. Ahhoz túlságosan is megvoltam sértődve. Viszonylag hamar odaértünk a kikötőbe, s megkezdtem a műveleteket, s megtalálva a nekünk rendelt helyet, bevezettem oda a hajómat, gondosan kikötöttem a köteleket, de a pallót nem tettem ki, csak simán leugrottam a fedélzetről, hogy bejelentsem megérkeztem, és elfoglaltam a nekem szánt helyet, s kifizettem néhány hónapra a dokkot, amit elfoglaltam, így biztosítva, hogy figyeljenek a hajómra, és ne essen semmiféle baja amíg nem tartózkodtam a közelében. Mikor mindent elintéztem, visszamentem a hajómra, a kabinomban aztán összepakoltam a hátizsákomba, vizet, kettő palackkal a tengerből is merítettem, beletettem azt is a zsákba, aztán hozzá pakoltam még némi ételt a hosszú útra, s innivalót is, bár nem voltam hajlandó annyit gyalogolni, szóval elhatároztam, hogy majd bérelek egy kocsit, s amíg lehet, addig azzal fogok elmenni. Miután bepakoltam a ruháimat, zsebre vágtam a telefonom, aztán a fedélzeten még egy darabig figyeltem a távoli horizontot. Úgy lesz a legjobb. Messze menni, békére lelni. Körbepillantottam, s ha megtaláltam Aaront, hozzá intéztem szavaim. - Ha velem akarsz jönni, pakolj össze… Bérlek egy autót, és itt találkozunk. Ha nem leszel itt, nélküled megyek el. - azzal már sarkon is fordultam, zsebre vágtam kezeim, megindultam megkeresni a telefonomban fellelt kölcsönzőt, hogy aztán a megbeszélt időre visszaérkezhessek. Akármennyire is haragudtam rá, és zokon vettem viselkedését, megígértem, hogy odamegyek érte vissza, szóval a terepjáró bérlése után, visszaballagtam a hajóhoz, s ha ott várakozott rám, akkor jeleztem, hogy jöjjön, s tegye be magát a kocsiba. Ha nem, nos akkor dudáltam egyet, aztán vártam néhány pillanatot, vagy talán még többet is, s akár megérkezett akár nem, nos én elindultam. Igen. Képes lettem volna otthagyni szemrebbenés nélkül! Ám ha ott volt, akkor felnyitottam a csomagtartót, hogy betehesse a táskáját, majd visszaültem a helyemre. Bepötyögtem az úti célunkat, s hamarosan már indulhattunk is. Onnantól kezdve lassabb a haladás, hisz nem parancsoltam az útnak, hogy hamarabb teljen. Ott nem hajtott előre a víz. Nem mondtam, hogy aludjon, hogy pihenje ki magát, hisz hosszú séta vár majd ránk a hegyekben, s talán serpákat is kell bérelnünk, kik felvezetnek majd a kolostorig. Nem magyaráztam el semmit, csak kapcsoltam valami rádiót, hogy még se a kuka csendben üldögéljünk.
Túl független vagyok és önfejű. Lássuk be, szeretem bajba keverni magamat és az elmúlt években alaposan meg is edződtem. Azonban még én is képes vagyok átértékelni a dolgokat. Akitől a segítséget várod, a támogatást, az hátat fordított neked. Ezt tettem vele. Ő támogatott és segített, ahol csak tudott, én meg eltaszítottam magamtól. És majdnem sikeresen haza mentem, anélkül, hogy az emlékeimet visszakaptam volna. De szükségem volt az emlékeimre. Két kézzel akartam ezeket. Fontos volt. Olyan emlékeket vesztettem el, melyek hozzám tartoztak, a lényemhez. Felderengett olykor az öreg hangja, a szavai néha egy- egy pillanatkép, de mintha mindig elvágták volna. Ez pedig idegesített. Türelmetlen voltam, mindent most azonnal akartam, de Aegir ezzel az egésszel kizökkentett. Én kezdtem el a háborúnkat, s én is fogom majd befejezni. Aegir szerint már elástuk a csatabárdot, de nem hittem neki, számomra ő egy... a levéllel érkezett. Ami azóta is az enyészeté már. Nem kellene ezzel foglalkoznom. Hol is van az a levél? Fogalmam sincs. A megbékélést kerestem, az emlékekbe kapaszkodtam, akartam. A szavainak akartam igazat adni, hogy tényleg volt és létezhet az a kapocs, amiről ő beszélt. De elhatárolódtunk egymástól. Nem beszéltünk, nem néztünk a másikra. Nem tudtam mit mondhatnék. Lehet, hogy a csenddel többet érek el, minthogy bármit is mondjak... főleg úgy, hogy a függőágyat választotta, a hajó pedig haladt. A víz hullámzott, azt bámultam hosszasan, elrévedve a gondolataimban. Meggondoltam magam, hiszen az emlékek szabad utat találtak és kíváncsi voltam, hogy melyikkel találkozok következőre. De ahhoz lehet megint a korlátjaim felé kell hajtanom a testemet, hogy megkínozzam az elmémet, hogy a fájdalommal együtt előkerüljön. Más módszert nem tudtam volna bevetni. Egyedül ez az ami segített. Aegir is segített volna, de túl sok minden történt, ami most gátat szabott neki... Fogalmam sincs róla mit jelent az, hogy vállalta értem a felelősséget. Rákényszerít, hogy lássam, fogadjam el, fogadjam be. Hogy vegyem tudomásul az Istenségének hatalmát és erejét. Megsértettem és lehet végleg. És lehet az otthonom már nem lesz az ő otthona is. Nem fog úgy haza járni, ahogy eddig haza járt... igen, egy újabb emléksorozat...amiből Aegir hangja és a kűrt zökkentett ki. A vállam felett figyeltem, ahogy beszél, amit mond a rádióba. Amíg azzal foglalkozott addig nem szóltam hozzá. Csak mikor letette a rádiót, akkor jött a kérdés. - A hajó száma mit takar lényegében? Az az elnevezése? - tettem fel egy ártatlan kérdést, figyelve őt, de ha rögtön nem válaszolt, hát akkor magam elé figyelve bámultam a vizet. Akkor sem sértődtem be ha válaszra sem méltatott. Így jártam, megérdemeltem mindezt. De nem lehetek mindig ilyen. Ilyen önző, lenéző vadbarom. Mert amikor bele megyek egy olyan játékba, mint a mostani - mely eddigi véleményem szerint csak a szórakozásom szolgálja - akkor hogy megalázzam, sőt mi több porba sújtsak mindenkit, akit nem kedvelek, azoknak minden gondolatát... mert lehet hogy a következő pofon gyilkos lesz rám nézve. Ambíció, magány, csalódás, félelem... és az általam legjobban ismert, a düh. Tudom, hogy ha egyszer a sötétség beférkőzik, akkor sosem hagy el igazán. Ezért is akartam Aegir mellett lenni azokban az időkben. Sok mindent ismerek és tudok, s talán még ezeknél is többet már el is felejtettem, de még így is, vagy talán éppen ezért, önmagamat ismerem a legkevésbé – csak azt tudom, hogy valószínűleg sosem fogok átérni a Híd másik oldalára, ahol ő is tartózkodik, az egyik félelmemet váltanám saját magam valóra, elveszíteném mindazt, ami egészében és kizárólagosan teszi az embert egyedivé, a személyiséget, ami azzá tesz, aki vagyok. Hiszen nélküle mi volnék...? Egy tömegtermék. Egy halott fiú. Egy halott gyermek. Amit tettem az egy hatalmas bűn volt. Talán nem bánná a dolgot, talán vágyna egy Aaron nélküli világra. Minden másodlagos és minden mellékes, az izmokba álló görcs majd elmúlik, akkor ha véget ért az életem vagy előbb, így a vele járó fáradtság is C vágányra kerül. Annyira… zavaros volt minden… mint a tudatom most. Ezer fele szaladt a tudatom, ezer meg ezer kérdés… megválaszolatlanul lebegve… talán örökre… Ezért is jöttem vissza Aegirhez. Szükségem van rá, még ha nem is mondom ki hangosan. Ő az apám. A mesterem, a családom. Az egyetlen támasz az életemben. Hónapok óta, még ha az emlékeim homályosak is. A hibáimat pedig javítani fogom. Amint nem leszek mindenért dühöngő örült. Túl sok hibát vétettem, talán sosem hozhatom rendbe a dolgokat. A partot figyeltem, ahogy lassan a kikötést is megkezdtük. Vagyis hát Aegir...
Kiskép : Rendeltetésem : Aegir vagyok play by : Russell Crowe Posztok száma : 456 User neve : Rea Csoport : Isten Pontgyűjtő : 442 Lakhely : Oslo. Taktsang Dzong kolostor Foglalkozás : Mélytengeri búvár Előtörténet : Aegir
"A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell a hajóra szállnom. Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal, hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt. Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném? A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia. És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé."
Kahlil Gibran Keresem : A nyugalmat
Magnus Wiker —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 27, 2022 1:24 pm
Aaron Bergström felhasználónak tetszik ez a poszt.
Aaron && Aegir
Tudom, nem szép dolog csak úgy magam mögött hagyni mindent, és eltemetni mindazt ami jó volt, de ha nem hallgatott a szavamra, s túl sok lett abból, amit eleddig elnéztem neki, akkor egyszerűen már nem voltam képes tovább tűrni, és lenyelni azt a bizonyos békát. Nem akartam. Elegem volt mindenből, de legfőképp a tehetetlen elnézésből. Elnéztem a szarságait, mert az Én vérem. Elnéztem a szarságait, mert szerettem… mindent feláldoztam volna érte, ám abban a pillanatban, mikor eltűntem, majd kiadtam az útját… abban a pillanatban csak az üresség maradt. Fájt, és sajgott a lelkem, szívem vad ritmust vert. Elakartam feledni az egész napot, meg nem történtté tenni, de nem voltam rá képes, s újra és újra, mint egy beakadt verkli, ismétlődtek szemrehányó, gyűlölettől éles szavai a fejemben. „Nem vagy az apám!” Mellé társultak egy ideig saját gondolataim, majd minden elcsendesedett, s átvette helyét az üres megvetés, ami akkor is ott ült képemen, mikor felmászott a fedélzetre. Bocsánat haragom újfent fellobbant. Nem mentem segíteni neki. Nem húztam fel a hajóra, és akkor sem segítettem neki, mielőtt ezt az egy szót kimondta volna. Nem éreztem rá késztetést, hogy közelebb menjek hozzá, elvégre nem volt rám szüksége. Nem kellettem neki. De akkor még is mi a picsának jött vissza?! Hogy tovább táncoljon az idegeimen, mígnem engedek a gondolatoknak, mik cselekvésre ösztönöznek, s végzek vele?! Vajon meddig feszíthető még az a bizonyos húr?! Mikor lement a fedélközbe, nem léptem utána, és egy darabig a hajót sem indítottam el. Azon kattogtam, utánamenjek e, és bevágjam e a tengerbe, ahol maximum csak egy cápa tudna neki ártani, és húzzak el a fészkes fenébe, vagy hagyjam, had legyen odalent. Végül győzedelmeskedett valami, amit nem igazán értettem. Békén hagytam. Nem mentem utána, nem szóltam hozzá. Pusztán visszaálltam a kormány mögé, elindítottam a hajót, aztán hagytam had menjen a maga normál tempójában, miközben egyre pörgött a kérdés a fejemben. Miért nem tudott hazamenni?! Miért kellett visszajönnie?! Ezek mellé társult egy halovány, talán a „kisördög ült a vállamon” érzés, s gondolat is. Dobd a tengerbe! Senki se fogja megtudni! Hagyd ott a picsába! Megérdemelné a leckét! De csak rátámaszkodtam a korlátra, lehunytam szemeim, nyögve túrtam bele hajamba, dörgöltem meg arcom az ég felé emelve, aztán tarkómon állapodott meg a kezem. Végül nem bántottam, de nem is szóltam hozzá. Nem lesz elég egy Bocsánat . Sokkal több kell ahhoz, hogy elüljön elmémről a vihar, és visszataláljak ahhoz a fickóhoz akivé váltam. Hiába látszottam nyugodtnak, csendes haragomról a hullámok tánca tanúskodott. Hagytam, hadd menjen az orrba, hadd támaszkodjon meg a korlátban, én meg némán tettem a dolgom, mint aki teljesen egymagában volt. Nem szólítottam fel arra, hogy jobban tenné ha elfeküdne, és pihenne végre legalább egy napot egyhuzamban. Nem szólítottam fel rá, hogy a saját érdeke diktálja, hisz mióta kikerült a kórházból egy napot sem pihent, mert olyan nagylegény. Talán megtettem volna, hogyha nem akaszt ki annyira. Egy idő után már nem figyeltem a kormányra, csak leheveredtem a függőágyba, alkarommal eltakartam lélektükreimet, s csak hagytam, hadd süllyedjek a néma gondolatmentes semmibe, miközben a hajó magától haladt tova. Aaron meg? Nos, ő akkor és ott abban a pillanatban egy fikarcnyit sem érdekelt. Hogy sértettségből tettem e? Nem. Büntetésből néztem levegőnek. Azt akartam, hogy megtanulja hol a helye. Hogy még a makacs bunkó énjének is rögzüljön, mi is vagyok én. márpedig egy Isten nem fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Teltek az órák, s hamarosan feltűnt a messzeségben mint egy apró pont a part, s én a kormányhoz léptem. Onnantól kezdve már végig ott álltam. Nem akartam elmozdulni. Egy sirály ereszkedett az egyik korlátra, békésen kaparta, s igazgatta tollait, mintha mindig is oda járt volna pihenni. Nem zavartam el. Aztán rádiót ragadtam, beállítottam a kellő frekvenciát, majd lejelentettem a hajó számát, megadtam a fényjelem, és a kürt jelzést, majd engedélyt kértem a kikötésre, amit hamarosan meg is kaptam. Hosszú út állt még előttem...előttünk...
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
