Próbáltam úgy ölelni, hogy ne okozzak neki fizikai fájdalmat, csak apránként fogva fel, hogy a vér valahonnan a haja takarásából szivárgott, a tenyerét pedig sürgősen el kellett volna látnunk, mégsem tudtam elereszteni, a fejemben pedig az visszhangzott, ami elhagyta ajkait. Amióta csak velem van, mintha az élet újra és újra próbára tenne és vizsgáztatna, hogy mibe törik majd bele a bicskám, és mikor bizonyítom be, hogy valójában tényleg nem vagyok képes megváltozni. Mert bármit is csináltam volna normális keretek között Igor holtestével, azt jelenleg Iris mellett nem tehettem meg, és már azt sem szívesen ismertem volna be neki, hogy még nem is tudatosult bennem igazán, mi is történt, de már tudtam, hogy mi lesz a test sorsa, és hogy kik fognak szerepet vállalni abban, hogy ennek az egésznek ne legyen semmilyen következménye. Ebből a képletből azonban egyelőre kimaradt az a tényező, hogy mit fog kezdeni Ő maga ezzel, hogy miképp is dolgozhatná fel, vagy hogy én miben segíthetnék neki, mert egy eltussolt gyilkosság egy olyannak, mint Ő, még nem jelentette azt, hogy meg sem történt. Ismertem annyira, hogy tudjam, ez a zokogás csak a kezdet, ahogy az állandóan ismételgetett szó is a felvezetés része mindannak, ami ezek után következik, és amivel sem Ő, sem én nem leszek képes megbirkózni. Legalábbis nem most, és ha belegondoltam abba, hogy mi vár ránk, egyre csak az visszhangzott a fejemben, hogy inkább tüntetnék el tíz hullát, mintsem hogy... megpróbáljak valami olyasmi mögé nézni, amiről fogalmam sincs, és amit akkor éreztem először és utoljára, mikor apám először vitt rá a gyilkolásra. De még talán akkor sem éreztem azt, ami most ott csillogott Iris tekintetében, azt bizonyítva, hogy bármi is történt itt az elmúlt percekben, az Ő lelke tiszta, és nem állt készen arra, hogy valami bemocskolja, főleg nem így, főleg nem egy véres gyilkossággal, amiben Ő fogta azt a kibaszott üvegdarabot.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felkészüljek arra, ami várt ránk a következő percekben, próbálva elrejteni, hogy valójában mennyire zakatol az én szívem is, az aggodalmam azonban továbbra is neki szólt, és nem annak, hogy ki és miért fetrengett nem messze tőlünk, méghozzá a saját vérében. A nyugtató szavak végül épp annyit hatottak, mint ahogy arra számítottam, az viszont, amilyen feszült dühvel szólt vissza, még engem is váratlanul ért. Mert eddig is világos volt, hogy Ő nem olyan, mint én, és nem egyformán kezeljük a problémás helyzeteket, de ezúttal inkább nem vettem fel szavait. És bármennyire is volt kegyetlen bevallani, de nem is értünk rá arra, hogy egymás lelki világát istápoljuk. Ahogy felpattant, én is így tettem, de még mielőtt követtem volna, az ajtóhoz lépve ismét elfordítottam a kulcsot, csak abban bízva, hogy annyira azért nem tettem tönkre, de mikor visszafordultam felé, olyan hevesen tépkedte az újabb és újabb papírtörlőt, hogy egy pillanatra átfutott bennem, hogy... nem, inkább nem is gondoltam semmire. - Nem mondom el még egyszer, hogy nyugodj meg - léptem oda mellé, elkapva kezét, amivel szinte tépkedte a papírt az adagolóból, majd megnyitottam a vizet, és az egyik papírtörlőt alá tartottam, hogy megnedvesítsem. - Képes vagy nem úgy viselkedni, mint egy kibaszott mániákus? - kérdeztem már eléggé eleven hangon, miközben arcához emeltem a nedves törlőkendőt, csak hogy letakarítsam róla a vért, és bár szerettem volna, ha legalább annyira lenyugszik, hogy lehessen vele beszélni, de félő volt, hogy minden szó csak további olaj arra a bizonyos tűzre.
A mosdókagylóba ejtettem a véres törlőkendőt, csak hogy újra arca után nyúljak, tenyereimmel fogva közre, csak hogy így kényszerítsem, hogy tényleg rám figyeljen, és ne a vértócsára, és ne is arra, aki épp benne feküdt. - Megoldjuk, Iris, de ahhoz muszáj, hogy bízz bennem, és képes légy legalább... egy kicsit megnyugodni - engedtem el arcát, csak hogy ezután rögtön elkapjam sérült kezét, és arról is elkezdjem lemosdatni a vért. Próbáltam nagy levegőt venni, hátha ez csillapítja a zakatoló szívemet, továbbra is kételyek között vergődve, hogy vajon jó taktikát választottam-e vele kapcsolatban. - Elmondom, hogy mit csinálunk, oké? Vagyis... a te dolgod az lesz, hogy nem csinálsz semmit - mosdattam tovább a kezét, próbálva gyengéden bánni vele, de már saját mozdulataimon is érzékeltem, hogy áttapad rám a nyugtalansága.

Talán hallgatnom kellett volna arra az apró kis hangra, ami a nap minden pillanatában azt sugdosta a fülembe, hogy nem jó ötlet idejönni. Hogy találjak újabb kifogásokat, és tegyek meg bármit annak érdekében, hogy elkerüljük ezt a partit, de akkor még csak sejteni sem sejtettem, hogy honnan származik ez a baljós érzés. Nem hittem a megérzésekben, most is inkább azzal indokoltam ezt az egészet, hogy féltettem Őt és féltettem saját magamat attól, amit kiválthat belőlünk ez a sok ember, legfőképp pedig attól féltem, hogy milyen hatást gyakorolnak majd az életünkre és arra a szerelemre, amire egymás mellett találtunk rá, mert ha volt valami, amit nem akartam még egyszer kockára tenni, az vitathatatlanul ez a szerelem. Most mégis olyan volt az egész, mintha feltörölték volna velem a padlót, csak hogy utána újra és újra falba verjék a fejemet, egy pillanat erejéig még valami kesernyés, fémes ízt is éreztem ajkaim között, mikor végignéztem Igor élettelen testén, és a tócsán, ami egyre nagyobb teret hódított meg magának a tetem alatt. Ha nem iris ült volna a test mellett, még elégedettség is fogott el, hogy végre ott van ez a senkiházi féreg, ahol lennie kell, és hogy valakinek volt elég bátorsága elvágni a torkát, de ez volt a legijesztőbb az egészben: pánik fogott el elégedettség helyett, át sem futott rajtam a megkönnyebbülés, hogy innentől már nem a mi gondunk ez a talpnyaló vadállat, mert... a rohadt életbe.
Nem gondolkodtam sokáig, hogy mellé lépjek, és leguggoljak, majd letérdeljek mellé, akarata ellenére fordítva magam felé arcát, csak ekkor szembesülve azzal, hogy bőre is csurom vér, a szívem pedig hosszú ütemeket hagyott ki, miközben próbáltam rájönni, hogy mit kellene mondanom, vagy ami a legfontosabb: hogy mit kellene tennem, már azok után, hogy mielőbb eltüntetem Őt a holtest mellől, amit újra és újra megkeresett tekintetével, én pedig legalább annyiszor próbáltam visszafordítani magam felé, hogy engem nézzen, miközben egyetlen szót ismételgetett, és ahányszor csak kimondta, olyan erő markolt a mellkasomra, hogy azt hittem, összeroppan tőle a szívem. - Hagyd abba - szólaltam meg végül, utalva arra, amit ismételgetett, szabad kezemmel arrébb lökdösve azt a nagy darab üveget, amit eddig megszállottan szorongatott, és csak ekkor fogtam fel, hogy emiatt valószínűleg a tenyere is tiszta seb, a rá jutott vér egy része pedig nem is Igortól, hanem saját magától származik. De még arra sem jutott idő, hogy szitkozódni kezdjek, vagy kifaggathassam, hogy mi történt, mert egyrészt nagyon is jól tudtam, hogy mi állhatott a hirtelen cselekedet mögött, másrészt olyan heves zokogás kapta el, hogy belefacsarodott a szívem. - Gyere ide - húztam közelebb, átkarolva hátát, hogy magamhoz öleljem, már ha egyáltalán hagyta, de még azt sem tartottam kizártnak, hogy első reakcióként kiszakítja magát a karjaim közül, megfosztva annak a lehetőségétől, hogy legalább egy kicsit csillapítsak azon, ami tornádóként tombolt benne. Közben fél szemmel ismét Igor testére néztem, majd az ajtóra, ami ugyan gond nélkül becsukódott, de ez még nem jelentette azt, hogy sokáig egyedül maradunk. - Figyelj - szólaltam meg végül, arra hagyatkozva, hogy mit csinálnék, ha más helyzetben, más körülmények között ilyesmi történne, de még mindig nem tudtam beleilleszteni a képletbe, hogy ezúttal nem egy emberem és nem is én követtem el ilyesmit, hanem... pont Ő. - Most meg kell nyugodnod - kerestem meg újra íriszeit, bár jelenleg a legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam, mire hogy fog reagálni. Ő nem egy volt a sok közül, ami próbára tett minden létező értelemben. - Ezt itt... el fogjuk intézni - böktem orrommal Igor felé, egy pillanatra sem eresztve tekintetét, egyelőre csak puhatolózva, bár készen álltam arra, hogy ha nagyon nem hat a nyugtatgatás, kénytelen leszek komolyabb eszközökhöz folyamodni, már csak annak érdekében is, hogy ha következményei lesznek ennek, az ne rajta csattanjon majd el. - De ahhoz, hogy megbeszéljük, előbb meg kell nyugodnod.

Egy ideig próbáltam abba kapaszkodni, hogy mindez akár a véletlen műve is lehet, és volt logikus oka és magyarázata annak, hogy Igor épp akkor tűnt el a társaságból, mikor Iris elvonult a mosdóba, de még kegyetlenebb volt az, ahogy pofán vágott a valóság, mert a mi életünkben nincsenek véletlenek, minden kibaszottul okkal történt, és ha csak megpróbáltam az átkozott féreg agyával gondolkodni, nem kellett sokáig a helyében éreznem magam, hogy tudjam, milyen sértettség és büszkeség munkálkodik benne a történtek után. A legrosszabb része mégis az volt, hogy emiatt nagyjából azt is sejtettem, hogy milyen módszerekkel igyekszik majd célt érni, csak hogy engem vagy épp a feleségemet móresre tanítsa, még akár annak árán is, hogy aláírja a saját halálos ítéletét. Mert ha tényleg azt tűzte ki célul, hogy bármi áron Iris életére törjön, el kellett könyvelnie azt is, amit tenni fogok vele, beleértve azt is, hogy még évek múlva is a teste darabkáit fogják gyűjtögetni ebben a kibaszott városban, mint egy kurva kirakóst.
Már ennyi is elég volt, hogy felspanoljam saját magam, miközben teljesen kizártam a körülöttem zajló parti hangjait és résztvevőit, az utolsó pillanatig titkon reménykedve abban, hogy csak én festettem ördögöt a falra, és Igor valójában valahol itt próbál újabb áldozatot találni, mint egy igazi ragadozó, de nem láttam sehol. Talán vennem kellett volna egy hatalmas, mély levegőt, átgondolni, hogy pontosan mit is csinálok, vagy hogy mire készülök, mennyire fogom ráhozni a frászt Iris-ra, ha csapzottan, feszülten rányitok a mosdóban, miközben talán az égvilágon semmi nem történik, de a rossz érzés, ami ekkor már nemcsak a gyomromat, de az egész mellkasomat uralma alá vonta, nem engedett, újra és újra azt súgva a fülembe, hogy baj van. Már zsigeri szinten hasított belém a dermesztő érzés, megbénítva ujjaimat, vagy épp az agyamat, hogy logikusan végiggondolhassak bármit. És valójában nem is akartam gondolkodni, amíg meg nem győződtem arról, hogy mi történik, és nem-e egy újabb felvonást éltem át abból a paranoiából, amit Iris legutóbbi szökése óta jó mélyen próbáltam eltemetni magamban.
A kilincsre nyúlva viszont, az nem adta magát, az utolsó pár alkalommal már igazi erővel feszegetve, mintha azt vártam volna, hogy ennyitől majd kinyílik előttem az ajtó. A vér viszont, ami ekkor már ott dobolt a fülemben, karöltve az adrenalinnal, ami ekkor már képes lett volna kilökődni a testemből, szinte ösztönösen kényszerített arra, hogy még erősebben próbálkozzak áttörni az ajtót, amikor pedig végleg feladtam a bejutás visszafogottabb lehetőségét, már nemcsak a kezemmel, de a vállammal és testem egész erejével löktem magam az ajtólapnak, az pedig, az első erőteljes próbálkozásnál meg is adta magát, valahol még egy fa reccsenését is hallva, de azzal már a legkevésbé sem foglalkoztam. Egyik kezem az ajtófélfába kapaszkodott, mielőtt a hirtelen lendülettől orra buktam volna, de a látvány, ami szemeim elé tárult, amúgy is dermesztő hatással volt minden kibaszott mozdulatomra. Az első, ami magára vonta tekintetemet, a tetemes mennyiségű vér volt, ami a padlón terjengett, ott volt a hófehér mosdókagylón, a ripityára tört tükördarabokon, de az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni a tényt, hogy a vér nagy valószínűséggel a földön fekvő Igortól származik, de még ennél is sokkolóbb volt az, ahogy lassan tudatosult bennem, hogy mindezt a mellette összekuporodó nőnek köszönheti. Aki felé úgy kezdtem közeledni néhány másodperc elteltével, hogy még magam sem fogtam fel, és pár pillanatig az elmém egy pofátlan trükkjének gondoltam. Nagyot kellett nyelnem, mert bár a vér látványa kicsit sem hatott meg, és még az sem tűnt maradandó élménynek, hogy valaki épp most vívta meg haláltusáját a mosdó padlóján, de a tudat, hogy Iris ezt nemcsak végignézte, hanem nagy eséllyel Ő maga okozta, olyasvalamit ébresztett bennem, aminek hatására újra elfelejtettem levegőt venni, a szívem azonban még hevesebben ütlegelte mellkasomat, épp úgy, mintha ki akarna ugorni onnét.
Szinte reflexből csuktam be magam mögött az ajtót, már amennyire a zár még engedte az iménti feszegetés után, majd nagyot nyelve Iris mellé ereszkedtem, és kezeimet a vállára csúsztvatva, megpróbáltam arrébb vonni a vértócsától, vagy épp a látványtól. - Hé, nézz rám - suttogtam halkan, próbálva elérni, hogy végre felém forduljon, de ha nem tette, én nyúltam arca után, hogy ezúttal jóval határozottabban fordítsam magam felé, csak hogy végre ne azt a kibaszott vértócsát és a benne fekvő alakot bámulja. A megkönnyebbülés, amit vártam, hogy ha utána jövök, elmaradt, mert a legvadabb rémálmaim váltak valóra, olyan súlyt pakolva a vállamra, ezzel együtt az övére, amit soha nem akartam volna Rá pakolni, hirtelen pedig azt sem tudtam, mit kellene mondanom. Helyette köré fontam egyik karomat, próbálva teljes egészében elfordítani onnét, majd távolabb vonni a fekvő testtől, már ha egyáltalán engedte. Tudtam, hogy okkal tette, okkal szennyezte be a kezét Igor vérével, és ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mikor legutóbb lehetőségem volt rá, meg kellett volna tennem.

Már meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy amint valami elkezd visszatérni a rendes kerékvágásba, a sors közbeszól, mintha tényleg erre kárhoztattak volna, állandóan, újra és újra elviselve a karma kegyetlen húzásait, amit ezúttal még csak nem is a saját bőrömön, hanem közvetve, Iris-on kellett elviselnem. Nem tudtam úgy tenni, mintha nem venném észre, mi is zajlik le  benne attól, hogy megpillantotta Igor-t, de míg Iris inkább a kicsit sem szép emlékek hatására rándult össze, az én gyomromban inkább düh éledezett, és pár másodperc eljutottam arra a pontra, hogy megbánjam, amiért nem öltem meg akkor, mikor még lehetőségem lett volna rá. Minden alkalommal, mikor eszembe jutott, rá kellett jönnöm, hogy kicsit sem érdekeltek volna a következmények, ahogy az sem, hogy apám mit szólt volna az egyik leghűségesebb emberének halálához. Vállaltam volna mindent a bűnömért cserébe, már ha bűnnek számított embert ölni azért, hogy megvédjek valakit, akit még a saját életemnél is jobban szeretek. És a pokolba, az a féreg nem érdemelte meg, hogy továbbra is vígan éldegéljen, mintha mi sem történt volna. Mintha nem próbált volna erőszakoskodni azzal a nővel, akiért egy világot képes lettem volna elpusztítani, a remény pedig, hogy soha többé nem fordul majd elő, olyan haloványan pislákolt, hogy szinte már-már el is aludt. Mert Ő csak egy volt a mocskos férgek közül, mégis, ha megtettem volna és ott, helyben oltom ki az életét, legalább egyértelmű üzenetet küldtem volna azok felé, akik azt hiszik, hogy következmények nélkül bármit megúszhatnak: ha valaki megpróbál hozzá érni, olyan kínkeserves halált fog halni, amilyet még az ellenségeinek sem kíván az ember.
Mintha egy kicsit enyhült volna a pánik, ami eluralkodott rajta, de nem hibáztathattam azért, hogy nem volt képes csak úgy, egyszerűen átlépni ezen, és amikor a mosdóról kezdett beszélni, egy halk sóhajt követően biccentettem. Feleslegesnek tűnt marasztalni, inkább a pohár vizet kínáltam fel neki, és bár kedvem támadt megfenyegetni, hogy ha két percen belül nem jelenik meg, utána megyek, de nem akartam további terhet rakni a vállára. Igor a legrosszabbkor kúszott a képünkbe, és ezek után... ismét nem hallgattam a józan eszemre. Mert már kezdtem érteni, hogy egyedül akar lenni, de egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy magára hagytam, és láss csodát, aznap éjszaka el is sétált, úgy hagyva mindent a háta mögött, mintha nem jelentett volna neki semmit. És talán... annyit nem is jelentett még, mint nekem.
Egy ideig lestem utána, talán érezte is hátán a tekintetemet, majd mikor eltűnt a folyosó végén, megközelítettem a kihelyezett asztalokat, elsősorban a vizet célozva meg. Étvágyam amúgy sem sok maradt, a gyomrom úgy hullámzott, mint egy kibaszott hullámvasút, az agyam pedig megállás nélkül zakatolt, így mikor beszélni kezdett hozzám valaki, szinte fel sem fogtam a mondanivalójából semmit. Magam sem tudom, hogy végül mi sarkallt arra, hogy ismét körülnézzek a helyiségben, a rémület újabb hulláma pedig épp emiatt robogott át rajtam, mert már nem láttam sehol Igor-t, a társaság pedig, amibe az előbb vegyült, teljesen szétvált. Hosszú másodperceken át kutattam, míg a lábam el nem indult előre, idegesen markolászva a poharat, amit nemrég Iris-nak szereztem, de az első asztalnál meg is szabadultam tőle. A nyakkendő szorította, már-már fojtogatta torkomat, ahogy végighaladtam a folyosón, az utolsó métereket már úgy téve meg, hogy kurvára nem érdekelt, hogy ki látja vagy hogy mit gondolnak róla, de a folyosó ezen részén egyetlen lélek sem kóborolt. A picsába.
Megálltam a mosdó ajtaja mellett, és anélkül, hogy kopogtam volna, már markoltam a kilincsre, és bár más körülmények között talán nem tűnt volna gyanúsnak, hogy valaki kulcsra zárta, de az érzés, ami már minden zsigeremet szorongatta, egyre csak azt dobolta a fülemben, hogy baj van, ez a gondolat pedig arra sarkallt, hogy ne finomkodjak azzal a kibaszott ajtóval, mit sem törődve azzal, hogy talán vaklárma az egész, és most még inkább halálra rémítem majd Iris-t.

Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az üres beszélgetéseknek, amik inkább voltak kötelezően letudandó párbeszédek, és bár az apámnak mindig több türelme volt ezekhez az eszmefuttatásokhoz, Velem ellentétben, de korai lett volna mindent félredobni, csak mert már most herótom volt az egésztől. Nem is tudtam volna tagadni, hogy mindez Iris jelenlétében gyökeredzett, és bár hiába nem láttam tekintetében azt az undort vagy épp ridegséget, amire eleinte számítottam, de nem tudtam kizárni a lehetőségek közül, hogy ma este még sor kerülhet erre is. Már volt lehetőségem párszor végignézni, hogyan omlik össze benne a rólam kialakított kép, hogyan törik ezer darabra, de hogy mielőbb oldani próbáljam ennek a lehetőségét, jobb ötletnek tűnt táncra invitálni, arra az időre felfüggesztve minden beszélgetést és eszmecserét. Amúgy is nehezemre esett koncentrálni rájuk úgy, hogy Iris itt állt mellettem karnyújtásnyira, és mégsem érinthettem úgy, ahogy a kedvem vagy épp a vérem diktálta volna. Mindketten tudtuk, hogy ha ezúttal kettesben lennénk, milyen sorsra jutott volna ez a kissé kihívó, szexi ruha, és hogy már nemcsak a fantáziám sejtené, hogy mit rejteget alatta, de ahogy belém hasított ez a kép, egy torokköszörüléssel próbáltam elhessegetni. Nem mintha olyan egyszerű lett volna, hisz tenyerem ekkor már ott nyugodott hátán, finoman húzva magamhoz, és ha tovább akartam volna pofátlankodni, akár egyetlen mozdulattal megcsókolhattam volna, de szándékosan nem léptem meg. - Van egy olyan sejtésem, hogy akad itt olyan, akivel az apád is üzletel - jegyeztem meg viszonylag közömbösen, nem tulajdonítva túl nagy jelentőséget ennek a kis információnak, de tekintve, hogy okos nőt vettem feleségül, ezzel nagy eséllyel Ő is tisztában van. Nehéz tiszteségesen meggazdagodni ilyen körülmények között, ahhoz legalább egyszer el kellett adnia a lelkét, és abból kiindulva, hogy a lánya életét is beáldozta a maffiának, csak hogy a saját bőrét mentse, nem is állhatott túl távol ettől a világtól.
Inkább száműzni próbáltam ezeket a gondolatokat, mikor még közelebb vontam magamhoz, szemérmetlenül suttogva oda neki azt, hogy a beszéd helyett szívesen venném a száját más célra is, de amikor szó szerint megfeszült teste a karjaim alatt, ösztönösen követtem pillantását, hogy rájöjjek, mégis mi váltotta ki belőle ezt a hirtelen hangulatváltást. Mert nemcsak hogy megfeszült, de még a levegőt is egészen máshogy vette, éreztem rajta, hogy hogyan tölti el a pánik, mintha újra és újra átélte volna, hogy mi történt legutóbb, mikor látta azt a mocskos férget, de még mielőtt igazán belelendült volna a múltidézésbe, magamra vontam tekintetét, gyengéd simogatással próbálva a tudtára hozni, hogy ezúttal nincs egyedül, még ha momentán nem is tudtam, hogy mit kellene tennem. A szívemre kellett volna hallgatnom, ami már most azt dobolta, hogy vigyem haza, tüntessem el a hiénák ketrecéből, még mielőtt szó szerint ledönti a lábáról egy Igor okozta pánikroham, de lassacskán mintha visszatért volna hozzám, szemei ismét megteltek élettel, ennek ellenére nem eresztettem a szorításomból. - Mindig is érdekelt, hogy a nők mit csinálnak ilyenkor a mosdóban - sóhajtottam fel, bár az esélytelenek nyugalmával próbálkoztam, mert tudtam, hogy némi humor most nem old meg semmit, így inkább biccentettem egyet, miután elszakadt ajkaimtól. - Addig szerzek neked egy kis vizet - engedtem el nagy nehezen a kezét, egy pár pillanatig még figyelve, hogy eltávolodik, majd eltűnik a folyosó végén, és csak ezek után indultam a víz után, bár, kicsit sem lepett meg, hogy mindent szervíroztak, csak hétköznapi, tiszta vizet nem. Lemondóan sóhajtottam fel, mert egy örökkévalóságnak tűnt megszerezni azt az egy poharat is, főleg úgy, hogy közben ismét belebonyolódtam egy rövid, de annál velősebb párbeszédbe. Néha a folyosó felé pillantottam, frusztráltan kortyolva bele abba a vízbe, amit Iris-nak szereztem, de amikor ismét a folyosó felé pillantottam, furcsa, baljós érzés telepedett rám, egyenesen a gyomromba marva, ez pedig akkor tetőzött, mikor rájöttem, hogy már Igor sem társalog ott, ahol az imént.

Inkább bosszantott a tudat, hogy miután apám szinte kötelezővé tette a részvételt, Ő maga mégsem jelent meg, és ha nem is mondtam ki, de elég egyértelmű volt, hogy engem akar tesztelni vele, és nem is ez volt az első ilyen alkalom az elmúlt hónapok során. Bár, ha ez számomra is kezdett gyanússá válni, hát mit gondolhattak még róla azok az üzlettársak, akik évtizedek óta együtt húzzák vele az igát, és tudják, hogy ez régen mennyire nem így volt? Bár, arra inkább nem gondoltam, hogy az öreg szabadságolni vagy netán nyugdíjazni akarná magát, elvégre ha volt igazi, tényleges íratlan szabály az életünkben, hát az az volt, hogy ebből nincs kiszállás, nincs békés elválás, és szabadulni csak azzal tudsz, ha hagyod, hogy hátba döfjenek, valójában szó szerint. Ez volt az egyik olyan része az életünknek, amiben komolyan kellett venni azt, hogy ez élet-halál kérdése, de ezt inkább megtartottam magamnak. Kicsit sem hiányzott, hogy ezt az elméletet tálalva, még Iris is befeszüljön, ráadásul pont egy olyan lehetséges forgatókönyv miatt, ami remélhetőleg még nagyon távol állt tőlünk. Valahol az mégis csak jót jelentett, hogy engem küldött, és engem akart tesztelni, nem pedig a húgomat. Vagyis, nézőpont kérdése, hogy jót jelent-e vagy sem.
Nem is úsztam meg azokat a kérdéseket sem, amik apám hollétére vagy épp hogylétére vonatkoztak, de annak ellenére, hogy halvány lila gőzöm sem volt a távolléte okáról, szokásomhoz híven oldottam meg a néha már elég kellemetlen kíváncsiskodást, néha belekortyolva a pezsgőbe, amögül pillantva Iris felé, elég gyakran győződve meg arról, hogy minden rendben van-e vele. És úgy tűnt, hogy egyelőre feltalálta magát, vagy talán már meg is könnyebbült, hisz itt senkinek nem származott előnye abból, hogy rögtön a foguk fehérjét mutogassák, inkább bebújtak a protokoll által diktált álarc mögé, és szerencsére Irisnak nem kellett mögéjük látni. Elég volt az én álarcomat kezelnie, mert teljesen mást mutattam neki magamból, mint a minket körülvevő bűnözőknek, és most még nekem is nehezemre esett szétválasztani a kettőt, minden pillanatban attól tartva, hogy a szeme láttára törik ki belőlem valami olyasmi, amit soha nem akarnám, hogy lásson. Épp ezért próbáltam minél több évődő megjegyzést elhinteni neki, burkoltan utalva a jelenlévők átlag életkorára és arra, hogy mennyire rémes lenne az a videóklip, amiben ezek perdülnének táncra, nevetését hallva pedig, az én arcomon is megjelent egy széles vigyor, néhány pillanatig egészen belefeledkezve abba, ahogy hallgattam a finom kis kacajt, ami már most képes volt minden feszültséget eltüntetni belőlem. Ha nem is volt megfelelő az alkalom egy-egy érzelmesebb kitöréshez, de tekintetemmel igyekeztem megüzenni neki, hogy most is kibaszottul szeretem, és történjék bármi, együtt ezt is magunk mögött tudjuk majd hagyni.
Talán épp emiatt döntöttem úgy, hogy inkább leteszem a poharamat, és táncra invitálom, de már azt is nehezen vártam ki, hogy Ő is megváljon a pohártól, mert már nyúltam is dereka után, finoman simítva hátára ujjaimat, gyengéden vonva közelebb, szinte annyira, hogy kis híján összeért az orrunk. - Ezeknek a partiknak? - kérdeztem vissza elgondolkodva, egyetlen pillanat erejéig véve el róla a tekintetemet, csak hogy még mélyebben merülhessek a gondolatokba, majd finoman megrántottam a vállamat. - Mindig van egy ürügy ezekre az összetömörölülésekre. Házassági évforduló, esküvő, születésnap... - vigyorodtam el. - De ezek ritkán szólnak a tényleges ünneplésről. Minden az üzletekről szól - tettem hozzá, még közelebb hajolva arcához, ezúttal már tényleg megérintve orrát az enyémmel.   - Kibaszottul meg akarlak csókolni - leheltem annyira halkan, hogy senki más ne hallja, rögtön megvillantva egy pofátlan kis vigyort, mintha csak tesztelni akarnám, hogy meddig mehetek el, hol húzódik az a határ, amíg elnézi a szemtelenségemet a hiénák között, de mikor teste megfeszült tenyerem alatt, egy pillanatig azt hittem, hogy máris túl messzire mentem. De tekintete nem az enyémet kutatta, hanem valahová, egészen messze kalandozott, én pedig gyanútlanul követtem, megpillantva azt, akinek ma este kurvára nem kellett volna megjelennie. Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden, amit néhány perc alatt lassan felépítettünk, szemrebbenés nélkül bámulva Igor-t, aki viszont nem ránk figyelt, de ha figyelt volna sem tartóztattam volna magam. Iris arca után nyúltam, magam felé fordítva tekintetét, ujjbegyem pedig finoman cirógatta bőrét. - Nem hagyom, hogy még egyszer a közeledbe menjen - nyomatékosítottam egyértelműen, bár talán nem is volt rá szükség, hisz tudta magától is, de az, ami jelenleg eluralkodott rajta, kibaszottul feszíteni kezdte az én gyomromat is. - Jól vagy? Kérsz egy kis... vizet?

Csak halványan, de még emlékeztem azokra az alkalmakra, mikor a látszatházasságunk elején többször is magammal kellett hoznom egy-egy ilyen partira, és hogy mennyire nem érdekelt, hogy mit érez vagy mit gondol majd arról, amit itt lát és hall. Vagyis, inkább tudatosan próbáltam tudomást sem venni róla, és úgy tekinteni rá, mint valami díszletre, mert ha úgy vesszük, az apám is ezt a szerepet szánta neki. De azóta fenekestül felfordult az egész életünk, és míg annak idején könnyedén alakítottam a közönyös férj szerepét, mára már az is gondot jelentett, hogy a kezemet levegyem róla, és ezt Ő is érzékelhette, mikor finoman, de határozottan összekulcsoltam ujjainkat, és úgy indultunk meg a bejárat felé, egy szakaszon mellette, majd mögötte lépkedve, de egy pillanatig sem akartam, hogy azt higgye, ezúttal egyedül kell ezzel megbirkóznia. Legutóbb teljesen magára hagytam, annak meg is lett az eredménye, hisz az a mocskos féreg kihasználta volna az első kínálkozó alkalmat, hogy rátegye a kezeit, de akkor még eszembe sem jutott, hogy ez a történet ott nem ér majd véget, és bár tudatosan próbáltam hessegetni a gondolatot, hogy valószínűleg Igor is tiszteletét teszi majd ezen a rendezvényen, de legalább erről igyekeztem nem beszélni. Semmi szükség nem volt arra, hogy még pluszban az ördögöt is a falra fessük, és rajta kívül még legalább száz olyan pokolfajzat fogja ma este körbevenni, mint Igor. Emiatt főleg nem akartam magára hagyni, készen állva arra, hogy tényleg, az itt töltött időnk minden percében az ujjait szorongassam, nem törődve azzal, hogy ki látja majd, vagy hogy mit gondolnak majd erről. Ő készen állt arra, hogy kivívja a tiszteletet, én pedig minden lehetőséget meg akartam adni neki hozzá, de az első lépés mégis az volt, hogy én megadjam neki.
- Az apámat - válaszoltam a kérdésére, miután körbenéztem, és ez újabb sóhajt csalt ki belőlem. - Ha már ilyen erélyes meghívókat tud küldeni nekem és a feleségemnek... - tettem hozzá, nem is rejtve véka alá hangszínemmel, hogy mennyire gyűlöltem, mikor ezt csinálta, és az elmúlt időszakban tényleg egyszer sem fordult elő, hogy megjelent volna. -, arra számítottam, hogy akkor már legalább személyesen fog ellenőrizni - pimaszodott meg a hangom, egy szemtelen kis vigyort küldve Iris felé, több magyarázatot nem is téve hozzá, leginkább azért, mert lefoglalt, hogy megszerezzek két pohár pezsgőt, és míg átnyújtottam neki az egyiket, belekortyoltam a sajátomba. Az apám távolléte viszont azt is jelentette, hogy ma nem egy felesleges beszélgetést kell majd megejtenem olyanokkal, akik közel vannak ahhoz a bizonyos tűzhöz, de egyelőre csak azokkal foglalkoztam, akik megközelítettek bennünket, és bár ők még emlékeztek Iris-ra a legutóbbi partikról, de amint hátat fordítottak és hallótávon kívül kerültek, Iris-nak is tömören összefoglaltam, hogy ki milyen szerepet tölt be apám tökéletesen működtetett gépezetében. - Itt a többség már túl öreg ahhoz, hogy úgy bulizzon, mint a videóklipekben, nem gondolod? - vigyorodtam el, közben pimaszkodva felvonva a szemöldökömet, majd szembefordultam vele, és minden további nélkül letettem a poharamat egy közeli tálcára. - És mondja, hölgyem - csúsztattam felszabaduló kezemet a hátára, incselkedő vigyort küldve felé. -, szabad egy táncra, vagy azt is ki kell érdemelni? - kérdeztem érdeklődve, de fejemben már akaratlanul is az a tánc járt, amit néhány héttel ezelőtt, a nappaliban ejtettünk meg, méghozzá úgy, hogy akkor Ő még nem tudta, hogy elveszítette az emlékeit.

Mindketten máshogy kezeltük és éltük meg a feszült pillanatokat, én általában nem is rejtettem véka alá, ha valami kihozott a sodromból vagy netán nyugtalanított, de az elmúlt időszakban szerencsére ritkábban jutott ki az ilyesmiből, már ha kivettük a képletből az amnéziát és azt, hogy az apám egyik embere mit akart csinálni vele. Mert azzal egy komplett lavina indult el, majd zúdult a nyakunkba, és csak a szerencsén múlott, hogy képesek voltunk félretenni mindent, mert bármennyire is fájt és küldött padlóra mindkettőnket, ott volt a tudat, hogy együtt képesek leszünk átvészelni. És hogy még egyszer nem vétek akkora szarvashibát, hogy felügyelet nélkül hagyom. Tekinthettünk volna rá tanulópénzként, de ahhoz túlságosan is kemény és nehéz időszak volt, és talán tényleg sokat tanultunk belőle, de nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Nem itt, nem az én házamban, és nem az én feleségemmel, mert legközelebb már nem lesz olyan erő, sem emberi, sem emberfeletti, ami képes lesz megállítani abban, hogy tényleg a vérét vegyem annak a féregnek, aki kezet próbál emelni rá. Legutolsó mentsvárként pedig, itt volt nekünk a humor, ami oldani akarta az egyre nagyobb teret elnyerő feszültséget, én pedig hajlandó voltam átadni magam neki, akkor főleg, mikor arról beszélt, hogy néhány engem bámuló nőnek képes lenne akár a szemét is kikaparni. - Ez a ruha tökéletes - ingattam meg a fejemet, mikor szóba hozta a kényelmesebb viseletet, de az én fantáziám már régen máshol járt, pont ott, ahol nagyon is megfelelő volt ez a ruhaválasztás, sőt. A humor után ezzel a pikáns gondolatsorral sikerült elterelnie a figyelmemet, és csak akkor voltam képes visszatérni a valóságba, mikor beültem végre mellé, és útnak indultunk.
Néha loptam tőle egy pillantást, míg vezettem, és a megérkezést követően nem is pattantam ki rögtön, helyette rászorítottam ujjaira, igaz, jelenleg nehezen tudtam volna megmondani, hogy melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra. Én erősebb voltam és kevésbé érdekeltek a keretek, vagy az, hogy ki mit gondol rólam, de épp ez volt az az oldal, amit nem szívesen dörgöltem volna Iris orra alá, hisz Ő egy egészen más képet dédelgetett rólam, de míg bennem ott tombolt az a kontrollállhatatlan erő, Ő bármikor képes volt hidegvérre buzdítani, olyan gyengédséggel és szerelemmel nyugtatva le, hogy... még soha, senki nem tett értem ilyesmit. Ennek ellenére nem tudtam levenni a kezemet a nyakkendőről, jól tönkretéve a csomót, amit még indulás előtt sikerült tökéletesre alkotni, Ő pedig, mintha csak olvasott volna a fejemben, odasétált hozzám, és megigazította a megtépázott kiegészítőt. Szavait hallva kibukott belőlem egy halk, feszült sóhaj, miközben ujjaimat gyengéden végigsimítottam arcán, mutatóujjammal finoman érintve ajkait. - Csak egy óra, és itt sem vagyunk - válaszoltam inkább ennyivel, majd kicsit közelebb vontam magamhoz, gyengéden derekára simítva tenyeremet. - Alig várom, hogy megnézzem, mit dugtál el előlem a ruha alatt - nyomtam pofátlan csókot ajkára, ekkor már kicsit sem törődve azzal, hogy ki lát minket, majd egy sunyi, komisz kis vigyorral kulcsoltam össze ujjainkat, de Ő előbb indult, én pedig nem húztam vissza, épp ellenkezőleg. Mintha én merítettem volna az Ő bátorságából, mikor szorosan mögötte beléptem az előszobába, némi iránymutatást követően pedig, kikötöttünk egy tágas teremben, ahol az általam már jól ismert üzletemberek feledkeztek mély és hangos eszmecserékbe, de az apámat ismételten nem láttam sehol. - Annyira sejtettem, hogy megint nem lesz itt - forgattam meg szemeimet, levéve két pohár pezsgőt a tálcáról, amit a mellettünk feltűnő pincér kínált, majd az egyiket Iris felé nyújtottam. - Így, első ránézésre nem is gondolnád róluk, hogy mocskos bűnöző az összes - súgtam oda neki egy kínlódó vigyorral, mielőtt belekortyoltam volna a gyöngyöző italba.

Görcsös feszültség uralkodott a gyomromon, ahányszor csak eszembe jutott, hogy ma este ismét be fogom lökni az oroszlánok barlangjába, és bár hittem abban, hogy elég erős ehhez az egészhez, mégis, újra és újra elbizonytalanodtam. Mert még tisztán élt bennem az emlék, hogy mi történt aznap este, mikor szembesült az életem árnyoldalával, azzal, hogy az apám milyen embereket tart közel magához, és hogy az egyik közülök kis híján megerőszakolta. Már akkor elhintettem neki, hogy Igor-t is egy ilyen partiról ismeri, és hogy azon a partin sem volt hajlandó érteni a szép szóból, de a ma estének nem szabadott ilyen fordulatot vennie. Bármi is történjék, nem leszek hajlandó engedni, hogy akár egy pillanatig is elszakadjon tőlem, és ha emiatt azt fogja rólam gondolni, hogy én tényleg az az irányításmániás bűnöző vagyok, amivel mások jellemeztek a történeteikben, hát álltam elébe, de még egyszer nem voltam hajlandó kockáztatni. Bár, abban csak reménykedtem, hogy a múltkori után nem történik még csak hasonló sem, bár, azóta sem értettem, hogy Igor honnét szedte a bátorságot hozzá, de ha egy kicsit is eljárt a szája, már mindenki másnak tudnia kellett, hogy a feleségem tabu, és hogy nem vagyok hajlandó szemet hunyni afelett, ha valaki megpróbál rá kezet emelni vagy megpróbálja bántani. Talán én reagáltam túl, talán túl sok rossz tapasztalatom volt már ezekkel a fenevadakkal, akik közül én is egy voltam még pár hónappal ezelőtt, és ha azzal a fejjel gondolkodtam, hát kénytelen voltam beismerni, hogy ebben az életben tényleg semmi sem szent. Legalábbis, eddig nem volt az.
Bólintottam egyet szavaira, mikor azt mondta, hogy ez is csak egy parti, és nagyjából még úgy is hangzott, mintha tényleg ennyi lenne az egész, de azért előcsalt belőlem egy sunyi kis vigyort. - Még mindig rémesek a színészi képességeid - jegyeztem meg pofátlanul, szándékosan évődve vele, csak hogy kicsit eltereljem a saját figyelmemet mindarról, amitől épp hullámvasútra ült a gyonrom. Bár, még azt sem tartottam kizártnak, hogy nem-e a saját félelmemet próbáltam rá kivetíteni. Mindenesetre nem bírtam ki, hogy ne mérjem Őt végig tetőtől talpig, mert mint mindig, ezúttal is remekül állt neki a választott darab, bár még szoknom kellett, hogy ezúttal nem én rángattam ki egy darabot a szekrényből, hanem teljesen önként vállalta magára ezt a nemes feladatot. - Hát, kikaparhatod. Azzal biztos kivívnád azt a tiszteletet, amiről múltkor beszéltünk - vigyorogtam tovább, szándékosan nem húzva az agyát azzal, hogy valószínűleg lesz ott egy-két olyan női szempár, ami nem először fog éhes tekintettel méricskélni.  Azzal viszont nem könnyítette meg a dolgomat, hogy kilátásba helyezte, mi minden várhat ránk a parti után. - Remek érzéked van ahhoz, hogy még annyira se akarjak menni, mint eddig - rekedt be kissé a hangom, elengedve egy gondterhes sóhajt, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót előtte, de már most képtelen voltam szabadulni azoktól a fantáziaképektől, amik megrohamozták az agyamat.
Beültem mellé, küldve felé egy gyengéd mosolyt, de az út közben végig csendben maradtam, hacsak nem kérdezett tőlem valamit, bár nem is tudtam felidézni, hogy mikor voltam utoljára ennyire feszült, ezen a hangulaton pedig kicsit sem dobott, hogy bekanyarodtam a célállomás feljárójára, egy kósza pillantást vetve Iris-ra, és odanyúlva, finoman rászorítottam ujjaira. Amikor utoljára ilyen partin jártunk, nélkülem távozott, és még mindig annyira élt a fejemben, mikor választás elé állított, hogy mit is akarok. A legrosszabb az volt, hogy én sem tudtam, hogy mit vagy épp kit akarok, vagy hogy akarom-e egyáltalán, és ebben aznap este sem jutottam előrébb. Pedig ott volt a lehetőség, mert tisztán emlékeztem a gyomorszorító érzésre, mikor megpillantottam Őt Igor karmai között, és talán ez volt az első olyan szikra, ami azt sugallta, hogy Ő más. Hogy Őt sem kölcsön adni, sem elengedni nem vagyok hajlandó, és mai szemmel már nevetségesnek hatott ez az egész dilemma, mert most már elképzelni sem tudtam, hogy nélküle éljek. - Készen állsz, mehetünk? - kérdeztem tőle, már nagyjából kiegyenesedve, majd elengedtem a kezét, és miután kiugrottam a kocsiból, a saját nyakkendőmmel kezdtem bíbelődni, mintha ezúttal nem lett volna tökéletesen megkötve, és ezt épp Ő ellenőrizte nem is olyan régen.

Hetek óta leginkább csak a kifogásokat gyártottam, hogy mikor miért nem tesszük tiszteletünket egy-egy partin vagy rendezvényen, főleg mióta Iris elveszítette az emlékeit. Mondhatni, kisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy mit szól majd az apám a kihagyott alkalmak miatt, de valószínűleg azért nem tette szóvá egyszer sem, mert Ő is tisztában volt már azzal, hogy mi történt, azok után főleg, hogy utolsó esélyként, még tőle  is segítséget kértem, de úgy tűnt, nem igazán hatotta meg némi amnézia. Elvégre, Őt kicsit sem az érdekelte, hogy Iris mire emlékszik vagy éppenséggel mire nem, egyedül az volt szempont, hogy a városban legyen, lehetőleg a házamon belül, és hogy azt az időt mivel tölti, az javarészt hidegen is hagyta. Nem tudtam úgy tenni, mintha nem dühített volna fel ez a jeges közöny, talán épp azért, mert a saját jellemem köszönt vissza, ahányszor csak jobban belegondoltam, de az apám épp azzal bánt közömbösen, akiért viszont feláldoztam volna az egész kibaszott világot is, ha az lenne az emlékek ára. Csakhogy az apám nem tudott arról, hogy milyen érzelmeket lobbantott fel bennem a látszat-feleségem, és a legutóbb folytatott beszélgetésünk során csak biztosabbá váltam abban, hogy nem is akarom vele megosztani.
A soron következő vacsora alól azonban már lehetőséget sem kaptam, hogy kimenthessem magunkat alóla, de nem is magam miatt aggódtam, és ha Iris emlékezett volna mindenre, talán sokkal egyszerűbb lett volna ez az egész. De így viszont nem tudta, hogy mire számítson, idegen volt neki minden és mindenki, az emberek, a bűnözők és az escortok egytől egyig feledésbe merültek, én pedig rájöttem, hogy nem állok készen újra szembesíteni a valósággal, még ha ezúttal már volt is közöttünk egy erős kapocs, ami annak idején, az első ilyen alkalommal még nagyon gyerekcipőben járt. Ha lett volna lehetőségem rá, inkább azt az utat választom, hogy egyedül megyek, de elég egyértelmű volt az a meghívó, amit apámtól kaptam, és lássuk be, ezúttal már nem tűnt jó ötletnek packázni vele.
Egy bosszankodó sóhaj bukott ki belőlem, miután kiléptem a bejárati ajtón, követve Iris-t a kocsi felé, de még mielőtt kinyitottam volna neki az ajtót, megkerestem a tekintetét. - Tudom, hogy nem ilyen randira számítottál, de - sóhajtottam fel ismét, próbálva villantani mellé egy halvány, erőtlen kis mosolyt. - Talán még élvezni is fogod - tettem hozzá, mintha amúgy nem emlékeznék arra, hogy egyetlen olyan partin sem voltunk még, ami ne ért volna csúfos kudarcot vagy legalábbis ne sértődött volna vérig vagy Ő vagy én. Nyilván nem is véletlen próbáltam kihagyni ezeket az alkalmakat, legalább addig, míg ki nem tisztul minden, és rá nem jövünk, hogy miért felejtett el kettőnkről mindent. Azt viszont nehezen tudtam megmondani, hogy melyikünk az idegesebb, mert ugyan próbáltam rendre inteni az arcizmaimat, de ismert már annyira, hogy tudja, mikor játszok rá erre, és milyen, mikor őszinte reakciókat tükröznek vissza vonásaim. Az is benne volt a pakliban, hogy csak túl aggódom az egészet, amire mostanság elég sok példa akadt, de az elmúlt hetek történései után minden olyan alkalomtól rettegtem, ami kicsit is emlékeztette arra, hogy milyen életet élek akkor, mikor nem Vele vagyok, és bár nem akartam kételkedni, de mégis ott időzött gyomromon a félelem, ahányszor csak eszembe jutott, hogy miként is reagálhat majd arra, ha a képébe nyomják a bűnözői múltamat és jelenemet. - Baromi szexi vagy - tettem hozzá aztán félrebillentett fejjel, tetőtől talpig végigmérve, azt is elfelejtve, hogy amúgy a kocsi ajtaját készültem neki kinyitni.