A bennem éledező indulatot és haragot nem is igazán a valódi düh táplálta, sokkal inkább az a félelem és pánik, ami végre szabadon kezdett szárnyalni, és amire már nem volt hatással az a mennyiségű vodka sem, amit tegnap éjjel magamba töltöttem. Mert egyetlen pillanat alatt fogtam fel én magam is, hogy mi ez, miért ver annyira hevesen a szívem, miért lüktetek megállás nélkül, és bár pimaszkodhattam vagy játszhattam a sértett hős szerelmest, de mind mögött egyetlen dolog állt: hogy legyőzzük-e ezt. És bárhonnan is néztem, eddig nem mi álltunk nyerésre, hisz minden apró kis mondatot, ami elhagyta ajkaimat, még apróbb cafatokra cincált, akárcsak én, egyetlen esélyt sem adva arra, hogy tisztán lássunk vagy megpróbáljunk megbékélni egymással, netán... most kezdeni el azt, amit tegnap kellett volna, de az élmények hatására végül mégis mást döntést hoztunk. Mert most még nem lett volna késő, és bár Igor holtestének látványa örökre kísérteni fogja, de nem akartam benne egyedül hagyni. Segítő kezet akartam nyújtani neki, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amíg kell, és még annál is tovább. Hogy legyen mi alá fészkelődnie, ha éjszaka verejtéktől csatakosan, rémálomból ébred, vagy mikor annyira eluralkodik rajta a tetteinek következménye, hogy már mindenhol rémeket látna. Ott akartam lenni, Vele, elhinni, hogy a szerelem tényleg gyógyít, de Ő tegnap bezárta előttem azt az ajtót, és most, hogy ennyire vehemensen kibukott belőlem a saját érzelmeim keszekuszasága, már Ő is tudhatta, hogy mi indult el bennem már pusztán egyetlen kósza mondattól.
Nem is válogattam meg szavaimat, úgy ömlött ki belőlem minden, hogy át sem gondoltam, így szembesítve azzal, hogy valójában miért történik mindez, hogy miért nehéz, hogy azt mondjam, sajnálom. Hogy valójában miért állítottam az ajtaja elé Kirill-t, és miért menekültem inkább a vodka bódító, keserű világába, mert még az is kellemesebb volt, mint a valóság, ami talán épp azzal szembesített volna, hogy elveszítettem Őt. Méghozzá pont Igor miatt, aki nem is olyan régen még a kezeim között vergődött, és ha akkor megteszem, amit kell, ez az egész most nem történt volna meg, így védve Iris-t attól, hogy beszennyezze a kezeit. - Mert már fogalmam sincs, hogy mi történik közöttünk - válaszoltam menet közben, bár ajkai közül még kínzóbb volt hallani a szakítás lehetőségét, és voltaképpen inkább sétáltam volna át egy tucat tűztől izzó vasrakáson, mintsem azt higgye, hogy én most ennyivel lemondanék róla. Mégis újra és újra ez ismétlődött a fejemben, láttam magam előtt tekintetét, ahogy csalódottan pislogott rám, amiért nem öleltem magamhoz, vagy amiért dirigálni kezdtem, újra átéltem, ahogy összeomlott a szoba közepén, heves zokogásban törve ki, és mikor segíteni akartam, elhúzódott tőlem. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, vagy mit jelenthet, soha senki nem állt még olyan közel hozzám, mint Ő, most mégis úgy álltunk egymással szemben, miután megállított, mintha ezer kilométerre sodródtunk volna, de ahogy kapkodni kezdte a levegőt, én a dolgozószoba kilincsére fektettem ujjaimat, így pislogva vissza felé. - Másunk sincs, csak időnk. Amíg összeköt minket egy szerződés - ejtettem ki a szavakat lassan, már abban a pillanatban megbánva, ahogy egyáltalán elhintettem őket, érezve, hogy még mélyebb réseket ütök a saját szívemen, és még mielőtt végignézhettem volna, hogy rajta milyen pusztítást végeztem néhány szóval, zsebre vágtam a saját kezemet, majd lenyomtam a kilincset, és amint beléptem rajta, már csuktam is, csak hogy ugyanazzal a lendülettel belerúgjak az első dologba, ami az utamba került, az pedig jobb híján, épp egy zsámoly volt.

Nem ért túl nagy meglepetés, mikor nyíltan, őszintén kimondta, hogy haragszik rám, bár, ezt csak egy hülye nem vette volna észre. Mindketten jogosnak tartottuk a neheztelést, és épp emiatt nem tudtunk kivergődni ebből a hatalmas, tátongó lyukból, amibe belesétáltunk, a másikra vártunk, hogy megtegye a kezdő lépést. Azt a lépést, amire kibaszott nagy szükségünk lett volna, helyette mégis tovább folytattuk az ásást, még nagyobb kráterbe lökve magunkat azzal, hogy mélyítettük magunk alatt a gödröt, és egyelőre úgy tűnt, hogy nincs megállás. Ilyen volt az, mikor két vehemens büszkeség találkozott, egyik sem adta magát olyan könnyen, nekem ráadásul a legrosszabb mentorom volt, már ami a büszkeséget illeti, így azt is tudtam, hogy akár a végtelenségig lennék képes folytatni ezt a kis játékot. Csak épp... nem akartam. Szükségem volt Rá, épp annyira, amennyire tegnap vagy tegnap előtt, és ha nem jelentett volna semmit, már régen túltettem volna magam rajta, bevonultam volna a dolgozószobámba, és elmerültem volna a saját kis világomban. De nem, mert még így, ilyen viszontagságok között is szükségem volt legalább arra, hogy lássam és halljam Őt, hogy néha egy ütemre verjen a szívünk, még ha egyre távolabb is került tőlünk az a bizonyos békülés, ez pedig minden szóval egyre nyilvánvalóbbá vált. - Legalább nézhetem, amíg megoldod? - kérdeztem szemérmetlen pimaszsággal, ahogy visszautalt a korábbi megjegyzésemre, amivel ugyan csak az agyát húztam, de úgy tűnt, hogy most tökéletesen tudta alkalmazni ellenem is. Ráadásul ha csak belegondoltam abba, hogy milyen volt minden alkalommal végignézni, ahogy végigsimít saját testén, finoman ingerelve magát, muszáj volt megköszörülnöm a torkomat, mert már a puszta emlék is felizgatott. Egyetlen másodperc alatt száradt ki a torkom, és bár az időzítés a lehető legrosszabb, de szerencsére a további szavak gondoskodtak arról, hogy eszembe se jusson újra mögé lépni, és bebizonyítani, hogy ha haragszik is, akad még olyan dolog, amiben továbbra is egy nyelvet beszélhetünk.
Újra előtört az, ami tegnap már kirobbantott egy veszekedést, és nem volt rest a szememre olvasni, hogy magára hagytam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, ez pedig egy egészen másfajta ingert váltott ki belőlem, tekintetem egyetlen másodperc alatt kezdett el szikrákat szórni, még csak össze sem rezzenve, mikor bevágta a hűtő ajtaját. Pislogni sem próbáltam, úgy tartottam fogva íriszeit, érezve, hogy agyamat elönti a forró vér, ajkaim összefeszültek, nyakamon pedig egyre vastagabban rajzolódtak ki az erek, de mindez eltörpült amellett, ami belül a mellkasomat kezdte szorongatni. - Igen, az minden vágyam, hogy elbukj - morrantam fel végül, már nem is próbálva meg visszafogni az indulatot, amit eddig magamban tartottam, és ellöktem magam a pulttól, de ezúttal meg sem próbáltam a közelébe menni. - Szerinted én élvezem ezt? - néztem kezeire, amik épp a köztünk lévő távolságra mutogattak. - Még azt sem tudom, hogy mi marad meg belőlünk ezek után, marad-e egyáltalán bármi, Te pedig az első alkalommal rákontráztál, hogy egyedül kell megbirkóznod vele - vált vehemenssé a hangom, ekkor már mit sem törődve azzal, hogy hol állunk, akar-e távolságot tartani vagy sem, mert elé sétáltam, de nem érintettem meg, helyette viszont nem engedtem tekintetét. - Szerinted nem volt elég megküzdenem azzal, hogy miattam és az életem miatt jutottunk idáig? Hogy ettől akartalak megóvni, és hogy elkerülhettük volna ezt az egészet? Vagy hogy azért lett véres a kezed, mert velem akarsz lenni? Vagy legalábbis... akartál - húzódott vissza a hangom, ahogy tudatosult bennem, hogy végül akaratlanul is múlt időben fogalmaztam, így inkább hátráltam egy lépést, és megkerülve Őt, a konyha ajtaja felé indultam, próbálva rendezni a lélegzetvételeimet.

Úgy felvértezte magát, mint ahogy én szoktam, és bár az alkalom talán tökéletes lett volna ahhoz, hogy elkezdjünk valami normális beszélgetést, külön kitérve arra, ami tegnap este történt, sort kerítve arra, hogy hogyan is jutottunk el ma reggel idáig, de bárhogy is próbáltam rávenni magam, hogy legalább a saját bűnömet elismerjem, vagy bocsánatot kérjek érte, nem tudtam megtenni. Talán azért nem, mert tegnap már megtettem, nem egyszer fejezve ki, hogy mennyire sajnálom, amiért máshogy döntöttem, de nem voltam hajlandó a szemébe hazudni, és azt mondani, hogy legközelebb máshogy tennék. Mert kurvára nem döntöttem volna másképp most sem, ahogy holnap vagy jövő héten sem fogok, egyetlen szempont lesz mérvadó, és az az, hogy Ő biztonságban legyen, és Őt ne érje semmi amiatt, amit tett. Mert engem nem érdekelt, hogy kinek a vére tapadt a kezéhez, ahogy az sem, hogy volt-e más lehetőség, egyes egyedül az tartotta éberen a figyelmemet, hogy megóvjam mindentől, csak Ő épp nem akarta hagyni. Vagyis, akkor és ott, az első sokk miatt szó nélkül tűrte az utasításokat, de amint kitisztult minden, már nem volt hajlandó közel engedni magához, és hiába gyalogolt át rajtam, még így, ezen keresztül is láttam, hogy épp annyira szenved, mint én. Kímélnem kellett volna Őt, hisz elég lett volna azzal megküzdenie, ami történt, de még a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy máshogy akarná, vagy hogy kíváncsi lenne rám, bár, az már csak jelentett valamit, hogy még mindig itt álltunk egymás mellett, és egyikünk sem iszkolt ki a helyiségből. Bárhogy is próbáltunk tudomást sem venni róla, a láthatatlan kapocs egymáshoz láncolt bennünket, és akármilyen dühös is voltam, ezt eszembe se jutott szétszakítani. Addig nem, míg egy halvány esélyt is látok, közben viszont rettegtem attól, hogy a tegnap este miatt még könnyebben elveszítem majd, mint az amnéziája miatt. Mert most kóstolt bele igazán az életembe, és míg múltkor Igor csak egy kis ízelítőt adott neki, ez már a kőkemény valóság volt. És... összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ez egy az egyben megpecsételte kettőnk kapcsolatát.
Azt viszont nem gondolta végig, hogy mit is jelent, ha azt mondja nekem, hogy azt csinálok, amit csak akarok, mert épp emiatt indultam el utána, laza börtönbe zárva, amiből annyira egyszerűen azért nem tudott volna meglógni, és mikor szabad kezemmel a pánt alatt érintettem bőrét, kiszakadt belőlem egy halk, de annál forróbb sóhaj, csak mert már régen máshol kalandozott a fantáziám. Még szép, hogy eszembe jutott visszamenni hozzá tegnap éjjel, és igazi ádáz küzdelmet vívtam magammal szemben, hogy ne tegyem, de ha végiggondoltam, tegnap éjjel óta nem érintettem így, sőt. Sehogy sem érintettem, ez pedig olyan kellemes hatást váltott ki minden porcikámból, hogy ha nem szakad el tőlem, nyilván én magam sem léptem volna odébb. Szavaira szemforgatással válaszoltam, másik kezemmel is a pultra támaszkodva, miután eltűnt a karjaim közül. - Hát, ha adtál volna még egy pár percet... - rántottam egyet vállamon, ekkor már nem fordulva utána. - Szívesen kiderítettem volna, hogy mennyire haragszol rám - tettem hozzá, és bár szavaim pofátlan élbe fordultak, arcom továbbra is közönyös maradt, mikor végre megfordultam, és ismét a pultnak toltam a hátsómat, karjaimat pedig, jobb híján, összefontam mellkasom előtt. - De bizonyára ez is egy olyan dolog, amit megoldasz egyedül is - szúrtam oda neki épp úgy, mint ahogy Ő tette a velős kis megjegyzésével, tekintetem pedig rögtön el is indult a dolgozószoba irányába, leginkább azért, mert Őt épp nem láthattam a hűtőajtó takarása miatt. - Mert mégis hol kellett volna lennem? - bukott ki belőlem a kérdés széttárt karokkal, ekkor azonban hangom már inkább volt dühös, semmint pimasz. - Amikor valaki azt mondja neked, hogy oldjátok meg együtt, mert csak így élhetitek túl... nem az a helyes válasz, hogy megoldod egyedül is - jött ki belőlem az egyértelmű sértettség, érezve, hogy körmeim finoman a tenyerembe vájnak a hirtelen feléledő haragtól, amit már úgy tűnik, hogy a pimaszkodással sem tudtam kordában tartani.

Nyilvánvalóan felvette a kesztyűt, mert bármit is mondtam, nem hatotta meg, nem csattant fel, és még csak nem is kezdett izzani a tekintete, nem mintha sokat láttam volna belőle így, hogy a hátát mutatta felém. De nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mikor mi ül kinn az arcán, a dühöt pedig még így, ezzel a húzásával sem tudná ilyen jól leplezni, így egyre biztosabbá vált, hogy ha meg is próbálom kihozni a sodrából, hát jóval nehezebb dolgom lesz. Bár, kezdett az egész valami gyerekes harccá változni, holott számos olyan probléma fészkelődött közénk tegnap éjjel, amit meg kellett volna oldalunk, ehelyett mindketten ebbe öltük az energiáinkat, csak mert kölcsönösen megsértettük egymást, és... bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, és meg kellene tanulnom uralkodni ezen is, de egyelőre még nem ment. Olyan sebet karcolt belém, ami még nem állt készen összeforrni, és jelenleg nem tűnt úgy, hogy készülne elismerni bármit is. Pedig, csak annyit kellett volna mondania, hogy szüksége van rám ma is, ahogy eddig is mindig szüksége volt rám, és bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű kicsikarnom belőle, de legutóbb is sikerült, csak... akkor hagytam elszökni. Már ha annak számít az, hogy akkor nem állt őrség az ajtajában, mert eszembe sem jutott, hogy talán egy motelt fog otthonosabbnak találni pár napig. - Abban te vagy a profi - reagáltam kérdésére, amit szokatlanul széles vigyorral tett fel, de vele ellentétben, én ha tehettem, nem a szobámban bújkáltam, és annak idején sem rejtőzködtem ennyire egyértelműen. A csukott dolgozószoba ajtaja viszont minden továbbit megoldott, már amikor zavartatta magát miatta, de ahogy általában én sem gondoltam meg kétszer, hogy beengedjem-e magam a szobájába, úgy az esetek többségében Ő sem kopogott, mikor épp vihar módjára be kellett tessékelnie magát.
Némi döbbenetet végül mégis sikerült előcsalnom belőle, mikor lényegében megtiltottam neki, hogy egyedül bárhová is menjen, elzárva a tényleges menekülés egyeteln útját előle, így ítélve arra, hogy tényleg mindketten itt sorvadozzunk a négy fal között, egymás agyát cincálva, de mint mindig, ezúttal is bedobott egy hozzá nagyon is passzoló ötletet, hogy majd én átveszem Kirill helyét. - Hát, ahhoz nagyon szépen kell kérned - beszéltem ismét a hátának egy kis sóhajt követően, de minden ilyen reakciótól óvnom kellett volna saját magamat, mert ahogy az oxigén eljutott a tüdőmbe, újra csak az illatával voltam képes foglalkozni, de még mielőtt tovább fűzhettem volna a gondolatot, már odébb is állt, ledobta az újságot, és inkább a pultnak dőlt, úgy, ahogy nem is olyan rég még én tettem.
Kissé félrebillent a fejem, miközben szabad kezemet a nadrágzsebembe süllyesztettem, másikkal pedig továbbra is a bögrét tartottam, és bár testbeszéde épp arról árulkodott, hogy baromi zabos, de kicsit sem zavartattam magam abban, hogy újra elé sétáljak, és alig húsz centire tőle, elkapjam tekintetét, pislogás nélkül tartva meg őket. - Szóval azt csinálok, amit akarok? - kérdeztem vissza eltűnődve, legalábbis látszólag, mert amúgy nem sokat gondolkodtam azon, hogy mit is akarok csinálni, ha már úgyis megengedte. És az egyértelműen nem a vodka ivás volt, de még attól sem zárkóztam el, ez inkább attól függött, hogy ezúttal mennyire cincál szét. Kissé erősebben tartottam a bögrét, miközben a számhoz emeltem, kikortyolva belőle az utolsó kortyot is, majd anélkül, hogy egy centit is mozdultam volna, oda csúsztattam mellé a pultra, de ahelyett, hogy rögtön vissza is egyenesedtem volna, tenyerem megtámaszkodott a pultban, míg másik kezem lassan előkerült a zsebemből, és a köntös takarásából előbukkanó vékony spagetti pántot vette célba, azt véve ujjaim közé, hogy fel és le simítsam rajta ujjaimat, közben szándékosan érintve bőrét. - És ha ezt akarom csinálni? - kérdeztem másodpercekkel később, hacsak időközben nem oldalazott ki a rögtönzött börtönből, hangom azonban eltompult, már inkább suttogtam, és bár a sértettség továbbra sem engedett, de talán épp ez a szelidíthetetlen érzés fűtötte a bennem fellobbanó vágyat, miközben a józan eszem inkább azt diktálta volna, hogy forduljak sarkon és zárjam magamra a dolgozószobám ajtaját.

Nem vártam semmit ettől a pár perc magánytól, főleg úgy, hogy előtte hosszú órák álltak rendelkezésemre végiggondolni ezt az egész helyzetet. Bár, Ő is tudta, hogy az idő nagy részét nem arra fordítottam, hogy agyaljak kettőnk problémáján, inkább menekülni próbáltam előle és a fájdalom elől, amit újra és újra éreztem, ahányszor csak visszaidéztem tekintetét vagy épp a gúnytól maró szavait. Mert bármit is érzett irántam a hétköznapokban, lehetett bármilyen erős a kötelék kettőnk között, nem ezeket tette első helyre, mikor belém törölte a lábait, és ahelyett, hogy belátta volna az esetleges tévedését, magára zárta a fürdőszoba ajtaját. Csak úgy, mint akkor este, így nem is volt véletlen, hogy Kirill további éjszakai programot kapott, és bár megtehettem volna én is, hogy a vodkával egyetemben én állok oda az ajtaja elé, de mindketten tudtuk, hogy annak mi lett volna a vége. Vagyis, kettőn állt a vásár, vagy nagyon jó vagy pedig nagyon rossz irányt vett volna a tegnap este, és bár csak egyetlen nap telt el, de már most olyan piszkosul hiányzott, mintha legalább heteket vagy hónapokat töltöttünk volna külön. Szükségem volt a gyengéd érintésére, a forró csókjaira, és a még forróbb testére, ami így, ezzel a hévvel adta tudtomra minden alkalommal, hogy milyen kitartó szerelem lapul a szívében, most viszont sem érinteni, sem csókolni nem tudtam. Pedig, isten lássa lelkem, én megpróbáltam, mikor egyetlen pillanat erejéig elgyengült és összeroskadt a zokogás súlya alatt, de túl gyorsan észbe kapott ahhoz, hogy rájöjjön, ezt egyedül akarja megoldani. De még mindig nem hittem abban, hogy képes lesz megbirkózni ezzel a teherrel, és bár a sértettségem újra és újra nagyokat dobbant a mellkasomban, ahányszor csak eszembe jutott, hogy mennyire szeretem Őt, de még így is tudtam, hogy mellette kell lennem, ha készen áll majd arra, hogy elfogadja és feldolgozza a történteket.
Továbbra is a pultnak vetettem magamat, miközben rajta tartottam szemeimet, de még nem győződtem meg arról, hogy tényleg olvas-e, vagy csak úgy tesz, mintha. Egy pillanat erejéig mosolyra rándultak ajkaim már pusztán a feltételezéstől is, de ezt pár pillanat alatt váltotta fel az a közömbösség, amit már megvillantottam nem is olyan rég, és miközben belekortyoltam a kávéba, továbbra sem voltam hajlandó elfordítani a fejemet. Még ha válaszként ugyanolyan szemtelenséget is vett fel a hangja, amin más körülmények között talán jót derültem volna, de hiába volt valahol röhejes ez a macska-egér játék, még nem álltam készen arra, hogy röhögni is tudjak rajta. - A zuhanyzóban mással voltam elfoglalva - vontam meg lazán vállaimat, csak tovább hergelve azzal, hogy a fantáziájára bíztam az egyértelmű füllentést, majd ahogy felém pillantott, még mielőtt szemügyre vette volna az órát, felvontam szemöldökömet. - Talán ma itthon maradok - vágtam rá kapásból, még mielőtt belefeledkezett volna a szabadnapja tervezgetésébe, még ha nem is arról árulkodtak reakciói, hogy annyira kitörő nagy örömmel lenne ennek. - Téged viszont el kell szomorítsalak, de amíg Kirill nem tér magához, úgysem mész sehová. És a félreértések elkerülése miatt - indultam meg felé, alig fél méterre állva meg a háta mögött. -, ez nem parancs - fejeztem be az iménti gondolatmenetet, lassan szívva magamba a levegőt, ami ilyen közelről már egyértelműen Iris finom, kicsit sem tolakodó virág illatát árasztotta. - Ezen kívül tényleg azt csinálsz, amit akarsz - vontam meg vállaimat, de ezúttal már jóval lassabban, pokoli kínok árán tartva magam vissza attól, hogy ne érintsem meg, félúton meg is állt kezem, úgy húzva vissza magam mellé, ez pedig egy sóhaj formájában utat is tört magának, még ha arcizmaim továbbra sem lazultak el. Valahol mélyen oszlani kezdett az egyértelmű neheztelés, apró kis fénysugár tört utat magának a sértettség konok álarca alól, de ez még nem jelentette azt, hogy képes is lennék bevallani, vagy mindent sutba vágva, én leszek az, aki először adja meg magát. Pedig, ha az a Dimitriy diktált volna, akit Ő teremtett, már tegnap este megoldódott volna minden problémánk. Így viszont, kénytelen volt beérni velem, akiben ott dolgozott mindkét én, és egyszerre osztották a jobbnál jobb tanácsaikat.

Reméltem, hogy a zuhany valamelyest enyhülést ad, vagy legalábbis tompítja agyamban az a rengeteg gondolatot, amit a kis szóváltásunk indított el, de azon kívül, hogy megszabadultam a tegnap este minden mocskától, beleértve a ruhákat, és a bőrömbe ivódott alkohol illatát, nem történt semmi. Legfeljebb annyi, hogy amíg nem volt a szemem előtt, nem éreztem ellenállhatatlan vágyat arra, hogy újra és újra visszavágjak, olyan vehemens vitát indítva el, ami nemhogy nem segített előre az ügyünket, de minden értelemben hátráltatott, pedig... meg kellett volna oldanunk. Úgy, ahogy ígértem neki korábban, és még mindig hittem abban, hogy képesek vagyunk rá, de a tegnap este után még nem jutottunk el abba a fázisba, amikor könnyedén válnánk meg a saját büszkeségünktől, vagy épp attól a sértettségtől, amit egymásban ültettünk el. Talán hibáztam, méghozzá nem is kicsit, mert nem azt tettem, ami férjként a dolgom lett volna, nem öleltem magamhoz szorosan a mosdó padlóján, biztosítva arról, hogy bármi is lesz ennek a vége, együtt oldjuk meg, kéz a kézben, nem. Ehelyett, ahogy Ő mondaná, neki álltam parancsokat osztogatni, de ha perceket töltöttem volna azzal, hogy megpróbálom összeszedni a széthullott darabjait, kockáztattam azt, hogy meglátnak minket. És volt rosszabb egy koszos cellánál, vagy annál, hogy emiatt elveszít mindent. Az élete volt a tét, féltettem Őt Igor gorilláitól, mert hiába voltunk egy oldalon, senki nem nézte jó szemmel, ha nekiálltunk öldökölni egymást. Főleg nem az apám.
Miután felöltöztem, és leértem a földszintre, épp annyira hajoltam le, hogy kézbe vegyem a kis vakarcsot, megvakargatva a füle tövét, épp ekkor hallva meg a hatalmas robajt, ami a konyha felől érkezett, egy nagy sóhajjal összegezve magamban, hogy bármennyire is vágytam arra a nyugodt kávéra, esélyem sem lesz rá, hacsak Ő nem dönt úgy, hogy a dühtől túlfűtve inkább elviharzik, de erre jelenleg elég kevés esélyt láttam. Tekintetünk talán egyetlen pillanat erejéig akadt össze még azelőtt, hogy elfordult volna, én is inkább a lefőtt kávé után indultam, de előtte még adtam némi kaját a kis vakarcsnak, pedig az én szemem is legalább annyira kopogott, mint az övé. A jelenlegi helyzet viszont azt súgta, hogy amíg az ő éhségét könnyedén orvosolhattuk, az enyémről magamnak kellett gondoskodnom, ez pedig merőben eltért a megszokott kerékvágástól, de egyelőre megmaradtam a bögre kávénál, így miután kitöltöttem magamnak, a pultnak döntöttem hátsómat, és onnan méregettem Iris-t, kicsit sem zavartatva magam. Nagyon is jól tudtam, hogy érzi magán az átható pillantást, miközben egy kiskanállal kavargattam a forró italt. - És ma melyikünk fog bezárkózni a szobájába? Te vagy én? - kérdeztem kíváncsian, hangomban azzal a sunyi pofátlansággal, visszautalva arra, hogy egy-egy hevesebb szópárbaj után általában kerültük egymást, én a munkába temetkezve, Ő pedig rendszerint fenn a szobájában, már amíg tisztává nem vált a terep.

Ahogy egyre több sértett szó szakadt a felszínre, úgy bántam meg, hogy nem ébredtem fel valamivel korábban, csak hogy jó szokásomhoz híven, inkább a megfutamodást válasszam, ahogy tettem ezt már annyiszor. Az ötlet egyetlen szépséghibája az volt, hogy mikor utoljára játszottunk ilyet, még kurvára nem volt közünk egymáshoz, legalábbis nem úgy, ahogy most, nem egymás mellett töltöttük az éjszakáinkat, és reggelente nem Ő volt az első,  akit megpillantottam. Magányos napok voltak, még magányosabb éjszakákkal, és akkoriban tényleg ez tűnt a legegyszerűbb kezelési módszernek. Úgy tenni, mintha nem történne semmi, elbújni, meghunyászkodni és nem törődni az egésszel, de ezúttal jóval komolyabb akadályokba ütköztem. Bár, kicsit sem kellett volna érdekelnie, hogy mit szól hozzá, szól-e egyáltalán, viszont ennek már lőttek, Őt előbb dobta ki az ágy, és nem is pazarolta az idejét, hogy ezt rögtön az orrom alá dörgölje. Annyit viszont tudtam, hogy nem vagyok képes így, ilyen körülmények között meglenni a négy fal között, nem volt szükségem arra, hogy levegőnek nézzenek, ahogy én sem akartam Őt ilyesmivel büntetni, de a picsába, talán mindketten megérdemeltük volna. Valahol mélyen viszont még így is ott időzött a fejemben, hogy mi történt tegnap este, és ahelyett, hogy kezelni próbáltuk volna a sérülést, amit ejtett saját magán, és nem csupán fizikai értelemben, inkább azzal töltöttük az időnket, hogy marjuk egymást. Csak egyetlen egyszer kellett volna azt mondania, hogy nem gondolta komolyan, nekem pedig emlékeztetnem kellett volna saját magamat az ígéretemre, miszerint tegyen bármit, nem tágítok mellőle, de úgy tűnt, éles helyzetben tényleg mindenről a büszkeség dönt.
Szavai viszont továbbra sem adtak több kapaszkodót, bár, csak egész későn kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy mire is akart utalni velük, mégsem engedtem ki egy szemernyit sem, pedig ha valamikor, hát itt, ezen a ponton bemagyarázhattam volna magamnak, hogy végre elárulta magát, és valójában szüksége van rám ahhoz, hogy tényleg jól legyen. De már nem tudtam visszaszívni szavaimat, mikor dühtől felfűtve kiadtam az útját, lényegében közölve, hogy azt csinál, amit akar, és nem is nagyon kellett győzködnöm, mert már el is lépett előlem, úgy nyomva le a kilincset, mintha egyből az ajtót is rántani akarta volna maga után. - Túltárgyaltuk - kiabáltam még utána, bár ez már sima erőfitogtatás volt, az, hogy az enyém legyen a kibaszott utolsó szó, aminek sok értelme jelenleg amúgy sem volt.
Ameddig tudtam, követtem távolodó alakját, amíg el nem kanyarodott a folyosón, egyértelműen a konyha felé igyekezett, én pedig, miután kiléptem a dolgozószobából, először egyértelműen a lépcső irányába fordultam, és arra is indultam el, egy párszor megtorpanva, kószán a konyha felé pillantva, és jó pár mély levegővétel után folytattam csak az utat, meg sem állva a saját hálószobám fürdőszobájáig. Még ha nem is volt túl kellemes úgy ledobálni a tegnap óta rajtam bűzölgő ruhákat, miközben arra gondoltam, hogy milyen kellemes perceket töltöttünk itt, ebben a zuhanyzóban alig pár nappal ezelőtt, most pedig... inkább a rám zúduló víz alá dugtam az arcomat, erős mozdulatokkal masszírozva bőrömet, bár szívem szerint csak tovább ordítottam volna. Vele, saját magammal, az egész kibaszott világgal, miközben egyre határozottabban dörzsöltem magamba a saját tusfürdőmet, és fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de mikor kikászálódtam alóla, már sokkal tisztább fejjel láttam a világot. Vagyis, inkább csak a vodka kesernyés gőzétől szabadultam meg, ha mástól egyelőre még nem is.
Jóval kényelmesebb ruhákat rángattam elő a szekrényből, egy hétköznapi farmert egy egyszínű pólóval, és mikor ismét elindultam a földszint irányába, már egyedül abban bíztam, hogy ennyi idő elegendő volt Neki a konyhában, és egyhamar nem futunk össze ismét, menet közben a karom alá csapva Maflást, aki valahonnan a kanapé mellől eredt meg. - Mikor nőttél ekkorára, te kis vakarcs? - kérdeztem hangosan gondolkodva, viszont mikor meghallottam némi csörömpölést a konyhából, már túl közel voltam ahhoz, hogy egyszerűen csak megforduljak és inkább új célt kerítsek magamnak. Valahol egészen röhejes volt, hogy még elkerülni sem tudtuk egymást normálisan.

Egy rövid vállvonással válaszoltam, mikor szóvá tette, hogy nyilván sikerült elintéznem azt, ami nem tűrt halasztást, még ha valahol röhejesnek is hatott, hogy egy kibaszott üveg vodkáról beszélünk. Ismét ugyanaz a kérdés kezdett ismétlődni a fejemben, ami tegnap éjszaka. Hogy mégis mi a fenét várt tőlem, miután egyértelműen és nyíltan a képembe mondta, hogy nincs szüksége rám, és ahhoz meg már késő, hogy jóvá tegyem? Mert épp akkor nem voltam ott, mikor igazán kellett volna, legalábbis szerinte, de bármennyire is fájt mindkettőnknek, hogy ott görnyedt a mosdó padlóján, nem hagyhattam, hogy az érzelmek döntsenek, főleg mikor minden másodperc számított. És nyilván neki is jobb volt ma az ágyában felébredni egy hideg cella helyett, a rosszabbik forgatókönyvbe pedig, inkább bele sem gondoltam, mert Ő is tudta, hogy nem a börtön a legrosszabb, ami történhetett volna. De nem ért véget utána sem, hiába vágtattam utána, megannyi verbális pofont tűrve el tőle, pedig a büszkeségem romokban hevert minden szó után, mégis ott voltam mögötte, mikor zokogva a padlón kötött ki, de ahelyett, hogy elfogadta volna a tényt, hogy Vele vagyok, mint mindig, még távolabb menekült előlem. És ezt már nem tudtam benyelni, nem voltam képes csak úgy begyógyítani azt a sebet, amit az egyértelmű elutasítással ejtett rajtam, a pofon pedig ékes bizonyítéka volt annak, hogy ott már tényleg elveszítettem mindent, ami kész volt a megmentésére sietni.  
Valószínűleg a vodkának köszönhettem, hogy nem ugrottam minden szóra, túl tompának érzékeltem mindent, annak ellenére, hogy legalább már két lábra vergődtem, egyre inkább érzékelve, hogy mennyire másnapos vagyok kívül-belül, és ehhez még csak nem is kellett végignéznem saját magamon. Nem is volt rá sok idő, mert gúnytól mardosó szavai amúgy is magukra vonták a figyelmemet, erre pedig, jobb híján, egy nyomatékos pillantással reagáltam. Mert bármennyire is próbáltam elfojtani a dühöt, már ezen a ponton éreztem, hogy mardosni kezdi a torkomat, pedig tudtam, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolhatok rá, ha egy olyan eszközzel vágok vissza, ami legalább annyira bosszantja Őt is, mint engem, ez pedig továbbra is a közöny volt. Ő viszont előbb csattant el, kivívva a figyelmem egészét, teljes testtel felé is fordultam, de Vele ellentétben, én nem fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, inkább félrebillentett fejjel hallgattam, kivételesen meg sem próbálva közbeszólni, pedig már szó szerint fuldokoltam mindattól, ami kikívánkozott. Mert pont úgy adta elő, mintha nem próbáltam volna meg Vele maradni, istápolni, vígasztalni, és talán késtem vele, talán nem akkor kezdtem, mikor kellett volna, de amint tiszta volt a terep, azonnal ledobtam magamról azt a nevetséges álarcot, csak hogy Vele legyek, átöleljem és el se engedjem, de úgy tett, mint akinek nincs szüksége erre. - Akkor mire van szükséged? - bukott ki belőlem a kérdés, ekkor már kicsit sem próbálva visszavenni hangom vehemenciájából, miközben tettem felé egy lépést, majd még egyet. Úgy álltam ott előtte, ahogy tegnap este is, csak most épp még nem lendült pofonra a keze, de arra most mérget is vehet, hogy ezúttal elkapom a csuklóját. - Ott voltam, Iris, amint beléptünk azon a kibaszott ajtón - böktem kézzel a bejárat irányába, de már mozdulataimat is eluralta a hév. - Szerinted nem tudom, hogy szükséged volt rám? Hogy időt kellett volna adnom, vagy hogy nem kellett volna rögtön utasításokat osztogatnom? De a picsába, újra megtenném, mert így legalább még itt vagy! - fejeztem be, de a hangom épp a végére érte el tetőfokát, az indulattól már kis híján kapkodva a levegőt, a fejem pedig ismét olyan vörös színt öltött, mintha legalább negyven fokban futottam volna le a maratont. - Igazi parancsot akarsz? Adok egy utolsót. Csinálj, amit akarsz - tettem hozzá legalább annyira vehemensen, már lemondva arról, hogy higgadtságot vigyek szavaimba. Még mindig pokolian bántott, hogy szó szerint ellökött, és most sem azért volt itt, hogy azt mondja, nem képes ezt egyedül végigcsinálni, vagy hogy... szüksége van rám. És most sem akartam, hogy azt csinálja, amit akar, és ahogy a düh felhőin keresztül tartottam íriszeit, már csak bízni tudtam abban, hogy ezt Ő is látja a tekintetemben. Mert nem tudtam rá úgy nézni, hogy közben ne szeretném piszkosul, és épp ez a szerelem volt az, ami miatt itt álltunk, hol idegtől, hol dühtől, hol pedig sírástól feszülve, mint két kibaszott óvodás, miközben arra vártunk, hogy végre valamelyikünk kinyújtsa azt az átkozott béke jobbot.

Kicsit sem vágytam erre a beszélgetésre rögtön ébredést követően, még ha nem is nagyon terveztem el, hogy mihez kellene kezdenem magammal, ha végre minden porcikámat ráveszem a nap elindítására. Nem ártott volna lecserélnem a tegnapi ruháimat, egy forró fürdőről már nem is beszélve, de csak ezeket követően mertem kávéról és valami reggeliről álmodozni, annak ellenére, hogy étvágyam legalább annyi volt, mint legutóbb, mikor ténylegesen el is szökött tőlem. Most viszont itt állt, alakja nagyjából körvonalazódott szemeim előtt, mégsem erőltettem meg magam túlságosan, hogy átadjam magam a viszontlátás örömének, tekintve, hogy már rögtön egy velős kérdéssel indított, mintha kicsi jelentősége is lett volna annak, hogy Kirill hol töltötte az éjszakáját vagy hogy milyen utasítást kapott előtte. Mégis, ahogy lassan végignéztem rajta, pár pillanat erejéig kihasználva, hogy ráfoghatom az álmos pislogásra, akaratlanul is eszembe jutott az a momentum, mikor dühösen bevágtatott ide, méghozzá akkor is Kirill miatt, mert rájött, hogy figyeltetem. A múlt tényleg ismételte önmagát, vagy ennyire nem voltunk képesek rácáfolni saját magunkra, de ennek hirtelen nem is volt túl nagy jelentősége, mert rögtön az okokat akarta hallani, hogy miért Kirill állt az ajtajában helyettem. - Ennek semmi köze a bizalomhoz - válaszoltam kimérten, ekkor már nem is Őt, hanem a padló egy pontját szuggerálva, legalább úgy, mintha találtam volna ott valami érdekeset, de valójában úgy próbáltam ajkamba harapni, hogy Ő ezt ne láthassa. Mert kurvára tisztában voltam azzal, hogy ha én állok be az ajtaja elé, nem leszek képes megállni, hogy visszamenjek, bármennyire is gyalogolt át rajtam, vagy törölte belém mindkét lábát. De inkább a halál, mintsem hogy beismerjem a saját gyengeségemet, amivel amúgy is tisztában volt, anélkül, hogy újra és újra bizonygattam volna. - Kirill épp ráért. Nekem akadt itt egy kis... elintéznivalóm - böktem orral a vodkás üveg irányába, ekkor már tudatosan törve borsot az orra alá, kicsit sem törődve azzal, hogy vajon mekkora tornádót szabadítok a nyakamra, de ismerve Őt, hát elég nagyot.
Előre dőltem, ekkor már nagyjából tisztán látva, az enyhülés azonban továbbra sem történt meg, nem tudtam elszakadni attól a sértettségtől, amit tegnap ültetett el bennem, és bár továbbra is kettőn állt a vásár, de továbbra sem úgy nézett ki, hogy annyira nagy szüksége lenne rám. Ráadásul épp Ő nyomatékosította, hogy megoldja egyedül, nélkülem, ennek gondolata pedig újra görcsbe rántotta a gyomromat. Kibaszottul utáltam ezt az egész helyzetet, utáltam, hogy így kellett néznem rá, ahogy, mert a szívem minden döntésem ellen nemtetszését fejezte ki, de nem volt döntő pozícióban. Ezúttal még nem. - Valaki egyedül old meg mindent, valaki vodkával - csűrtem tovább a gondolatot, némileg összeszűkült szemekkel találva rá íriszeire, kicsit sem törődve a hangjából áradó csípősséggel, pedig valójában jobban bosszantott vele, mint amennyire láttatni engedtem. Másom nem is nagyon maradt, kivéve a büszkeségemet, ami még mindig masszívan kapaszkodott belém, és miután egyenesbe vergődtem, továbbra sem engedte, hogy akár egy lopott mozdulatot tegyek felé. - Nem, azt a részt azóta már megbántam. Kár lett volna kihagyni ezt a felejthetetlen éjszakát - sóhajtottam rendíthetetlen közönyösséggel, miközben elpakoltam a vígaszt kicsit sem nyújtó vodkát, bár, a gyomrom elég nagyot bukfencezett, mikor egy pillanatra ismét megéreztem az illatát. - És most jöttél bebizonyítani, hogy milyen jól megoldottad egyedül? - kérdeztem felé fordulva, egy viszonylag vehemensebb rántással szabadítva meg magam a nyakkendőtől, amit az éjszaka folyamán valamikor már meglazítottam, és bár ajkam egy pillanatra sem rándult, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne essek rögtön a saját csapdám áldozatává. Mert még mindig kibaszottul szerettem volna magamhoz ölelni, akkor is, ha a sértettségem az egeket verdeste, az viszont, ahogy most nézett rám, olyan dacot keltett életre bennem, amivel általában Ő szokott visszatámadni.

Egyetlen pillanat alatt riadtam fel, úgy hagyva magam mögött az álmot, mintha soha nem telepedett volna rám, bár, ezúttal mindennek neveztem volna az elmúlt pár órát, csak épp pihentetőnek vagy nyugodtnak nem. Kétségtelen, hogy emiatt nyúltam a vodkához, mert tudtam, hogy ha sokat nem is, de tompít valamelyest a száguldozó gondolataimon, és könnyebben csalogatom majd magamhoz az álmot, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszerűen képtelen voltam megnyugodni, a szívem még álmomban is zakatolt, újra és újra azt az egy ütemet dobolva, ami nem egyszer ébresztett fel, de mindannyiszor rá kellett jönnöm, hogy ami történt, tényleg megtörtént. Nemcsak álom volt, nem egy téveszme, hanem a csúf valóság, és azért fekszem a dolgozószobám kanapéján, mert képtelen voltam egy helyiségben maradni azzal a nővel, akihez minden más helyzetben úgy ragaszkodtam, mint a saját kibaszott életemhez. Kellett nekem, mint egy falat kenyér vagy mit egy korty víz, szükségem volt rá, és azt hittem, hogy neki is szüksége van rám, de tegnap úgy tűnt, mintha mindaz, amit eddig hittem volna róla, nem is létezne. Szinte még éreztem arcomon a tenyere helyét, még ha valódi fizikai fájdalmat nem is volt képes okozni egy nagy csattanós pofonnal, a gyomromat marta a tömény vodka, a fejem pedig majd' szét hasadt, ahogy lassan feljebb tornáztam magam, de még időm sem nagyon volt, hogy felfogjak bármit, mert már nyílt is az ajtó, a torokköszörülés ellenére pedig, inkább jobbnak láttam nem is nézni rá.
Nem sok józan gondolkodásban volt részem tegnap este, miután magára hagytam, ha már úgyis azt állította magáról, hogy képes megbirkózni vele egyes egyedül, abban bízva, hogy reggel újabb esélyt kapok nekifutni ennek az egésznek, és legalább magamban végig tudom majd rágni, hogy mit basztam el, és mit tehettem volna ellene. Nem mintha a büszkeségem támogatott volna ebben, mert kibaszottul nem akarta adni magát, szünet nélkül dobolva a fülembe, hogy most nem engedhetek annak, amit a szívem diktált, de amikor tegnap este indulattól fűtve bevágtam magam mögött a szobája ajtaját, mintha a szívemet is ott hagytam volna, mert akár józan voltam, akár nem, annyit még most is tudtam, hogy képtelen vagyok nélküle élni, és már az is felért egy kisebb csodával, hogy egyáltalán lélegezni nem esett még nehezemre.
Annak ellenére, hogy nem néztem rá, kicsit sem zavartatta magát, már hangjából is egyértelműen kihallottam, hogy ugyanúgy tajtékzik a méregtől, válaszként pedig csak egy hatalmas sóhaj szaladt ki belőlem, lassan emelve fel a fejemet, hogy még félig hunyorogva megkeressem dühös íriszeit. - Elfelejtettem kilógatni a kilincsre a "ne zavarj" táblát - dőltem hátra pár másodperc erejéig, közben már azon ügyködve, hogy megdörzsöljem szemeimet, hátha ezzel előbb formát ölt majd minden, lábbal arrébb lökve a vodkás üveget, amit éjszaka valamikor a dohányzóasztalra tettem. - Hát, még mindig itt vagy, szóval... - vontam meg vállaimat olyan közönnyel, ahogy Ő is beszélt velem tegnap. - maradjunk annyiban, hogy Kirill minden fáradságát megérte - folytattam tovább, kicsit sem próbálva úgy tenni, mintha bánnám, ami történt, de ez javarészt a sértett egóm játéka volt, és tekintve, hogy Ő sem beszélgetni vágtatott be ide, legalábbis hangsúlya erre engedett következtetni, már nem is bántam, hogy nem próbáltam moderálni magam. - Talán mondhatnál neki egy esti mesét, hátha könnyebben elalszik - tártam szét karjaimat könnyedén, ekkor már próbálva két lábra vergődni, de ezúttal már nyilvánvaló volt, hogy bár a fejemet talán annyira nem ütötte ki a vodka, de testem minden más porcikája érzékelte a lenyelt alkohol mennyiségét.